Gianni Vattimo állítja The Transparent Society c. könyvében, hogy a huszadik század végének médiafeltételei között a tájékoztatástól a félretájékoztatás felé tolódott el a kulturális produktumok szerepe. A produktum sokkoló szándékát modernista, óhatatlanul reaktív formájú stratégiaként értékeli.1 Heidegger lökés-fogalmára utalva úgy véli, ez a stratégia mára egy olyan pontig jutott el, mely a sokkot önnön létfenntartásával foglalkoztatja – ez az állapotforma pedig lényegében inkább a trauma fogalmát juttatja eszünkbe, semmint a sokkét. A sokkoló hír tartalma háttérbe szorul a hír esztétikai konfigurációjához képest. E mögött az álarc mögött egy olyan potenciál hat, amely bármiféle tartalmat képes esztétikaként közvetíteni – ezt mutatta meg Walter Benjamin The Work of Art in the Age of Mechanical Production c. tanulmányában esztétika és politika fasizmusbeli összefonódásainak példáján.2 Mind Benjamin, mind Vattimo számára a sokk alkotja mindenfajta modern létezés lényegi elemét, a létezés vele tud adaptíve reagálni a környezet alapvetõ, technika által dominált változásaira. A sokk esztétizálásával azonban az individuum újfajta magatartása alakul ki a külsõ behatásokkal szemben: a trauma mint a tudatból kiesett esemény rekonfigurációja. A természetbe történõ manipulatív beavatkozásokról szóló híreket ma már alig éljük meg sokként. Tudatunkban nem jutnak el a tartalmi jelenlét pontjáig. Az élmény tudatunkba való felszívódásának elmaradását pótolandó kerül színre a trauma. Ez értelmünkkel elõállítatja a teljes távollétében regisztrált esemény esztétikai jelenlétét. A trauma a hiány mentén modellálódik, és a sokk elmaradását testesíti meg.
A természet ebben az állapotban jelenléte optimális közvetítésének kérdésévé válik. Technika és természet, gép és szerves test, virtualitás és realitás egymásba olvadásával olyan ikerlények és ikerterek keltettek életre, melyek kettõs létezésében immár semmi sokkoló nincs. Ama cyborgnak, mely ennek az egymásba vegyülésnek a kezdetén még sokk árán keltetett életre, Donna Haraway nemzetség-fenntartói szerepet tulajdonít a techno-tudományos diskurzus velejében.3 Ikonográfiai dominanciája ekképp homályba borít minden további fejleményt, melyek befogadására a trauma szûrõje mögött, narkotizált állapotban kerül sor. Fittyet hányva a potenciálokra, melyeket e fejlemények fölszabadíthatnak, az esztétikai szûrõ távoltartja magát tudatunktól. Ez ritkán figyelhetõ meg olyan szemléletesen, mint a géntechnológia aktuális fejlõdésének és az építészeti térrel való összefonódásának példáján.
Nézzünk egy példát: a tudósok mára eljutottak oda, hogy genetikai kódokat tudnak beépíteni az emberi test DNS-ébe. A kódolt hírek e behatolási folyamat során már nem íródnak rá a testbe beépített elektronikus chipbe – ahogyan az a szervesanyag elektronikus alkatrészekkel való házasításáról alkotott korábbi elképzelésekben a cyborg alakjában még kulturális kifejezésre lelt –, hanem egyenesen az emberi test szervezetébe jutnak. Amikor ezt a kísérletet elõször végrehajtották, a médiában az a körülmény volt a leghangosabban szertekürtölt újdonság, hogy egy ilyen beavatkozás révén rejtve és titokban adhatók tovább üzenetek a test belsejében. A hír úgy cseng, mint egy trükk valamelyik kémfilm forgatókönyvébõl. A jelentés narratív potenciálja önmagában mégsem lehet elégséges ahhoz, hogy az eset címoldalra kerüljön, hiszen a hírek bekebelezése másoknak való továbbadás céljából nem új találmány. A média érdeklõdése tehát vélhetõen másnak szól: a különbözõ és ambivalens – egy nyilvánvaló, egyelõre azonban nehezen megnevezhetõ kulturális koherenciában megmutatkozó – asszociációk komplex találkozásának. Ennek során fontos mozzanattá válik ama figuratív vezérmotívumok átformálása, melyek révén a mûszaki haladás önmagáról tudósít. Ez a tudományos utópia képeivel szólva lehet a cyborg alakját öltött ember-gép keménységének fölváltása a biológiailag idomított ember lágyabb variánsával. A gépi alkatrészekkel összeolvasztott szervesanyaggal szemben a génmanipulált emberi test részesül elõnyben.
Az építészet számára másik fontos mozzanat – melyre azonban a média recepciója felhívja figyelmünket – a bámulat ama számunkra nehezen fölfogható térbeli helyzet iránt, ahol a tudományos beavatkozás igazában kezdõdik. A tér, amelyben egy ilyen beavatkozással találjuk magunkat, az emberi test legbensejében, genetikai építõelemeiben leledzik, melyek már magukban is információk hordozói. A végbemenõ manipuláció titokzatos rejtettsége és kívülrõl való láthatatlansága együtt fontos motívuma a tudományos újdonság befogadásának és terjesztésének, akárcsak ama körülmény, hogy a technikai beavatkozás módja önnön (genetikai) képletében ismétli meg a természetet. A technológia a természethez képest nem ellenzéki és nem is kiegészítõ pozícióban cselekszik, hanem azonos alakban érinti a természet elveit. A két terület izomorf jellege révén biológia és információtechnológia oly teljesen egymásba olvadnak, hogy immár egyre megy, a tárgy egészére irányított elméleti látásmódunkkal a természetet látjuk-e információhordozónak, vagy fordítva, az információt a természet hordozójának. Másképpen fogalmazva: az információ ebben a biológiai kísérletben nem csupán a természet elveinek leíró kifejezése, hanem õmaga is természet, semmi más – ókeletû esszencializmus ez, mely az építészet új, virtuális tereiben ünnepli föltámadását.
Amikor az emberi test körül folyó diskurzus ilymód, az információ és a természet fogalma által azonos tereket vesz igénybe, ezzel az igénybe vétellel képes tartósan megváltoztatni realitásról és reprezentációról alkotott koncepciónk döntõ aspektusait. Amit a természet reprezentációjának kérdésében eddig csak a medialitás fóliájának láttunk, azt immár a voltaképpeni, természeti objektumként leljük viszont. Ennek a bonyolult szövedékbõl létrejött objektumnak egyik lényegi aspektusa közelsége a természetes élet egy formájához, mely az építészet és élettudományok közötti állandó metafora-cserében jut kifejezésre.
Még jól emlékszünk a klónozott birkáról, Dollyról készült képekre, a hírre, hogy az Advanced Cell Technology nevû amerikai kutatókonszernnek sikerült egy tehén petesejtjében klónoznia egy emberi embriót, és emlékszünk arra a laboratóriumi egérre is, melynek hátán géntechnikusok emberi fület tenyésztettek. A legjelentõsebb kísérleteknek tehát, melyek az elmúlt tíz év alatt a természetes élet újra-konfigurálására történtek, éppen egy birka, egy tehén és egy egér voltak a protagonistái, s ez a tény arra indít, hogy a tudományos kísérletnek ne csupán elvont bensõ felét vegyük szemügyre, hanem a vele korreláló külsõ oldalt, a vizuális felszínt is – annak az állatnak a testét, mely a géntechnikát materializálja. Ez a külsõ burok – s mindegy, hogy egy egész élõlény elsõ ízben sikeresen végrehajtott klónozásáról van-e szó, vagy emberi szerveknek állatok testén való tenyésztésérõl – egy olyan történést reprezentál és konnotál, melyet a test belsejébõl indítottak el. Itt föltehetjük a kérdést, hogy milyen szerep jut az animális-szerves élet teljes karneváljának az ember mint olyan térbeli azonosításában. Milyen közelségi, illetve távolsági viszonyban áll az állati élõlény azokkal a képzetekkel, melyeket az általunk formált térrõl és az emberrõl mint fajról kialakítottunk? Milyen veszélyek forrása, és milyen alakban háríthat el veszélyeket?
A célhoz kötött, a mítosszal és mimézissel szembehelyezett forma Loos-féle fogalma körül kering a tudományos haladásnak egy bizonyos képzete, melynek keretében az emberi test úgymond hirtelen fölfedez valamit, ami számára hasznos – ellentétben a gondolattal, mely szerint az emberi test bensejébõl származó szükséglet és ötlet fejlesztõdik találmánnyá. Szubjektum és objektum racionális szétválasztásában, valamint az élet- és építészeti struktúrák ennek megfelelõen, párhuzamosan végzett dimenzionálási folyamatában az emberi agy – mint a gondolkodásnak a testtõl elkülönített központja – maga is a számítógépbe telepíttetett ki. A számítógép viszont az evolúción kívül álló valamiként teoretizálja az animációt, miközben a számítógépet magát az egész diskurzus elhanyagolható külsõségének tekintik, felszínes-semleges elemnek, nem pedig lelkesült gépnek, emberi koncepciók formálta szörnynek. De mert a számítógép nem kívül volt, hanem valami belsõ helyezte területen kívülre, a gondolkodás ott követi el a hibát, hogy virtuális architektúrák szerkesztése közben pszichológiai belsõ nélkül hoz létre exterritoriális tereket.
Az exterritorialitás mindannyiszor formát kíván, hogy megjelenhessen, és benne leképezhesse és differenciálhassa magát. Ennek kapcsán végsõsoron azzal a kérdéssel is szembesülünk, nem rejlik-e bizonyos veszély abban, hogy a test formává lett szervezetével együtt az ember tudattalanját is átvisszük a számítógépre, s ezáltal többé nem tudjuk kifejezni, amit elfojtottunk, közben viszont továbbra is szüntelenül a fenyegetõ Õsénre várunk.
Valóban tudjuk, hogy a virtualitás nem tartalmazhat életet. Ama folyamat révén azonban, mely az életet saját, emberi testünkbõl kitelepíti, a virtualitás titkos és szörnyeteg kapcsolatot épít ki az élettel. A kibernetika atyja, a matematikus Norbert Wiener már 1954-ben úgy fogalmazott, hogy az organizmus fogalma ellentétet jelenthet a káosszal, felbomlással és halállal, amennyiben üzenetként, nem pedig mint anyagot fogjuk fel.4 Innen vette kezdetét a munkálkodás azon az utopikus testen, mely adatkészletként megtervezve dacolhat saját felbomlásával és pusztulásával. Catherine Ingraham ma úgy érvel – s ennek során Greg Lynnre és a Szabadság-szobor kolosszális testével kapcsolatos intenzív kutatásaira hivatkozik –, hogy az építészetnek a virtuálitás által ígért szörnyteremtményei révén igyekszünk kikerülni a személyes halál rettenetét. Lynn terve, hogy a kolosszus alakjából kiindulva, építészeti alrendszerek által vezérelt felületként szerkessze meg a testet, egy a számos jel közül, hogy az információs korszak messzemenõen immobilissá vált teste számára az építészet immár túlnõtt azon a szerepkörön, melyet a gépkorszakban protézisként betöltött: e fejlõdés sodrában komplett térmodellt fabrikálunk magunkból, hogy aztán mindenestül a környezetbe (a külsõbe) bocsássuk, hogy kívülrõl, mint szintetikus testet szemléljük s e testtelenné vált tekintet segítségével elemezhessük magunkat.5
Lynnek a Szabadság-szoborral kapcsolatos eszmefuttatásaiban számunkra itt talán az a legtanulságosabb, hogy ideológiailag milyen közel állnak az evolúció olyan, napjainkban újra népszerûvé vált teoretikusaihoz, mint Leroi-Gourhan, akik ember és állat dualizmusának paleontológiai elvetésével ellentétben kezdettõl fogva intelligenciával fölvértezett lényként tételezik az embert. Az ember hosszú idõkön át csak külsejét változtatta hasznos külsõ eszközök segítségével, kezdve saját két kezétõl napjaink elektronikájáig: A Le geste et le parole-ban azt hangsúlyozza Leroi-Gourhan, hogy az emberré válás folyamatát a fizikai, nem pedig a cerebrális evolúció indította el.6 Ez a megállapítás immanensen fontos szerepet játszik az emberi faj állóképes meghatározásának igazolásában. Leroi-Gourhan ugyanis – szemben a másként csengõ tézissel, miszerint ember és szerszám egymást alakították – a külsõ szervek és a „fajtipikusan” átalakulásra képes fiziognómia által létrehozott vívmánynak tekinti az emberi létet, nem pedig a belsõ változások által hordozott fejlõdésnek, mely agy és fiziológia kölcsönös érlelõdésével ment végbe. A modern ember nárcista megbántását, melynek Freud Darwin evolúciós elméletét látja, az állattól való világos megkülönböztetés kívánja meg nem történtté tenni.
Az evolúciós elmélettel szemben a Leroi-Gourhanéhoz hasonló álláspontot fedezhetni föl az amerikai Szabadság-szobor Greg Lynn-féle értelmezésében is: Lynn szerint a Szabadság-szobor nem azért távolodott el a primitív állattól, mert külsõ megjelenését nem építészeti váz informálja, hanem mert a külsõben van az eredete. Fogalmazhatunk úgy is: Lynn szemében a szobor nem azért rendelkezik az emberi élet intelligenciájának képességével, mert úgy néz ki, mint egy ember, hanem mert – miközben hiányzik belõle a domináns belsõ váz – formai megjelenése, külsõ fiziognómiája és technológiája (a formailag még különbözõ, de már intelligens ember szerszáma) teszi emberré. Evolúciója a Lynn-féle olvasat szerint – akárcsak az emberi evolúció Leroi-Gourhan-féle olvasatában – „a lábaknál, nem pedig az agyban kezdõdik”.
Az építészetnek ezt az érdeklõdését az élettelen formának az élet formáival való összeolvadása iránt ekképp arra irányuló kísérletként olvashatjuk, hogy a saját testhez egyre közelebb hatoljunk, mígnem sikerül teljesen túljutnunk a saját testi rendünk és az építészet mesterséges rend-rendszerei közötti hasadékon. Ez egy döntõ pontot érint az emberi testnek a modern által kidolgozott geometrikus rendre való ráhúzásában, nevezetesen az idegenség szükséges érzetét, mely ott a produktum kontemplatív szemléletében található meg. Lynn ír például a szándékos torzításokról, melyek a Szabadság-szobor ruháján kívül láthatók, s ennek kapcsán lábjegyzetben utal Panowskyra, aki az egyiptomi test önkényes beszerkesztését a rácsháló-vonalak többé-kevésbé építészeti rendszerébe szembeállítja a moduláris arányok humanista használtával. A Szabadság-szobor testén ejtett „fissurák” és „infectiók” kapcsolatot hoznak létre a mind szó szerinti, mind átvitt értelemben „megragadó” építészet és az „eleven” burok között. Az építészet fogja a levetett takarót, és geometrikus logikájának funkciójaként megszerkeszti belõle a szörnyeteg külsejét, mely saját testünk „másik”-ja.
Vizsgálódásunknak ezért mindannyiszor fontos pontja az ideológia is, melytõl a másik megszerkesztése (Althusser reális létezés-feltételei) információit kapja. E másik egyetemes jegye az építészet posztmodern útkereséseiben – mely a szörnyek, alienek, állatok, növények és mindenféle teremtmények architektúrájában képezõdik le –, talán ama mai élet messzeható monstruózussága, melyre e másik hivatkozik. A posztmodern kondícióval szembeni mimetikus magatartásában testünk maga is másikká vált. A mediális performancia kultúrájában mind testeink architektúrája, mind a benne meglelt másik az animális kifejezésévé dermed.
1 G. Vattimo (1992): Art and Oscillation. In: uõ: The Transparent Society.
2 W. Benjamin (1992): The Work of Art in the Age of Mechanical Reproduction. In: Illuminations (London, Fontana), 211-244.
3 D. Haraway (1997): Modest–Witness@Second–Millennium. FemaleMan©–Meets–OncoMouse™ (London, Routledge), 11-14.
4 N. Wiener (1954), The Human Use of Human Beings: Cybernetics and Society (New York, Doubleday & Co.), 69.
5 C. Ingraham (1999, megjelenés elõtt): Architecture and the Production of Life.
6 A. Leroi-Gourhan (1964): Le geste et la parole (Paris, Albin Michel).
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon
http://c3.hu/scripta