Bevezetés
E kötet tizenkét fejezete
az 1867 és 1945 közötti magyarországi iskolarendszerre vonatkozó történeti-szociológiai
tanulmányaimból ad válogatást. A tanulmányok többsége már megjelent magyarul,
itt azonban javított formában vagy kiegészítésekkel szerepelnek. Kisebbik
részüket angol vagy francia nyelvű publikációkból fordították. Ezeket a
jelen kiadás céljából erősen átdolgoztam. A kötet végén lévő bibliográfiában
az olvasó megtalálhatja leglényegesebb hasonló tárgyú magyar és más nyelvű
kiadványaimnak jegyzékét. Ezekből is kitűnik, hogy a könyv anyaga iskolatörténeti
munkáimnak valójában csak egy töredékét képezi, még akkor is, ha eltekintünk
a francia egyetemi és középiskolai hálózatról írt tanulmányaimtól, melyekre
itt csak közvetve esik utalás.
Illendő, hogy már
most fölhívjam az olvasó figyelmét a kötet témavilágának rendhagyó voltára.
Egyrészt az itt közölt írások alig hivatkoznak konkrét történelmi eseményekre,
hacsak nem bizonyos törvényekről vagy nagy horderejű politikai trendváltozásokról
(pl. rendszerváltás) van szó, melyek módosították az iskolahasználat társadalmi
körülményeit. Másrészt szándékosan csak empirikus alapozottságú (legtöbbször
társadalomstatisztikai tényanyagra épített) tanulmányok kerültek be a válogatásba,
melyek vagy egy-egy iskolaszociológiai kérdéskört járnak körbe, vagy az
elitiskolázás egy-egy (általában hosszú távú) történelmi konjunktúráját
– mintegy az időben meghatározott strukturális helyzetét – világítják meg,
vagy pedig esettanulmányt képeznek egyes intézmények vagy helyi iskolai
piacok működéséről. A könyvből tehát kimaradtak elméleti jellegű vizsgálódásaim,
melyek nem tartalmaznak empirikus bizonyító eljárásokat. Úgy gondoltam
ugyanis, hogy egy ilyen, a témakörben úttörő szerepre számot tartó válogatás
jobban igazolható akkor, ha a honi történelmi kutatásban eddig fel nem
használt s jórészt föltáratlan forrásokból gyűjtött hivatkozási adataiból
is az asztalra teszi a legszükségesebbeket, vállalva ezzel az előadás esetleges
nehézkességének a kockázatát is. Ennek megfelelően sokat merítek itt az
igen gazdag magyar történelmi statisztikákból, ugyanakkor azonban a legtöbb
tanulmány levéltári forrásokból összeállított felvételi eredményeken alapul.
Egy kötet közrebocsátása
mindig önvizsgálatra készteti a szerzőt, legalábbis annak számbavételére,
mennyire sikerült a címben jelzett munkatervet megvalósítania, és a bemutatott
kutatási eredményekkel – ha nem is kimeríteni, de – új megvilágításba helyezni
a témát. Jelen esetben az ilyen vizsgálódás kettős eredménnyel jár.
A szerző némi elégedettséggel
nyugtázhatja, hogy Magyarországon korábban ismeretlen elemzési szempontokat
és módszereket sikerült a könyvben szereplő tanulmányok révén a hazai társadalomtörténet-írásba
bevezetnie s talán meghonosítania. Ezeknek kimerítő fölsorolása helyett
csak a legfontosabbakra utalok.
Elsősorban kiemelendő, hogy
ezek az iskolázásra vonatkozó tanulmányok pedagógiai vagy intézménytörténeti
sajátosságokat csak annyiban érintenek, amennyiben ezek az iskola modern
kori legfőbb általános funkciójához, a társadalmi rétegek és a rétegek
közötti viszonyok reprodukciójához kapcsolódnak. Az iskolázás itt tárgyalt
problémái voltaképpen mind reprodukciós problémák – akárcsak általában
a társadalomtörténet témavilágának súlypontjai –, amennyiben az iskolázás
hozta tudást és ennek bizonyítványok, diplomák vagy egyetemi címek általi
igazolását a társadalmi tőkegyűjtés egy, történelmileg a modernizáció során
mind nagyobb hatású formájának fogjuk fel. Márpedig a feudalizmus fölszámolásával
kezdődő fejlődés egyértelműen azt mutatja, hogy a korábban születéshez
kötött elitpozíciók elérése egyre inkább (ha nem is kizárólagosan) az iskolarendszer
által szavatolt képesítésektől függ, illetve hogy a szabad versenyre alapított
szakmai-gazdasági modernizáció egyre több olyan, újfajta elitpozíciót rendez
be, amelyekhez a hozzájutás szükséges (bár nem mindig elégséges) feltételét
az iskolai jogosítványok képezik. A reprodukcióproblematika része az is,
hogy az iskolai tőkegyűjtés (milyen szinten?, milyen típusú iskolában?,
milyen eredménnyel? stb.) a reprodukcióban részt vevő diákcsoportok egymással
való versengésének tárgya. Nincs olyan vonatkozása az iskolázásnak, melyet
ne értelmezhetnénk az illető csoportra jellemző reprodukciós stratégia
egy-egy aktusaként. Különösen igaz ez az iskolai konkurenciával – például
a „jó” iskolákba való bejutással vagy a „jó” jegyek elnyerésével – kapcsolatos
kérdésekre.
Hangsúlyozni kívánom, hogy
a kötet tanulmányai mind egy-egy iskolai kollektívára, tehát nagyobb diáknépességre
vonatkoznak, s ezek iskolai vagy iskolán túli pályáját igyekeznek megvilágítani.
E diáknépességek meghatározása más és más kritériumok alapján történik
ugyan – hol egy országos intézményhez tartozás (mint az Eötvös Kollégium),
hol az azonos helyszín (Budapest, Jászberény), hol a képzési rendszerben
elfoglalt hely (középiskolások, egyetemisták), hol a nemi (nők) vagy a
felekezeti státus (zsidók, evangélikusok), hol a történelmi nemzedék tagsága
a kritérium –, de minden esetben azokról az objektív és csoportsajátos
esélyekről, illetve stratégiákról van szó, melyek az illető aggregátumok
iskolai viselkedését és szereplését vezérlik. A hasonló jellegű kutatások
az utóbbi évtizedekben – elsősorban Pierre Bourdieu kezdeményezései nyomán
– a nyugati történeti iskolaszociológia egyik legfontosabb kérdéskörét
szolgáltatták, Magyarországon azonban ezen a téren csak néhány (főképp
monografikus jellegű) kísérlet történt. A magam részéről már mintegy másfél
évtizede próbálkozom ennek a témavilágnak a meghonosításával szakszemináriumok
és előadássorozatok formájában. Erőfeszítéseimtől nem függetlenül született
e téren egy sor szakdolgozat a Budapesti Közgazdasági Egyetem Szociológiai
és a Szegedi Tanárképző Főiskola Történelmi Tanszékén.
Ezek a munkák rendre a diáknépességek
belső megosztottságának hatásait boncolgatják, nevezetesen az iskolarendszer
különböző szintjeire bekerülő diákcsoportok társadalmi háttere (osztályhelyzet,
vallás, kulturális-etnikai örökség, regionális beágyazottság stb.), iskolai
viselkedése (iskolatípus-választás, szakirányultság, tanulmányi kitűnőség,
évismétlés, lemorzsolódás stb.) és a diploma vagy az iskola által igazolt
műveltség felhasználási lehetőségei közötti összefüggést. Arról van szó,
hogy az iskolázás által közvetített kulturális tőkét a más-más (gazdasági,
családi kapcsolatokhoz kötött, státusszimbolikus) társadalmi tőkefajtákkal
fölruházott diákcsoportok gyakran egészen eltérő körülmények között, változó
esélyekkel és hatásfokkal használhatják föl karrierlehetőségeik optimalizálása
végett. Ahhoz, hogy ezeknek a különbségeknek a hordereje nyilvánvaló legyen,
elég, ha azokra az egyenlőtlenségekre gondolunk, amelyek a régi rendszerben
az „úri” és „népi” vagy pedig a zsidó és a nem zsidó diákság között álltak
fenn. Mindennek az a következménye, hogy a magyar modernizáció iskolázott
elitje lényegesen különbözik a nyugat-európaitól (és jórészt a közép-kelet-európaitól
is). Sommásan szólva, míg másutt a modernizáció nagyjából minden téren
együtt zajlott (időnként ugyan egymás közötti súlyos konfliktusok mellett)
a régi (nemesi) és az új (polgári, hivatalnoki) elitek és az utóbbiakhoz
éppen iskolai képesítésük segítségével kapcsolódó, főképp a kispolgárságból
és a birtokos parasztságból kiemelkedő „új rétegekben”, addig nálunk ugyanez
a fejlődés a különböző hátterű elitcsoportok közötti munkamegosztáson alapult.
Egyrészt a régi (dzsentri) elitrétegek dominanciája sok szempontból egészen
a nyilasok hatalomátvételéig fennmaradt, másrészt az önmagukat (nem kisrészt
az iskolázás révén) reprodukáló új és régi elitek az Erdei leírta „kettős
struktúrába” illeszkedtek. Ez főképp azt jelentette, hogy érvényesülési
lehetőségeik szerint igencsak megosztottak maradtak a másodlagos rétegmeghatározók
hatása folytán. Ilyenek voltak közismerten a felekezeti eredet (zsidók
és nem zsidók, katolikusok és protestánsok) és az etnikai háttér (magyarok,
németek és szlávok), melyek messzemenően fenntartották, sőt, a keresztény
kurzus alatti antiszemitizmussal (és mellékesen a kurzus irredenta indíttatású
német- és szlávellenességével) egyenesen fölerősítették társadalmi hatékonyságukat.
Éppen ezért sajátos – s
Magyarországon is (és nem csak az utóbbi ötven évben), másutt is kevéssé
kihasznált – elemzési szempont ebben az összefüggésben a felekezeti tényező
módszeres számbavétele, elsősorban a viszonylagos zsidó és evangélikus
„túliskolázás”, valamint az egyházak iskolafenntartó funkcióinak vizsgálata
révén. Ez a – véleményem szerint hiánypótló – megközelítés annál is indokoltabbnak
tűnik, mivel az empirikusan megragadott felekezeti különbségek gyakorlatilag
minden elemzési szempont szerint szignifikáns magatartás- és esélybeli
eltérésekre mutatnak, nem beszélve arról, hogy mind a honi társadalomstatisztika,
mind a diákságra vonatkozó levéltári források a kommunista rendszer beálltáig
(1947–48-ig) megbízható adatokat szolgáltattak a diákok (és az iskolai
intézmények) vallási hovatartozásáról. Márpedig Magyarországon a felekezeti
háttér a készülődő elitcsoportok társadalmi helyzetének meghatározásánál
rendkívüli súllyal bírt, hiszen (talán csak az egy Hollandián kívül) ez
volt Európa egyetlen ténylegesen többfelekezetű országa a feudalizmus utáni
modernizáció korában. A vallásháborúk és az ellenreformáció lezajlása után
másutt vallásilag lényegében egynemű – vagy katolikus, vagy protestáns,
vagy görögkeleti dominanciájú – nemzetállamok alakultak ki, ahol a „másvallásúak”
legtöbbször elenyésző kisebbséget képviseltek, s így részvételük az új
elitek képzésében szintén marginális maradt. A sokfelekezetű, modernizálódó
Magyarország társadalmi erőviszonyai között minden téren (nemcsak az iskolai
mezőben) egyedi (pozitív vagy negatív töltetű) társadalmi tőkefajtát képviselt
a vallási hovatartozás, ezért érdemes számba venni az érintettek magatartásának
értelmezésénél. A kötetben több helyütt foglalkozom az iskolán belüli és
a külső felekezeti erőviszonyok közötti (jórészt egyfajta fordított hierarchiában
kifejeződő) összefüggéssel.
A felekezeti tényező kiegészítőlegesen
vagy meghatározólag módosította az etnikai-kulturális iskolák közönségére
jellemző többi háttértényező, az etnikai-kulturális státus szerepét, mely
a diákság iskolai kiválasztásában, iskolán belüli viselkedésében és további
pályaesélyeiben egyaránt nagy súllyal esett a latba. Az etnikum persze
mindenütt, Közép-Európában pedig különösen fontos, döntő változója mindenfajta
társadalmi esélyegyenlőtlenségnek, így az iskolainak is, mely szembeállította
egymással a kisebbségek és a többség helyzetét. A történelmi Magyarország
azonban, mint ismeretes, ebből a szempontból is egyedülálló államalakulat
Európában, amennyiben a politikailag uralkodó magyar nemesi elit a 20.
század elejéig egy népességbeli kisebbséget képviselt. Ilyenképpen érthető,
hogy a magyarországi modernizáció fő folyamatai közé tartozik – a feudalizmus
utáni, újfajta gazdasági és politikai erőviszonyok függvényében – az etnikailag
allogén gyökerű (zsidó, német, szláv stb.) elitcsoportok megjelenése az
elitiskolákban és azokban a korábban főképp a magyar nemesi és honorácior
osztályok számára fönntartott érvényesülési mezőkben, ahová ezek az iskolák
belépőjegyet, jogosítványt nyújtottak. Ez a témakör egyszerre vezet a kulturális
asszimiláció problémáihoz, a kisebbségi vagy uralkodó etnikai státus kezelésének
iskolai vetületeihez, valamint magának az alsó és középszintű iskolahálózat
szerkezetének kérdéseihez.
Végül, a koncepcionális
újítások sorában szívesen említeném az iskolai piac fogalmának a lehetőségek
szerint módszeres alkalmazását. A könyv ugyan nem tartalmaz egyetlen tényleges,
az iskolai piac kérdéseivel foglalkozó tanulmányt sem, a fogalom mégis
több értelemben szolgál megközelítéseim egyik vezérfonalául. Egyes tanulmányok
– a középiskolai oktatás 1867 és 1910 közötti funkcióváltásáról, a budapesti
és a jászberényi középiskolások kiválogatásáról és teljesítményéről – közvetlenül
utalnak arra a többé-kevésbé zárt körzetre, melyen belül az iskolázásra
vonatkozó választások és stratégiák működnek. Azaz: az iskola által nyújtott
szellemi javak között válogatni lehet, s azokat meg lehet szerezni. A „piac”
fogalom mindig az iskolai intézményrendszeren belüli választásokra és e
választások meghatározó tényezőire utal, melyek vagy a kereslet, vagy a
kínálat korlátaihoz kötődnek. Az első választás magára az iskolai keresletre
vonatkozik, s az ezzel kapcsolatos anyagi és intellektuális befektetések
vállalására vagy visszautasítására. A korlátok ezen a szinten a kereslet
fizetőképességében, a közületek áldozatvállalásában (pl. tandíjkedvezmény
vagy ösztöndíj formájában), az iskolák földrajzi elhelyezkedésében s a
kereslet és kínálat közötti (az iskolák gyakorlati elérhetőségében mérhető)
távolságban találhatók. A második választás a megcélzott iskolázási szinttel
(elemi, polgári, gimnáziumi, érettségin túli magasabb) és típussal (pl.
gimnázium vagy reáliskola) kapcsolatos. Itt a korlátok között az előbb
említettek mellett azok az elvárások szerepelnek, melyek az iskolák által
nyújtott szakmai jogosítványok biztosította társadalmi mobilitásra vonatkoznak.
Magyarországon a piaci kínálat és kereslet viszonyának különösen fontos
részét képezték (elemi és középiskolai és bizonyos értelemben még főiskolai
szinten is) az intézmények elérhetőségének és az általuk nyújtott jogosítványok
felhasználhatóságának történelmi változásai. Ezek az intézmények esetenként
sajátosan diszkriminatív vagy legalábbis preferenciális felvételi politikát
folytattak, amellett, hogy a különböző társadalmi réteghelyzetű, felekezetű,
anyanyelvű vagy nemzetiségi hátterű jelentkezők számára az iskolán belül
is többé-kevésbé eltérő fogadtatást és tanulmányi körülményeket biztosítottak,
nem beszélve arról, hogy bizonyos egyházi intézmények (például a katolikus
tanító rendek) saját vallású érettségizőiknek elhelyezkedési és érvényesülési
piac gyanánt is szolgáltak. Így a diákok származás szerinti kereslete és
a helyi, regionális vagy országos iskolahálózat kínálata mindig sajátos
adaptációs folyamatok eredményeként találkozott. Egyes történelmi konjunktúrákban,
például az 1920 utáni antiszemita egyetemi, illetőleg az 1939 után a középiskolákra
is kiterjesztett numerus clausus érvényessége alatt a megfelelő szintű
zsidó kereslet nem is nyert teljes kielégítést Magyarországon, annyira,
hogy a kizártak egy része (aki ezt egyáltalán megtehette) külföldre kényszerült.
Az „iskolai piac” fogalom
empirikus érvényesítésének igénye azonban e kötet passzívumaihoz is elvezet.
Ezek között számomra az a legfájdalmasabb, hogy a könyv tanulmányai között
nem sikerült egyetlen „valódi” helyi vagy országos iskolaipiac-kutatást
sem szerepeltetni.
Amikor 1972-ben először
kezdtem el Magyarországon iskolatörténeti témákban kutatni, kiindulási
pontom a bölcsész elitképzés közönsége, konkrétan az Eötvös Kollégium diáksága
volt. De a „piaci” szempont már akkor is elragadott, amennyiben az Eötvös
szelekciós rendjének tanulmányozását csak az egész bölcsészképzés intézményrendszerén
belül tudtam elképzelni. Rövidesen nekiálltam tehát reprezentatív felvételeket
készíteni a többi bölcsészdiplomásról is a levéltári források kínálta lehetőségek
közepette. (A pesti bölcsészkar 1919 előtti végzettjeiről azonban kevés,
a kolozsváriról pedig semmi anyagot nem sikerült akkoriban gyűjtenem.)
Az így létrehozott hatalmas, kódolt személyi lapokból álló kartotékanyag
azonban nagyrészt máig földolgozatlan, mivel a „piaci” szempont azt sugallta,
hogy a bölcsészeket a teljes egyetemi elitképzés összehasonlító prizmáján
keresztül vizsgáljam. Nekiálltam tehát az orvosi, a jogi és a teológiai
karok diplomásaira vonatkozó adatok föltárásának, de ez a munka még lezáratlan,
habár egyes résztanulmányokat ezekből az anyagokból is közzétettem. Nemrég
azonban ez az átmenetileg fölfüggesztett vizsgálódás újabb impulzusokat
kapott azáltal, hogy kitűnő jászvásári román kollégám, Lucian Nastasa föltárta
a kolozsvári magyar egyetem levéltári forrásait, s ezekből az 1919 előtt
Kolozsvárott megfordult diáktömeg teljes körű prozopográfiáját készíti
elő egy közös publikáció céljára. Ezeknek a felvételeknek a legfőbb érdekessége
talán abban rejlik, hogy a különböző egyetemek és főiskolák diplomásaira
vonatkozó adatbázisok összeköthetők az egyes alkalmazott (tanárok, papok)
vagy szabadpályás (ügyvédek, orvosok) értelmiségi csoportok tagjainak szakmai
előmenetelét megvilágító, más forrásokból (sematizmusok, kamarai levéltárak,
tiszti névtárak, iskolai értesítők, egyetemi almanachok stb.) összeállított
prozopografikus információkkal. Ezáltal empirikus alapozást nyer a szakmai
karrierek történelmileg változó logikájának kutatása.
1993-ban a Collegium Budapest
hathatós segítségével (ahol közel egy évet töltöttem) új típusú helyi iskolai
piacok vizsgálatába fogtam. E vizsgálat vezérlő elve az volt, hogy egy-egy
városban az összes azonos szintű – s amennyiben ezt a források lehetővé
tették, minden szintű –, egymással konkurens intézmény közönsége belekerüljön
a felmérésbe. Legelső és legnagyobb ilyen irányú munkám a budapesti középiskolásokra
vonatkozott. (Ennek egyik résztémája a jelen könyvben is feldolgozásra
került, a Társadalmi mobilitás, reprodukció… című fejezetben.) Itt sikerült
több nagy, statisztikailag reprezentatív történelmi minta segítségével
(az 1880-as, az 1903–1910-es és az 1923–30-as évekre) mind a gimnáziumok
és reáliskolák fiú közönségét, mind a fiú polgárisokat, mind a kereskedelmi
középiskolásokat (s a három iskolatípuson belül külön az elsősöket és a
végzősöket) egymással szigorúan azonos elemzési szempontok szerint összehasonlítani.
Hasonlóan széles körű vizsgálatot egyebütt ugyan nem végeztem, de a szegedi
érettségizőkről, a kiskunhalasi és a jászberényi elsősökről és nyolcadikosokról
párhuzamos monografikus felvételek készültek. Vidéki kollégáim jóvoltából
további munkálatok folynak a szombathelyi, a balassagyarmati, a jászapáti
és a miskolci középiskolák diákságáról az 1945 előtti időszakra vonatkozóan.
Lengyel és francia kollégák Krakkóban és Bécsben kezdeményeztek párhuzamos
kutatásokat, melyek eredményei részben már napvilágot láttak. Tervezés
alatt állnak hasonló felvételek a nyugat-szlovákiai középiskolásokról is,
egyelőre csak az 1919 előtti korra nézve (Pozsonyban, Nyitrán és Nagyszombaton),
valamint Kárpátukrajnában (Munkácson) és Bukovinában (Csernovicben). Ezek
a városok népességük nemzetiségi és felekezeti differenciáltsága miatt
kerültek kiválasztásra. A folyamatban lévő vagy tervezett kísérleti kutatások
fő célja minden esetben a különböző etnikai és kulturális hátterű diákcsoportok
rekrutációjának (iskolába kerülési esélyeinek), iskolai magatartásának
(lemorzsolódás, tanulmányi kitűnőség, külön tárgyak választása stb.) és
esetleg (ha van rá adat) későbbi pályafutásának (a szerzett iskolai képesítések
hasznosítási lehetőségeinek) összehasonlítása.
Mindezeket a kutatási irányokat
nemcsak azért említettem, hogy kiemeljem eredményeik közlésének hiányát
jelen kötet fogyatékosságai között, hanem azért is, mert érthetővé teszik
azt a nagyobb társadalomtörténeti problematikát, mely itt közölt munkáim
keretét szolgáltatja. A magyar és közép-európai értelmiség szerkezeti változásairól
van szó a régi rendszerben meginduló, feudalizmus utáni modernizáció korában.
Ebben az értelmezésben az iskolázás történeti szociológiája voltaképpen
a térség egész modern értelmiségének és uralkodó elitrétegeinek képzési
és reprodukciós mechanizmusaiba nyújt nélkülözhetetlennek tűnő bevezetést.
vissza
|