A szerzô cselekvéselméleti, pszichológiai
és döntéselméleti szempontból veszi szemügyre
az antik sztoikus etikának azt a tanítását,
amely az indulatmentesség (apatheia) állapotával,
ennek az állapotnak a megközelítését célzó
technikákkal, és e technikák alapjául szolgáló
lélektani distinkcióval (a tôlünk függô
és a nem tôlünk függô dolgok megkülönböztetésével)
foglalkozik. Orthmayr Imre kísérletét mind filozófiatörténeti,
mind cselekvés- és döntéselméleti nézôpontból
igen jelentôsnek tartom: egy, a múltban kidolgozott és
sikerrel mûködtetett fogalmi séma szakszerû teoretikus
alkalmazása valamely jelenkori elméletben megvilágító
erejû lehet a filozófiatörténet és a kortárs
elmélet számára egyaránt.
Alább megfogalmazandó kritikai megjegyzéseimet
kiegészítésnek szánom az írásához,
amelynek szerzôje maga is figyelmeztet rá, hogy sem a sztoikus
forrásokhoz, sem azok kritikai vizsgálatához nem rendelkezik
eszközökkel (2. old.).
Két típusát különböztetem meg azoknak
az állításoknak, amelyekkel vitám van. Az egyikbe
azok tartoznak, amelyeknek alapjául egy antik szöveg helytelen
vagy félreérthetô fordítása szolgált;
a másik típusba tartozó állítások
alapja egy-egy értelmezésre szoruló antik filozoféma,
amelyet másként értelmezek, mint a tanulmány
szerzôje.
I. Antik szövegek helytelen vagy félreérthetô fordításán alapuló állítások
1. A szerzô szerint a sztoikusok nemcsak hogy nem különböztették
meg kellôképpen az érzelmet és a vágyat,
de fogalmilag hibásan is kezelték ôket: ,,[a]z emóciót
(pathosz;
affectus, passio) a vágy egyik fajtájának
tekintették, túltengô és az értelemnek
nem engedelmeskedô vágynak, ugyanakkor a vágyat is
az emóció egyik fajtájának tartották"
(94. old.). - Ez az elégtelen magyar fordítások miatt
látszik így, amelyek az ,ösztön' jelentésû
hormé
és a ,vágyakozás' jelentésû epithümia
szavakat egyaránt ,,vágy"-nak fordítják. (Ez
a következetlenség elsôsorban az én hibám,
hiszen a Sztoikus etikai antológiának, amelyben több
szöveg is foglalkozik az ösztönnel és a vágyakozással,
én voltam a szerkesztôje és egyik fordítója.)
Valójában arról van szó, hogy a sztoikusok
az emóciót (pathosz) túltengô és az értelemnek
nem engedelmeskedô ösztönnek (hormé) tekintik, a
vágyat (epithümia) pedig az emóció egyik fajtájának
tartják.
Az állatokat az ösztön orientálja. Az emberben
is mûködik az ösztön: pl. ha éhes vagyok, ösztönszerûen
ennivaló után nézek. Csakhogy a civilizáció
következtében az ember ösztönkésztetése
túlzottá válhat: pl. emberünk falánkká
lesz. A túlburjánzó ösztönkésztetés
megakadályoz abban, hogy a valódi jóra (az erkölcsi
jóra) törekedjünk és a valódi rosszat (az
erkölcsi rosszat) kerüljük. Ezért a filozófiailag
mûvelt lelkû embernél ennek az állati jellegû
stimulusnak az asszenzió lép a helyébe, amely minden
élethelyzetben eldönteni képes, hogy ösztönkésztetésünk
adott célja látszólagos vagy valóságos
jó, illetve rossz. Ha az asszenzió látszólagosnak
ismeri föl az adott jót vagy rosszat, felülbírálja
az ösztönkésztetést.
2. Platón - olvassuk - különbséget tett vágyak és érzelmek között, hiszen ,,az Államban három lélekrészt különböztetett meg, az értelmes, az indulatos és a vágyakozó lélekrészt. Következetesen amellett érvelt, hogy az indulatos és a vágyakozó lélekrész nem esik egybe, s az indulatoknak az a feladatuk, hogy az értelem vezérletével féken tartsák a vágyakat" (95. old.). - Valójában a platóni thümon (ezt fordítja Az állam fordítója ,indulatos lélekrész'-nek) nem az indulatok - vagyis az érzelmek -, hanem a lelki energiák székhelye. Ilyen energiára van szüksége az embernek ahhoz, hogy vágyaival (pl. a henyélésre, a megfutamodásra stb. irányuló vágyával) szembeszálljon. Schleiermacher a Mut, az angol fordítók a spirit, a franciák a courage kifejezéssel adják vissza a thümon jelentését. A magyar fordítás valóban félrevezetô.
3. Epiktétosz Kézikönyvecskéje a magyar fordításban
így kezdôdik:
,,Egyes dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tôlünk
függ a véleményünk, az ösztönös
vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk,
egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg. Nem tôlünk
függ a testünk, a vagyonunk, a hírnevünk és
a tisztségeink, tehát mindaz, amit nem egyedül hozunk
létre." - Orthmayr joggal illeti kritikával ezt a gondolatot:
,,Mi az, hogy vágyunkat és véleményünket
egyedül mi alkotjuk meg? Ez egyikre sem igaz. Vágyainkat nem
szándékosan hozzuk létre, s intencionális átalakításukra
is csak nagyon korlátozott lehetôségünk van. Véleményeink
nagy részét sem mi alkotjuk meg ... Epiktétosz egy
olyan elvre látszik építeni, ami ... hamis" (111-112.
old.). A szerzô lesújtó Epiktétosz-kritikájának
(111-112. old.) ez adja meg az alaphangját. - Ám a joggal
bírált kifejezések (,,amit egyedül alkotunk meg",
illetve ,,amit nem egyedül hozunk létre") nem Epiktétosz
gondolatait tolmácsolják, hanem a görög hémetera
erga, illetve ukh hémetera erga
félreérthetô
fordításai. Helyesen talán így adható
vissza a szöveg:
,,Tôlünk függ ... mindaz, amit egyedül mi magunk
mûködtetünk. Nem tôlünk függ ... mindaz,
amit nem egyedül mi magunk mûködtetünk" - a szónak
abban az értelmében, hogy egyedül tôlem függ
például ezt gondolnom: bárcsak úszhatnám
egyet. Ám nem egyedül tôlem függ az, hogy valóban
ússzam is, mert teendôim vagy a rossz közlekedés,
esetleg az uszodában bekövetkezett üzemzavar és
még sok egyéb bármikor megakadályozhat vágyam
megvalósításában.
II. Másként is értelmezhetô - vagy másként értelmezendô - antik filozofémák
1. A szerzô fölsorolja a sztoikusok által megkülönböztetett
négy emóció-típust (fájdalom, félelem,
vágyakozás, gyönyör), majd kritikaként veti
ellene a sztoikus gondolatnak, hogy ezek különnemûek a
szónak abban az értelmében, hogy pl. a vágyakozás
nem ugyanazon a szinten helyezkedik el, mint a fájdalom és
a gyönyör, hiszen e két utóbbi a vágyakozás
predikátuma (95. old.). - Helyesebbnek gondolom, ha e négy
sztoikus emóció-típus értelmezésekor
nem közvetlenül abból indulunk ki, amit a négy
kifejezés a jelenkori commonsense számára sugall,
hanem elôbb megnézzük, hogyan kezelték ezeket
maguk a sztoikusok. Azt fogjuk látni, hogy ôk egynemû
fogalmakként kezelték az emóciókat, amelyeknek
közös genusa: a látszólagos jó, illetve
rossz átérzése. Az egyes emóció-fajták
specifikuma idôbeli:
* a gyönyör a jelenben adott vagy jelenlévô
látszólagos jó átérzése;
* a fájdalom a jelenben adott vagy jelenlévô látszólagos
rossz átérzése;
* a vágyakozás a jövôben adott vagy távollévô
látszólagos jó átérzése;
* a félelem a jövôben adott vagy távollévô
látszólagos rossz átérzése
(v. ö. Sztobaiosz Eklog. II, 88-89; Diogenész Laertiosz
VII, 111 skk.).
Lehet persze érvelni amellett, hogy ezek valójában
heterogén fogalmak, de akkor is ennek a sztoikus gondolatnak a kritikáján
keresztül kell argumentálnunk.
2. A szerzô az érzelmek szabályozásának egyik sztoikus stratégiáját úgy rekonstruálja, mint az adott érzelem ,,tágabb kontextusba helyezését". Ad erre egy általa konstruált példát, majd egy Epiktétosz-idézettel illusztrálja az eljárást. Példája a következô: ,,Ha például egyik nap kétségbe esünk amiatt, hogy 6000 forintra megbüntettek gyorshajtásért, másnap már nem is érezzük ezt olyan kétségbeejtônek, miután egy másik gyorshajtásért elvették a jogosítványunkat és az autónk is darabokra tört. Egy ilyen lehetôséget szem elôtt tartva akár megkönnyebbüléssel is fogadhattuk volna az elôzô napi bírságot, mondván, ezt megúsztuk" (101. old.). Ugyanezt a gondolatot véli fölfedezni Epiktétosznak ebben a gondolatában: ,,A halál, a számûzetés és minden a világon, ami irtózatosnak látszik, mindennap szemed elôtt lebegjen! Leginkább azonban a halál. Sohasem fogsz akkor közönséges dolgokra gondolni, és nem is fogsz túlságosan vágyakozni valamire" (uo.). - Azért nem értek egyet ezzel az értelmezéssel, mert véleményem szerint ,,a halál, a számûzetés és minden ... ami irtózatosnak látszik" nem egyszerûen tágabb kontextusba helyezi - azaz relativizálja - az adott érzelmet, hanem arról van szó, hogy az efféle határszituációkra való állandó koncentrálás az, amit a sztoikusok a lélek állandó feszültségének neveznek, és ezt az állapotot azonosítják az erénnyel (v. ö. Panaitiosz, A lélek feszültsége - Sztoikus etikai antológia 25. old.).
3. Az érzelmek szabályozásának másik stratégiája ,,az érzelmet kiváltó képzet tudatos átalakítása", amely érzelmeinket módosítani képes (105. old.). A gondolatmenet késôbb így folytatódik: ,,Az eljárás akkor veszti hitelét, ha a kívánt hatás elôidézése céljából teljesen önkényes, torz vagy irreleváns leírást nyújt az érzelem tárgyáról. Ilyennek látom Epiktétosz következô tanácsát: ,,Ne feledd, hogy mindenrôl, ami gyönyörködtet, ami hasznos számodra, és amit szeretsz, a legjelentéktelenebb dolgoktól kezdve megmondd: miféle. Ha szeretsz egy tálat, mondd azt, hogy egy tálat szeretsz. Így ha eltörik is, nem fogsz háborogni. Ha gyermekedet vagy feleségedet szereted, mondd azt, hogy csak egy embert szeretsz. Így, ha meghal, nem fogsz háborogni' " (105. old.). - Az idézet utolsó elôtti mondata túl van fordítva: a görögben a ,csak` szó nem szerepel. Helyesen: ,,Ha gyermekedet vagy feleségedet szereted, mondd azt, hogy ember az, akit szeretsz". Annyiban vélekedem eltérôen errôl a gondolatról, hogy egy tál leírásában a törékenység mozzanatát, illetve gyermekem vagy feleségem leírásában a halandóság mozzanatát nem tartom önkényesnek, torznak vagy irrelevánsnak, hiszen tényeket ír le. Köznapi értelemben persze destruktív gondolatnak tartom, hiszen ki az az épelméjû ember, aki napsütötte koranyári délután azzal a gondolattal megy gyermekéért az óvodába, hogy a kicsi a biológia álláspontja szerint halandó lévén közeli találkozásuk esélye nem százszázalékos. Csakhogy az epiktétoszi szövegben ez nem köznapi gondolat, hanem egy szemléletmód morálfilozófiai gyakorlása, mégpedig ugyanazon szemléletmódé, amelyet az imént (a II.2. megjegyzésben) láttunk: a határszituációra való állandó koncentrálásé.
4. A gondolatmenet így folytatódik: Epiktétosz ,,[n]éha mintha azt mondaná, egyszerûen csak ejtsük a kellemetlen érzelmekkel járó képzeteket, s helyettesítsük olyanokkal, amelyeket nyugodt lelkiállapot kísér. ,Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekrôl alkotott vélemények.' Nincs más dolgunk tehát, mint megszabadulni a zavaró véleményektôl. Mi sem egyszerûbb: ,Minden kellemetlen képzet felmerülésekor nyomban jegyezd meg: Te csak képzet vagy és egyáltalán nem az, aminek látszol.' Tehát mindig csak olyan képzeteknek adjunk hitelt, amelyek kellemes érzéseket váltanak ki belôlünk" (106. old.). - Tévesnek tartom azt az állítást, amelyet a szerzô maga is fenntartással fogalmaz meg: Epiktétosz ,,[n]éha mintha azt mondaná, egyszerûen csak ejtsük a kellemetlen érzelmekkel járó képzeteket, s helyettesítsük olyanokkal, amelyeket nyugodt lelkiállapot kísér". - Valójában Epiktétosz nem mond olyasmit, hogy ha a hóhér sütögeti a mellemet tüzes vassal, gondoljam azt, hogy a szerelmesem simogat. Idézett maximái értékeléséhez ismerni kell az erkölcsi megismerés sztoikus elméletét. Ennek elsô lépése az észlelés. Pl. észlelem, hogy az uralkodó burkoltan vagy nyíltan zsarolni próbál: ha nem támogatom tanításommal az ô hatalmát, eltilt a tanítástól, elkobozza vagyonomat, börtönbe vet stb. - A második lépés egy emocionálisan színezett képzet (phantaszia) kialakulása a lélekben: némaságra kényszerülni, vagyonomat és fizikai szabadságomat elveszíteni rossz. - A harmadik lépésnél kétfelé nyílik az út. Az ostoba ember esetében a képzet a horméval (lásd az I.1. megjegyzést) találkozik. A nyers hormé azt sugallja, hogy a fölsoroltak valóban rosszak. A filozófiailag képzett ember esetében a képzet az asszenzióval (az intellektuális jóváhagyással vagy elutasítással) találkozik. Aki rendelkezik az asszenzióval, az tudja, hogy valójában egyfajta jó és rossz létezik csupán: az erkölcsi jó, illetve rossz. Mármost némaságra kényszerülni, vagyonomat és fizikai szabadságomat elveszíteni kellemetlen dolog ugyan, ám erkölcsileg nem rossz, hanem közömbös, hiszen ezek olyan motívumok, amelyek nem állnak a hatalmamban (v. ö. Epikt. Kézikönyvecske 1. fejezet). A fölsoroltak tehát tényszerûen nem rosszak, csupán a véleményem, a képzetem sugallja ezt róluk. Ezért a bölcs, aki tudja, hogy ,,nem a tények zavarják az embert, hanem a tényekrôl alkotott vélemények", attól a véleménytôl, miszerint most valami rossz történik vele, megvonja az asszenziót (= nem hagyja jóvá, amit a vélemény sugall), és azt mondja ennek a képzetnek: ,,te csak képzet vagy, és egyáltalán nem az, aminek látszol".
5. Az epiktétoszi Kézikönyvecske elsô fejezetének kritikája (v. ö. I.3. megjegyzés) után ezt olvassuk: ,,... Epiktétosz konkrét tanácsai többnyire nem követik saját alaptételét, vagyis nem a külsô dolgoktól való feltétlen tartózkodásra szólítanak fel, hanem pusztán arra biztatnak, hogy racionálisan mérlegeljük, milyen esélyeink vannak a külsô javak megszerzésére, mibe kerülnek, s mi a várható hozamuk" (112. old.). - Azt gondolom, a szerzôt a Kézikönyvecske elsô fejezetének ez az (általa egyébként nem idézett) mondata téveszthette meg: ,,Ha erre a nagy dologra [ti. a tôlünk függô és a nem tôlünk függô dolgok in praxi megkülönböztetésére] törekszel, ne feledd, hogy nemcsak ímmel-ámmal kell utánavetned magad, hanem bizonyos dolgokról teljesen le kell mondanod a kedvéért, más javak megszerzését pedig el kell halasztanod ...". Ám sem ebbôl a mondatból, sem Epiktétosz egyéb szövegeibôl nem olvasható ki az, hogy a külsô (azaz a nem tôlünk függô) dolgoktól feltétlenül tartózkodnunk kell. Ha ugyanis feltétlenül tartózkodnánk tôlük, vagyis egyáltalán nem volnának jelen a számunkra, semmi értelme nem volna annak az állandó gyakorlásnak, amelynek eredményeképpen különbséget tudunk tenni a dolgok két fajtája között és helyesen tudunk viszonyulni a nem tôlünk függô dolgokhoz. Mint egy elôzô példából (II. 3.) is láttuk, Epiktétosz még legkiélezettebb maximáiban sem arra biztatja követôit, hogy pl. cölibátusban éljenek és ne nemzzenek gyermeket, hanem arra, hogy tudják: halandó, bármikor elveszíthetô emberi társak azok, akikkel házastársi vagy szülô-gyermek kapcsolatra lépnek.
6. A szerzô így értelmezi és bírálja
Epiktétosz egy másik fontos tanítását:
,,Epiktétosznak ... a ,ha sikerül, akartam, ha nem sikerül,
nem akartam' stratégiája szükségképpen
abszurditásokhoz vezet. Ezt írja például: ,Ne
vígy magaddal a jóshoz se vágyat, se ellenszenvet.
Ne remegve, hanem azzal a meggyôzôdéssel lépj
be, hogy bármi történjék is, közömbös
rád nézve és közelebbrôl nem érdekel.'
Önmagában a javasolt attitûd koherens és akceptálható.
Az viszont már nem, hogy valaki ilyen attitûddel jóshoz
menjen. A kettô nem összeegyeztethetô. Vagy nem érdekli,
mit mond a jós, s akkor nem megy jóshoz, vagy elmegy, de
akkor már nem rendelkezhet azzal az attitûddel, hogy nem érdekli,
mit mond, hiszen akkor nincs miért jóshoz mennie" (114. old.).
- Véleményem szerint Epiktétosz nem mondja azt, hogy
nincs miért jóshoz menni. A jóslás antik társadalmi
szerepét a modern belgyógyászati diagnózissal
állíthatjuk párhuzamba, és ekkor az epiktétoszi
tanács a következôképpen parafrazálható:
Ne
vígy magaddal az orvoshoz se vágyat (,,Bárcsak kiderülne,
hogy mellkasi fájdalmaim nem egy infarktus közeledtére
utalnak!"), se ellenszenvet (,,Ez a doktor biztos bebeszél nekem
egy csomó nyavalyát, ami eddig nem volt, de most majd érezni
fogom a tüneteket"). Ne remegve, hanem azzal a meggyôzôdéssel
lépj be, hogy bármi legyen is a diagnózis, abból
nem a morális és emberi értékeid csökkenése
következik, hanem csupán egy gyógykezelés szükségessége.
- Ez nem azt mondja, hogy nincs miért orvoshoz menni, hanem azt,
hogy a diagnózis és az esetleges terápia más
síkon helyezkedik el, mint a morális értékek.
7. A gondolatmenet így folytatódik:
,,Epiktétosz ennél néha realisztikusabb, máskor
viszont a puszta ráolvasással is beéri. A továbbiakban
egyetlen - s nem pusztán rá jellemzô - típushiba
természetét szeretném megvilágítani.
Egyik példája a következô tanács: ,Ne kívánd,
hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd.
Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az
események alakulásához, meglátod, nyugodt lesz
életed folyása'. ... [F]ordítsuk figyelmünket
a második mondat elsô felére, ahol Epiktétosz
azt tanácsolja, hogy kívánságainkat szabjuk
az eseményekhez. Ez az adaptív preferenciaformálás
esete: vágyaink alkalmazkodnak az elérhetô lehetôségekhez.
Ilyen valóban megtörténhet velünk, mégsem
lehet tanácsolni" (114-115. old.). - Azt hiszem, ez az a pont, ahol
a legvilágosabban megragadható egy szekularizált cselekvés-
és döntéselméletnek a sztoikus etikától
eltérô szempontrendszere. A mi számunkra az epiktétoszi
tanács valóban érthetô olyan bombasztikus semmitmondásként,
mint ha azt mondaná valaki: ,,Ne kívánd, hogy azokat
a számokat húzzák ki a lottón, amelyeket te
játszottál meg, hanem azoknak a kihúzását
kívánd, amelyeket kihúznak". Az ilyen tanács
nem ér semmit. Ám ha tudjuk, hogy a sztoikus számára
,,az események alakulása" nem személytelen és
irracionális folyamat, hanem az egész mindenséget
kormányzó Világlélek tevékenységének
eredménye, máris más értelmet nyer az intés:
,,Ne a saját szûkös és partikuláris érdekeid
szerint kívánj orientálódni a világban,
hanem hagyatkozz rá a Világlélek egyetemes tervére."
Kétségtelen, hogy az így értelmezett maxima
csak akkor értelmezhetô cselekvéselméleti vezérfonalként,
ha elfogadjuk sztoikus metafizikai alapját, azaz ha számunkra
értelmes az a kijelentés, hogy a világot egy magasabb
szellem mûködteti, akinek teremtményei vagyunk és
akinek szándéka van velünk. De ha ezt elfogadjuk, akkor
a gondolatnak már semmi köze sincs a haszon maximalizálásának
és a veszteség minimalizálásának tervéhez.
Ezért azt gondolom, az Orthmayr Imre által megkezdett
munkát úgy kellene folytatni, hogy aprólékos
elemzésnek vetve alá az emberi cselekvésre vonatkozó
sztoikus maximákat megvizsgáljuk, hogy melyek azok a gondolatok,
amelyek metafizikai alapjuktól eloldozva, esetleg másfajta
elméleti keretbe beléhelyezve is mûködôképesek
maradnak.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu