Az Akadémiai Kiadó a kilencvenes évek elejéig jelentette meg a már vagy húsz kötetet számláló sorozatának, az Architektúrának darabjait. Az MTA Építészettörténeti és elméleti bizottságának, valamint a Magyar Építõmûvészek Szövetségének közös vállalkozását sorozatszerkesztõként elõbb Major Máté, majd Vámossy Ferenc jegyezte. Az utolsó kötetet – ha jól emlékszem – talán éppen az új folyam Eisenman-kötetének egyik szerzõje, Klein Rudolf írta Jozef Plecnikrõl 1992-ben. A másik szerzõ, Kunszt György 1993-ban kezdte írni a dekonstruktivizmusról szóló, ám most már Eisenman címen megjelent, így a régi sorozat személyiségcentrikus szemléletébe is beilleszthetõ munkáját. Még ugyanebben az évben Kunszt a Magyar Építõmûvészet 93/3-4-es számában bemutatta Charles Jencks akkor bõvített újrakiadás-ban megjelentetett, Architecture Today címû, nagysikerû összegzõ-rendszerezõ munkáját, mely a világ építészetének irányzatait és ezek társadalmi hátterét elemezte.

Kunszt tudatában van, mennyire hiányzik a könyvpiacról egy hasonló magyar nyelvû össze-foglalás, és e hiánynak tudja be, hogy a magyar építésztársadalom nem ismeri a kortárs építészet legmarkánsabb irányzatait, ezeket csupán múló divatnak minõsíti, sõt hárítja azok lehetséges hatásait. A szerzõ tehát kettõs feladatra vállalkozott: a kortárs építészeti mozgásokat vázlatosan, Eisenmant alapos elemzéssel kívánta bemutatni. Elvben tehát az Eisenman-könyv az építész saját munkásságán túl az építészeti dekonstruktivizmus bemutatását is célozta, de éppen akkoriban Eisenman mûvei kapcsán már manifesztálódik a folding filozófiája. Végül `93-ban személyesen is találkozhattak Eisenmannal, s ez a látókör további szélesítését indokolta. (Ez persze magyar kiadó számára szinte öngyilkos vállalkozás, fõleg a képanyag beszerzését illetõen.) De még az Eisenman-mûveket bemutató fotókat sem sikerült idõben beszerezni a szerzõk és az építész bécsi randevúja után, így a könyv megjelenése tovább csúszott. A magyar szellemi életre (is) jellemzõ, hogy a végül 1999-ben megjelent könyva több mint fél évtizedes késés ellenére a lehetõ legaktuálisabb maradt.

Eisenman fejtette ki a legjelentõsebb elméleti munkásságot az ezredvég építészei közül, és a könyv a mûvek mellett – sõt mondhatni, fõként – az elmélet bemutatására koncentrál, amiért nem lehet eléggé dicsérni. Nemcsak építészek, de laikusok számára is élvezhetõ nyelven és terjedelemben áttekinti Derrida (dekonstruktivizmus) és Deleuze (folding) filozófiáját, valamint elemzi azt a szituációt, amelynek során 1992-ben Eisenman az utóbbihoz pártol. A konfliktus bemutatása során utal Nietzsche és Heidegger „szent” értelmezésére, érintve nálunk még tabunak számító témákat is: a kabbalista zsidó misztika szerepét Eisenman építészetfilozófiájában (Renato Rizzi: Mistico Nulla) és a diaszporizmusnak Arnold Toynbee (A Study of History) által elemzett és jövendölt dominanciájáról: „a görög, a kínai és a zsidó modell” egész történelmen át vizsgált különbségeit és viszonyát a modern kapitalizmus globalizációs folyamatához; illetve Klein Rudolfnak e folyamatra reflektáló, Bábel tornyáig visszanyúló, Toynbee-étõl eltérõ értelmezését.

Kunszt György mesterien oldja fel a száraz témát; személyessé teszi azt, tévéinterjúkból is mazsoláz. Jencks provokatív kérdésére például, miszerint a dekonstruktivizmus építészete kapcsolatos-e a New York-i zsidó elidegenedettség érzésével, Eisenman így válaszol: õ „bizonyos értelemben valóban Woody Allen-filmalak...”. Az emberiség hazátlanná válásának folyamatát, a világ második világháború utáni, diaszporikus karakterét mint mindenki által megélt/megélhetõ attitûdöt véletlenszerûnek, esetlegesnek érzõ Jencks állítását így tagadja: „... inkább tudat alatti. Nem hiszem, hogy zsidó értelmiséginek kell lenni ahhoz, hogy valaki rémisztõen egyedül legyen... Az építészet – nem tudva róla – azáltal nyomta el az individuumot, hogy csak a fizikai környezethez kapcsolódó tudatot vette célba, azt, amely elõtt a boldognak hitt otthon megjelenik. Azt hiszem, ami barátságtalan, az éppen otthon van otthon, a rémítõ a tudatalatti elnyomásában leledzik. Azt próbálom megértetni, hogy az elidegenedett ház lehetõvé teszi, hogy felismerjük: nemcsak a fizikai világnak lehetünk tudatában, hanem saját tudatalattinknak is... Nem akarunk foglalkozni a gyökértelenség kérdésével. Én New York-i vagyok, de nem érzem itt magam feltétlenül inkább otthon, mint másutt. Ez azonban nem szükségképpen zsidó probléma, hanem inkább csak egyike a mai ember általános problémáinak.” Az interjút az a – csak részben építészeti – vita tette aktuálissá, hogy Eisenman az építészeti posztmodern általa is közelrõl ismert sztárját antiszemitizmussal vádolta, amikor az Hitler építészével, Albert Speerrel és az õ birodalmi építészetével kezdett rokonszenvezni.

A fenti kollázs talán segít felmutatni Kunszt György és Klein Rudolf hiánypótló munkájának eklektikus érdemeit: ha csak vázlatosan is, mégis megismerhetünk ma érvényes filozófiákat, mégpedig – mint az õsi filozófiai iskolákban – élõbeszédben elõvezetve. Történetesen épp ezek a képnyelven (is) beszélõ „filozófusok” a világ építészetének sztárjai, különféle irányultsággal, érzékenységgel és toleranciával, ami remélhetõen kíváncsivá teszi a reménybeli olvasókat és „kép- és épületolvasókat” (Gadamer). Mert eközben bõ fotóanyaggal, építészeti tervek, virtuális látványok és épületfotók képeivel tárgyias, kézzelfogható módon illusztrálják is a szerzõk a legelvontabbnak tûnõ filozófiai fogalmakat.

Lényegében eldönthetetlen, hogy (csak) építészet(elmélet)i könyv-e ez az Eisenman-kötet. Talán a mi egyre lakhatatlanabb világunkról beszél inkább; építészekhez, látens hontalanokhoz és manifeszt „otthonkeresõkhöz” is szól önmaga kortárs szlengjében vagy nyelvjárásában, ugyanakkor ismereteken és nem elõítéleteken alapuló ítéletalkotásra ösztönöz.
És ez nem kevés.

Jegyzet

* Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. 172 oldal, 102 ábra, 3.980 Ft

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta