Temesvár
1999. szeptember 17–október 16.

Christine Borland, Sophie Calle, Dominique Castells, Maurizio Cattelan, Claude Closky, Hubert Duprat, Noritoshi Hirakawa, General Idea, Wendy Jacob, Mike Kelley, Paul McCarthy, Boris Michailov, Gabriel Orozco, Bill Owens, Pipilotti Rist, Alain Séchas, Andreas Slominsky, Nedko Solakov, Simon Starling, Jana Sterbak, Xavier Veilhan, Andy Warhol

Különleges élményt jelentett számomra az a kiállítás, amely a languedoc-rousilloni regionális kortárs mûvészeti gyûjtemény anyagából készült, és Temesváron, a Bánsági Múzeumban volt látható szeptember közepétõl november közepéig. Az elsõdleges cél természetesen az volt, hogy kisebb válogatást mutassanak be ebbõl az igen jó hírû gyûjteménybõl, amelyet a 90-es évek Európája egyik legreprezentatívabb anyagának tartanak. Másrészt viszont kihívásnak számít, hogy az idõszaki kiállítást egy romániai városban rendezték, huszonöt éve elhagyott szülõhazámban. Visszatérés – a szó valódi értelmében. Hogy miért kihívás? Hát azért, mert rögtön tudtam, hogy mind formai, mind konceptuális síkon sok-sok kérdést fog fölvetni.

Ismereteim alapján megkockáztathatom azt a kijelentést, hogy Romániában egyfajta megkésettség figyelhetõ meg a háború utáni nyugati világ mûvészeti eseményeihez képest. Ez nem jelenti azt, hogy az értelmiség nem kíséri figyelemmel, mi történik a vasfüggöny mögött. De a közönségnek nem volt alkalma találkozni a nyugaton születõ kortárs mûvészettel, különös tekintettel azokra a formákra, amelyek a duchamp-i hagyományhoz kötõdnek. Ahhoz a hagyományhoz, amely a mûvészet meghatározása körül lezajlott forradalomból ered. Ez ugyanúgy vonatkozik a mûtárgy státuszára, mint a mûvészet vagy a nézõ helyzetére. Úgy is mondhatnám, hogy két, egymást kiegészítõ paraméter irányítja a XX. század mûvészeti jelenségeit: az attitûd paramétere és az eseményszerûség dimenziója.

Egy három állomásból álló bulgáriai körút (Szófia, Plovdiv és Várna) után érkezett a kiállítás Temesvárra. A fogadtatás minden várakozásomat fölülmúlta. Népes közönség látogatta a kiállítást, és a sajtó is bõ terjedelemben foglalkozott vele. Sokan keresték fel a fiatalok közül, ami persze nagy örömömre szolgált, mert szerettem volna, ha az új nemzedék saját szemével látja azt, amit már megismert a mûvészeti magazinokban. Kíváncsian vártam, vajon Temesváron is ugyanúgy zajlik-e minden. Úgy láttam, hogy nagyjából igen. De azt is észrevettem, hogy némi zavart keltett, és nem sokra becsülte a kritika. A megjegyzéseken persze jól szórakoztam, mert ezeket a kifogásokat már jól ismertem. A tudatlanság jól megfér az önteltséggel. Amennyire figyelmen kívül hagyták a bírálatok a mûvek természetét vagy a mûvészek magatartását, olyan kitartóan szajkózták egymás félreértéseit a nyugati avantgárd állapotáról. Minden konceptuális gesztus destabilizál vagy legalábbis kibillent. A kivitelezés, különösen a mesteri kivitelezés megállapítása nem hiányozhatott. De mindent egybevéve a kiállítás elérte a célját, és a felnövekvõ generáció megértette, miért fontos ez a mûvészet és ez a létmód. Az új nemzedék örvendetes módon érintve érezte magát, ugyanakkor az általános értetlenségrõl szóló újabb tapasztalattal lett gazdagabb. A kiállítás így maradéktalanul elérte célját. Mert az Egyfajta életmûvészet megmutatta, hogy a jelenlegi mûvészi gyakorlat továbbra is az experimentális modellt tartja vezérelvének, és a kiállításon bemutatkozó francia vagy máshonnan származó mûvészek továbbra is a mindennapi életet tekintik elsõdleges tárgyuknak. Ezeket a mûvészeket az a nyilvánvaló vágy hajtja, hogy hozzájáruljanak a mindennapok megszépítéséhez, de magukra vállalják a kritikus szerepét is, és a maguk módján meghúzzák a vészharangot napjaink társadalmi változásai láttán. A mûvek megmutatják azt is, hogy távol áll már tõlük az utópikus modell és nem arra valók, hogy bármilyen apológiát vagy propagandát fejtsenek ki egy puha gazdasági rendszer érdekében. A mai mûvészek között nincsenek sem balekok, sem ártatlanok. Minden a létezõ világban zajlik, a mûvész számol a körülményekkel, amelyekkel szembesíti az élet, ugyanakkor formálni próbálja léte kontextusát az adott univerzumban. A 90-es évek szeme láttára honosodtak meg bizonyos magatartásmódok, amelyek azzal a határozott céllal gondolják újra az avantgárd modelleket és a radikális hagyományt, hogy az élettapasztalatot egy világméretûvé vált városi kultúra kontextusában dolgozzák föl. A városlakó-tipológia és a kulturális jelenségek együttesének kiterjesztése egyébként az utolsó évtized mûvészetének állandó jellemzõi közé tartozik, erre is voltak példák a kiállításon. Az Egyfajta életmûvészet tehát átcsoportosította a különféle mûfajokat, de mindenek elé helyezett egy olyan mûvészeti formát, amely nagyrészt a társas életet és a mindennapi beszélgetésben való részvételt választotta témájául. A tárgyak itt már nem a fogyasztói társadalom fegyvertárának elemei, hanem a folyamatos változásban lévõ univerzum és természet kellékei. Nyár óta motoszkál a fejemben egy példa, amely újabb bizonyítéka annak, hogy mai világunk világfalu – ezt igazolja a kiállítás is. Amikor a NATO légiereje a legnagyobb harcban állt Szerbiával, a fiatalok rockkoncertekre gyûltek össze Belgrádban. Tökéletesen elfelejtették vagy szándékosan nem vettek tudomást arról, hogy ez a zene eredetileg az agresszor markáns kulturális jegye volt. És amíg teljes gõzzel tiltakoztak az amerikaiak ellen, fürgén ürítgették a Coca-Colás palackokat.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta