Rio de Janeiro, Brazília
1999. szeptember eleje–október vége

A Rio de Janeiro negyvenhét múzeumában, galériájában és mûvészeti intézményében megrendezett számos kiállítás és a hozzájuk kapcsolódó elõadások, vetítések, kerekasztal-beszélgetések s mûvésztalálkozók célja, hogy átfogó képet adjon a brazil grafika múltjáról és jelenérõl, s egyben kitekintést nyújtson a mûfaj országhatárokon és földrészen túli eredményeire: a modern brazil mûvészetre ható haladó szellemû nyugat-európai mesterek sokszorosító grafikai mûvészetére, a XVII-XIX. századi japán fametszés csúcsteljesítményeire, a kortárs francia és észak-amerikai grafikusok új törekvéseire, sõt a krakkói Nemzetközi Grafikai Triennálé meghívásával a közép-és kelet-európai grafikára is.

A rendkívüli igényességgel megrendezett kiállításokon a csoportos anyagok mellett megismerkedhettünk a brazil népi fametszés és populáris grafika, valamint a könyvillusztrálás máig elevenen ható eredményeivel, a XX. századi brazil fametszés, linómetszés, rézkarcolás, litográfia, szitanyomás iskolateremtõ mestereinek és az õ munkásságukból kiinduló új technikai, mûvészeti és esztétikai formákat teremtõ vagy éppen inter- és multimediális grafikai határterületeken alkotók mûvészetével is. A rendezvény ötletadója a város polgármesterének mûvészfelesége, Rizza Conde grafikus, fõszervezõje az ugyancsak grafikus Rubem Grillo, kurátorai Alex Gama, Renina Katz és Maria Bonomi képzõmûvészek voltak.

A kortárs brazil grafika s annak a brazil nemzeti kultúrában betöltött rangja sok szempontból lehet tanulságos számunkra. A sokszorosító grafika iránti számottevõ igény, a galériahálózat és mûkereskedelmi háttér, a mûvek elérhetõ árai, a témaválasztás korlátlan gazdagsága, a minõség mint legfõbb mérce és a mûvészi kifejezés változásaival lépést tartó általános befogadói készség irigylésre méltó tény. Brazíliában jól megfér egymás mellett a tradícionális és az új grafika, kölcsönös hatásukat még a gyakorlatlan szem is felismeri. A kiállítások is jól mutatták, miként gazdagították új technikai eljárásaikkal, friss gondolataikkal, újító szándékú mûvészetszemléletükkel a mestereiktõl tanultakat a XX. század során az új generációk, s adták tovább tudásukat az utánuk következõknek az elõdök mûvészetének megkérdõjelezése nélkül.

Napjaink brazil mûvészetében kitüntetett helyet foglal el a grafika, melyben továbbélnek a helyi és nemzeti mûvészeti tradíciók. A modern brazil mûvészet vívmányaiból átöröklõdött jellemzõ vonás például a fekete-fehér, néhol fekete-vörös-fehér drámai ellentétére építõ, lebilincselõ expresszív komponálásmód, a természetszemléletet õrzõ absztrakció, az informel szín-, forma- és fantáziagazdagsága, az új figurativitás ábrázolási kedve vagy éppen az újgeometrikus mûvészetek színek lírai ritmusára épülõ tiszta architektonikája. A XX. századi brazil grafika folyamatos fejlõdésen ment keresztül, kifinomult arányérzékkel ötvözve magába az aktuális szellemi-mûvészeti tartalmakat, formai, technikai újításokat, mely napjainkban a techno-grafikákban és intermediális kísérletekben is kiemelkedõ teljesítményekkel büszkélkedhet.

A hagyományõrzõ megújulás jellemzi a modern brazil grafika legnagyobb alakjainak – Carlos Oswald, Oswaldo Goeldi, Lasar Segall, Lívio Abramo, Edith Behring, Dionísio del Santo, Rossini Perez, Iberi Camargo és Fayga Ostrower – mûvészetét, akik közül többen retrospektív önálló tárlattal szerepeltek a kiállítás-sorozaton.

Rossini Perez (1931) tárlata például a mûvész munkásságát pályakezdésétõl egészen a 80-as évek alkotásaiig bemutatta. Õ a brazil irodalom egyik legnagyobb illusztrátora, a fémnyomású grafikai eljárások kiemelkedõ mestere. Korai rézkarcain városképekkel foglalkozik: a hagyományos városi tájábrázolásból indul ki, s geometrikus formákra bontott házhomlakzatait a népi textilszövés hatása alatt mintaként kezelve, kevés színre redukált, szõnyegszerûen szétterülõ, nyitott kompozíciókká fûzi (Favela, 1957). Az 50-es évek végén és a 60-as években készült mûvein a házsorok fényben úszó utak, melyek geometrikus (Favela, 1957), majd organikus hálózatokat alkotnak, kompozíciói sûrû vonalszövedékek sejtelmes fény-árnyék viszonyaiból bontakoztak ki (Favela, 1959) fokozatosan belsõ emlékképekké változtatva a városi tájat (Cím nélkül, 1961). A 70-es években képein a város az emberi élettér emblematikus tömörségû organikus jelévé válik (Novelo africano, 1977). Formanyelve a 80-as években tovább egyszerûsödik, kompozíciói heraldikai vonásokat öltöttek. Két-három motívumra és színre redukált, szinte monokróm mûveit lenyûgözõen változatos dombornyomással variálja (Angolana, 1980).

A modern tájképgrafika másik jelentõs mûvésze az 1958-as velencei biennálén feltûnt Fayga Ostrower az aquatinta, aqua-forte és színes fametszés mestere. A kiállításán bemutatott 25 nagyméretû lírai absztrakt tájkompozíció életmûvének 1947 és 1995 közötti idõszakát öleli fel.

Ugyancsak felejthetetlen élményt nyújtott Maria Bonomi és Renina Katz közös tárlata és Anna Bella Geiger kamarakiállítása. Maria Bonomi (sz. 1935) alkotásai már méretüknél fogva is lenyûgözõek. A szobrászata, installációs mûvei és murális munkái révén ismert mûvész pályája kezdetétõl foglalkozik grafikával. Nagy hatással volt rá Lasar Segall és Lívio Abramo, utóbbinál tanulta a sokszorosító grafika technikai eljárásait. Maria Bonomi fáradhatatlan az új technikai-nyelvi lehetõségek kutatásában, elsõsorban a grafika intermediális területei érdeklik. Az informatikai képnyelv, a fotográfia, a képdigitalizálás, a litográfia, a cinkográfia és kartonnyomás, a szitanyomás és a fametszés a fõ alkotóterepe, e technikák átjárhatósága, kombinációi és a multiplikálás új lehetõségei foglalkoztatják. Kiállított mûvei a 80-as és a 90-es években készültek. Különös metaforikus nyelve az egyszerû természeti formákat imaginárius képekké lényegíti, amelyekben a brazil föld és a mûvész életérzése zenei asszociációkat ébresztõ, dinamikus kompozíciókban, egymáson áttûnõ textúrák érzékeny párbeszédében ölt testet. Renina Katz elsõsorban tájélményeket dolgoz fel litográfiáiban és nagyméretû, színes rézkarcain. Finom vonalakból és tradícionális színeket hordozó (fekete-fehér-vörös-szürke) határozott foltok drámai kontextusából bontakoznak ki vízionárius tájai, ahol a tiszta grafikus nyelv eszközeinek koncepciózus ütköztetése a természeti elemek kozmikus harcát és a küzdelem tragikus végkifejletét idézi. Más összefüggésben jelenik meg a táj Anna Bella Geiger mûveiben, amelyek többnyire montázstechnikával készülnek. A mûvésznõ régi térképekkel dolgozik: kiszínezi, máskor rajzolt térképszerû elemekkel gazdagítja õket vagy újabb térképeket ragaszt, esetleg szövegeket ír rájuk. Az eredetileg szobrász, videó- és multimediális mûvésznõ a brazil posztmodern grafika egyik jelentõs alakja. Témája a tér-táj-víz(óceán)-perspektíva. Mûveiben múlt és jelen vetül egymásra, amelyet az elemi éltetõanyag, a víz köt össze. Kompozícióiban diagramok, matematikai képletek, történelmi utalások, filozófiai tartalmú írások, szimbolikus színek (vörös, arany, kék) kerülnek egymásra vagy egymás mellé.

A fiatalabb generáció gazdag anyagából kitûntek elbûvölõ technikai felkészültségükkel, frisseségükkel és aktuális mûvészi problémákat felvetõ merész elképzeléseikkel vagy finom esztétikai játékaikkal a „Xylon 13 International” brazil mûvészeinek grafikái, a „Museo do Telephone-Telemar”-ban rendezett csoportos tárlat és a Funarte-ban látható „Sa÷ Paulo-i kortárs grafika” címû kiállítás remek alkotásai.

A számtalan látnivaló között a történeti összefoglalások és említett tárlatok mellett érdemes volt az Espaco Cultural dos Correios és a Centro de Artes Calouste Gulbenkian bemutatott csoportos tárlatokra, valamint Flávió Shiro a Casa Franca-Brasil épületében Chagall, Daumier, Derain és Miró mûveinek társaságában látható kiváló alkotásaira is hosszabb idõt szakítani.

Páratlan igényességrõl vallott a kiállítások egységes installációja és igényes kivitelezése.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta