Manapság a mikrotörténelem divatban van - ezzel a megállapítással kezdôdik Bernard Lepetit majd' egy évtizedes cikke.[1] S valóban, itthon is egyre gyakrabban kerül szóba ez az újnak már semmiképpen nem nevezhetô történetírói irányzat. Egyetlen rövid írásban nem próbálhatjuk meg, hogy alaposan szemügyre vegyük szervezôdését. A számos felmerülô probléma közül itt csupán egyet próbálhatok meg körüljárni: a következôkben arra teszek tehát kísérletet, hogy röviden felvázoljam az olasz mikrotörténelem viszonyát a generalizáció, az általánosítás problémájához.
Hasznos volna egyfajta csoportosítást bevezetni azon munkák között, amelyek a mikrotörténelem megnevezéssel lefedett területre esnek. Ezt kétféle terminológiával tartom elképzelhetônek: noha egyik sem tökéletes, mindkettô alkalmas arra, hogy lényeges eltéréseket hozzon felszínre. Tehát általában elkülöníthetjük egymástól az irányzat inkább kulturális és inkább társadalmi változatát. Az elsôre nyilvánvalóan Carlo Ginzburg mûvei szolgálhatnak példával, a másodikra pedig a Grendi-Levi vonal, s a fiatalabbak közül Angelo Torre vagy Franco Ramella.[2] A másik terminológiát alkalmazva: egyik oldalon az epizodikus vagy epizódszerû mikrotörténelem helyezkedik el, szemben az irányzat szisztematikus, rendszerszerû változatával (a példák megegyeznek). Az alábbi fejtegetések a szisztematikus-társadalmi változatra vonatkoznak.
Meglepve tapasztalhatjuk, hogy amikor a mikrotörténelemrôl esik szó, a történészek legtöbbször szinte kizárólag Ginzburg munkáit - ezek között is különösen A Sajt és a kukacokat -, esetleg Natalie Zemon Davis nemrégiben magyarul is megjelent könyvét (Martin Guerre visszatérése) vagy pedig Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou-ját említik. Giovanni Levi világhírû könyve[3] is ritkábban szerepel a hivatkozások között (legalábbis Amerikában). Azonban nem pillanthatjuk meg az irányzat képviselôi között a ,,családi" hasonlóságot, ha nem veszünk szemügyre néhány további munkát is. Épp ezt a perspektívatorzulást csökkentendô, két másik könyvet állítok az elemzés középpontjába: az egyik Edoardo Grenditôl Il Cervo e la repubblica. Il modello ligure di antico regime [Cervo és a köztársaság. Az ancien régime ligúr modellje] címet viseli. A másik Osvaldo Raggio munkája, címe Faide e parentele. Lo stato genovese visto dalla Fontanabuona [Faidák és rokonságok. A genovai állam Fontanabuonából nézve].[4]

A két könyv, amelyet rövid vizsgálat alá veszek, témájában közös: mindkettô a ,,modern állam kialakulásának" folyamatát taglalja. A kérdéshez a történészek általában a központi hatalom és a lokális univerzumok fogalompárral közelítenek. Azonban az oly gyakran alkalmazott centrum/periféria séma rejtetten teleologikus: kizárólag a központot állítja a modernizációs munka folyamatába.[5] Ezzel szemben mindkét szerzônk elhagyja e célelvû perspektívát, és a helyi politikai életet olvasva kíván új interpretációs keretet nyújtani. Kutatásaikban törekednek arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljenek a dokumentumokat átitató nyelvezeteknek és - ezeken keresztül - a gyakorlatoknak.
Szerzôink nyíltan elutasítják a korábbi történészi gyakorlatot: ,,A heterogén és számtalan alakban felbukkanó területi-politikai realitások tanulmányozását - legalábbis részben - feláldozták az állami formációk, normák és intézmények tanulmányozásáért; így aztán a politikai integráció és aggregáció számtalan formája, és hasonlóképpen a társadalmi cselekvôk, kirekesztôdtek a történeti elemzésbôl. Az elfoglalt nézôpontot, amelyet a központi hatalom megerôsödésének folyamatára és a ,,modern" intézményi formák konstrukciójára függesztettek szinte kizárólagos figyelem jellemez, végsô soron parciális és deformált képet alakítottak ki a közhatalom [autoritá pubblica] legitimitásának létrehozásáról és változásáról".[6]
E korábbi sémával mindketten a helyi társadalmak és a központi hatalom kölcsönhatását és összeszövôdését állítják szembe. Ez módszertanilag együtt jár a helyi közösség használatban lévô fogalmának explicit és gyökeres újrafogalmazásával. A közös problematika ellenére a két szerzô terminusai nem egyeznek meg a helyi közösség és a szélesebb társadalmi-politikai-gazdasági realitás, tehát a Genovai Köztársaság közötti viszony leírásakor: Grendi a kettô kombinációjáról, egyfajta komplementer viszonyról beszél, míg Raggio ezt a kölcsönös függôség, az interdipendencia fogalmával próbálja megragadni.[7] Hangsúlyozzák a kiválasztott tárgyak egységét, de mindketten - s ez rendkívül fontos - egy általánosabb kérdésre vonatkozónak tekintik a bennük rejlô problematikát.
Igen sokszor elhangzik, hogy a mikrotörténelem holmi aprócska, jelentéktelennek tûnô, a periférián lévô tárgy kutatásával szem elôl tévesztené, úgymond a ,,történelem nagy kérdéseit", és válaszai csupán helyi értékûek volnának. Valójában minden jelentôs mikrotörténet valami rendkívül általános kérdést próbál meg körüljárni, éppen azt érzékelve, hogy a vizsgálatnak a meglévô szótár használatával már kimerültek a lehetôségei. A történészek gyakran találják olyan problémákkal szemközt magukat, amelyeket nem magyaráznak, vagy, úgy látszik, bizonyos általánosítások egyszerûen nem válaszolnak megfelelôen ezekre a problémákra. Valójában olyan magyarázatokkal van dolgunk, amelyeknek semmiféle prevíziós képessége sincs. A történészi munka fontos összetevôje, jegyzi meg Levi, hogy mindig úgy dolgozunk, hogy ,,elôre tudjuk, miként fog végzôdni a történet: ez a mi nagy drámánk. Mindig tudjuk, ki a gyilkos, ezért bármit is mondunk, bármilyen oksági kapcsolatot is konstruálunk, mindig úgy tûnik, érvényes. Igen szegényes, mechanikus, automatikus oksági kapcsolatokat hozunk létre".[8] S ezen mit sem változtatott az a már majd hetven éves - egyre gyorsuló - folyamat, amellyel a történelem könnyedén és felületesen elsajátította a társadalomtudományokban kimunkált fogalomkészletet és módszereket (az is megfontolandó, hogy vajon e folyamat nem éppen azért
volt-e ilyen sikeres, mert a használatos kauzális attribúció alapvetôen nem változott meg?). A mikrotörténészek a léptéken változtatva éppen arra kíváncsiak, hogy valójában nem másmilyen problémák merülnek-e fel, s vajon helytállóak-e azok a magyarázatok, amelyek eddig születtek?
A lépték változtatása tehát a tapasztalatszerzés érdekében történik: analitikus procedúra s nem a társadalmi realitás inherens faktora; így bárhol hasznosítható, függetlenül az elemzett tárgy dimenzióitól. A társadalmi realitás szintezôdése - Levi megfogalmazásában - inkább csak érintôleges, semmint centrális a mikrotörténelem problematikájában (ô személy szerint mindig is azt javasolta, hogy ne fordítsunk túlzott figyelmet egy specifikus közösségre, hanem azt tartsuk szem elôtt, hogy az általános történeti probléma az igazi kérdés, és az alkalmazási pont szinte esetleges)[9]. Grendi választása, aki ,,a történeti folyamat szintjeinek integrációját" szándékozik felkutatni, azért esett egy területi közösség vizsgálatára, mert a közösség testesíti meg a ,,szocioterritoriális (társadalmi-területi) valóságot a lehetô legkisebb skálán", ahol tehát általános és tipikus társadalmi gyakorlatokat figyelhetünk meg. Ezen a ponton egy gyakori félreértést szeretnék eloszlatni: a mikrotörténetnek semmi köze nincs a falumonográfia hagyományosnak nevezhetô mûfajához. Clifford Geertz híressé vált megjegyzése szerint az antropológusok nem a falut tanulmányozzák, hanem a faluban végeznek tanulmányokat. Úgy gondolom, ez messzemenôen igaz történészeinkre is.
A lépték problematikájához szorosan kapcsolódik a történeti tárgy konstruálásának kérdése. Ez egyben az invenció problematikája is: érzékelni kell, hogy mi magunk hozzuk létre a történeti tárgyat, s ezzel egyszerre kialakítjuk e tárgy vizsgálatához szükséges olvasásmódot is. A gyakorlat oldaláról minden bizonnyal elôször a kvantitatív történetírást, s fôként az Annales köréhez tartozó történészek munkáit szemrevételezve vált világossá, hogy a dolgok csupán annyiban rendelkezhetnek jelentéssel, amennyiben egy sorozathoz viszonyulnak, s nem pedig valamilyen feltételezett, a nyelvet és a tudományt megelôzô ,,valósághoz". A történelemben csak olyasmi válhat kutatás tárgyává, amit elôzetesen a történész ,,konstruál", létrehoz, kijelöl.[11]

»«»«

Ezek a tapasztalatok felborítják és tarthatatlanná teszik minden korábbi analízis elôfeltevését, amely egy eleve adott és valamilyen módon rejtett értelmet kívánt napvilágra hozni. Amikor tehát a mikrotörténészek drasztikusan megváltoztatják a történeti analízis léptékét, valójában nem ugyanaz a történeti tárgy kerül eléjük. Akár abból a szempontból is megfogalmazhatnánk az eltéréseket, hogy hol helyezkedik el a valós; ennek nem igazán egyértelmû a helyzete a történetíráson belül, hiszen egyrészt amit a történész tanulmányoz, az mint ismert tételezôdik; másrészt olyanként, amit a történeti operáció implikál - vagyis az analízis posztulátuma s ugyanakkor ennek eredménye. Hová helyezôdik a hangsúly? A szeriális történelem inkább arra kérdez rá, hogy mi az elgondolható, s milyen feltételek mellett beszélhetünk megértésrôl, míg a pozitivista történetírás meg volt gyôzôdve a múlt valóságáról, arról, hogy mindez hozzáférhetô, s ennek újraélését helyezte maga elé célként. A mikrotörténelem a maga sajátos experimentális jellegével szintén a megfigyelô és a megfigyelt tárgy kapcsolatának kérdését, ezzel a történeti megértés határainak problémáját feszegeti. Minden bizonnyal ezért is hibás állítás az, hogy a mikrotörténelem - éppen a lépték megváltoztatásával - közelebb került a valósághoz;[12] a kérdés, úgy tûnik, nem ezekkel a fogalmakkal közelíthetô meg.

Grendi, aki, mint említettem, a lokális társadalom és a központ viszonyát egymás kiegészítôiként fogja fel, egy tengerparti halász közösség, Cervo esetét helyezte a középpontba. Könyvének szerkezete is tükrözi ezt: a fejezetek hol ebbe, hol abba a perspektívába helyezkednek. Elôször egy komplex, különösen eleven, politikai-területi szisztéma leírását kapjuk, ahol a metropolisznak, a kisebb borgóknak és a falvaknak egyaránt széles mozgásterük van, s mindkét irányból érkeznek kezdeményezések: történetileg képzôdött kultúrák pluralitása van jelen, amelyek leginkább a területi identitásban találják meg kifejezôdésüket. Ezt az erôteret talán célszerûbb esettanulmányok sorozatának segítségével feltérképezni, semmint rögvest valamilyen irányultságot, trendet belevetíteni - javasolja Grendi. Az adminisztráció, a jogszolgáltatás, a helyi alkotmányok vizsgálata után, noha már felismerhetô egy trend, mégsem beszélhetünk a központi hatalom valamilyen koherens modernizációs tervérôl. Összegezve tehát: az összetett politikai folyamatoknak nem csupán a közigazgatási értelemben vett község, hanem a különbözô közösségek is állandó résztvevôi. A borgók gazdasági téren nyilvánvaló hegemóniájának a politika terrénumán egyfajta ,,paraszti reakció" feszül, amelynek alapját a települések területi-kulturális identitása képezi. Grendi munkája nem érthetô meg e fogalom nélkül.[13] Az identitás a laikus rendek (confraternita), az egyházközségek szervezôdésében nyilvánul meg leginkább. Így Grendi a területi szervezôdés különbözô szintjeit határozza meg, amelyek a nemzetségek vezetôinek informális gyûléseitôl egészen a területi parlamentekig vezetnek, egyre szélesedô, de nem egymást átfedô területekre kiterjedôen. Erre vezethetô tehát vissza a territoriális mikrokonfliktualitás rendszere származik, amely plurális és gyakran egymással versengô identitásokra támaszkodik. Így tehát nyilvánvaló, hogy a hivatalos politikai adminisztratív földrajz távolról sem meríti ki a ,,politikai közösség" fogalmát. A lokális konfliktusok felszínre hozzák a normák társadalmi interpretációját, amely a szintek egymásba kapcsolódásával írható le leginkább. Ezek után Grendi a politika helyi megfogalmazódásaira összpontosít: a politikai és vallási élettel kapcsolatos ceremóniák elemzése a társadalom helyi dinamikájának felvázolását célozza.
A belsô viták sokszor a metropolisz meghatározta nyelveket visszhangozzák, úgy azonban, hogy a közösség politikai nyelvezete merít mindkettôbôl, így a cervói politikai történések szondaként szolgálnak a területi-politikai társadalom problémájához. Mivel megvilágítja az ancien régime ligúr társadalmának politikai nyelvezetét, ezzel rögzíti egy konkrétabb összehasonlító történelmi vizsgálat elemeit.
A szûkebben értett gazdasági perspektívában mindenekelôtt a csere és a csereviszonyok helyezôdnek elôtérbe, ezt a keretet változtatta Grendi szubsztantivista irányban, vagyis: a gazdasági szféra elemzése nem kerülheti meg az intézményi és a kulturális analízist. A kérdést a társadalmi cselekvô szempontjából dolgozza ki: az egyéni viselkedések, tranzakciók az általánosabb viselkedésekre utalnak, amelyek valójában mûködtetik az intézményeket. Helyileg reprodukálják az összetevôk különleges kombinációját. Cervo esetében e kombináció nyolc elembôl álló modellt hív életre, amely egyaránt jellemzi a cserestruktúrákat és a cselekvôk gazdasági kultúráját: (1) kisbirtok; (2) a búzaféleségek és a gesztenye képtelen a szükségletek harmadánál többet fedezni; (3) olívaolaj-termelés a biztos nemzetközi piacra; (4), csupán regionális és problematikus piacra szállító bortermelés; (5) policentrikus gabonaellátás; (6) elterjedt a munka áruba bocsátása (ipar, emigráció); (7) minden társadalmi szinten elterjedt hitel; (8) városi tôkebefektetések hiánya. Cervóban a korallhalászat[14]

&

nyújt szezonális, munkához kötôdô migrációs lehetôséget, összekapcsolódva a kölcsönök rendkívül elterjedt gyakorlatával, a halászat társadalmi megítélésével, és e lényegében ,,közös vállalkozás" társadalomszervezô szerepével - ez adja a regionális gazdaság dinamikáját. E gazdasági modell integrálódik a helyi politikai szervezôdés korábban vázolt rendszerébe.

Osvaldo Raggio könyve szintén hasznosítja a politikai aszimmetria fogalmát. Fontanabuona Rapallótól északra nyíló szûk völgyben helyezkedik el. E völgyön keresztül bonyolódott a koraújkorban a Ligúr tengerpart és a Pó síkság közötti kereskedelem. A terület korszakunkban banditizmusáról híres, ez a magyarázandó probléma. Etnográfiai jellegû utazásunk a völgyben a genovai oligarchia politikájának vázlatával kezdôdik: a köztársaság funkcionáriusainak helyi tapasztalatai rámutatnak arra a kulturális távolságra, amely elválasztja ôket a völgy lakóitól. Mindez azért lényeges, mert a bûnesetekkel kapcsolatos politika és a béketeremtés hosszú idôn keresztül fontos legitimációs eszköz az oligarchia hatalma számára. Mind a források nyelvezete, mind a föld megmûvelésének gyakorlata, mind a településszerkezet tanulmányozása egy alapvetô, ám nehezen megfogható kategória jelenlétére utal, s ez a rokonság (parentela). Az elemzés során Raggio rávilágít: a rokonságon keresztül artikulálódik a lokális univerzum politikai rendszere. A hatalom disztribúciója, az emberek elôjogai, a kölcsönös érdekek hálózata, a gazdasági források, mindenekelôtt az átmenô forgalom ellenôrzése, a házassági stratégiák stb. mind a parentelára,ennek hierarchikus szerkezetére s a vele járó kliensi viszonyokra vonatkoztatva szervezôdnek.[15] Ezek részletes analízisét lelhetjük az egyes fejezetekben, amire természetesen most nem térhetek ki. A jegyzôi dokumentációban ránk maradt tranzakciók nem személyek közötti cserék, adásvételek nyomai, hanem a rokonságok közötti és rokonságokon belüli skálán értelmezhetôek. A rokonság nyújtja tehát a kollektív identifikáció alapját, egyben áthatja az egyes települések közötti, sôt, általában az egész külsô világgal fenntartott viszonyt.
Ennek megállapítására az események és a politikum szférájának a bírósági dokumentumokon keresztül történô bevonása ad alkalmat, amely nemcsak rokonsági rendszerek rekonstruálását teszi lehetôvé, hanem ezzel együtt a helyi viszonyrendszerek és a nagyobb területi rendszerek helyreállítását is. Az így nyert kontextusokban az elsô pillantásra különös, banditizmussal kapcsolatos történetekrôl belátható, hogy jóllehet az individuális eseteknek megvannak a maguk sajátosságai, mégis egyazon mintára épülnek fel, s a társadalmi struktúra két alapvetô aspektusa kapcsolja össze ôket: a családi és rokonsági szolidaritás és a csoportok közötti rivalizálás. Végül a nagypolitika és a helyi konfliktusok összeszövôdéseit egységes keretben értelmezi: mégpedig a politikai gravitáció centrumát képezô Chiavari városának klikkjei és a rokonsági szövetségek kapcsoltrendszerének feltárásában.
A helyi kultúra és központi hatalom tehát interdipendens. Ez azt jelenti, hogy a helyi aszimmetria generálta összeütközés, a faida[16] képezi azt a területet, ahol a kettô kapcsolódási pontot talál: nem lehet élesen elválasztani a két normatív rendszert (az ,,állam törvényeit" a ,,közösségiektôl"), a történeti színtéren mindkettô jelen van, feszültségeket hozva létre. Vagyis ezek az elemek a rokonságok közötti cseréknek és viszonyoknak politikai dimenziót kölcsönöznek.

Talán e rövid és bizonyosan sommás áttekintésbôl világossá vált, miként jut el egy mikrotörténeti tanulmány formalizálható kijelentésekig. Megpróbálom én is valamivel formálisabban megfogalmazni. Grendi számára tehát Cervo esete egy modell, egy politikai és társadalmi mûködés analogikus illusztrációja.
Mindenekelôtt arra kell rámutatnunk, hogy a reprezentativitás manapság használatos meghatározása az esettörténettel kapcsolatban egy alapvetô félreértést hordoz magában. E félreértés annak következménye, hogy a történettudomány a szociológiától kölcsönzött statisztikai reprezentativitás képét hordozza magával, ez pedig a reprezentativitást abszolútként érti. (Példánknál maradva: nyilvánvalóan vannak olyan ligúr közösségek, ahol egészen más a cserestruktúra, vagy pedig - tételezzük fel - eltérô politikai konfigurációjuk van. ,,Elôfeltevésem mégiscsak az, hogy lényegi affinitás van a politikai nyelvezetek és a cseremodellek univerzalitása terén, amelyet ez a gazdasági mûvelési mód hoz létre" - mondja Grendi. Világos, hogy a metropolistól való függés provokálta belsô viták identikusak, amint a politikai tömörülés struktúrái is azonosak - bár, ezek társadalmi tartalma eltérô lehet). Mindenekelôtt a példa használatának módja más a mikrotörténelem esetében. Az eset nem a statisztikailag reprezentatívnak tekintett viselkedések illusztrációja, hanem kerete a társadalomban mûködô viszonyok megfigyelésének: a mikrotörténész valóban használja ezeket a példákat. ,,A példálózás itt a magyarázatnak nem közvetlen eszköze, amelyet jobb híján alkalmazunk. Hiszen a magyarázatot is mindig félre lehet érteni" - a wittgensteini mondatok világítanak rá a példa használatának természetére.[17]

§
 

Vessünk egy pillantást arra, hogy a kvantitatív történetírás miképpen gondolja el az általánoshoz való hozzáférést. Ehhez mindenekelôtt azt kell szemügyre vennünk, hogy a ,,történeti tény" milyen fogalmát használja. A XIX. századi történetírás számára történeti ténynek az esemény számított, s ennek is naiv, reflektálatlan (perspektivikus) felfogása uralkodott. A tény mindenekelôtt külsôleg meghatározott: egy olyan történet kitüntetett idôpillanatát alkotja, amelynek az értelme eleve rögzített, függetlenül magától az eseménytôl. A hagyományos történetírás eredendôen ideologikus jellegû, legyen bár többé vagy kevésbé rejtett ez (ideológián egyszerûen olyan gondolatrend értendô, amely egyáltalán megengedi, hogy a múltbeli világ történéseinek határtalan halmazából eseményként ismerjen fel valamit a történész). A korlátozott számban rendelkezésre álló nyomokból kiindulva a történész feladat az volt, hogy megszüntesse ezek diverzitását, és egyetlen koherens megértésben egyesítse ôket, így teljesítve be - diszkurzíve - egy korszak álmát.[18]

--
 

Ezzel szemben a kvantitatív történetírás paradigmájában az adatok ,,belsô koherenciakritériumainak" függvényében alakulnak át tényekké. A tény ,,ismétlôdô jellegének következtében kiválasztott vagy akár megkonstruált jelenség, tehát egy idôegységen keresztül összehasonlítható".[19]

ç

Amit el kell hagyni, az a XIX. század ideológiájának mátrixára felépült teleologikus történetfelfogás fogalomkészlete - azonban François Furet vélekedése szerint nem kell elhagyni a történelemnek a globálisra irányultságát: el kell fogadnunk, hogy ,,a szeriális történelem eljárásaiból kiindulva, az emberi aktivitás más szintjeit is leírja és leltárba veszi, nem csak a gazdaság objektív processzusait. Azzal a hipotézissel élve, hogy a realitás egyes szintjeinek megfelelôen, vagy pedig az elemzett parciális rendszereknek megfelelôen az idô elsajátításának módozatai, a kronológiai ritmusok eltérhetnek." Tehát dekomponálni kell a valóságot, szintekre szedni szét, ahol az idô, a történelem elsôdleges tárgyának mozgása belátható.
Láthatjuk azt is, hogy az eset ebben a történetfelfogásban egyszerûen nincs jelen. Mindenekelôtt retorikai eszközként alkalmaztatik, ekkor viszont tipikusságát a fentebb említett statisztikai módon kell elképzelnünk. Ami nem illeszthetô sorozatokba, azt ez a modell képtelen figyelembe venni.[20]

[]

Eljárásmódja hasonlóképpen funkcionalista a társadalomtörténeti kategorizálásnál: az eseteket, amelyek nem helyezkednek el e kategóriákon belül, egyszerûen deviánsként eltávolítja. Úgy is feltehetnénk a kérdést, minek van nagyobb fontossága a 95 százaléknak vagy pedig az 5 százaléknak? A valóság kétféle leíró technikája mûködik e modellekben: az egyik a leginkább elterjedt jelenségre összpontosít, a másik pedig úgy igyekszik magyarázni a rendszert, hogy közben figyelembe veszi az 5 százalékot is.[21][]
A mikrotörténelem megpróbálja nem feláldozni az individuális elemek ismeretét a szélesebb általánosításokért, mindazonáltal nem mond le a formalizálásról sem - egyedi esetek és aprócska tények utalhatnak általánosabb problémákra. Levi megfogalmazásában: ,,inkább az a probléma, hogy miként tudunk kidolgozni egy olyan paradigmát, amely a partikuláris ismeret körül forog, miközben nem veti el maga a partikuláris formális leírását és tudományos megismerését".[22] Noha a társadalomtörténet sokáig azonosította a formalizált ismereteket a kvantifikációval, mégsem ez az egyetlen lehetôség tiszta modellek alkotására.
Hipotézisem tehát a következô: a mikrotörténet ellen felhozott kritikák, amelyek általában a megszerzett történeti ismeret szûkösségét róják fel e kutatásoknak, s minduntalan egy általánosabb tudás nevében kérik számon az irányzat képviselôin az úgymond nagyobb történeti folyamatokhoz való kapcsolódást, eltérô történeti megismerési program termékei. Olyan elôfeltevésekkel terhelten nyilatkoznak meg, amelyeket egyszer hasznos volna megvilágítani. Valójában milyen fogalmakra támaszkodnak ezek? E fogalmak nyilván maguk is történeti képzôdmények, akkor pedig milyen gondolkodásfolyamat eredményei? Itt csupán három olyan vonást említek, amelyek ma már legalábbis kérdésesnek tûnhetnek. Egyrészt: tételezhetjük vajon a történeti megismerést kumulatív folyamatként? Másrészt: az általánosítás szoros kapcsolatban áll a koherencia mítoszával (amely öntudatlanul is ott munkál a történészben). Történjék akár univerzálék, törvények formájában vagy akár statisztikai alapon, mindig ahhoz az elképzeléshez kötôdik, hogy van egy jelentéssel bíró történeti világ. Harmadrészt: a történeti tudás individualizációja és generalizációja közötti ellentéten alapszik.[23]

De vajon miképpen tartható számon az a bizonyos 5 százalék? Úgy gondolom, rendkívül szoros összefüggés található a szisztematikus mikrotörténelem társadalomképe és tudományos eljárásai között. Itt újból azzal a problémával szembesülünk, hogy a dokumentumokon keresztül ránk származott maradványokat a történész miként alakítja tényekké. Ezt látszik alátámasztani az az olvasat is, amelyet Edoardo Grendi adott Elias történetírói munkásságáról.[24] A történészek egészen addig, míg a múltat önmagukban létezô individuumok vagy statisztikailag reprezentálható individuumok terminusaiban gondolják el, soha nem fognak elérkezni a társadalmi folyamatok reprezentációjához. Éppen ezért Elias úgy véli, hogy a viszonyok, illetve relációk képezik azt az alaprealitást, amelyet a történésznek tanulmányoznia kell; ezzel egy régi, bénítóan ható dualizmus felszámolásának irányába tesz lépéseket: az egyén és a társadalom többé nem állnak szemben egymással elkülönült realitások gyanánt. A viszonyok és függôségek állandóan változó láncolata eltérô figurációkat hoz létre, amelyek együttesen magyarázzák a társadalmi szervezôdést és az egyéni viselkedést. Elias erre a nagy vonalaiban ismertetett társadalomelméleti alapra húzza fel a civilizáció folyamatáról alkotott vízióját. Valójában úgy tekintette az udvari társadalomról írott könyvét, mint egy ,,episztemológiai laboratóriumot". Egy ilyen laboratóriumban egy társadalmi mezô, egy formáció és az egyéni viselkedés kapcsolódik össze. Ez azonban egyáltalán nem zárja ki más laboratóriumok, tehát ezzel együtt más társadalmi formációk létezését.
Ezzel egybehangzóan a mikrotörténelem olasz mûvelôi is az egy adott helyen empirikusan megfigyelt interperszonális viszonyokra helyezik a hangsúlyt, semmint hogy a társadalmi struktúra absztrakt reprezentációjából indulnának ki, szerintük az általánosan használatos makroszkopikus fogalmak nem telepszenek rá mechanikusan az egyénekre, hanem hagynak nekik cselekvési mezôt, azonban úgy, hogy semmiképpen nem tekintik mindenhatónak a történeti cselekvôt: a kényszerek és bizonytalanságok azon interakciók szövedékébôl erednek, amelyben minden individuum elhelyezkedik. Az elméleti alapállásából kibontakozó kutatási program a társadalmi struktúra feltérképezését az interperszonális viszonyok szisztematikus rekonstrukcióján keresztül tartja elérhetônek.
Ha a viszonyok adják azt az alaprealitást, amellyel a történelemnek foglalkoznia kell, akkor ennek két következménye van a mikrotörténelem gyakorlatára nézve. Mindenekelôtt egy csapásra nyilvánvalóvá válik ama állítás abszurditása, miszerint a mikrotörténet apró-cseprô, valójában jelentéktelen dolgokra pazarolva a drága idôt, szem elôl tévesztené (az olasz mikrotörténelem esetében) Itália történetének alapvonásait. Másrészt egyre nehezebben tudjuk elképzelni, hogy a társadalmi-történeti világ megismerésében a személyek közötti relációkra, a konfigurációk - ez mind Elias, mind pedig a mikrotörténészek számára fontos szó - alakulásának processzusára hangsúlyt fektetô irányzat akár a hempeli[25], akár pedig a klasz-szikus francia társadalomtörténet kialakította sémák alapján véli hozzáférhetônek az általános történeti tudást.
A kérdést persze minden mikrotörténész maga oldja meg a gyakorlatban. ,,A kivételes talán csak az événementiel szintjén vagy a krónika felszínén kivételes; de maga az esemény - a kis események éppúgy, mint a nagyok - amennyiben kontextualizáljuk, szétboncoljuk ezt, és részeiben kerül közeli, aprólékos vizsgálatra, oly lencsévé alakulhat, amely képes a valóság tisztább képét, mélyebb és általánosabb struktúrák képét adni".[26] Azt gondolom, ez az idézet kellôképpen megvilágítja az eccezionale - normale (kivételes - normális) kifejezés értelmét, amelyet egyébként különösen megterhelt a számtalan hivatkozás. Magam inkább egy másik fogalmat helyeznék elôtérbe: a generatív modell fogalmát.
A mikrotörténelmet olvashatjuk úgy is, mint kísérletet az analógia és a hasonlóság problémáinak újbóli megvitatására. Az analógia mint tudásforma a XVII. században lezajlott alapvetô fordulat során diszkreditálódott: e passage-t világítja meg Michel Foucault A szavak és a dolgok címû munkája.[27] Az analógiát, egy kanti megfogalmazásra támaszkodva, nem úgy kell elgondolnunk, hogy egyfajta parciális hasonlóság lenne két, egymástól egy kicsit elütô dolog között (ezt nevezik egyébként materiális analógiának) hanem sokkal inkább mint tökéletes hasonlóságot két egymástól teljesen elütô dolog között. A úgy viszonyul B-hez, mint C D-hez, de A és C teljesen eltérôek, éppúgy ahogy B és D. Tehát formális analógiát kell felállítani.
A mikrotörténelem az így értett analógiát helyezi a munka középpontjába: olyan helyzetekkel foglalkozik, amelyek teljesen elütnek egymástól, de egymáshoz igen hasonló relacionális mechanizmusokra utalnak. Lehetôség nyílik tehát arra, hogy egymástól elképesztôen távol álló dolgokat helyezzen egymás mellé a történész, mivel igen erôs formális kongruencia létezik közöttük.
Egy generatív modell nem egyszerû formális leírás, nem a valóság elszegényítése az elemzés szolgálatába állítva, hanem a társadalomban zajló folyamatok, absztrakt stratégiai szabályok tényezôinek identifikálása. A ge-
neratív modell a maga teljességében lehetôvé teszi az individuális választások és útvonalak integrálását a történeti magyarázatokba[28].
Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódásokhoz írott elôszavának elsô fogalmazványában, amely aztán nem került a kötet elé, viszont megjelent az Észrevételekben, a következôt írja: ,,Engem nem az érdekel, hogy felhúzzak egy építményt, hanem az, hogy áttekinthetôen magam elôtt lássam egy lehetséges építmény alapjait"[29]. Ezt kissé átfogalmazva a következôt mondhatnánk: a mikrotörténelem számára nem annyira az elmondható történetek, illetve a ,,megtörténhetett" történetek fontosak, hanem az egy történeti pillanatban elmondható történetek szerkezete, az akkor elmondható minden lehetséges történet szerkezete.

Jegyzetek

[* Az alábbi három írás a Hajnal István kör - Társadalomtörténeti Egyesület miskolci konferenciáján elhangzott elôadások átdolgozott változatai. [A Szerk.].]
¹ B. Lepetit: ,,De l'échelle en histoire". In: J. Revel (szerk.): Jeux d'échelles. La micro-analyse á l'expérience, Gallimard - Seuil, Párizs, 1996, 71-94. o.
[2] A két utóbbi a ,,második generációba" tartozó történész, Levi személyes tanítványai. Torre több fontos módszertani-historiográfiai cikk szerzôje, Piemont koraújkori történetét kutatja. Máig legjelentôsebb könyve A. Torre: Il consumo dei devozioni. Velence, 1995. Ramella az olasz munkásosztály múlt századi történetét kutatja, a ,,Microstorie" sorozatban megjelent könyve: F. Ramella: Terra e telai. Sistemi di parentela e manifattura nel Biellese dell'Ottocento. Torino, 1983.
[3] G. Levi: L'ereditá immateriale. Carriera di un esorcista nel Piemonte del Seicento. Einaudi, Torino, 1985.
[4] E. Grendi: Il Cervo e la repubblica. Il modello ligure di antico regime. Einaudi, Torino, 1993, O. Raggio: Faide e parentele. Lo stato genovese visto dalla Fontanabuona. Einaudi, Torino, 1990.
[5] A probléma a történeti források természetében gyökerezik, ugyanis nem könnyu kikerülni azt a csapdát, amelyet a dokumentumokat termelô intézmények nyelvezete állít a kutatónak, vö. P. Abrams: ,,Notes on the difficulty of studying the state". Journal of historical sociology, 1988, 58-89. o. A források implicit, társadalminak nevezhetô szelekciója - amelyre még rárakódik az idô ennél valamivel véletlenszerubb romboló munkája - is Levi gondolkodásának középpontjában áll, vö. G. Levi: 1985, i. m. Az Archívum rendjérôl (a szerzô éppen a foucault-ival ellentétes értelemben használja az archive kifejezést) lásd továbbá A. Ophir: ,,Des ordres dans l'archive". Annales ESC, 1990/3. 735-754. o.
[6] O. Raggio: i. m., IX. o.
[7] ,,Történetileg Genova és a lokális társadalom közötti viszonyt progresszív kölcsönösség folyamataként írhatjuk le. Az összkép, amelynek rekonstrukcióját egy lokális univerzum mikroszkopikus megfigyelése teszi lehetôvé, nem egy olyan autoritás és hivatalos kultúra képe, amely saját kritériumait erôlteti alattvalóira és a népi kultúrára, hanem egy kulturális csere képe", O. Raggio, i. m. XIX. o.
[8] G. Levi: ,,Il piccolo, il grande e il piccolo", Intervista a Giovanni Levi, in Meridiana, 1990/10. 211-234. o. Továbbá Uô., elôszó ,,Villaggi", Quaderni Storici, 46, 1981/7-10. o.
[9]¹⁰ G. Levi. 1990., i. m.
[11] A történelem fogalmainak ismeretelméleti státusáról szemben a múlt valóságával, vö. R. Koselleck, ,,Ábrázolás, esemény és struktúra". In: Glatz F.-Niederhauser E. (szerk.), Történetelméleti és módszertani tanulmányok. Budapest, 1977. ,,Az utólagosan feltárt események tényszerusége sosem azonos a múltbeli összefüggések valóságosnak tételezett totalitásával. Minden történetileg kikutatott és elôadott esemény a tényleges fikciójából táplálkozik, maga a valóságos azonban már elmúlt" (...) ,,Az elbeszélt múltbeli eseményeknek tehát - ismeretelméleti szempontból nézve - nincs nagyobb valóságtartalma, mint a múltbeli struktúráknak, amelyek esetleg messze túlmutatnak az egykori nemzedékek tapasztalati tudásán."
[12] Vö. Lepetit észrevételeivel: i. m. Álláspontja szerint egy kiválasztott lépték nemcsak a tárgy konfigurációját, hanem az elemzés kiterjedési területét is meghatározza. Mögöttes feltevése szerint a különbözô szintek reprezentációja nem jelent a valósághoz való közelebbi viszonyt, mindegyik ugyanannyira távol van a múlt ,,valóságától".
[13] A határok és az identitás tudatának szerzônk ezt megelôzôen több cikket is szentelt, amelyek tapasztalatait beépítette e könyvbe is. E. Grendi: ,,La pratica dei confini: Mioglia contro Sasselo 1715-1745". Quaderni storici, 1986/63, 811-846. o., és ,,Cartografia e disegno locale. La coscienza sociale dello spazio". In Uö.: Lettere orbe. Anonimato e potere nel seicento genovese. Palermo, 1989.
[14] Grendi elemzése a cervói korallhalászatról, mint komplex társadalmi jelenségrôl igen sokat köszönhet Fredrik Barth norvég antropológus elemzéseinek a norvég tonhalhalászok viselkedésérôl. F. Barth: Process and Form in Social Life. London, Routledge Kegan Paul, 1981.
[15] Sokatmondó a hatodik fejezet címe: La costruzione della realtá sociale, vagyis A társadalmi valóság konstruálása i. m., 152-159. o. E fejezetben annak elemzésérôl van szó, hogy a faidában (a vendettához kapcsolódóan, többnyire halálos kimenetelu, informális igazságszolgáltatásban) közvetlenül résztvevôk miként reprezentálják a társadalmi kapcsolataikat, egyetlen ,,bennszülött" fogalom, a rokonság köré építve fel a társadalmat strukturáló horizontális és vertikális viszonyrendszereket. E fejezet világít rá talán legjobban arra, hogyan kezeli szerzônk a forrásanyagot, s ezen keresztül a források és a társadalmi valóság viszonyát. A források nem csupán a fontanabuonai rokonságokat egymással szembefordító konfliktusok, hanem a völgyet Genovához és annak tisztségviselôihez fuzôdô viszony nyomait is magukban hordozzák: közvetlenül nem a társadalmi valóságra utalnak, hanem inkább az elmesélt események fôszereplôinek kölcsönös legitimációira. S ez a koraújkori Ligúria politikai dinamikájának lényeges eleme, ugyanis a helyi konfliktusok a nagypolitika számára is lehetôséget teremtettek a belsô hatalmi viszonyok átrendezésére.
[16] ,,A faida egy intézmény és társadalomszervezôdési elv volt, különleges szabályai voltak, viselkedési normákat nyújtott, és mindenki számára rögzítette a felelôs rokonok körét; meghatározta a csoportok körvonalait és a társadalmi kapcsolatokat, a hitelrendszerhez hasonlóan állandósítva ôket, és a konfliktusok megoldásának egy formája volt." O. Raggio: i. m., 239. o.
[17] L. Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, Budapest, 1992. 71. .
[18] Egy ilyesfajta leírás kétségkívül egyszerusítésnek hathat. Való igaz, a pozitivizmus végnapjainak beköszöntével a történeti tény ennél jóval bonyolultabb felfogását dolgozza ki néhány történész, filozófus; abban azonban a kvantitatív történetírást megelôzô idôszakok megegyeznek s minket most ez foglalkoztat , hogy bármennyire is tudatában vannak: a tények nem mutatnak rá közvetlenül a történelemre an sich, mégis a ténykonstrukciós folyamat ,,mozgásterét" magában a dokumentáció értelemhorizontjában tartják elképzelhetônek. A tény posztpozitivista felfogásához vö. A. J. Gurevics: Mi a történeti tény? In: Glatz F.-Niederhauser E. (szerk.), Történetelméleti és módszertani tanulmányok, Budapest, 1977.
[19] Franois Furet: Le quantitatif en histoire. In: J. Le Goff-P. Nora: Faire de l'histoire I, Párizs, Gallimard (Folio), 1974. 76. o.
[20] Itt utalnom kell a kvantitatív történetírás egy igen eredeti értelmezésére Michel De Certeautól: ez ,,az eltérések episztemológiája". A történelemi tárgy körülhatárolása és feltételezett homogenitása a kiindulópont - maga folyamat az eltérések felmutatása, vagyis a formális konstrukciók állandóan beleütköznek önnön határaikba. Persze ehhez annak belátása kell, hogy a partikuláris az elgondolható határa - valójában a történészi munka ama viszony mibenlétének faggatásában állna, amit a kihasított regularitások tartanak fenn a partikulárissal. De Certeau szavaival: ,,Gyakorlata ti. a kvantitatív történetírásé abban áll, hogy módszeresen felállított modelleket konstruál, (...) a konkrét jelenség tanulmányozását a meghatározásával létrehozott tárgy tanulmányozásával váltja fel, (...) s hogy e tárgy tudományos értékét az általa nyújtott válaszok után ítélje meg, s végül megállapítsa e modell szignifikabilitásának határait", M. De Certeau: L'écriture de l'histoire, Párizs, Gallimard, 1975. Sajnálatos módon De Certeau hazai recepciója még várat magára.

[21] Ginzburg kritikáját a francia kvantitatív történetírás éppen ilyen fogalmi keretben fogalmazza meg: mivel ez mindent mérhetôvé kíván tenni, valójában kizárja a hapax legomenont. ,,Azonban hapax legomenon valójában nem létezik. Minden dokumentum, még a leginkább eltérô most anomalous is, beilleszthetô egy sorozatba. Ráadásul, ha megfelelôképpen elemezzük, fényt vethet dokumentumok szélesebb sorozatára". Vö. C. Ginzburg: Microhistory. Two or Three Things That I Know About It; Critical Inquiry, 1993 ôsz, 21. o.

[22] G. Levi: 1990, i. m.
[23] Éppen Ginzburg adott hangot egy elhíresült tanulmányában annak a vélekedésnek, hogy a történelem - ragaszkodva a XVIII-XIX. századi tudományosság, késôbb pedig a társadalomtudományok standardjaihoz - miként értette félre saját természetét. C. Ginzburg. ,,Spie. Radici di un paradigma indiziario". In: A. Gargani: Crisi della ragione, Nuovi modelli nel rapporto tra sapere e attivitá umane, Torino, 1979. 56-106. o. (Magyarul Fülcimpák és körmök: a következtetésen alapuló paradigma gyökerei. Café Bábel, 1998/4. 49-67.).
[24] E. Grendi: ,,Norbert Elias: storiografia e teoria sociale". Quaderni storici, 50., 1982.., 728-739. o.
[25] Hempel igen híres, sok tekintetben megalapozó jellegu cikkében azt az álláspontot védte, miszerint ,,az általános törvényeknek a történelemben és a természettudományokban analóg funkciójuk van". A magyarázathoz két premisszát kell felállítani: az elsô a kezdeti feltételeket írja le (korábbi eseményeket stb.); a második valamilyenfajta regularitást tár fel, vagyis univerzális formájú hipotézist, amely - amennyiben igazolt - törvénynek nevezhetô (,,By a general law, we should here understand a statement of universal conditional form which is capable of being confirmed by suitable empirical findings"). Ha mindkét premisszát korrekt módon állítjuk fel, akkor a tekintetbe vett esemény lefolyása logikailag levezethetô, s azt mondhatjuk, hogy megmagyaráztuk. Hangsúlyozom, hogy a hempeli modellben eseményekrôl van szó; késôbb ezt máig használatos megnevezéssel ,,covering law" (átfogó törvény) modellnek nevezte el W. Dray. Vö.: C. G. Hempel: The Function of General Laws in History. The Journal of Philosophy, 39. 1942. 35-48. o.
[26] O. Raggio, i. m. XXIII. o.
[27] M. Foucault: Les mots et les choses, Párizs, Gallimard, 1966.
[28] Lásd: J. Revel: Micro-analyse et construction du social. In: Uö.: i. m.: 15-36. o.
[29] L. Wittgenstein: Észrevételek. Budapest, 1995. 16. o.