1. A jelen mint probléma
Az ész történetisége a huszadik századi
filozófiai gondolkodás kontextusában alapvetô
jelentôségû és megkerülhetetlen belátást
jelöl. Ám ha a gondolkodás radikálisan történetiként
ismeri fel magát, akkor ez a felismerés egyúttal episztemológiai
akadályt is jelent: ha a gondolkodás számára
nincs olyan jelenség, adottság, fogalom vagy probléma,
mely ne rendelkezne komplex és történetileg kialakult
származással, akkor hogyan lehetséges a történelemrôl
és a történelemben való reflexió és
tudás? Hogyan lehetséges a történelmet oly módon
elgondolni, hogy közben maga ez a gondolat megôrizze mindazt
a történelmi meghatározottságot és esetlegességet,
mely által létrejött? A problémát az okozza,
hogy mikor a gondolkodás reflektál az idôre, mikor
megkísérli, hogy filozófiailag, azaz
átfogóan
határozza meg a történelem mibenlétét,
módszerében és fogalmiságában elkerülhetetlenül
egy olyan pozíciót hoz létre, mely végsô
megközelítésben idôn és történelmen
kívülinek tételezi magát. A helyzet, melyben
egy adott filozófiai reflexió gyökerezik, maga is idôbeli,
tehát történelmileg létrejött formáció,
csakúgy mint egy adott gondolkodás értelmezési
horizontja és fogalmi apparátusa, s ezáltal a történelemrôl
szerezhetô filozófiai ismeret lehetôsége problematikussá
válik. Paradox módon úgy tûnik, hogy a gondolkodás
éppen azáltal fosztja meg magát a történelemrôl
való tudás lehetôségétôl, hogy
radikálisan komolyan veszi a történelmet.
Michel Foucault számtalanszor hangoztatott kijelentése,
mi szerint ô a ,,jelen történetét" írja,
ebben a filozófiai kontextusban értelmezhetô. A kifejezés
arról tanúskodik, hogy Foucault felismeri: a történelem
radikális figyelembe vétele korlátozással jár
a filozófia számára, s a ,,jelen története"
kifejezés ezt a korlátozást vezeti be, sajátosan
utalva ezáltal a történelem fentebb említett
problémájára. Ha a gondolkodás radikálisan
történeti, akkor az ebbôl a belátásból
származó ismeretelméleti apóriák csak
akkor kerülhetôek el, ha a gondolkodás elhatározottan
vállalja, hogy önmagára tekint, s önmagát,
és ezzel együtt az idô szerkezetét és a
történetiség mibenlétét a saját
helyzetére irányuló kérdezésben kísérli
meg tematizálni. A ,,jelen" mint a filozófiai kérdezés
tárgya jelenik meg, és a ,,jelen története" kifejezés
ennyiben Foucault-nál egy filozófai programot jelöl:
,,ha van ma autonóm filozófiai tevékenység,
ha lehetséges olyan filozófia, amely nem egyszerûen
egyfajta elméleti tevékenység a matematikán,
a nyelvészeten vagy az etnológián belül, ha tehát
létezik független filozófia, olyan, amely nincs ezekhez
a területekhez kötve, nos, akkor azt a következôképpen
lehetne meghatározni: diagnosztizáló tevékenység.
Diagnosztizálni a jelent, megmondani mi a jelen, megmondani miben
különbözik, különbözik feltétlenül
a mi jelenünk mindattól, ami nem azonos vele, tehát
a múltunktól"[1].
Foucault, Kant
Mi a felvilágosodás? címû írásához
kapcsolódva ,,önmagunk történelmi ontológiájaként"
határozza meg azt a filozófiai kérdezést, mely
a jelenre irányul, s melynek tárgya mi magunk vagyunk saját
aktualitásunkban[2].
Ez a kérdezés teljes mértékben filozófiai
igényû, s egy ,,kritikai" munkát vagy a ,,jelen diagnózisát"
jelenti: annak a logikának a feltérképezését,
mely a szükségszerûségek és esetlegességek
mozgásában kijelöli aktualitásunkat, s ennyiben
ez a filozófiai munka azoknak a határoknak a megértésére
irányul, melyek által a gondolkodás jelenbeli tapasztalata
konstituálódik. Foucault megfogalmazása ugyanakkor
világossá teszi, hogy a jelen csak történelemként
gondolható: ,,a kritika többé nem az egyetemes értékû
formális struktúrák keresését jelenti,
hanem azon események történelmi vizsgálatát,
amelyek önmagunk létrehozásához vezettek, és
azt, hogy felismerjük önmagunkat, mint alanyait annak, amit teszünk,
gondolunk és mondunk"[3].
A ,,történelem" kifejezés ebben az összefüggésben
tehát nem egy átfogó elméletet takar, nem a
történelem filozófiai szintéziseként jelentkezik,
mely pusztán a történelemrôl való gondolkodás
lenne, hanem, a történetiség követelményének
megfelelôen, olyan gondolkodói praxisként, mely teljes
mértékben tudatában van saját idôbeli
meghatározottságának, és ennyiben maga is a
történelemben való gondolkodás. Ez a praxis ugyanakkor
képes arra, hogy saját procedúráit követve
megvilágítsa a jelen történeti feltételeit,
s ezáltal egy korlátozott érvényû, de
teljes mértékben legitim kritikai tudást hozzon létre
az idôben. A történetiség radikálisan komolyan
vétele csak a tudás univerzális érvényét
és értékét kérdôjelezi meg, és
nem a tudásét általában. Maga ez a tudás
azonban egy történészi-filozófiai praxis kontextusában
keletkezik, s nem valamilyen tiszta, a történetiség
alapvetô jelentôségû felismerését
elhanyagoló filozófiai reflexió eredményeképpen.
Ezen a módon láthatóvá válhat a
Foucault-i életmûben a filozófiai problematika és
a történészi praxis alapvetô összetartozása.
Egy átfogó igényû filozófiai kérdezés,
melyre azonban kizárólag lokális érvényû
válaszok adhatók, egy univerzális jelentôségû
filozófiai problematika, mely azonban csak konkrét problémákra
lebontva nyer értelmet. Foucault ezáltal egycsapásra
kétfajta naivitást kerül el: a történettudomány
naiv objektivizmusát és a filozófiai reflexió
naiv univerzalizmusát. A filozófiai beállítódásnak
és a történészi praxisnak ez a sajátos
összhangja Foucault gondolkodásában lehetôvé
teszi, hogy ugyanaz a filozófiai problematika - a jelen problémája
- rendkívül sokoldalúan és termékenyen
jelenjen meg a történészi kutatásokban, s folyamatosan
átalakuljon és gazdagodjon ez utóbbiak által,
míg a filozófiai motiváció olyan tárgyak
történelmi analízisét teremti meg (ôrület,
börtön, test, szexualitás, szubjektivitás stb.),
melyek a hagyományos történészi kutatások
számára elérhetetlenek.
A ,,jelen történetének" problémája
és a vele együttjáró filozófiai stratégia
Foucault életmûvének minden jelentôs pontján
felismerhetô. Foucault elsô mûve, az 1961-ben megjelent
Histoire
de la folie már a címével jelzi azt a beállítódást,
mely késôbb a ,,jelen története" elnevezést
kapja. Hiszen Foucault elemzéseit követve világossá
válik, hogy az a jelenség, melyet ôrületként
mint patologikus viselkedést ismerünk fel, jellegzetesen a
modern kor terméke. Azt lehetne mondani, hogy sem a reneszánszban,
sem a ,,klasszikus korban" nem jöhetett volna létre egy, az
ôrület történetét taglaló értekezés.
Az, hogy az ôrület mint olyan egyáltalában a tudományos
vagy történeti kutatás tárgya lehet, az a viszony
teszi lehetôvé, mely kizárólag a modern kort
jellemzi. Az ôrület
tapasztalatának a problémája
eminensen a jelenünk problémája. Így Foucault
mûvének, a saját elemzéseibôl kiolvasható
formális feltételei is azt sugallják, hogy a vizsgálódásait
egy nagyon is aktuális probléma motiválta. Ez a motiváció
két elkülöníthetô, de szorosan összatartozó
síkon artikulálódik: egyrészrôl annak
a konkrét viszonynak a problematizálásaként
jelentkezik, mely a modern pszichológiát és pszichiátriát
a patologikus viselkedések tanulmányozásában
meghatározza, s regresszíven ez a szempont alkotja a történeti
elemzés vezérfonalát, másrészrôl
azonban, már tágabb filozófiai perspektívában,
az ôrületnek és normalitásnak a modernitásban
betöltött általában vett viszonya a kérdés.
A filozófiai problematika és a történeti jellegû
vezérfonal szorosan és lényegileg fonódik össze.
A Histoire de la folie tehát nem pusztán egy specifikus jelenség
történetének leírása, hanem egyúttal
egy modern intézményrendszer, a pszichológia tudományának
és ezen keresztül magának a jelennek egyfajta ,,genealógiája"[4].
Ez a regresszív beállítódás teszi lehetôvé
Foucault számára, hogy az ôrület történetét
mint a ,,pszichológia lehetôségfeltételeinek
a történetét"[5]
mutassa be, valamint azt, hogy filozófiai perspektívában
az általában vett modernitás történeti
feltételeit az Ész (Raison) és az Ésszerûtlen
(Deraison) közötti hasadásként ,,diagnosztizálja".
Az utóbbi kifejezés nem esetleges. Foucault a 60-as évek
végétôl kezdve, a Naissance de la clinique és
a Les mots et les choses megírása után, elôszeretettel
nevezi történészi tevékenységét
a ,,jelen diagnosztizálásának": ,,amit diagnosztizálni
és megvalósítani szeretnék az a jelen diagnózisa:
arról beszélni, hogy ki vagyunk mi ma, és mit jelen
az, amit mondunk"[6].
Ez a beállítódás és módszer valósul
meg a börtön és a büntetés történetét
tárgyaló Surveiller et punir-ben. A mû célkitûzése
ezúttal is egy filozófiai és egy történeti
szempont kettôsségében áll: Foucault itt arra
vállalkozik, hogy ,,felrajzolja a modern lélek és
az új büntetô-hatalom együttes történetét".
Ez a feladat azonban csak a jelenbôl kiindulva, ,,a jelenlegi tudományos-bírósági
együttes genealógiája"-ként vihetô végbe[7].
A jelenre való támaszkodás nem véletlen. Hiszen
ha nem pusztán a börtönök kialakulásának
kronológiájára vagy a büntetések különbözô
típusainak a történetére vagyunk kiváncsiak,
hanem annak a komplex stratégiának az analízisére,
melyet Foucault a ,,hatalom" (pouvoir) névvel jelöl, akkor
a jelenre való támaszkodás elengedhetetlen. A hatalom
története csak a hatalom effektusainak közvetlen figyelembe
vételével írható meg. Ez a kezdeti közvetlenség
- a jelen - szolgál kiindulópontul és vezérfonalul
a történelmi kutatás számára, s egyúttal
ez jelenti a kutatás filozófiai tétjét is.[8]
Foucault tehát ebben a munkájába sem hagyományos
történészi munkát végez, hanem hasonlóan
a Histoire de la folie-hoz, itt is a modern ,,ész" történetét
írja, mely ebben az esetben a ,,büntetô ész"(raison
punitive) történetének egy fejezete[9].
Az elôbb ismertetett beállítódás
jellemzi Foucault késôi fômûvének, a Histoire
de la sexualité-nak az eljárását is. A szexualitás
története nem egyszerû viselkedés- vagy mentalitástörténet.
A szexualitást mint komplex, történelmileg kialakult
jelenséget csak a jelenre való tekintettel, a szexualitás
,,diszkurzív tényébôl" kiindulva, és
a jelen ,,diszkurzív érdekeinek" ellenében lehet elgondolni[10].
Jellemzô, hogy Foucault elemzéseit a kötet együttes
elsô részében - a
Volonté du savoir-ban - a
jelen analízisével, azaz, a terminológia szerint,
a ,,represszív hipotézis" taglalásával kezdi.
De ez az eljárás ezúttal sem esetleges vagy pusztán
bevezetô jellegû. A jelenbôl való kiindulást
a kutatást motiváló probléma, a választott
tárgy és a kialakított módszer természete
követeli meg: ,,A szexualitás mechanizmusait ugyanis csak a
kortárs hatalmi technikákból kiindulva lehet elgondolni"[11].
Mindez azt jelenti, hogy a szexualitásra mint összetett, a
személyiséget, a testet, a hatalmat egyaránt átfogó
jelenségre csak a jelen perspektívájából
bukkanhatunk. Foucault eljárása tehát tárgyának
és módszerének tekintetében következetes,
és a történelmi kutatás, a történészi
tevékenység olyan alkalmazását teremti meg,
mely teljes mértékben filozófiai eredményeket
szül: a szexualitás problémája a tapasztalat
általában vett problematikájának vizsgálata
felé nyit utat: ,,a szexualitás története mint
egy tapasztalat története, ha tapasztalat alatt tudásterületek,
normativitás-típusok és a szubjektivitás formáinak
korrelációját értjük egy adott kultúrában"[12].
Fontos látni, hogy a konkrét történeti elemzések
nem esetlegesek a filozófiai problematika szempontjából:
ha a gondolkodás tapasztalata teljes mértékben történetileg
meghatározott, akkor magára erre a tapasztalatra irányuló
filozófiai reflexió nem nélkülözheti a történeti
analízist.
2. Foucault stratégiája: a megélt és a gondolt
jelen
Foucault számára a történelem nem más,
mint a jelen elgondolásának kitüntetett módja.
De vajon nem állnak-e természetes akadályok egy ilyen
vállalkozás elôtt? Két ilyen nehézség
azonnal szembetûnik: egyrészrôl fennáll a veszélye,
hogy a történészi munka, mely a jelen problémáit
használja fel eljárásának motivációjaként,
visszafelé olvasva a történelmet, a jelen által
nyújtott értelmezéseket, problémákat,
fogalmakat vetít a múltba. Egy ilyen eljárás
azt kockáztatja, hogy a lehetô legnagyobb veszélynek
ad teret, ami egy történelmi kutatást fenyegethet: anakronisztikussá
válik. A második nehézség nem kevésbé
fenyegetô: ha a múltat abból a jelenbôl kiindulva
vizsgáljuk, amelyben élünk, akkor ez a beállítódás
önkéntelenül is folytonosságot képez az
idôben, tehát a múlt és a jelen között
közvetlen és egyszerû átmenetet tételez.
Eképpen nehéz elkerülni, hogy a jelenben ne a múlt
végkifejletét lássuk, s ezáltal a történelmi
folyamatokat kauzális vagy teleologikus sémáknak rendeljük
alá. A két veszély, mely a ,,prezentizmus" és
a ,,finalizmus" nevet viselheti,[13]
azonos elméleti beállítódáson nyugszik:
a jelen történelmi kitüntetettségén. A prezentizmus
feltételezi, hogy a jelen érdekei és értékei
megtalálhatóak a múltban, és ezáltal
ezeket az érdekeket és értékeket hallgatólagosan
univerzálisnak tételezi. A finalizmus ugyanígy a múltban
a jelen egyszerû eredetére vagy pre-egzisztenciájára
bukkan, ahonnan egyenes vonalú fejlôdést teremt a jelenhez,
melyet következésképpen e fejlôdés aktuális
végpontjának tekint. A jelen mindkét esetben mint
történelmen kívüli dimenzió mutatkozik,
melybôl levezethetô a történelem.
Foucault teljes életmûve e két eljárásmód
és a nekik alapul szolgáló beállítódás
elleni polémiaként is felfogható. A jelen Foucault
számára kétségtelenül kitüntetett
területként szolgál, ám ez a kitüntetettség
sokkal inkább a jelennek mint problémának szól,
s nem egy olyan pozíciónak, ahol a filozófus kész
válaszokkal szembesül. Mindez azonban további pontosítást
igényel. Foucault számára a jelen, elsô megközelítésben
azt a dimenziót mutatja, mely aktuálisan történik.
A jelen minden ízében történeti képzôdmény,
maga a történelem, amely ,,épp most történik",
s ennyiben egyfajta dinamizmust reprezentál, mintsem radikális
kiindulópont vagy teleologikus végpont volna. Másként
fogalmazva, jelennek azt a
közvetlenséget nevezhetjük,
melyben élünk, ahol az ,,élet" kifejezés a magátólértetôdôségek,
evidenciák és megszokottságok rendszerére utal.
Ez a közvetlenség azonban teljes mértékben történeti,
s ez azt jelenti, hogy a jelen, melyet élünk, már egy
elsajátított és többé-kevésbé
közvetlenül hozzáférhetô múlton alapul.
A jelen, melyet élünk, sohasem pillanatszerû, mindig
kiterjedt jelen, és már egy elsajátított múlt
evidenciáiból áll, s ennyiben folytonosságot
reprezentál az idôben. Ez az a folytonosság, mely a
,,kollektív emlékezet" vagy a ,,tradíció" kifejezéseivel
jelölhetô.
Egy olyan filozófiai vállalkozás számára,
mely ,,a jelen történetét" kívánja kutatni,
és amely ezáltal a jelen történeti elgondolását
tûzi ki célul, ezen a ponton a következô módszertani
kérdés vetôdik fel: vajon a jelen, melyet élünk,
elgondolható-e történetileg abból a múltból,
mely közvetlenül kötôdik ehhez a jelenhez, annak mintegy
alapját alkotja, s mely ezért a jelenbôl közvetlenül
megélhetô? A jelen történetének vizsgálata
elvégezhetô-e a tradíció folytonosságára
támaszkodva? Foucault válasza ezekre a kérdésre
radikálisan negatív: a jelent, melyet élünk,
nem gondolhatjuk el sem ebbôl a jelenbôl közvetlenül,
sem abból a múltból, mely e jelen alapjául
szolgál. A jelen gondolásához a múltra kell
támaszkodnunk, de arra a múltra, mely nem a jelenbôl
megélhetô múlt. Ha tehát Foucault számára
a feladat az, hogy meghatározza a jelen történeti feltételeit,
akkor e feladat megvalósítása mindenekelôtt
egy kettôs elutasítással kezdôdik:
- a jelent, melyet élünk, nem gondolhatjuk közvetlenül
ebbôl a jelenbôl. Egy ilyen eljárás, mely inkább
a ,,jelen analízise" névre szolgálna, mintsem a ,,történelem"
elnevezésre, nem veszi figyelembe, hogy a jelen minden elemében
történeti képzôdmény, és ez még
akkor is így van, ha ezek az elemek a legnyilvánvalóbb
magátólértetôdôség képében
jelentkeznek. A jelent a jelenbôl valamilyen természetesnek
vett közvetítés által elgondolni azt jelentené,
hogy nem vesszük komolyan az idôt, s a jelent mint a realitás
idôtlen formációját posztuláljuk.
- a jelen azonban nem gondolható el a hozzátartozó
múltból sem. A természetes jelenbôl a múlt
csak lineárisan gondolható, s ez azt a benyomást kelti,
mintha a múlt a mindenkori jelenben érné el a tetôpontját.
Ez az eljárás nem tudná elkerülni a prezentizmus
és a finalizmus támasztotta veszélyeket.
Foucault számára ezen a ponton a történészi
tevékenység radikálisan új meghatározása
szükségeltetik. Ha a történész a jelenbôl
evidensnek mutatkozó múltra vagy a megélt jelen múltbeli
eredetére figyel, eljárása minden történelmi
eseményt a jelennel való azonosság és folytonoság
szemszögébôl értelmez, miközben saját
jelenbeli helyét naívul idôtlennek tételezi.
Ez az a beállítódás, melyet Foucault, egyik,
Nietzsche történelemszemléletét tárgyaló
írásában, minden következményével
együtt elutasít. Elutasítja ,,azt a történelmet,
amely lehetôvé teszi nekünk, hogy mindenhol és
mindenben önmagunkat ismerjük fel, és minden régmúlt
eseménynek a megbékélés formáját
adjuk; azt a történelmet, amely minden mögötte lévô
eseményt a világvége tekintetével néz.
A történészeknek ez a történelme az idôn
kívül veti meg a lábát" .[14]
Foucault, Nietzsche nyomán, konfrontálja a jelen eredetének
kutatását, mely feltételezi a kontinuitást,
a jelen származásának feltárására
irányuló munkával. A jelen származását
elgondolni azt jelenti, hogy a ,,múltat a jelen ellenében"
kíséreljük meg elgondolni.[15]
Ez az eljárás, melyet Nietzsche ,,valódi történelemnek",
Foucault pedig itt ,,genealogikus történelemnek" nevez, és
amely a jelennel való radikális diszkontinuitáson
alapul. ,,A történelem, annyiban lesz ,valódi', amennyiben
bevezeti a megszakítottságot, még tulajdon létünkbe
is", s ezáltal ,,az élet és a természet minden
eddigi stabilitását megváltoztatja" .[16]
A valódi történelem felfüggeszti a gondolkodás
természetes képességébe és formájába
vetett hitet, és leszámol a történelem narcisztikus
tapasztalatával. Ez a fajta történelem szinte automatikusan
a ,,jelen történetévé" válik, mert a megélt
jelennel való szakítással indul, ám ezt a jelen
elgondolásának érdekében teszi, s elutasítja
azt a történelmet, mely naívul csak a múltat
vizsgálja: ,,a valódi történelem...a lehetô
legközelebbi dolgokra tekint, majd hirtelen kitépi belôlük
önmagát, és a távolból ragadja meg ôket"
.[17]
Paradox módon tehát, a jelen gondolásához
mindenekelôtt el kell magunkat határolni a jelentôl,
s mindattól, ami a múlttal való kontinuitását
fenntartja. Ez a követelmény így azt a feladatot rója
a történeti munkára, hogy a jelen gondolása érdekében
legelôször is a múltat gondolja. A múlt gondolása
azt jelenti, hogy a múlttal másfajta viszonyt kell kialakítani,
mint ami a jelenbôl, a múlt megélése révén
lehetséges. A történelem Foucault-nál elôször
- Hayden White kifejezésével - ,,eltávolít,
elidegenít" (defamiliarize)[18]
bennünket a múltunktól, hogy azután ezt a múltat
másképpen gondolja. A múltat idegenségében
elgondolni és nem megélni, Foucault számára
ez a jelen gondolásának feltétele. A múlt gondolása
azonban nem öncélú feladat. Ez az eljárás
arra szolgál, hogy segítségével a jelen legyen
elgondolható, azaz hogy ezáltal fény derüljön
mindarra, ami a megélt jelent történelmileg meghatározza,
de ami a jelenbôl közvetlenül nem látható.
A múlt gondolását tehát a jelen problematizálása
érdekében kell véghezvinni. Ez a stratégia
egyúttal világossá teszi Foucault történészi-filozófiai
tevékenységének már említett kritikai
aspektusát is. A jelent, melyben élünk csak a jelen
gondolása révén tehetjük áttetszôvé,
ám ez a feladat csak a múlt elgondolása segítségével
lehet sikeres. A jelen a múlt gondolása révén
megnyílik,
és ez lehetôséget teremt egy kritikai távolság
létrehozására, s ezáltal a jelen kritikai analízisére.
Foucault számára a ,,jelen története" egyetlen
mondatban összefoglalva ezt jelenti: elgondolni a jelent a múlt
közvetítésével a jelen ellenében. Sematikusan
ábrázolva mindez így fest:
JELEN (megélt)
MÚLT
(gondolt) (kritikai viszony
JELEN (gondolt)
Fontos látni, hogy Foucault-nál a megélt jelen
zárójelezése módszertani jellegû, s nem
a jelen tagadásáról, vagy legitimitásának
kétségbe vonásáról van szó. Ez
a lépés arra szolgál, hogy a gondolkodás megkíséreljen
láthatóvá tenni olyan szabályszerûségeket,
melyek meghatározzák jelenünket, ám onnan közvetlenül
nem láthatóak. A jelen evidenciái legitim evidenciák,
de épp ezek teszik lehetetlenné a jelen saját lehetôségfeltételeinek
feltárását. Egy adott tudástípus elvileg
képtelen arra, hogy felfüggessze evidenciáit, és
feltárja azokat a feltételeket, melyek ôt magát
lehetôvé teszik. Foucault ebben az értelemben jogosan
beszél arról - legalábbis életmûve egy
adott pontján - hogy filozófiai vállalkozása
,,a tudás tudattalanjának" kibontására irányul:
,,Megpróbáltam kibontani egy autonóm területet,
amely a tudomány tudattalanjának, a tudás tudattalanjának
felelne meg, s aminek meglennének saját szabályai,
amint az emberi individuum tudattalanjának is megvannak a saját
szabályai és meghatározottságai" .[19]
Foucault számára tehát a jelen zárójelezése
és a múlt történeti elgondolása felfüggeszti
a tudás adott területeit, s arra vállalkozik, hogy olyan
kritikai tudást
hozzon létre, mely filozófiailag teszi
lehetôvé a jelen analízisét. S ugyanez a filozófiai
stratégia teszi lehetôvé számára a késôbbiekben,
hogy a tudás analízise mellett, a hatalom elrendezôdéseit
és a szubjektivitás technikáit vizsgálja.
Ez az ismertetett stratégia áthatja Foucault teljes életmûvét,
s meghatározza történészi és filozófiai
alapállását. Foucault már a Histoire de la
folie elsô kiadásához írt bevezetôjében
nyilvánvalóvá teszi, hogy az ôrület történetének
megírása csak egy radikális szakítás
véghezvitele után lehetséges. Az ôrület
mint jelenség csak olyan módon válhat hozzáférhetôvé
a történelmi analízis számára, ha az analízis
szakít a történelemnek azzal a dialektikus képével,
mely az ésszerûség kontinuitásán nyugszik,
és amely ilyen módon alapot ad a pszichológiának
mint tudománynak az önmegalapozásához, s ezáltal
ahhoz az képhez, melyet a pszichológia az ôrületrôl
a modern korban kialakított. Az ész dialektikus történelmével
való szakítás így egyúttal a jelennel
való szakítást is jelent Foucault számára,
s ez lehetôvé teszi az ôrületnek a pszichológiától
való eltérô megközelítését.
A történelmi diszkontinuitás bevezetése tehát
a lehetôségfeltétele annak, hogy az ôrület
története egyáltalában megírható
legyen. Mindez azonban azért történik, hogy az elemzés
feltárjon egy ,,legitim idegenséget"[20],
mely a modern kultúrát az ôrület másfajta
tapasztalával szembesítheti. A megélt jelennel való
diszkontinuitás helyet ad egy
elgondolható kontinuitásnak.
A diszkontinuitás-probléma legerôteljesebb megfogalmazását
kétségkívül Foucault módszertani fômûvében
az L'Archéologie du savoir-ban találjuk. A mû elôszava,
mely megkísérli Foucault saját vállalkozását
a kortárs történelmi és filozófiai eljárások
között elhelyezni így fogalmaz: a diszkontinuitás
fogalma ,,mostanra a történelmi analízis egyik alapvetô
elemévé vált" .[21]
A diszkontinuitás elvének a történelmi módszer
számára való felfedezése és alkalmazása
egy új deskriptív lehetôséget és fogalmi
apparátust bocsájt a történeti analízis
rendelkezésére. A tradícionális történetírás
számára elfogadott megszakítatlan és teleologikus
folyamatok helyett, a történész küszöbökkel,
határokkal, törésekkel és diszkontinuus jelenségekkel
szembesül.[22]
Mindazonáltal Foucault megjegyzi, hogy ennek a történészi
gyakorlatban mostanra általánosan elfogadott fogalomnak és
eljárásnak a történelemelmélet nem vonta
le a végsô elméleti és gyakorlati konzekvenciáit:
,,mintha tartanánk attól, hogy a Mást a saját
gondolkodásunk idejében gondoljuk el" .[23]
Ennek a mulasztásnak lényegi oka van. Foucault párhuzamot
von a kontinuitáson alapuló történetírás
és egy humanisztikus, az embert vagy az emberi tudatot a történelem
invariáns ágenseként tételezô filozófiai
beállítódás között. ,,A történelmi
analízist egy folyamatos diskurzussá tenni, és az
emberi tudatot minden gyakorlat és alakulás eredeti szubjektumává
avatni, ez ugyanannak a gondolkodási rendszernek két arca"
.[24]
Foucault számára tehát a diszkontinuitás a
megélt jelen minden folyamatosságot fenntartó formájával
való radikális szakítást jelent. A humanisztikus
történelemképpel való szakítás
ezért egyúttal minden olyan fogalmi keretnek vagy értelmezési
sémának a felfüggesztését is jelenti,
melyek a történelem ágenseként vagy anyagaként
feltételezik az embert vagy a tudatot. Így a ,,tradíció",
a ,,hatás", a ,,fejlôdés és evolúció",
a ,,mentalitás vagy szellem" fogalmai egyaránt zárójelbe
kerülnek.[25]
S ugyanígy mindazok a fogalmak is, melyek egy, a megélt jelen
számára magátólértetôdônek
vett egységre referálnak, s melyek - úgy tûnhet
- elengedhetetlenek egy a jelenbôl kiinduló, történelemre
koncentráló kutatás számára: a ,,könyv",
a ,,mû" (oeuvre) fogalmai, de az olyan diszkurzív egységek
is mint a ,,tudomány", ,,irodalom", ,,filozófia", ,,vallás",
,,történelem" stb.[26]
Jól látható milyen mértékû Foucault
számára a ,,kontinuitás közvetlen formáival"
való szakítás, s az is, hogy mindez az erôfeszítés
az elsô lépésben, és a L'Archeologie du savoir
programját tekintve, kifejezetten a múlt elgondolhatósága
érdekében történik. A múlt elgondolása,
Foucault kifejezésével, ,,elméletet" igényel,
mely azonban elsô lépésként felfüggeszti
az evidenciáknak, a közvetlenségnek, a megszokásnak
mindazokat a formáit, melyek a jelent, mint életet teszik
számunkra természetesen hozzáférhetôvé.[27]
A jelennek ez a radikális zárójelezése
azonban további elméleti következményekkel jár.
Ha a múlt a történész számára nem
élhetô meg közvetlenül a jelenbôl, akkor ez
a tilalom egyúttal elveti egy folytonos és homogén
történelmi idô koncepcióját is. Foucault
számára valóban ez a helyzet: a történészi
aktivitás szakít az idô homogén fogalmával,
és feláldozza azt a múlt és a jelen heterogén
elgondolása érdekében. A diszkontinuitás fogalma,
elutasítva az idônek pillanatok folyamatos egymásutániságaként
való felfogását, szakít az alany által
megélt jelen és megélhetô múlt egymást
kölcsönösen feltételezô evidenciáival.
Foucault, a College de France-ban elhangzott székfoglaló
elôadásában így fogalmaz: ,,Nyilvánvalóan
nem az idô pillanatainak egymásutániságáról
van szó, sem pedig a különbözô gondolkodó
alanyok sokféleségérôl; hanem olyan cezúrákról,
amelyek széttörik a pillanatot, és az alanyt pozíciók
és lehetséges funkciók sokaságába szórják
szét. Efféle megszakítottság (discontinuité)
sújtja és bénítja a hagyományosan legkisebb
elismert vagy legalábbis legkevésbe vitatott egységeket:
a pillanatot és az alanyt. És alattuk, tôlük függetlenül
e megszakított sorozatok között olyan viszonyokat kell
kialakítanunk, amelyekre nem az egymásutániság
(vagy egyidejûség) jellemzô egy (vagy több) tudatban;
az alany és az idô filozófiáján kívül
ki kell dolgoznunk a megszakított rendszeresség elméletét"
.[28]
A megélt idô fogalma és a ,,megélt" történelem
fogalma, mely mindig a tradíció folytonosságát
vagy a kollektív emlékezet evidenciáit jelenti, szorosan
összetartozik. Foucault az 1972-ben megjelent ,,Revenir a l'histoire"
(Visszatérés a történelemhez) címû
cikkében kifejti, hogy egészen a huszadik századig
a történeti analízis feladata ,,a nemzeti múlt
totalitásának élôvé tétele volt",
s ez az a beállítódás, melyet a ,,történelem,
ahogyan ma mûvelik" gyökeresen elvet.[29]
A történelem azért, hogy a múltat autonóm
módon gondolhassa elveti a megélt idôt. Ahogy Foucault
máshol fogalmaz: ,,a tudás és a diskurzus ideje egyáltalán
nem úgy szervezett és elrendezett mint a megélt idô"
.[30]
Foucault tehát azáltal, hogy zárójelbe helyezi
a jelent és vele együtt a jelenbôl megélhetô
idôt, lehetôvé teszi, hogy az általában
vett múltat nem mint zárt egységet, hanem mint heterogenitást
gondoljuk el. Ez az eljárás a történészi
munkában új kategóriákat szül: ,,a történelemnek,
ahogyan azt ma mûvelik, a két alapvetô fogalma már
nem az idô és a múlt, hanem a változás
és az esemény", vagy ,,az alapvetô fogalmak most már
nem a tudat és a folytonosság fogalmai...hanem az esemény
és a sorozat" .[31]
Ezek a kategóriák azt a belátást reprezentálják,
hogy a történész számára az idô
homogén koncepcióját az idôtartamok sokaságának
elve váltja fel: ,,az idô ôsi fogalmát, a tartamok
sokaságának (durée multiple) fogalmával kell
helyettesíteni...A történelem megszabadult az idôtôl"
.[32]
Ez a jelennel és általában az idôvel szembeni
beállítódás alapvetôen megszabja Foucault
késôbbi kutatásainak jellegét is. Ezt a stratégiát
alkalmazza a modern társadalom büntetô mechanizmusait
a hatalom és a test problémáján keresztül
megvilágító Suirveiller et punir. Egy késôbbi,
a könyv problematikájáról történészekkel
folyatott polémiában,[33]
Foucault a következôképpen határozza meg a mû
episztemológiai alapbeállítottságát:
,,Az evidenciával való szakítás mindenekelôtt.
Ott, ahol kísértést érzünk, hogy egy történelmi
állandóra vagy egy közvetlen antropológiai vonásra,
vagy más, hasonló módon mindenkire érvényes
evidenciára utaljunk, láthatóvá kell tenni
egy ,,egyediséget"...Szakítás az evidenciákkal,
azokkal, melyeken tudásunk, viselkedésünk és
praxisunk alapul".[34]
A mû valóban ezt az attitûdöt követi: a jelenbeli
hatalom problémájának leírása a büntetômechanizmusok
történetén keresztül mindenekelôtt szakít
a jelen beidegzôdéseivel: ,,Lehet, hogy le kell számolnunk
egy egész hagyománnyal, amelynek alapján azt képzeljük,
csak ott lehet tudás, ahol felfüggesztjük a hatalmi viszonyokat,
s hogy tudás csak a hatalom parancsain, következményein
és érdekein kívül fejlôdhet ki. Talán
le kell számolnunk azzal a hitünkkel, hogy a hatalom ôrültté
tesz..." .[35]
És ugyanígy a hatalom modern hitével való leszámolás
végsô soron a modern lélek evidenciájával
való szakításhoz vezet.[36]
A történelmi kutatás tehát a jelen elgondolásának
érdekében arra kényszerül, hogy másképpen
gondolja a múltat. Az eljárás nem követheti sem
a ,,büntetôeljárások fejlôdésének"
történetét, sem az ,,individualizáció
folyamatát" ,[37]
ezek a perspektívák ugyanis már a jelenhez kötôdnek.
A kutatásnak új fogalmi készlettel és új
szemléletmóddal kell rendelkeznie, mert tárgya nem
a homogén jelen, sem az identikus múlt, hanem az a múlt,
mely ,,szétszórt, ritkán fogalmazódik meg folyamatos
és rendszeres diskurzusokban, gyakran darabokból, törmelékekbôl
áll össze" .[38]
A jelennek ugyanezeket az evidenciáit utasítja el Foucault
a
Histoire de la sexualité elsô kötetében. Ha,
mint Foucault állítja, a szexualitás problémája
eredendôen összefonódik a hatalom problémájával,
akkor a szexualitást a jelen ,,diszkurzív érdekeinek"
ellenében elgondolni egyúttal a hatalom bizonyos felfogásának
elutasítását jelenti. Az elutasítás
ezúttal is a hatalomnak a jelenben megélt evidenciájára
vonatkozik, vagyis a hatalom jogi-diszkurzív felfogásának
elutasításáról van szó. A hatalmat a
jog és a szuverenitás alapján elgondolni azt jelentené,
hogy olyan szabályszerûségeket emelünk univerzális
érvényûvé, melyek történelme csak
a jelenbôl visszapillantva tûnik stabilnak és folytonosnak.
A feladat tehát adott: ,,Ettôl a képtôl, vagyis
a törvény és a szuverenitás elméleti privilégiumától
kell megszabadulnunk, ha a hatalmat eljárásainak konkrét
és történeti játékterében kívánjuk
elemezni" .[39]
Ez az a kép, mely mint a szexualitás és hatalom komplexuma
meghatározza jelenünket, s melyet Foucault ebben az összefüggésben
mint ,,represszív hipotézist" diagnosztizál. Így
ha Foucault filozófiai stratégiája az, hogy a jelen
történelmi analízise érdekében ,,megkerülje
a represszív hipotézist" ,[40]
akkor ez a manôver egyúttal a megélt jelen megkerülését
jelenti.
Foucault számára tehát a ,,jelen története",
a jelen elgondolása csak a jelen ellenében, a jelen evidenciáinak
felfüggesztésével mehet végbe. A diszkontinuitás
létrehozása lehetôségfeltétele egy termékeny
és produktív kontinuitás megteremtésének.
Ez az az összetett stratégia, melyet Foucault módszertanilag,
különbözô korszakaiban más és más
hangsúllyal, archeológiának és genealógiának
nevez.
3. Archeológia és genealógia
Foucault életmûvét tekintve az archeológiai
és genealógiai módszerre vonatkozó szóhasználat
ingadozó. Ezek a módszertani meghatározások
Foucault pályájának különbözô
korszakaiban és egyes mûveiben különféleképpen
definiálódnak, és esetenként eltérô
szerepet töltenek be. A kifejezések használata azonban
kronológiailag tekintve sem homogén. Míg az ,,archeológia"
kifejezés használata végigkíséri Foucault
munkásságát, a ,,genealógia" elnevezés
a 70-es évektôl jelenik meg és válik meghatározóvá
a Foucault-i életmûben. Ez a változás nagyjából
egybeesik a Foucault kutatásaiban bekövetkezô tematikai
váltással is. A tudásformák (savoir) különbözô
típusainak vizsgálatát (pszichológia, orvostudomány,
társadalomtudományok) a hatalom (pouvoir) komplex formációinak
kutatása egészíti ki (böntetôhatalom, test,
szexualitás, szubjektivitás). Ez a jól érzékelhetô
változás nyitva hagyja azt az interpretációs
lehetôséget, hogy a Foucault-i életmûben két
korszakot különítsünk el, s ezáltal konfrontáljuk
Foucault archeológiai és genealógiai módszerét.
Egy ilyen interpretáció azzal érvelhetne, hogy míg
Foucault ,,archeológiai korszakában" a különbözô
tudásformáknak mint ,,diskurzusoknak" a tiszta leírásáról
van szó vagy, mint például a Histoire de la folie
esetében, valamilyen ,,eredeti tapasztalathoz" való visszanyúlásról,
s ezáltal episztemológiailag tekintve legalábbis egyfajta
kétes eljárásról, addig a genealógiai
módszer a ,,jelen történetét" mûvelve egy
újfajta történészi praxisról tanúskodik,
melynek kitüntetett jellemzôje az a politikai-kritikai aktivitás,
mely a jelen érdekében dolgozik.[41]
Ez az interpretáció mindenekelôtt támaszkodhatna
Foucault saját korai korszakára vonatkozó önkritikai
megjegyzéseire.[42]
Az archeológiai és genealógiai módszer
közötti éles szembeállítás és
konfrontáció számunkra nem tûnik termékenynek.
Sokkal inkább lehetségesnek látszik Foucault módszerét
globálisan abban az egyetlen episztemológiai stratégiában
megragadni, melyet mindezidáig a ,,jelen története"
Foucault által alkalmazott kifejezésével jelöltünk.
Ez a megoldás anélkül, hogy egybemosná az archeológiai
és genealógiai eljárás különbségeit,
vagy tagadná a problémák és technikák
váltakozását a Foucault-i életmûben,
e két eljárást mint ugyanannak a beállítódásnak
egymást kölcsönösen kiegészítô
komponenseit ragadná meg. Ezáltal a Foucault munkásságát
jellemzô metodológiai és tematikai változások
sokkal inkább egy történészi-filozófiai
praxis ,,pulzálásaként" értelmezhetôk,
mintsem egy elmélet inkonzisztenciáiként.[43]
Az alábbiakban ezt az utat követjük.
Az elôzô két fejezetben már igyekeztünk
kimutatni, hogy az a filozófiai eljárás, melyet Foucault
a
Histoire de la folie-tôl kezdve alkalmaz, jellemezhetô a
,,jelen története" késôbbi kifejezésével.
Ha egy pillanatra elfogadjuk azt a sematikus megfogalmazást, mely
szerint az ,,archeológia" a múltra koncentrál, míg
a ,,genealógia" a jelen történetét írja,
akkor azt mondhatjuk, hogy Foucault elsô mûveiben - melyek
közül háromnak a címében szerepel az ,,archeológia"
kifejezés[44]
- egy alapvetôen genealogikus mozzanat rejlik. Ez a mozzanat, mint
igyekeztünk bemutatni, a megélt jelennel való szakítás
mozzanata. Ebben a szakításban szükségszerûen
egy ,,genealógia avant la lettre-t" kell látnunk, hiszen
a diszkontinuitás bevezetése nem öncélú
mozzanat, rajta keresztül elkerülhetetlenül felvillan a
jelen másképp gondolásának lehetôsége.
Minden archeológiai kutatás szükségképpen
,,genealógiailag" motivált. Kétségtelen azonban,
hogy Foucault korai kutatásai elsôsorban és csaknem
kizárólag a múltra koncentrálnak. A jelennel
való szakítás megteremti a lehetôségét
a múlt elgondolásának, azaz - például
a
L'Archéologie du savoir terminológiája szerint -
a tudás diszkurzív formáinak és az ôket
lehetôvé tevô diszkurzív praxisoknak a meghatározását.
A tudás diszkurzív formáinak szisztematikus fennállása
az, ami Foucault ,,archívumnak" (archive) nevez. A múlt archeológiai
gondolása mindenekelôtt azoknak a diszkurzív formáknak
és praxisoknak az izolálását és lokalizálását
jelenti, melyek mint effektív megnyilatkozások (énoncé)
egy adott korban vagy területen archívumként fennállnak.
A múltnak ezt a fajta elgondolását nevezi Foucault
a mûben ,,archeológiának" .[45]
De Foucault elemzéseibôl itt is világosan kiderül,
hogy az archeológia a múltat nem önmagáért
tanulmányozza: ,,Az archívum analízise egy kitüntetett
régióra figyel: ez az idônek a pereme, mely egyszerre
közel hozzánk, de elkülönülve aktualitásunktól
körülöleli jelenünket, s másságával
ráhajlik és kijelöli ezt a jelent" .[46]
Az archeológia tehát nem csak motivációjában,
hanem szándékában is ,,genealogikus", s ebben az értelemben,
ahogy Foucault fogalmaz, ,,diagnosztikus" .[47]
A jelen eme archeológiai diagnózisának azonban az
a feltétele, hogy elôzôleg ugyanez az archeológia
,,megfosszon bennünket folytonosságainktól; felszámolja
azt az idôbeli azonosságot, ahol önmagunkat szeretjük
szemlélni, azért hogy elhárítsuk a történelem
szakadásait" .[48]
Ezek után nem lehet meglepô, hogy Foucault késôbb
azt állítja, hogy az archeológia, mely a diszkontinuus
múltat gondolja, egyúttal egy kontinuitás megteremtése
is: ,,Az archeológia ez: egy történelmi-politikai kísérlet,
mely azonban nem a múlt és a jelen közötti hasonlóság
viszonyain alapul, hanem a múlt és a jelen közötti
folytonosságén" .[49]
Ez a folytonosság azonban nem a megélt jelennel való
közvetlen viszony, tehát nem az a folytonosság, mellyel
az archeológia egyszer már szakított, hanem olyan
,,rejtett kontinuitás", melyet a gondolkodásnak még
fel kell fedeznie.[50]
Ennyiben az archeológia már Foucault korai korszakában
sem pusztán a múltra koncentráló aktivitás,
hanem kritikai tevékenység, mely a jelennel való szakítás
pillanatában kezdôdik, s amely ebben az értelemben
megelôlegezi a genealógiai eljárás döntô
elemeit.[51]
Az 1970-ben elhangzott L'ordre du discours elôadásban,
mely elôször alkalmazza szisztematikusan a ,,genealógia"
kifejezést, Foucault módszerét két mozzanatban
vázolja fel. Megkülönböztet egy ,,kritikai" és
egy ,,genealógiai" eljárást, melyek más és
más módszertani elveket alkalmaznak. A kritikai eljárás,
mely a megfordítás elvét alkalmazza, a jelen folytonosságaival
és hagyományaival szakítva kijelöli a jelen diskurzusainak
származását, mint olyan egyediségeket, melyek
diszkurzív folyamatok ,,ritkulásaként"
(rarefaction)
álltak elô. A genealógiai eljárás a diszkontinuitás,
a specialitás és a exterioritás elvét mozgósítva,
részekre bontja és egyediségükben elemzi ezeket
a tudásformákat.[52]
Az elemzésbôl világosan kiderül, hogy Foucault
számára a múlt elgondolása (kritikai feladat)
a jelen elgondolása érdekében megy végbe (genealógiai
feladat), s megfordítva, a jelen csak a múlt közvetítésén
keresztül gondolható el. Sôt, mindkét módszertani
komponens egyszerre tartalmazza a múlt és a jelen elgondolásának
igényét: ,,A kritikai és a genealógiai eljárás
között a különbség nem annyira a tárgyban
vagy a területben rejlik, inkább tapadási pontjaik,
perspektíváik és határaik különböznek"
.[53]
Foucault azonban a ,,genealógia" kifejezés bevezetése
után sem hagy fel az ,,archeológia" kifejezés használatával.
Bár néha a genealógiai módszer meghatározása
pontosan lefedi azt, amit korábban archeológiának
nevezett,[54]
a két eljárás jól láthatóan ugyanannak
a filozófiai beállítódásnak két
komplementer mozzanata marad, a jelen elgondolása érdekében:
,,az archeológia a lokális diszkurzivitások analízisének
a módszere, a genealógia pedig az eképpen leírt
lokális diszkurzivitásokból játékba
hozza azt a leigázottságából felszabadított
tudást (savoir désassujetti), melyet azok láthatóvá
tesznek" .[55]
Ha Foucault szóhasználata itt valamiképpen indukálja
a hatalom problematikáját, az korántsem véletlen.
A genealógiai szempont erôteljes megfogalmazását
és esetenkénti dominanciáját, Foucault történelmi
kutatásaiban a 70-es években bekövetkezett tematikai
váltás is indokolta. A hatalom komplex problematikájának
kidolgozása, mint azt a Surveiller et punir és a Histoire
de la sexualité esetében már igyekeztünk bemutatni,
kizárólag a jelen perspektívájából
kiindulva vizsgálható. Ez azonban korántsem jelenti
azt, hogy az archeológiai szempont végleg a háttérbe
szorulna. A
Histoire de la sexualité sorozat módszertani
része például kétfajta kérdéscsoportot
különböztet meg: a modern hatalomfelfogás történeti
kialakulásának kérdését mint ,,elméleti
és történeti kérdést", és a hatalom
kritikai elemzését mint ,,történelmi-politikai
kérdést".[56]
Talán nem elhamarkodott ebben a megkülönböztetésben
az archeológia és geneológia mozzanatának egységes
alkalmazását látni. Különösen ha tudjuk,
hogy Foucault a késôbbiekben így fogalmaz: ,,egyszerre
két dologról van szó: egyrészt új hatalomelméletre
és a történelmi elemzés újfajta értelmezési
mátrixára van szükség; másrészt,
és ezzel egyidejûleg, tüzetesebben szemügyre kell
vennünk a történelmi kútfôket, és
lassan el kell indulnunk a hatalom újfajta felfogása felé".[57]
A ,,történelmi kútfôkre" irányuló
mozzanat az archeológiai, a ,,hatalom új felfogását"
kidolgozó a genealógiai szempont lehet, melyeket ,,a történelmi
elemzés újfajta értelmezési mátrixa"
egyesít. S valóban, az archeológia/geneológia
fogalompáros, a Histoire de la sexualité második kötetében,
bár már egy némileg megváltozott problémakörre
vonatkoztatva, újra polgárjogot nyer.[58]
Ha lehetséges is különbséget tenni az archeológia,
mint a múlt gondolása és a genealógia, mint
a jelen gondolása között, akkor is látni kell,
hogy e két mozzanat ugyanahhoz a filozófiai beállítódáshoz
tartozik, s e beállítódás átfogja Foucault
teljes életmûvét. Ez az egységes beállítódás
teszi lehetôvé, hogy a konkrét kutatásokban
az alkalmazott módszer mindig a vizsgált tárgy természetének
megfelelôen alakuljon, s ennek megfelelôen hol az archeológiai,
hol a genealógiai módszer kapjon nagyobb hangsúlyt.
A jelen történetének programja azonban kijelöli
azt a problémahorizontot, mely lehetôséget teremt e
módszerek termékeny alkalmazására. A ,,jelen
története" szükségszerûen magába foglalja
mind a diszkontinuitás, mind a kontinuitás mozzanatát,
e két mozzanat azonban ugyanazon az eljáráson belül
két szorosan összetartozó, de különbözô
szintet alkot. Ahogy Foucault fogalmaz, ,,önmagunk történelmi
ontológiája" olyan kritika, mely ,,szándékában
genealogikus és módszerében archeologikus. Archeologikus
- és nem transzcendentális - abban az értelemben,
hogy nem minden ismeret vagy morális cselekedet egyetemes struktúráit
próbálja azonosítani, hanem megkísérli
azon diszkurzív esetek történelmi eseményként
való kezelését, amelyek kifejezik azt, amit mondunk
és gondolunk. És ez a kritika genealogikus lesz abban az
értelemben, hogy abból a formából, amik vagyunk,
nem arra fog következtetni, hogy számunkra mit lehetetlen megtenni
vagy megismerni, hanem abból az esetlegességbôl, ami
azzá tett minket, akik vagyunk, el fogja különíteni
annak a lehetôségét, hogy többé ne legyünk
azok, amik vagyunk, ne tegyük vagy ne gondoljuk azt, amit teszünk
vagy gondolunk".[59]
Foucault-nak ez a saját egységes módszertani stratégiájára
vonatkozó egyértelmû megállapítása
lehetôséget ad arra, hogy a már bevezetett diagrammunkat
alkalmazva, sematikusan ábrázoljuk ezt az egységes
beállítódást, és a két hozzátartozó,
de önmagában önállótlan módszertani
mozzanatot.
archeológia JELEN(megélt)
MÚLT
(gondolt)
genealógia JELEN(gondolt)
4. A múlt gondolása és a történelem
tapasztalata
Foucault a ,,jelen történelmét" mûvelve szakít
a jelenbôl megélhetô vagy onnan közvetlenül
elgondolható múlt fogalmával. Ez az eljárás
azonban, minden látszat ellenére, nem vezet a múlt
valamiféle relativizálásához, vagy a filozófiai
tevékenységnek egy spekulatív, a konkrét kutatásoktól
elszakadt aktivitással való felváltásához.
Foucault nem egy másik múltat fedez fel, hanem a múlthoz
való más viszonyt, minek következtében azonban
a múlt jellege megváltozik. Sematikusan fogalmazva azt lehetne
mondani, hogy a ,,jelen történésze" számára
,,ugyanaz" a múlt szolgál alapul, mint a tradicionális
történetírás vagy a társadalmi kollektív
memória számára: a múlt az, ,,ami megtörtént",
melybôl ez a múlt, ha nem is rekonstruálható
hiánytalanul, de legalábbis konstruálható.
Ennyiben Foucault teljes mértékben ,,pozitivista" történész.[60]
Újítása a pozitivitások mibenlétének
megítélésére vonatkozik. A jelennel való
radikális diszkontinuitás bevezetése nem a múlt
tagadását vagy nivellálását jelenti,
hanem pusztán annak a koncepciónak az elvetését,
hogy létezik valamilyen stabil, a történész vagy
az általában vett emlékezet által természetesen
elérhetô múlt, melynek eseményei, mint pozitivitások
egy egyszer és mindenkorra jól kijelölhetô eseménysort
alkotnak. Foucault eljárása itt egy egyszerû, de radikálisan
végigvitt következtetésen alapul: ha nem tételezünk
eredendô folytonosságot a múlt és a jelen között,
ha tehát a múltban nem a jelen egyszerû eredetét
látjuk, akkor ezzel egycsapásra megszûnik az a perspektíva,
mely a múltat egységes és önazonos, a tényeket
valamilyen megszabott konstellációba megtartó halmaznak
tekinti. Az eljárás következtében a múlt
mint olyan diszkontinuussá, többrétegûvé,
egyszóval heterogénné válik; ez a heterogenitás
azonban mint végsô adottság, mint pozitivitás
jelentkezik. Nem arról van szó tehát, mintha Foucault
a múlt valamilyen természetes azonosságát felváltaná
egy mesterséges vagy mesterkélt beállítódással,
mely a múltat relativizálja: a diszkontinuitás, vagyis
annak a felismerésével, hogy a jelen minden ízében
történeti, a jelen történetét vizsgáló
filozófiai beállítódás számára
a heterogenitás válik az egyedüli ,,természetes"
közeggé. A múlt elgondolásának programja
tehát nem a múlttal mint olyannal, csak egy a múlttal
szembeni sajátos beállítódással szakít.
Foucault számára a múlt gondolásának
feladata abban áll, hogy megkísérelje a jelen olyan
szabályszerûségeinek történeti feltárását,
melyek a jelen evidenciáinak fényében nem láthatóak.
Ez a vállalkozás természetszerûleg kitüntetett
területeket vesz célba, olyan problémák mentén,
melyeket a jelenre vetett filozófiai pillantás legitimál.
Foucault Mi a felvilágosodás? címû írásában
három olyan alapproblémát emel ki, melyek kijelölik
saját kutatásainak perspektíváját, s
e problémák egyúttal tartalmilag is lefedik a vizsgált
tematikák repertoárját a Foucault-i életmûben:
,,hogyan alakulunk ki, mint saját tudásunk szubjektumai?
Hogyan jöttünk létre, mint szubjektumok, akik hatalmat
gyakorolnak, vagy hatalmi viszonyoknak vannak alávetve? Hogyan alakulunk
ki, mint saját cselekvéseink morális szubjektumai?"
.[61]
A múlt elgondolása tehát mindenekelôtt egy probléma
kijelölésével kezdôdik (tudás, hatalom,
szubjektivitás), majd hipotézisek felállításával
folytatódik, melyek lehetôvé teszik a módszer
kiválasztását, egy történeti kontextus
kijelölését és egy fogalmi apparátus bevezetését.[62]
Foucault számára a múlt gondolása egy
konstruktív
praxis formáját ölti. Ez a konstruktivitás azonban
nem ,,történelmietlen" eljárás. Épp ellenkezôleg:
ha a múltnak nincs egy olyan természetes elrendezettsége,
mely készen kínálja magát a történeti
pillantás számára, akkor a jelenrôl szerezhetô
minden történeti tudás megköveteli a múltba
való aktív beavatkozást. Mindazonáltal továbbra
is kérdés maradhat, milyen kritériumok alkalmazásával
nyerhetünk ismereteket a múltról, mely aztán
kritikai tudáshoz juttat bennünket a jelennel kapcsolatban?
A kritériumok kérdése Foucault kutatásaiban
két szinten jelentkezik. Egyrészrôl, amennyiben Foucault-nak
a jelen elgondolását célzó filozófiai
kísérlete egy konkrét történeti munka
formáját ölti, eljárásainak meg kell felelnie
a történeti kutatás bizonyos szaktudományos kritériumainak.
Foucault ezért határozottan állítja, hogy ,,önmagunk
történetének elgondolásában...nincs recept,
sem általános módszer. Csak technikai jellegû
szabályok vannak: a dokumentálás, a kutatás,
az igazolás. És egy etika is...".[63]
A kritériumoknak ez a formája Foucault kutatásait
szorosan egybefûzi a kortárs történettudomány
eljárásaival. Másrészrôl azonban e kutatások
végsô jelentôségüket egy filozófiai
problematika kontextusában nyerik el, s a megszerzett történeti
tudás mint kritikai tudás jelentkezik. Ez a filozófiai
szempont a kritériumoknak egy radikálisan más formáját
követeli meg: ,,a történelmi-kritikai attitûdnek
kísérletezônek kell lennie. Ez alatt azt értem,
hogy ennek a saját határainkon végzett munkának
egyfelôl fel kell nyitnia a történelmi vizsgálódás
új területét, másfelôl pedig ki kell tennie
magát a valóság, a jelenkori valóság
próbájának".[64]
A Foucault által végzett filozófiai vállalkozás
,,kísérletezô", tehát a múlt gondolása
által létrehozott tudást kritikailag konfrontálja
a jelen evidenciáival. A kritikai tudás a jelen evidenciáinak
kontraszjában legitimálódik: ez azonban végsô
értelemben azt jelenti, hogy ez a kritika önmagában
hordozza saját kritériumát. Foucault egy 1978-ban
adott interjújában arról beszél, hogy kutatásainak
végsô igazságértéke nem az igazolható
vagy demonstrálható összefüggések együtteseként
jelentkezik. Egy kutatás akkor bizonyul igaznak és érvényesnek,
ha képes a vizsgált terület vonatkozásában
tapasztalatokat
létrehozni.[65]
Így ha Foucault filozófiai kutatásainak általában
vett tárgya a jelen, akkor e kutatások kritéruma az,
hogy képesek-e önmagunkról tapasztalatokhoz juttatni
bennünket. Ahogyan Michel de Certeau megállapítja, a
Foucault által létrehozott történeti tudás
általában véve is megváltoztat bennünket,
s ennyiben létrehozza a jelennek és önmagunknak egy
új tapasztalatát: ,,Ha megtanuljuk felismerni, hogy tegnap
a tudományok létrejötte, a tapasztalatok reflexiója,
a racionalitások kialakulása egy olyan ,történeti
a priori' vonatkozásában történt, mely különbözik
a mienktôl, ha megállapítjuk, hogy ,a rend, amely alapján
gondolkodunk, nem azonos létmódú elôdeinkével',
mi magunk változunk meg e felfedezés által".[66]
Foucault-nál tehát a kritikai tudás kritériuma
az, hogy ez a tudás képes-e a jelenünkben tapasztalattá
válni, s ezáltal magát a jelent egy új tapasztalattá
alakítani. Ez azonban egyúttal azt is jelenti, hogy ez a
tudás önigazoló és
önmegalapozó.
Hiszen ha a gondolkodásnak nincs ,,természetes tapasztalata",
vagy - s ezt jelenti a történetiség radikális
felismerése - a tapasztalás mint olyan nem rendelkezik univerzális
és szükségszerû (a priori) struktúrával,
akkor egy önmagunkról szerzett tapasztalat pusztán azáltal
legitimálódik, hogy egyáltalában létrejön.
Ahogyan Foucault fogalmaz: ,,egy tapasztalat sem nem igaz, sem nem hamis:
mindig valami fiktív, valami konstruált dolog, mely csak
azután létezik, hogy megtörtént".[67]
Ha a kritikai tudás a jelen számára releváns
értelmet közvetít, ha képes tapasztalattá
válni, s ilyen tapasztalatként rögzülni, akkor
legitim tudásról van szó. A tapasztalattá válásnak
ezt a folyamatát azonban semmilyen univerzális szabályszerûség
nem garantálja, és nincs olyan rögzített kritérium,
melyen lemérhetnénk jogosultságát. A kritikai
tudás a jelen evidenciáinak kontrasztjában igazolódik,
ám ezek az evidenciák maguk is történeti képzôdmények,
s nem határozhatják meg kizárólagosan, hogy
egy adott helyzetben mi válik tapasztalattá és mi
nem. A megélt és a gondolt jelen között nincs egyszerû
és természetes átmenet: ez az indetermináció
terepe, s a kritikai tudás mindig ezen az meghatározatlan
terepen mozog. A megélt és a gondolt meghatározottságok
között egy indeterminált közeg képez átmenetet,
mely az ,,esetleges" vagy a ,,véletlen" instanciáit a gondolkodás
teljes jogú komponensévé avatja.[68]
Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy tapasztalat ha létrejön
a jelenben, mindig lokális és korlátozott érvényû
szükségszerûségek kontextusában konstituálódik.
Foucault kísérlezetô filozófiai vállalkozása
olyan gondolkodásként jelenik meg, mely a jelen tapasztalatában
létrehozza
önmagát mint evidenciát.
Ez a stratégia egyúttal világossá teszi
Foucault filozófiai álláspontját: jelenünk,
saját magunk, helyzetünk, kultúránk filozófiai
igényû vizsgálata nem a gondolkodás valamilyen
természetes evidenciájának közvetítésével
történik. A filozófiai vizsgálódás,
amenyiben tekintettel van a történelemre, ellentmondás
nélkül nem támaszkodhat sem egy antropológiai
állandóra, sem egy univerzális teleológiára.
A jelen elgondolásában a filozófiai reflexió
nem nélkülözheti a kitérôt a történelem
felé. Foucault ezen a ponton áll szemben az reflexió
vagy az evidencia filozófiáival, különösen
a fenomenológiával: a gondolkodás nem a ,,dolgok"
tiszta prezentálásával jut önmagunkra vonatkozó
filozófiai értelemhez. Épp ellenkezôleg a cél
a jelen és a gondolkodás természetesnek tûnô
egységeinek a ,,de-prezentálására",[69]
s ezáltal egy olyan filozófiai lehetôség felmutatása,
mely nélkülözi az értelem közvetlen megragadásának
tapasztalatát.[70]
Ez a gondolkodás ugyanakkor, minden formális hasonlóság
ellenére nem hermeneutika. Foucault számára az értelem
nem áll készen a történelemben, hogy az ismétlés
és újrafelhasználás végtelen mozgásában
folyamatosan gazdagítsa önmagunkról való tapasztalatainkat.
Az értelem mint olyan a történelem filozófiai
tapasztalatában sohasem adott, hanem mindig létrejön,
s önmagunk tapasztalatát nem egyszerûen gazdagítja,
érintetlenül hagyva ezáltal egy szükségképpen
reflexív pozíciót, hanem az önmagaság
(ipszeitás) más és más tapasztalatához
juttat bennünket. A jelenbôl a múlt irányába,
majd a múltból a jelen felé tartó gondolati
mozgás így nem köralakot ír le, hanem folyamatos
spirál
mozgást végez. Foucault hasonlóan elutasítja
azokat a történelemfilozófiákat is - például
a hegeli fenomenológiát vagy a marxi történelemfilozófiát
- melyek valamilyen teleologikus sémára támaszkodva
próbálnak számot adni a történelem intelligibilitásáról.
Ha a történelem univerzális szabályszerûségek
mentén konstituálódik, akkor a gondolkodás
nem tudná elkerülni, hogy e szabályszerûségek
feltárásában végsô soron ne egy ,,abszolút
tudás" formájában ismerjen magára. A történelem
teleologikus sémája felszámolja az esetlegesség
instanciáját, mely azonban nélkülözhetetlen
ahhoz, hogy a történelemrôl egyáltalában
tapasztalattal, és ne abszolút tudással rendelkezhessünk.[71]
Foucault-nak a történelemre vonatkozó fiozófiai
álláspontját a következôképpen lehetne
összefoglalni: a gondolkodás történeti tapasztalata
nem más, mint a radikális és meghaladhatatlan
közvetettség
tapasztalata. A közvetettség azt jelenti, hogy minden tudás,
minden értelem végsô alapját tekintve perspektivikus
tudás és értelem, s a történelem, és
vele együtt a történetiség és az idô
filozófiai tapasztalata ennyiben az esetlegesség tapasztalata.
Ez a közvetettség azonban nem teszi lehetetlenné, hogy
önmagunkról legitim módon, közvetlen, ám
korlátozott érvényû tudással rendelkezzünk.
A közvetettség másfelôl annak felismerésére
késztet, hogy a filozófia mindenekelôtt a lehetôségek
és nem az értelem diskurzusa. Az értelmet létre
kell hozni, az sohasem adott. Foucault általában véve
az értelmet a gondolkodás lehetôségeibôl
származtatja, s nem az értelem valamilyen természetes
rendjébôl vezeti le a gondolkodás lehetôségeit.
Ez a perspektíva az, mely a történelem tapasztalatában,
a jelen és a múlt mellett, megnyitja a jövô dimenzióját.
Ahogy Deleuze fogalmaz: ,,A gondolkodás elgondolja saját
történelmét (múlt), de azért, hogy felszabadítsa
azt, amit gondol (jelen), hogy ezáltal képes legyen ,másként
gondolni' (jövô)".[72]
A történelemnek ez a víziója azonban nem oldja
fel a jelen tapasztalatát a meghatározatlanságok örvényében.
Jelenünk evidenciái legitim evidenciák, s ezek a gondolkodás
tapasztalatának kollektív rögzítésérôl
tanúskodnak, amelyek nélkül lehetetlen lenne bármifajta
kultúra kialakulása. Ám ez a tapasztalat nem rendelkezik
semmiféle természetes szükségszerûséggel,
semmiféle meghaladhatatlan állandóval. Ezeket az evidenciákat
a gondolkodás önmagán végzett munkája
rögzíti, mely ebben az értelemben, ahogy Foucault fogalmaz
,,a szabadság meghatározatlan munkáját" jelenti.[73]
A történelemnek ez a Foucault-i tapasztalata szükségképpen
a szabadság munkájaként ölt formát, mely
nem engedi magát egy végsô tudásban intézményesülni:
,,Önmagunk kritikai ontológiáját semmiképpen
sem elméletnek, tannak, vagy felhalmozódott tudásanyagnak
kell tekinteni; inkább úgy kell felfogni, mint attitûdöt,
ethoszt, filozófiai életformát, amelyben annak kritikája,
amik vagyunk, egyben azoknak a korlátoknak történelmi
elemzését jelenti, amelyek hatnak ránk, és
kísérletet az ezeken való túllépésre".[74]
Foucault gondolkodása nem elmélet és nem filozófiai
rendszer: konkrét és aprólékos, lokális
munka, mely egyszerre filozófiai ethosz, tudományos attitûd,
gondolkodói stílus, de nem az igazság diskurzusa.
Jegyzetek
[1]
Michel Foucault: ,,Foucault válaszol Sartre-nak" (1968), in: Strukturalizmus,
I. kötet, (szerk.: Hankiss Elemér), Európa, é.n.,
272. o.
[2]
Foucault: ,,Mi a felvilágosodás?", in.: A modernség
politikai-filozófiai dilemmái, a felvilágosodáson
innen és túl, (szerk. Szakolczay Árpád), MTA
Szociológiai Kutató Intézete., 1991., 107. o.
[3]
Uo. (kiemelés tôlem)
[4]Rudi
Visker meggyôzôen érvel amellett, hogy Foucault a Histoire
de la folie-ben, mikor felteszi a pszichológia tudományosságának
eredetére vonatkozó kérdést gyakorlatilag azt
az eljárást követi, melyet a 70-es évektôl
kezdve genealógiai módszernek nevez, s ennyiben a mu rászolgál
a ,,jelen történetének" késôbbi elnevezésére.
Lásd, Visker: Michel Foucault. Genealogy as Critique, Verso, 1995,
12-18. o. Az érvelés megegyezik Foucault önértelmezésével,
aki egy 1978-as interjújában a következôt állítja:
,,ha a pszichiátriai intézmények történetét
szerettem volna megírni Európában, a 17. és
a 19. század között, akkor biztosan sohasem írtam
volna egy olyan muvet mint a Histoire de la folie... Inkább egy
meghatározott történelmi anyag alapján nyert
tapasztalatáról volt szó - annak a tapasztalatáról,
akik ma mi magunk vagyunk, és ami nem pusztán a múltunk,
hanem a jelenünk is". Foucault:
Remarks on Marx, Semiotext(e), 1991.,
33. o.
[5]
Foucault:
Folie et déraison. Histoire de la folie a l'âge
classique, Plon, 1961, IX. o.
[6]
Foucault:
Dits et écrits, I. kötet, Gallimard, 1994., 606.
o.
[7]
Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat, 1990.,
33. o.
[8]
Lásd Foucault megjegyzését egy 1982-es interjújában:
,,az ôrület történetét vagy a börtön
tanulmányozását azért végeztem azon
a módon ahogyan tettem, mert pontosan tudtam... hogy egy történelmi
analízist végzek, mely lehetôvé teszi a jelen
kritikáját". Dits et écrits IV, i. m., 280. o.
[9]
Uo. 14. o.
[10]Foucault:
A
szexualitás története, Atlantisz, 1996, 16. és
13. o.
[11]
Uo. 156. o.
[12]
Foucault: Histoire de la sexualité II. L'Usage de plaisirs, Gallimard,
1984, 10. o.
[13]Lásd:
Hubert L. Dreyfus-Paul Rabinow: Michel Foucault. Beyond Structuralism and
Hermeneutics, (second edition), Univ. of Chicago Press, 1983., 118. o.
[14]Foucault:
,,Nietzsche, a genealógia és a történelem", Új
írás, 1991/1, 67. o.
[15]Gilles
Deleuze kifejezése: ,,penser le passé contre le présent".
Deleuze, Foucault, Minuit, 1986., 127. o.
[16]Foucault:,
,,Nietzsche, a genealógia és a történelem" ,
i. m., 67. o. (kiemelés tôlem).
[17]Uo.
68, o.
[18]Hayden
White: ,,Foucault decoded: notes from underground", in. White: Tropics
of Discourse, John Hopkins Univ. Presss, 1978., 256. o.
[19]Foucault:
,,Foucault válaszol Sartre-nak", i. m. 273. o.
[20]Foucault:
Folie
et déraison. Histoire de la folie a l'âge classique, i. m.,
XI. o.
[21]Foucault,
L'Archéologie
du savoir, Gallimard, 1969., 16. o. Megjegyzendô, hogy Foucault a
mu elôszavában ,,l'histoire nouvelle" (17., 18., 23. o.) megemlíti
azokat a történelmi kutatásokat, melyek párhuzamosak
saját célkituzéseivel. Különbözô
interjúiban azonban pontosan meghatározza, mely kutatásokra
támaszkodik: egy 1967-es beszélgetésben Braudelt,
Furet-t, Richert, Le Roy Ladourie-t, a cambridge-i és a szovjet
iskolát említi mint amelyek felvetették, többek
között, a diszkontinuitás problémáját
(Dits et écrits I, 585-86. o.). Ugyanebben az évben egy másik
beszélgetésben, bírálva a lineáris,
kauzális és dialektikus történetírást
(de megjegyezve, hogy Michelet eljárása legitim), Braudel
munkásságát nevezi meg mint ,,a történelmi
mu létrehozásának egy más lehetôségét"
(Uo. 606-607. o.). Késôbbi interjúiban és írásaiban
Bloch, Febvre és az Annales iskola szerepel hivatkozási alapként
(Vö. Uo. 667. o.; 773. o.; 778. o.). Lásd ehhez: J. Le Goff:
,,Foucault et la ,nouvelle histoire'" in. Au risque de Foucault, ed. Centre
Pompidou, 1997, 129-139.
[22]
Foucault, L'Archéologie du savoir, i. m., 9-20. o.
[23]
Uo. 21. o.
[24]
Uo. 22 o.
[25]
Uo. 31-32. o.
[26]
Uo. 33-38. o.
[27]
Lásd mindazokat a helyeket a
L'Archeologie du savoir-ben, ahol Foucault
az ,,evidenciát" (34. o.), a ,,magától értedôdôt"
(37. o.), a ,,kontinuitás közvetlen formáit" (38. o.)
és a ,,megszokást" (32., 44., 52. o.) említi, mint
a történelemhez való természetes viszonyt. Bár
kétségtelen, hogy a mu nem használja a ,,jelen történetének"
kifejezését, és nem tárgyalja szisztematikusan
a múlt/jelen viszonyt mint filozófiai stratégiát,
a mu elsô címe azonban, melyet Foucault 1968-ban az Esprit
folyóiratban megjelent ,,Réponse a une question" címu
cikkébben lábjegyzetben elôlegez meg - Le Passé
et le Présent: une autre archéologie des sciences humaines
(A Múlt és a Jelen: a társadalomtudományok
egy más archeológiája) - nyilvánvalóan
erre a problémára utal. Vö.
Dits et écrits I,
i. m., 676. o.
[28]
Foucault: ,,A diskurzus rendje",
Holmi, 1991. július, 883. o.
[29]
Foucault: Dits et écrits II, i. m., 273. o. (Ugyanez a kifejezés
megtalálható ,,A diskurzus rendjében" is, i. m., 882.
o.)
[30]
Uo. I, 774. o.
[31]
Uo. II, 273. o. és ,,A diskurzus rendje", i. m., 882. o.
[32]
Uo. 280. o. Lásd még: ,,Nincs egyetlen, a hegeli vagy bergsoni
típusú idô, egyfajta nagy folyam, mely mindent hordoz,
különbözô történelmek vannak, melyek egymásra
rakódnak". Uo. III, 580. o.
[33]
Lásd: L'impossible prison. Recherches sur le syteme pénitentiaire
au XIX siecle, (ed. M. Perrot), Seuil, 1980.
[34]
Foucault: Dits et écrits IV, i. m., 23. o.
[35]
Foucault: Felügyelet és büntetés, i. m., 40. o.
(a fordítást módosítottam).
[36]
Uo. 43. o.
[37]
Uo. 34. o.
[38]
Uo. 38. o.
[39]
Foucault: A szexualitás története, i. m., 92. o.
[40]
Uo. 18. o.
[41]A
Foucaultra vonatkozó szakirodalomban Dreyfus és Rabinow könyve
képviseli ezt az interpretációt a legerôteljesebben.
Bár a szerzôk a muben kijelentik, hogy ,,nincs pre- és
poszt-archeológia és genealógia Foucaultnál"
(104. o.), értelmezésük egyértelmuen ebbe az
irányba mutat. Érvelésük szerint az archeológiai
módszer, melyet Foucault a Histoire de la folie-tôl az
L'Archéologie
du savoir-ig követ, ingadozik egy ,,deskriptív és egy
preskriptív szempont között" (90. o.), s ezáltal
a történelemhez való viszonyában feszültség
keletkezik (96-97. o.) mert nem veti fel a saját történelmi
pozíciójának és nyelvezetének problémáját
(97. o.), és ezért ,,az archeológia egyszeruen egy
történelmietlen technikai nyelven megszólaló
történelmietlen diszcíplina, mely csak azért
képes szemlélni és rendszerezni a történelmet,
mert ô maga kívül van a történelmen" (97.
o.). A genealógiai módszer, ezzel ellentétben egy
,,effektív történelem" (110., 113. o.) írását
teszi lehetôvé, melyet a szerzôk a hatalom problémájának
megjelenésével indokolnak (106. o.), s szerintük ez
Foucault kutatásait a ,,jelen történelmének"
muvelése felé viszi; olyan ,,pragmatikusan vezérelt"
(124. o.), a jelent diagnosztizáló eljárás,
amelyet a szerzôk saját kifejezésükkel ,,interpretatív
analízisnek" neveznek (118-125). Dreyfus-Rabinow, i. m.
[42]Lásd
például Foucault önkritikai megjegyzéseit az
L'Archéologie du savoir-ban (25-27. o.). Megjegyzendô azonban,
hogy Foucault saját kutatásait érintô kritikai
megjegyzései mindig módszerének egyes részleteire
(pl. a strukturalista eljárásra), vagy a vizsgálat
tárgyainak nem kielégítô elemzésére
vonatkoznak, és sohasem stratégiájának és
módszerének általános beállítódására.
[43]A
Foucault-szakirodalomban meggyôzôen reprezentálja ezt
az eljárást: Angéle Kremer-Marietti: Michel Foucault.
Archéologie et Génealogie, Libraire Générale
Francaise, 1985., John Rajchman: Michel Foucault. The Freedom of Philosophy,
New York, 1985. és Deleuze: Foucault, i. m.
[44]Naissance
de la clinique. Une archéologie du regard médical, PUF, 1963.,
Les mots et les choses. Une archéologie des sciences humaines, Gallimard,
1966.,
L'Archéologie du savoir, i. m.
[45]Foucault:
L'Archéologe
du savoir, i. m., 166-173. o.
[46]Uo.
172. o.
[47]Uo.
172 és 268. o.
[48]Uo.
172. o.
[49]Foucault:
Dits
et écrits II, i. m., 644. o.
[50]Uo.
643. o.
[51]Lásd
a L'Archéologie du savoir utolsó, V. fejezetét, mely
egy fiktív párbeszéd formájában pontosan
azon a módon határozza meg a mu alapbeállítódását,
mint amit Foucault késôbb genealógiának nevez.
[52]
Foucault: ,,A diskurzus rendje", i. m. 881-885. o.
[53]
Uo. 885. o.
[54]
Vö.: (a genealógia) ,,a történelemnek az a formája,
mely számot ad a tudás, a diskurzusok, a tárgy területek
konstitúciójáról". Dits et écrits III,
i. m.,147. o.
[55]
Uo. 167. o.
[56]
Foucault: A szexualitás története, i. m. 15. o.
[57]
Uo. 93. o.
[58]Foucault:
L'Usage
des plaisirs, i. m., 17-18. o.
[59]Foucault:
,,Mi a felvilágosodás", i. m. 108. o.
[60]Lásd
Paul Veyne szándékosan túlzó megjegyzését:
,,Foucault az elsô teljes mértékben pozitivista történész";
,,Foucault révolutionne l'histoire", in. Veyne: Comment on écrit
l'histoire, Seuil, ,,Points", 1979., 204. o. Vö.: a ,,pozitivitás"
kifejezés definícióját a ,,Réponse a
une question" cikkben (Dits et écrits I, i. m., 19. o.), a
L'Archéologie
du savoir-ban, i. m., 164. o., és ,,A diskurzus rendjében",
i.m, 868. o.
[61]Foucault.
,,Mi a felvilágosodás?", i. m. 112. o.
[62]Jelen
tanulmány keretei között nincs helyünk arra, hogy
részletekbe menôen elemezzük Foucault konstruktív
történészi praxisának egyes elemeit.
[63]Foucault:
Dits
et écrits IV, i. m., 414. o.
[64]Foucault:
,,Mi a felvilágosodás?", i. m. 108. o. (kiemelés tôlem).
[65]Foucault:
Remarks
on Marx, i. m., 36. o.
[66]Michel
de Certeau: Histoire et psychanalyse entre science et fiction, Gallimard,
,,Folio", 1987, 25. o.
[67]Foucault:
Remarks
on Marx, i. m., 36. o.
[68]
Foucault már ,,A diskurzus rendjében" így fogalmaz:
,,be kell vezetnünk a véletlent (alea) mint az események
létrehozásának kategóriáját",
és hiányol egy olyan elméletet ,,amely lehetôvé
tenné a gondolkodás és a véletlen kapcsolatának
elgondolását". 883. o.
[69],,annak
és rendje és módja szerint szeretnénk megszabadulni
a ,,dolgoktól", megfosztani ôket ,,jelenvalóságuktól"
(dé-présentifier). Eluzni gazdag, súlyos és
közvetlen telítettségüket...", L'Archéologie
du savoir, i. m. 65. o., (magyarul: ,,A diszkurzív szabályszeruségek",
Gond,
14-15. szám, 290. o.).
[70]
Kétségtelen, hogy elsô pillantásra lényegi
hasonlóság érzékelhetô a Husserl által
alkalmazott fenomenológiai zárójel (epoché)
és Foucault eljárása, a jelen zárójelezése
között (lásd: Dreyfus - Rabinow, i. m., 49. o.). A radikális
különbség azonban épp abban áll, hogy míg
Husserlnél a zárójel által a gondolkodás
abszolút és végsô evidenciáihoz jutunk
el, addig Foucault-nál a jelen elutasítása egy olyan
heterogenitás láthatóvá tételét
szolgálja, melynek megragadása vagy deskripciója csak
a gondolkodás
konstruktív beavatkozásán keresztül
lehetséges.
[71]
Foucault ezt az elemzett három filozófiai beállítódást,
mint a ,,megalapozó alany", az ,,eredendô tapasztalás"
és az ,,egyetemes közvetítés" tételeit
utasítja el. ,,A diskurzus rendje", i. m., 880. o.
[72]
Deleuze: Foucault, i. m., 127. o.
[73]Foucault:
,,Mi a felvilágosodás?", i. m., 108. o.
[74]Uo.
114. o.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu