E tanulmányban[1] - egy empirikus felmérés tapasztalatait hasznosítva[2] - azt a kérdést járom körül, hogy milyen társadalmi szabályszerûségei vannak az akciópotenciálnak. Akciópotenciálon legtágabb értelemben az egyének, szervezetek és más kollektív entitások olyan cselekvési készségét értjük, amellyel helyzetük javulását kívánják elérni, illetve további romlását akarják megakadályozni. Az akciópotenciál e tág fogalmába tehát a kollektív érdekérvényesítés módozatai mellett beletartoznak a kitörési és boldogulási stratégiák is. A fogalmat egy összehasonlító kutatásban Mladen Lazic javasolta alkalmazni, a szervezett érdekérvényesítési képességek megragadására (Lazic, 1997).
Én itt az akciópotenciálnak azokat a változatait kívánom vizsgálni, amelyek az individuumok olyan készségeiben mutatkoznak meg, amelyek révén reagálnak a romló körülményekre. Ezzel összhangban, bár nem fedi le az akciópotenciál teljes tartományát, vizsgálódásomat - A. O. Hirschman fogalmait adaptálva - a kivonulási és a tiltakozási potenciálra korlátozom. A hirschmani koncepció alkalmazása egyszerûségénél és konzisztenciájánál fogva megvilágító erejû lehet. Azt a jelenséget veszi vizsgálat alá, hogy az érintettek miként reagálnak a gazdasági szervezetek, pártok, államok teljesítményének romlására, s ennek révén milyen visszacsatolási mechanizmusok korrigálják a szervezetek viselkedését. A fogalmak átvétele azonban nem problémamentes, hiszen a szerzô alapvetôen (bár nem kizárólagosan) szervezetek fogyasztóinak, illetve tagjainak opcióira alkalmazta elméletét, én pedig survey-technikával operacionalizált társadalmi jelenségeket vizsgálok. Nem is pusztán metaforikus azonban az átvétel, mivel az alkalmazás során, úgy hiszem, nem kerülök ellentmondásba a fogalmak eredeti jelentésével, bár kísérletet teszek azok kibôvítésére.
Hirschmannál egy szervezet teljesítményének hanyatlását - ami tipikusan a minôség romlását vagy a költségek növekedését jelenti - kétféle visszacsatolási mechanizmus jelzi: az, hogy a tagok vagy a fogyasztók egy része elhagyja a szervezetet, tehát kilép, illetve az, hogy elégedetlenségüknek közvetlenül hangot adnak, tehát a tiltakozás alkalmas formáját választják. A kilépés példája lehet, hogy a fogyasztók felhagynak egy romló minôségû vagy dráguló termék fogyasztásával, ha megfelelô helyettesítésrôl tudnak gondoskodni, de a szituációtól függôen lehet az is - s erre Hirschman egyes példái utalnak -, hogy a körülmények romlására az emberek elköltözéssel vagy kivándorlással reagálnak. Újabb, a kelet-európai átalakulással foglalkozó írások (Hirschman, 1993; Opp, 1998; Ferenczhalmy-Pálffy, 1996; Lafferthon, 1998) arról gyôznek meg, hogy a kérdésfeltevések jól alkalmazhatók a rendszerváltás jelenségeire (Kornai, 1998).
Mivel egy új szerep tömeges elterjedésérôl van szó, jelen helyzetben - a társadalmi pozíciót tekintve - a kivonulás alternatívái közé sorolhatjuk a vállalkozóvá válást is. Ez egyebek közt azért igényel további megfontolásokat, mert feltételezi, hogy ennek a szerepváltásnak a legfôbb motívuma a körülmények romlása. Ismereteink szerint ez a feltételezés a vállalkozók jelentôs részére valóban áll, más részükre azonban éppen a kitágult piaci lehetôségek megragadásának motívuma a jellemzô. Ezért is gondolom azt, hogy a tágabban értelmezett akciópotenciál tanulmányozása során nem csupán a körülmények romlásának megakadályozására irányuló restitutív és korrektív lépéseket, hanem a helyzet javítására irányuló konstruktív és innovatív technikákat is tanulmányoznunk kell. Ez utóbbiak feltárása - éppen, mivel kevésbé kutatott területrôl van szó - talán nagyobb jelentôséggel is bírna, mint a romló feltételekre adott válaszok társadalmi tipizálása, amihez a jelen tanulmányban kívánok hozzájárulni. A vállalkozók esetében azzal a feltételezéssel bizonyára élhetünk, hogy azok mellett, akik elôremenekültek, mivel a munkavállalói feltételek elbizonytalanodása miatt létalapjukat abszolút értelemben fenyegetve érezték, egy másik csoport a piaci lehetôségek kitágulását korábbi munkavállalói pozíciójának relatív romlásaként élte meg. Ha ezt elfogadjuk, belül maradunk a romló körülmények mint kiváltó okok elôfeltételének értelmezési körén.
Amit itt mind a kivonulási, mind pedig a tiltakozási opció kapcsán hangsúlyozni kell, az az, hogy a körülmények romlását nem pusztán reálterminusokban lehet értelmezni. Legalább ennyire fontos lehet a változások percepciója, tehát a velük kapcsolatos közhangulat alakulása. Megkockáztatnám: a latens társadalmi feszültségek egyik tipikus formája éppen az, hogy a reális feltételek és azok percepciója közt ilyen vagy olyan okból tartós hasadás van. A kései tervgazdaság magyar esete erre szolgáltat példát: a körülmények romlását csupán megkésve, kisebb intenzitással követte azok közvéleménybeli percepciója, míg a vezetés a látszat fenntartása érdekében gazdasági és politikai kompromisszumokra kényszerült.
A tiltakozás formái közé tartozik, ha az emberek közvetlenül hangot adnak elégedetlenségüknek, de az is, ha a demonstráció vagy a bojkott eszközéhez nyúlnak. A bevett, mérsékelt formák között említhetjük például, ha az emberek a médiához fordulnak, amikor személyes érdekeiket sértve érzik, s azt is, ha a legális sztrájk vagy demonstráció eszközeihez nyúlnak. A tiltakozás radikális változatai közé sorolhatjuk a blokádot, a nem engedélyezett sztrájkokon, tüntetéseken való részvételt, valamint a felkelést és az éhségsztrájkot is (Greskovits, 1994). Látnivaló, hogy a bevett és a radikális tiltakozási formák határai elmosódóak és legitimitásuk a társadalmi szituáció függvényében alakul. Nem kell messze mennünk a történelemben, hogy példát találjunk olyan esetre, amikor a legális sztrájk fogalma értelmetlennek tûnt a hatóságok, de akár a konszolidált közvélemény szemében is. Másrészt ugyancsak a magunk és a környezô országok közelmúltbeli történelme tanít meg arra, hogy vannak kivételes társadalmi helyzetek, amikor egy demonstráció nem legális, de a közvélemény szemében éppenséggel lehet legitim. Azt láttuk, hogy mi a közös a kivonulás és a tiltakozás opcióiban. Mindkét forma összes változata a körülmények romlásának megakadályozására irányuló jelzésként értelmezhetô. Nem ilyen egyszerû megválaszolni azt, hogy mi a különbség a két opció között. Elsô pillantásra alkalmazhatónak tûnik az individuális és a kollektív stratégiák szerinti különbségtevés. Ezzel azonban nem jutunk messzire, mivel csak részben, súlypontjait tekintve helytálló. A tiltakozási formák közt is találunk inkább individuális természetûeket. Bár ,,beírni a televízióba" vagy éhségsztrájkot kezdeményezni csoportosan is lehet, az emberek többnyire egyénileg választják ezt, elkeseredésükben. S bár ezzel szemben a vállalkozóvá válás vagy a kivándorlás túlnyomórészt egyéni döntés eredménye, kétféle módon is van kollektív vonzata. A vállalkozói osztály kialakulása vagy a tömeges migráció - mint legutóbb a csehországi és szlovákiai roma népesség körében - emergens társadalmi jelenségek, és visszahatnak az egyéni döntésekre. Másrészt az empirikus kutatások azt a képet sugallják, hogy az egyéni döntések mögött mind a vállalkozás (Kuczi, Nagy, Ôrszigethy, Tóth, Bíró A.), mind a migráció (Gagyi-Oláh, Bognár-Kováts) esetében a társadalmi erôforrások, információk, kapcsolatok hálózata húzódik meg. Ez pedig azt jelenti, hogy az egyéni döntések nem csupán temporálisan korrigálják egymást - mint az emergens jelenségek esetében -, hanem megszületésük pillanatában sem függetlenek egymástól.
Szociológiai nézôpontból talán megkockáztatható az a feltevés, hogy a kivonulási opció esetében az egyének nagyobb súllyal támaszkodnak primordiális, rokoni és baráti kapcsolataikra, inkább figyelembe veszik személyes adottságaikat. A tiltakozási opció esetén a primordiális hatások, személyes kapcsolatok és adottságok jelentôsége kisebb, s a szervezeti kapcsolatok hatása nagyobb lehet.
Egy másik megkülönböztetés szerint a kivonulás inkább gazdasági, míg a tiltakozás politikai magatartásforma. Ez megint plauzíbilisnek tûnik, de a társadalmi jelenségek általunk vizsgált körére csak korlátozottan alkalmazható. Egyrészt, mert mindkét formának lehetnek politikai és gazdasági konzekvenciái. A migráció eminens politikai kérdéssé válhat, a vállalkozók érdekvédelmi szerveik és lobbystáik révén közvetlen befolyást gyakorolhatnak a politikára. Egy elhúzódó országos sztrájk pedig súlyos gazdasági gondokat okozhat. Másrészt, a nem konfrontatív, kihátráló magatartásformákat nem kell eleve kizárnunk a politika eszköztárából, ezek legalább annyira jellemzik a politikai, mint a gazdasági szereplôket.
Egy további distinkció szerint a kivonulás közvetett, míg a tiltakozás közvetlen hatást gyakorol a szervezetre. Így van-e ez a társadalmi aggregátumok szintjén is? Bizonyos értelemben igen, a demonstráció valószínûleg közvetlenebb jelet hagy, mint egy szakma vagy egy falu lassú elnéptelenedése. Ez azonban megintcsak relatív, hiszen a pánikszerû migrációs jelenségeknek éppoly közvetlen lehet a közvéleményre gyakorolt hatása, mint az útelzárásnak.
A szervezetekkel kapcsolatos magatartásformákat elemezve Hirschman úgy találta, hogy a tiltakozás általában információgazdagabb, s gyakrabban válik önmagában is tartalmas céllá. Ezzel szemben hátránya, hogy a retorzió vagy a korrupció kockázatát rejti magában, illetve, hogy gyakrabban válhat a kiválasztott kevesek eszközévé (Hirschman, 1981).
Kutatásunkban az operacionalizálással összefüggô különbség adódik abból, hogy míg a kivonulási opciók esetében kondíciók nélküli hajlandóságokra és szándékokra vonatkoztak a kérdések, a tiltakozási opciók esetében szerepelt egy felvezetô mondat, amely arra kérdezett rá, hogy ha valami olyasmi történne az országban, ami komolyan sérti a kérdezett személyes érdekeit, akkor élne-e a tiltakozás különbözô formáival. A kivonulási opciók közül ez a feltétel csak a kivándorlásra lenne vonatkoztatható, s valószínûleg növelné az igenlô válaszok arányát. A költözésre és a vállalkozói hajlandóságra csak módosításokkal lenne értelmezhetô (,,ha valami olyasmi történne lakóhelyén/munkahelyén"), s valószínûleg hasonlóképpen hatna. Mivel e kérdések csak újabb vizsgálatokkal tisztázhatók, ebben az elemzésben azzal a realisztikus feltevéssel élünk, hogy az életkörülmények romlását az emberek érdeksérelemként élik meg.
Végül, ami különbséget a magunk kutatási szempontjából találhatunk, az a két opció személyes konzekvenciáiban mutatkozik meg. A kivonulás tipikus esetben a szituáció és az azon belüli pozíció feladásával jár. A tiltakozás lényege ezzel szemben éppen az, hogy a tiltakozó nem adja fel pozícióját, a szituáció romlását megakadályozandó protestál, a helyzet visszaállítására törekszik. Itt azonban elérkeztünk a fogalmi készlet érvényességének határáig. Azt a jelenséget, hogy hogyan és milyen okokból alakul át a tiltakozás forradalmi dinamikává, valószínûleg az elitelmélet és a forradalomelmélet felôl pontosabban közelíthetnénk meg. Másrészt, az atipikus esetekben megint csak találkozunk olyan formákkal, amelyek relativizálják ezt a különbségtételt. Ilyen a halálra szánt tiltakozó esete, vagy másfelôl a félállású vállalkozóé, az ingázóé, az ideiglenes külföldi munkavállalóé is, akik, tudjuk jól, ugyancsak vállalnak kockázatot, de nem égetik fel maguk mögött a hidat.

A kivonulási és tiltakozási hajlandóság
Összességében a felnôtt népesség mintegy negyede mutat hajlandóságot valamilyen kivonulási opcióra, s ezen belül igen alacsony a migrációs potenciál. Csupán minden tizedik ember gondolja, hogy más településre költözne, s ugyancsak minden tizedik települne át szívesen más országba. A két csoport - bár értelemszerûleg vannak közöttük átfedések - jelentôs mértékben különbözik egymástól, s így adódik a mintegy egyhatodos migrációs potenciál. A potenciális migránsok és a potenciális vállalkozók között azonban már jelentôsebb átfedéssel találkozunk mind a felnôtt, mind pedig az aktív népesség körében (1. táblázat). A felmérés tanúsága szerint az aktív népességnek mintegy 5%-a vett részt az elmúlt két évben munkahelyi sztrájkban, illetve demonstrációkban. Elterjedt felfogás szerint a magyar sztrájkpotenciál igen alacsony. Valójában, ha megnézzük az ILO munkastatisztikai kimutatásait, akkor elôször is megállapíthatjuk, hogy a sztrájkokban résztvevôk száma (csakúgy, mint a ledolgozatlan napok száma) évrôl évre erôs hullámzást mutat a kelet-európai országokban. Ha pedig a sztrájkokban résztvevôk számát a foglalkoztatottakéhoz viszonyítjuk (ami számlálójában kétségkívül halmozott mutató, de ezzel együtt jogosult), azt találjuk, hogy az 1995-ös csúcsponton ez utóbbiak mintegy 5%-a sztrájkolt, mely arány nem marad alatta a kiugró lengyel és orosz adatoknak, egyszerûen azért, mert a viszonyítási alap, a foglalkoztatottak száma nálunk nagyságrenddel alacsonyabb, míg a sztrájkban résztvevôk száma többé-kevésbé hasonló sávokban mozog, s nem haladja meg a néhány százezret (ILO, 1997, World Labour Report). Szabó Máté a tiltakozásokról szóló magyar (Szabó, 1995.b), valamint szlovák és szlovén (Szabó, 1995.a) sajtóközlemények tartalomelemzésébôl arra a következtetésre jutott, hogy a tiltakozások döntô többsége, mintegy kétharmada-négyötöde szervezett, s nem spontán jellegû volt. E tiltakozásokban a civil szervezetek játszották a fô szerepet, a konfliktusok pedig jórészt gazdasági és hatalompolitikai, nem pedig etnikai, vallási vagy tradicionális jellegûek voltak. Számításai szerint 1993-ban a magyar sajtó 96, a szlovén 112, a szlovák pedig 42 (más számítások szerint ennél nagyobb számú) tiltakozásról számolt be, amelyek átlagosan 7-10 napig tartottak.
A legális sztrájkok tekintetében a részvételi hajlandóság a tényadatoknál jóval nagyobb: az aktív népesség körében kétötödöt meghaladó. A legnépszerûbb, mert legkevésbé kockázatos vagy legkisebb költséggel járó megoldást azonban abban látják az emberek, hogy sérelmükkel a médiához fordulnak. Minden második ember elképzelhetônek tartaná ezt a megoldást, ha olyasmi történne az országban, ami személyes érdekeit sértené. Mindez azzal jár, hogy a bevett tiltakozási formákkal a felnôttek több mint fele, s az aktív népesség közel kétharmada élne alkalomadtán (2. táblázat).
Mindezekhez képest a tiltakozás radikális formái - a felkelés, a blokád, az illegális sztrájk vagy demonstráció és az éhségsztrájk - egyenként kevés embert vonzanak, ám e választások additív hatása nagy, ami megintcsak arra utal, hogy az egyes radikális megoldások között kevés átfedés van.
Mindez azzal jár, hogy a radikális tiltakozási formák valamelyikével a felnôtt és az aktív népességnek is mintegy kétötöde élne. Valamilyen tiltakozási formát a felnôtt népesség kétharmada, s az aktív népesség közel háromnegyede elképzelhetônek tart magára nézve, ha érdekeit sérelem éri. Bár az egyes tiltakozási formák vizsgálata külön-külön is érdekes lehet, alábbiakban ezek közül a radikális tiltakozási formák társadalmi sajátosságait vizsgálom. Döntésem mellett az szól, hogy a tiltakozási formák komolyabb személyi kockázatot jelentenek a többinél, s ennyiben inkább összemérhetôk a kivonulási formákban rejlô kockázatokkal.

A cselekvésre késztetô észlelések problémája
Az akciópotenciál fogalmát tehát a továbbiakban szûkebb értelemben: a romló anyagi körülményekre adott egyéni válaszadási készségként használjuk. Magyarázata során feltételezhetjük, hogy mozgatói a cselekvésre késztetô észlelések és vélekedések. Logikus feltevésnek tûnik, hogy a társadalom egészében a romló anyagi körülmények észlelése kivonulási és tiltakozási potenciált indukál. Logikus feltevésnek tûnik továbbá, hogy azok mutatnak nagyobb hajlandóságot a kivonulásra vagy a tiltakozásra, akik családjuk vagy a lakosság anyagi helyzetének romlását az átlagosnál erôsebben érzékelték, akiknek várakozásai borúlátóbbak, vagy akik az átlagosnál elégedetlenebbek anyagi helyzetükkel és életkörülményeikkel. A cselekvésre késztetô észlelések és vélekedések problémája abban áll, hogy ez a logikus feltevés nem állja meg a helyét. Az anyagi helyzet változásának percepciója egyáltalán nincs kapcsolatban az akciópotenciállal. Sôt, a legtöbb esetben a várakozások és az elégedettség mutatói, valamint az akciópotenciál indikátorai között sincs szignifikáns kapcsolat, vagy csupán igen gyenge kapcsolat van.
A legfontosabb mindezek közül az, hogy miközben a romló feltételek premisszája teljesül, s makroszinten ezt az akciópotenciál okaként értelmezhetjük, mikroszinten a romló feltételek percepciója nem szolgál a kivonulási és tiltakozási hajlandóság magyarázatául. A cselekvésre késztetô észlelések és vélekedések nem azokat késztetik cselekvésre, akiket legintenzívebben érintenek.
A kérdés számunkra most nem az, hogy mi e rejtély kulcsa: gyanakodhatunk kompenzatív hatásmechanizmusok érvényesülésére, mérôeszközeink pontatlanságára vagy interjúalanyaink gondolkodásmódjának inkonzisztenciájára is. Annyi mindenesetre kiderül, hogy e negatív eredmények a kérdezésmóddal kapcsolatos feltevésünket nem cáfolják. Ha az anyagi körülmények romlásának percepciója kapcsolatot mutatna a kivonulási opciókkal, ám a tiltakozási opciókkal nem, akkor egyértelmûen a kondicionált kérdezésmód szisztematikus hatására kellene gyanakodnunk. Látjuk azonban, hogy nem ez a helyzet. A mérések többszöri megismétlése, a kérdések pontosítása, a szándékok és hajlandóságok közötti árnyalatok kibontása, valamint a jövedelemdinamika, a percepciós dinamika és az akciópotenciál közötti makro- és mikroszintû korrelációk elemzése közelebb vihetne e kérdések megválaszolásához. Ez azonban csak késôbbi vizsgálatok tárgya lehet.
A kérdés most inkább az: ha nem a cselekvésre késztetô észlelések adják az akciópotenciál különbözô változatainak mikroszintû magyarázatát, akkor milyen társadalmi tényezôkkel hozhatók összefüggésbe?

Kötöttségek, választási lehetôségek, életesélyek
Ezen a ponton Ralf Dahrendorf koncepcióját hívom segítségül, aki az életesélyek weberi fogalmát reinterpretálva a kötöttségek (vagy másként kötelékek, angol eredetiben: ligatures) és választási lehetôségek (options) kategóriáival operált (Dahrendorf, 1979, 1994). A kötöttségek a társadalmi lét konstrukcióját kijelölô alapdimenziók, amelyek rögzítik a társadalmi pozíciókat és a hozzájuk rendelhetô embereket a társadalmi térben. A választási lehetôségek ezzel szemben viselkedési variációkat teremtô kívánságok, amelyeket legtágabban a rendelkezésre álló manôverezési tér mozgásalternatívái és az idô feletti kontroll alternatívái jellemeznek. Az életesélyek Dahrendorf felfogásában a kötöttségek és választási lehetôségek függvényében alakulnak, éspedig nem feltétlenül úgy, hogy a választási lehetôségek maximuma az életesélyek maximumát is jelentené. Mint mondja, az a társadalom, amelyben az emberek csak kötöttségekben élnek, opciók nélkül, csakúgy sivár, mint az, amelyben az élet csupa választás, kötöttségek nélkül.
Az akciópotenciál ebbe a fogalmi keretbe úgy illeszthetô, hogy a kötöttségek és a választási lehetôségek közötti habituális mezôt fedi le. Ez önmagában nem szabja meg a választási lehetôségek körét, de habituális csoportalakzatokat rajzol ki, amelyek a szubjektum felôl behatárolják az opciókat, valószínûsítik az egyének választásait. Aki nem akar költözni, kivándorolni, aki nem szívesen vállalkozna, az - adott esetben - kisebb valószínûséggel él a kilépés opciójával. Aki idegenkedik a konfliktusos érdekérvényesítés változataitól, az valószínûleg kevésbé választaná a radikális tiltakozás eszközeit, még ha a körülmények ezt a lehetôséget kínálják is. Az akciópotenciál és a választási lehetôségek összefüggése, azaz hogy a készségek realizációja mutat-e társadalmi szabályszerûségeket, speciális, elsôsorban kísérleti módszereket igénylô, külön vizsgálat tárgya lehet. Nekünk itt a kötöttségek és az akciópotenciál közötti lehetséges kapcsolódási pontokat kell feltárnunk, ha az akciópotenciál társadalmi magyarázatát kutatjuk.
A kötöttségeknek három alapvetô típusát tudjuk operacionalizálni. Az egyik a munkaerô- és tôkepiaci adottságok együttese, valamint a velük összefüggô jövedelmi és vagyoni viszonyok (Freeman, 1980; Gábor R., 1999).
A kötöttségek másik típusa legtágabban a kulturális és társadalmi erôforrások együtteseként értelmezhetô. A kulturális tôke mérhetô intézményesült és objektiválódott változatai, valamint a társadalmi tôke szervezett és informális kapcsolathálókban megnyilvánuló változatai tartoznak ide, ahogyan Bourdieu, illetve Coleman értelmezte ôket (Bourdieu, 1998, 1996; Coleman, 1998).
Harmadikként végül a kötöttségek egy olyan tényezôcsoportját említeném, amely nem független a tôkefajtáktól, de önmagában is figyelmet érdemel: a demográfiai és primordiális tényezôket, a testi és a szellemi diszpozíciókat, az egészségi állapotot és a lelki kondíciókat. Az a feltevésem, hogy a demográfiai és egészségi tényezôk talán a legjelentôsebb hatást gyakorolhatják az akciópotenciál különféle változataira.
Piaci pozíciók és akciópotenciál
A piaci pozíciók tekintetében a legélesebb különbség azok között van, akik jelen vannak a munkaerôpiacon és akik nem. Míg az aktív népesség 30%-a élne a kivonulás lehetôségével, az inaktív népességnek csupán egyhatoda vállalná ezt. Hasonló, bár gyengébb magyarázatot kínál a munkaerôpiaci jelenlét a tiltakozási hajlandóságra is. Ezzel kapcsolatban azt érdemes hangsúlyozni, hogy a radikális tiltakozásra való hajlandóság tekintetében nincs akkora különbség az aktív és az inaktív népesség között, mint a kivonulási hajlandóságot illetôen (még ha értelemszerûleg a sztrájkformáktól ebben a vonatkozásban eltekintünk is) (3. táblázat).
Meg kell jegyeznünk, hogy a jövedelem, a vagyon és a megtakarítás a kivonulási opciót nem befolyásolták, míg a radikális tiltakozási formákra gyenge hatást gyakoroltak.
Egy másik piaci természetû hasadást a munkanélküliek és a dolgozók között véltük felfedezni, ez azonban - bár más összefüggésekben, így például az elégedettség vonatkozásában fontos lehet - sem a kivonulási, sem pedig a tiltakozási potenciál tekintetében nem bizonyult szignifikánsnak. Meglehet, a tartós munkanélküliek csoportjának vizsgálata az akciópotenciál vonatkozásában is érdemi összefüggésre utalna.
A harmadik fontos munkaerôpiaci különbség azok között mutatkozik, akik belsô munkaerôpiaci pozícióban vannak - tehát elôrejutási esélyeik és kedvezô jövedelemszerzési lehetôségeik az adott munkahelyen belül biztosítottak -, illetve akiknél ez hiányzik. Ha az egyszerûség kedvéért a belsô munkaerôpiaci pozíciót azzal a kérdéssel operacionalizáljuk, hogy az érintettek látnak-e elôrejutási lehetôséget maguk elôtt az adott munkahelyen, úgy ez a dolgozók mintegy ötödét jellemzi. A belsô munkaerôpiaci pozíció összefüggésben áll a tiltakozási potenciállal, de nem magyarázza a kivonulási készséget.
Végül a negyedik fontos piaci distinkciót a tôkepiaci jelenlét mentén kívántuk megvonni. Ha egy csoportba soroljuk mindazokat, akiknek családi jövedelmeiben tôkejáradék, illetve vállalkozói profit található, úgy e csoport a felnôtt népesség mintegy tizedét tette ki. Meglehet, nagyobb mintán, szûkebb csoportdefinícióval az attitûdökre gyakorolt hatásmechanizmusokat is karakterisztikusabban regisztrálhatnánk, az általunk vizsgált tôkepiaci jelenlét azonban nem mutatott érdemi összefüggést az akciópotenciállal.

Kulturális és társadalmi erôforrások
A kulturális erôforrások - azon belül is mindenekelôtt az iskolai végzettség - szoros összefüggésben állnak a kivonulási és tiltakozási hajlandósággal. A legfeljebb általános iskolai végzettséggel rendelkezôk mindkét opció esetében átlag alatti, a többi végzettségi kategória pedig átlag feletti akciópotenciállal bír. Bár a felsô fokú végzettségûek kivonulási hajlandósága némiképp alacsonyabb, mint a középfokú végzettségûeké, a kulturális erôforrásokról egészében elmondható, hogy szorosabb kapcsolatban állnak a kivonulási, mint a tiltakozási potenciállal. Igaz ez az üdülési szokásokra és a gyermekek iskoláztatásával kapcsolatos exkluzív kiadásokra, a zenei, mûvészeti tanulmányok, illetve egyes elit sportok elsajátításának finanszírozására is; azokra az életstílussal és ízléssel összefüggô indikátorokra tehát, amelyek maguk is habituális csoportalakzatokat valószínûsítenek. A kulturális erôforrások objektiválódott formái közül elsôsorban a könyvek birtoklása bizonyult fontos tényezônek. Ehhez képest az egyéb, kevésbé elterjedt tárgyiasult kulturális javak (a számítógép, a videokamera, a CD) csak gyengébb kapcsolatban állnak az akciópotenciállal (4. táblázat).
A társadalmi erôforrások tekintetében kézenfekvôen megkülönböztethetjük a személyekhez és az intézményekhez kötôdô formákat. Az elôbbiekhez tartoznak a családi, baráti kapcsolatok és általában az erôs kötések, valamint - személyes tulajdonságként - az értékekhez és normákhoz kötôdés válfajai. Az utóbbiakhoz szûkebben azok a szervezeti tagságok, intézményi kötöttségek tartoznak, amelyek elônyök és hátrányok szisztematikus felhalmozására alkalmasak. Ilyen elônyök felhalmozására alkalmas szervezeti kötôdés lehet egyebek közt a párttagság, a szakszervezeti tagság vagy az azokban viselt vezetôi pozíció is. Miként Portes és munkatársa rávilágított, vannak negatív hatású társadalmi erôforrások is, esetünkben ilyen társadalmi erôforrással rendelkezne például egy elítélt (Portes, 1998).
Különbség mutatkozik a személyes és az intézményes tôkefajták akciópotenciálra gyakorolt hatásában. A kivonulási potenciált a személyekhez kötôdô társadalmi tôkefajták befolyásolják. Az ezeket valószínûsítô indikátorok - a barátok száma, a vallásos önkép - igen erôs kapcsolatban áll a kivonulással, míg az intézményekhez kötôdô társadalmi erôforrások nem gyakorolnak erre hatást.
A tiltakozási hajlandóság, a fentiek mellett, az intézményekhez kötôdô társadalmi erôforrásokkal mutat szoros kapcsolatot. Mindenekelôtt az egykori párttagság és a szervezeti, szakszervezeti tagság mutat kapcsolatot a radikális tiltakozási formákkal. Ezen belül is elsôsorban a sztrájkhajlandóságot kell kiemelni, ugyanis, ha ettôl eltekintünk, a volt párttagság és a szakszervezeti tagság hatása nem szignifikáns.
Az értékek, normák megszemélyesült társadalmi erôforrásai eltérô módon hatnak az akciópotenciálra. Az önmagukat kifejezetten az egyház tanításai szerint vallásosnak tartók - s ez a felnôtt népesség mintegy hatoda volt - sem a kivonulást, sem a tiltakozást nem preferálnák. Azok, akik önmagukat kifejezetten jobboldalinak tartják - a felnôtt népesség egytizede -, igen kevéssé érdekeltek a radikális tiltakozási formákban, ám átlag fölött élnének a kivonulás lehetôségével. Ez meglepô módon ellentmondani látszik a tömegkommunikációból nyerhetô képnek. Ne feledjük azonban, a sajtó az utcai demonstrációhoz folyamodó jobboldali pártok aktivistáit, szimpatizánsait jeleníti meg. Itt ennél szélesebb körrôl, a jobboldali értékeket vallókról van szó.
Ezzel szemben az önmagukat kifejezetten baloldalinak tartók - s ez a felnôtt népesség mintegy ötöde - átlag felett választanák a radikális tiltakozás és átlag alatt a kivonulás lehetôségét. Meglehet, itt a jobb- és baloldali értékrendek közötti különbségek egy tovább vizsgálandó erôs hipotéziséhez jutottunk.
Sajátos a normaszegô magatartásra utaló szemlélet összefüggése az akciópotenciállal. Azok közt, akik teljesen igaznak érzik magukra nézve, hogy ,,aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy bizonyos szabályokat áthágjon", a kivonulási készség némiképp átlag fölötti, míg azok közt, akik egyáltalán nem azonosulnak ezzel a nézettel, átlag alatti. A radikális tiltakozás egészét tekintve nem találunk ilyen összefüggést. A normaszegô magatartáshoz való viszonyulás tehát befolyásolja a kivonulási potenciált, de nem gyakorol érdemi hatást a radikális tiltakozási hajlandóságra, ha annak minden formáját együtt vizsgáljuk. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy a tiltakozási formák esetében nagy additív hatással találkoztunk, ami arra utal, hogy a különbözô formákat jórészt különbözô emberek választanák. Pontosan errôl van szó ebben az esetben is. Ha ugyanis a sztrájkformától eltekintünk, s csupán a tüntetés, felkelés, blokád, éhségsztrájk együttes kapcsolatát vizsgáljuk, a normaszegô magatartással, az összefüggés szignifikánssá válik, s erôsebbnek mutatkozik, mint az iskolai végzettség vagy a nem hatása.

Demográfiai, primordiális és egészségügyi tényezôk
Végezetül a kötöttségeknek a legevidensebb, egyszersmind az egyén által legkevésbé befolyásolható típusait vesszük számba. Korát, nemét, születésének körülményeit és egészségi állapotát sokkal keményebb adottságként éli meg az ember, mint a szerzett kötöttségeket. A társadalmi és kulturális erôforrásokkal való ellátottság ugyancsak kötöttséget jelent az egyén szempontjából, de ezt képesek vagyunk befolyásolni: továbbtanulunk, munkahelyet változtatunk, részvényt vásárolunk, barátokra teszünk szert; mindez alkalmas arra, hogy változtassa az egyén helyzetét a társadalmi kötöttségek terében.
Arra is van példa természetesen, hogy valaki dacol az életkorával, nemet vált vagy megtagadja a családját, ezek azonban jóval kevésbé elterjedt praktikák, és kétesebben befolyásolják a társadalmi pozíciót, mint a szerzett kötöttségek. Sokat tehet valaki egészségi állapotának megóvásáért is, a váratlan nagy csapásokat azonban teljes bizonyossággal ô sem kerülheti el. A kötöttségek két típusa, a szerzett kötöttségek és a most vizsgálandó adottságok között tehát szempontunkból a különbségek inkább fokozati jellegûek, mindazonáltal elég jelentôsek ahhoz, hogy elkülönítve tárgyaljuk ôket.
Van még egy gyakorlati szempont, amely miatt érdemes az adottságok hatását külön is szemügyre venni. Az nevezetesen, hogy az adottságok és a szerzett kötöttségek több ponton nyilvánvalóan összefüggnek: a kor és a piaci helyzet, a nem vagy az egészségi állapot és a társadalmi erôforrásokkal való ellátottság között esetenként erôs kapcsolat lehet. Külön vizsgálva ôket, elkerülhetjük a multikollinearitás esetleges torzító hatását.

Demográfiai és primordiális tényezôk
Ha az idôs, illetve fiatal kor határát nem a nyugdíjjogosultságnál, hanem negyvenöt évnél húzzuk meg, a különbség szignifikánsabb, mint az aktívak és inaktívak közt volt. Másként fogalmazva, ez azzal jár, hogy a fiatalok körében kisebb eltérés van az akciópotenciál két vizsgált formája között, mint az idôsek esetében. Az idôs életkor jelentôsen csökkenti a kivonulási hajlandóságot, s ugyancsak csökkenti, de nem ilyen mértékben a tiltakozási potenciált. Mindez logikus, mégse feledjük: a tiltakozási opciók közül a radikális formákra korlátoztuk itt elemzésünket, amelyek többségükben a felelôsségrevonás vagy esetenként akár az életveszély kockázatát is magukban rejthetik. Ennek fényében elgondolkoztató, hogy az idôsebb aktív népesség körében a tiltakozás radikális formáinak elfogadása nem csökkent olyan mértékben, mint a kivonulási hajlandóság, sôt relatív súlya még nôtt is.
Érdekes összefüggést találunk a nem és az akciópotenciál között: igen erôsen befolyásolja a radikális tiltakozáshoz való hozzáállást, s gyenge hatást gyakorol a kivonulásra. A nôk jóval az átlag alatt, míg a férfiak jóval átlag fölött folyamodnának a radikális tiltakozás eszközeihez, a kivonulás tekintetében azonban nincs közöttük ilyen különbség.
A primordiális tényezôkkel, tehát a születés révén megalapozott primer közösségekkel való összefüggéseket csupán közelítô módon tudjuk vizsgálni. E hatásokat elemezve kell említenünk egyoldalról a család és azon belül a családi státus, másoldalról az életkor összefüggését. A gyermektelenek és gyermekesek akciópotenciálja jelentôsebben eltér, mint a gyermeknevelési kiadások alapján kirajzolódó csoportoké.
Másrészt ha azt vizsgáljuk, hogy az illetô személy ugyanazon a településen él-e, ahol született - ami a kérdezettek mintegy felére jellemzô, s amit pontosabb jelzôszámok híján a primordiális közösséghez való kötôdés közelítô indikátoraként értelmezünk -, akkor azt találjuk, hogy ez semmiféle kapcsolatban nem áll a kivonulási és tiltakozási potenciállal. Még a költözési hajlandóságra sem gyakorol szignifikáns hatást, ami pedig logikus lenne. Csupán a ,,tervezi-e, hogy külföldön éljen" kérdésre adott válaszok mutatnak gyenge pozitív korrelációt a korábbi településváltással, azonban az alacsony elemszám miatt e jelenséget is fenntartásokkal kell értelmeznünk.

Akik alig tudnak eligazodni az élet dolgaiban
A felnôtt népesség mintegy negyede érzi úgy, hogy sorsát alig tudja befolyásolni. Hasonló arány érzi önmagára nézve teljesen igaznak azt a jellemzést, hogy ,,manapság alig tud eligazodni az élet dolgaiban".
Minden tizedik ember érzi magát gyakran magányosnak, s több mint kétötöd fáradtnak, kimerültnek. A felnôtt népesség mintegy felének volt az elmúlt évben gyógyszeres kezelést igénylô betegsége, s mintegy ötödük érzi a hasonló korúaknál rosszabb egészségi állapotban magát.
Az elidegenedés, a mentális és fizikai egészségi állapot ezen indikátorai erôs kapcsolatot mutatnak a kivonulási készséggel, s gyengébb, de többnyire szignifikáns kapcsolatot a radikális tiltakozásra való hajlandósággal.
Szemben a felnôtt népesség közel egynegyedes kivonulási hajlandóságával, az egészségi problémákkal küzdô és az elmagányosodás, dezorientáltság jegyeit karakteresen megélô csoport mintegy hatoda-nyolcada mutat ilyen készséget. A radikális tiltakozás esetében a megfelelô arányok egyharmad körül alakulnak, szemben a felnôtt népességbeli kétötödös aránnyal (5. táblázat).
Míg az egészségi állapotról nagyobb egyértelmûséggel tételezhetjük fel, hogy oka lehet az akciópotenciál alakulásának, a mentális jegyek esetében meg kell fontolnunk, hogy nem egyazon jelenség - közös okokra visszavezethetô - különbözô aspektusairól van-e szó. Én úgy érvelek, hogy bár rejtett közös okok az élettörténetben, képességekben, energiákban nyilván feltételezhetôk, mégsem elhibázott a bizonytalanság, dezorientáltság, magányérzet mentális tüneteit az akciópotenciál magyarázatakor figyelembe venni és értelmezni. Tulajdonképpen nem másról van itt szó, mint a cselekvésre késztetô észlelések és vélekedések egy megkülönböztetett válfajáról, a szubjektív, belsô világra utaló önképrôl. Ennek pedig ugyanolyan szerepet kell betöltenie a magyarázatban, mint a körülmények percepciójának. Az objektív feltételekre, anyagi körülményekre vonatkozó észlelésekrôl, továbbá a körülményekkel való elégedettségrôl láttuk, hogy nem érintik érdemben az akciópotenciált. Ezzel szemben a szubjektív adottságokra vonatkozó érzetek jelentôs befolyással bírnak, különösen a kivonulási potenciál esetében. Annyiban módosíthatjuk az akciópotenciálra gyakorolt hatás értelmezését, hogy a mentális jegyek esetében a cselekvésre késztetô észlelések helyett pontosabb talán cselekvést gátló tényezôkrôl beszélni.

Záró megjegyzések
Az akciópotenciál, közelebbrôl az anyagi feltételek romlását megakadályozó egyéni cselekvési készség állt elemzésem középpontjában. Azt vizsgáltam, hogy milyen társadalmi összefüggések jellemzik az akciópotenciál két formáját, a kivonulást és a radikális tiltakozást.
A potenciál fogalmát körüljárva Dahrendorf megkülönbözteti az emberben szunnyadó kapacitásokat (például a komplex helyzetekkel való együttélés képességét), a társadalomban valahol meglévô, de nem általánosan elérhetô lehetôségeket (,,ha Rockefeller lennék, Loire menti kastélyt vásárolhatnék") és a jövôbe vetett hiteket és reményeket (Dahrendorf, 1979). Az általunk használt akciópotenciál, a cselekvési készség ugyancsak többértelmû kifejezés. Jelenti a cselekvési hajlandóságot, egyszersmind utal a cselekvési képességre, a dahrendorfi kapacitásokra is. Dolgozatomban voltaképpen azt tettem, hogy statisztikai eszközökkel megvizsgáltam, milyen összefüggésben áll a cselekvési hajlandóság két formája - a kivonulás és a radikális tiltakozás - a cselekvôképességet valószínûsítô kötöttségek három típusával: a piaci pozíciókkal, a társadalmi és kulturális erôforrásokkal, valamint a primordiális és egészségi állapottal.
Azt találtam, hogy mikroszinten az anyagi helyzet romlására vonatkozó észlelések, vélemények és várakozások nem magyarázzák érdemben a kivonulás és a radikális tiltakozás opcióit. Ezzel szemben a kivonulási hajlandóság igen erôs kapcsolatban áll a munkaerôpiaci jelenléttel. A radikális tiltakozáshoz való viszony ugyancsak a munkaerôpiaci aktivitással, valamint a belsô munkaerôpiaci pozícióval és kisebb mértékben a jövedelemmel, vagyonnal mutat összefüggést.
A kulturális erôforrások - az iskolai végzettség, a kulturális fogyasztás és életstílus elemei - erôs kapcsolatban állnak a kivonulási hajlandósággal, s gyengébben befolyásolják a radikális tiltakozást. A személyekhez kötött társadalmi erôforrások az akciópotenciál mindkét típusával, az intézményekhez kötôdô formák pedig a radikális tiltakozással mutattak összefüggést. A vallásos beállítottság negatív, az anómiás beállítottság pedig pozitív irányban korrelál a kivonulási hajlandósággal. A baráti kör terjedelme és a szervezeti tagság a radikális tiltakozásra gyakorol hatást.
A demográfiai és primordiális tényezôk közül a kivonulási hajlandóság az életkorral, a radikális tiltakozási potenciál pedig elsôsorban a nemek szerinti hovatartozással mutat erôs kapcsolatot. Eredeti feltevésünk tehát, mely szerint a primordiális-demográfiai feltételek és a személyes kapcsolatok inkább a kivonulással, míg a szervezeti kapcsolatok inkább a tiltakozással függenek össze, csupán részben nyert igazolást. Azt a feltevést azonban, amely szerint az akciópotenciált legerôsebben a demográfiai és egészségi tényezôk modellje magyarázza, számításaink megerôsítik.
Az életben való eligazodás képességének indikátora erôsebb kapcsolatot mutat a kivonulással, mint a radikális tiltakozás formáival. Ennek okát abban kereshetjük, hogy a kivonulási hajlandóság a társadalmi pozíció feladásával járó személyes opció, míg a radikális tiltakozás, bár hordoz egyéni kockázatot, nem késztet a személyes kötöttségek jelentôs átformálására.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a kötöttségek kedvezôbb kombinációival rendelkezôk az átlagosnál nagyobb hajlandóságot mutatnak mind a kivonulásra, mind pedig a radikális tiltakozásra. A következtetésekkel azonban óvatosan kell bánnunk, mivel mindezek - még ha többszöri mérésre igaznak bizonyulnak is - csak a békés társadalmi reprodukció feltételei között bírnak prediktív erôvel.

Irodalom

Bíró A. Zoltán (et al.) (1995): Gazdasági elit a Székelyföldön - 1993. Szociológiai Szemle 1. sz.
Bognár Katalin-Kováts András (1998): Visszatérés Kelet-Szlavóniába 1997 ôszén, in: Sik (szerk.)-
Bourdieu, Pierre (1998 [1983]): Gazdasági tôke, kulturális tôke, társadalmi tôke, in: Lengyel György-Szántó Zoltán (szerk.)-
Bourdieu, Pierre (1996 [1979]): Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. Routledge and Kegan Paul Ltd., London-
Coleman, James, S. (1998 [1988]): A társadalmi tôke az emberi tôke termelésében, in: Lengyel György-Szántó Zoltán (szerk.)-
Dahrendorf, Ralf (1979): Life Chances. Approaches to Social and Political Theory. The Univ. of Chicago Pr., Chicago.
Dahrendorf, Ralf (1994): A modern társadalmi konfliktus. Gondolat K., Bp.
Ferenczhalmy Zsófia-Pálffy Anikó (1996): Kivonulás és/vagy tiltakozás (TDK dolgozat, BKE).
Freeman, Richard B. (1980): The exit-voice tradeoff in the labor market: unionism, job tenure, quits and separations. Quarterly Journal of Economics Vol. XCIV, No. 4. June.
Gábor R. István (1999): Post-socialist transformation and the labour market in Hungary. In quest of institutional realignment (ms.).
Gagyi József-Oláh Sándor (1998): Vendégmunkások utazási formái Maros megyébôl Magyarországra, in: Sik (szerk.).
Genov, Nikolai (ed.): Central and Eastern Europe Continuing Transformation, UNESCO-Most, Fr. Ebert Stiftung, Paris-Sofia.
Greskovits Béla (1994): Hungerstrikes, the Unions, the Government and the Parties: a Case-study of Hungarian Transformation, in: E. Kirchner et al. (eds.).
Hirschman, Albert O. (1995 [1970]): Kivonulás, tiltakozás, hûség. Hogyan reagálnak vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek? Osiris, Bp.
Hirschman, Albert O. (1981): Essays in Trespassing. Economics to politics and beyond. Cambridge Univ. Pr., Cambridge.
Hirschman, Albert O. (1993): Exit, voice and the fate of the German Democratic Republic. An essay in conceptual history. World Politics pp. 173-202.
ILO (1997): World Labour Report. Industrial Relations, Democracy and Social Stability. Geneva.
Kirchner, Emil et al. (eds.): Democratic Modernisation in the Countries of Central Europe. Univ. of Essex, Colchester.
Kornai János: Szocializmusból a kapitalizmusba. Mit jelent a rendszerváltás? (1998), in: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.).
Kuczi Tibor (1994): Which ,,Ready-Made" Relations Contribute to the Intra-Enterprise Relation? Szociológiai Szemle No. 2. (Special Issue).
Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország évtizedkönyve 1988-1998. A rendszerváltás, Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.
Lafferthon Éva (1998): Kivonulás és tiltakozás a magyar parlamentben, 1994-1998 (szakdolgozat, BKE).
Lazic, Mladen (1997): New Forms of Social Differentiation and the Creation of a Liberal-Democratic Order in Central and East European Countries (ms.).
Lengyel György-Szántó Zoltán (szerk.) (1998): Tôkefajták: a társadalmi és kulturális erôforrások szociológiája. Aula K., Bp.
MVA (1997): Megszûnt és mûködô vállalkozások, 1993-1996 Bp.
Nagy Beáta (1997): Kisvárosi vállalkozók, 1996, in: MVA, Megszûnt és mûködô vállalkozások, 1993-1996 Bp., Melléklet.
Opp, Karl-Dieter (1998): Unemployment, Political Protest and Radicalism: The Example of East Germany, in: Nikolai Genov (ed.).
Ôrszigethy Erzsébet (1997): Egy jó karban lévô falu és vállalkozói, in: MVA, Megszûnt és mûködô vállalkozások, 1993-1996 Bp., Melléklet.
Portes, Alejandro-Julia Sensenbrenner (1998): Beágyazottság és bevándorlás: megjegyzések a gazdasági cselekvés társadalmi meghatározóiról, in: Lengyel György-Szántó Zoltán (szerk.)
Sik Endre (szerk.) (1998): Idegenek Magyarországon. MTA PTI Nemzetközi Migrációs Kutatócsoport, Budapest.
Szabó Máté (1995.a): Politikai tiltakozás, mint az új politikai kultúra eleme: Magyarország, Szlovénia, Szlovákia. Szociológiai Szemle 3. sz.
Szabó Máté (1995.b): A szabadság rendje. Társadalmi mozgalmak, politikai tiltakozás, politikai szervezetek a magyarországi rendszerváltás folyamatában. Politikatudományi Szemle
4. sz.
Tóth Lilla (1997): Vállalkozói életutak és kapcsolathálók egy nagyközségben - a leszakadó kisvállalkozókról, kisvállalkozásokról, in: MVA, Megszûnt és mûködô vállalkozások, 1993-1996 Bp., Melléklet.

Függelék

1. táblázat. Kivonulási akciók a felnôtt és az aktív népesség körében, 1997 (%)
 

Opciók	Felnôtt népesség	Aktív népesség
Tervezi, hogy másik településre költözik	0009,5	010,7
Szívesen áttelepülne másik országba	0009,4	012,9
Tervezi, hogy külföldön éljen	0002,8	003,8
Migráció együtt	0016,1	020,4
Szívesen lenne vállalkozó	0020,3	026,8
Kivonulási opció együtt	0023,4	030,4
N	14050,	6860,

2. táblázat. Tiltakozási opciók a felnôtt és az aktív népesség körében, 1997 (%)
 

Opciók	Felnôtt népesség	Aktív népesség
Az elmúlt két évben munkahelyén volt szervezett sztrájk	03,3	006,4
Az elmúlt két évben részt vett munkahelyi sztrájkban	02,1	004,1
Az elmúlt két évben részt vett valamelyik párt által szervezett  demonstráción	03,8	004,8
Részt venne valamelyik párt által szervezett demonstráción	07,0	007,8
Részt venne engedélyezett országos sztrájkban	32,2	044,1
Komoly érdeksérelmével segítségért fordulna a tv-hez, rádióhoz,  újságokhoz	49,7	051,3
Bevett tiltakozási formák együtt	56,9	062,8
Részt venne nem engedélyezett tüntetésen	12,1	014,3
Részt venne nem engedélyezett sztrájkban	08,3	010,7
Részt venne felkelésben	04,7	006,0
Részt venne útelzárásban, blokádban	09,0	012,0
Részt venne éhségsztrájkban	03,4	004,5
Az érdekérvényesítés legalkalmasabb eszközének az utcai  demonstrációt és a tömegfelkelést tartja	04,2	004,6
A tiltakozás radikális formái együtt	39,4	042,0
A tiltakozási formák együtt	67,6	072,1
N	144000, 0	7260,

3. táblázat. A munkaerô- és tôkepiaci, a jövedelmi és a vagyoni helyzet összefüggése
az akciópotenciállal (az egyes opciókat választók aránya az adott csoporton belül, %)
 

Csoportok	Kivonulás	Radikális tiltakozás
Felnôtt népesség	23,4	39,4
Aktív népesség	30,4	42,0
Inaktív népesség	16,1	36,7
Munkanélküliek	38,0	41,3
Dolgozók	29,6	42,2
Belsô munkaerôpiaci pozícióban dolgozók	34,0	50,7
Tôkejáradékkal és vállalkozói profittal rendelkezôk	26,2	43,7
Az egyéni átlagjövedelemnél többel rendelkezôk	22,1	43,4
A háztartási átlagjövedelemnél többel rendelkezôk	25,1	44,8
Megtakarítással rendelkezôk	23,5	45,5
Autóval rendelkezôk	27,0	42,9

4. táblázat. A kulturális és társadalmi erôforrások összefüggése az akciópotenciállal
(az egyes opciókat választók aránya az adott csoporton belül, %)
 

Csoportok	Kivonulás	Radikális tiltakozás
Felnôtt népesség	23,4	39,4
Iskolai végzettség: általános	11,9	30,0
Iskolai végzettség: felsôfokú	28,5	47,3
Üdült az elmúlt három évben	33,7	44,2
Gyermeke tanult zenét, táncot, mûvészi tornát	27,2	45,1
Van számítógépük	30,3	38,3
Tagja valamilyen civil szervezetnek	24,9	47,5
Volt párttag	17,6	56,1
Van barátja	26,9	42,7
Vallásosnak tartja magát	09,2	30,7
Jobboldalinak tartja magát	33,1	09,2
Baloldalinak tartja magát	20,5	46,2

5. táblázat. A demográfiai, primordiális és egészségügyi tényezôk összefüggése
az akciópotenciállal (az egyes opciókat választók aránya az adott csoporton belül, %)
 

Csoportok	Kivonulás	Radikális tiltakozás
Felnôtt népesség	23,4	39,4
45 évnél fiatalabbak	36,0	44,0
45 évesek és idôsebbek	12,3	35,5
Férfiak	24,1	47,1
Egészségi állapota: átlagosnál rosszabb	12,5	31,4
Az elmúlt évben volt gyógyszeres kezelést igénylô  betegsége	17,3	36,9
Gyakran érzi magát kimerültnek, fáradtnak	17,9	32,8
Gyakran érzi magát magányosnak	15,8	31,4
Teljesen igaz önmagára nézve, hogy ,,ha vinni akarja valamire, rákényszerül, hogy egyes szabályokat áthágjon"	28,1	41,2
Manapság alig tud eligazodni az élet dolgaiban	13,3	31,9
Sorsa alakulását alig tudja befolyásolni	16,4	32,3

Jegyzetek

[1] A cikk alapjául szolgáló tanulmány az OTKA és az RSS program támogatásával készült.
[2] Az adatok - hacsak másként nem jelzem - a TÁRKI OMNIBUSZ 97/III. címu, 1500 fôs, a felnôtt népességre reprezentatív felvételébôl származnak. A dolgozathoz fuzött megjegyzéseiért köszönet illeti Kuczi Tibort, Spéder Zsoltot, Szántó Zoltánt, Tóth István Jánost, Vicsek Lillát, valamint a ,,Cselekvéselmélet és társadalomkutatás" c. muhelytalálkozó több résztvevôjét. Jelen változat rövidített, nem tartalmazza a romló feltételekre és a logisztikus modellekre vonatkozó számításokat és kommentárokat.