Amikor valamely társadalom rétegzôdését, vagy a rétegzôdés alapját képezô mélyebb szerkezetét, struktúráját vizsgáljuk, elôször azt a kérdést kell tisztáznunk, hogy a társadalmon belül milyen blokkokat, tömböket, kategóriákat különböztetünk meg. Más szóval, amikor a jövedelem és vagyon, az életkörülmények, az életmód, az életminôség stb. egyenlôtlenségeit, különbségeit elemezzük, akkor milyen társadalmi kategóriák közötti jövedelem- stb. különbségeket mutatunk be és elemzünk adataink alapján." Ezekkel a szavakkal vezeti be Andorka Rudolf a ,,Társadalmi rétegzôdés" címû, elsôsorban magyar, német, angol és amerikai szociológusok tanulmányaiból készült válogatás problematikáját.[1] Felfogása szerint a társadalmi rétegzôdést vizsgáló szociológiai szakirodalomban három nagy irányzatot lehet megkülönböztetni, lényegében annak alapján, hogy a szociológia klasszikusai, Karl Marx, Max Weber, Theodor Geiger elméleteinek nyomán a kutatók milyen tényezôk figyelembevételével alakítják ki alapvetô társadalomleíró kategóriáikat: az egyénnek a termelésben elfoglalt pozíciója szerint, a hatalomhoz való viszony alapján vagy az életstílus, élethelyzet szerint. Andorka két kérdést emel ki, amelyekre a kötet összeállítói az empirikus kutatások elemzésénél választ próbálnak keresni: egyrészt azt, hogy a ,,vizsgált társadalom belsô differenciálódásának, a megfigyelhetô egyenlôtlenségeknek, különbségeknek leírására az osztály, a réteg vagy az életstíluson alapuló kategóriák a legalkalmasabbak", illetve azt, ,,hogyan változik a társadalmi rétegzôdés és szerkezet a társadalmak történeti fejlôdése során?"
A társadalomtörténet-írásban a társadalmi rétegzôdés problematikájának alapvetôen két megközelítését különböztethetjük meg. A mind a mai napig elterjedtebb irányzat ugyanazokat a kérdéseket fogalmazza meg, mint az idézett szociológiai irodalom, a társadalmi csoportok meghatározása is hasonló kritériumok szerint történik, s végül, az elemzés szintén az Andorka által ismertetett rend szerint épül fel: a kutató elsôként azonosítja a vizsgált társadalomra jellemzô nagy csoportokat, majd ezt követi azok részletesebb elemzése. Ebben a megközelítésben a társadalmi kategóriák meghatározásának egyik legkifinomultabb és igen közkedvelt módszere a szocioprofesszionális osztályozás, amely egyszerre több, gazdasági és szociális tényezôt is figyelembe vesz a csoportok kialakításához.
A szocioprofesszionális osztályozás körül különösen a francia történetírásban bontakozott ki élénk vita az 1960-as és 1970-es évek folyamán. A társadalmi rétegzôdés másik megközelítése, amelyet az olasz mikrotörténelem javasol, lényegében a szocioprofesszionális osztályozás kritikájából indult ki, és elsô megfogalmazásai a körülötte folyó francia történészvitához kapcsolódtak.[2] A mikrotörténelmi megközelítésben nemcsak a módszerek eltérôek az elôzôtôl, de a társadalmi rétegzôdéssel kapcsolatos kérdések is másképpen vetôdnek fel.[3] Az alábbiakban a társadalmi rétegzôdés e két lehetséges megközelítésének összevetésére vállalkozom.

A szocioprofesszionális osztályozás módszerének kialakulása az újkori városok gazdasági-társadalmi szerkezetére irányuló kutatásokhoz, az ezzel kapcsolatos vitákhoz kötôdik, és szorosan kapcsolódik a kvantitatív történetírás megjelenéséhez is. A gyökerek az 1950-es évekre nyúlnak vissza. Ernest Labrousse az 1955-ben Rómában tartott X. Nemzetközi Történészkongresszuson, a nyugat-európai XVIII-XIX. századi polgárság kutatásának programjával kapcsolatban fejtette ki, hogy a társadalmi struktúrák tanulmányozását olyan dokumentációra kell építeni, amely meghatározhatóvá teszi az egyének kondícióját, és elég nagyszámú információt tartalmaz ahhoz, hogy statisztikailag értékelhetô legyen.[4]
Ez a program abba az általános koncepcióba illeszkedett, amely, Labrousse mellett elsôsorban Fernand Braudel nevével fémjelezhetôen, a történeti kutatás fô feladatának a hosszú idôtartamba illeszkedô makrofolyamatok, illetve az ezeket mozgató gazdasági, demográfiai meghatározottságok elemzését tekintette. A történészeket foglalkoztató kérdések elsôsorban a modernizáció ritmusára, formáira vonatkoztak, ezen belül a társadalmi és gazdasági struktúrák, a konjunkturális ciklusok alakulására irányultak. A történelem fôszereplôinek ez a megközelítés nem az egyes egyéneket, hanem, Durkheim nyomán, a nagy társadalmi csoportokat tekintette, és ezek transzformációját vizsgálta. A kutatás keretét igen gyakran a monográfia, a lokális rekonstrukció jelentette; a szintézis, a totalitás elérését a helyi szintû részletes elemzések eredményeinek összeadásából, illetve a lokális vizsgálatokat összefogó, nagyszabású kollektív kutatási programoktól remélték.[5]
A kitûzött feladatokhoz a legmegfelelôbb forráscsoportot a nagyobb számban a XVII. század végétôl kezdôdôen fennmaradt különbözô összeírások, e mellett az egyházi anyakönyvek, illetve a közjegyzôi iratok jelentették. A cél olyan társadalmi klasszifikáció kidolgozása volt, amelynek segítségével meg lehet ragadni az idôben végbement változásokat (az azonos szempontok szerint meghatározott társadalmi csoportok két különbözô idôpontban vizsgált arányszámainak módosulásait vizsgálva például), és amely lehetôvé teszi az összehasonlítást, viszonyítást különbözô területek, települések között.
A legmegfelelôbb eljárás körüli viták elsôsorban a társadalom osztályozásának kritériumairól folytak. Az elsô felosztások az összeírásokban fennmaradt foglalkozásnevekbôl indultak ki. Az osztályozás arra irányult, hogy az azonos típusúnak tekinthetô foglalkozásokat egy csoportba sorolva egyszerûbben kezelhetô, nagyobb egységeket hozzanak létre, és ezzel egyidejûleg a legkülönfélébb foglalkozásnevek, a sokszor csak néhány fô által ûzött mesterségek halmazát rendszerezve kibontsák a város gazdaságának, foglalkozásszerkezetének fôbb jellemzôit. Az ilyen osztályozásokban a foglalkozásokat leggyakrabban vagy a felhasznált alapanyag szerint csoportosították, vagy jellegük és funkciójuk szerint nagyobb gazdasági ágazatokba sorolták.
A szocioprofesszionális osztályozás alkalmazását az 1960-as évek elején, a XVIII-XIX. századi franciaországi városok szerkezetének tanulmányozására irányuló, Labrousse által koordinált országos kutatási program keretében szorgalmazták elsôként. Ez a komplex osztályozás az egyszerûen csak a foglalkozást alapul vevô felosztásoknál jóval alkalmasabbnak ígérkezett a társadalom szerkezetének vizsgálatára. Az eljárást Labrousse munkatársa, a XVIII. századi párizsi társadalmat kutató Adeline Daumard ismertette két nagy visszhangot kiváltó cikkben.[6]
A szocioprofesszionális klasszifikáció módszerét a francia statisztikai intézet, az INSEE(Institut national de la Statistique et des Études économiques) kutatói fejlesztették ki az 1950-es években. A Labrousse és Daumard körül csoportosuló történészek egyrészt tehát a XX. század közepi francia társadalom leírására kidolgozott osztályozást vették át, másrészt az osztályozás kialakításának módszeréhez is a kortárs szociológusoktól és statisztikusoktól kaptak inspirációt. Ezek szerint a kutatás elsô feladata, hogy viszonylagosan homogén társadalmi kategóriákat határozzanak meg. A beosztás alapja változatlanul a foglalkozás maradt, ezt azonban kiegészítették a vagyonra, a társadalmi állásra, életszínvonalra vonatkozó kritériumokkal. Figyelembe vették a minôsítést a foglalkozáson belül (mester-legény), a termelésben elfoglalt pozíciót (fônök-beosztott), a foglalkozás társadalmi presztízsét, és lehetôség szerint a függôségi viszonyokat. Az egyes kategóriák közötti határvonalak megállapításánál empirikus módszerre hagyatkoztak. Ez azt jelentette, hogy bizonyos gyakori foglalkozásokat tipikusnak jelöltek ki, a többit ezekhez sorolták összehasonlítás és asszimilálás útján. Lényeges szempontjuk volt, hogy olyan kategóriákat alakítsanak ki, amelybe a statisztikai elemzéshez elégséges számú személy besorolható. Gyakorlatilag az INSEE példája nyomán tíz fô csoportot, és azokon belül további (az egyes csoportok szerint változóan kettô-nyolc) alcsoportokat állapítottak meg.
A megfogalmazott kutatási program a forrásokhoz való viszonyt is megszabta. Egyrészt a forrásokból csak bizonyos adatokra koncentráltak: azokra, amelyeket a társadalmi struktúrák szisztematikus statisztikai elemzéséhez elégségesnek ítéltek (az egyes személyek vagyoni helyzetérôl, lakóhelyérôl, foglalkozásáról, társadalmi állásáról tudósító adatokra). Ezeket azonban szükségesnek tartották figyelembe venni, rögzíteni a vizsgált népesség egészére vagy a lehetôség szerinti minél nagyobb hányadára vonatkozóan. A kutatási program szerint továbbá az adatgyûjtéshez olyan éveket kell választani, amelyek során sem háború, sem gazdasági, demográfiai krízis nem sújtotta a vizsgált populációt, vagyis amikor a történész számára ,,normális" állapotában tárulhat fel a vizsgált társadalom.
Az adatgyûjtést és a kódrendszer meghatározását követôen a kutatás következô lépését a különféle hierarchiák felállítása jelentette: egyrészt vertikálisan, vagyis minden meghatározott kategórián belül, másrészt horizontálisan, a kategóriák között, annak érdekében, hogy az egyes társadalmi csoportok helyét ki lehessen jelölni a társadalmon belül. Az egyes kategóriákat tehát valós társadalmi csoportként kezelték, pedig végsô soron a társadalmi csoportok a kutató által végrehajtott kodifikációs mûvelet révén alakultak ki. Ebben a megközelítésben ezért a kutatás elején meghatározott osztályozási elvek alapvetôen meghatározzák az eredményeket.
Daumard maga is hangsúlyozta, hogy a klasszifikáció típusa szerint ugyanazon társadalom más aspektusai domborodhatnak ki. Ebbôl szerinte egyrészt az következik, hogy olyan klasszifikációt kell alkalmazni, amely a leginkább tükrözi a korabeli társadalmi hierarchiát, lehetôvé teszi a korabeli struktúrák elemzését, ugyanakkor alkalmazkodik a rendelkezésre álló források természetéhez. Továbbá, olyan kódrendszert kell kidolgozni, amely alkalmazható ,,az összes nagy statisztikai sorozatra, amelyek a XVIII. és XIX. századi franciaországi városi társadalmak struktúráiról tudósítanak".[7]És végül, más szempontok szerinti felosztásban is meg kell vizsgálni a társadalmat (például nemek vagy életkor szerinti osztályozásban), mert a szocioprofesszionális klasszifikáció eredményeinek jelentése más osztályozásokkal ütköztetve mélyíthetô el.
Daumard az INSEE által inspirált felosztást elég rugalmasnak ítélte ahhoz, hogy a helyi sajátosságokhoz lehessen igazítani. A kiigazításoknak azonban egy határon túl nem szabad menniük. Egy statisztikai elemzés nem alapulhat az egyes személyek hosszadalmas tanulmányozásán, és nem alkalmas az egyedi esetek vizsgálatára, így például az elit, a nemesség különbözô, esetleg csak néhány fôbôl álló kis csoportjainak pontos elhatárolására és elemzésére. Daumard szerint azonban a szocioprofesszionális klasszifikációnak nem is ez a feladata: a kategóriákat ugyan variálni és finomítani kell, de nem szabad szem elôl téveszteni, hogy ,,a cél társadalmi csoportok tanulmányozása kvantitatív eszközökkel".[8]
A hatvanas évek francia társadalomtörténet-írását, ahogy az Daumard kutatói programjából is látható, alapvetôen az a nézet határozta meg, hogy a társadalomtörténet tárgyát nem az egyének, hanem a valóságosan létezônek tekintett társadalmi csoportok jelentik. E mellett abból a feltételezésbôl indultak ki, hogy a társadalmi csoportok homogén egységeket képeznek. A társadalom szerkezetét e csoportok hierarchikus rendbe tagolódó összessége alkotja, a kutató feladata tehát a csoportok azonosítása és a közöttük lévô hierarchia megállapítása. A szocioprofesszionális osztályozás ehhez igen hatásos eszköznek tûnt, a módszer körüli viták a hatvanas években döntôen a kategóriák további finomítására irányultak, illetve a besorolás nehézségeit érintették. A történészek többségének azonban egyöntetûen az volt az álláspontja, hogy az osztályozás mûvelete elengedhetetlen feltételét jelenti a társadalom szerkezetére irányuló mindenfajta kutatásnak.[9]
Az elsô nagyobb horderejû kritikák a hetvenes évek elején fogalmazódtak meg a szocioprofesszionális osztályozásokkal szemben. Ezek lényegében arra vonatkoztak, hogy a javasolt kategóriák egységes alkalmazásával nem lehetséges igazából megragadni a társadalmi realitások sokféleségét. Maurice Garden például kimutatta, hogy ebbôl következôen a szocioprofesszionális osztályozás alapján végzett összehasonlítások igen könnyen téves megállapításokra vezetnek, de ugyanezért nem alkalmazható ez az osztályozás automatikusan az egyes városok elemzésére sem.[11] Szerinte bármiféle besorolás kritériumainak meghatározására csakis a helyi társadalom szerkezetének alapos tanulmányozását követôen kerülhet sor. Az egyedi adottságok alapján kidolgozott kódrendszer viszont nem teszi lehetôvé az általános alkalmazást.
A hetvenes években megfogalmazott kritikák tehát nem önmagában a formalizálás ellen irányultak, hanem arra, hogy a szocioprofesszionális felosztás a társadalom olyan klasszifikálását kísérli meg, amely idegen a kutatott társadalmi szereplôk tapasztalataitól, vagyis független az adott kontextustól. Ezeknek a kritikáknak a nyomán került fokozatosan a kutatás elôterébe a korabeli társadalmi reprezentációk vizsgálata, az egyes foglalkozások, csoportok társadalmi státusának elemzése, vagyis a társadalmi rétegzôdés olyan bemutatása, amely a szocioprofesszionális osztályozásnál fokozottabban figyelembe veszi a korabeli elképzeléseket, a társadalom leírásának kortárs nyelvezetét.
A korabeli nyelvezetbôl kiinduló kutatások végsô soron arra világítottak rá, hogy az egyének termelési szektorok szerinti besorolása csak az egyik lehetséges, és korántsem az egyetlen szükségszerû reprezentációja egy közösségnek. A klasszifikációról a figyelem fokozatosan azokra a viszonyokra terelôdött, amelyek a korabeli osztályozásokat létrehozták.[12]
A foglalkozási illetve a társadalmi statisztika történetével foglalkozó kutatások eredményeképpen megkérdôjelezôdött a kialakult kategóriák természetes jellege, amelyet pedig a módszer melletti egyik fontos érvnek tartottak. Durkheim és Mauss a ,,primitív" társadalmak vizsgálata kapcsán ugyan már rámutatott, hogy a klasszifikációk társadalmilag konstruáltak, ezt azonban a modernebb osztályozások esetében gyakran figyelmen kívül hagyták.[13]
A szocioprofesszionális kategorizálás alkalmazása azonban mind a mai napig elterjedt. E módszernek egyik oka, hogy használata tulajdonképpen egyszerûnek mondható: ennek köszönhetôen a társadalmi rétegzôdés problematikája voltaképpen a kódolás feladatára szûkül. Mellette szól az is, hogy a szocioprofesszionális osztályozás alkalmazását a forrásadottságok, legalábbis az újkori európai történelemre vonatkozóan, széles körben lehetôvé teszik, és felhasználásával viszonylag gyorsan eredmény érhetô el.[14] A módszer alternatívájának tekinthetô mikrotörténeti megközelítéssel szemben viszont gyakori érv, hogy speciális forrásadottságokhoz kötôdik. Véleményem szerint azonban, bár ezt kevésbé szokás hangsúlyozni, a társadalmi rétegzôdés mikrotörténeti elemzése általánossá válásának ennél sokkal valóságosabb akadálya, hogy jóval idôigényesebb kutatást követel meg.[15]

A mikrotörténelemnek többféle felfogása létezik. Jellemzô egy tág értelmezése, amelyre jó példa a kiváló munkákból álló, sajnálatosan félbeszakadt magyar Mikrotörténelem sorozat ismertetôje: a mikrotörténelem e szerint a kutatás tárgya alapján, az alkalmazott megközelítéstôl és a megfogalmazott kérdésektôl függetlenül, a ,,történelem ízét-zamatát adó részletek", a történelem határterületeinek feltárása rokon tudományok (néprajz, szociológia, mûvészettörténet) eredményeinek felhasználásával.[16]
Ez utóbbi értelmezés tükrében az a benyomásunk alakulhat ki, hogy a mikrotörténelem csupán a történész vizsgálati léptékének leszûkítését jelenti, jól behatárolható területre (egyetlen apró epizódra, egy kis közösségre, egy életpályára) irányuló részletes, aprólékos kutatást.
Az irányzat olasz keresztapjának tekinthetô Edoardo Grendi[17] szerint a microstoria kibontakozásakor, az 1970-es és 1980-as évek fordulóján, a Quaderni Storici folyóirat körül tömörülô fiatal történészek törekvéseiben az igazi közös vonás valóban az uralkodó, makroszintû, szintetizáló történetírással való radikális szakítás igénye volt, és az, hogy ennek eredményeképpen kutatásaik a mikroszintet célozták meg.[18] Hangsúlyozta azonban, hogy a mikroszint választása mögött már ekkor kitapintható volt két egymástól számos pontban eltérô törekvés, komoly elméleti és módszertani következményekkel. Ezért ha a kutatás léptéke, mint közös nevezô alapján ez irányban általánosan érvényes definíciót keresnénk, Grendi szavaival, az csak egy ,,minimális", igen leegyszerûsítô meghatározás lehet. Giovanni Levi, a microstoria másik meghatározó személyisége ugyanezzel kapcsolatban leszögezi, hogy a mikroszint választása csupán egy történetírói gyakorlatot jelent. A mikrotörténelem számára a lépték leszûkítése egy elemzési eljárás, amelyet alkalmazni lehet, függetlenül az elemzett tárgy dimenzióitól.[19] A mikrotörténeti megközelítések valós tétjeit ezért a léptékválasztás mögött álló törekvésekben, elméleti megfontolásokban kell keresni.[20]
Az egyik pólus Carlo Ginzburg nevével fémjelezhetô[21]. A kutatás, leegyszerûsítve, itt annak interpretálására irányul, hogy a társadalmi szereplôk milyen kulturális értelmezését adták saját társadalmi univerzumuknak. A mikrotörténelemnek ez az irányzata elsôsorban a kulturális, interpretatív antropológiához kapcsolódott, a mikrotörténelem amerikai recepciója elsôsorban ehhez a felfogáshoz áll közel. A másik pólushoz az olasz történészek közül eredetileg Grendi, illetve Giovanni Levi nevét kapcsolhatjuk. Ennek középpontjában a társadalmi kontextus, a társadalmi gyakorlat, illetve a társadalom szerkezetének vizsgálata áll. Franciaországban, és különösen az Annales körében elsôsorban ez váltott ki nagyobb visszhangot. Grendi tehát a mikrotörténelem kulturális, illetve társadalmi aspektusát különíti el.[22] A továbbiakban e társadalmi irányultságú olasz mikrotörténeti irányzat elméleti-módszertani megfontolásait vizsgáljuk.[23]
Az olasz mikrotörténészek a társadalom szerkezetének leírására alkalmazott klasszifikációs eljárásokat nem az egyes kritériumok megválasztása, esetleges finomítása, lokális vagy átfogóbb felhasználása szempontjából kritizálták. Grendi majd Levi és az ôket követô történészek a klasszifikációs eljárások hátterében álló társadalomfelfogást bírálták, mely szerint a társadalom szerkezete statikusan egymás mellé helyezhetô csoportok összessége. Másként fogalmazva, a társadalmi rétegzôdés formalizálásának azt a deduktív módját kérdôjelezték meg, amely a korabeli társadalmi szereplôk univerzumától függetlenül, utólagosan konstruált, elvont makrokategóriák alkalmazásán alapult. Grendi a mikrotörténeti megközelítés egyik elsô programadó cikkében amellett érvelt, hogy a társadalomtörténet nem a valóságosnak tételezett társadalmi osztályok és az ezeken alapuló társadalmi struktúrák, illetve rétegzôdés vizsgálata, hanem ,,az egyének és a csoportok közötti kapcsolatok története."[24]
A mikrotörténeti megközelítés ezek alapján a társadalom szerkezetét interperszonális viszonyok kombinációjának vagy másként fogalmazva, személyi kapcsolatok sorozatának és hálójának gondolja el. Grendi szerint az interperszonális kapcsolatok szisztematikus feltárása eredményeképpen válik végül feltérképezhetôvé a mögöttük meghúzódó társadalomszerkezet.[25] A kutatás ezért nem az elvont, nagy társadalmi csoportokra, azok statikus leírására irányul, hanem a társadalmi csoportok formálódásának folyamatára, az egyének közötti szövetségek, szolidaritások létrejöttének, illetve felbomlásának mechanizmusaira. Az osztályok, rétegek helyébe az egyének, a társadalmi szereplôk lépnek, akik saját racionalitásuk szerint építik ki stratégiáikat, amelyek mindig konkrét szituációkhoz kapcsolódnak. A társadalmi rétegzôdés ebbôl következôen szoros összefüggésben és kölcsönhatásban áll egyrészt a földrajzi térrel, másrészt azzal a kontextussal, amelyben alakot ölt.[26]
A társadalmi rétegzôdésnek ebbôl a felfogásából a kategorizáló, szocioprofesszionális megközelítéstôl eltérô módszerek és kérdések következnek, aminek megfelelôen a forrásokhoz való viszony is különbözôen alakul. A szocioprofesszionális megközelítésnél, ahogy a Daumard által javasolt program ismertetésénél láttuk, egy forrásból csak bizonyos adatokra kell a kutatónak koncentrálnia, de azokat a teljességre törve, a vizsgált népesség egészére kell rögzítenie, és ,,nem idôzhet az egyes személyek hosszadalmas elemzésével".[27]A mikrotörténeti megközelítés ezzel szemben éppen az egyedi esetek intenzív tanulmányozását teszi szükségessé, amelybôl viszont a vizsgált egyénekre korlátozva az adott forrásokból kihámozható összes adat figyelembevételére szükség van. A társadalmi rétegzôdés leírásához, a folyamatok bemutatásához a módszert nem a különbözô kritériumok szerint meghatározott, nagy társadalmi csoportok hierarchizálása, illetve különbözô idômetszetekben való vizsgálatuk jelenti. A társadalmi rétegzôdés mikroszintû megközelítésében, ahogy Giovanni Levi összegezte, az egyének döntéseiben érvényesülô szabadság mértéke, illetve ezzel kapcsolatban három lényeges kérdés kerül elôtérbe: a társadalmi normák közötti inkoherencia, a társadalmi szereplôk racionalitása, illetve az egyén és a csoport viszonyának problematikája. Ezek a kérdések, az interperszonális kapcsolatok, a mikroszinten tanulmányozhatók. Ehhez egyrészt a hálózatelemzés (network analysis) és különösen a biografikus megközelítés nyújt segítséget.[28]
Levi álláspontja szerint, ha az egyéni sorsokat azért vizsgáljuk, hogy interpretáljuk azt a kapcsolatrendszert és azokat a külsô kényszereket, amelyekbe az életpálya illeszkedik, lehetôvé válik a társadalmi normák tényleges mûködésének új értelmezése. Bár a történészek körében általánosan elfogadott, hogy a társadalmi normák az idôben változnak, ugyanakkor azt is feltételezik, hogy adott pillanatban teljesen koherenssé, stabillá és átláthatóvá válnak. A normarendszerek azonban sohasem teljesen zártak, közöttük olyan rések vannak, amelyeket a társadalmi szereplôk kihasználhatnak. Emellett, a normarendszerek sohasem annyira strukturáltak, hogy a társadalmi szereplôknek ne nyílna lehetôségük tudatos döntések meghozatalára, a normák manipulálására, a szabályok különféle interpretálására. Levi szerint a biográfia ideális terepet kínál a társadalmi szereplôk döntésszabadságának elemzésére, másrészt az ellentmondásoktól sohasem mentes normarendszerek konkrét mûködésének tanulmányozására. A kontextus és az életrajz között folyamatos kölcsönhatás érvényesül. A társadalmi változás, amely feltételezi a szabadság bizonyos fokát a normarendszerekkel szemben, éppen a társadalmi szereplôk és a kontextus állandó érintkezéseinek összességébôl alakul ki.
A funkcionalista elemzés vagy a neoklasszikus közgazdasági iskola olyan társadalmi szereplôket tételez fel, akik mind azonos kognitív képességekkel rendelkeznek, akik ugyanazon mechanizmusoknak engedelmeskedve, a várható haszon, illetve veszteség mérlegelése alapján hoznak döntéseket, és a döntéshozatalhoz hiánytalanul rendelkezésükre áll a szükséges információ. Ezek a megközelítések ,,végsô soron egy teljesen racionális embert alkotnak meg, aki döntései meghozatalakor nem ismer sem bizonytalanságot, sem kételyt".[29] Ennek a felfogásnak a hibái Levi szerint úgy küszöbölhetôk ki, ha azt feltételezzük, hogy a társadalmi szereplôk döntéseiben egyfajta szelektív vagy korlátozott racionalitás érvényesül, amely nem kizárólag a várható haszon maximalizálására irányul. Végül, a társadalmi csoportok vizsgálatánál a hangsúlyt azok kialakulására, szilárdságuk fokára, tartósságukra kell helyezni, amit alapvetôen az egyén és a csoport közötti viszony problematikájának szempontjából kell elemezni.
Ezeknek az elméleti-módszertani megfontolásoknak a gyakorlatba való átültetésére az egyik legkövetkezetesebb és legsikerültebb kísérlet Levi egyik tanítványának, Simona Ceruttinak a XVII-XVIII. századi torinói társadalomra vonatkozó kutatása.[30]

Munkája elméleti-módszertani bevezetôjében Cerutti nem csupán a szocioprofesszionális osztályozást kritizálja, hanem azokat a megközelítéseket is, amelyek az utólagosan konstruált kategóriák elutasítása mellett azokat egyszerûen a korabeli klasszifikációkkal helyettesítik. A korabeli reprezentációk elemzésével foglalkozó munkákat két csoportba sorolja. Az egyik oldalon az amerikai kulturális antropológia és különösen Clifford Geertz hatását tükrözô munkák állnak, amelyek szinte kizárólag a reprezentációk vizsgálatára koncentrálnak, és eltekintenek a reprezentációt létrehozó folyamatok bemutatásától, vagyis összességében nem foglalkoznak a valóság és interpretációja közötti kapcsolattal. Ha a társadalom dinamikus leírására törekszünk, nem tekinthetünk el a társadalmi klasszifikációt kialakító folyamat rekonstruálásától. Ennek elhanyagolása végeredményben ugyanarra vezet vissza, ami Cerutti szerint a szocioprofesszionális osztályozásoknak is a legfôbb problémája: ,,az a feltételezés, hogy a foglalkozási csoportok, illetve a társadalmi csoportok leírhatók anélkül, hogy elôzôleg ne elemezzük a kapcsolatoknak azt a szövedékét, amelyek létrehozzák ôket."[31]Ezzel szemben idézi példaként Jean-Claude Perrot, Grendi, Natalie Zémon Davis munkáit, ahol a korabeli reprezentációk elemzése a társadalmi viszonyrendszerek, kapcsolatok, konfliktusok feltárását szolgálja.[32] ,,A társadalmi szereplôk nyelvezetének felhasználása tehát önmagában nem elégséges a vizsgált társadalom megközelítéséhez. A kortársak által használt kategóriák - csakúgy, mint amelyeket a történész alkalmaz - a környezô világ olyan interpretációjának az eredményeként jönnek létre, amely egy adott pillanatban felülkerekedett más, feltehetôleg eltérô olvasatokon. [...] Ebben az értelemben nem a különbözô - utólagos vagy kontextuális - szocioprofesszionális kategóriák elutasítása a fontos, hanem az, hogy ezeket a kategóriákat azok közé a társadalmi viszonyok közé helyezzük, amelyek egykor ugyanúgy, mint ma, hozzájárultak kialakulásukhoz."[33]
A statikus, strukturalista társadalomfelfogás elutasításából következôen: ,,Ahelyett, hogy evidensnek tételeznénk fel az egyének társadalmi csoportokhoz való tartozását (és ezáltal az a priori definiált szereplôk közötti viszonyokat elemeznénk), az elemzés irányát megfordítva azt vizsgáljuk, hogy a társadalmi kapcsolatok miképpen hoznak létre szövetségeket, teremtenek szolidaritást, és végül társadalmi csoportokat."[34]Ebben a folyamatban pedig a kontextust - a konkrét esetben a XVII-XVIII. századi Torinót - nem pusztán csak háttérként kell értelmezni, hanem önálló társadalmi szereplônek kell felfogni, amelyet egyrészt alakítanak az egyének interakciói, döntései, másfelôl maga is befolyásolja azokat.
Mindezek alapján Cerutti a társadalmi rétegzôdés alakulásának folyamatában az egyének közötti kapcsolatrendszert ugyanúgy vizsgálandónak tekinti mint a különbözô - korabeli, illetve utólagos - klasszifikációkat és társadalomleíró kategóriákat. Munkája, saját összefoglalása szerint tehát a következô általános problémákból alakult ki: ,,a történész által kidolgozott leíró és analitikus kategóriák, illetve egy ancien régime korabeli város lakóinak társadalomszervezete közötti viszony kérdése, a társadalmi szereplôk által kialakított társadalmi és termelési klasszifikációk viszonya saját tapasztalataikkal (másképpen fogalmazva, az egyének azonosulása foglalkozási, illetve társadalmi állás szerinti kategóriákkal), végül, a szövetségek és szolidaritások kialakulásának és a városi csoportok intézményesülése közötti viszony problematikája."[35]
Az általános kérdések az elemzés tárgyát képezô sajátos kontextussal, az ancien régime korabeli Torinóval szembesítve konkretizálódnak. A könyv öt fejezetbôl áll, amelyek mindegyike a kutatás egy-egy szakaszához kapcsolódik. Az elsô fejezet a kutatás problematikájának kifejtése, a továbbiakban magyarázandó jelenség leírása. A munka szerkezete azokhoz a bûnügyi regényekéhez hasonlítható, ahol az olvasó a nyomozóval együtt elôször felfedezi a bûntényt, az izgalmakat a bûntény hátterének, az indítékoknak a fokozatos feltárása jelenti, az elbeszélés pedig a nyomozás menete szerint alakul. Így tehát pontosan nyomon követhetjük azt a folyamatot, ahogy a tudományos probléma kibontakozik, ahogy a kutató megfogalmazza kérdéseit, és azoknak a döntéseknek a módszertani, elméleti hátterét is megismerjük, amelyek alapján a kutatás során felmerülô egyes kérdésekre választ próbált találni.
A kiindulópont a város önreprezentációjának elemzése, vagyis annak vizsgálata, hogy Torino az ünnepségek, hivatalos alkalmak során miképpen jelenítette meg önmagát. A különbözô városi ceremóniákat leíró források alapján rekonstruálható egy kép a társadalmi rétegzôdés korabeli reprezentációjáról, illetve annak változásairól. A XVI-XVII. század folyamán a város önreprezentációjából kimaradt a mesterségek, a céhek világa. Torino társadalmi rétegzôdése igen egyszerû formában jelent meg: a városi elitet a hadsereg, a magas tisztségviselôk és az arisztokrácia testesítette meg, a város többi lakóját pedig egyetlen testület, az önkormányzat képviselte. Rajtuk kívül a város reprezentációjában csak a fiatalság és a nôk kaptak még szerepet. Ez a kép hosszú ideig nem változott, pedig a XVII. század folyamán a város népessége, ipara, gazdasága jelentôsen növekedett. A város reprezentációja azonban a XVIII. század elején szinte egy csapásra megváltozott. Az ünnepségeken hirtelen megjelentek, sôt központi helyre kerültek a céhek, a legkülönfélébb mesterségek, a mesterek, sôt a legények és inasok különféle érdekvédelmi, vallási testületei. Miközben a város megjelenítésében a munka nyelvezete vált meghatározóvá, az önkormányzat szerepe elhalványodott, csak egy volt a sok más városi intézmény között. A város korábbi, egységet sugárzó képét a társadalom széttöredezettségének reprezentációja váltotta fel.
A városi reprezentációk és a céhek alakulásának kronológiája szoros kapcsolatban áll. A céhek, amelyek szerepe a XVII. század végéig jelentéktelennek mutatkozik, a XVIII. század elsô évtizedeiben indulnak hirtelen virágzásnak, ekkor kezdenek valóságosan mûködni. Ez a kronológia azonban nem kapcsolódik közvetlenül a városi gazdaság és termelés fejlôdésének ritmusához, vagyis nem magyarázható pusztán a gazdaság konjunkturális mozgásaival. Ceruttinak tehát el kellett vetnie a termelés univerzuma, illetve a társadalmi viselkedések és kapcsolatok univerzuma közötti közvetlen és teljes konvergencia hipotézisét. Nem arról van szó, hogy a két szféra közötti kapcsolatot teljesen tagadná, hanem annak elfogadásáról, hogy a kettô viszonya kevésbé direkt és egyértelmû. A vizsgálat elsô eredményei azt sugallják, hogy Torinóban a városlakók identitását, társadalmi állását hosszú ideig a termelési szektorok szerinti megoszlásuk alig befolyásolta, majd hirtelen fordulattal központi szerepet kapott. A városi reprezentációk vizsgálatából alakul ki tehát a kutatás konkrét központi kérdése: mi akadályozta meg hosszú ideig, hogy a foglalkozás a társadalmi rétegzôdés egyik kritériuma legyen, és mitôl vált hirtelen az egyik központi elemmé. A feladat annak a folyamatnak a rekonstruálása, amely a városi reprezentációk ismertetett alakulását magyarázhatja.
A nyomozás elsô lépése annak megválaszolása, hogy milyen kritériumok alakították a társadalmi rétegzôdést, milyen tényezôk játszottak szerepet az egyéni identitás meghatározásában, a szövetségek és csoportok formálódásában a XVII. század elsô felében, vagyis abban az idôszakban, amikor a céhekrôl hallgatnak a források.
A mikroszintû megközelítéshez a feltett kérdés megválaszolására legalkalmasabb módszert keresve jut el a kutató. A mikroszintû elemzés Cerutti munkájában itt is, és a késôbbiekben is mindig a kutatás egyik meghatározott szakaszához és problémaköréhez kapcsolódik, és a kutató világosan kifejti, milyen megfontolások vezették ennek alkalmazásához. Ebben az esetben a feltett kérdés alapján azt kell megvizsgálni, hogy az adott társadalomban jellemzô volt-e a mesterség öröklôdése, milyen gyakorisággal változtatták foglalkozásukat a városlakók, szervezôdtek-e stabil társadalmi csoportok, vagy lakóhely szerinti tömörülések, utcák, városnegyedek az azonos foglalkozás alapján.
A kutató lehetôségeit és módszerének kialakítását a forrásadottságok is befolyásolták: a XVI-XVII. századi Torinóra vonatkozóan csak néhány igen részleges összeírás maradt fenn a városi kereskedôkrôl és kézmûvesekrôl. Elemzésük eredményei egybecsengenek a városi társadalom korabeli ábrázolásaiból, illetve a céhek megalakulásának kronológiájából kibontakozó képpel: a ,,munka nyelvezete" nem tûnik meghatározónak, egy mesterség tartós ûzése nem tûnik jellemzônek, és a város topográfiájában nem az azonos foglalkozás, hanem jóval inkább a közös földrajzi származás jelenik meg. Mindezek tükrében tüzetesebben meg kell tehát vizsgálni mindazokat a tényezôket, amelyek a társadalmi rétegzôdést alakítják, mert ezek együttesének figyelembevételével jelölhetô ki a foglalkozás jelentôsége, illetve így kaphatunk magyarázatot arra, hogy az azonos mesterség a társadalmi csoportok formálódásában miért nem mutatkozik döntô elemnek legalábbis a XVII. század második feléig.
A lehetséges megoldásokat mérlegelve felmerül a házassági kapcsolatok, vagy a végrendeletek tömeges elemzésének módszere, Cerutti azonban egyiket sem ítélte célravezetônek: bár mindkettô érdekes lehet a foglalkozás jelentôségének tanulmányozása szempontjából, kizárólag ezek elemzése azonban túlságosan leszûkítené a vizsgálatot, hiszen a kutatás adott szakaszában a csoportformáló tényezôk együttesét kell feltérképezni. A társadalmi rétegzôdés szempontjából a szakirodalom jelentôs része szerint döntô jelentôségû házassági kötelékek elemzésérôl Cerutti külön is megjegyzi, hogy ezzel az eljárással ugyan viszonylag széles körû mintát lehet vizsgálni, a házassági stratégiákkal azonban csak az életciklus egyetlen pillanatához kapcsolódó döntést világíthatunk meg. Ha a társadalmi szereplôk más helyzetekben, életszakaszokban követett stratégiáit nem vesszük figyelembe, a házassági kapcsolatok jelentését, a mögöttük álló döntést motiváló tényezôket is félreérthetjük.
Ezek után választja Cerutti azt a megoldást, hogy a kutatás léptékének radikális leszûkítésével nem az egész várost, hanem csak a városlakók egy kis csoportját elemzi az egyéni életpályák lehetô legteljesebb körû rekonstruálásával. A vizsgálat kiterjed a foglalkozás és a lakóhely megválasztására, a házassági kapcsolatokra, a keresztszülôk körére, a házassághoz, vagy a végrendeletekhez felkért tanúkra, továbbá az egyének gazdasági jellegû személyi kapcsolataira is a különbözô társas gazdasági vállalkozások, a hitelezôk, az adósok vizsgálatával. ,,Az elemzés léptékének lecsökkentése tehát egyrészt a forrással szemben megfogalmazott kérdések sajátosságaival függ össze, másrészt azzal a meggyôzôdéssel, hogy a biografikus módszer [...] a történelmi és szociológiai kategóriák átgondolatlan alkalmazásával szemben újdonságot hozhat [dépaysement]. Ez a módszer hozzásegíthet annak a gyakorlatnak a megértéséhez, amely az egyén és a társadalmi rendszer, illetve az egyéni döntések és a városi társadalmi rétegzôdés alakulása közötti interakciót vezérli."[36]
A vizsgált egyének megválasztásához a kiindulópontot egy 1630-ból, Torino két kis városnegyedérôl fennmaradt összeírás adta. (Az összeírás célja az volt, hogy felmérjék a torinói lakosság fegyverképes tagjait, illetve az egyes családok rendelkezésére álló élelem mennyiségét. Ezek mellett rögzítették az összeírt család minden tagjának foglalkozását, életkorát, földrajzi származási helyét, lakhelyét.) Az összeírásból Cerutti 25 családot szûrt ki, körülbelül nyolcvan személyt, akik hosszabb ideje - legalább a XVI. század végétôl - Torinóban laktak, és ezért a vizsgálathoz elegendô mennyiségû információ maradhatott fenn utánuk közjegyzôi iratokban és az egyházi anyakönyvekben. Az egyéni életutak felrajzolásához ezt a két forráscsoportot használta fel. Az összeírásból kiszûrt családok azonban csak az elemzés tengelyéül szolgáltak, mert egyfelôl a vizsgálat kiterjedt a gyermekeikre is, illetve mindazokra a személyekre, akik dokumentálható, komolyabb kapcsolatba léptek velük. Az elemzés tehát két generációt ölel fel, mintegy száz személy sorsát követte az 1590-estôl az 1630-as évekig terjedôen. Az idôhatárok megválasztásában a Daumard-féle kutatással éppen ellentétes elvek érvényesülnek: míg Daumard, mint említettük, kifejezetten ,,normális" éveket javasolt a mintavételhez, Cerutti nem állt meg a háborúval és pestissel sújtott 1630-as évek elején. A járványok, háborúk során követett egyéni stratégiák hatással vannak a társadalmi identitás, a társadalmi csoportok alakulására, ezért a kutatás fô kérdésének megválaszolása érdekében nem hagyhatók figyelmen kívül.
Cerutti, miután rekonstruálta az életpályákat, kapcsolathálókat, három család két generációjának történetét mutatja be, és az ô sorsukon keresztül ismerteti a társadalmi rétegzôdést befolyásoló tényezôk alakulását. Az elbeszélést idôrôl idôre röviden megszakítva, a fôszereplôk egyes döntéseit (például a gyermekek foglalkozásának megválasztása, a rokoni vagy üzleti kapcsolatok alakítása) a többi elemzett, de részletesen nem ismertetett család hasonló helyzetben hozott döntéseivel szembesíti, és ezzel érzékelteti, hogy mi tekinthetô általánosan is jellemzônek az egyes családok sorsának, társadalmi horizontjának alakulásában.
A vizsgálat tárgyát képezô két kis csoport külön-külön azonos származási helyû és foglalkozású tagokból áll: az egyikben az Alpokon túlról érkezett kézmûveseket találunk, akik a savoyai herceg szolgálatában állnak, a másikat a Torinótól néhány kilométerre fekvô Lanzo-völgybôl bevándorolt pékek és élelem árusításával foglalkozó kiskereskedôk alkotják. Mindkét csoport a XVI. század végén települt a városba. A bevándorlók elsô generációján belüli szolidaritás erôsnek mutatkozik. Kölcsönösen egymást választják keresztszülônek, tanúnak, a tehetôsebbek hitelt vagy kamatmentes kölcsönöket nyújtanak a rászorulóknak. Valódi szomszédsági rendszer alakul ki, amely nemcsak a két lakónegyeden belül, hanem a kettô között is kitapintható.
Az Alpokon túlról érkezett csoportban a fiúk általában az apa mesterségét folytatják, a gyermekek házassági kapcsolatainak alakításában a szülôk azonban arra törekszenek, hogy egy másik társadalmi közeggel kerüljenek kapcsolatba: a házastársak rendszerint más vidékrôl származó, fôként boltos kereskedô családokból kerülnek ki.
A másik csoportnál ellenkezô tendencia figyelhetô meg, a gyermekek házastársai azonos származási helyrôl valók, a lányok esetében a férj és a (lányos) apa foglalkozása egyezô, a fiúk azonban más foglalkozást ûznek, mint az apák. Míg a lányos apák és a vejek között gazdasági kapcsolat, együttmûködés alakul ki (kereskedelmi vállalkozás), addig a fiúk foglalkozásukkal elsôsorban a fejedelmi udvar felé orientálódnak. Ezekben a családokban tehát összességében különbözô foglalkozásokat ûzô személyek kerülnek rokoni kapcsolatba. Az Alpokon túlról letelepült kézmûves csaláüdoknál a foglalkozás átörökítése folyamatosságot biztosít, míg a házassági kapcsolatok a cselekvési tér kitágítása felé hatnak. A Lanzo-völgyiek erôs kapcsolatban maradnak a szülôhelyükkel, a folyamatosságot a lányok házasságai biztosítják, a nyitás a fiúk házasságában és foglalkozásában jelenik meg. Az udvari kézmûvesek rendszerint a kereskedôk felé orientálódnak, a kiskereskedôk pedig a fejedelmi udvari szolgálat felé, fiaik katonák, a kapu ôrzésére rendelt fejedelmi csapatok tagjai lesznek.
Ennek a jelenségnek a magyarázatához más források bevonásával a városi kontextus vizsgálata szükséges, vagyis a családok kirajzolódó kapcsolatait a sajátos városi közegben kell értelmezni. Az önkormányzati levéltárban számos peres ügybôl kiviláglik, hogy Torino belsô politikai viszonyait a fejedelmi udvar és a városi önkormányzat konfliktusai határozzák meg. A konfliktusok a XVI. század végétôl kezdôdnek, de éppen az 1620-as évekre válnak súlyosabbá.
A fejedelmi udvar a szolgálatában állóknak kiváltságokat ad a városi önkormányzat rovására. Az önkormányzat tagjai fôként kereskedôk, és elsôsorban a városi kézmûvesek, kereskedôk érdekében igyekeznek fellépni az udvarral szemben. A városon belül tehát két politikai pólus, a központi és a helyi hatalom rivalizál, két, egymással ellentétes normarendszert képviselve. A fejedelmi udvar kiváltságokat oszt, és lehetôséget nyújt a városi igazgatás és rendszabályok alóli kibúvásra, az önkormányzat a kereskedôk, kézmûvesek számára igyekszik védelmet nyújtani a fejedelem különbözô - elsô sorban persze anyagi - követeléseivel szemben. A város társadalmi és gazdasági életét mélyen áthatja és befolyásolja a kétféle privilégiumrendszer. Ennek tükrében magyarázható a vizsgált családok stratégiája, amely a város életét meghatározó normarendszerek interpretálásának következménye: a különbözô eredetû, sorsú, összetételû családokban közös az a törekvés, hogy mindkét pólus felé kapcsolatokat, közvetítô csatornákat teremtsenek, amelyek révén több lehetôséget, nagyobb védelmet igyekeznek biztosítani maguknak. Cerutti azonban azt is bemutatja, hogy bár a társadalmi szereplôk stratégiáinak hasonlósága a rendelkezésükre álló keretek azonos interpretációján alapul, de emögött az egyedi helyzetekhez, sorsokhoz kapcsolódó más és más problémák, törekvések húzódnak meg.
A sajátos városi politikai konfiguráció analóg olvasata új társadalmi csoportosulásokat hív életre. A társadalmi rétegzôdés nem a foglalkozás vagy a vagyoni szint, hanem a privilégiumok logikája szerint alakul. A század elején a foglalkozási csoportok gyenge vitalitásának magyarázatát tehát a privilégiumoknak a város életét teljesen átható sajátos rendszerében kell keresni, amely egyben csoportformáló tényezô is. Ebben pedig döntô szerepet játszik az a mód, ahogy a városlakók a központi és a helyi hatalom konfliktusából eredô mozgásteret saját lehetôségeik szerint kihasználják. A feltárt társadalmi rétegzôdés specifikusan városi, amely utólagosan konstruált, elvont szociológiai kategóriákkal nem írható le, hiszen a konkrét társadalmi kontextus értelmezéseibôl alakul ki.
Az 1630-1632 közötti pestisjárvány azonban nemcsak az egyes egyének, családok sorsára gyakorol döntô hatást, hanem az egész korábbi társadalmi kapcsolatrendszer, társadalmi csoportok konfigurációját is megváltoztatja. A járvány idején az egyéni, családi stratégiákat a kétpólusú városi politikai kontextus kevésbé befolyásolja, a pestis során a családi és a szomszédsági kapcsolatok jelentôsége értékelôdik fel, és ez válik a társadalmi rétegzôdés kritériumává. A járvány alatt a vizsgált családokban a házastársukat vesztô férfiak és nôk igen gyorsan újból megházasodnak, és a házastárs az esetek döntô többségében a szomszédság, sôt a vérségi, illetve spirituális rokonság (keresztszülôk) körébôl kerül ki. Ezt a kört pedig, ahogy korábban láttuk, a származási hely, illetve a foglalkozás azonossága jellemzi. A járvány tehát azonnali reakciókat ébreszt, a család szövetén esett sérülések azonnali pótlására indít. Végeredményben a pestis elmúltával mind az Alpokon túlról származó udvari kézmûvesek csoportja, mind a Lanzo-völgyieké zárt egységet képez, melyen belül a származási hely, a foglalkozás, a lakóhely azonossága mellett a csoporton belüli házasságok, rokoni kötôdések tovább erôsítik a belsô kapcsolatokat. A járvány elôtti hibrid és nyitott családi magok, csoportok homogén egységekké váltak.
Ezek a változások a csoportok foglalkozási identitására és a politikai konfigurációra, a privilégiumok rendszerére is hatással vannak. A fejedelmi udvar és az önkormányzat konfliktusa éppen akkor mérgesedik el, amikor a vizsgált családoknak a kettô közötti közvetítés keresésére irányuló szándéka hirtelen megszakad. A közvetítô csatornák kiépítésére való törekvés, majd annak megszûnése nem pusztán tükre a politikai konfigurációnak, de hatást is gyakorol rá, vagyis a társadalmi viselkedések és a politikai konfiguráció között igen erôs kölcsönhatás érvényesül: a különbözô pólusból privilégiumokat szerzô, azokat élvezô csoportok szoros együttélése és kapcsolataik egyben kereteket is szabtak a fejedelmi udvar és az önkormányzat konfliktusának. Az 1630-as évek végén kirobbanó polgárháborúban a két csoport bezárkózásának is szerepe volt.
Cerutti módszerének lényegét nem önmagában az életrajzok mikroszintû rekonstrukciója adja, hanem az átgondolt léptékváltások alkalmazása, a különbözô szintû elemzések ütköztetése, melyek jellemzôen három területre összpontosulnak: a városi intézményekre, az intézmények ideológiai hátterére és azokra a személyekre, akik az adott intézményt ténylegesen megjelenítik, mûködtetik, illetve alakítják, az intézmény szerepének és ideológiájának folyamatos reinterpretációjával. A már ismertetett módszerek szerint elvégzett további biografikus elemzések a kutatás egymást követô lépéseiben a városi népesség más és más részére irányulnak. A kutató a társadalom holista megközelítése helyett a statisztika terminológiájával, tulajdonképpen ,,reprezentatív mintavételek" sorát végzi el: így a XVII. század elején és végén az önkormányzat élén álló tisztségviselôkre; a legrégebbi városi céhes testület, a szabócéh vezetôire vagy a nagykereskedôknek a XVII. század második felében létrehozott konfraternitásának tagjaira vonatkozóan. A társadalmi szereplôk egyéni stratégiáit azonban minden esetben az adott városi kontextussal szoros kölcsönhatásban értelmezi.[37]
Ezzel a módszerrel bontakozik ki a városi önreprezentációk megváltozását magyarázó folyamat. A városi önkormányzat következetesen ellenezte és akadályozta a fejedelmi udvar által erôltetett céhes szervezôdést, miközben a kereskedôk és kézmûvesek érdekeinek és identitásának hivatalos védelmezôjeként lépett fel a központi hatalommal szemben. Az önkormányzat vezetése a XVII. század második feléig igen heterogén volt, tagjai, illetve azok kiterjedt személyi kapcsolatai a legkülönfélébb foglalkozást ûzôket jelenítették meg, ami legitimálhatta a városi vezetésnek azt az igényét, hogy a város egésze képviselôjének tekintse magát. Ehhez azonban szükséges volt az is, hogy a másik hatalmi pólus, a fejedelmi udvar csakis az önkormányzatot ismerje el mint a városi népesség egyetlen reprezentatív megtestesítôjét. A fejedelmi udvar körül ezzel szemben a szolgálatában álló lakosság tömörült, amely a fejedelemtôl különbözô mentességeket kapva kicsúszott a város fennhatósága alól. Az 1630-as évek végén kirobbanó polgárháborúnak az egyik tétje éppen az volt, hogy vajon gyôzedelmeskedik-e a városi lakosságnak a központi kormányzat által javasolt klasszifikációja, amely a céheken alapult és hátterében társadalmi, gazdasági, fiskális megfontolások álltak, vagyis felbomlik-e a városnak az önkormányzat által megjelenített egységes képe.
A két hatalmi pólus közül végül is a XVII. század végére a központi hatalom került ki gyôztesen. Ezzel párhuzamosan az önkormányzat is egységesebb lett: egy, a korábbinál jóval szûkebb elitet tömörített, és a kereskedôk, kézmûvesek kiszorultak a vezetésbôl. Érdekeik képviseletére, politikai megjelenítésükre ezután csak a céhek kínáltak lehetôséget. A céhek, illetve a foglalkozás azonossága alapján létrejövô egyesületek, végsô soron a foglalkozásnak mint társadalmi csoportot formáló tényezônek az elôtérbe kerülése tehát nem szükségszerû és természet adta folyamat volt. Ugyanúgy a társadalmi szereplôk és az adott városi kontextus kölcsönhatásából, a kontextus egyéni interpretációiból és annak analóg olvasataiból következett, mint más konfigurációk. Cerutti szerint éppen ez az, ami munkáját megkülönbözteti a helytörténeti kutatásoktól: a munka, bár Torinóra vonatkozik, nemcsak a helyi sajátosságokat mutatja be, ,,hanem az egyének, az intézmények, az ideológiák közötti kapcsolatok specifikus konfigurációját", amelynek elemeit és változóit más kontextusokban is megtalálhatjuk, ahol más kombinációban jelentkezhetnek. ,,Egyfelôl a helytörténet, másfelôl a kapcsolatok története, amelyek egy adott pillanatban kialakulnak személyek és intézmények, viselkedések és ideológiák között, ez két igen különbözô dolog."[38]
A kutatás tárgyának, témáinak és a megfigyelés szintjeinek változtatása Ceruttinak abból a meggyôzôdésébôl fakad, hogy egy társadalmi jelenség okainak megragadásához többféle kontextus elemzése szükséges. A vizsgálati szintek változtatása felfogása szerint többet jelent, mint egy lehetséges történetírói eljárás, és ezzel véleménye különbözik Levi felfogásától, aki, mint láttuk, elsôsorban a léptékválasztás analitikus jellegét hangsúlyozza. Cerutti szerint, Fredrik Barth felfogásával egyezôen,[39] a léptékváltások a kutatás tárgyának sajátosságaiból erednek, mivel maguk az elemzett társadalmi szereplôk is több horizonton mozognak, a vizsgálati szintek ezekhez igazodnak.
Cerutti munkája azért is külön figyelmet érdemel, mert alapvetôen a mikroszintû elemzésekre támaszkodva, de azokat más léptékû vizsgálatokkal kombinálva, egy közel másfél százados folyamatot sikerül rekonstruálnia. Kutatásában ezért a mikroelemzés nem zárja ki az idô dimenzióját, amit a mikrotörténelemmel szembeni egyik kritikaként szokás emlegetni. Ráadásul Cerutti elemzésében az idô nem egyszerûen keret, hanem aktív magyarázó szerepe van a vizsgált folyamatokban.[40]

A mikrotörténelem elnevezés, a belôle származó gyakori félreértések miatt, nem igazán szerencsés. Cerutti munkáját elsôsorban nem a választott tárgy dimenziói és nem is pusztán az elemzések során alkalmazott kutatási lépték különbözteti meg a nagy társadalmi csoportokban gondolkodó, strukturalista elemzésektôl. A társadalmi rétegzôdés két ismertetett megközelítésének legfontosabb különbségeit a mögöttük álló eltérô társadalomfelfogás magyarázza. Ebbôl következôen nemcsak a módszerek mások, hanem a kutatás tárgya és a célja is.
A makroszintû elemzés statikusságával szemben a Cerutti munkáján keresztül bemutatott megközelítést dinamikus társadalomfelfogás jellemzi, amely az elvont kategóriák helyébe a társadalmi szereplôk interakcióinak vizsgálatát állítja, a saját racionalitásuk szerint cselekvô egyéneket, akik nemcsak az ôket körülvevô világ folyamatos interpretálására, hanem annak megváltoztatására is képesek. Ez a megközelítés nem egy zárt, koherens társadalmi csoportot tételez fel, amely magába zárja az egyént, és egyben meghatározza annak társadalmi pozícióját, hanem az egyéneknek a különbözô társadalmi csoportokhoz való tartozását különbözô idôtartamú folyamatok eredményének tekinti. Bernard Lepetit találó hasonlatát idézve, a társadalmi rétegzôdés kvantitatív megközelítésével szemben ez az irányzat abból indul ki, hogy ,,az emberek nem úgy helyezkednek el a társadalmi kategóriákban mint a golyók a dobozokban, másfelôl pedig ezeknek a »dobozoknak« nincs is más létük, csak az, amit az emberek (a múltbéliek és - a történettudomány esetében - a ma történészei) adott kontextusban nekik tulajdonítanak."[41]
A másik fontos különbség a kutatás céljában jelentkezik. A társadalmi rétegzôdés ismertetett makroszintû megközelítése a társadalom szerkezetét legmegfelelôbben leíró kategóriák kialakítására, a valóságosan létezônek tekintett nagy társadalmi csoportok meghatározására, e csoportok jellemzésére és a csoportok közötti hierarchia leírására szorítkozik. A mikroszintû elemzés ennél többre vállalkozik: azoknak az oksági folyamatoknak a rekonstruálására törekszik, amelyek megmagyarázhatják a társadalmi rétegzôdés különbözô formáinak kialakulását.

Jegyzetek

[1] Andorka R.-Hradil S.-Peschar J. L. (szerk.): Társadalmi rétegzôdés. Budapest, Aula, é.n. A kötet 1977 és 1993 között megjelent tanulmányokat tartalmaz.
[2] E. Grendi: Il ,,daumardismo": una via senza uscita? Quaderni storici, Bologna, X. 1975, 729-737. o. és Uô.: Micro-analisi e storia sociale. Quaderni storici, Bologna XII. 1977, 506-520. o.
[3] A szociológiának egy újabb, az Andorka-féle összeállításban nem szereplô irányzata a mikrotörténelemhez hasonló felvetéseket fogalmaz meg a társadalmi rétegzôdés vizsgálatával kapcsolatban, errôl az irányzatról lásd Bódy Zsombor írását ugyanebben a számban.
[4] E. Labrousse: Voies nouvelles vers une histoire de la bourgeoisie occidentale aux XVIIIe et XIXe siècles (1700-1850). X. Congresso Internazionale di Scienze Storiche. Róma, Relazioni, vol. IV. 365-396. o.
[5] Az 1950-1960-as évek francia történetírásának jellemzésére lásd például B. Lepetit: Komolyan veszi-e a történelem a szereplôket. Valóság, 1997/2. 10-18. o.; M. Gribaudi-A. Blum: Des catégories aux liens individuels. L'analyse statistique de l'espace social. Annales ESC. 1990/6. 1365-1402.; Bódy Zs.-Czoch G.-Sonkoly G.: Paradigmaváltás a francia történetírásban. Aetas, 1995/4. 131-141.
[6] A. Daumard: Structures sociales et classement socio-professionel. L'apport des archives notariales au XVIIIe et au XIXe. siècle. Revue Historique, 1962/1. 139-154. o. és: Adeline Daumard: Une référence pour l'étude des sociétés urbaines en France aux XVIIIe et XIXe siècles. Projet de code socio-professionel. Revue d'histoire moderne et contemporaine. 1963. július-szeptember. 185-210. o.
[7] A. Daumard, i. m., 1963., 186. o.
[8] Uo., 189. o.
[9]¹⁰A társadalomtörténet feladatairól vallott, fent ismertetett nézetek fogalmazódtak meg a francia társadalomtörténet-írásban komoly mérföldkövet jelentô, 1965-ben Saint Cloud-ban rendezett konferencián. Lásd: F. Caron: Introduction Générale. De Saint-Cloud à Ulm. In: Ch. Charle (szerk.): Histoire sociale ou histoire globale? Párizs, Ed. M. S. H. 1989. 13-21. o.
[11] M. Garden: Ouvriers et artisans au XVIIIe. siècle. L'exemple lyonnais et les problèmes de classification. Revue d'histoire économique et sociale, 1970/1. 28-54. o.
[12] M. Gribaudi-L. Blum: i. m. 1365-1402.; S. Cerutti: La construction des catégories sociales. In: J. Boutier-D. Julia. (szerk.): Passés Recomposés. Champs et chantiers de l'Histoire. Párizs, Autrement 1995. 224-235. o.

[13] A. Desrosières: Comment faire des choses qui tiennent. Histoire sociale et statistiques. In: Ch. Charle (szerk.): Histoire sociale, Histoire globale? Párizs, Ed. M. S. H. 1993. 23-44. o.

[14] P.-A. Rosental: La rue mode d'emploi. Les univers sociaux d'une rue industrielle. Enquête, 1996/4. 123-143. o.
[15] A. Banti: Storie e microstorie: l'histoire sociale contemporaine en Italie. (1972-1989). Genèses, 1991/3. 134-147. o. Banti szerint az egyik ok, ami miatt a mikrotörténelem Olaszországban sem vált meghatározóvá, hogy míg az irányzat programadó elsô elméleti megfogalmazásai a hetvenes években születtek, a módszert a gyakorlatba ültetô, alkalmazhatóságát demonstráló munkák csak késôbb, a nyolcvanas évektôl jelentek meg.
[16] A Magvetô Könyvkiadó ,,Mikrotörténelem" sorozata, Klaniczay Gábor szerkesztésében, a Magyar Történelmi Társulat kezdeményezésére 1988 és 1993 között jelent meg, hat kötetet tartalmazott: Endrei Walter: Patyolat és posztó. Ruházati alapanyagok a régi Magyarországon; Bácskai Vera: A vállalkozók elôfutárai. Nagykereskedôk a reformkori Pesten; Szabó Péter: A végtisztesség. A fôúri gyászszertartás mint látvány a XVII. században; Gyáni Gábor: Bérkaszárnya és nyomortelep. A budapesti munkáslakás múltja; Fügedi Erik: Az Elefánthyak. A középkori magyar nemes és klánja; Tímár Lajos: Vidéki városlakók. Debrecen társadalma, 1920-1944.
[17] A már idézett Micro-analisi e storia sociale címu cikke nyomán terjedt el a microstoria név, lásd A. Banti: i. m. : 144. o.
[18] E. Grendi: Repenser la micro-histoire? In: J. Revel (szerk.): Jeux d'échelles. La micro-analyse à l'expérience. Párizs, Gallimard-Le Seuil, 1996. 233-243. o. Eredetileg: Quaderni Storici, 86. 1994, 539-549. o.
[19] G. Levi: On Microhistory. In: P. Burke (szerk.) New Perspectives on Historical Writing. Polity Press, Oxford, Új Mandátum, 1992. 93-113. o.
[20] Hasonlóan érvel például Gyáni Gábor is, lásd: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, 1999. 12. o.
[21] Az irányzat programadónak tekinthetô cikkét Ginzburg 1979-ben jelentette meg C. Ginzburg: Spie. Radici di un paradigma indiziario. In: A. Gargani (szerk.): Crisi della ragione. Torino, 1979.
[22] E. Grendi.: I. m. 1996. 235. o. A mikrotörténelemrôl összefoglalóan magyar nyelven például: Szíjártó M. István: Mi a mikrotörténelem? AETAS, 1996/4. 157-185. o.; J. Revel: Mikroszintu vizsgálat és társadalmi jelenségek konstruálása. AETAS, 1996/4. 217-237. o.; Gyáni Gábor: A mikro- és makrotörténet vitája. BUKSZ, 1992/4. 492-495. o.

[23]A társadalom mikroanalitikus megközelítésének elméleti hátterében elsôsorban három szerzô, Polányi Károly, E. P. Thompson és F. Barth munkásságának hatását emelik ki az elemzések. Leegyszerûsítve, Polányi és Thompson munkáiból a társadalmi kontextus elemzésének elsôdlegessége és szükségessége következett, amely nélkül nem értelmezhetôek a gazdasági viselkedésformák, másfelôl pedig az a felismerés, hogy a társadalmi osztályokat csak az ôket létrehozó kapcsolatrendszeren keresztül lehet meghatározni. A hasonló elméleti megfontolásokból kiinduló antropológusok, elsôsorban Barth társadalomfelfogásából a saját racionalitása és a rendelkezésére álló információk szerint cselekvô egyén középpontba állítása, illetve az elemzéshez leginkább megfelelô individualista és hálózatelemzési módszerek átvétele következett. Lásd például A. Banti: I. m.: 140-144. o.

[24] E. Grendi: i. m.: 1977: 519. o.
[25] Uo., 514. o.
[26] Uo., 508. o.
[27] A. Daumard, i. m. 1963, 183. o.
[28] G. Levi: Les usages de la biographie. Annales ESC. 1989/6. 1325-1336. o. Ebben a cikkében az Annales folyóirat szerkesztôi által a történetírás helyzetérôl kezdeményezett vitához kapcsolódva foglalta össze az életrajz történetírói felhasználásának leggyakoribb típusait, illetve az életrajzzal kapcsolatos legfontosabb elméleti-módszertani problémákat. Véleménye szerint a hagyományos, ,,faktuális" és lineárisan szervezôdô életrajzok mellett négy további megközelítés jellemzô. 1. A modális biográfia a prozopográfiához kötôdik. A prozopográfia (az azonos társadalmi csoportba tartozóknak tekintett személyek életpályáinak tömeges vizsgálata) esetében az egyedi életpályáknak, biografikus adatoknak csak annyiban van jelentôségük, amennyiben általános érvényük van. Miután a történész meghatározta a vizsgált csoport fôbb szerkezeti sajátosságait, a csoportban érvényesülô normákat, az életrajz mintegy empirikus bizonyításként illusztrálja a leginkább jellemzônek tekinthetô, vagyis statisztikailag leggyakoribb típusokat. Ehhez hasonlóan a modális biográfiában az egyedi életpálya csak a tipikusnak tartott formák bemutatására szolgál. Nem egy sajátos, egyedi életút rekonstrukciója a cél, hanem egy társadalmi csoport jellemzôinek megjelenítése egy életpályán keresztül. 2. A második esetben az egyéni életpálya vizsgálata az adott történelmi kontextus részletes rekonstruálásával párosul. Itt az életút egyedisége megmarad, és annak sajátosságai a kontextus tükrében válnak interpretálhatóvá. Levi szerint e megközelítés azon az implicit hipotézisen nyugszik, hogy egy élet nem érthetô meg egyedül a saját különlegességein keresztül, az életpálya normáktól való látszólagos eltéréseit vissza kell vezetni arra a történelmi kontextusra, amely azokat lehetôvé tette. Ebben a megközelítésben azonban a kontextus legtöbbször csak mozdulatlan, merev háttérként szolgál, pedig nemcsak a kontextus hat az életpályákra, hanem ez utóbbiak is befolyásolják, módosítják azt. 3. Van olyan felhasználása is a biográfiáknak, ahol, az elôzôvel ellentétesen, éppen a biográfia segít a kontextus interpretálásában: ez esetben a kontextust nem egészében, hanem a határai felôl közelítik meg. Az egyes szélsôséges esetek bemutatásával annak a társadalmi horizontnak a végleteit tárják fel, amelyen belül ezek lehetôvé váltak. Itt is, mint az elôzô típusnál, Levi kritikája a társadalmi kontextus túl merev felfogására irányul, illetve arra, hogy a szélsôség bemutatása mellett gyakran elvész minden kapcsolat a társadalomnak a szélsôségei között elhelyezkedô részével. 4. Az interpretatív antropológia hermeneutikus megközelítésében az életrajzi anyag diszkurzívvá válik, és így csak interpretálható, de annak valódi természetét, jelentéseit feltárni nem lehet. Levi véleménye alapján ezzel a megközelítéssel tulajdonképpen nem lehetséges biográfiát írni. A biográfia mind a négy ismertetett megközelítése azonban szerinte megválaszolatlanul hagyja az általa legfontosabbnak tartott, fent ismertetett kérdéseket.
[29]G. Levi, 1989., i. m., 18-34. o.
[30] S. Cerutti: La ville et les métiers. Naissance d'un langage corporatif, Turin, XVIIe-XVIIIe siccles. (A Város és a Mesterségek. Egy céhes nyelv születése, Torino XVII-XVIII. század.) Párizs, Editions de l'EHESS, 1990.
[31] S. Cerutti: i. m., 11. o.

[32] J.-C.Perrot: Genèse d'une ville moderne. Caen au XVIIIe siècle. Párizs-Hága, Ed. EHESS-MOUTON, 1975.; Davis: Society and culture in early modern France. Stanford, 1974.; Grendi: Ideologia della carità e società indisciplinata. In: G. Politi-M. Rosa-F. D. Peruta (szerk.): Timore e carità. I poveri nell'Italia moderna. Cremona, 1982. 59-75. o.

[33] S. Cerutti: i. m., 11. o.
[34] U. o., 11. o.
[35] U.o., 14. o.
[36] Cerutti, i. m., 46. o.
[37] A társadalomstatisztika szempontja alapján történô reprezentatív mintavétel a részbôl való általánosítás problematikájáról a történeti háttér megvilágításával összefoglalót ad A. Desrosières: i. m., 37-41. o.
[38] S. Cerutti: i. m., 23. o.

[39]F. Barth (szerk.): Scale and Social organization. Oslo, 1978, 11. o.

[40] A ,,hosszú idôtartam új értelmezése. Beszélgetés Jean-Yves Grenier-vel. Aetas, 1999/1-2. 306-311. o.
[41] B. Lepetit: Histoire des pratiques, pratique de l'histoire. In: Uô. (szerk.) Les formes de l'expérience. Une autre histoire sociale. Párizs, Allein Michel, 1995. 13. o.