Az elmúlt tizenöt évben a francia nyelvû társadalomtudományi munkákban a társadalmi rétegek vizsgálatának új megközelítései alakultak ki. Az új látásmód kialakulása különféle forrásokból táplálkozott, de alapvetôen két csapáson haladt. A korábban általánosnak tekinthetô szemlélet kritikáját adta, s új javaslatokkal jelentkezett a francia szociológia egyik - Pierre Bourdieu-tôl távolodó - iránya. A másik, a korábbi rétegzôdésvizsgálatok módszertanát megkérdôjelezô, erôteljes és kifejezetten provokatív módon megfogalmazott kihívás a mikrotörténelem felôl érkezett. Az alábbiakban áttekintem, mit hozott e két áramlat a jelzett kutatási területen.[1] Két, a maga nemében klasszikus munka bemutatásán keresztül kívánom megközelíteni a kérdést, hogy a mára széles körben megkérdôjelezett korábbi réteg-, illetve rétegzôdésvizsgálatok, valamint a társadalmi csoportképzôdés, rétegzôdés folyamatait kizárólag diszkurzív jelenségeknek tekintô, a társadalmi valóságot szövegek együtteseként elgondoló felfogás mellett - rájuk is válaszul - milyen társadalomtudományi törekvések keresik a társadalmi nagycsoportok vizsgálatának empirikus lehetôségeit.

A társadalmi reprezentáció fogalmának megjelenése a szociológiai rétegzôdéskutatásban
Luc Boltanskinak a franciául ,,cadres"-nak nevezett társadalmi csoportra vonatkozó vizsgálata jelentette azt a határkövet a szociológiai irodalomban, amely az új szemlélet kiindulópontjává vált. ,,Cadres"-nak franciául a vállalatokban a munkásság és az alacsonyabb beosztású irodai dolgozók feletti széles réteget nevezik.[2] Boltanski célkitûzése az volt, hogy az általa a társadalmi csoportok szubsztancialista megközelítésének nevezett koncepció, valamint a társadalmi csoportokat üres statisztikai és/vagy ideológiai konstrukcióknak tekintô felfogás közti szembeállítást meghaladja. Az elsô megközelítés eldologiasítja a társadalmi csoportokat, és nem tud számot adni belsô heterogenitásukról, a második pedig nem tud mit kezdeni a csoporthoz tartozás tényleges erejével. E két szemléletmód szembeállításának meghaladására az inspiráció Pierre Bourdieu munkásságából érkezett.[3] A kulcs a társadalmi reprezentáció fogalma. A fogalom Durkheimtôl ered. Ô elhatárolta a kollektív reprezentációt az egyénitôl, illetve a kép és az érzékelés fogalmától. Nála a kollektív reprezentáció nem egyszerûen az egyének világról formált reprezentációinak összessége, hanem abban a társadalom történelme során felhalmozódó tapasztalatok összegzôdnek, amelyek közösek egy társadalom számára, s amelyeket teljességében senki sem sajátít el, de mégis kényszerítô erôvel nehezednek az egyénekre. A kollektív reprezentáció így nagyon is konkrét valóság. A szociológia feladata Durkheim szerint, hogy a társadalmi tényeket vizsgálja, amelyek reprezentációkból és cselekvésekbôl állnak.[4] Minden kultúrában az egész társadalmat homogén módon átható reprezentáció elemei - amelyeket stabilitás jellemez - rendszert alkotnak, s behatolnak az egyének érzékelésébe - melyek sokkal változékonyabbak - és mintegy szervezik azt.[5]
A reprezentáció fogalma a modern szociológiában Serge Moscovici munkája révén terjedt el.[6] Moscovici híres munkája a pszihoanalízis franciaországi reprezentációjára vonatkozott. Ebben a reprezentáció már nem az egész társadalom számára közös és meghatározó képzetrendszer, amelyet mintegy a társadalom gondol, hanem bizonyos tárgyak bizonyos rétegeket jellemzô reprezentációjáról van szó, amely sajátos csatornákon keresztül, sajátos leegyszerûsítô mechanizmusok révén terjed. Bourdieu sem az eredeti durkheimi értelemben használja és alkalmazza a társadalmi rétegekre a reprezentáció fogalmát. Szerinte egy-egy kollektív reprezentáció - ellentétben Durkheim felfogásával - lehet azonos érzékelési sémák eredménye, tehát mintegy az egyéni reprezentációk összegzôdése. Az egyéni érzékelési sémák, melyek a habitusban kristályosodnak ki, a társadalmi struktúra adott helyén szerzett tapasztalatokhoz igazodnak, általuk a társadalmi struktúra beíródik az agyakba. A reprezentációk mégsem pusztán a társadalmi struktúra visszatükrözései. E kettô között mindig van egy tér, amelyet a szimbolikus stratégiák kihasználhatnak. Az eltérés fôleg a ,,reális és nominális" idôbeli szétválásából adódik, azaz utóbbi csak késéssel követi az elôbbit.[7] A reprezentációk - melyek szimbolikus erejükkel hozzájárulnak az objektív osztálymechanizmusok hatékonyságához, és amelyek nem logikus felépítésûek, hanem az érdekeltek harcaiban születnek - határaikkal elônyök és kötelezettségek elosztásait döntik el. Az osztályozás hatalmi eszköz, de nem egyszerûen érdekekhez kötött. A csoportok létüket az osztályozásnak köszönhetik, az teszi az egyéneket és csoportokat azzá, amik; ugyanakkor az osztályozást viszont a csoportok alakítják. Mivel a társadalmi reprezentációk az osztályozási harcban (lutte de classement) születnek és alakulnak, lehetséges ugyanazon reprezentációk ellentétes használata más-más csoportok részérôl.
Az osztályozás hatalmának bemutatására Bourdieu a ,,cadres" társadalmi réteget használja föl. Ennek révén illusztrálja, milyen jelentôsége van annak, ha egy csoport tud mobilizálódni egy szó körül; kivívhatja elismerését, felkerül a társadalom térképére. Bourdieu szerint a társadalmi reprezentáció fogalmának segítségével egyaránt meghaladható mind az objektivitásnak egy objektivista szemlélete, amely a társadalmi osztályokat reálisan elválasztott, megszámlálható populációknak tekinti, mind a szubjektivizmus, amely a társadalmi rendet az egyéni osztályozások agregációjának tartja. A reprezentáció az egyének és csoportok társadalmi realitásának integráns része. De a reprezentáció autonómiája korlátozott, mert az osztályozási harcban elfoglalt pozíció az osztályharcban elfoglalt pozíciótól függ.[8]
Boltanski a fenti felfogásból kiindulva, de mégis markáns különbségekkel dolgozta fel a Bourdieu által példaként hozott ,,cadres" születését és történetét. A reprezentáció fogalmát ô is arra használta, hogy segítségével egyrészt elkerülhesse azt, hogy a csoportot önmagában pozitíve létezônek tekintse, másrészt azt, hogy a ,,cadres" kifejezést csak üres névnek tartsa.[9] A reprezentáció fogalmát a pusztán mentális területen túlra kiterjesztve használta. Egy társadalmi csoport reprezentációja nemcsak a csoport mentális reprezentációját jelenti, hanem számos intézményt is, amelyekben a csoport mintegy társadalmilag megtestesül.[11]
Munkája módszertanilag két részbôl áll. Egyrészt elemzi azt a hatást, amelynek révén a ,,cadres" fogalom olyan természetesnek tûnik a franciák számára. Ez statisztikai források kritikai elemzését is magában foglalja. Itt támaszkodhat a francia statisztikai nómenklatúrarendszer történetének vizsgálatára.[12] Másrészt rekonstruálja a ,,cadres" történetét; nem a csoport képviselôi által megalkotott genezisét, hanem azt a folyamatot, amelyben a csoport intézményesült és objektiválódott mint társadalmi küzdelmek eredménye. Bemutatja, hogy mérnökök egy csoportja, akik azonos képzéssel rendelkeztek, miképpen kezdték a ,,cadre" képét kidolgozni az 1930-as években egy egyszerre szakmai és vallási szervezet keretében. A késôbbiekben ez a kezdeti mag egy olyan pólussá vált, amely vonzerôt tudott kifejteni különféle eltérô jellegû csoportokra, amelyek saját csoportreprezentációs instancia hiányában hajlottak arra, hogy magukat káderként ismerjék fel.
A harmincas években a szociális katolicizmus perszonalista filozófiája tette lehetôvé, hogy e csoportok egyszerre egyesüljenek az anonim kapitalizmus és a munkásmozgalmi kollektivizmus elleni küzdelemben a középosztály jelszava alatt. A cél ezáltal egy harmadik erô létrehozása volt a munkásosztály és a kapitalisták között. Ugyanezen idôben a fônök-alkalmazott viszony átkerült a magánszférából a közszférába. A ,,cadres" reprezentáció kidolgozói helyet követeltek a ,,cadres"-oknak a munkaviszonyokat illetô különféle egyeztetô fórumokon a munkaadók, a munkások és az állam képviselôi mellett. Az intézményesülésnek ezt a fokát sikerült elérniük a Vichy-rendszerben, és ez nem vált semmivé a háború utáni idôkben sem. Sôt, a munkavállalói és munkáltatói érdekek összeegyeztetésére létrehozott (régebbiekbôl átalakított) intézményekben a ,,cadres"-ok mindig helyet kaptak. A csoport intézményesülése a nyugdíjrendszer létrejöttével vált teljessé. Az ennek érdekében vezetett agitáció nyújtotta azt az eszközt, amely révén a potenciális ,,cadres" mobilizálódása elérhetô volt. Ez biztosította a minimális csoportkohéziót. Az egyszer már kialakult csoportreprezentációt az sem ingatta meg, hogy az ötvenes években ideológiai szempontból levált a katolicizmusról.
Ebben - a most csak nagyon elnagyoltan bemutatott - elemzésben a ,,cadres" csoportja nem úgy jelenik meg, mint egy kvázi természettôl adott dolog, mely közvetlenül levezethetô a társadalmi munkamegosztásból. Boltanski szerint is a technikai munkamegosztás meghatározza a társadalmi csoportok alakulását, de csak közvetetten. A csoportképzôdés folyamatai egy saját társadalmi-politikai térben zajlanak. A technikai munkamegosztás még egy szabad játékteret hagy a csoportképzôdés számára, ahol az érdekeltek küzdelmeiben formálódnak és rögzülnek a társadalmi csoportok reprezentációi. E sajátos tétekért folyó küzdelmeknek megvan a maguk története.
Boltanski tulajdonképpen az egyik legrégibb tudományos kérdést tárgyalja a ,,cadres" esetében, ami annyira kézenfekvô, hogy legtöbbször figyelmen kívül hagyják. Mi a viszony a fogalom, a szó és a között a valóság között, amelyet a szó jelöl? Mi a létezési módja egy társadalmi rétegnek? A társadalmi rétegzôdésre vonatkozó terminusok csupán fogalmak-e vagy pedig megjelölnek valami valóságosan létezôt? Az elsô esetben a makrotársadalmi csoportok csupán statisztikai vagy ideológiai artefaktumok, amelyeknek vizsgálata inkább tartozik az eszmetörténet egy sajátos ágához - a társadalomról való gondolkodás történetéhez -, mint az empirikus társadalomkutatáshoz. A legtöbb társadalomtörténeti elemzés a második esetet tételezi fel, azaz empirikusan létezôként kezeli a társadalmi csoportokat. A szokásos társadalomtörténeti és szociológiai módszertan e feltételezésre alapozódik.
Boltanski munkája elején a társadalmi csoportok születésének kérdését taglalva mutatja be a szubsztancialista szemlélet gyengeségét. E felfogásban ugyanis nem lehet igazi magyarázatot adni egy-egy társadalmi csoport megjelenésére. A leggyakoribb megoldás, hogy a szerzôk feltételezik, a csoport létezett azelôtt is, hogy társadalmilag érzékelhetôvé vált volna - csak éppen az ,,objektivitás csendjében", felismerés elôtt vagy pedig más név alatt.[13] A kutatás gyakorlatában e szemlélet következménye, hogy vagy a formális elméleti igényeknek megfelelô definíciót dolgoznak ki a csoport számára, amelyet azután az esetek többségében nem lehet megfelelôen operacionalizálni, vagy pedig elfogadják a csoport közismert képét, és azt a tudománnyosság végett valamelyest racionalizálva alkalmazzák, mint definíciót. Boltanski ezzel szemben az elôzetes definícióról való lemondást javasolja, éppen azt akarja végigkövetni, milyen viták folyamán, milyen erôk hatására alakul a csoport reprezentációja, (és a nem formális definíciója). Munkája végén a konklúzióban Lukács György Történelem és osztálytudat címû mûvét kritizálva a perspektíva megfordításáról beszél. Ahelyett, hogy néhány nagy alapvetô kategóriát tekintenénk objektívnek, melyeket egy érdek konstituál, és amelyeknek világos kritériumok jelölik ki határait, és az ettôl eltérô esetleges identitások szubjektív sokaságának magyarázatát keressük a politikai folyamatokban; ehelyett az objektíve különféle helyzetek sokaságából kell kiindulni és a néhány identifikációs kategória magyarázatát, amelyekkel az egyének azonosítják magukat, kell keresni a társadalmi valóság stilizálása, interpretálása, sematizálása érdekében kifejtettet politikai tevékenységben, azaz a reprezentációk alakulásában, illetve alakításában.[14] A létrejövô társadalmi csoportok tehát nem az egyének bármiféle hasonlóságán alapulnak, s nem is lehet az egyesülés pillanatát megtalálni. A ,,cadres" esetében bizonyos korlátozott csoportoknak sikerült az általuk kialakított reprezentációt egyrészt intézményesíteni, másrészt elfogadtatni sokakkal, akik más vonzó, identitást kínáló pólusok híján vagy azoktól túl távol, fel- és elismerték magukat ,,cadres"-ként. Azonban a szóban forgó reprezentáció felségterületére kerültek közül távolról sem mindenkinek elônyös a ,,cadres" mint foglalkozási-társadalmi identitás.[15]

Mikrotörténelem és társadalmi rétegek
A mikrotörténelmet - a kifejezés gyakori, széles értelemben vett használata helyett az olasz mikrotörténelemre, illetve annak francia recepciójára gondolok[16] - itt most csak egy aspektusból, az eddig is tárgyalt kérdés, tehát a társadalmi rétegek vizsgálatának szempontjából veszem szemügyre. Mégis célszerû lesz az összefüggésekbôl nem teljesen kimetszve kezelni a kérdést. A léptékek különbsége, mikro- és makroszint eltérése a történelemben sokáig nem vált problémává, szemben például a szociológiával vagy a közgazdaságtannal. Siegfried Kracauer erre vonatkozó fejtegetéseinek nem volt visszhangja.[17] Annak magyarázata, hogy a lépték kérdése problematizálatlanul maradhatott a történelemtudományban, a társadalom és a történelem általánosan elterjedt felfogásának néhány implicit sajátosságában található. A társadalmat, mint elemek koherens, strukturált, az idôben kontinuus módon fejlôdô együttesét (azaz mindig a megelôzô állapotból módosuló) koherens, strukturált együttesét elgondoló felfogás következtében a léptékek különbözôsége a feltett kérdés szempontjából lényegtelennek tûnt. A homogén szerkezetûnek tételezett társadalmat bármely léptékben vizsgálva ugyanazon strukturáló hatóerôk lenyomatát ismerhette fel a kutató. Kellô gondossággal eljárva - és a vizsgálandó társadalmi szegmensre nézve a statisztikai értelemben vett reprezentativitás kérdését kielégítôen megoldva - a különbözô idôszakokból származó minták struktúrái is összevethetônek tûntek.
A mikrotörténelemben - éppen a fentebb, a szociológia vonatkozásában tárgyalthoz is hasonló gondolatmenetek nyomán[18] - a társadalom fogalma (és a történelemé is) egészen másként értelmezhetô. Itt most annyit bocsátanék elôre, hogy a mikrotörténészek társadalmi, térbeli és idôbeli diszkontinuitások sorát tételezik fel. Ennek következménye, hogy a léptékek változtatása a vizsgálat tárgyát képezô jelenség sajátosságait is teljesen átrendezi.[19] E szemléletbôl nézve a korábbi társadalomtörténet uralkodó modellje makroszemléletûnek látszik, és ekként válik a mikrotörténeti kritika tárgyává.
A mikrotörténeti kritika szerint, ha a történész rendelkezik a társadalmi struktúráról egy elôzetes képpel - amint az az elmúlt évtizedekben a legkülönfélébb nemzetekhez tartozó társadalomtörténészeknél gyakori volt -, akkor képes a múlt nyomait e struktúra kategóriáiba beillesztve interpretálni. Ez a makroszintû kutatásoknak az a módja, amelyet már igen sok kritika ért. Az ilyen jellegû kutatás, a mikrotörténeti kritika szerint, nem tartja tiszteletben a forrásokat, és ezért felszámolja a cselekvôket. Amikor a hagyatéki leltárakból, végrendeletekbôl, adóösszeírásokból vett adatokat beillesztik egy struktúra kategóriáiba, hogy különbözô idômetszetek közötti elmozdulásokat mérjenek, akkor az emberek által hagyott nyomokat elszakítják eredeti kontextusuktól, azoktól, akik létrehozták ôket és adattá alakítva egy sorozatba illesztik. Az ily módon elôállított történet szereplôi szükségszerûen a struktúra kategóriái, és nem az emberek. Az események velük történnek, az oksági összefüggések velük kapcsolatban fogalmazódnak meg. Az autonómiájukat vesztett források - úgy tûnik - természetes módon róluk szólnak. E megközelítésbôl a történészek számára adódó nehézség, hogy a struktúra kategóriáinak szintjén leírt változásokból kell levezetni az egyéni, egyedi viselkedések magyarázó elemeit. Ezt a problémát a történészek a legtöbb esetben csak retorikailag tudják megoldani.[20]
A legsúlyosabb probléma azonban az, hogy a struktúra kategóriái mindig ellenôrizhetetlenek a nekik alárendelt források alapján. A megfigyelés kategóriái azonosak a magyarázatéival, a reflexió azonos szintjén helyezkednek el, az elemzés fogalmai nem válnak el a valóság reprezentációéitól. E megközelítéssel kapcsolatban, a társadalmi csoportok vonatkozásában a mikrotörténészek kritikája lényegében megegyezik a Boltanski által megfogalmazottal. Ôk is a társadalmi csoportok szubsztancialista szemléletét kritizálják (gyakran Boltanskira hivatkozva). De azon némiképp túl is megy a kritika, amennyiben teljesen elvetik azt, hogy a társadalmi csoport létének alapját valahol a csoporton kívül keressék, s leggyakrabban a társadalmi munkamegosztás némiképp metaforikusan emlegetett rendszerében találják meg.
A mikrotörténelem szakítani igyekszik a korábbi társadalomtörténet nem egy alapvetô, szinte soha nem explikált elôfeltevésével.[21] A mikrotörténelem alapvetô igénye, hogy az embereket mint cselekvôket mutassa be, és az egész történelmet mint az egyének cselekvéseinek sorát értse meg. A korábbi társadalomtörténeti megközelítésekkel szembeni kritika kulcsszava az eldologiasítás (réification). A mikrotörténészek szemében az olyan szerzôk, mint Kocka, eldologiasítják a struktúrákat, önálló és a történelem szereplôinek cselekvéseitôl független létezôkként kezelik. A mikrotörténelem célkitûzése éppen az, hogy bármiféle struktúrát csakis mint a cselekvôk által létrehozottat és fenntartottat elemezzen. Ezt talán konstruktivizmusnak nevezhetnénk. Arról van szó, hogy ez a szemlélet a történeti valóság egészét minden pillanatban konstruáltnak látja. ,,Semmi sem adott, semmi sem természetes."[22] Ez azt jelenti, hogy a történésznek semmit sem szabad természetes adottságként kezelnie. Bármily magától értetôdô is számára az általa kutatott korszak valóságának némely eleme, nem tekintheti azokat úgy, mint az általa vizsgált jelenség invariáns elemeit vagy külsô körülményeit. Minden intézmény és minden, amit csak a történeti vizsgálódás megpróbálhat megragadni, a mindenkori jelen adott interakcióiban létezik, s az intézmények, csoportkohéziók is valamilyen konkrét cselekvôk egykori tevékenységének eredményei, melyek a rákövetkezô jelenekben is csak a cselekvôk felhasználásában, folyamatos újrainterpretálásában léteznek. A valóság tehát a mindenkori cselekvôk függvénye. E felfogásból következik, hogy értelmetlen különbséget tenni egy esemény tényleges lefolyása és aközött, ahogyan szereplôi megélték azt. Nincs azon kívül, amit a szereplôk megéltek, más tényleges esemény, nem létezik egy intézmény azon kívül, ahogy a benne résztvevôk azt fenntartják. Az elemzés tekintetében e felfogás abban az igényben jelenik meg, amely a cselekvôket, az eseményeket és az intézményeket ugyanabban a fogalmi készletben akarja megragadni. Így válik elkerülhetôvé a történeti valóság elemeinek dolgokká merevítése, a ,,réification".
E szemlélet következménye, hogy a történelem egymást követô jelenek végtelen sorára bomlik. Mindegyiket a cselekvôknek egy adott konfigurációja - a mikrotörténelem egy másik kulcsszava - jellemzi. Mindegyik számtalan lehetôséget hordoz magában a további jelenek számára: így a történelem legfôbb sajátossága a bizonytalanság. Miután hiányoznak belôle olyan állandó, pozitív léttel bíró társadalomszerkezeti elemek, jellemzôk - s maga az ezekbôl összeálló társadalom is - amelyek fejlôdését meg lehetne érteni, a történelem nem folyamat többé abban az értelemben, hogy valahonnan valahova, valamely szabályszerûségeknek engedelmeskedve tartana. Egyedül a jelenek diszkontinuus sora a kontinuus. A longue durée, a mozdulatlan történelem, az évszázados idôközönként hirtelen átalakuló episztemé helyett a történelem, ebben a felfogásban, folytonos átalakulás.
A társadalmi csoportokat önmagukból kell megérteni, mert e felfogás szerint létezésüket nem lehet visszavezetni semmilyen külsô instanciára, mint például a termelési viszonyokra vagy a társadalmi munkamegosztásra. Keletkezésük és létezésük magyarázatát az ôket alkotó emberek gyakorlataiban - a mikrotörténelem egy harmadik kulcsszava - kell keresni. A források összegyûjtésére és feldolgozására nézve ebbôl az következik, hogy az egy-egy témára vonatkozólag a lehetô legteljesebben összegyûjtött forrásokat mindenképpen saját kontextusukban kell értelmezni.[23] Tehát nem belôlük bizonyos információkat kivonva, azokat sorozatokba rendezve, hogy ezáltal a ,,nagy kategóriák" története legyen felvázolható. Így a dokumentum elszakad azoktól az emberektôl, akik létrehozták, s információtartalmának nagyobbik része elvész.[24] A dokumentumokat teljes eredeti összefüggésükben kell értelmezni: ki vagy kik, mikor, milyen célból hozták létre, kiknek szánva. Azokat a jelenségeket, amelyekre a források utalnak, nem klasszifikálni kell a mikrotörténeti felfogás szerint - azaz alárendelni egy kategóriának, s ezáltal idôben és térben távoli dolgokkal hozni kapcsolatba -, hanem a jelenséget létrehozó gyakorlatot kell rekonstruálni a forrásból kiindulva.[25] Az egyes cselekvôkrôl összegyûjtött minél többféle típusba tartozó források ilyen elemzése teszi lehetôvé, hogy az egyéneket minél többféle kontextusban elhelyezve lehessen vizsgálni.[26] E nélkül nem lehet elemezni az egyes konfigurációkat, az azokban résztvevô cselekvôk eltérô tapasztalatait, stratégiáit és aspirációit; a cselekvôk egymáshoz való - a mikrotörténelem egy újabb kulcsszava - kölcsönviszonyait. Csak így lehet megérteni a minden egyes történelmi pillanatban a jövôre nézve adott lehetôségeket, és azt, hogy ezek közül végül miért pont a megvalósult valósult meg.
Célszerû bemutatni kicsit részletesebben is egy mikrotörténeti munkát, amely egy társadalmi rétegre vonatkozik. Maurizio Gribaudi a torinói Borgo San Paolót, egy klasszikus munkásnegyednek tekintett városrészt vizsgált.[27] Gribaudi azért rekonstruálta a munkásnegyed életét, hogy felvázolhassa a fasizmus behatolását egy munkásközösségbe. Eredeti kérdésfeltevése az volt, hogy a korábbi erôteljes politikai mobilizálódást miért váltotta fel a harmincas években a passzivitás, a magánéletbe való visszahúzódás a munkások körében. Azok a magyarázatok, amelyek szerint az iparosodás során kialakult, majd magát mint osztályt felismerô és eként küzdô munkásság politikai kohéziójának gyengülését a termelési struktúra változása okozza, nem elégítették ki. Elôször az oral history módszerével próbálta vizsgálni a hétköznapi élet és a politikai szint összekapcsolódásának módját, a kohézió mechanizmusait a munkásközösségben. Eleinte minden rendben lévônek tûnt. Az interjúkból kirajzolódott a negyed társadalmi szövete, a sajátos munkáskultúra normatív rendje, a munkásidentitás. De az elbeszélésekben az elbeszélôk különbözô korokból származó racionalizációi közötti diszkrepanciák révén felsejlettek a nagyon különféle egyéni stratégiák, a társadalmi források, a kapcsolatok eltérô használatai és az ezek nyomán fakadó konfliktusok a munkásközösségen belül. A családi viszonyok, a fogyasztási szokások, a szociabilitás modelljeinek sokfélesége lehetetlenné tette, hogy ezeket ,,a" munkáslét reprezentációjába foglalja össze, illetve azt, hogy ezeket egy kulturális normarendszerre vezesse vissza. A munkás mivolt társadalmi reprezentációja, amelyet az elbeszélôk maguk is megjelenítettek, nem hozható egyszerûen kapcsolatba az egyéni magatartások sokféleségével. Az interjúkat elemezve a közösség fogalma is elégtelennek tûnt. Kiesik belôle tagjainak története, amely a csoportba kerülés elôtt és után jellemzi ôket, pedig ez adhatja magyarázatát a csoporton belül megfigyelt magatartások sokféleségének. Ezért az mutatkozott Gribaudi számára vizsgálandónak, milyen aspirációkkal érkeztek a munkássá váló bevándorlók a városba, kik és miért tértek vissza falura, kik vándoroltak ki. Gribaudi elment néhány fontosabb interjúalanyának falujába, az ott talált érdekesnek tûnô adatokat azonban nem tudta értelmezni, ezért egy külön falusi vizsgálatba kezdett. Ebben 90 család demográfiai, foglalkozási, vagyoni viszonyait rekonstruálta, hogy megértse migrációs magatartásukat. A kutatás ezen a ponton kvantitatív jellegûvé vált, de Gribaudit nem az átlag, a tendencia érdekelte. A lehetséges magatartások teljes skáláját igyekezett feltárni, mert csak ennek ismerete teszi értékelhetôvé az egyes választásokat, éppen a többihez mérten. Az elemzésben a parasztok aktív cselekvôknek (acteurs actifs) bizonyultak, akik nem egyszerûen elszenvedôi voltak az 1870 után kibontakozó agrárválságnak - amely helyenként és családonként másként és másként konkretizálódott -, hanem tevékenységükkel maguk is alakították az ôket körülvevô világot. A városi munkás lét számukra csak egy etapja volt az elôttük álló lehetôségeknek. 40 százalékuk visszatért vidékre. Gribaudi a városban maradók intra- és intergenerációs foglalkozási, földrajzi, demográfiai választásait három nemzedéken át elemezte. Összességében mintegy kétezer személy szerepelt adatbázisában. Minél több adata volt, annál kevésbé tûntek azonban használhatónak számára a szokásos kvantitatív módszerek. Amiket meg tudott figyelni, azok nem egy reális csoport sajátosságai voltak, amelyeket megfelelôen jellemez az átlag. A megfigyelések sokasága valamilyen modellt adott ki. A modell itt a viselkedések eloszlását jelenti, leíró értelemben. A kérdés Gribaudi számára az volt, milyen folyamat hozta létre az adott eloszlást. Ezt próbálta meg elemezni például a foglalkozási mobilitással kapcsolatban. Úgy találta, hogy ebben a kapcsolati források a (rokonok) fontosak, de korántsem kizárólagosak. Az egyéni, családi életciklus, illetve a városi integráció ciklusának különbözô szakaszaiban más-más tényezôk voltak döntôek az egyéni választásokban. A modell által leírt eloszlás kialakulásához vezetô folyamatban a motor szerepét az egyéni választások játszották. A cselekvôk változó képzetekkel bírnak az eseményekrôl, a maguk helyérôl és lehetôségeirôl. Ezeket tapasztalataik (és családjuk tapasztalatai) alapján értékelik, és választanak az alternatív stratégiák közül. Mindez egyfajta korlátozott racionalitás érvényesülését jelenti; a cselekvôk bizonytalan helyzetben, korlátozott információk alapján döntenek.
Mindezek után Gribaudi visszatért eredeti interjúihoz, illetve újra interjút készített a tanúival, azzal a kérdésfeltevéssel, hogy mi a viszony a munkásnegyedek az elbeszélôk által is megjelenített reprezentációja, illetve a családok, egyének eltérô múltjából és aspirációiból fakadó feszültségek, konfliktusok között. Eredményként arra jutott, hogy a városba vándorló családok elôször a városközpont komfort nélküli lakásaiban telepednek meg, ahol a nôi és a gyerekmunka segítségével igyekeznek létfenntartásukat biztosítani. Ezután költöznek ki a munkásnegyed már némi komforttal ellátott lakásaiba, ahol bekerülnek annak sajátos, szomszédsági, munkahelyi, rokoni hálózatába. E viszonyok hálózatában a családok a kis, kölcsönös szívességek által vannak összekötve. Ez nagy szerepet játszik a társadalombiztosítás elôtti korban a családok helyzetének városban való stabilizálódásában. A családok munkásmiliôbe való integrációja tehát attól a képességüktôl függ, mennyire tudnak megfelelni a kölcsönös szolgálatok e rendszerébôl folyó igényeknek. A szocialista diskurzus - pontosabban annak a negyedben domináns változata - Gribaudi szerint arra szolgál, hogy elfedje a különbözô múlt tapasztalatával bíró és különféle aspirációkkal rendelkezô családok és egyének közti különbségeket, és ezáltal lehetôvé tegye a kölcsönös kis szívességek e rendszerének mûködését. A politika a negyed lakói számára az egyenlôség hétköznapi rituáléját jelenti, amely biztosítja az eltérô életpályájú családok közti különbségekbôl adódó konfliktusok kezelését. A valódi különbségek és tagadásuk együttesen mûködtek a negyed hétköznapi életében a létfenntartást szolgáló reciprok kapcsolatokban. Az embereket és családokat egymáshoz kapcsoló viszony tartalma és rituális kifejezési formája elvált egymástól. A negyedben valójában nem létezett reális csoportkohézió; a szocialista diskurzus csak felületi kifejezôdése volt annak a hálózatnak, amelynek tartalma és oka a családok konjunkturális igénye volt a csere fenntartására.
A harmincas évekre a munkásnegyed családjai városba való integrálódásukban túljutottak azon a szakaszon, amikor szükségük volt a kölcsönös csere rendszerére. A szocialista diskurzus betiltatott. Helyét a sport, a tömegfogyasztás és a modernitás foglalta el. Ez generációk közti ellentétekben is jelentkezett. A hallgató szocialista öregekkel álltak szemben a modern fiatalok, akik nem tagadták meg az elismerést a fasizmus némely teljesítményeivel kapcsolatban. A rendszer szociálpolitikája, a társadalombiztosítás átvette a kölcsönös szolgáltatások hálójának funkcióját.
Ami tehát úgy tûnt, mint az osztálytudat gyengülése, a politikai összetartozás feladása, a magánéletbe való visszahúzódás, az valójában nem volt más, mint egy sajátos feladatot ellátó diskurzus szükségtelenné válása. Ez volt Gribaudi válasza a kiinduló kérdésfeltevésre. A kutatás során azonban számos, idôközben felmerülô kérdésre is választ talált, illetve elméleti következtetéseket is levont. Az elôbbiek közé tartozik, hogy Borgo San Paolóban nem volt örökletes munkásság, sôt a fluktuáció kifejezetten nagy arányokat öltött. A munkássorsot (condition ouvrière) Gribaudi egy épülethez hasonlítja, amelyben hosszabb rövidebb ideig laknak a falutól a kispolgárság vagy középosztály felé tartó pályájuk során az egyes családok.
Végkövetkeztetése szerint nincs egységes munkásosztály, mint ahogy nincs egységes normatíve érvényesülô munkáskultúra sem. Gribaudi szerint általánosan is érdemes elvetni az egységes és normatív kultúra fogalmát. A negyedben sem egy ilyen szabályozta a munkáscsaládok tagjainak viselkedését. Éppen ellenkezôleg: az egyének és családok folyamatosan újratárgyalták az interakciókban a munkahelyi, szomszédsági és rokonsági viszonyokban betöltött pozíciójukat. A munkásosztályhoz, mint olyanhoz kapcsolódó történeti leírások, elemzések politikai szempontú interpretációkat jelentenek. Valójában az egyének, családok történetében megfigyelhetô jelenségek annyira sokrétûek, hogy nincs helye tipikust keresô magyarázatoknak, Gribaudi szerint nem lehet ôket valamilyen átfogó fogalomnak való alárendeléssel megragadni. Nincs olyan ok, determináció, amely közössé tenné a cselekvôk döntései nyomán alakuló családi és egyéni pályákat.
Érdemes összefoglalni - mielôtt néhány kérdést fogalmaznék meg Gribaudi munkájával kapcsolatban - elemzésének néhány elméleti módszertani tanulságát, amelyek talán több mikrotörténész szerzôre is jellemzôek. Gribaudi eredeti kérdésfeltevése, a téma megközelítésére szolgáló fogalmai a vizsgálat során módosultak. Ez gyakran elôfordul a kutatásokban, Gribaudi azonban következetesen fel is tárja e változásokat. Ez a mikrotörténészek bevett eljárása, amellyel a narráció problémájára keresnek választ. A történeti munka így nem egy egyszerû vagy komplikált elbeszélés formáját ölti magára, de nem is egy kutatási napló. Mint Revel megjegyezte Levi könyve kapcsán: a mikrotörténeti munkákban a vizsgálat változó feltételeinek, körülményeinek állandó felidézése része a történeti elbeszélés megkonstruálásának. Ez egy körülményes elôadásmódot eredményez, amelyben mintegy játék közben állandóan a játékszabályok módosulásáról beszélnek. E törekvés abból a belátásból fakad, hogy az elbeszélés hozzájárul a vizsgálandó történeti tárgy megkonstruálásához.[28]
Egy másik tanulság az olyan általános fogalmak használhatóságával kapcsolatos, mint a társadalmi munkamegosztás, osztályviszonyok vagy az érdekek. Ezek általánosságokban, nem valamely egészen konkrét történeti társadalmi kontextusban mozgó elemzése alapján nem ragadható meg a cselekvôk világa. A legtöbb mikrotörténész célja pedig éppen az, hogy a történelem szereplôiként kezelt osztályok, rétegek, struktúrák helyett - ezekhez vezet a konkrét kontextusba nem elhelyezett fogalmakat kiindulópontul vevô elemzés - a cselekvôkhöz jussanak el.[29]
A harmadik levonható tanulság a struktúra, illetve inkább a modell fogalmára vonatkozik. A mikrotörténészek ezeket inkább csak leíró értelemben használják. Rendszerint a vizsgálat során megfigyelhetô eloszlásokat foglalják modellbe - például a megfigyelhetô demográfiai viselkedéseket -, s a megfigyelhetô jelenségek modelljéhez vezetô folyamatot keresik. E folyamatot pedig elvileg olyan szituációk soraként fogják fel, amelyek mindegyike lehetôségeket tartalmaz. E lehetôségekbôl a cselekvôk egyet megvalósítanak. A mikrotörténelem tipikus kérdése így az: miért pont ez vagy az valósult meg más lehetôségek helyett? Miért vándoroltak némely parasztok Torinóba, és miért maradtak mások falujukban.[30]
Lenyûgözô Gribaudi elemzése a Torinóba vándorlásról, valamint arról, amit a ,,városi integráció ciklusának" nevez, azaz a foglalkozási és földrajzi tényezôk (hol laknak a városban a betelepültek), a családszerkezetek és demográfiai magatartásoknak a családok városi és munkásmiliôben való stabilizálódásában betöltött szerepérôl. A családi és egyéni életpályák alakulására és ezek mozgatórugóira vonatkozó elemzése is plauzibilisnek tûnik, a rájuk vonatkozó elméleti megállapításokkal együtt. A kultúrára vonatkozó elméleti következtetései nem kevésbé meggyôzôek. Meggyôzôen tudja bizonyítani azt is, hogy értelmetlen a munkásosztály kategóriáját ráhúzni az általa megfigyelt rendkívül sokféle jelenségre.
Felmerülhet azonban a kétely, hogy másként fogalmazva meg a kérdésfeltevést, nem létezhet-e esetleg mégis a munkásosztály és vele együtt más makrotársadalmi kategóriák is.
Gribaudi módszerébôl adódik, hogy egy városnegyednél nagyobb léptékû területen nem is próbálhatná megválaszolni kérdésfeltevését. Ennél szélesebb keretben nem lehet feltárni az egyéni stratégiákat és az ôket kondicionáló személyközi viszonyok (relations interpersonnelles) teljességét.
Ebben a léptékben a történeti társadalmi valóság Gribaudi elemzésében három rétegûnek mutatkozik: (1) a cselekvôk konkrét interakcióinak hálózatából áll, amelyet (2) az egyének és családok által magukban hordott múlt és a belôlük fakadó aspirációk befolyásolnak, s amelyre mintegy felülrôl ráborul (3) a munkásreprezentációt hordozó diskurzus. E szemléletnek két - egymással összefüggô - gyengéje van. Egyrészt a múltat csak az egyénekben jelenlévô emlékek révén veszi számításba - s nem az intézményekben megtestesülô formájában -, másrészt pedig, hogy nem fordít kellô figyelmet a reprezentációk, illetve az ôket hordozó diskurzusok sajátosságaira. Gribaudi szerint a szocialista diskurzus esetleges Borgo San Paolóban, egy másik diskurzus is betölthetné pontosan ugyanazt a szerepet.
Jó példa a munkássors (condition ouvrière) sokszor használt fogalma, amelyet úgy fog fel Gribaudi, mint egy épületet, ahol hosszabb-rövidebb ideig laknak a családok. Azt akarja megvilágítani, a családok miként használták az épület nyújtotta lehetôségeket. Elemzésében az egyének mint aktív cselekvôk (acteurs actifs) jelennek meg, akik egy korlátozott racionalitás alapján, egyéni és családi múltuk befolyása alatt és jövôre vonatkozó aspirációik függvényében életük minden pillanatában választásokat tesznek. Mégis, Gribaudi elemzésében a diskurzus szocialista voltával szemben, valamint az általános ,,munkássors"-sal szemben, amelyre a cselekvôk maguk is gyakran utalnak, az egyének passzívnak tûnnek. Felmerül a kérdés, hogy a metaforaként használt ,,munkássorsnak" nincs-e valamilyen értelemben mégis reális tartalma, azaz nincs-e valahogyan, társadalmi szokásokban, rítusokban kijelölt határa, amely megint csak megfelelô rítusokon keresztül, illetve megfelelô útlevéllel (képzettség vagy sok más lehetôség révén) léphetô át. A másik probléma a diskurzus esetlegessége. Biztosan a vak véletlen uralkodik a diskurzusok hordozta reprezentációk világában, ahogyan az Gribaudi állításából következik? Nem lehet értelmes kérdés, hogy miért pont ez a diskurzus, miért pont ezeket a társadalomra vonatkozó reprezentációkat hordozza?[31]

Néhány szempont a mikrotörténelem franciaországi recepciójához
A kihívás nyomán, amelyet az olasz mikrotörténet jelentett, a francia történészek sok szempontból felülvizsgálták az Annales iskola korábbi korszakainak teljesítményét.[32] Az Annales 1988-as felhívása[33] nyomán elindult vitában - eltekintve most a vita más szálaitól - lezajlott a mikrotörténelem recepciója. Ez egyrészt az Annales korábbi korszakai teljesítményének kritikai felülvizsgálatát jelentette; másrészt pedig az olasz mikrotörténelem propozícióinak feldolgozását. Külön historiográfiai tanulmányt igénylô kérdés, hogy a francia történetírás miért reagált olyan érzékenyen a mikrotörténelemre.[34] Itt most csak annyit jegyzek meg, hogy a mikrotörténelem a korábbi paradigmák kimerülése után új lehetôséget jelentett az Annalesnak egy új fajta történészi identitás kialakítására, s a korábbi széttöredezettség után ismét a történelemnek egy koherensebb képét hozta.[35]
Némiképp leegyszerûsítve az állapítható meg, hogy az Annales történészei fogékonynak bizonyultak a korábbi társadalomtörténeti szemlélet kritikájára, illetve maguk is saját kritikai formulázásban vizsgálták felül a francia történetírás korábbi teljesítményeit.[36] Ugyanakkor tartózkodóak maradtak a mikrotörténelem számos javaslatával szemben. Míg több olasz mikrotörténész - például éppen Gribaudi - hajlamos kizárólagos szerepet tulajdonítani a mikroszintnek, s úgy gondolja, hogy a történeti valóság a mikroszinten ragadható meg, az oksági folyamatok ahhoz kötôdnek, addig a francia történészek, bár elismerik a mikroszintû optika revelatív jelentôségét, de nem tulajdonítanak neki olyan primátust a történeti folyamatok megértésében, mint némely olasz kollegájuk.[37] Revel például hangsúlyozza, hogy az optika átállítása a makroszintre ötven évvel korábban ugyanolyan revelatív volt, mint jelenleg a mikroszintû vizsgálatok és a sajátos mikrotörténeti módszertan lehetôségeinek felfedezése. Lepetit, aki Revelnél kritikusabb az olasz mikrotörténettel szemben - egy, az olasz mikrotörténészekétôl eltérô ismeretelméleti alapról kiindulva[38] -, úgy fogalmaz, hogy sem a mikroszint, sem a makroszint nem valóságosabb a másiknál. Mindkettô az elmúlt korok reprezentációja, amelyhez a történész tevékenysége vezet el. A léptékek változtatása átrendezi a vizsgált tárgy sajátosságait, mivel alapvetôen módosítja a történészi kérdésfeltevést, amelybôl a vizsgálat tárgyának lehatárolása következik.[39] E felfogás nyomán a francia történetírásban - rendkívül leegyszerûsítô rövidítéssel fogalmazva - egy multiszkópikus megközelítésmód alakult ki (multiscopique).[40] Ez, igénye szerint, a történeti folyamatokat - miközben inkább bizalmatlan az oksági elemzéssel szemben - több léptékben tartja szükségesnek leírni.
Visszatérve most már a nagy társadalmi csoportok kutatásához, megállapítható, hogy a mikrotörténelem és a francia szociológia eredményei egyaránt érvényesülnek az újabb munkákban. A társadalmi reprezentációk kutatása elôretörôben lévô kutatási irányzat a pszichológia, szociológia és a történelem terén egyaránt.[41] A foglalkozási megnevezések történetének feltárása, ami eredetileg egy forráskritikai mûveletnek indult a rendelkezésre álló statisztikai összeállítások jobb hasznosítása végett, önálló kutatási területté vált; történetük tanulmányozása önmagában érdekes.[42] A Boltanski által megkezdett irány folytatását jelenti Laurent Thévenot és Alain Desrosières könyve, amely a foglalkozási besorolások rendszerét kognitív, statisztikai és politikai reprezentációnak tekinti.[43] Itt most csupán Topalovnak a munkanélküliség születésérôl szóló munkáját emelném ki. Ô elveti azt a felfogást, mely szerint a munkanélküliség fogalma, majd nyomában a társadalmi probléma kezelése annak nyomán született volna meg, hogy társadalomtudósok, társadalomreformerek a századfordulón olyan szintre jutottak a piacgazdaság törvényeinek megismerésében, hogy a korábbi képzetekkel szemben helyesen tudták megfogalmazni a munkanélküliség mibenlétét. A munkanélküliséget szerinte nem fölfedezték, hanem föltalálták (inventer). A munkanélküli és a munkavállaló két olyan kategória, amely egymást kiegészítve párhuzamosan született meg a korábbi kategóriarendszer átalakulásával. Topalov hangsúlyozza, hogy itt a korábbi reprezentációk hirtelen átalakulásáról van szó, s magyarázatában egyaránt fontos a diszkontinuitás és az, hogy a munkanélküli a korábbi reprezentációk elemeinek újjászervezésével jött létre. Az átalakulás bemutatása során Topalov a szereplôk - társadalomreformerek, a munkajogi, szociálpolitikai intézményrendszer alakítói - cselekvéseit és az általuk használt ,,kognitív eszközök" történetét egy elbeszélés keretében mutatja be.[44] Jellegzetes, hogy a társadalmi jelenségeknek egy ettôl eltérô realista megközelítése milyen felzúdulást volt képes kiváltani.[45]
A társadalmi rétegzôdés vizsgálata szempontjából a legfontosabbnak mindebbôl azt tartom, hogy a rétegeket, nagy társadalmi csoportokat nem érdemes önálló, mintegy dologi léttel bíró entitásokként felfogni, amelyek jellemezhetôek, amelyek között alá-fölérendeltségi vagy más viszonyokat lehet megállapítani. De nem kell a másik végletbe sem esni, azaz a rétegeket, nagy társadalmi csoportokat csupán üres konstrukciónak tekinteni. Bár az egyéni jellemzôk, magatartások rendkívül sok variációt mutatnak, ebbôl nem következik, hogy nincsenek nagy társadalmi csoportok, nincs reális kohézió bennük. A társadalmi csoportok reprezentációjának és e reprezentációk iránti lojalitásnak a vizsgálata révén a társadalmi rétegzôdés kutatása empirikus kutatási téma maradhat.[46] Egy egyénekre irányuló részletes társadalomtörténeti mikrovizsgálat tudja feltárni, hogy kik között, miként és miért pont az adott reprezentációk közremûködésével születik meg valamifajta társadalmi összetartozás.

Jegyzetek

[1] A két áramlat között van bizonyos kapcsolat. A mikrotörténészek hivatkozzák a szóban forgó szociológusok munkáit, ami fordítva nem mondható el.
[2] Luc Boltanski: Les cadres. La formation d'un groupe social. Párizs, 1982. A ,,cadre" szószerinti fordításban kádert jelent, más nyelvekre nehezen fordítható. Részben fedi az angol ,,manager" kifejezést, de néhány ,,professionals" is cadres volna franciául. A magyar magántisztviselô kategória alsóbb régióit már szintén nem foglalja magába, mivel többnyire, de nem kizárólag a középfokúnál magasabb, ha nem is feltétlenül egyetemi képzettséget feltételez.
[3] Luc Boltanski a hetvenes években Bourdieu legközelebbi munkatársa volt. Bourdieu nem csak a társadalmi rétegzôdés vonatkozásában kezdeményezett reprezentációkutatásokat. Például a régiók tekintetében: Pierre Bourdieu: L'identité et la représentation; Roger Chartier: Le Nord et le Midi.; Catherine Bertho: L'invention de la Bretagne. Actes de la Recherche en Sciences Sociales. 1980 november. A nyudíjaskorral kapcsolatban: Rémi Lenoir: L'invention du troisicme âge. In: Actes de la Recherche en Sciences Sociales. 1979. március-április.
[4] Emil Durkheim: Les rcgles de la méthode sociologique. Párizs, PUF. 1963. 5. o.
[5] Emil Durkheim: Les formes élémentaires de la vie religieuse. 4. kiadás, Párizs, PUF. 1960. 620-622. o.
[6] Serge Moscovici: La psychanalyse, son image et son public. Párizs, 1961. Moscovici fôleg az objektivációt vizsgálta, azaz azt, hogyan vált az egyszer már kialakult kép önállóvá a leegyszerusítô kollektív befogadása által; másrészt azt, hogyan illeszkedik be a kép a korábbi kategóriák, osztályozások, tipológiák rendszerébe. Részletesen a reprezentáció fogalmának történetérôl a szociológia klasszikusainál, lásd: Serge Moscovici: Des représentations collectives aux représentations sociales : éléments pour une histoire. In: Les représentations sociales. Sous la dir. de Denise Jodelet. Párizs, PUF. 1997. (1. kiadás 1989.) 79-103. o.
[7] Pierre Bourdieu: La distinction. Lés éditions de Minuit. Párizs, 1979. 561. o.
[8] Bourdieu, i. m. 543-564. o.
[9]¹⁰ Luc Boltanski: Taxinomies sociales et luttes de classes. In: Actes de la recherche en sciences sociales. 1979. szeptember.
[11] E gondolat már Bourdieunél is megtalálható.
[12] Alain Desrosicres: Éléments pour l'histoire des nomenclatures socio-professionnelles. In: Pour une histoire de la statistique. 1. kötet, Párizs, 1977. Desrosicres a francia foglalkozási statisztika kategóriarendszerének történetét elemzi. A munka a kidolgozandó új nómenklatúra elômunkálataként született.
[13] Boltanski: i. m. 51. o. A kritika itt kifejezetten azoknak a történészeknek szól, akik homogén statisztikai sorok elôállítása végett hajlamosak leegyszerusítve kezelni ezt a problémát.
[14] Boltanski: i. m. 487-488. o.
[15] Boltanski részletesen elemzi a különféle helyzetu egyének összetett, ambivalens viszonyát a csoporthoz, amelyhez tartoznak.
[16] A mikrotörténelem franciaországi recepciója nem csupán a szemlélet befogadását jelenti; számos olasz mikrotörténész részben vagy teljesen Párizsban dolgozik, tanít. Az olasz mikrotörténészek - olasz témákról szóló - munkáinak egy része is elôször, esetleg kizárólag franciául jelent meg.
[17] Siegfried Kracauer: Geschichte - vor den letzten Dingen. Idézi: Jürgen Schlumbohm: Mikrogeschichte - Makrogeschichte. Zur Eröffnung einer Debatte. In: Jürgen Schumbohm (szerk.) Mikrogeschichte - Makrogeschichte. Komplementär oder inkommensurabel. Göttingen, 1998. 13. o.
[18] Boltanski általában hivatkozott szerzô, de nem egyszeruen a szociológiában megjelenô felfogás adaptálásáról van szó. Az önálló utakon haladó historiográfiai fejlôdés máshol is keres elméleti, módszertani támpontokat törekvéseihez.
[19] Bernard Lepetit: De l'échelle en Histoire. In: Jacques Revel (szerk.): Jeux d'échelles. La micro-analyse r l'expérience. Párizs, 1996.
[20] Maurizio Gribaudi: Les discontinuités du social. Un modele configurationnel. In: Bernard Lepetit (szerk.): Les formes de l'expérience. Une autre histoire sociale. Párizs, 1995.
[21] A nyolcvanas években oly divatos, geertzi ihletésu történeti antropológiát a mikrotörténészek szintén bírálni szokták. Miután a történelem megértése az elméletileg elôzetesen konstruált makrotársadalmi fogalmakban gyakran kevéssé tunt meggyôzônek, kézenfekvô volt az egykori cselekvôk nyelvezetét, rítusait, általában magatartását interpretálni. A Geertz által inspirált történeti antropológia erre tett kísérletet. A cselekvéseket mint szöveget interpretáló kutatások szükségszeruen az esettanulmány léptékére korlátozódnak. Az általánosítás itt is problémát jelent. A kultúra, az a nyelv, amelyet a cselekvések szövege ,,beszél", megértése csak a lokális eseteken keresztül történhet. Ennek implicit elôfeltétele, hogy az adott kultúra kellô mértékben homogén legyen, s hogy a viszony a kultúra és az egyes cselekedetek között azonos legyen. Így is egy circulus vitiosus adódik azonban: a nyelvet ismerve érthetjük meg az egyes eseteket, a nyelvet azonban az egyes esetekbôl igyekszünk megtanulni. E buvészmutatvány eredménye azonban mindig korlátozott, éppen a történetiség lényegét alkotó idôbeliség szempontjából. Az egyes esetek elemzésében a kultúra csak mint állandó adottság mutatkozhat meg. Idôbeli változásokat, folyamatokat - például egy társadalmi csoport születését - az interpretatív vállalkozás nem tud bemutatni, ennyiben ôrzi az antropológia eredeti ahistorikus jellegét. Az összehasonlítás lehetetlensége különösen gyenge pontja a történeti antropológiának. Az interpretációk bezárva maradnak azokban a keretekbe, ahol az egykori cselekvôk használták a szimbólumokat, mivel ezek szövege mutatja meg a nyelvet, a szöveg jelentését pedig csak a nyelv adja meg. Az egykori cselekvôk nyelvezetének elsajátítása tehát olyan törekvés, amely - elônyei mellett - újabb problémákat hoz létre. Simona Cerutti: La Ville et les Métiers. Naissance d'un langage corporatif, Turin, XVIIe-XVIIIe siccle. Párizs, Editions de l'EHESS, 1990. 13. o. Bernard Lepetit: Építészet, földrajz, történelem: a lépték használatai. In: Aetas. 1995. 4. 145-147. o.
[22] Cerutti: i. m., 21. o.
[23] Egyes mikrotörténészek, elsôsorban Carlo Ginzburg a kulturális kontextusnak biztosítanak elsôséget, mások inkább egy társadalmi kontextusba igyekeznek beágyazni forrásaikat.
[24] Gribaudi egy sajátos kísérletet is végrehajtott, hogy kidolgozzon egy olyan társadalomtörténeti eljárást, amely elkerüli a kategorizálást, s mégsem korlátozott léptékre vonatkozik. Mintát vett a franciaországi házassági anyakönyvekbôl az 1801 és 1901 közé esô idôszakból. 46 000 esküvô esetében a vôlegény és apja foglalkozását vette fel. A foglalkozási megjelöléseken semmilyen csoportosítást, osztályozást nem hajtott végre. Még az ,,irodai alkalmazott" ,,irodában alkalmazott" típusú megnevezéseket sem vonta össze. A kutatás kiinduló tétele az volt, hogy a vôlegény és apja foglalkozása között bizonyos társadalmi közelség létezik. A cél ennek a közelségnek, pontosabban az összes foglalkozásnak a társadalmi térben egymáshoz képest elfoglalt helyének meghatározása volt. A foglalkozási megnevezéseket gráfokba rendezte el, figyelemmel arra, hogy a kapcsolat reciprok-e, azaz, hogy egy foglalkozás egy másikkal csak apa-fiú, illetve fiú-apa viszony szerint van összekapcsolva, vagy pedig mindkét irányú összekapcsoltság megtalálható. A negyed évszázadonként felrajzolt gráfok jól látható eltéréseket mutattak, a foglalkozások közti kapcsolatok elrendezôdése, surusége világosan különbözô szférákra osztotta a teljes foglalkozási mezôt. Az egyes szférák központjában néhány eltérô megnevezés állt. A négy különbözô gráf összehasonlításából kirajzolódott a francia társadalom múlt századi strukturálódásának története. Megállapítható, hogy egymás mellett létezett több strukturáló tényezô, kohéziós erô; szektoriális szervezô elvek (például a közszféra esetében) épp úgy hatottak, mint például a vagyon vagy a képzettség. Az is igazolódott, hogy a század elsô felének vezetô csoportjai a század végére meglepô mértékben marginalizálódtak. Gribaudi e vizsgálatban azt kívánta illusztrálni, hogy a hagyományos makromegközelítés logikájának elutasítása nem jelent bezárkózást a kis léptékben megfogalmazható és vizsgálható kérdésekbe. Kvalitatív módszerekkel - ami nem a matematikai eszközökrôl való lemondást jelent - is lehet egy egész társadalomra vonatkozó megállapításokat tenni. Gribaudi: i. m., 187-225. o.
[25] Edoardo Grendi: Repenser la micro-histoire? In: Jeux d'échelles.
[26] A kontextus fogalmának egy olyan elgondolása jellemzi a mikrotörténészeket, amely azt nem mint a vizsgálat tárgyát körülfogó adottságokat tekinti, hanem arra figyel, hogyan hatnak a cselekvôk vagy a vizsgált jelenségek a környezetükre, a kontextusra. Lásd: Jacques Revel: La mycroanalyse et la construction du social. In: Jeux d'échelles.
[27] Maurizio Gribaudi: Itinéraires ouvriers. Espaces et groupes sociaux r Turin au début du XX^e siccle. Párizs, 1987.
[28] Jacques Revel: L'histoire au ras du sol. In: Giovanni Levi: Le pouvoir au village. Histoire d'un exorciste dans le Piémont du XVII. siccle. Párizs, 1989.
[29] Az érdek fogalmának - amely gyakran csak implicit jelenlévô alapja az elhamarkodottan általánosító kategorizálásnak - kritikájában a mikrotörténészek Albert O. Hirschman munkájára támaszkodnak, amely teljesen más szempontból dolgozva ugyan fel témáját, historizálja az érdek fogalmát. Simona Cerutti: Processus et expérience: individus, groupes et identités r Turin au XVIIe siccle. 161-186. o. Albert O. Hirschman: Az érdek és a szenvedélyek. Politikai érvek a kapitalizmus mellett annak gyôzelme elôtt. Budapest, 1998. Hasonló gondolatmenet: Simona Cerutti, La construction des catégories sociales. In: Jean Boutier-Dominique Julia (szerk.): Passés recomposés. Champs et chantiers de l'histoire. Párizs, 1995.
[30] A modell és az általa leírtakhoz vezetô folyamat ilyetén felfogása Fredrik Barth antropológiájából származik. Nála a kisebbségi magatartások a darwini modell szerint válhatnak többségivé. Barth antropológiájának és a mikrotörténelemre gyakorolt hatásának összefoglalása: Paul-André Rosental: Construire le ,,macro" par le ,,micro": Fredrik Barth et la microstoria; In: Jeux d'échelles. 141-159. o. A modell egy más értelmezése, amikor az a megfigyelt eloszláshoz vezetô folyamatot képezi le. Ebben az esetben a modellnek valamennyi tényezôt tartalmaznia kell, amelyek befolyásolják a vizsgált körben megfigyelhetô magatartásokat. A modell elemeinek módosításával valamennyi vizsgálatba bevont magatartást magyarázni kell tudni. A modellnek tehát olyan finomnak kell lennie, hogy a legszélsôségesebb eset is megérthetô legyen a modell tényezôinek módositásával. Vagyis a modellnek nem a tipikusat kell megközelítenie. Grendi: i. m. Gribaudi munkájában a modell mindkét értelemben fellelhetô.
[31] Simona Cerutti már idézett munkája, sokkal összetettebb elemzést nyújt, mivel egy Gribaudiéhoz hasonló részletezettségu társadalomtörténeti mikroelemzést kapcsol össze a reprezentációknak egy olyan elemzésével, amelyet Boltanski is végrehajtott. [Cerutii muvébôl l. Czoch Gábor tanulmányát - A Szerk.]
[32] Ehhez valószínuleg amúgy is elérkezett volna az Annalest 1990 körül irányító történészkör, de a konkrét ösztönzést a mikrotörténelem jelentette.
[33] Histoire et sciences sociales. Un tournant critique. Annales, 1988. március-április. 291-293. o.
[34] Elhangzottak persze fanyalgó vagy éppen arrogáns megjegyzések is. Utóbbira példa Bernard Lepetit állítása, aki szerint a mikrotörténelem az olasz levéltárak még francia szemmel nézve is elképesztô gazdagságának - amely lehetôvé teszi, hogy név szerint kövessék viszonylag nagyszámú egyén sorsát már a koraújkorban is - és az olasz egyetemek szervezetlenségének találkozásából született, amelyek képtelenek voltak a korábbi - nagy létszámú kutatócsoportokat feltételezô - kvantitatív társadalomtörténeti vizsgálatok megszervezésére és finanszírozására. Bernard Lepetit: Építészet, földrajz, történelem. A lépték használatai. In: i. m. 145. o.
[35] Lásd errôl magyarul részletesebben: Jacques Revel: Mikroszintu vizsgálat és társadalmi jelenségek konstruálása. Aetas, 1996/4. Sonkoly Gábor-Nicolas Verdier: Hogyan gyúrjuk össze a morzsákat. Régió. 1996/4.
[36] Histoire et sciences sociales. Tentons l'expérience. Annales. 1989. november-december. 1317-1323. o. Jean-Yves Grenier-Bernard Lepetit: L'expérience historique. A propos de C.-E. Labrousse. Annales. 1989. november-december.
[37] Nem jellemzô ez azonban minden olasz mikrotörténészre. Cerutti szerint például a történeti valóság maga tartalmaz eltérô léptéku szervezôdéseket, jelenségeket, amelyekhez így a történésznek alkalmazkodnia kell. Simona Cerutti: La ville et les métiers. i. m. 21. o. Levi szerint a léptékváltás analitikus eljárás, amellyel a más léptékekben levont következtetések érvényességi körét lehet behatárolni. Giovanni Levi: i. m. 9-18. o.
[38] Lepetit számára Gribaudi és néhány más olasz mikrotörténész tulajdonképpen a pozitivizmust csempészik vissza a történetírásba, velük szemben nominalista álláspontról fogalmazza meg kritikáját.
[39] Bernard Lepetit: Építészet, földrajz, történelem: a lépték használatai. I. m.
[40] Rosental: Constriure le ,,macro" par le ,,micro". Ezt fejezi ki a Jeux d'échelles cím is.
[41] Megjegyzendô, hogy a pszichológiai reprezentációkutatás nem hasznosította közvetlenül azokat az eredményeket, amelyeket a reprezentációk vizsgálata hozott a szociológiában és a történelemben. A reprezentációk alakulásának feltételei között számontartják a társadalmi csoporthovatartozást is. Denise Jodelet: Représentations sociales: un domaine en expansion. In: Denise Jodelet (szerk.): Les représentations sociales. Párizs, 1997. (Elsô kiadás 1989). További pszichológiai munka: Jean-Claude Abric Pratique sociales et Représentations. Párizs, 1994. A szociológia területén: Patrick Watier (szerk.): La sociologie et les représentations de l'activité sociale. Párizs, 1996.
[42] Alain Desrosicres: Comment fair des choses qui tiennent: Histoire sociale et statistique. In: Histoire et Mesure 1989/3-4.
[43] Laurent Thévenot-Alain Desrosicres: Les catégories socio-professionnelles. Párizs, 1988.
[44] Christian Topalov: Naissance du chomeur 1880-1910. Párizs, 1994. Magyarul lásd: Christian Topalov: A munkanélküliség föltalálása és a századelô szociálpolitikái. In: Léderer Pál-Tenczer Tamás-Ulicska László (szerk.): ,,A tettetésnek minden mesterségiben jártasak..." Budapest, 1998.
[45] Olivier Marchand-Claude Thélot: Deux siccles de travail en France. Population active et structure sociale, durée, productivité du travail. (Párizs, 1991.) címu munkája támadások kereszttüzébe került. Topalov, Brian, Lepetit és Desrosicres ugyanabban a szellemben támadták meg - magyar szemmel nézve rendkívül élesen - a munkát, amiért egy-két évtized kutatásának kritikai eredményeit figyelmen kívül hagyva vetít vissza fogalmakat kétszáz év távolságra, amelyeknek saját történetisége nem nyúlik ilyen régre vissza. Az eredményt egyszeruen fiktív történelemnek tartják. Bernard Lepetit: Séries longues, histoire longue. Eric Brian: Histoire de chiffres. Alain Desrosicres: Séries longues et conventions d'équivalence. Chistian Topalov: Réalistes, nominalistes et conventions statistiques. In: Gencses, 1992. október.
[46] A mikrotörténelem - és ez talán általábban is jellemzô a francia társadalomtudományra - ellenállni igyekszik az angolszász országokban hódító linguistic turn felfogásnak. A társadalmi rétegzôdést, csoportképzôdést nem csupán a diszkurzív formáiban kívánja tanulmányozni, hanem továbbra is lehetôséget lát empirikus kutatásokra.