Magyarországon a rendszerváltással teljesen új dimenzióba került a politika és a közigazgatás viszonya. Mindkét ún. társadalmi alrendszer mûködése, sôt természete alapvetôen megváltozott, s ennek megfelelôen átalakult egymáshoz való viszonyuk is. Ebben a tanulmányban azt vizsgálom meg, hogy Magyarországon milyen módon, illetve milyen alapon választják ki a központi közigazgatás legfontosabb személyeit, a kormányzat vezetô embereit, a minisztereket és az államtitkárokat. Az elemzés tárgya valójában az, hogy a rendszerváltás után hogyan alakult a politika és a közigazgatás viszonya. Ezt a viszonyrendszert egyik kiemelt területének, a kormányzati vezetô tisztségekbe való rekrutációnak alakulásán keresztül vizsgálom. Ebben a tekintetben nem csupán az államtitkári tisztségek[1]
,,"
jöhetnek szóba, hanem más köztisztviselôi
szintek, illetve pozíciók is. Mégis, mivel véleményem
szerint a politika és a közigazgatás viszonya a miniszter-államtitkár,
illetve a kétféle államtitkári tisztség
kapcsolatában a legjellemzôbb, ezért indokolt a minisztériumi
felsôvezetôk rekrutációjának külön
vizsgálata.
A politika és a közigazgatás viszonya ugyanakkor
több tekintetben is behatárolja ennek a munkának a kereteit,
és a kérdés olyan felvetése, hogy hogyan rekrutálódnak
a miniszterek és az államtitkárok?, bizonyos okok
miatt magyarázatra szorul.
Ami elôször is felvethetô, az az, hogy vajon célszerû-e
a közigazgatás csúcsszintû vezetôinek kiválasztódását
együtt vizsgálni, hiszen a kormányzati csúcspozíciókon
részben politikusok (miniszterek és politikai államtitkárok),
részben köztisztviselôk (legfôképp a közigazgatási
és a helyettes államtitkárok) osztoznak. Márpedig
a politikusi és a közhivatalnoki karrier-rendszerek legfontosabb
sajátosságaikat illetôen eltérnek egymástól,
vagyis a politikusi szelekciónak saját szabályai és
törvényszerûségei vannak, melyek különböznek
a köztisztviselôi kiválasztódás (alkalmazás
és elômenetel) jellemzôitôl, még akkor
is, ha a kiválasztott rétegek bizonyos értelemben
a közigazgatás azonos szintjén helyezkednek el, és
tevékenységük erôsen összekapcsolódik.
Mind a politika, mind a közigazgatás viszonylag zárt
rendszer, ezért az egyik mûködésének elemzésébôl
aligha vonhatunk le olyan következtetést, amely érvényes
lenne a másikra is. A miniszterek és a politikai államtitkárok
például egyértelmûen politikusok, akik kormányzati
tisztségeikben is politikusként viselkednek: ezért
valójában rájuk nem igaz, hogy ôk a ,,politika
és a közigazgatás metszéspontján" helyezkednek
el. Felvethetô továbbá, hogy nem lehet általános
érvénnyel és megfelelô pontossággal behatárolni
azt a köztisztviselôi kört, amelynek tevékenysége
a politikai bizalomtól közvetlenül függ. A köztisztviselôi
tisztségek e köre idônként ugyanis változhat:
a közigazgatás és a politika viszonyának pontos
felméréséhez ezért szükség lenne
például a miniszteri kabinetirodák, a fôtanácsadók
és tanácsadók, a tanácsadó kollégiumok
illetve más olyan szervek, testületek tagjainak vagy egyéb
tisztségek tárgyalására is, amelyek átpolitizálódása
nyilvánvaló az eddigi tapasztalatok alapján, vagy
legalábbis valószínû a jövôre nézve
(is).
E szempontok elfogadásáról, illetve érvényesítésérôl
nem is kívánok feltétlenül lemondani, mégis,
a központi kormányzat csúcspozícióiba
való kiválasztódás a politika-közigazgatás
viszony olyan szegmense, mely szerintem önmagában is vizsgálható.
Elôször is, a kétféle (politikai és közigazgatási)
államtitkári tisztség elválasztása a
minisztériumokon belül már önmagában is
kifejezi a törvényalkotó azon szándékát,
hogy a központi közigazgatásban szükséges
a politikai és a szakmai-közigazgatási elemek szétválasztása.
Ezért külön is elemzésre érdemes, hogy ez
az elvárás a vezetô kormányzati pozíciókban
vajon érvényesül-e. A funkciók ilyesfajta szétválasztása,
a tevékenység jellegének ilyen alapon történô
megkülönböztetése ugyanis a minisztériumi
szervezet legfelsôbb szintjén a legtisztább és
legegyértelmûbb. Másodszor, a politika és a
közigazgatás viszonya épp ezen tisztségek kapcsán
a legközvetlenebb. A politikai irányítás az alsóbb
szintû szervezeti egységekben, illetve köztisztviselôi
beosztásokban egyre közvetettebb, mint ahogy a politikai elit
tagjai közül is az államigazgatás valamely ágát
felügyelô minisztereknek van leginkább lehetôsége
a közigazgatás tevékenységének befolyásolására.
Ami a miniszterek rekrutációját illeti, ôk tisztségüknél
fogva akkor is a politika és a közigazgatás közös
területén helyezkednek el, ha kimutatjuk, hogy tevékenységüket
tisztán politikai szempontok vezérlik, s ,,államigazgatási
vezetôi" mivoltuk csupán formális. Ez ugyanis nem változtat
azon, hogy személyükben ôk a közigazgatás
legfôbb tisztségviselôi, s döntéseik, tevékenységük
meghatározó hatással bír a közigazgatásra.
Fontos végül megjegyezni, hogy a jelen tanulmány alapjául
szolgáló kutatás elsôsorban olyan körülmények
vizsgálatára terjedt ki, amelyeknek a rekrutáción
keresztül hatásuk lehet a politika és a közigazgatás
viszonyára.
Az alábbiakban elôször szemügyre veszem azokat
a szempontokat, amelyek alapján megítélhetjük
a miniszteri és az államtitkári rekrutáció
sajátosságait, megadva azokat a jellegzetességeket
is, amelyekbôl a politikai funkciók esetleges elbüroktarizálódására,
illetve a közigazgatási tisztségek átpolitizálódására
következtethetünk. Ezután részletesen megvizsgálom
a rekrutáció 1990 óta hazánkban megfigyelhetô
mechanizmusait és fôbb jellemzôit, különös
tekintettel a rendszerváltás óta végbement
három kormányváltás következményeire.
A kialakult gyakorlat tapasztalatai alapján elsôsorban azt
elemzem, hogy a politikai és a köztisztviselôi karrier-rendszerek
szétválasztásának a 90-es évek elején
elképzelt modellje hogyan érvényesült az eddigiekben.
Majd azokat az elméleti kihívásokat elemzem, amelyek
ezt a bizonyos modellt érték az elmúlt években.
Ennek során igyekszem saját álláspontomat is
világossá tenni. Meglehet, lesznek olyanok, akik szerint
a kormányzati csúcsvezetôk rekrutációjának
alábbi empirikus elemzésébôl nem következnek
azok a ,,normatív" következtetések, amelyeket az utolsó
fejezetben teszek. E kapcsolat kimunkálása azonban (mely
valamifajta kormányzati személyzeti politika koncepciójának
kidolgozását jelentené) nem tárgya ennek a
munkának, ahogy annak részletes bemutatása sem, hogy
mely társadalmi és politikai tényezôk vezettek
a kiválasztódás azon mechanizmusaihoz, amelyekrôl
mindjárt szó lesz.
Politikusi karrierutak
A politikusi karrierrendszerek különbözô jellemzôi
közül számunkra ezúttal azok érdekesek,
amelyek a miniszterek kiválasztódására vonatkoznak.
A miniszteri tisztség lényegében a politikusi karrierek
csúcsát jelenti, miután az ennél magasabb pozíciók
(mint a miniszterelnöki és a köztársasági
elnöki tisztség) száma olyan korlátozott, hogy
a politikai elit tagjai közül csupán néhánynak
van reális esélye azok betöltésére. Tehát
nem általában a politikusi szelekcióról van
most szó, hanem a kormányzati csúcspozíciók
elérésének módjáról, illetve
az ahhoz szükséges feltételekrôl.
A leíró, összehasonlító, sôt
ezekhez hasonlóan a teoretikus jellegû munkák a miniszteri
kiválasztódás szempontjából a következô
meghatározó
vagy befolyásoló tényezôket szokták azonosítani:
a) Az alkotmányos keretek befolyásoló szerepén
a politikai rendszer olyan intézményi megoldásait
értik, amelyeknek szelekciós szerepük van a miniszterek
kiválasztásában. Bár az ilyesfajta alkotmányos
struktúrák, illetve formális mechanizmusok szerepét
a tényleges hatalomgyakorlás szemszögébôl
gyakran alábecsülik, azoknak egyes esetekben meghatározó
jelentôségük van. A kiválasztódásra
lényeges hatással lehet például a kormányforma,
a parlamentáris vagy prezidenciális kormányzati rendszer.
Még jelentôsebb befolyásoló tényezôt
jelenthetnek azok az összeférhetetlenségi szabályok,
amelyek különbözô irányokba terelhetik az egyéni
politikusi karriereket, vagy legalábbis hatást gyakorolnak
a politikai pálya irányaira.
b) Fontos szerepe lehet a választási rendszer jellegének.
Például az egyéni többségi szisztéma
az egyéni megmérettetésre épül, ezért
más típusú pártkarrier tehet alkalmassá
az országos politikussá válásra, mint arányos
listás rendszer esetén.
c) A választási rendszer különösen a
pártstruktúrával
együtt lehet meghatározó tényezô. Decentralizált
pártrendszernél például a politikusi karrier
tekintetében felértékelôdik a helyi politizálás
illetve elôélet szerepe, miután az országos
politikussá váláshoz elôször helyi szinten
kell kitûnni és elérni a helyi pártszervezet
jelölését.
d) Szintén csak az eddigiekkel összefüggésben
tárgyalható a politikai kultúra és a
politikai
tradíció befolyásoló hatása. A hagyományból
eredô vagy kulturális követelmények általában
összekapcsolódnak a választási rendszerrel vagy
az adott pártszerkezettel, illetve gyakran azok formális
keretei között jelennek meg. Példaként említhetô
a szenioritás szokása vagy a helyi politikai elôélet
kiemelt fontossága.
e) A miniszteri rekrutációt kétségtelenül
befolyásolja a megfelelô
szakértelem, a miniszternek
a tárcája tevékenységével kapcsolatos
szaktudása, valamint általában a rátermettség
és a
vezetôi készség. Ez az alább tárgyalt
többféle karrierúton is megszerezhetô, ezért,
bár a modern politikustípus bizonyosan ,,generalista", jellemzôen
igyekszik már pályája elején valamilyen szakirányban
tájékozódni, megfelelô kapcsolatokat kiépíteni
és ismereteket szerezni.
f) A modern pártrendszerekben talán már csak halványan
érvényesül a meghatározott
társadalmi
csoporthoz tartozás szelekciós szerepe. Korábbi kutatások
például kimutatták, hogy a baloldali munkáspártok
politikusai között nagyobb arányban vannak munkás
vagy alkalmazotti eredetû politikusok, mint a jellemzôen a
polgári középosztályra támaszkodó
jobboldali pártoknál.
A politikai elômenetelt befolyásoló fontosabb tényezôk
után érdemes megvizsgálnunk azokat a
rekrutációs
csatornákat, amelyek a miniszteri bársonyszékhez vezethetnek.
A legfontosabb rekrutációs csatornák, a pártkarrier
és a kormányzati tisztségekben való elômenetel
mellett számos más politikai karriertípus is van.
A fejlett polgári demokráciákra többnyire az
jellemzô, hogy a politikussá válásban, s így
a miniszteri kiválasztódásban is egymás mellett
két-három tipikusnak mondható karrierminta is van,
bár azok szerepe eltérô lehet. Ide sorolhatjuk az érdekképviseleti,
szakszervezeti elôéletet vagy a helyi politikában szerzett
tapasztalatokat. Ezekhez gyakran járulnak olyan egyéb körülmények,
amelyek ugyan nem formális-jogi feltételei a miniszterré
válásnak, ám a valóságban társadalmi
vagy politikai követelményként mûködnek.
Bár az ilyen egyéb feltételek - mint pl. meghatározott
társadalmi csoporthoz (jellemzôen az arisztokráciához)
való tartozás vagy a vagyoni helyzet - szerepe a két
világháború óta jelentôsen csökkent,
részben még tovább élhetnek, vagy helyükre
mások léphettek (pl. szakértelem vagy meghatározott
végzettség).
Az európai polgári demokráciák legfontosabb
jellemzôje, hogy a miniszteri kinevezéseknél a
pártkarriernek
kiemelkedô jelentôsége van. Ez elsôsorban a kormányok
politikai, illetve gyakran koalíciós jellegébôl
következik. Koalíciós kormányzás esetén
például a miniszteri tisztségek elosztása általában
olyan tisztán politikai motívumok szerint alakul, mint a
koalíciós pártok parlamenti erôviszonyainak
megfelelô arányosság, vagy éppen a szövetségkötéshez
szükséges túlreprezentáció.[2]
Bármilyen alapon is történjék azonban a miniszteri
székek elosztása, a lényeg, hogy az mindenekelôtt
politikai szempontok szerint történik, s más megfontolások
(mint a szakértelem vagy a rátermettség) mérlegelése
csak másodlagos. Ez persze nem jelenti e másodlagos aspektusok
figyelembevételének hiányát vagy mellôzését,
s önmagában azt sem teszi lehetetlenné, hogy nem politikai
karriertípusok is számításba jöjjenek
a szelekciónál. Mégis, rámutat arra az alapvetô
tényre, hogy a parlamentáris kormányforma eredendôen
politikai kormányokat feltételez, s ennek megfelelô
politikai rekrutációval kerülnek kiválasztásra
a kormánytagok is. A rekrutációs csatornák
közül a pártkarrier különösen az olyan
országokban meghatározó, amelyekben centralizált
és fegyelmezett pártok mûködnek. A következô
jellegzetes kiválasztódási út az állami
illetve
kormányzati
pozíciókban való elômenetel. Számos országban
például a miniszterek szinte kivétel nélkül
a parlamenti képviselôk közül kerülnek ki.
Ez az európai parlamentarizmus uralkodó felfogásának
következménye, mely a parlamenti többség kormány
általi politikai irányításában látja
a parlamentáris kormányzás lényegét,
ami pedig lényegesen könnyebb és természetesebb,
ha a kormánytagok (vagy legalábbis a legfontosabb miniszterek)
saját jogon is parlamenti képviselôk. A parlamentarizmus
másik jellemzô nyugat-európai modellje ezzel szemben
a hatalmi ágak formális szétválasztását
hangsúlyozza, s nem teszi lehetôvé a kormánytagság
és a parlamenti mandátum egyidejû betöltését.
Ez azonban a miniszteri rekrutációt részben a parlamenti
karriertôl független államigazgatási szféra
irányába terelheti. Elsôsorban baloldali pártoknál
figyelhetô meg a szakszervezeti illetve érdekképviseleti
karriertípus mint rekrutációs csatorna illetve bázis.
Ez azonban fôleg a parlamenti mandátum vagy valamilyen pártvezetôi
tisztség megszerzéséhez lehet jó ajánlólevél,
azaz többnyire csak közvetve segíthet miniszteri pozícióhoz.
A lokális politikában mutatott teljesítmény,
illetve a helyi állami és pártfunkciókban szerzett
tapasztalat ugyancsak fontos szerepet játszhat. Végül
meg kell említeni a magánszférában, az ún.
félállami szervezetekben illetve a nem politikai típusú
állami intézményekben való elômenetelt,
mint rekrutációs csatornát. Még a régi
polgári demokráciák gyakorlatában is elôfordul,
hogy - különösen, ha a kormány ,,szakértôi"
jellegét akarják hangsúlyozni - valamely (elsôsorban
gazdasági) tárca élére a kormánypártokkal
lojális, ám nem politikus, hanem a magánpiaci szférában
dolgozó személyt választanak ki. Sôt, bizonyos
kormányzati tisztségek elnyeréséhez esetleg
még a szakértelem sem kell - a pozíció lehet
például a kampánytámogatásért
kifejezett ,,hála" megnyilvánulása is. Az európai
kormányokban idônként elôfordul, hogy egyes félállami,
a politikától független szervezetekben vezetôként
mûködô személyek kerülnek a kormányba.
Ám erre általában csak különleges helyzetben,
például átmeneti, válságkezelô
kormány esetében kerül sor, ezért azt nem tekinthetjük
a miniszteri rekrutáció ,,rendes" forrásának.
Oda sorolhatjuk viszont azokat a közalkalmazotti vagy a magánszférában
dolgozó értelmiségieket (egyetemi tanárokat,
kutatókat, újságírókat, néha
mûvészeket), akik valamilyen speciális szaktudásuknak
vagy személyes tekintélyüknek köszönhetik
miniszteri tisztségüket. Megjegyzem azonban, hogy ezek a csatornák
inkább csak kiegészítô, vagy helyettesítô
jelentôségûek.
Természetesen a karrierutak összekapcsolódhatnak,
vagyis lehetséges, hogy ugyanaz a politikus egyszer pártvezéri
vagy parlamenti képviselôi, máskor kormányzati
minôségben politizál. Feltehetô továbbá,
hogy a kormányok többféle forrásból is
rekrutálódnak, bár egy vagy két szelekciós
csatorna súlya nagyobb lehet, mint másoké.
A vezetô köztisztviselôk rekrutációja
Elemzésem központi kérdése ebben a vonatkozásban
az: a vezetô köztisztviselôk rekrutációjában
milyen szerepet játszanak a politikai, illetve a szakmai motívumok?
Elôször azt érdemes megvizsgálni, hogy a csúcsbürokrácia
rekrutációját mikor tekinthetjük átpolitizálódottnak,
másodszor pedig azt, hogy szakmai-igazgatási értelemben
milyen kiválasztási jellemzôk érvényesülnek.
A kormányzati csúcsbürokrácia politizációja
(átpolitizálódása) alatt azt érthetjük,
hogy az e csoportba tartozó köztisztviselôk milyen mértékben
vesznek részt a politikai hatalom gyakorlásában, valamint
hogy hogyan kötôdnek vagy köthetôk politikai pártokhoz
vagy más politikai érdekcsoportokhoz. Ez az értékelés
számos kritérium alapján végezhetô el.
Ilyen szempontok lehetnek elsôsorban a kormányzati rendszer
és a pártrendszer stabilitása, valamint a közigazgatás
centralizáltságának foka. Nagyon jelentôs befolyása
van továbbá a rekrutáció módjának
és jellegének is. Erôsebben átpolitizáltabbnak
szokás tekinteni az olyan köztisztviselôi rendszereket,
amelyek személyi állománya tekintetében gyakoribb
átjárás van más elitcsoportokba. Ez az elitcsere
lehetséges a bürokrácia, illetve a párt- és
állami politikai pozíciók, érdekképviseleti
tisztségek, végül olyan félállami gazdasági
vagy más típusú szférák vezetô
helyei között, amelyek betöltése politikai szempontok
alapján történik.[3]
Általában az átpolitizáltság ismertetôjegyének
szokták tekinteni azt is, ha a vezetô tisztségekbe
való kiválasztás nem a szokásos köztisztviselôi
elômeneteli rendszer, vagy a rekrutáció - alacsonyabb
szinteken - nem az egyébként bevett formák (pl. versenyvizsgák)
szerint történik. Mindez általában az ún.
nyílt köztisztviselôi szisztémákra jellemzô.
A klasszikusnak számító nyugat-európai közszolgálatok
azonban zárt, meritokratikus karrierrendszerek, amelyekben általában
nagy szerepe van a szeniorátusnak és a teljesítménynek,
s viszonylag kis mértékû az átjárás
lehetôsége más szférákhoz. A legmagasabb
köztisztviselôk kiválasztásában az Európában
szokásos karrierrendszerekben a hivatalban eltöltött idô
hossza, az igazgatási szakértelem és a vezetôi
készség számítanak leginkább. Itt jegyzem
meg, hogy a köztisztviselôi rendszerek zártsága
és nyíltsága, mint a legáltalánosabban
alkalmazott rendszerjellemzôk, bizonyos mértékig vélhetôen
a csúcsbürokrácia tisztségeiben is érvényesülnek.
Ha tehát mondjuk egy ország közszolgálati rendszere
zárt és szigorú elômeneteli rend szerinti kiválasztásra
épül, ez általában a vezetô köztisztviselôk
szelekciójára is igaz, vagyis ekkor a köztisztviselôi
karrierút az elsôdleges rekrutációs csatorna.
Ilyen feltételek mellett tehát kevésbé átpolitizált
rendszerrôl beszélhetünk, melynek fô jellemzôi
a szakigazgatási (esetleg egyéb, nem feltétlenül
az adott ágazatban eltöltött) elôélet, a
hosszabb megbízatási idô és az ezzel összefüggô
kismértékû fluktuáció lesznek.
E rendszerjellemzôk mellett azonban a vezetô köztisztviselôk
pozícióinak átpolitizálódását
több más tényezô is befolyásolhatja. Ilyen
lehet például a végzettség, illetôleg
a képzés is. Amíg például Franciaországban,
Olaszországban vagy Németországban a jogi végzettség
dominál, a brit és az amerikai rendszer inkább a humán
végzettséget részesíti elônyben. Sok
országra jellemzô, hogy az államigazgatási csúcsvezetôk
képzése erôsen centralizált: Nagy-Britanniában
e posztokra igen kedvezô ajánlólevél az oxfordi
és cambridge-i diploma, és közismert a francia ENA
domináns
szerepe a francia vezetô közhivatalnokok elôrejutásában.[4]
Több helyen a közigazgatási felsôvezetôk továbbképzése
nem kevésbé centralizált: a brit Civil Service College,
a németországi speyeri államigazgatási fôiskola
vagy az említett francia ENA szinte megkerülhetetlen lépcsôfokok
a csúcsvezetôi pozíciókba. Lehetséges
azután az is, hogy egy meghatározott politikai csoportosulás,
párt vagy koalíció hosszabb ideig tartó kormányzati
hatalma szintén átpolitizálja az egyébként
semlegesnek ,,indult" felsôbürokráciát, vagy épp
egy-egy politikai váltás van komoly hatással a vezetô
minisztériumi köztisztviselôkre.[5]
Összességében a nyugat-európai közszolgálati
rendszereket, és különösen a vezetô közhivatalnokok
tevékenységét alapvetôen a közigazgatás
és a politika viszonyát meghatározó két
ellentétes elvvel lehet jellemezni: az egyik alapelv a közigazgatás
alárendelése a politikának, míg a másik
a közigazgatás politikailag semleges és pártatlan
mûködése iránti követelmény. A politika
és a közigazgatás viszonyát, a felsôbürokrácia
átpolitizáltságát az egyes államokban
az határozza meg, hogy e két elv hogyan valósul meg
a gyakorlatban, viszonylagos egyensúly alakul-e ki, vagy valamelyik
követelmény erôsebben érvényesül-e.
De most már ideje áttérnünk a rendszerváltás
utáni hazai helyzet elemzésére.
A miniszterek és az államtitkárok rekrutációja
Magyarországon
A közigazgatási csúcsvezetôk rekrutációjának
vizsgálatakor természetesen a magyar politikai illetve közigazgatási
rendszer sajátosságaiból kell kiindulnunk. E társadalmi
(al)rendszerek ugyanis elvileg kijelölik a miniszterek és az
államtitkárok, illetve más csúcspozíciójú
köztisztviselôk helyét, e tisztségek jogi és
politikai jellegét. Így lehetôségünk lesz
annak megítélésére, hogy az 1990 óta
kialakult szervezeti struktúra és mûködési
rend vajon megfelel-e annak a modellnek, amelyet a rendszerváltás
kezdetén elterveztek, vagy sem, s ha nem, akkor annak milyen okai
és következményei vannak.
A rendszerváltás által kialakított új
kormányzati rendszer megújított közszolgálati
filozófiával, és ennek megfelelô új minisztériumi
struktúrával indult. Az alapvetô elgondolás
a politika és a közigazgatás egyébként
klasz-szikus elválasztásának megteremtésére
irányult. Ennek lényege az volt, hogy a politikai demokrácia
keretei között, amikor a politikai vezetôk mandátumát
periodikus rendszerességgel demokratikus választásokon
kell megújítani, s ezáltal a közigazgatást
irányító kormány tagjai idôrôl-idôre
megváltozhatnak, a közigazgatást el kell választani
a politikai vezetéstôl, ezzel biztosítva a közigazgatás
stabilitását, folyamatosságát. Ezért
a rendszerváltás utáni elsô szabadon választott
parlament egyik legelsô döntése ennek törvénybe
foglalása volt, rögtön a megalakulása utáni
negyedik ülésén. Igaz, ez alkalommal csak az államtitkárok
jogállását szabályozták, míg
a miniszterek státusának rendezésére - politikai
okok miatt - ekkor nem került sor, s arra lényegében
1997-ig várni kellett. Sôt, az államtitkárokról
rendelkezô 1990. évi XXXIII. törvény is csupán
a jogállás ,,átmeneti szabályozásáról"
szólt, a végleges szabályozást elhalasztva
a miniszteri jogállással való együttes rendezésig.[6]
Mindenesetre az elfogadott törvény a politika és
a közigazgatás egyértelmû szétválasztásának
követelményére épült, s ezt összefüggésbe
hozta a kialakuló parlamentáris kormányformával:
,,már most a parlament mûködésének
kezdetén meg kell felelnie felfogásunknak a többpártrendszerû
parlament elveinek, a legmagasabb központi közigazgatás
szervezésében is, világosan el kell különíteni
a jelenleg hatályos jogi szabályozástól eltérôen
az államtitkári munkának a politikai, illetôleg
a közigazgatási jellegét"
- indokolta az elválasztás szükségességét
a törvényjavaslat elôterjesztôje.[7]
A javaslatnak ezzel az alapfilozófiájával a parlamenti
vitában minden párt egyetértett, azaz a politikai
és a közigazgatási-szakmai funkciók minisztériumon
belüli megkülönböztetésének követelményérôl
1990-ben politikai konszenzus alakult ki, ami elméletileg máig
megmaradt.
A miniszterek rekrutációja
A magyar parlamentáris kormányforma, annak közjogi
elrendezése, a nyugat-európai tapasztalatok, valamint az
1990-ben a politika és a közigazgatás viszonyáról
kialakított koncepció alapján a miniszteri kiválasztódással
kapcsolatban többféle hipotézist is felállíthatunk,
amelyek igazolását (vagy cáfolatát) várhatjuk
a miniszteri szelekció vizsgálatától.[8]
Elôször is, feltehetô, hogy a miniszteri rekrutációnak
különféle útjai, csatornái lehetnek. Ezek
közé - a parlamentáris kormányforma, illetve
ennek megfelelôen a kormány politikai jellege miatt - bizonyosan
bele kell tartoznia a pártkarriernek, illetôleg a betöltött
pártvezetôi funkciónak. Jelentôs szerepe lehet
azután a korábbi állami-államigazgatási
karriernek, mely adott esetben helyettesítheti a hiányzó
párthátteret is. Minden bizonnyal a potenciális karrierutak
közé kell sorolnunk a magángazdaságban, illetve
a civilszférában való korábbi elômenetelt,
mint akár a kormánytagságra jó alapot biztosító
elôéletet. Végül lehetségesek egyéb
csatornák is a kormányzati hatalomban való részvételhez.
Ezek lehetséges köre nagyon tág. Ide tartozhat a személyes
ismeretség, a rokonság, a vagyoni helyzet, a speciális
szakértelem, esetleg meghatározott társadalmi csoporthoz
való tartozás. Ezeknél fontosabbnak tûnnek az
,,egyéb" politikai megfontolások és körülmények,
amelyek közé a sajátos pártrendszert, a hagyományos
tárcaelosztást, a koalíciós pártok közötti
arányosságot, a politikai közvéleményt
stb. sorolhatjuk.
Másodszor, jó alappal feltételezhetjük, hogy
a különbözô karrierutak jelentôsége más
és más. Nyilván sokkal nagyobb szerepe van a párttámogatásnak,
mint a tudományos karriernek, és így tovább.
Végül, a miniszteri rekrutáció bizonyos sajátosságai
néhány egyéb körülménybôl is
következhetnek. Lehetséges például, hogy a speciális
iskolai végzettségnek, vagy a diplomák fajtájának
is befolyásoló illetve szelekciós jelentôsége
lehet. Figyelemre méltó lehet továbbá a kormánytagság
mobilizációja, a kormányon belüli cirkuláció
intenzitása, hiszen ezek alapján a legszûkebb politikai
elit nyíltságáról vagy zártságáról
kaphatunk képet. Elvileg a kormánytagok életkori összetételének
is jelentôsége lehet, hiszen a jelenlegi kormány legerôsebb
pártja például annak idején generációs
pártként határozta meg magát. A közigazgatással
való kapcsolat szempontjából végül kiemelkedô
fontossága van annak, hogy a miniszterek rendelkeznek-e az irányításuk
alá tartozó államigazgatási ágazatnak
megfelelô szaktudással, vagy az ágazathoz való
egyéb kötôdésekkel.
Politikai feltételek és körülmények
Az 1990 óta alakult mind a négy magyar kormány
koalíciós kormány volt. Ha visszatekintünk a
kormányalakítási folyamatra, a Boross-kormány
kivételével mindegyik esetben a koalícióra
lépô pártok rövidebb-hosszabb egyezkedéseire
emlékezhetünk. E tárgyalások talán legfontosabb
tárgya mindig a miniszteri tárcák elosztása
volt az újdonsült kormánypártok között.
Arra is emlékezhetünk, hogy ezek az alkuk nem csupán
a szóba jöhetô személyekrôl szóltak,
hanem arról, hogy melyik párt hány miniszter kijelölésére
szerezzen jogot, illetve hogy a kijelölt személyek mely tárcák
elsô emberei legyenek. Bár a kisebb kormánypártok
mindig igyekeztek eggyel növelni tárcáik számát,
az eddigi kormányalakítások lényegében
mindig pontosan tükrözték a kormányt adó
pártok egymással szembeni parlamenti erôviszonyait.
A miniszterek rekrutációját befolyásoló
egyik nagyon fontos politikai körülmény tehát az
arányosság elve.
Kormányok |
Kormánypártok |
Parlamenti mandátumok
%-ban* |
Miniszteri tisztségek**
száma %-ban |
|
Antall-kormány | MDF
FKGP KDNP |
72
19 09 |
120
4 1 |
70,5
23,5 6 |
Horn-kormány | MSZP
SZDSZ |
75
25 |
9
3 |
75
25 |
Orbán-kormány | FIDESZ-MPP
FKGP MDF Párton kívüli |
0,69,5
0,22,5 08 - |
130
4 1 7 |
72
22 06 39 |
**Kormánypártok egymáshoz viszonyított
parlamenti erôviszonyai.
**A delegáló párt szerint.
Ebbôl a kimutatásból jól látható
tehát, hogy 1990 óta a kormány összetétele
mindig híven tükrözte a koalíción belüli
politikai erôviszonyokat. Megjegyzem, az arányosság
a kormányalakítás idôpontjában érvényesül
leginkább, de a kormánypártok (fôleg a kisebbek)
természetesen a mûködés egész ideje alatt
nagy figyelmet fordítanak rá. Az elmúlt szûk
évtized politikatörténetében azonban elôfordultak
olyan periódusok (így 1992-ben, amikor a Független Kisgazdapárt
kivált a kormányból, de pártfrakciója
továbbra is támogatta a kormányt), amikor a szigorúan
vett arányosság felborult, ám ennek éppoly
súlyos politikai oka volt, mint magának az arányosság
érvényesítésének az alakuláskor.
Az arányosság világos trendje némileg megtörni
látszana 1998-ban, a FIDESZ-vezette kormány kapcsán,
ha a hét pártonkívüli minisztert nem az ôket
delegáló párt ,,saját" tárcáihoz
sorolnánk. Ám ez valóban csak látszólagos
volna: minden kormánypártnak joga eldönteni, hogy ,,saját"
helyeire pártpolitikusokat vagy pártonkívülieket
delegál-e a kormányba. (Ilyen lépésnek nagyon
is politikai okai lehetnek, mint például a kormányfô
személye iránti lojalitás biztosítása.)
A pártonkívüliek jelölésének joga
a FIDESZ-t illette, s ezáltal valójában ebben az esetben
is érvényesült a kormánypártok közti
arányosság.
Ami még leginkább módosíthatja a politikai
erôviszonyok érvényesülését a kormányban,
az az egyes tárcák eltérô fontossága,
súlya. Egy súlyozott kimutatás általában
a legerôsebb kormánypárt felé tolná el
az arányokat, miután a vezetô kormánypártok
többnyire ragaszkodnak a stratégiai fontosságúnak
tekintett belügyi, pénzügyi, külügyi és
honvédelmi tárcához, nem beszélve a legfontosabb
kormányfôi tisztségrôl.
Magyarországon alig érezhetô a tárcaelosztás
(a másik oldalról: a minisztériumi tárcák
megszerzése) valamilyen hagyományon alapuló rendje.
Mindenesetre 1990-ben és 1998-ban is magától értetôdônek
tûnt, hogy a Független Kisgazdapárt töltheti be
a Földmûvelésügyi Minisztérium vezetôjének
posztját. Ezenkívül azonban csak nyomaiban lehet beszélni
(akár újonnan kialakulni látszó) politikai
tradíciókról. Talán megemlíthetô,
hogy a pénzügyminiszteri tisztséget körüllengi
egyfajta szakértôi mítosz; eddig mindegyik kormány
igyekezett pénzügyi szakértôt találni erre
a posztra. Szokásosnak tûnik az is, hogy az igazságügy-miniszteri
tisztséget ügyvédi elôélettel rendelkezôk
töltik be, vagy legalábbis olyanok, akik korábban hivatásszerûen
is foglalkoztak a joggal, a népjóléti illetve egészségügyi
tárcát több alkalommal is orvos végzettségû
személy vezette stb.
A miniszteri rekrutáció vizsgálatakor nehéz
megítélni a (politikai) közvélemény szerepét.
A nagyon népszerû politikusok kormányba vételének
vagy a népszerûtlen miniszterek eltávolításának
megítélése már politikai véleményalkotást
kívánna, ami túlmenne ennek az elemzésnek a
keretein. Mindenesetre az elmúlt években arra is volt példa,
hogy nagyon népszerûtlen miniszterek hivatalban maradtak (pl.
Szabó Tamás), de arra is, hogy valamilyen módon kikerültek
a kormányból (pl. Bokros Lajos). Jelentôsebb hatása
nyilvánvalóan a párton belüli népszerûségnek
van, de ez általában a minisztert adó párt
belügye,[9]
azaz a miniszteri kiválasztás egy korábbi szakaszában
eldôlô kérdés.
Rekrutációs csatornák I.: a pártkarrier
Magyarországon a miniszterek 1998-ig szinte kizárólag
a kormányban részt vevô parlamenti pártok tagjai
közül kerültek ki. Bár a hazai politikai (és
néha a szakmai) közvéleményben idôrôl
idôre felmerül a ,,szakértôi" kormányzás
lehetôségeinek mérlegelése vagy igénye,
a valóságban eddig mindig (párt)politikai kormányok
mûködtek. Az Antall József vezette kormányban,
a négy év alatt miniszteri tisztséget betöltött
30 politikus közül csupán hat volt pártonkívüli,[10]
míg a Horn-kormány négy év alatti összesen
26 politikusa közül is csak öt.[11]
Sôt, még a pártonkívüliek közül
is ketten (Kádár Béla és Fodor Gábor)
a késôbbiekben beléptek az ôket ,,delegáló"
pártba, egy harmadik (Kupa Mihály) frakciótagságot,
egy negyedik (Mádl Ferenc) pedig köztársaságielnök-jelölést
vállalt. Más esetekben - például Bokros Lajos
vagy Medgyessy Péter esetében - pedig maga a kormánytagság
vagy a végrehajtott ágazatpolitika jelentett erôs vagy
legalábbis egyértelmû politikai elkötelezôdést.
Tehát úgy néz ki, hogy a miniszteri szintû politikai
szerepvállalás még azt is ,,beszippantja" a pártpolitizálás
körébe, aki esetleg a politikai szférán kívülrôl
jött, vagy legalábbis korábban nem vett részt
benne közvetlenül. De még ennél is tovább
lehet menni. Nyilvánvalóan a magyar helyzet sajátosságai,
a rendszerváltás körülményei miatt, fôleg
1990 és 1994 között, részben azonban mindmáig
a politikusi, s ezen belül is a miniszteri kiválasztódásban
jelentôs szerepet játszik a rendszerváltás körüli
pártalapításokban való közvetlen részvétel,[12]
vagy legalábbis a korabeli politikai jelenlét és szerepvállalás.
Ennek jelentôsége az idô múlásával
nyilván csökkenni fog, hiszen ez a jelenség kifejezetten
az 1988-1990 közti pártalapításokkal kapcsolatos,
s ezért lehet valaki csupán egy évtizedes folyamatos
jelenléttel valóságos politikai veterán. Az
viszont biztos, hogy a miniszteri rekrutációban nem fog csökkenni
a pártvezetôi tisztségek jelentôsége.
Bár 1994-ben az is elôfordult, hogy a koalícióra
lépô pártok egyikének elsô embere (az
SZDSZ-es Petô Iván) nem vállalt kormánytagságot,
ez kivételes esetnek tekinthetô. Általános tendenciaként
inkább az fogalmazható meg, hogy a miniszteri pozíció
elnyerésének esélyeit nagyban megnöveli a koalícióban
részt vevô párt valamely (elnökségi, választmányi)
vezetô tisztsége. Általában ugyanis e pozíciók
maguk is olyan belsô politikai támogatottságon alapulnak,
amely a miniszteri tisztségek elosztásakor is szükséges
vagy legalábbis elônyös.
Némileg változást jelentett az Orbán-kormány
megalakulása, melynek 17 tagja közül[13]
heten pártonkívüliek voltak. Ez meglepôen magas
arány a korábbi három kormányhoz képest,
és a nyugat-európai gyakorlattól is eltérve,
félig-meddig már egyfajta ,,szakértôi" kormány
képét mutatja. Ez azonban csak látszólagos.
A hét pártonkívüli miniszter közül
ugyanis négy közismerten évek óta közel
áll a vezetô kormánypárthoz: ketten közülük
(Chikán Attila és Stumpf István) a FIDESZ megalakulása
óta a párt támogatója és közismert
híve; egy harmadik miniszter (Gógl Árpád) már
több alkalommal indult a párt jelöltjeként választásokon,
míg a külügyminiszteri tisztséget ellátó
Martonyi János szintén évek óta a párt
ismert szimpatizánsának számít (s 1990 és
1994 között - vezetô köztisztviselôként
- már részt vett az akkori jobboldali kormányban).
Ezzel együtt, a kormányban három olyan pártonkívüli
miniszter (Pintér Sándor, Járai Zsigmond és
Hámori József) is részt vesz, akik politikai elkötelezettsége
korábban legalábbis nem volt ismert. Különösen
meglepô, hogy ketten közülük olyan tárcát
(a Belügyminisztériumot és a Pénzügyminisztériumot)
irányítanak, amelyek a rendszerváltás utáni
kormányokban mindig stratégiai fontosságúnak
számítottak (s minisztereik jelenleg is tagjai a Kormánykabinetnek).
Mindez azonban nem változtat azon, hogy az 1990 óta megalakult
valamennyi kormány alapvetôen politikai természetû
volt, amelyekben a tagság alapja - egy-két kivétellel
- mindig a politikai lojalitás volt.
Rekrutációs csatornák II.: az állami-államigazgatási
karrier
Talán nem meglepô, hogy a rendszerváltás
utáni elsô kormány megalakításakor a
korábbi állami-államigazgatási karrier nem
jelentett olyan fontos szempontot, mint azt konszolidált viszonyok
között várni lehetne. A korábbi ,,kommunista" párt-
és állami funkciók éppenséggel inkább
hátrányt is jelenthettek a kiválasztáskor.
Ez jól látható, ha például az 1990-es
Országgyûlési Almanachban megnézzük, hogy
az újonnan megválasztott képviselôk mit tartottak
fontosnak arra, hogy rövid életrajzukban feltüntessék.
Az életrajzok bôvelkednek a korábbi kommunista rezsim
alatt elszenvedett - sokszor gyermekkori - sérelmekben. Vagyis abban
a korabeli politikai környezetben, amelyben például
el lehetett panaszolni, ha valakit a 60-as évek közepén
a Szabad Európa Rádió hallgatása miatt kizártak
a KISZ-bôl,[14]
a ,,pártállami" múltra való hivatkozás
aligha számított volna különösebb elônynek.
Ezért nem meglepô, hogy talán csak a korábban
államigazgatási karriert befutott Kupa Mihály, vagy
a legfôbb ügyészségi múlttal rendelkezô
Füzessy Tibor számítható ebbe a körbe (igaz,
mindketten csak késôbb kerültek a kormányba).
A 30 szóba jöhetô kormánytag közül egyébként
csupán háromnak volt 1990 elôtt hosszabb-rövidebb
minisztériumi állása.
Mindez azonban nem jelenti, hogy a kormánytaggá váló
újdonsült politikusok korábban ne járhattak volna
be más, nem a hatalmi-igazgatási szférához
tartozó állami karriert. Valójában az Antall-kormány
tagjainak több mint fele a rendszerváltás elôtt
olyan karriert futott be, amely alapján saját szakmájuk
vagy tevékenységük elitcsoportjaiba sorolhatók:
hét kormánytag például tudományos fokozattal
rendelkezett, négyen ügyvédi praxist folytattak, néhányan
állami intézmények vagy vállalatok vezetôi,
hárman-négyen pedig beosztott közalkalmazottak, illetve
állami vállalati középvezetôk voltak.
A Boross-kormány tagjai ugyanazok voltak, akik az utolsó
Antall-kormányban is részt vettek. Az egyetlen új
szereplô, Kónya Imre belügyminiszter a rendszerváltás
elôtt ugyancsak az akkor egyébként rendkívül
zárt ügyvédi kamarák egyikének volt a
tagja.
Egészen más a helyzet ebben a tekintetben a Horn-kormány
minisztereinél. A Horn-kormány tagjai többségének
karrierje az 1990 elôtt egyébként szokásos politikusi
karrierutak szerint jutott elôre: több miniszter 1990 elôtt
a párt- és állami tisztségek periodikus váltogatásával
haladt elôre a ranglétrán. Ezt az utat hárman
országos politikusként járták be,[15]
de akadtak olyanok is, akik középvezetôi vagy területi
szinten futottak be - jellegét tekintve - hasonló pályát.[16]
Emellett elôfordult tömegmozgalmi (párt- és KISZ-),[17]
szakszervezeti elômenetel,[18]
tsz-elnöki[19]
és vállalatvezetôi[20]
karrier. Az 1994-ben kinevezett szocialista miniszterek többségének
elôéletére jellemzô volt, hogy szakmai elômenetelük
szorosan összekötôdött politikai (MSZMP-s, vagy más
tömegmozgalmi) karrierrel. Tulajdonképpen elmondható,
hogy az 1994-98 közötti kormány szocialista miniszterei
a rendszerváltás elôtti politikusi karrierutak úgyszólván
mindegyikét reprezentálják. Nem szabad azonban elfelejteni,
hogy ezek a politikusok (részben újbóli) kormányra
kerülésük elôtt évekig immár a rendszerváltás
utáni politikai rendszerben szocializálódtak, vagyis
korábbi, 1990 elôtti karrierjüket sikeresen állították
új politikai pályára. A Horn-kormány összeállításában
az elôzô kormányra olyannyira jellemzô egyetemi-kutatói
rekrutációs bázis már szinte semmilyen szerepet
nem játszott: azt csupán a szocialista Vastagh Pál[21]
és a szabaddemokrata Magyar Bálint minisztersége képviselte.
Újdonság volt viszont, hogy Magyar Bálint mûvelôdés-
és közoktatásügyi miniszter elôdjének,
Fodor Gábor személyén keresztül megjelent az
az új politikusi nemzedék, amelynek tagjai pályafutásukat
már eleve a rendszerváltással kialakuló új
politikai rendszerben kezdték, vagyis akik egész korábbi
pályája a politikához, mégpedig az új,
demokratikus politikai rendszerhez kötôdik.
Ez utóbbi karrierútnak a szerepe egyértelmûen
az Orbán-kormány megalakulásával értékelôdött
föl, jóllehet a kormányban magában csupán
három-négy ilyen személy vesz részt. Ha ôk
alkotják a hasonló karriert bejáró kormánytagok
elsô csoportját, a másodikat az egyetemi-tudományos
életbôl rekrutálódott személyek teszik
ki. A harmadik csoportba olyan karakteres pályák képviselôi
tartoznak (pl. négy volt ügyvéd, egy-egy orvos, rendôr
stb.), amelyek Nyugat-Európában csak ritkán jelentenek
megfelelô csatornát a miniszteri székbe - ezt a jelenséget
még mindig a rendszerváltás idôbeli közelségének
kell tehát tartanunk. Megjegyzendô továbbá,
hogy az Orbán-kormány tagjainál az eredeti foglalkozás,
karrierút jelentôsége általában már
halványabb, mint volt az Antall-kormány ,,elsôgenerációs"
politikusainál, akik úgyszólván gyakran az
egyetemi katedráról, a bírósági tárgyalóterembôl
vagy az igazgatói szobából stb. kerültek rögtön
a miniszteri székekbe. Mindazonáltal az 1998-ban megalakult
kormány több tagja már a rendszerváltás
elôtt is olyan karriert futott be, amelyet MSZMP-tagsággal
támasztott alá, illetve olyanokat, amelyek a szûkebb
szakma elitpozíciói közé voltak sorolhatók.
Egyéb rekrutációs csatornák
Megítélésem szerint a magyar politikai rendszer
már rövid fejlôdési idôszak után
is a pártok dominanciájával jellemezhetô. Ebben
egyébként semmi meglepô nincs, Magyarország,
mint ún. ,,átmeneti" ország vagy demokrácia
esetében azonban azt várhatnánk, hogy a pártpolitika
csak fokozatosan, lassabban hódítja meg a politikai rendszer
egészét. A rendszerváltás körüli,
fentebb már említett politikai környezet, a volt állampárt
utódszervezetének parlamenti ,,karanténba zárásával"
és egyéb, itt nem részletezett körülményekkel
együtt ugyanis kizárni látszott a régebbi demokráciákban
egyik fontos karrierút, a korábbi állami-államigazgatási
karrier szerepét. Ez a szituáció azonban, mint láttuk,
már 1994-re megváltozott, hiszen az 1994-1998 közötti
kormány esetében éppenséggel nem az volt a
jellemzô, hogy a rendszerváltás elôtti állami
vezetôi posztok hátránynak számítottak
volna, sôt. De 1990 és 1994 között, illetve 1998
óta sem látszik az ,,egyéb" rekrutációs
csatornák, karrierutak jelentôsége vagy felértékelôdése.
Az Antall-Boross-kormányzat idején például
a magángazdaságot csak egy-két korábbi mezôgazdasági
magángazda (akik közül azonban az egy ideig földmûvelésügyi
miniszter Nagy Ferenc József azelôtt például
tsz-elnök is volt), illetve kft-tag reprezentálta. Ez azonban
a magánszférának egyáltalán nem kedvezô
korábbi tulajdonviszonyok, illetve a piaci viszonyok hiánya
miatt nem meglepô. A civil szféra máig jellemzô
gyengesége lehet az oka annak, hogy ez a karrierút sem volt
képviselve 1990 és 1994 között, s azóta
is csak alig-alig. Kivételt egyértelmûen az ügyvédi
pálya jelentett; az Antall-Boross-kormányok összes tagjának
csaknem egyötöde (5 fô) korábban gyakorló
ügyvéd volt. A Horn-kormány tagjainál a korábbi
szakszervezeti, tömegmozgalmi életutat inkább ne számítsuk
a civil szféra körébe, bár az biztos, hogy többük
,,elôéletét" ezek a karrierutak fedik le.
A miniszteri rekrutáció egyéb sajátosságai
A miniszteri rekrutáció vizsgálatakor néhány
egyéb körülményt is érdemes szemügyre
vennünk. Megnézhetjük például, hogy a kiválasztott
kormánytagok végzettsége, szaktudása, társadalmi
csoporthoz való tartozása, korösszetétele vagy
egyéb jellemvonásai alapján vannak-e olyan sajátosságok,
amelyek a rekrutáció közös jellemzôiként
lennének leírhatók.
Az iskolai végzettség[22]megoszlásán
jól látszik a rendszerváltás utáni elsô
kormány politikai-közigazgatási professzionalizációjának
hiánya. Emlékezzünk, azt állítottam, e
kormány minisztereire nem volt jellemzô, hogy korábban
az állami-hatalmi szférában szerzett tapasztalatokkal
rendelkeztek volna (korábbi minisztériumi gyakorlattal az
összes miniszter között is csupán hárman rendelkeztek,
legfeljebb középvezetôi beosztással). Diplomáikat
tekintve elég nagy a szóródás, de a két
leggyakoribb a bölcsész és a jogász végzettség.
A professzionalizáció hiányának egyik jelét
látom abban, hogy öt miniszternek mûszaki végzettsége
volt.[23]
A Horn-kormány minisztereinél szintén nagy az
iskolai végzettség szerinti differenciálódás,
ám a leggyakoribb eredeti szakma itt a közgazdász (6),
megelôzve a jogász (4), a bölcsész és a
mûszaki (3-3) végzettséget.
Az Orbán-kormány tagjainál még mindig meglepôen
nagy a szóródás, ám itt már az a jellemzô,
hogy a jogász diploma abszolút túlsúlyban van
(a miniszterek majdnem fele ilyennel rendelkezik), s a közgazdász
végzettségen kívüli egyéb szakmák
csak egy-egy képviselôvel ,,rendelkeznek".
Korábban amellett érveltem - s késôbb is
ezt teszem majd -, hogy a magyar kormányok politikai típusú
kormányok, ami azt jelenti, hogy összetételüket
és tevékenységüket alapvetôen politikai
szempontok határozzák meg. Ezért egyáltalán
nem kell szörnyülködnünk azon, hogy a kinevezett miniszterek
általában csak hozzávetôlegesen rendelkeznek
a tárcájuknak megfelelô szaktudással - elsôsorban
nem speciális szakértelmük, hanem politikai megbízhatóságuk,
sôt nem is annyira intézményvezetôi kvalitásaik,
hanem politikusi képességeik alapján választják
ki ôket, vagy csak mert a megfelelô idôben a megfelelô
helyen voltak.
A ,,szakértô" miniszterek beazonosítása
meglehetôsen nehéz dolog. Nyilván elôször
azt kellene tisztázni, hogy kit tekintsünk egyáltalán
szakembernek egy egész minisztérium vonatkozásában.
Mindenesetre a megfelelô diploma nyilvánvalóan kevésnek
tûnik a szakértô miniszter besoroláshoz, de hát
1990-ben például az igazságügy-miniszteri kinevezésnél
nyilván eleve csak a jogászok (legfeljebb pedig az ügyvédek)
jöhettek szóba. Szóval, a helyzet az, hogy az elmúlt
években meglehetôsen ritka volt az olyan személyek
miniszteri kinevezése, akik a tárcájuknak megfelelô
ágazatban egyaránt rendelkeztek szakmai és igazgatási
tapasztalatokkal. Az Antall-kormány bizonyosan szép példája
a laikusok politikai kormányának; három-négy
miniszterén[24]
kívül a kiválasztás feltétele csupán
a szakirányú egyetemi végzettség volt - néha
még az sem.
A Horn-kormány szocialista miniszterei közül - amint
láttuk - többeknek volt állami vezetôi, illetve
politikai tapasztalata. Egyes fontos tárcák élére
- mint amilyen a pénzügyi vagy a külügyi - így
az MSZP politikai rutinnal párosult speciális szakértelemmel
rendelkezô minisztereket tudott állítani. Sôt,
az összesen 27 kormánytag közül hárman[25]
már a Grósz-kormányban is részt vettek, sôt,
Medgyessy Péter már a Lázár György-féle
kormány legutolsó idôszakában is pénzügyminiszter
volt. Egyébként azt mondhatjuk, hogy a miniszterek kiválasztásában
1994-ben nagyobb figyelmet lehetett fordítani a szakirányú
tapasztalatokkal rendelkezôk bevonására, mint az elôzô
ciklusban. Ezt mutatja, hogy a kormányban miniszteri kinevezést
nyertek olyan specialisták is, akik ugyan párttagok voltak,
de kinevezésüket megelôzôen nem voltak különösebben
ismertek vagy nem töltöttek be pártvezetôi funkciót.[26]
Ugyanakkor voltak olyan kinevezettek is, akiknek személye egyértelmûen
a politikai egyensúly megtartása érdekében
került elôtérbe.[27]
Az azonban biztos, hogy a miniszteri rekrutáció során
a szocialista-liberális kormány idején éppúgy
a politikai lojalitás volt a legfontosabb szelekciós tényezô,
mint az Antall-kormánynál.
,,Szakértô" miniszterek kinevezésére eddig
talán az Orbán-kormány megalakulásakor történt
a legkomolyabb kísérlet. Már említettem azokat
a kinevezéseket, amelyek stratégiai fontosságú
tárcák élére is pártonkívüli
és (ami minisztereknél gyakran ezzel együtt jelentkezik)
nem parlamenti képviselô személyeket állított.
Megjegyezhetô, hogy ezt a politológus közvélemény
idônként a megfelelô politikusi gárda feltételezett
hiányával magyarázza. Azonban ez akár így
van, akár nem, jó okunk van feltételezni, hogy a megkívánt
politikai lojalitás ezekben az esetekben is adott, illetve viszont:
a politikai bizalom e kinevezéseknél is alapfeltétel
volt. Ezt pedig nem feltétlenül kell formális párttagsággal
is megpecsételni, bár ahogy korábban utaltam rá,
az eddigi tapasztalatok a pártpolitika bizonyos szívóhatását
mutatja a ,,kívülrôl jött" vagy ,,szakértô"
miniszterek esetében is; feltehetô ezért, hogy azok,
akik hosszabb távú politikai karrierre számítanak,
miniszteri munkájuk során érvényesítik
a tárcájukra vonatkozó politikai szempontokat, és/vagy
elkötelezettségüket valamilyen módon formalizálják
is majd.
Ami a miniszterek társadalmi csoporthoz való tartozását,
illetve vagyoni helyzetét illeti, erre nézve csupán
néhány sajátosságra lehet felhívni a
figyelmet. Az Antall-kormány miniszterei jellemzôen olyan,
a középosztályhoz tartozó családokból
kerültek ki, amelyek középosztályi társadalmi
helyzete gyakran még a második világháború
elôttre vezethetô vissza. A szülôk és felmenôk
között több katonatiszt, köztisztviselô, egyetemi
tanár, banktisztviselô és ,,polgár" volt, de
elôfordul középbirtokos illetve kisparaszti származás
is. Gyakori a vallásos neveltetés életrajzi megjelölése.
Feltûnô, hogy több miniszter közvetlen vagy második
felmenôi szinten (nagyszülôk) erdélyi származású.
A család vagyoni, világnézeti vagy foglalkozási
besorolása, ennek szocializációs hatása nem
vizsgálati témája ennek a tanulmánynak, az
azonban megállapítható, hogy bizonyos értelemben
- általában a társadalmi helyzet és az ebbôl
eredô vélhetô politikai szocializáció
tekintetében - az Antall-Boross-kormányok viszonylag homogénnek
minôsíthetôk. Hasonló módon, a Horn-kormány
minisztereinek társadalmi háttere is meglehetôsen homogén.
Lényeges különbség azonban, hogy e homogenitás
alapja más. Az 1994-98 közti kormány tagjai közül
viszonylag nagy a száma azoknak, akiknek szülei munkások,
vállalati alkalmazottak, illetve beosztott államigazgatási
dolgozók voltak. A kormány tagjainak mintegy egyharmada elsôgenerációs,
további egyharmada másodgenerációs értelmiségi.
Talán az Orbán-kormány mutatja ebbôl a szempontból
a legvegyesebb képet; elsôgenerációs értelmiségiek
mellett vannak középosztálybeli származásúak
és többgenerációs értelmiségi családok
leszármazottai is.
A személyes ismeretség természetesen minden kormány
összeállításában szerepet játszik.
Amíg azonban az Antall- és az Orbán-kormány
tagjai közül többek életútja valamilyen módon
összefonódott vagy legalábbis többször találkozott,
a Horn-kormánynál ilyen személyes szálakat
nagyon nehéz találni; úgy tûnik, a kormányfôhöz
való személyes viszony (kivéve a politikai nézetek
hasonlóságából eredô szimpátiát)
itt csekélyebb szerepet játszott.
Idônként - elsôsorban a politikai sajtóban
- a rendszerváltás kormányainak rekrutációs
sajátosságait úgy jellemzik, hogy az Antall-kormány
az iskolatársak kormánya volt, a Horn-kormány a volt
pártkádereké, az Orbán-kormány pedig
az egykori kollégiumi társak kormánya. E jellemzések
azon alapulnak, hogy a különbözô kormányokban
egynél több olyan miniszter is helyet kapott, akik a kormányfô
életútjának valamely szakaszához kapcsolódtak.
Többnyire negatív értékítéletként
azt sugallják, hogy a kormányalakításnál
e személyes kötôdéseknek alapvetô szerepük
lehetett, szemben a rátermettséggel és a hozzáértéssel,
tehát az alkalmasság valóságos szempontjainál.
Ezzel kapcsolatban azonban két dolgot érdemes figyelembe
vennünk. Az egyik, hogy bár az utalásban szereplô
személyes kapcsolatok valóban több (4-5) esetben is
kimutathatók, a tényleges kiválasztásnál
valószínûleg fontosabb szempont volt, hogy a személyes
kötôdést az azonos párthoz tartozás, politikai
szövetség, párhuzamos karrierút vagy politikai
lojalitás erôsítette meg vagy támasztotta alá.
Nem mindegyik volt iskola- vagy kollégiumi társ, és
szerencsére nem mindegyik volt pártkáder került
be a különbözô kormányokba, hanem olyan személyek,
akik politikailag is megfeleltek, illetve olyanok is, akik nem tartoztak
az említett körök tagjai közé. Sôt,
a régebbi ismeretség garanciája lehet a személyes
vagy politikai lojalitásnak; tulajdonképpen bizonyos korlátok
mellett az ilyesfajta személyes kötôdések szerepének
nem kell negatív szerepet tulajdonítanunk a kiválasztás
módszerében egy olyan személyi politikánál,
amelyben a bizalom az egyik legfontosabb jellemzô.
Rokoni kapcsolatok - a kormánytagok szintjén - egy ismert
kivételtôl eltekintve[28]
nem mutathatók ki.
Végül vizsgálhatjuk a kormányok
életkor-csoportok
és nemek szerinti megoszlását. Az Antall-kormány
tagjainak életkora 53 év volt a kormány megalakulásakor,
a Horn-kormányé 49,7 év, míg az Orbán-kormány
tagjaié 49,47 év. Látható tehát, hogy
a magyar politikai-kormányzati elit nagyrészt a középkorúak
körébôl verbuválódik, még akkor
is, ha figyelembe vesszük azt a nyilván a rendszerváltás
közelségére visszavezethetô magyar sajátosságot,
hogy több politikus már 40 éves kora elôtt felért
a politikusi pálya csúcsára, s vált miniszterré
az elmúlt néhány évben.
Ami a nemek képviseletét illeti, megállapítható,
hogy az amilyen aránytalanságot mutat a társadalom
nemek szerinti megoszlásához képest, olyan híven
tükrözi a magyar politikai rendszer férfiak általi
dominanciáját: az Antall-kormányban az összesen
37 miniszter közül mindössze egy, a Horn-kormány
27 tagja közül csak kettô, míg az Orbán-kormány
megalakuláskori 17 tagja közül is csupán egy nô
volt.[29]
Boross Péter kormányában egyetlen hölgy sem akadt.
Kormánytagság és cirkuláció
Magyarországon az Antall-kormány 1990. májusi
megalakulása óta - a négy miniszterelnököt
is beleszámítva - összesen 99 tagja volt a kormánynak,
azaz csaknem száz miniszteri pozíció adatait vizsgálhatjuk.
A 99 tisztséget összesen 74 személy töltötte
be, azaz egy kormánytagra - 1990 óta - 1,33 tisztség
jutott a kormányban. Az elmúlt nyolc és fél
év alatt a kormánynak 25 olyan tagja volt (vagyis minden
negyedik kormánytag), aki két különbözô
posztot viselt a kormányban (viszont egyedül Boross Péter
viselt legalább három különbözô tisztséget
két kormányban[30]).
Az ismétlôdô kormánytagság 25%-a viszonylag
magas kormányon belüli cirkulációt mutat, ám
figyelembe kell vennünk, hogy az Antall-kormány 1993. decemberében,
mintegy fél évvel a következô általános
választások elôtt szûnt meg (a kormányfô
halála miatt), s az azt követô Boross-kormány
összetételében mindössze egy helyen különbözött
az Antall-kormány utolsó összetételétôl,[31]
s már nem is változott a választásokig. Ez
azt jelenti, hogy 17 fô másodszori kormánytagsága
nem valamilyen politikai cirkuláció, kormányon belüli
személyi körforgás vagy késôbbi ismételt
kormánytaggá válás eredménye volt, hanem
ugyanazon kormány szinte változatlan összetételû
újjáalakulásából következett. Ha
viszont ennek a rendkívüli körülménynek a
hatásait nem vennénk figyelembe, arra az eredményre
jutnánk, hogy 80 miniszteri (miniszterelnöki) pozíciót
73 személy töltött be, s csupán hat olyan fô
volt, aki két különbözô megbízatás
alapján vett részt a kormányban. Ez pedig éppenséggel
a kormányon belüli kismértékû cirkulációt
mutat. Ez azt jelenti, hogy akinek megszûnik a kormánytagsága,
az nemigen számíthat újabb miniszteri megbízatásra.
Ebbôl azonban nem az következik, hogy a Nyugat-Európában
is szokásos kormányátalakítások nálunk
elsôsorban személyi frissítést jelentenének,
s csak kevésbé a tárcák cseréjét
ugyanazon politikusok között, hanem azt, hogy a kormány
tagjainak pozíciója viszonylag stabil. Vagyis nem csupán
a testületen belüli cirkuláció elenyészô,[32]
,,"
hanem a kormánytagság mobilitása is csekély
mértékû. Tulajdonképpen a Boross-kormány
összetétele is ezt mutatja, hiszen még egy jogi értelemben
vett kormányváltás sem jelentett elegendô késztetést
vagy alkalmat a kormány tényleges átalakítására.
Az alábbi táblázat jól mutatja a kormánytag-személyek
tisztségeinek stabilitását.
Antall-kormány
1990. május- 1993. december 21. |
Boross-kormány
1993. december 21.- 1994. július 15. |
Horn-kormány
1994. július 15.- 1998. július 6. |
Orbán-kormány
1998. július 6.- |
||||
36 | 30 | 18 | 18 | 27 | 26 | 18 | 18 |
Kormánytagság száma | Kormánytag személyek száma |
A kormánytagság, s ezáltal a kormány, mint
testület stabilitásának azonban a tényleges hivatali
idôkben is tükrözôdniük kell. Vessünk erre
is egy pillantást.
Hivatali idôk
A kormánytagság immobilitása, illetve a belsô
cirkuláció alacsony szintje és a hivatali idô
hossza természetesen szorosan összefüggnek. A személyi
összetételében stabilként jellemzett kormány
tényleges megbízatási ideje nyilván nem lehet
rövid. Az 1993. decemberi kormányváltás azonban
e tekintetben is könnyen félrevezetô következtetésekhez
vezethet.
A hivatali idôk dolgában elôzetesen két dologra
érdemes felhívni a figyelmet. Az elsô, hogy ma még
nem érdemes számításba venni a tavaly júliusban
alakult Orbán-kormány eddigi mûködését,
hiszen az 1998 végéig eltelt fél év jelentôsen
torzítaná (csökkentené) az átlagos hivatali
idôt, holott lehet, hogy a kormány összetétele
egyébként stabilnak bizonyul majd (az elmúlt idôszak
alatt egyébként egyetlen személyi változás
sem történt). A másik, hogy témánk szempontjából
természetesen nem a kormány egészének megbízatása
lényeges, hanem az egyes minisztereké.
Magyarországon az 1990 és 1998 között, az Orbán-kormány
megalakulásáig az összesen 78 miniszter átlagosan
19,7 hónapot töltött hivatalban.
Antall-kormány | Boross-kormány | Horn-kormány | |
Miniszterek száma | 35 | 17 | 26 |
Egy miniszterre jutó átlagos hivatali idô | 21,8 hónap | 7 hónap | 25,2 hónap |
A táblázatból jól látható
azonban, hogy az átlagos hivatali idôt a rövid ideig,
hét hónapig mûködô Boross-kormány
mûködési ideje ,,rontja" le. Azonban, mint említettem,
ez a kormány személyi összetételében csak
minimálisan tért el elôdjétôl. Ha tehát
csupán a tényleges személycserékre vagyunk
kíváncsiak, s ismét figyelmen kívül hagyjuk
azt a tényt, hogy a Boross-kormány jogilag új és
teljesen önálló kormányként mûködött,
akkor az 1990-1994-es ciklus idejére 24,72 hónapos átlagos
miniszteri hivatali idôt kapnánk, a teljes idôszakra
(1990-tôl 1998-ig) pedig 24,91 hónaposat. Ez azt jelenti,
hogy ténylegesen ugyanaz a miniszter mintegy két évet
tölt folyamatosan hivatalában.
A kb. kétéves átlagos miniszteri hivatali idô
megfelel a nyugat-európai trendeknek (amelyek a magyarhoz hasonlóan
többnyire szintén maximálisan négy éves
mandátumidôn alapulnak), a 20 hónap alatti azonban
elvileg instabil kormányzati rendszerre utal. Márpedig a
szokásos számítási mód esetén
egyetlen, bármilyen rövid ideig mûködô kormány
hivatali idejét sem lehet figyelmen kívül hagyni. Csakhogy
a releváns magyar idôszak csupán nyolc év -
szemben a nyugat-európai 40-50 éves viszonyítási
periódussal -, ezért, mint láttuk, egy kvázi-átmeneti
kormány rövid mûködési ideje a tényleges
helyzetnek nem megfelelô következtetésre vezethet.
Az államtitkárok rekrutációja
A politikai és a közigazgatási államtitkárok
tisztségeinek és funkcióinak szétválasztása
Amint arról már szó volt, az 1990. évi
XXXIII. törvény az államtitkárok jogállásának
átmeneti szabályozásáról - szakítva
a korábbi gyakorlattal - elválasztotta egymástól
a politikai és a közigazgatási típusú
államtitkári pozíciókat.[33]
A szétválasztás érdekében a törvény
megszüntette az addigi kétféle államtitkári
tisztséget: a minisztériumi ,,egységes" államtitkári
funkciót, valamint az országos hatásköru szervek
vezetôinek államtitkári címét. Megjegyzem,
az 1990 elôtti tisztségeket általában ,,egységes"
államtitkári posztnak szokták tartani, tekintettel
arra, hogy a minisztériumi és az OHSZ-eket vezetô államtitkárok
tevékenységében sem elvileg, sem gyakorlatilag nem
vált szét a politikai és az államigazgatási
funkció. Ezzel szemben az új szabályozás háromféle
államtitkári tisztséget különböztetett
meg: a ,,politikai" államtitkári pozíciót egyértelmuen
politikai funkcióként hozták létre, míg
a ,,közigazgatási", valamint a ,,címzetes" államtitkári
posztokat közigazgatási jellegunek szánták. Az
elképzelés szerint, amíg a politikai államtitkár
a miniszter politikai, különösen parlamenti tevékenységét
segíti, addig a közigazgatási államtitkár
,,kifejezetten az adott ágazat, az adott minisztérium
legmagasabb beosztású közigazgatási tisztviselôje,
[...] a címzetes államtitkár pedig a kormány
munkájában a meghatározott feladatok ellátására
kinevezett közigazgatási tisztviselônek számít".[34]
A tényleges szabályozás ehhez képest változott,
amennyiben a címzetes államtitkár lényegében
átkerült a ,,politikai szférába",[35]
s a késôbbi gyakorlat szintén e tisztség jelentôsebb
átpolitizálódását mutatta.
Az államtitkári pozíciók közötti
különbéget természetesen a tisztségekre
vonatkozó eltérô szabályozás is tükrözte.
A politikai, valamint a címzetes államtitkár megbízatása
e szerint a kormány megbízatásának megszunéséig
tart, míg a közigazgatási államtitkárt
határozatlan idôre nevezik ki. Leginkább azonban az
eltérô funkciók fejezik ki e tisztségek különbözô
természetét: a politikai államtitkár ,,elsôdleges"
feladatául a törvény a miniszter országgyulési
képviseletének elôsegítését jelölte
meg; helyettesítési jogköre egyaránt kiterjedt
a miniszter teljes köru parlamenti, s - tanácskozási
joggal - a kormányülésen való helyettesítésére.
A közigazgatási államtitkár fô feladata
ezzel szemben a minisztérium hivatali apparátusának
vezetése volt, a miniszter (politikai) irányítása
alatt, ám a szakmai (és természetesen) a jogszabályi
követelményeknek megfelelôen. Mindazonáltal az
1990-ben létrehozott elválasztás nem volt minden tekintetben
következetes: egyfelôl a politikai államtitkárok
idôvel több minisztériumban is elérték,
hogy egyes szakmai, illetve a politikai funkciókhoz nem kötôdô
funkcionális szervezeti egységek a közvetlen irányításuk
alá kerüljenek, ami kétségtelenül feltörte,
illetôleg lazította a merev szétválasztás
struktúráját. Másfelôl azonban a közigazgatási
államtitkárok politikamentessége sem valósult
meg kifogástalanul, éspedig a szabályozás szintjén
sem: az 1990-es törvénybe ugyanis bekerült egy olyan rendelkezés
is, amely a közigazgatási államtitkárok parlamenti
bizottsági meghallgatását írta elô, jóllehet
az országgyulési meghallgatás intézménye
nyilvánvalóan a kormány parlament általi politikai
ellenôrzésének eszköze. Másodszor, a törvény
azt is elôírta, hogy a politikai államtitkár
akadályoztatása esetén, a miniszter megbízása
alapján - az Országgyulés ülése kivételével
- helyettesíti a minisztert, azaz helyettesítési jogköre
kiterjedt például a kormányülésen való
részvételre is, ami szintén politikai jellegu tevékenységet
feltételezett.
A közigazgatási államtitkári tisztség
átpolitizálódása
A jogi szabályozás következetlenségei mellett
azonban a gyakorlatban is történtek olyan ,,keresztmozgások",
amelyekkel a politikai és a közigazgatási államtitkárok
át- és áttévedtek a másik oldalra, olyan
példákat szolgáltatva a közigazgatási
államtitkári pozíció átpolitizálódására,
illetve a politikai államtitkári tisztség elbürokratizálódására,
amelyek alapján az elmúlt években többen bírálták
a kétféle államtitkári tisztség szándékolt
éles elválasztását.
Ami a közigazgatási tisztség politizációját
illeti, négy olyan jelenséget azonosíthatunk, amelyek
- néha egyébként nem olyan egyértelmuen - ebbe
az irányba mutatnak. Az elsô ilyen jelenség a közigazgatási
államtitkári értekezletek nagy szerepe a tényleges
kormányzati döntés-elôkészítésben.
Ezt a fórumot, mely a Miniszterelnöki Hivatal élén
álló közigazgatási államtitkár
vezetésével és a tárcák közigazgatási
államtitkárainak tagságával rendszerint keddenként
ült össze a csütörtöki kormányülés
,,szakmai" elôkészítésének céljából,
1991-ben az Antall-kormány hozta létre.[36]
A közigazgatási államtitkári értekezlet
szerepe, illetve súlya a kormány döntéseinek
elôkészítésében - általános
vélemény szerint - folyamatosan nôtt.[37]
A testületnek - bár feladata elvileg az egyes elôterjesztések
kapcsán az államigazgatási egyeztetés során
fennmaradt problémák megoldása, illetve az elôterjesztések
,,közigazgatási-szakmai" szempontú megtárgyalása
volt, lehetôsége volt - lényegében minden más
egyeztetés után - levenni egyes ügyeket a napirendrôl.
Nyilván nem javítottak a közigazgatási államtitkárok
politikai pártatlanságának és elfogulatlanságának
imázsán az olyan esetek sem, amikor egyes államtitkárokat
alig vagy egyáltalán nem leplezett politikai feladatokkal
bíztak meg. A leggyakrabban emlegetett példa az Antall- és
a Horn-kormány Miniszterelnöki Hivatalát vezetô
közigazgatási államtitkárok politikai bizalmi
funkciója, vagy ezen túl is Kiss Elemér folyamatos
kormányszóvivôi megbízatása, illetve
az a törekvés, hogy miniszteri rangot kapjon. De más
eseteket, vagy közigazgatási államtitkári megnyilatkozásokat
is lehetne említeni.[38],,"
Ugyancsak az átpolitizálódás jele az is,
ha a közigazgatási államtitkári kar és
a politikai mezô között ,,átmozgások" vannak.
Magyarországon azonban ez a fajta átjárás
nem
jellemzô. Az elmúlt évek során csupán
három olyan minisztert neveztek ki, akik korábban közigazgatási
államtitkárként is dolgoztak.[39]
A politizáció talán legbiztosabb formáját
a
politikai bizalmon alapuló kinevezések és a
politikai
célzatú felmentések jelentik. A ,,politikai kinevezések"
fogalma azonban - bármennyire is érteni véljük
tartalmát - eléggé problémás, mégpedig
két ok miatt. Egyrészt ennek megítélése
szinte elkerülhetetlenül szubjektív értékelésen
alapul. Másrészt, mivel a közigazgatási államtitkári
tisztség a politikai irányítás alá tartozó
közszolgálat legmagasabb beosztása, minden bizonnyal
szükségszeru, hogy a miniszter valamelyes bizalommal viseltessen
saját közigazgatási államtitkára iránt,
aki minisztériumának döntéshozatalában
az egyik legfontosabb tényezô lesz. Ha a mindennapos munkában
nehéz elválasztani egymástól a politikai és
a közigazgatási-szakmai tevékenységet, akkor
biztosan a közigazgatási államtitkárokéban
a legnehezebb. Ezért hát célszerubb ennek a kategóriának
a kereteit minél szukebbre vonni, még akkor is, ha ezáltal
olyanok kerülnek ki belôle, akik tényleges muködését
a politikai azonosulás jellemezte. Így hát csak az
olyan kinevezéseket ajánlatos ,,politikaiként" jellemezni,
amelyek nagy valószínuséggel a korábbi politikai
érdemeken, vagy az olyan egyértelmu elkötelezettségen
alapulnak, mint a párttagság. [Feltéve persze, hogy
a szóban forgó párt része a kormánykoalíciónak,
vagy legalábbis nem számít ellenzékinek. Ismereteim
szerint például 1990-ben legalább négy olyan
közigazgatási államtitkárt neveztek ki, aki MSZP-tag
volt (akik persze párttagságukat felfüggesztették[40]).
Az utóbbi esetek természetesen nem sorolhatók a pártazonosságon
alapuló politikai kinevezések közé.] Itt jegyzem
meg továbbá, hogy önmagában a politikai kinevezés
nem feltétlenül jelenti azt, hogy a posztra alkalmatlan személy
került - ahogy a politikailag semleges köztisztviselô kinevezése
sem garantálja ezt. Csupán arról van szó, hogy
a fentiek szerint definiált politikai megbízás gyakorlata
nem felel meg annak a szétválasztásnak, amelyet 1990-ben
intézményesítettek.
Nos, a nagy biztonsággal politikainak tekinthetô kinevezések
az elmúlt években nem voltak gyakoriak a közigazgatási
államtitkári posztokon, s ez igaz a helyettes államtitkári
tisztségekre is. Ebbe a körbe 1990-ben csak Raskó György
(MDF) földmuvelésügyi és Joó Rudolf honvédelmi
helyettes, majd közigazgatási államtitkári, illetve
Bába Iván (MDF) külügyi, Dobos Krisztina (MDF)
muvelôdés- és közoktatásügyi és
Fekete György (MDF) muvelôdésügyi helyettes államtitkári
kinevezése sorolható. Egyes államtitkároknál
- például Raskó György említhetô
itt - a helyzet annyiban bonyolult, hogy pártorientációjuk
csak ,,menet közben" vált ismertté, ezért nehezen
megítélhetô, hogy kinevezésükkor pontosan
milyen megfontolások játszhattak elsôdleges szerepet.
Néhány olyan eset is elôfordult azután, amikor
a vezetô köztisztviselô csak a késôbbiekben
váltott politikai pályára. Közülük
azonban csak hárman lettek politikusként miniszterek, hozzátéve,
hogy mások politikai pályája más (pl. parlamenti
vagy önkormányzati) irányba fordult.[41]
A Horn-kormányban néhány közigazgatási
és helyettes államtitkár látványos visszatérése
említhetô itt,[42]
bár egy részük kétségtelenül meglévô
szakmai és igazgatási felkészültsége megkérdôjelezheti
kinevezésük politikai jellegét. Az Orbán-kormányban
két közigazgatási államtitkár sorolható
egyértelmuen a politikai kinevezettek közé, és
a helyettes államtitkárok közül is kb. öt-hat
személy.
Ami a közigazgatási államtitkárok párttagságát
illeti, az Antall-kormányban állítólag négyen
a vezetô kormánypárt, az MDF tagjai voltak, a Horn-kormányban
három MSZP-s és egy SZDSZ-es,[43]
az Orbán-kormányban pedig legalább egy FIDESZ-es és
egy kisgazda pártállású közigazgatási
államtitkár dolgozott. Amennyiben ezek az adatok helytállóak,
úgy azt mondhatjuk, hogy a közigazgatási államtitkári
kar tagjainak kb. 4-8%-a volt valamelyik parlamenti párt tagja.
A helyettes államtitkárokat illetôen nincs erre vonatkozó
ismert adat.
A hivatali idôk
A politikai célzatú felmentések tekintetében
bizonyos értelemben könnyebb, bizonyos értelemben nehezebb
a helyzet megítélése. Könnyebb annyiban, hogy
mivel a közigazgatási (és a helyettes) államtitkári
pozíciókat állandónak feltételezték
(vagy legalábbis olyanoknak, amelyek kormányváltáskor
a folyamatosságot képviselik, azaz betöltôiket
nem cserélik le automatikusan), a kormányváltáshoz
kötôdô minden olyan felmentést politikai motívumokkal
magyarázhatunk, amelyet nem az illetô köztisztviselô
kezdeményezett. Ugyanakkor személycserék elvileg egy
tiszta karrierrendszeru, valóban politikailag semleges köztisztviselôi
kar élén is történhetnek, amennyiben például
meghatározott feladatokra más, illetve új személyek
alkalmasabbnak látszanak, azaz a személyi változások
lehetnek ,,szakmai" alapúak is. Magyarországon azonban ez
- megítélésem szerint - a rendszerváltást
követôen csak kisebb mértékben érvényesült
a közigazgatási jellegu államtitkárok cseréinek
esetében. Ezt bizonyítja az államtitkári kar
viszonylag nagy mobilitása, különösképpen
annak fényében, hogy a személyi mozgások a
választások utáni (vagyis az új kormányok
felállásával párhuzamos vagy azt közvetlenül
követô) idôszakra koncentrálódnak. De ezt
támasztja alá az is, hogy - amint azt korábban igyekeztem
bizonyítani - a magyar miniszterek csak szerény mértékben
szakértôk, vagyis hivatalba lépésükkor
csak esetlegesen, és politikusi muködésük kapcsán
ismerik azt a minisztériumi apparátust, amelynek élére
kerülnek.
Magyarországon 1990 májusa és 1998 vége
közötti több mint nyolc év és három
különbözô kormány megbízatási
ideje alatt a közigazgatási államtitkárok átlagos
hivatali ideje 24,2 hónap, azaz valamivel több mint két
esztendô volt. Ez idô alatt összesen 54 közigazgatási
államtitkár szolgált: az Antall-kormányban
14, a Horn-kormányban 13, az Orbán-kormányban pedig
14 ilyen pozíció volt, illetve van.[44]
Egy parlamenti (és kormányzati) ciklus alatt átlagban
két személy jut minden közigazgatási államtitkári
posztra. A hivatali idôk megoszlását mutatja az alábbi
tortadiagram:
Ez a kimutatás néhány megjegyzést kíván.
A képet árnyalja, ha figyelembe vesszük, hogy a diagram
tartalmazza a vizsgálatkor mindössze fél éve
hivatalban lévô Orbán-kormány közigazgatási
államtitkárainak hivatali idôit is. Márpedig
amint mindjárt látni fogjuk, az államtitkárok
cserélôdése jelentôs részben a kormányváltásokhoz
kapcsolódik. Ez viszont azt jelenti, hogy az újonnan létrejött
kormány közigazgatási államtitkárai személyeinek
változása a következô három évben
nem lesz olyan intenzív, mint egyéb, választási
évet is tartalmazó idôszakokban, s így az Orbán-kormány
megbízatásának elôrehaladtával az átlagos
hivatali idô enyhe ütemben folyamatosan növekszik majd.
Ezzel együtt igen figyelemreméltó, hogy a közigazgatási
államtitkárok több mint egyharmada, mintegy 37%-a legfeljebb
egy évig marad hivatalban. Ez többnyire a nem megfelelôen
muködô rekrutációt mutatja: kb. egy év
alatt derül ki véglegesen, hogy a minisztérium politikai
vezetôi együtt tudnak-e muködni a szakapparátus
vezetôjével vagy sem.[45]
Akárhogy is, ez nem az államigazgatási csúcsvezetôi
poszt stabilitását mutatja: ahol a legfôbb köztisztviselôk
több
mint fele legfeljebb két évig tölti be hivatalát,
ahol közülük csupán egy személy szolgál
folyamatosan immár a harmadik kormányváltás
után is,[46]
ott legalábbis nem érvényesül következetesen
a folyamatosság és a stabilitás, a közigazgatási
államtitkárok nem az állandóságot testesítik
meg. Ugyanezt bizonyítja, hogy 1990 és 1998 között
a közigazgatási államtitkárok 74%-ának
megbízatása (illetve felmentése) valamelyik kormányváltáshoz
kötôdött (az általános tapasztalatok figyelembe
vételével az új kormány megalakulását
követô három hónapig számolva). Márpedig
ha a személycserék csaknem háromnegyede a politikailag
más-más összetételu kormányok megalakulásához
köthetô, akkor megkockáztatható az az állítás,
hogy a tisztség betöltése jelentôs mértékben
politikai szempontok mérlegelésén alapul. Megjegyzem,
hogy az ilyesfajta ,,átpolitizálódáson" nem
azt értem, hogy az új kormányok a közigazgatási
államtitkári posztok háromnegyedére politikai
kinevezetteket állítanának. S azt sem, hogy a közigazgatási
államtitkári kart ,,bedarálná" a politika,
hiszen a közigazgatási államtitkárok a miniszteri
rekrutációban nem játszanak jelentôs szerepet
(mint említettem már, 1990 óta csupán három
korábbi közigazgatási államtitkárból
lett miniszter). Ezzel szemben ,,politikai" mérlegelésen
minden olyan szempont érvényesítését
értem, amely eltér a folyamatosság vagy stabilitás
önmagában vett értékétôl, s azt,
hogy a politikai változás szinte automatikusan személycseréket
indukál a közszolgálat vezetô tisztségeiben,
ami önmagában a szándékolt szétválasztás
ellen van. A politikai patronázs (vagyis amikor a kinevezés
a politikai zsákmányrendszer alapján, az apparátus
hatékonyabb politikai ellenôrzésének vagy a
politikai jutalmazás céljából történik)
a közigazgatási államtitkárok esetében
csak elvétve (kormányonként egy-két esetben)
érvényesül.[47]
Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Magyarországon
a kormányváltás nem csak a kormányzati posztokat
betöltô politikusok személyének kicserélôdését
jelenti. Antall József kormánya 1990-ben a korábbi
minisztériumi vezetôk mintegy 64%-át cserélte
le: 14 államtitkára közül kilencen voltak ,,újak",
s csak négy korábbi miniszterhelyettes és egy államtitkár
maradt a helyén (pontosabban került az akkor létrehozott
közigazgatási államtitkári székbe). A
Horn-kormányban a személycsere mértéke ezen
a poszton 69%-os volt; itt 13 államtitkár közül
volt 9 új.[48]
Ennél is jelentôsebb volt a változás mértéke
1998-ban: a közigazgatási államtitkárok 86,6%-a
új személy volt, a 15 államtitkár közül
csupán kettô maradt a helyén.[49]
Ha a közigazgatási államtitkárok rekrutációs
csatornáit nézzük, már említettem, hogy
a politikai patronázs mértéke alacsony. A legfôbb
rekrutációs bázis maga a minisztériumi apparátus,
annak is felsô- vagy felsô középvezetôi rétege.
Az Antall-kormány idején például nyolcan helyettes
államtitkárból váltak a minisztériumi
apparátus vezetôivé, igaz, jellemzôen olyan közigazgatási
államtitkárokat felváltva, akiket ,,menet közben"
váltottak le, s a gyors helyettesítés nyilván
ilyen módon volt a legkönnyebben megoldható. A Horn-kormány
idején 6 korábbi helyettes államtitkárt neveztek
ki közigazgatási államtitkárrá, míg
az Orbán-kormány csak egy korábbi helyettes államtitkárt
,,léptetett elô" megalakulásakor (de menet közben
adott esetben nyilván ugyancsak számításba
veszi majd saját helyettes államtitkárait). Ritkán
ugyan, de ennél alacsonyabb (fôosztályvezetôi)
szintrôl is közvetlenül a közigazgatási államtitkári
székbe lehet jutni. A Horn-kormánynál, és egy-két
esetben az Orbán-kormánynál megfigyelhetô, hogy
mintegy ,,visszavettek" olyan személyeket, akik korábban
már betöltöttek vezetô tisztségeket, de az
,,elôzô" kormány alatt valamilyen okból kegyvesztettek
lettek[50]...
ez egyébként még miniszterekre is igaz (lásd
Pintér Sándor korábbi rendôr-fôkapitány
belügyminiszteri kinevezését 1998-ban).
Érdekes lehet a közigazgatási államtitkárok
korösszetétele és végzettség szerinti
megoszlása. Az Antall-kormányban a jogász és
közgazdász végzettség (6:4 arányban) dominanciája
mellett akadt egy-egy muszaki és katonai végzettségu
államtitkár. Bár a Horn-kormány vezetô
tisztviselôinél is akad egy-két különlegesnek
számító (pl. bölcsész) diploma, a jogi
végzettség itt már dominánsabb (a 13-ból
8 fônek volt jogász diplomája). Ez a tendencia vélhetôen
folytatódni fog a jövôben is, hiszen nálunk a
vezetô köztisztviselôi pályához hagyományosan
a jogi diplomát tartják a ,,legjobb" végzettségnek.
Az Antall-kormány közigazgatási államtitkári
kara meglepôen fiatal volt: az átlagéletkor mindössze
43,5 év volt.[51]
A legfiatalabb államtitkár mindössze 32 éves
volt, a legidôsebb 57. A Horn-kormány vezetô köztisztviselôit
az ,,ötvenesek" alkották; az átlagéletkort csak
két fiatal (40 év alatti) államtitkár vitte
50 év alá (48,3 év az átlag). Az Orbán-kormány
minisztériumi vezetôinek korátlaga 45,5 év.
Egyébként itt a legnagyobb az életkori szóródás:
a legfiatalabb államtitkár 33, a legidôsebb 68 éves
volt kinevezésekor.
A helyettes államtitkárok rekrutációja
Ami a helyettes államtitkárokat illeti, az Antall-kormány
megalakulásától az Orbán-kormány megalakulásáig
eltelt nyolc esztendô alatt összesen 161 helyettes államtitkárt
neveztek ki. Ezt a számot különösen annak fényében
értékelhetjük, ha tudjuk, hogy a két ciklus idején
a 13, illetve 14 minisztériumban, illetve a Miniszterelnöki
Hivatalban 4-4 helyettes államtitkár muködhetett. Az
Antall-kormány idôszakában az 56 helyettes államtitkári
helyre összesen 93 személyt neveztek ki, a Horn-kormány
alatt 101-et.
A helyettes államtitkári pozíció szintén
nem jellemezhetô különösebb stabilitással -
e posztokon a személycserék szintén jelentôs
mértékben a kormányváltásokhoz kötôdnek.
1994 nyarán a Horn-kormány a helyettes államtitkárok
mintegy 40%-át cserélte le.[52]
A 48 betöltött tisztségbôl 20 poszton volt változás.
Az Orbán-kormány megalakulása csaknem ugyanilyen mértéku
személycserével járt: a betöltött 53 pozícióból
20 helyen volt változás.[53], [54]
Ez kb. 37%-os aránynak felel meg. Egyébként jól
megfigyelhetô, hogy a személyi változások a
hagyományosan ,,politikusabbnak" tartott tárcáknál
többnyire alaposabbak: 1994-ben például a Honvédelmi
és a Külügyminisztérium valamennyi közigazgatási
és helyettes államtitkárát lecserélték,
míg 1998-ban a HM-nél váltottak le (egy helyettes
államtitkár kivételével) mindenkit. Hozzáteszem,
a hivatali idô rövidsége, vagy a személycsere
nem jelent feltétlenül instabilitást vagy politikai
befolyást; a személyzeti változások oka ugyanis
néhány esetben a hivatali ranglétrán való
elôlépés. Természetesen teljesen rendjén
való, ha a változás azért szükséges,
mert a helyettes államtitkárt közigazgatási államtitkárrá
nevezik ki. Ez azonban - ellentétben a karrierrendszeru közszolgálati
rendszer normális következményeivel - Magyarországon
nem különösebben jelentôs mértéku: az
1990 óta kinevezett kb. 180 helyettes államtitkár
közül csak 15-en lettek közigazgatási államtitkárok.
Érdemes két további megjegyzést tenni.
Elôször is, a változás nem minden esetben az új
kormány muve: eddig minden kormányváltáskor
több olyan, a politikailag semleges köztisztviselôi kar
elve mellett meglepô eset is történt, amikor a helyettes
államtitkár nem várta meg az új kormány
intézkedését, hanem maga hagyta el a tárcát.
Bár az ilyen tárcaelhagyások nem mindegyike köthetô
politikai motívumhoz, az biztos, hogy többen - pl. mert a korábbi
kormánypártok valamelyikének jelöltjeként
indultak az országgyulési választásokon[55]
- politikai okok miatt mentek el. A cserék aránya elvileg
ennél is magasabb, ha figyelembe vesszük, hogy a választásokat
megelôzô évben a megüresedett helyettes államtitkári
pozíciókra gyakran már nem neveznek ki új személyt.
Ezért a választások idôpontjában mindig
van néhány üres helyettes államtitkári
poszt.
Másodszor, a nagyarányú személycserék,
a ,,tisztogatások", ,,nagytakarítások" az általános
tendenciáktól függetlenül is történhetnek,
a miniszter szélesköru személyzeti jogköre miatt.
A miniszter - vagy a mögötte álló párt -
politikai elképzelései néha az ilyesfajta személyi
változásokban öltenek testet (vagy merülnek ki),
ilyenkor azonban nem csupán a minisztérium közigazgatási
felsôvezetôi, hanem a középvezetôk is érintettek
lehetnek, sôt... Így például 1990 után
a Földmuvelésügyi Minisztérium, 1998-ban a Környezetvédelmi
Minisztérium esett át alapos személycseréken.
A helyettes államtitkárok rekrutációs bázisai
közül többé-kevésbé hasonló
jelentôsége van:
* a minisztériumi apparátusnak,
* a tárca tevékenységi körével kapcsolatos
tevékenységet ellátó magáncégek
vezetôinek,
* az adott minisztérium saját intézményei,
központi vagy területi szervei vezetôinek, végül
* a tárcaspecifikus magán- vagy közintézményeknek
(mint pl. a muvelôdés és közoktatásügy
esetében az oktatási intézményeknek, a külügynél
a nagyköveti karnak stb.).
Ezek logikus karrierutaknak tekinthetôk, ám feltunô,
hogy nincs kiemelkedô szerepe a minisztériumi elômenetelnek.
Márpedig az olyan karriertípusú, az élethivatásszeruségen
alapuló közszolgálati rendszerben, mint amilyennek a
magyar köztisztviselôi kart szánták, ez lenne
természetes. Ehhez képest meglepô, hogy például
a megfelelô politikai kapcsolatokkal rendelkezô egyetemi oktatóknak
egy kormányváltáskor statisztikailag éppolyan
esélyük van valamelyik minisztérium helyettes államtitkári
tisztségének megszerzésére, mint mondjuk az
illetô tárca olyan fôosztály-vezetôinek,
akik mondjuk legalább tíz éve járják
a minisztériumi lépcsôfokokat.
Az 1998-as kormányalakításkor több olyan
helyettes államtitkári kinevezés is elôfordult,
melynél a jelölt pártállása játszhatott
elsôdleges szerepet. Már az 1998-ban kinevezett közigazgatási
államtitkároknál is láttunk példákat
a politikai patronázsra, a helyettes államtitkároknál
ez a gyakorlat lényegében újnak tekinthetô.[56]
A viszonylag rövid hivatali idô, a kormányváltásokhoz
kapcsolódó jelentôs mértéku személyi
változások és a politikai patronázs alapján
történô kinevezések a helyettes államtitkári
tisztség viszonylagos átpolitizáltságát
jelzik. Ez nem olyan erôs ugyan, mint a közigazgatási
államtitkároknál, de sokkal jelentôsebb, mint
az egy karrierrendszeru, a politikai semlegesség elvét érvényesíteni
kívánó közszolgálati rendszerben várható
volna.
A politikai és a címzetes államtitkárok
A politikai államtitkárok mind funkcióikat, mind
a minisztérium szervezetében betöltött tényleges
szerepüket, mind pedig rekrutációjukat illetôen
jelentôsen eltérnek az adminisztratív típusú
közigazgatási és helyettes államtitkári
tisztségektôl. Ôk valójában olyan ,,junior
miniszterek", akik akár miniszterek is lehetnének - pártbeli
pozíciójuk vagy a koalíciós pártok közti
osztozkodás az oka, hogy csak második számú
politikai vezetôi minisztériumuknak. Az 1990 óta eltelt
években nem volt egyértelmu e tisztség fejlôdésének
iránya: azt lehet mondani, hogy a különbözô
kormányok különbözô célok elérésében
vették hasznukat saját politikai államtitkáraiknak.
Mint ismert, a gyakorlat például változó az
ún. ,,tiszta" és a ,,vegyes" minisztériumok alakítása
ügyében, vagyis amikor a miniszter és a politikai államtitkár
nem ugyanabból a pártból kerül ki: amíg
az Antall-kormány egyértelmuen, 11:2 arányban a vegyes
minisztériumi felállást preferálta,[57]
a Horn-kormány minisztériumaiban 7:5 volt az arány
a tiszta tárcák javára. Az Orbán-kormánynál
ismét a vegyes pártállású minisztériumi
vezetés a domináns, ám itt figyelembe kell venni,
hogy ez csak akkor igaz, ha a FIDESZ MPP-hez formálisan nem kötôdô
,,független" minisztereket az ,,eltérô pártállású"
minisztériumi vezetôkhöz soroljuk.
A politikai államtitkárok rekrutációja
nagyon hasonlatos a miniszterekéhez: lényegében kivétel
nélkül pártpolitikusok, s jelentôs a koalíciót
alkotó pártok vezetô testületi tagjainak hivatalviselése
ezen a poszton. A miniszteri kiválasztásnál itt némileg
gyakrabban fordul elô azonban, hogy országosan vagy akár
a pártközvéleményben csak kevéssé
ismert politikusokat állítanak ilyen pozíciókba
(pl. vidéki önkormányzati elôélettel).
Bár a politikai államtitkári funkció ideális
tisztség a késôbbi miniszterré váláshoz,
hiszen egyaránt alkalmat nyújt a politikai képességek
és lojalitás bizonyítására, valamint
államigazgatási tapasztalatok szerzésére, ez
a rekrutációs csatorna csak kevéssé érvényesül
a miniszteri kiválasztódásban: az 1990 óta
kinevezett 73 politikai államtitkár közül mindössze
hatan váltak késôbb a kormány tagjává
(négyen az Antall-kormány, ketten a Horn-kormány idején).
Ennek az is az oka lehet persze, hogy eddig minden választás
után új összetételu kormány alakult, ám
az átlagban kétévenként történô
minisztercserék mégis módot adtak volna a politikai
államtitkárok miniszterré válására.
A személyi cirkuláció és mobilitás,
valamint a hivatali idô ugyancsak hasonlatos ahhoz, amit a minisztereknél
már láttunk.
Végezetül érdemes egy pillantást vetni a
címzetes államtitkárokra. Az Antall-kormány
idején összesen 14, a Horn-kormány alatt 8 címzetes
államtitkárt neveztek ki. Az államtitkárok
jogállását is szabályozó 1997-es törvény
már nem tartalmaz ilyen tisztséget - meghatározott
kormányzati feladatokra politikai államtitkárt lehet
kinevezni (helyette). Bár mint utaltam rá, az eredeti elképzelések
szerint a címzetes államtitkári tisztség közigazgatási
pozíciónak számított volna, mire az elképzelésekbôl
döntés lett, addigra a poszt jellege politikaivá vált.
Ezt erôsítette meg a késôbbi címzetes
államtitkárok tevékenysége is, noha bizonyos
feladatok (pl. a köztársasági megbízottaké)
elvileg tisztán közigazgatási természetu volt,
valamint az is, hogy a kormány többnyire politikai kinevezetteket
bízott meg ilyen feladatokkal, illetve tisztséggel. Így
hát a címzetes államtitkári tisztségben
azt kell látnunk, ami ténylegesen volt: valamely konkrét
kormányzati feladat ellátásához járuló
címet, amely egy idô után már önmagában
jelezte, hogy az adott tisztséget illetve teendôt a kormány
politikai feladatnak tekinti. Azt kell tehát mondanom, hogy a kormányfô
személyes tanácsadói, a Miniszterelnöki Kabinetiroda
vezetése, illetve néhány, jellegét tekintve
alig-alig államigazgatásinak tekinthetô hivatal (pl.
a Határon Túli Magyarok Hivatala vagy a Nemzeti és
Etnikai Kisebbségi Hivatal) vezetése politikai bizalmi funkciók.
Ezért az 1997-es megoldás (mely lényegében
,,egységes" politikai államtitkári tisztségrôl
szól) csupán az 1990 óta történt fejlôdést
ismerte el, egyszerusítve a helyzetet.
A politikai és a közigazgatás ,,klasszikus" szétválasztása:
érvek és ellenérvek
A probléma
A politika és a közigazgatás szétválasztásának
kérdése történetileg akkor vált aktuálissá,
amikor a politikai irányítást demokratikus választásokon
megbízatást nyert kormányzati politikusok vették
át. A politikai váltógazdálkodás, a
versengô többpártrendszer keretei között különös
jelentôséget nyert a közigazgatás politikai semlegessége.
Az állam közigazgatási szakapparátusának
ugyanis képessé kellett válnia arra, hogy biztosítsa
az állam folyamatos és szakszeru muködését
akkor is, ha a kormánypolitika iránya - és szereplôi
- megváltoznak.
A közigazgatás semlegessége elsôsorban a bürokrácia
depolitizálása útján valósítható
meg. Csakhogy a köztisztviselôi kar legfôbb feladata éppen
a politikai akaratként is felfogható állami-kormányzati
döntések végrehajtása, sôt elôkészítése.
A tevékenység maga szorosan kapcsolódik a politikához.
Ez az a paradoxon, mely a szétválasztás problémáját
immár klasszikussá tette. Hogyan egyeztethetô össze
a bürokrácia politikai semlegességének követelménye
a politikai irányítással, illetve a kormányzati
hatalom iránti nélkülözhetetlen politikai lojalitás
követelményével?
A köztisztviselôi kar kívánatos politikai
magatartásának kérdése - mint láttuk
- már a rendszerváltás kezdetén felmerült,
s egyfajta megoldást is nyert. Az ezzel kapcsolatos viták
azonban korántsem zárultak le. A probléma e semlegesség
jellegének, természetének meghatározásában
áll. Még sok olyan esetben is ennek értelmezésérôl
van szó, amikor látszólag csupán szervezeti,
strukturális javaslatok vagy politikai értékelések
látnak napvilágot.
Azok az elméleti álláspontok, amelyek 1990 óta
témánkkal kapcsolatban egyáltalán azonosíthatók,
két szélsô felfogás közé helyezhetôk:
az egyik szerint a kormányzati munkában helyes, sôt
esetleg erôsíthetô is a politikai és a szakmai
elemek szétválasztása.[58]
Az ezzel szembeni álláspont szerint viszont a szétválasztás
nem lehetséges teljesen, s nem is szükséges: vagy a
vezetô köztisztviselôk tevékenysége az,
amely szükségszeruen átpolitizálódik,
vagy fordítva, arra van szükség, hogy a politikus miniszterek
professzionalizálódjanak.[59],,",,"
Az utóbbi különbség alapján persze ezek
a vélemények egymással is szöges ellentétben
állhatnak, hiszen egyáltalán nem ugyanaz, ha a bürokrácia
politizálódik, mint ha a politika bürokratizálódik,
de abban közösek, hogy a politika és a közigazgatás
elválasztását - bármely ok miatt - illuzórikusnak,
szükségtelennek vagy helytelennek látják.
Abban azonban valószínuleg mindenki egyetért,
hogy egyrészt szükséges a köztisztviselôi
kar bizonyos értelmu politikai semlegessége, másrészt
pedig a mindenkori kormányzati politikához való lojalitása.
E követelmények tartalma azonban már nem ilyen egyértelmu.
Vannak, akik szerint a köztisztviselôk depolitizáltsága
pártpolitika-semlegességet, de nem politikai semlegességet
jelent. ,,Paradox helyzet", hogy a köztisztviselôi karnak úgy
kell a kituzött politikát érvényre juttatnia,
hogy eközben politikailag mindvégig intakt maradjon.[60]
Ez nyilván azt jelenti, hogy a bürokrácia tevékenysége
nem választható el élesen a politikai cselekvési
formáktól, de a köztisztviselô munkáját
nem befolyásolhatják személyes pártpolitikai
preferenciái. A leggyakrabban azonban csupán általában
emlegetik a ,,politikai semlegesség" követelményét,
nyilván az 1990-ben kialakított kormányzati struktúra
filozófiáját követve. Mint láttuk, ez
a felfogás a kormányzati munkában intézményesen
szétválasztotta a politikai és a szakmai-közigazgatási
elemeket. E felfogás rugalmatlansága egyébként
késôbb oldódott, a 90-es évek elejének
néhány tapasztalata alapján ugyanis 1997-ben módosították
a Köztisztviselôi Törvényt, lehetôséget
teremtve a politikai fôtanácsadók és tanácsadók,
vagyis politikai tevékenységet végzô, az adott
kormányzati ciklushoz kötôdô köztisztviselôk
kinevezésére.[61]
Ezzel - hosszabb idô óta meglévô tényleges
igényt kielégítve - mintegy ,,ütközôzónát"
hoztak létre a politikai és a köztisztviselôi
állások között. Ez azonban szerintem kiinduló
problémánkat nem oldotta meg, hiszen a politikai tanácsadói
állásokba kinevezett személyek nem tartoznak sem az
adott minisztérium vezetô politikusai, sem vezetô köztisztviselôi
közé. Ôk a korábbiakban is a minisztériumokban
dolgoztak, de tevékenységük politikai jellegét
a Ktv. korábban nem ismerte el. Ez az új jogi státus
tehát nem érinti az államtitkári tisztségek
átpolitizálódásának kérdését.
A közigazgatási típusú államtitkárok
politikai semlegességét továbbra is sajátos
jogállásuk intézményei hivatottak garantálni.
A vezetô köztisztviselôk politikai semlegességének
vagy függetlenségének vélt ,,klasszikus" magyarázatával
szemben a szakirodalomban Körösényi András lépett
fel a leghatározottabban.[62]
Körösényi szerint a bürokrácia politikai neutralitása
irreális követelmény. A politikai semlegesség
ugyanis azon a feltételezésen alapul, hogy a bürokrácia
feladata csupán a politikai döntések végrehajtása.
A valóságban azonban ez nem így van; a köztisztviselôk
a gyakorlatban nem csak a döntések végrehajtásában,
hanem elôkészítésében is részt
vesznek, és jelentôs befolyásuk lehet a döntések
tartalmára is. Sôt, maga a végrehajtás sem mentes
a politikától.
,,A közigazgatás informális hatalommal rendelkezik
a döntéshozatalban és formális diszkrécióval
(szabad mérlegelési joggal) a végrehajtás jelentôs
területein, így nemcsak adminisztratív funkciót
tölt be, de politikai szerepe is van."[63]
Ezen kívül a bürokrácia politikától
való függetlensége sem képzelhetô el: a
közigazgatás a modern politikai rendszerekben mindenhol politikai
irányítás alatt áll, és a vezetô
közhivatalnokok kiválasztása részben a politikai
patronázs körébe tartozik, azaz betöltésük
politikai szempontoktól függ.
Mások szervezeti oldalról bírálták
a szétválasztás intézményesített
gyakorlatát. Sárközy Tamás több tanulmányában
is a politikai államtitkári státus eltörlését
javasolta, ,,egységes" minisztériumok létrehozása
mellett. Ezért a közigazgatási és a politikai
államtitkárok közti különbséget fel
kell számolni, s csak közigazgatási típusú
(igaz, abból háromféle) államtitkári
tisztséget kellene felállítani. A szétválás
ellen hatna a ,,szakértôi kormány" javaslata is. Ennek
jegyében a miniszteri rekrutáció során arra
kellene törekedni, hogy a kinevezendô miniszter valóban
tárcájának szakmai irányítója
legyen, aki képes a tárcán belüli koordináció
felügyeletére. Egyszóval, a kormányzati munkában
a szakmai elemek jelentôs megerôsítésére
van szükség.[64]
Sárközy nem teoretikus alapról támadja a politikai
és a szakmai elemek szétválasztását.
Szerinte Magyarország sajátos helyzete követeli meg
egyfajta szakértôi kormányzás kialakítását;
az ország jelenlegi (1995-ös!) helyzetében ugyanis válságmenedzselésre
van szükség, és a speciális feladat indokolja
a politikai elem visszaszorítását a kormányzati
struktúrában és muködésben egyaránt.
Ismét mások - kevésbé markáns módon
- a kormányzati feladatok szétválasztását
csupán egy, bár lényeges ponton javasolták
módosítani: az elmúlt években ugyanis gyakran
hivatkoztak arra, hogy a magyar minisztériumi struktúrában
a politikai államtitkári tisztség nem vált
be, funkciótlannak bizonyult, esetleg felesleges belsô konfliktusokat
okozott (a közigazgatási államtitkárral való
minisztériumon belüli versengéssel), s ezért
célszeru lenne ezt a posztot megszüntetni.[65]
Ahhoz, hogy az említett problémákat illetôen
megfelelô véleményt alakíthassunk ki, szükség
lehet a 2. részben megvizsgált és bemutatott helyzet
magyarázatára. A közigazgatási típusú
államtitkári tisztség átpolitizálódása
ugyanis olyan tény, mely a kormányzati rendszer fejlôdésének
bizonyos körülményeibôl szinte törvényszeruen
következett, s e feltételek változatlansága esetén
ez a tendencia tovább tarthat vagy még meg is erôsödhet.
Ha azonban ezt sikerül kimutatnunk, akkor például továbbra
is nyitott maradna a politika és közigazgatás szétválasztása
helyességének vagy lehetetlenségének kérdése,
azaz nem kellene automatikusan elfogadnunk a közigazgatási
felsôvezetôk tisztségének szükségszeru
átpolitizálódásának érvét.
Másfelôl azonban azt is látnunk kell, hogy a kormányzati
struktúra megítélése sohasem függetleníthetô
az egyéni értékeléstôl, mely gyakran
nem közigazgatástani szempontokon kell hogy nyugodjék,
hanem elsôsorban a politikai rendszer törvényszeruségeinek
figyelembe vételén. A politikai államtitkári
pozíciók megtartásának vagy megszüntetésének
kérdése például biztosan nem válaszolható
meg formális igazgatási-szakmai alapon, bármennyire
szívesen is eltekintenénk politikai értékelésektôl.
A köztisztviselôk politikai semlegessége elvének
tartalma
Ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy egy olyan
rendszerben, amelyben szétválasztják a politikai és
a közigazgatási tisztségeket, lehetséges-e a
vezetô köztisztviselôk politikai semlegességének
megôrzése, vagy ez csupán illúzió, ahogy
azt Körösényi András mondja, akkor helyes pontosan
megállapítanunk, hogy mit is jelent, vagy mit jelentsen a
köztisztviselôk politikai semlegessége.
Elôször is, azt talán egyszerubb megmondani, hogy
mit nem jelent. Szerintem a kívánatos köztisztviselôi
etika semmiképp sem tartalmazhatja a politikától való
függetlenséget. Az államtitkárok biztosan nem
függetlenek a politikától, s nem csak azért,
mert döntéseiknek vagy a döntésekben való
közremuködésüknek szükségszeruen politikai
következményeik is vannak. A vezetô köztisztviselôk
politikához való viszonyát nyilvánvalóan
nem a függetlenség, hanem ellenkezôleg, a függôség
határozza meg. A közigazgatásnak egy jogállamban
- mint láttuk - politikai irányítás alá
kell tartoznia. A közigazgatás sokat emlegetett ,,relatív
autonómiája" persze jogilag és szociológiailag
is igaz: a politikai irányításnak természetesen
határt szabnak a hatályos jogszabályok, s ténylegesen
a közigazgatás tevékenységének nagy része
automatikusan, illetve önállóan folyik; még erôs
politikai irányítás sem képes folyamatos és
teljesköru kontrollt gyakorolni a 300-600 fôs minisztériumok
muködése felett. A politikai kontroll (leszámítva
a köztisztviselôi jogállású tanácsadókat)
közvetlenül leginkább az államtitkárok tevékenységére
terjed ki - a minisztériumok köztisztviselôinek 1-3%-ára.
Mi azonban most épp ezzel az 1-3%-kal foglalkozunk, s ôk jogilag,
tevékenységük fôirányát tekintve
pedig ténylegesen is a miniszter irányítása
alá tartoznak.
Szükséges azután a köztisztviselôk politikai
semlegességét elválasztanunk a pártatlanság
etikai követelményeitôl. A nyugati szakirodalomban többen
szívesebben beszélnek pártatlanságról
(impartiality),
mint semlegességrôl. Bár a semlegesség-pártatlanság
együttes értelmezése a hazai irodalomban is elôfordul,
a magam részérôl inkább ahhoz a felfogáshoz
csatlakoznék, amely a pártatlanságot az ügyfelekkel,
illetve a közigazgatási tevékenység érintettjeivel
szembeni magatartás követelményeként, meghatározó
irányelveként értelmezi. Ez azt jelenti, hogy a köztisztviselôknek
- tevékenységük közhatalmi, illetve közérdeku
jellegébôl következôen, valamint a legalitás
követelménye miatt - munkájuk során részrehajlás
nélkül, egyenlôen kell kezelniük az ügyfeleket,
csak törvényes különbséget tehetnek közöttük,
tevékenységüket elfogulatlanul stb. kell végezniük.
Amíg a semlegesség a köztisztviselôi kar, mint
rendszer ,,inputjait" kell hogy jellemezze, addig a pártatlanság
a közigazgatás ,,outputjaival" szembeni követelmény:
Semlegesség Pártatlanság
Politika Ügyfelek
A köztisztviselôk politikai semlegességének
elvével - bármit is jelentsen az - bizonyosan a vezetô
köztisztviselôk tevékenységének részben
politikai vagy kvázi-politikai jellege jelenti a legnagyobb kihívást.
A minisztériumi közigazgatási felsôvezetôk
munkája olyan elválaszthatatlanul kapcsolódik össze
a politikai döntésekkel, hogy sok esetben kétséges
lenne a szakmai és a politikai tevékenység megkülönböztetése.
Az adminisztratív típusú államtitkárok
munkája számos ponton összefonódik a politikai
döntéshozatallal, a politikai döntések vezetôi
köztisztviselôi befolyásolásának számos
pontja illetve módja van. Ezek közül a legfontosabbak
a döntéskezdeményezés, a döntések
elôkészítése, a szakmai egyeztetés, a
döntéshozatalban való esetleges részvétel
(pl. végrehajtási rendelkezések esetén) és
a döntés végrehajtása során érvényesített
mérlegelés, értelmezés.[66]
Mit jelenthet hát mindezek után a semlegesség
követelménye? A semlegesség elvileg azt jelenti, hogy
a semleges fél nem foglal állást vitás kérdésekben.
Az államtitkárok esetében azonban ez vagy a kormányhoz
való lojalitás elvetését jelentené,
vagy olyasfajta szabályozást, amely kategorikusan megtiltana
minden olyan megnyilvánulást, amely politikailag vitás
ügyre vonatkozik.
A köztisztviselôk politikai semlegességének
követelményét ezért szerintem célszerû
olyan szûken meghatároznunk, amennyire csak lehetséges,
annak érdekében, hogy ne kerüljünk ellentmondásba
a politikai lojalitás fentebb kifejtett ellentétes értelmû
alapelvével, valamint a gyakorlattal. Szükséges továbbá
szem elôtt tartanunk, hogy a köztisztviselôk politikai
semlegessége nem önmagában vett normatív érték.
Inkább olyan eszköz, amely elvileg lehetôvé teheti
a közigazgatás folyamatos szakmai mûködését,
stabilitását a politikai váltógazdálkodás
rendszerében. Elsôdleges érdek szerintem ez utóbbihoz
fûzôdik, s elsôsorban ezt szolgálja a neutralitás
követelménye. Ezért annak olyan tartalmat kell tulajdonítanunk,
ami biztosíthatja ezt a stabilitást és a szakmai racionalitásba
vetett bizalmat úgy, hogy nem ad okot politikai bizalmatlanságra.
Sôt, egyenesen azt is lehetôvé teszi, hogy egy politikai
váltás esetén a kormányzat politikusai lojalitást
remélhessenek a köztisztviselôi kartól. Ez szerintem
leginkább két követelmény érvényesítésével
érhetô el.
1. A köztisztviselôkkel, különösen a csúcspozíciókat
betöltôkkel szembeni követelmény lehet, hogy személyes
politikai preferenciáik ne legyenek azonosíthatók.
Ezt a Ktv. politikai összeférhetetlenségi szabályai
és egyéb etikai normák (pl. politikai nyilatkozatok
tételének tilalma) megfelelôen biztosíthatják.
A köztisztviselôknek ezek szerint tartózkodniuk kell
a nyilvános politikai állásfoglalásoktól,
különösen ami pártszimpátiáikat illeti.
2. A köztisztviselôket mentesíteni kell a politikai
funkciók ellátása alól. Ez különösen
két dolgot jelenthet. Egyrészt el kellene érni, hogy
a közigazgatási döntéshozatalban való részvételük
szakmai alapon történjék. Miután bizonyos tevékenységformák
esetén a politikai és a szakmai elemek elválasztása
felettébb nehéz dolog, valójában egy olyan
bürokratikus ethosz, illetve, másfelôl, a közszolgálatba
vetett olyan bizalom kialakítását értem ez
alatt, mely a köztisztviselôk döntéshozatalban való
részvételének alapvetôen szakmai, ésszerûségi,
valamint törvényességi jelleget tulajdonít. Ez
tehát nem valamiféle bevezetendô intézkedést
jelent, hanem egy elérendô célt. A politikai döntésekre
való köztisztviselôi befolyást nem tagadni vagy
kiküszöbölni kell, hanem elfogadhatóvá kell
azt tenni, a vezetô köztisztviselôk olyan, szakmai alapú
részvételével, amit a teljesítmény,
a szakértelem és a hosszú hivatali idô hitelesít.
Ennél is fontosabbnak tartom azonban, hogy a köztisztviselôket
szigorúan mentesíteni kellene a tárcapolitika nyilvános
képviseletének teendôi alól. A minisztériumi
döntések politikai képviselete - szemben a mai magyar
gyakorlattal és a rendszerváltás óta kialakult
hagyományokkal - nem köztisztviselôi feladat, hanem a
tárca politikai vezetésének dolga. Az adminisztratív
típusú államtitkárok tevékenységével
szembeni politikai bizalmatlanság szerintem jelentôs mértékben
abból ered, hogy jelentôs részben a közigazgatási
és helyettes államtitkárok jelenítik meg, képviselik
a tárcapolitikát, ezért azonosítják
ôket a kormányzati tevékenység politikai vonásaival
és sajátosságaival. A minisztérium szándékainak
és döntéseinek képviselete persze részben
igazgatási-szakmai tevékenység is. Az államtitkárok
a tárca álláspontját nyilvánvalóan
képviselhetik - sôt, esetenként célszerû
lehet hogy képviseljék - az államigazgatási
típusú egyeztetéseken. Ennek köre azonban szerintem
jól meghatározható, illetve korlátozható.
Mindenesetre az ilyen típusú tárcaképviselet
elvileg nem kívánja meg a vezetô köztisztviselôktôl,
hogy politikailag is exponálják magukat minisztériumuk
irányvonala mellett, miközben mégis biztosítja
lojalitásukat.
Következtetések
Az alábbiakban röviden három problémával
foglalkozom. Azt nem gondolnám, hogy a közigazgatási
típusú államtitkári tisztségek átpolitizálódása,
a politikai államtitkári pozíció létjogosultsága
és az ún. ,,szakértôi kormány" kérdése
csak egyféle módon lenne értelmezhetô, vagy
csak egyetlen helyes értékelés lenne. Ezért
csupán saját értékelésem és következtetéseim
azon elemeit említeném meg itt, amelyekre - mint az egyik
lehetséges értelmezés érveire - más
értékeléseknek megfelelô ellenérveket
kellene találniuk.
A közigazgatási államtitkári tisztség
átpolitizálódásának okai és
következményei
A közigazgatási típusú államtitkárok
rekrutációja Magyarországon azt mutatja, hogy ezek
a közigazgatási csúcspozíciók jelentôs
mértékben átpolitizálódtak. A valódi
kérdés szerintem inkább az, hogy ez miért következett
be az 1990-ben elképzelt éles szétválasztás
ellenére. Véleményem szerint ez nem magyarázható
kielégítôen olyan formális logika alapján,
mely szerint a tevékenység jellege önmagában
annyira átpolitizált, hogy az szükségszerûen
belerántja a vezetô köztisztviselôket a politikába.
A brit közszolgálat tevékenysége - gondolom -
ugyanúgy kapcsolódik a politikához, a rendszer mégis
sokkal kevésbé átpolitizált, mint a magyar,
s ez a Civil Service mûködését illetôen
nagyon is eltérô következményekkel jár
(pl. valóban életpályaszerû közszolgálattal,
valóságosabb folyamatossággal, stabilitással
stb.). A tevékenység politikai jellege ezért önmagában
szerintem nem elégséges magyarázat. Magyarországon
a közigazgatási és helyettes államtitkári
kar átpolitizáltságának és relatív
instabilitásának alapvetôen a politikai irányítás
gyenge, illetve szelektív volta az oka. Megítélésem
szerint nálunk a közigazgatás politikai ellenôrzése
összességében nem megfelelô; a tényleges
kontroll túlságosan szelektív. Meghatározott
ügyekben ugyan nagyon erôs és látványos
lehet - gyakran tûnik úgy, hogy tisztán pártpolitikai
érdekek nyilvánvaló szakmai, hasznossági megfontolások
fölébe kerekednek. Többnyire azonban a politikai elit
csupán reagál olyan apparátusi kezdeményezésekre,
amelyek tényleges tartalmát nagyobbrészt a bürokrácia
határozza meg. A politikai irányítás hiányában
aztán a közigazgatás - mindenekelôtt az államtitkárok
személyén keresztül - benyomul a kormányzás
olyan területeire, amelyeket politikusai szabadon hagytak. Elsôsorban
nem arról van tehát szó, hogy a politika túlságosan
,,meghódította" a közszolgálatot, s a maga képére
formálta a közigazgatás mûködését,
hanem fordítva: a közigazgatás tölti ki azokat
a réseket, amelyeket a politika szabadon hagy. Ennek legnyilvánvalóbb
bizonyítéka a közigazgatási államtitkári
értekezlet növekvô szerepe a kormányzati döntéshozatalban.
Ez lényegében csak akkor és annyiban szorult vissza,
amikor és amennyiben a politikai egyeztetés (pl. az ún.
Koalíciós Érdekegyeztetô Tanács 1994
és 1998 között) intézményesült, vagy
ténylegesen mûködött. A közigazgatási
államtitkári értekezlet a döntéshozatal
olyan pontján kapcsolódik be érdemi jogosítványokkal,
amikor a bürokratikus befolyás e formáját már
nem lehet politikai úton korrigálni (vagy legalábbis
csak kivételesen). De a megfelelô politikai kontroll hiányát
jelzi egyes közigazgatási államtitkárok jelentôs
informális hatalma, amely egyes esetekben[67]
erôsebb volt néhány miniszter valóságos
befolyásánál. A politikai irányítás
alacsony színvonalát jelzi az is, hogy az 1993-ban kezdeményezett
politikai államtitkári értekezlet gyakorlatilag nem
volt versenyképes a közigazgatási államtitkárok
hasonló döntéshozatali -elôkészítô
fórumával, ami az 1990-es elképzelések fényében
egészen különleges és ellentmondásos fejlemény.
A politikai államtitkári tisztség
A magyar kormányzati struktúra egyik paradoxonja éppen
ez: miközben a közigazgatási felsôvezetôk
nálunk viszonylag kiterjedt képviseleti tevékenységet
látnak el a tárcapolitika tekintetében, a politikai
államtitkári funkció sokak szerint gyenge, ,,öszvér"
intézmény. Ellenzôi általában a minisztériumi
felállás ellentmondásosságának tulajdonítják
e tisztség sikertelenségét, betöltôinek
szerepkeresését. Úgy vélik, a politikai államtitkári
posztnak nincs valóságos funkciója, s a minisztériumi
hatáskörökért folytatott versengésben rendre
alulmarad a közigazgatási államtitkárral szemben
- akivel pedig ugyebár elvileg azonos szinten van. Így hát
ennek a tisztségnek nincs létalapja, s nyugodtan meg lehetne
szüntetni.
Ez az érvelés azonban véleményem szerint
a kormányzati rendszer sajátosságait félreértelmezi.
Aki ugyanis a több minisztériumban valóban érzékelhetô
versengés eredményébôl hasonló következtetésre
jut, az eleve a politikai és szakmai elemek szétválasztásának
helytelenségébôl vagy lehetetlenségébôl
indul ki: ha ugyanis a szétválasztás elvét
komolyan vesszük, akkor a valószínûleg elkerülhetetlen
presztízsharcok eredménye kevéssé lényeges:
a kétféle államtitkári funkció ebben
az esetben nincs versenyhelyzetben egymással. Az azonos ,,államtitkári"
szint, a mellérendeltség egyáltalán nem kell,
hogy a tényleges jogkörök összemérhetôségével
vagy arányosságával párosuljon; úgyszólván
nem összemérhetô minôségekrôl van
szó. A félreértést sajnos táplálja,
hogy bár a funkciómegosztásnál a kormány
és a tárcák többnyire érvényesítik
az elválasztás követelményét, több
esetben a politikai államtitkárok elérték,
hogy szakmai szervezeti egységek irányítását
bízzák rájuk.[68]
A politikai államtitkári tisztség alapvetôen
politikai jellegû: funkciói elvileg tisztán politikaiak,
a tárca munkájának politikai képviseletére,
a kapcsolattartásra, a miniszter politikai helyettesítésére
stb. irányulnak.
Bár a minisztériumi szerkezet természetesen a
politikai államtitkári tisztség nélkül
is elképzelhetô, s az nyilván nem szükségszerû
követelménye mondjuk a parlamenti kormányformának,
a jelenlegi kormányzati rendszerben több érv szól
mellette. Az elsô, hogy a koalíciós egyezkedésben,
a tárcaelosztásban arányosító tényezô:
ha a miniszteri tisztségek elosztása nem tükrözi
pontosan a koalíciós partnerek politikai erôviszonyait
(s miután az egyes tárcák politikai súlyában
nagy különbségek vannak, ez nem pusztán matematikai
kérdés), a politikai államtitkári tisztségek,
mint ,,fél-miniszteri" pozíciók segíthetik
a koalíciós alku megszületését és
mûködését. Ez a gyakorlatban az eddigi kormányalakításoknál
mûködôképesnek bizonyult; az elégedetlen
felet idônként kárpótolni lehetett politikai
államtitkári poszt felkínálásával.
Másodszor, a politikai államtitkárok tényleges
ellenôrzô szerepet tölthetnek be a koalíciós
partnerpárthoz tartozó miniszterrel szemben - ez az ún.
vegyes modell, amelyben a miniszter és a politikai államtitkár
pártállása különbözô. Ez tehát
erôsítheti a koalíciós pártok közti
kölcsönös kontrollt, s elôsegítheti a közös
felelôsség vállalását. Mindezzel együtt
igaz az, hogy a politikai államtitkári tisztségnek
ezzel az ellensúlyozó-ellenôrzô szerepével
járó esetleges elônyöket a gyakorlatban nem mindig
kívánják kihasználni. Ez valószínûleg
inkább egyéb politikai feltételektôl függ.[69]
Harmadsorban, a politikai államtitkári tisztség harmadik
fô funkcióját tényleges feladatainak ellátásában,
tehát a tárca politikai irányításában
és a tárcapolitika külsô képviseletében
határozhatjuk meg. Végül, e tisztség elvileg
fontos utánpótlási csatorna, rekrutációs
forrás lehetne a miniszteri pozíció szempontjából,
mintegy ,,tanulóidôt", államigazgatási tapasztalatokat
biztosítva a politikai elit második vonala számára.
A politikai államtitkári funkció ,,üressége"
bizonyos mértékben oka, bizonyos mértékben
következménye a közigazgatási típusú
államtitkári tisztségek átpolitizálódásának.
Ezért inkább e tisztség megerôsítésére
volna szükség. A magyar politikai elit - talán a nyílt,
versengô többpártrendszer mûködésének
rövidsége miatt - jelenleg nem képes politikai funkcióinak
teljeskörû ellátására. Hogy erre képes
lehessen, illetve, hogy megfelelô rekrutációs bázissal
rendelkezzen, a politikai vezetô tisztségeket - a közigazgatási
posztok politikai jelentôségének ,,lejjebb nyomásán"
keresztül erôsíteni, vagy akár szaporítani
kellene, következetesebben érvényesítve a politikai
és a szakmai-közigazgatási tevékenységek
szétválasztását a minisztériumi munkában.
Nem arról van szó, hogy ez a szétválasztás
a tevékenység szintjén következetesen végigvihetô
volna, hogy a köztisztviselôi munka a kormányzati csúcspozíciókban
mentesíthetô lenne a politikai elemektôl, s hogy a politikai
és a szakmai elemek következetesen elkülöníthetôk
lennének egymástól a mindennapi kormányzati
tevékenység során. Hanem arról, hogy erôs
érdek fûzôdik ahhoz, hogy ez az összefonódás
ne veszélyeztesse a köztisztviselôi kar stabilitását,
a kormányzati és közigazgatási munka folytonosságát.
A magyar közigazgatási felsôvezetôi kar nem eléggé
stabil, s a kormányzati munka sokat bírált gyenge
színvonalában ennek biztosan nagy szerepe van.
A szakértôi kormány illúziója
Magyarországon 1990 óta vissza-visszatérôen
felmerül az az ötlet, hogy tekintettel a - mindenkori - helyzetre,
helyes volna szakértôi kormány létrehozása.
A szakértôi kormány lényege, hogy a parlamenti
pártok ideiglenesen lemondanak saját politikusaikból
álló kormány megalakításáról,
s vállalják, hogy meghatározott célból
és ideig egy szakértôkbôl álló
kormányt támogatnak. Az elképzelés mögött
az az óhaj áll, hogy a legfontosabb kormányzati ügyekben
a legjobb szakemberek döntsenek kizárólag az ésszerûség,
a hatékonyság és a törvényesség
szempontjainak megfelelôen, szemben az állandóan viszálykodó,
szûklátókörû pártkatonákkal.
Talán mondanom sem kell, hogy egy demokratikus politikai rendszerben,
parlamentáris kormányforma keretei között eléggé
alapos indokok kellenek annak elfogadásához, hogy politikai
kérdéseket ne politikusok döntsenek el a demokratikus
döntéshozatal normális menete szerint. Vagyis, hogy
a parlamentáris kormányzati rendszer ne parlamentáris
formák szerint és keretek között mûködjön.
Ilyen helyzetként szokták említeni a politikai vagy
gazdasági válságszituációkat, a valamilyen
szempontból rendkívüli állapotokat és
így tovább. Nem hinném, hogy Magyarországon
1990 óta lett volna olyan típusú válság,
amely indokolttá tette volna egy ilyesfajta kormány felállítását,
de hát ez egyéni megítélés kérdése.
Ma azonban, a harmadik demokratikus általános választások
után ilyen krízishelyzet bizonyosan nincs. A szakértôi
kormányzás mítoszával azonban nem csak az a
baj, hogy igen nehezen igazolható parlamentáris keretek között.
A ,,szakértô miniszter", mint a szakértôi
kormány tagjának beazonosítása például
nem olyan egyszerû dolog, s akkor még nem is csak arról
van szó, hogy mindegyik tárca olyan széleskörû
tevékenységet fejt ki, hogy még a legfelkészültebb
szakember is legfeljebb generalistaként vagy valamely részterület
specialistájaként lehet szakértô miniszter,
de nem a tevékenységi kör minden elemét illetôen.
A megítélés nehézségét szerintem
inkább a szempontokban való megegyezés jelenti: azt
tekintsük-e inkább szakértônek, aki viszonylag
alaposan informált az ágazati igazgatás területén,
vagy aki széleskörû kapcsolatrendszerrel rendelkezik?
Aki tudományos kutatóként foglalkozik az adott szakterülettel,
vagy inkább azt, akinek nagy gyakorlati tapasztalata van? Szakmai
vagy igazgatási ismeretek teszik-e a szakértôt? Szakembernek
tekinthetô-e az a politikus, aki például a parlamenti
vagy párton belüli munkamegosztás alapján évek
óta az adott témával foglalkozik, de csak mint politikus
foglalkozott valaha is vele? Vagy már az is szakértô,
aki megfelelô végzettséggel rendelkezik?
De még ha konszenzusra is lehetne jutni a szakember ismérveit
illetôen, vajon nem az ágazati vagy szektorális érdekek
politikai képviselete-e, illetve a kormány politikájának
ágazati szintû érvényesítése-e
a miniszter elsôdleges feladata? A miniszteri tisztség alapvetôen
politikai funkció, két okból is. Egyrészt legitimációja
egyértelmûen annak a politikának illetve programnak
az érvényesítésére ,,szól", amelynek
alapján kormánytaggá vált. Másrészt
azért, mert a kormányzati tevékenység kiterjedtsége
miatt már nem lehet azt állítani, hogy minden problémának,
minden, a kormányhoz és a minisztériumokhoz kerülô
ügynek csupán egyetlen ,,jó", szakmailag elfogadható
megoldása lenne. A szakmaiság mítosza azt sugallja,
hogy ha a fontos kormányzati ügyeket pusztán szakmai,
ésszerûségi alapon akarnák eldönteni, akkor
mindig egyértelmû és megfelelô eredményre
jutnának. A valóságban azonban a kormányzati
döntések jellemzôen többféle, egymással
gyakran ellentétben álló, illetve egymást kizáró
érdeket érintenek, amelyeknek nincs ilyesfajta lehetséges
megoldása. Épp ezért van szükség a demokratikus
politikai döntéshozatali mechanizmusra, s ezért fontos,
hogy a miniszter hatékony politikai érdekérvényesítô
képességgel rendelkezzen. Ehhez a szükséges szakmai-igazgatási
alapot, tudást, támogatást pedig szakapparátusának
kell biztosítania, amelynek élén az adminisztratív
típusú államtitkárok állnak.
Gondolom, ezek lehetnek az alapvetô okai annak, hogy a régóta
mûködô, nagy hagyományokkal rendelkezô nyugati
demokráciákban csak elvétve fordult elô szakértôi
kormány vagy valami hasonló.[70]
,,",,",,",,"
Ebben a tanulmányban a miniszterek és államtitkárok rekrutációjának elemzésén keresztül igyekeztem bemutatni a magyar központi kormányzati rendszer egyik jellemzôjének, a politika és a közigazgatás szétválasztásának gyakorlatát a közigazgatási csúcspozíciókban. E vizsgálat végkövetkeztetése az volt, hogy a szétválasztás az elmúlt évek tapasztalatai alapján nem mondható sikeresnek; a közigazgatási típusú államtitkári tisztségek jelentôs mértékben átpolitizálódtak. Ennek pedig olyan, a hazai politikai rendszerbôl eredô okai vannak, amelyek várhatóan továbbra is fenn fogják tartani ezt a tendenciát. Úgy érveltem azonban, hogy a közigazgatási funkciók, és az azokat végzô adminisztratív felsôvezetôk tisztségének politikától való szeparációja a közigazgatás stabil és megfelelô színvonalú mûködéséhez szükséges feltétel, ezért a politikai és közigazgatási-szakmai elemek szétválasztásának elvét a kormányzati munkában szükséges fenntartani, sôt, megerôsíteni. Ennek érdekében fontos volna, ha a központi közigazgatás politikai irányítása erôsebb, kiterjedtebb (és hát persze, szakszerûbb) lenne, a professzionális köztisztviselôi kart pedig mentesítenék a politikai funkciók ellátásának kötelezettsége alól. Mindez azonban nem valamely konkrét intézkedés vagy intézkedéssorozat bevezetésének kérdése: a szükséges feltételeknek ki kell alakulniuk. Ezt viszont elô lehet segíteni, amihez bizonyos strukturális változásokra lenne szükség. Ezek lényege a politikai elit megfelelô felkészítése, illetve utánpótlási bázisának biztosítása lenne a minisztériumok politikai irányításának (vezetésének) megerôsítése útján. Ezzel párhuzamosan a közigazgatási felsôvezetôket - szakmai befolyásuk megtartásával - védettebbé kellene tenni az átpolitizálódás hatásaitól, kialakítva egy politikailag semleges, stabil és szakszerû köztisztviselôi felsôvezetôi kart.
Irodalom
Beyme, Klaus von: Das politische System der Bundesrepublik Deutschland
nach Vereinigung. München, Zürich, Piper, 1993.
Christoph, James B.: High Civil Servants and the Politics of Consensualism
in Great Britain. In. The Mandarins of Western Europe. The Political Role
of Top Civil Servants. Ed. M. Dogan. SAGE Publications, 1975.
Dogan, Mattei: The Political Power of the Western Mandarins. Introduction.
In. The Mandarins of Western Europe. The Political Role of Top Civil Servants.
Ed. Mattei Dogan. SAGE Publications, 1975.
Dudás Ferenc-Hazafi Zoltán: A közszolgálatra vonatkozó jogi szabályozás fejlôdésének irányai a közigazgatás teljesítmény növelésének tükrében. Magyar Közigazgatás, 1995/7-8.
Kéry László: Koalíciótól koalícióig. In. Magyarország politikai évkönyve. 1995. Szerk.: Kurtán Sándor et al. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1995.
Körösényi András: Demokrácia és patronázs. Politikatudományi Szemle, 1996/4.
Mény, Yves: Government and Politics in Western Europe. Britain,
France, Italy, West Germany. Oxford, Oxford University Press, 1991.
Sárközy Tamás: Kormányzás a ,,politika"
és a ,,szakma" ütközéspontjában.
In. Magyarország
politikai évkönyve. 1996. Szerk.: Kurtán Sándor
et al. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja
Alalpítvány, 1996.
Sugatagi Gábor: Politikus-kiválasztódás, politikuskarrierek. Politikatudományi Szemle, 1994/4. sz.
Szente Zoltán: Javaslat a minisztériumok szervezeti és
mûködési szabályzatára. Magyar Közigazgatás,
1995/7-8.
Szilvásy György: A közigazgatás szakmai vezetése,
1988-1998. In. Magyarország évtizedkönyve. A rendszerváltás
(1988-1998). I. kötet. Szerk.: Kurtán Sándor, Sándor
Péter, Vass László. Budapest, Demokrácia Kutatások
Magyar Központja Alalpítvány, 1998.
Torstendahl, Rolf: Bureaucratisation in Northwestern Europe, 1880-1985.
Routledge, London and New York, 1991.
Verebélyi Imre: A kormányzás és a közigazgatás reformjának tervezete. Magyar Közigazgatás, 1996/4.
Az Antall- és Boross-kormány tisztségviselôi
almanachja. 1990. május 23.-1994. május 8.
Miniszterelnöki
Hivatal kiadása, Budapest, 1994.
A Horn-kormány tisztségviselôi almanachja. 1994.
július 15.-1998. június 1. Magyar Hivatalos Közlönykiadó
kiadása, Budapest, 1998.
Az 1990-ben megválasztott Országgyûlés almanachja.
A magyar Országgyûlés kiadása, Budapest, 1992.
Az 1994-ben megválasztott Országgyûlés almanachja.
A magyar Országgyûlés kiadása, Budapest, 1996.
HVG, 1990. július 14., 1994. november 19., 1998. augusztus 8.
Jegyzetek
[1]
A késôbbiekben az államtitkárok kifejezésbe
többnyire a helyettes államtitkárokat is beleértem.
[2]
Yves Mény: Government and Politics in Western Europe. Britain, France,
Italy, West Germany. Oxford, Oxford University Press, 1991. 211. o.
[3]
Mattei Dogan: The Political Power of the Western Mandarins. Introduction.
In.
The Mandarins of Western Europe. The Political Role of Top Civil Servants.
Ed. Mattei Dogan. SAGE Publications, 1975. 13. o.
[4]
Franciaországban a politikai elit (ideértve a gazdasági
csúcsvezetôket is) majdnem kétharmada az ENA-ban vagy
a grande école-ok egyikében végzett. Rolf Torstendahl:
Bureaucratisation
in Northwestern Europe, 1880-1985. Routledge, London and New York, 1991.
210. o.
[5]
Az NSZK-ban például az 1982/83-as kormányváltáskor
az államtitkári tisztségek kb. fele, a fôosztályvezetôk
mintegy harmada cserélôdött ki. Klaus von Beyme: Das
politische System der Bundesrepublik Deutschland nach Vereinigung. München,
Zürich, Piper, 1993. 308. o.
[6]
Ami a kormány tagjai és az államtitkárok jogállásáról
és felelôsségérôl szóló
1997. évi LXXIX. törvénnyel történt meg.
[7]
Lásd Dr. Balsai István az alkotmányügyi, törvényelôkészítô
és igazságügyi bizottság alelnökének,
a napirendi pont elôadójának beszédét
az Országgyulés 1990. május 15-i ülésén.
[8]
Az alábbi vizsgálatok adatait több forrásból
vettem. Leginkább az Antall-Boross- és a Horn-kormányok
almanachjai voltak a segítségemre: Az Antall- és Boross-kormány
tisztségviselôi almanachja. 1990. május 23.-1994. május
8. Miniszterelnöki Hivatal kiadása, Budapest, 1994., és
A Horn-kormány tisztségviselôi almanachja. 1994. július
15.-1998. június 1. Magyar Hivatalos Közlönykiadó
kiadása, Budapest, 1998. Egyes életrajzi adatokat az 1990-es
és 1994-es Országgyulés almanachjaiból vettem
(Parlamenti Módszertani Iroda, Budapest, 1990. és 1994.).
Az Orbán-kormánnyal kapcsolatos személyi változásokat
a Magyar Közlönybôl próbáltam követni.
[9]
1990-ben és 1998-ban azonban több ,,furcsaság" is megesett
ezzel kapcsolatban. Az Antall-kormányba 1991 elején például
úgy került be a kisgazda Gergátz Elelmér földmuvelésügyi
miniszternek, hogy az ôt formailag delegáló párt
vezetése (és tagsága) alig ismerte, s néhány
miniszter (pl. Pintér Sándor belügyminiszter vagy Pepó
Pál környezetvédelmi miniszter) kinevezése 1998-ban
is sokakat meglepett a küldô pártokban is. Ezeknek a
kinevezéseknek azonban olyan politikai taktikai indokai voltak,
amelyek elemzése túlmenne ennek a tanulmánynak a keretein.
[10]
Gálszécsy András, Kádár Béla,
Kupa Mihály, Mádl Ferenc, Rabár Ferenc és Pungor
Ernô.
[11]
Fodor Gábor, Bokros Lajos, Medgyessy Péter, Fazakas Szabolcs,
Dunai Imre.
[12]
Sugatagi Gábor:
Politikus-kiválasztódás, politikuskarrierek.
Politikatudományi
Szemle, 1994/4. sz.
[13]
Deutsch Tamás ifjúsági és sportminiszter 1999
januárjától csatlakozott a kormányhoz.
[14]
Lásd Schamschula György (1993. februártól 1994.
júliusig közlekedési, hírközlési
és vízügyi minszter) életrajzát: Az 1990-ben
megválasztott Országgyulés almanachja. Budapest, 1992.
348. o.
[15]
Horn Gyula, Békesi László, Kovács László.
[16]
Csiha Judit és Szabó György.
[17]
Katona Béla, Kiss Péter.
[18]
Kósáné Kovács Magda.
[19]
Lakos László.
[20]
Nagy Frigyes.
[21]
Vastagh Pál esetében azonban az egyetemi karrier a 80-as
évek végén szintén országos pártkarrierrel
fonódott össze.
[22]
A vizsgált idôszak alatt valamennyi miniszternek felsôfokú
végzettsége volt, ezért iskolai végzettség
alatt az egyetemi-fôiskolai diplomákat értem.
[23]
Az elmúlt években számos olyan személy került
be a kormányba, akinek több diplomája is volt. A felsôfokú
végzettség szerinti elemzésnél azt a végzettséget
igyekeztem figyelembe venni, amely a késôbbi karrierútnak
jobban alapul szolgálhatott (vagyis amely szerinti szakmát
ténylegesen gyakorolta).
[24]
Például Kupa Mihályt, Kádár Bélát
vagy Pungor Ernôt lehetne talán említeni.
[25]
Horn Gyula, Békesi László és Medgyessy Péter.
[26]
Lásd Lakos László, Szabó György (MSZP),
Lotz Károly (SZDSZ) és mások kinevezését.
[27]
Fôleg Baja Ferenc tisztsége sorolható ide, vagy a Nagy
Sándor - végül meg nem valósult - kinevezése
körüli viták említhetôk.
[28]
Jeszenszky Géza külügyminiszter (1990-1994) és
Antall József között volt rokoni kapcsolat.
[29]
A négy hölgy miniszter közül csak kettô volt
kormánytag már a megalakuláskor is. Ketten (Botos
Katalin és Csiha Judit) tárca nélküli miniszterek
voltak, de a másik két hölgyminiszter sem viselt stratégiainak
számító tárcát (Kósáné
Kovács Magda munkaügyi miniszter volt, Dávid Ibolya
az igazságügyi tárca gazdája). Hivatali idejük
az eddigiekben rövid, átlagban alig több mint egy év
volt.
[30]
1990. július 23-tól december 21-ig a titkosszolgálatokat
felügyelô tárca nélküli miniszter, decembertôl
1993. december 21-ig belügyminiszter, azt követôen pedig
1994. július 15-ig miniszterelnök volt.
[31]
A miniszterelnökké megválasztott Boross Pétert
Kónya Imre követte a belügyminiszteri székben.
[32]
A négy évig muködô Horn-kormányban egyedül
Suchmann Tamás pozícióváltása (a privatizációért
felelôs tárca nélküli miniszterbôl 1996-ban
vált ipari és kereskedelmi miniszterré) jelentette
a cirkulációt.
[33]
Ebben a vonatkozásban a ,,politikai típusú" államtitkárok
megjelölés alatt a címzetes államtitkárokat,
a ,,közigazgatási típusú" államtitkárok
kategóriájába pedig a helyettes államtitkárokat
is beleértem.
[34]
Lásd a 16-os jegyzetet.
[35]
Megbízatását például a kormány
mandátumához kötötték.
[36]
1025/1991. (VI. 15.) Korm. határozat a kormány ügyrendjérôl.
[37]
Lásd pl. Szilvásy György: A közigazgatás
szakmai vezetése, 1988-1998.
In. Magyarország évtizedkönyve.
A rendszerváltás (1988-1998). I. kötet. Szerk.: Kurtán
Sándor, Sándor Péter, Vass László. Budapest,
Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány,
1998. 442. o.
[38]
Máig is szokásos gyakorlat például, hogy közigazgatási
vagy helyettes államtitkárok tartanak sajtótájékoztatókat
a tárca tevékenységét érintô politikai
ügyekrôl (mint amilyen például a tárcán
belüli tisztogatások cáfolata, valamely elôterjesztés
parlamenti sikerének latolgatása vagy az ellenzéki
politikai kritikákra való válaszolás).
[39]
Dunai Imrét, Fazakas Szabolcsot és Martonyi Jánost.
[40]
HVG, 1990. július 14.
[41]
Például az egykori környezetvédelmi helyettes
államtitkár Baráth Etele vagy Illés Zoltán
sorolhatók ide.
[42]
Például Kiss Elemér vagy Somogyi Ferenc.
[43]
HVG, 1994. november 19.
[44]
1999. januárjától, az Ifjúsági és
Sportminisztérium megalakulása óta 15.
[45]
A magas arány következik továbbá abból,
hogy az Orbán-kormány új államtitkárai
még nincsenek egy éve hivatalban. Ez azonban a végeredmény
tekintetében nincs túl nagy jelentôséggel -
végül is azért nincsenek egy éve sem hivatalban,
mert a régieket csak nemrég cserélték le...
de mégiscsak lecserélték az új kormány
megalakulásával kapcsolatosan, s ez a tény fontosabb,
mint az a feltételezés, hogy a mostaniakat kb. csak 1,5-2
év múlva váltják majd le, amennyiben folytatódnak
az eddigi tendenciák.
[46]
Gyurkovics Sándor, a Közlekedési, Hírközlési
és Vízügyi Minisztérium közigazgatási
államtitkára 1990. június 1. óta van hivatalban.
[47]
Olyan kinevezésekre gondolok, amikor korábbi közigazgatási
gyakorlat híján pártpolitikusokat neveznek ki közigazgatási
államtitkárrá, mint pl. 1998-ban a fideszes Wachsler
Tamást a Honvédelmi Minisztériumba vagy a kisgazda
Tamás Károlyt a Földmuvelésügyi és
Vidékfejlesztési Minisztériumba.
[48]
A Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma, s
ezzel annak közigazgatási államtitkári tisztsége
megszunt.
[49]
Gyurkovics Sándor a KHVM-ben, Pulay Gyula, a Munkaügyi Minisztérium
közigazgatási államtitkára pedig minisztériumának
egyik jogutódjában, a Szociális és Családügyi
Minisztériumban.
[50]
Lásd az 51-es jegyzetet.
[51]
A kormány megalakulásakor.
[52]
Miután 1990 elôtt nem volt a mai a helyettes államtitkári
tisztségnek megfelelô minisztériumi vezetô poszt,
illetve struktúra, az Antall-kormány esetén a változást
nem lehet mérni.
[53]
HVG, 1998. augusztus 8.
[54]
Az 1997. évi LXXIX. törvény szerint a helyettes államtitkárok
számát minisztériumonként a kormány
határozza meg. Ennek alapján az Orbán-kormány
1998. októberében minisztériumonként (ideértve
a Miniszterelnöki Hivatalt) differenciáltan (4-5) állapította
meg számukat. Eszerint összesen 58 helyettes államtitkári
tisztség van.
[55]
1994-ben öt korábbi helyettes államtitkár indult
a parlamenti választásokon. Ôk természetesen
távoztak tárcájuktól a választási
eredmények megismerése után.
[56]
Ennek kapcsán utalni lehet olyan kinevezésekre, amelyeknél
a jelölt korábban politikai pályafutása nyomán
vált ismertté (Semjén Zsolt vagy Baán László,
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának
helyettes államtitkárai), vagy olyanokra, akik korábban
ugyan már voltak vezetô minisztériumi tisztviselôk,
de politikai kitérôt tettek (Lakner Zoltán, a Szociális
és Családügyi Minisztérium és Joó
Rudolf, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára).
[57]
Megalakulásakor.
[58]
Számos szerzô, aki a központi közigazgatás
szervezeti korszerusítésével foglalkozott, külön
nem tért ki a szétválasztás kérdésére,
így expressis verbis nem is foglalt állást ebben az
ügyben. Miután azonban a szétválasztás
megszüntetése - pl. a kétféle államtitkári
pozíció egyesítése - alapvetô módosítást
jelentene, s mivel a jelenlegi helyzet a minisztériumi struktúrán
belüli szétválasztáson alapul, e szerzôk
vélhetôen elfogadják a jelenlegi szerkezetnek ezt az
elemét. A kifejezett állásfoglalások közül
lásd Verebélyi Imre: A kormányzás és
a közigazgatás reformjának tervezete. Magyar Közigazgatás,
1996/4. és Szente Zoltán: Javaslat a minisztériumok
szervezeti és muködési szabályzatára.
Magyar Közigazgatás, 1995/7-8.
[59]
Lásd pl. Sárközy Tamás: Kormányzás
a politika és a szakma ütközéspontjában.
In.
Magyarország politikai évkönyve. 1996. Szerk.: Kurtán
Sándor et al. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar
Központja Alalpítvány, 1996. 202. o. és Körösényi
András: Demokrácia és patronázs.
Politikatudományi
Szemle, 1996/4.
[60]
Dudás Ferenc-Hazafi Zoltán:
A közszolgálatra
vonatkozó jogi szabályozás fejlôdésének
irányai a közigazgatás teljesítmény növelésének
tükrében.
Magyar Közigazgatás, 1995/7-8.
[61]
1992. évi XXIII. törvény 11/A §.
[62]
Körösényi: id. m.
[63]Ugyanott.
[64]
Sárközy: id. m.
204-205. o. Sárközy lényegében
a Németh-kormány egyes jellemzôinek követését
javasolja.
[65]
Lásd például Kéry László: Koalíciótól
koalícióig. In. Magyarország politikai évkönyve.
1995. Szerk.: Kurtán Sándor et al. Budapest, Demokrácia
Kutatások Magyar Központja Alapítvány, 1995.
188-189. o.
[66]
James B. Christoph a brit köztisztviselôk politikai szerepét
az általános politikai döntések értelmezésének,
a döntéshozók felkészítésének
lehetôségével, a politikusokkal való érdekközösséggel,
kölcsönös egymásra utaltsággal, a saját
ágazatpolitika képviseletével és a konfliktusok
kezelésével, illetve a konszenzus kialakításában
játszott szereppel jellemezte. James B. Christoph: High Civil Servants
and the Politics of Consensualism in Great Britain. In. The Mandarins of
Western Europe. The Political Role of Top Civil Servants. Ed. M. Dogan.
SAGE Publications, 1975. 45-48. o.
[67]
1990-1998 között a Miniszterelnöki Hivatalt vezetô
közigazgatási államtitkár, illetve a Pénzügyminisztérium
közigazgatási és helyettes államtitkárai
bírtak ilyen befolyással.
[68]
Sôt, egyes esetekben ez a gyakorlat már bizonyos hagyományokat
teremtett: a Belügyminisztériumban például 1990
óta a politikai államtitkár felügyelete alá
tartoznak a menekült- és migrációs ügyek.
[69]
A kisebb pártok általában önállóságuk
garanciáját látják abban, ha az irányításuk
alá kerülô minisztériumok feletti ellenôrzést
nem kell megosztaniuk nagyobb partnerükkel.
[70]
A megfelelô fogalomhasználathoz tudnunk kell, hog y a szakértôi
kormányhoz képest egészen mást jelent az ügyvivô
kormány (mely kormányváltáskor a korábbi
kormány hivatali minôségét jelenti az új
kormány megalakulásáig), vagy a katonákból
álló darabontkormány, és részben mást
a hivatalnokkormány, mely a kormány összetételére
és sajátos szakértôi jellegére utal.
Tiszta formában azonban valószínuleg egyik sem fordult
még elô a fejlett demokráciákban.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu