1.
A filozófiára vonatkozó közkeletû feltevések
egyike szerint a filozófusok nem szívesen foglalkoznak a
hétköznapok kérdéseivel. Érdeklôdésüket
az ideák, egy ideális világ képei kötik
le. A filozófia felelôssége nem terjed ki az itt és
most
világára. Mint minden általánosítás,
e feltételezés is egyoldalú. A politikai filozófia
a bölcselet azon ágához tartozik, amelyet a hagyomány
gyakorlati filozófiának nevez. E diszciplína létrejöttében
nyilván fontos szerepet játszott az a tény, hogy a
filozófusok tudták: csak akkor képesek az ember számára
fontosnak látszó dolgot mondani, ha az egyén és
a közösség egzisztenciájával, élete
kisebb-nagyobb problémáival kapcsolatban is megfogalmazzák
álláspontjukat. Ilyen, a hétköznapok szintjén
jelentôs szerepet játszó téma a filozófia
számára a nemzet, a nemzeti közösség. Ebben
a dolgozatban a közösségelvû politikai filozófiát
úgy próbálom bemutatni, hogy a nemzetrôl szóló
filozófiai gondolkodás felôl veszem szemügyre.
Nem állítom, hogy a kérdést a lehetô
legnagyobb módszertani tisztasággal és a legelfogulatlanabbul
fogom tárgyalni. Nyilvánvaló, hogy teljes mértékben
senki sem tudja kivonni magát a kortárs politika hatása
alól, így még az sem, aki egyébként
a filozófia eszköztárával kívánja
elemezni a kérdést, és nem annak pôre megítélésére
vállalkozik. Úgy gondolom azonban, hogy a közösségelvû
filozófia próbája a magyar nyelvû filozófiai
gondolkodásban épp a nacionalizmus szempontjából
való hasznossága lehet.
A nacionalizmus térségünkben nyilván nemcsak
a filozófus számára érdekes. Nyelve mind a
mai napig igen hasznosnak és hatékonynak látszik a
gyakorlati politikai vitákban. De vessünk csak egy pillantást
a brit politikai alkuk nyomán Nagy-Britanniában végbemenô
folyamatokra, a walesi és a skót ,,devolúcióra".
Az e fejleményekben kifejezést nyerô nézetek
és érzelmek nyilván nem értékelhetôk
másként, mint a nacionalista felfogás újabb
európai politikai megnyilvánulásaiként. Mind
a mai napig Európában is a nacionalizmus kínálja
az egyik legkönnyebben elérhetô, legtermészetesebb
politikai beszédmódot. De hasonló a helyzet a világ
más régióiban is, Indonéziától
Kanadáig.
Ha pedig ilyen fontos szerepet játszanak politikai hétköznapjainkban
a nacionalista szótár jelszavai, akkor érdemes megvizsgálni,
mivel magyarázható e jelenség. Az alábbiakban
erre is választ fogok keresni, a filozófia és a vele
rokon tudományok eredményeinek felhasználásával,
vagyis akkor, amikor a nacionalizmus egy típusát (amit Benedikt
Anderson képvisel) és a Charles Taylor-féle közösségelvûséget
együtt vizsgálom.[1]
A nacionalizmust általában azokkal a fogalmakkal társítják,
amelyekkel a modern politikai ideológiákat szokás
jellemezni. Mégis, mintha háttérbe szorulna olyan
vetélytársak mellett, mint amilyen a liberalizmus, a konzervativizmus
és a szocializmus. Úgy tûnik, a nacionalizmus nem volt
sikeres abban, hogy egy filozófiailag értelmezhetô
tanítást akadémiailag is elfogadható módon
tálaljon.[2]
A legutóbbi idôkig nem voltak olyan kimagasló elméleti
képviselôi, mint a többi politikai gondolatrendszernek.[3]
Mintha a huszadik századi ízlés számára
nem lenne elfogadható e doktrína. Ennek döntô
okát abban látom, hogy a nacionalizmus nem tekinthetô
egynek a többi ideológia között.[4]
Helyesebb talán úgy értelmezni, mint a többi
politikai ideológia hatására kialakult politikai erôtér
általános, nem különösebben kifinomult, ám
morálisan erôsen motivált kritikáját.
E tétel védelmezhetôségét fogom megvizsgálni,
amikor a közösségelvû politikai filozófia
szemszögébôl veszem szemügyre a nacionalizmus doktrínáját.
Van azonban e megközelítésmódnak egy igen
fenyegetô buktatója. Erre világít rá
az a vita, amely a közelmúltban zajlott le az angolszász
politikai filozófiában, s mely a következô kérdésre
kereste a választ: vajon szükségszerû-e, hogy
közösségelvûek a nacionalisták, és
fordítva.[5]
A vita nyilvánvalóan azért robbanhatott ki, mert a
közösségelvû filozófia legjelesebb képviselôi
elôtte nem foglaltak nyilvánvalóan állást
a kérdésben.[6]
A vita résztvevôinek jelentôs része szerint nem
férhet hozzá kétség, hogy ,,a közösségelvûeknek
a nemzetiség szoros kötelékei iránt elkötelezettnek
kellene lenniük".[7]
Más vélekedések szerint e felfogást nem osztják
,,széles körben".[8]
Az én számomra nem az az igazán érdekes, hogy
a közösségelvûek közvetlenül is felteszik-e
maguknak e kérdést.[9]
Ennél jobban érdekel az, hogy ha a nacionalizmust a közösségelvûség
szempontjából közelítjük meg, és
fordítva, a közösségelvûséget a nacionalizmus
szempontjából, az legalább az alábbi két
szempontból hasznos lehet:
1. Látni fogjuk, hogy sem a közösségelvûség,
sem a nacionalizmus nem tekinthetô egyszerûen egyes modern
ideológiák, például a liberalizmus puszta tagadásának.
Céljuk inkább abban ragadható meg, hogy a politika
jelenségét az utóbbi megközelítési
módoknál gazdagabb és összetettebb kontextusban
vizsgálják. A közösségelvûségrôl
tudni lehet, hogy nem pusztán a politikai filozófia valamilyen
speciális kérdéskörét kívánja
új megvilágításba helyezni. E filozófusok
figyelme és érdeklôdése kiterjed a filozófiai
és kulturális antropológiára, a morális
és társadalompszichológiára, valamint - végsô
megfontolásaikban - a szellem világára és a
vallásos hit kérdéseire is. E szempontok, úgy
gondolom, igen gyümölcsözôen kamatoztathatók
akkor is, ha a nacionalizmusról szeretnénk árnyaltabb
képet rajzolni.
2. Ha a közösségelvûség fentebb részletezett
érdeklôdési köreit is bekapcsoljuk vizsgálódásunkba,
azzal sokkal alaposabb indoklását nyerhetjük annak a
felismerésnek, amely szerint korunkban a nacionalizmus újjáébredését
tapasztalhatjuk. Ha ugyanis szembesülünk a közösségelvû
képzeletvilággal,[10]
jobban megértjük majd azt, amit a nemzet mint ,,képzelt
közösség" jelent - vagyis pontosabban meg tudjuk majd
közelíteni azt, amit nagyjából egy idôben,
de egyáltalán nem egyezô céllal és értelemben
fogalmazott meg Benedikt Anderson és A hagyományok kitalálása
címû
kötet szerzôi köre.[11]
A következôkben az e két pont által diktált
sorrendben fogok az említett problémákkal foglalkozni.
Elôször a közösségelvûség azon
tanításait fogom szemügyre venni, melyek az ember mint
kommunikatív lény narratív és kommunikatív
természetû identitására, valamint a jelentéssel
bíró élet fogalmára vonatkoznak. Szeretném
megmutatni, miért gondolják azt, hogy aközött,
amit Montaigne l'humane condition-ként határozott meg, s
a modern társadalmak fejleményei (így például
a magányos individuumot középpontba állító
társadalmi struktúra) között éles ellentétek
húzódnak. Továbbá azt szeretném bizonyítani,
hogy Taylornak a társadalmilag és temporálisan beágyazott
egyénre vonatkozó fejtegetései, valamint MacIntyre-nek
a narratív identitásról és az emberi élet
totalitásáról vallott felfogása egy irányba
mutat, vagyis az emberi élet teleologikus szerkezetére vet
fényt (amit MacIntyre a ,,keresés" fogalmával fejez
ki), továbbá, hogy gondolatmenetük végén
mindketten ugyanarra a konklúzióra jutnak: a modern világban
nem tud kiteljesedni az ember szellemisége. Azután e belátások
fényében fogom elemezni Benedikt Andersonnak a nacionalizmusra
vonatkozó nézeteit, továbbá kimutatom azok
egybeesését néhány más, a kulturális
antropológia és a fejlôdéspszichológia,
a kultúrszociológia és a mûvészettörténet
területén dolgozó szerzô nézeteivel. Az
elképzelt közösség fogalmával kapcsolatban
végül utalni fogok arra a felfogásra, amely szerint
az nem más, mint az emberi lélek spirituális szomjúságának
jele a modern világ körülményei között.
2.
A nacionalizmus kérdésének filozófiai megközelítésében
is fontos szerepet játszik a közösségi identitás
fogalma. Ahogy arra címe és alcíme is utal, Charles
Taylor Az én forrásai: a modern identitás kialakulása
címû
mûve épp az identitás megnyilvánulásait
vizsgálja korunkban.[12]
E mû egyik legfontosabb tézise szerint identitásunk
kialakulásának fontos feltétele a másik vagy
mások. Úgy is fogalmazhatunk: az emberi identitás
alapja az ember közösségi-társadalmi természete.
Taylor alapföltételezése és végsô
konklúziója szerint az emberi lényre nem tekinthetünk
úgy, mint egy, a világban magába zártan létezô
individuumra, hiszen identitása révén egy közösségbe
ágyazódik bele. A legtöbb modern politikai elmélettel
szemben, mely úgy tekint az emberre, mint aki el van szakítva
társaitól (e felfogást Taylor atomizmusnak nevezi),
szerinte az emberi identitásról csak mint ,,szituált
énrôl" érdemes beszélni.[13]
Fontos hangsúlyoznunk, hogy amit atomizmusnak nevez és ekként
kritizál, az nemcsak a liberalizmusra jellemzô szerinte, hanem
a legtöbb modern politikai elméletre is.[14]
Az elemzés céljából a következôkben
megkülönböztetem az emberi beágyazottság két
kontextuális dimenzióját. Az egyiket szinkron metszetnek
nevezhetjük, s az egyénnek embertársaihoz fûzôdô
(interperszonális) kapcsolatait jelöli; a másik a temporális
metszet, vagyis az, amely az egyént a múlt és a jövô
metszéspontjába állítja. E megkülönböztetés
természetesen pusztán teoretikus-módszertani eszköz,
és úgy mutat e két metszetre, mint ugyanazon jelenség
két móduszára, és nem mint két, egymástól
ténylegesen elkülöníthetô szegmensre. Hisz
az egyén társadalmi beágyazottságának
e két típusát együttesen nevezzük közösségnek.[15]
Taylor fenomenológiai alapozottságú, dinamikus
személyiségfogalma szerint: ,,Az ember én más
ének között. Egy ént soha nem tudunk leírni
anélkül, hogy ne utalnánk azokra, akik körülveszik."[16]
Ez a tétel mindenekelôtt logikai természetû:
ha valaki emberi lényként kíván feltûnni,
arra úgy kell tudnunk tekinteni, mint az emberiség részére:
identitása arra a csoportra mutat vissza, amelynek tagja.[17]
Ám nem csupán egy logikai tételrôl van szó,
s nem is pusztán egy külsôdleges leírásról.
Ha belülrôl közelítünk az egyénhez,
akkor is úgy találjuk, hogy identitását másoktól
nyeri. Mert az egyén is csak úgy láthatja meg önmagát,
ha kapcsolatba kerül másokkal. Elsô élményei
kívülrôl érik, és ezek fogják meghatározni
saját magáról késôbb kialakuló
(konstruálódó) képét. Másrészt,
ahhoz, hogy az én felépülhessen, szüksége
van térre; egy olyan alapra, amelyre nyugodtan építhet.
E teret és ezt az alapot is a többiek biztosítják
számára. Az emberi lények közötti interszubjektív
kapcsolatot[18]
olyan folytonos folyamatként kell értelmeznünk, amelynek
során az én folyamatosan épül és alakul.
Az egyén csak azon belül létezik, amit ,,beszélgetések
szövetének" nevezhetünk.
Ha a személyközi kapcsolat ilyetén taylori elemzését
interszubjektív kommunikációnak nevezzük, azzal
rögtön utalunk arra a tényre is, hogy micsoda jelentôséget
tulajdonít a nyelvnek az én (részben öntudatlan,
de a szerzô folyamatos) felépítésében.
Ahogy identitáselméletének egy korábbi változatában
fogalmaz: ,,ismételten arra kell rádöbbennünk,
hogy az ember fogalma egy nyelvhasználó lény fogalmára
utal, vagyis egy olyan lényére, akit a nyelv alkot meg."[19]
Ugyanez egy késôbbi szövegváltozatban a következôképp
hangzik: ,,Nincs más módunk rá, hogy személlyé
váljunk, csak ha a nyelv avat minket be ebbe a szerepbe."[20]
Taylor osztja Wittgensteinnek az emberi lényrôl alkotott képét,
amely szerint az öntudat (sôt mi több, a tudat maga is)
a nyelv elsajátításán keresztül konstituálódik.
Amit tehát a nyelv elér, az nem pusztán az én
megalkotása, hanem azon kötelékek megalkotása
is, mely az embereket összetartja: ,,egy nyelv csak egy nyelvközösségen
belül létezik és marad fenn... Úgy teszünk
szert legelôször a morális és szellemi ítélôképesség
kifejezôeszközeire, hogy bevonnak bennünket folyamatos
beszélgetésükbe azok, akik felnevelnek minket."[21]
Valójában az derül ki, hogy a nyelv az, ami biztosítja
azt a fent említett alapot, amelyre az ember fölépítheti
önmagát. ,,A nyelv különbözô használati
módjai építenek föl, alkotnak meg, világítanak
meg vagy aktivizálnak ilyen közös tereket."[22]
De az egyén és nyelve közt fennálló kapcsolat
kölcsönös és dialektikus természetû:
,,nemcsak arról van ugyanis szó, hogy az ént közössége
nyelve határozza meg, hanem hogy közössége nyelve
is csak rajta (vagy más konkrét emberi lényeken) keresztül
érhetô el: az én esetében azt mondhatjuk, hogy
az a nyelv, mely soha nem tehetô teljesen explicitté, a vizsgált
»alany« része, annak belsejéhez tartozik, ténylegesen
ôt alkotja."[23]
Taylornak az az elemzése, mely a közösség által
alkotott nyelv én-építô természetére
vonatkozik, két irányban nyílik fel. Elôször
is úgy mutatja a nyelvet, mint egy idôben zajló jelenséget,
s így a közösségi vonatkozás mellett az
identitás temporális dimenziójára is utal,[24]
másrészt viszont e gondolatmenet kifejtésében
az emberi én kiteljesedésének végsô feltételeire,
a legfôbb javakra is utalni tud, ahogy erre a tanulmány végén
még vissza fogunk térni.
Mivel a nyelv nem privatizálható, így nem válhat
egy nemzedék privilégiumává. Ezért,
ha elmondható, hogy az egyidôsek társadalmának
tagjai között folyamatos beszélgetés zajlik, melynek
eredménye identitásunk felépítése, ugyanez
igaz lesz a nemzedékek közötti beszélgetés
vonatkozásában is. Ha elfogadjuk, hogy az ember nyelvhasználó
lény, s hogy identitását részben a közösség
más tagjaival osztott nyelv révén építi
fel, akkor már könnyen elfogadható az is, hogy az emberi
identitás kialakulásának fontos feltétele a
múlttal (és talán a jövôvel is) folytatott
beszélgetés. Az én nem szûnô beszélgetésben
áll a távollevôkkel és a halottakkal is. E beszélgetés
terét nevezi Taylor kultúrának. A kultúra az
objektiválódott nyelv, az egyetlen forma, amelynek révén
kapcsolatban maradhatunk korábbi és utánunk következô
nemzedékekkel.[25]
Az a tény, hogy a kora modern nyelvelméletekbôl
hiányzik a nyelv e közösségi dimenziója,
arra figyelmezteti Taylort, hogy az emberi identitás megértése
e korban torzult, és ez hozzájárultt az emberrôl
alkotott atomisztikus modell megalkotásához. Itt is igaz,
hogy Taylor elsôsorban nem Locke és követôinek
liberális politikai filozófiáját kritizálja,
hanem az ,,emberi állapotra" vonatkozó értelmezésüket
bírálja. Wittgenstein fogalmait használva úgy
fogalmazza meg kritikáját, hogy arra kíváncsi,
miként történhetett, hogy ,,e nézetek szerint
a magánnyelv tényleges lehetôségként
merült fel".[26]
Az én és mások közti kétszintû
beszélgetés (a térbeli, és az idôbeli,
indirekt szembesülés), mint látni fogjuk, nagy jelentôségû
a nacionalizmus jelenségének megértése szempontjából.
Fontos munkájában Benedikt Anderson ugyanígy megkülönbözteti
a tényleges, szemtôl szembe történô kommunikációt,
s az ,,elképzelt közösségeket", hozzáfûzve,
hogy nem a ténylegesen létezô és a képzelt
közösség szembeállításáról
van itt szó, hanem az emberek kölcsönös függôségének
két természetesen adódó és létezô
módjáról.
De mielôtt a nacionalizmus kérdésére térnénk,
még két további lépést kell megtennem.
Elôször is arra szeretnék utalni, hogyan látja
Taylor az emberi önmegértés idôbeliségét,
és azt idézem föl, hogy mit nevez az emberi identitás
,,transzcendentális" elemének. Ezután Alasdair MacIntyre
erényelméletének számunkra releváns
részeit idézem föl, mivel ezek Taylort magát
is befolyásolni látszottak, és mivel MacIntyre-nek
a narrativitásra és az emberi élet egységességére
vonatkozó nézetei igen fontosnak látszanak a közösségelvû
politikai filozófia egésze szempontjából.
Ha identitásunkat a társadalmi-temporális folyamatosság
alkotja, akkor felmerül identitásunk temporalitásának
kérdése: ,,vajon életünk tekinthetô-e egységesnek,
vagy az egyik nap minden cél és értelem nélkül
követi a másikat, a múltra valamifajta megsemmisülés
vár-e, mely nem lesz elôzménye, hírhozója,
nyitánya vagy korai szakasza semminek, vajon mindez csak »temps
perdu«..."[27]
Nyilvánvaló, hogy szerinte énünket a lehetô
legtágasabban kellene értelmeznünk, miközben ragaszkodunk
az individuális egzisztencia fogalmához. Mi több, mint
látni fogjuk, úgy véli, identitásunknak csak
úgy tudunk végül is értelmet tulajdonítani,
ha azt feltételezzük, hogy túlmutat önmagán.
Énünk önmagán túlmutató megnyilvánulásainak
kétféle vektora van. Az egyik horizontális, s a látszólag
egymástól elkülönült megnyilvánulások
teljes történetté való összeállását
eredményezi, a másik vertikális, s a pontszerû
énmegnyilvánulások összekötését
egy felsô pontra bízza. Taylor megerôsíti, hogy
e második vektor az, mely joggal nevezhetô hagyományos
értelemben ,,transzcendentálisnak".
A személyes identitás horizontális dinamikáját
legjobban az énmegnyilvánulások mint epizódok
történetté kerekítése révén
tehetjük láthatóvá. Ebben az irányban
a személyes identitás narratív identitássá
válik. Ontológiai státusa az állandó
folyamatbanlét: folyamatosan módosul, pillanatnyi ,,helyzetekbôl"
áll össze élettörténetté. Taylor
itt utal MacIntyre vonatkozó nézeteire. Forduljunk tehát
mi is MacIntyre felé, hogy lássuk, miként érvel
a narratív személyes identitás és az élet
egységessége mellett.
MacIntyre, csakúgy mint Taylor, egy nagyívû történeti
tabló formájában fejti ki álláspontját,
s ebben ô is a modernitás morális feltételeit
értelmezi, és teszi kritika tárgyává.[28]
Miután felvázolja a történeti fejlôdés
ívét a homéroszi korszaktól a premodernitásig,
úgy zárja a történetet, hogy - legalábbis
a morális erények vonatkozásában - a premodern
kor olyan képet alkot az emberi lényrôl, amelyet bátran
nevezhetünk atomisztikusnak. Itt az atomizmus nem a kontextualizmussal
szemben értelmezôdik, hanem egy olyan felfogással való
összevetésben, amely ,,az emberi életet mint egy egészt,
mint egy egységet" látja. Az atomizmus nem az individuumról
ad számot, hanem a személy egyszeri, egymástól
elválasztott megnyilvánulásairól (ezt nevezi
Taylor pontszerû énnek). Ennek egy változata az empirikus-analitikus
filozófia, mely az emberrôl csak egy-egy helyzet vonatkozásában
képes számot adni.[29]
MacIntyre ezen a ponton teszi fel azt a kérdést, miért
látszik fontosnak az, hogy a felszabdalt én egy narratívába
tudja egyesíteni élete epizódjait, tehát miért
kell ragaszkodnunk az élet egységességéhez:
,,szükségessé vált valamit mondanom az ... énfogalomról,
egy olyan én fogalmáról, amelynek egysége egy
narratíva egységében van, mely a születést,
az életet és a halált mint egy elbeszélés
kezdetét, közepét és végét kapcsolja
össze egymással."[30]
MacIntyre ehhez a már ismerôs énfogalomhoz fordul,
melyben a cselekvô én az egyszeri helyzetnél tágabb
kontextus részeként tûnik fel. Ô is osztja az
ember interszubjektív, kommunikatív értelmezését:
,,a - megfelelôen tág értelemben vett - beszélgetés
általában az emberi ügyletek (human transactions) formája"[31]
Nem csoda, hogy ugyanarra a konklúzióra jut, mint Taylor:
,,Mind konkrétan a beszélgetést, mind általában
az emberi cselekvést színre vitt narratívaként
fogom bemutatni."[32]
De milyenfajta narratíva ez? Ha abból indulunk ki, hogy
az identitás a többiektôl függ, akkor nem gondolhatjuk,
hogy mi magunk lennénk saját életünk narratívájának
szerzôi: ,,mindig csak társszerzôi vagyunk (s ez még
a jobbik eset) saját elbeszéléseinknek."[33]
Úgy tûnik, mintha az emberi élet teljesen elôreláthatatlan
és megfejthetetlen lenne. Szükség van tehát egy
másik elemre e történetben. A cselekvô embernek
szándékai vannak, amely cselekvéseinek ,,telosz"-t
kölcsönöz. ,,Nincsen jelen, melyet ne hatna át valamilyen
jövôkép, mégpedig olyan jövôkép,
mely mindig egy telosz - vagy különbözô célok
- formájában mutatkozik meg, amely felé a jelenben
haladunk vagy nem haladunk."[34]
Most már látható, hogyan oldja meg a narratíva
az emberi identitás pillanatnyi felvillanásainak egységesítését.
Hogy e narratív formát jellemezze, MacIntyre bevezet egy
még újabb metaforát, melyet jól ismerünk
európai kulturális hagyományunkból: a keresés
metaforáját.[35]
A keresés azért tûnik megfelelô metaforának,
mert hozzásegíti MacIntyre-t ahhoz, hogy a vertikális
vektort is felmutassa mint annak okát, hogy az emberi életnek
jelentést tudunk tulajdonítani. A keresztény lovag
középkori keresési narratíváját
ugyanis hagyományosan egy végsô cél vezérli:
,,... a végsô téloszra vonatkozó, legalább
részben meghatározott elképzelés nélkül
meg sem kezdôdhetne a keresés."[36]
De a keresést persze az teszi kereséssé, hogy a végsô
cél azért végig rejtett marad. A keresés igazi
célja ezért nem annyira a cél megtalálása,
mint inkább kitalálása. A keresés valójában
a keresés tárgyának keresése: a keresett objektum
ilyenfajta megkettôzése azt hivatott sugallni, hogy az emberi
egzisztencia kontextuális beágyazottságától,
horizontális kötöttségeitôl és temporális
irányultságától függetlenül létezik
egy transzcendentális mérce, vagyis a mércék
mércéje.
Az emberi identitás a társadalmi-temporális kontextus
függvénye, telosza megnyilvánulásának
konkrét formája szintén e dimenziókba ágyazódik
bele. Ahogy Taylor, MacIntyre is hangsúlyt fektet az emberi élet
társadalmi és történelmi beágyazottságára:
,,a történelmi és a társadalmi identitás
birtoklása egybeesik."[37]
Ahhoz, hogy a keresés sikerrel záruljon, arra van szükség,
hogy a személy megtalálja saját útját
saját kontextusában, hogy ráismerjen narratívája
jelentésére, és jelentése tágabb forrására,
hû maradjon a megfelelô hagyományokhoz és egyúttal
ki is lépjen belôlük.
Taylorhoz hasonlóan MacIntyre is nagyon világosan fogalmaz,
amikor arra utal, milyen fontos szerepet játszik jelen identitásunk
kialakításában a múlt. De Taylortól
eltérôen úgy határozza meg ezt a múlttól
való függést, mint tradicionalitást, és
kifejezetten kulcsfontosságúnak nevezi a múlt szerepét
az én fölépítésében. Az ô
értelmezése szerint a hagyományhoz való hûség
nem pusztán a halottakkal folytatott elképzelt beszélgetést
jelenti, hanem a megfelelô gyakorlatok elsajátítását
is. A gyakorlatok ugyanis a múlt tudásának hordozói,
amit a hagyomány révén öröklünk elôdeinktôl.
Van a múltnak a személyre gyakorolt hatását
elemzô, a gyakorlatokban megnyilvánuló élô
tradícióra vonatkozó nézetnek két nehezen
kezelhetô vonatkozása és egy tényleges veszélye.
MacIntyre tudatában van e nehézségeknek és
a veszélynek is. Elôször is el akarja kerülni azt,
hogy olyan tradicionális burkeiánus gondolkodónak
tûnjön, aki pusztán a racionalizmust tagadja. Ezt úgy
kerüli el, hogy a gyakorlati észre vonatkozó arisztoteliánus
gondolatokra építi elméletét. Aztán
azt kell elkerülnie, hogy nehogy úgy látsszon, teljesen
azonosítja az egyént saját tradíciójával.
Ez nehezebben kezelhetô kérdés, amely talán
az egyén és a másik viszonyának fenomenologikus
elemzését igényelné (ahol e viszony egyszerre
látszik azonosulásnak és konfliktusnak). MacIntyre
módszere azonban más. Ô a narrációk különbözô
szintjeirôl beszél: az egyén élettörténete
a közösség történetén belül, de
abban nem feloldódva nyeri el értelmét. Az egyén
élettörténete alkalmanként ellenpontozhatja a
közösség történetét, ahogy egy-egy
szólam adott esetben ellenpontozhatja a fô dallamot.
De MacIntyre-nek a tradícióra vonatkozó nézetei
közül minden bizonnyal a legvitatottabb az a törekvése,
hogy egyensúlyban tartsa a historista partikularizmust a történelem
feletti univerzalizmussal. Számomra úgy tûnik, MacIntyre
Taylorral tart e kérdésben is: az egyén közösségi
meghatározottsága nem jelenti egyénisége, individualitása
feladását. Az egyén partikuláris kontextusa
nem késztetheti az egyént arra, hogy keresése egyetemes
(vagy Taylor kifejezésével ,,transzcendentális") célját
feladja. Hadd idézzem azt a szakaszt, ahol MacIntyre e finom egyensúly
megtartására tesz kísérletet: ,,Vegyük
észre a következôt is: abból a ténybôl,
hogy az énnek abban és azáltal kell megtalálnia
erkölcsi identitását, hogy bizonyos közösségekhez
(családhoz, szomszédsághoz, városhoz és
törzshöz) tartozik, még nem következik az, hogy az
e közösségi formákra jellemzô erkölcsi
korlátozásokat
is el kell fogadnia. Ezek nélkül a kiindulási pontként
adódó erkölcsi sajátosságok nélkül
nem lenne olyan pont, ahonnan el tudnánk indulni; ám ez a
partikularitás sohasem hagyható egyszerûen a hátunk
mögött, sohasem kitörölhetô. Illúzió,
mégpedig fájdalmas következményekkel járó
illúzió az az elképzelés, akár a tizennyolcadik
századi kanti formában, akár bizonyos modern, analitikus
morálfilozófiák ábrázolásmódja
szerint, hogy a partikularitás birodalmából belemenekülhetünk
az emberhez mint olyanhoz tartozó, teljesen univerzális maximáknak
a birodalmába."[38]
Ha eddig a pontig eljutottunk az értelmes élet közösségelvû
filozófiájának értelmezésében,
akkor már rendelkezésünkre áll az a fogalmi eszköztár,
amelynek segítségével megkísérelhetjük
Benedikt Anderson nacionalizmuselméletének újraértékelését.
De meddig is jutottunk el eddig? Láttuk, hogy a
közösségelvûség szerint az ember személyes
identitása egyszerre tekinthetô a kortárs emberi közösség
(részben áthagyományozott) termékének,
és e közösség újbóli megszilárdítójának.
Azt is láttuk, hogy a személyes identitás pontszerû
megnyilvánulásai csak akkor válnak értelmessé,
ha egy bizonyos távolságból tekintenek rájuk
- vagyis az én totalitásának és egységének
keretei
között. Ezt az egységes szemléletet csak az
a történet biztosíthatja, mely önmagán túli
(transzcendens) télosszal rendelkezik. Ha elfogadjuk, hogy az identitás
az emberi közösségben születik meg, akkor ennek célja
sem lehet más, mint amit az adott, társadalmi-történelmi
formában meghatározott közösség sajátosságai
lehetôvé tesznek, de a partikuláris történeti
helyzet nem függesztheti fel az univerzális érvényû
erkölcsi kategóriákat. A modernnek nevezett kor egyik
sajátosságát épp a nemzet jelenti. A modern
ember személyisége szempontjából a nemzetnek
kulcsfontosságú szerepe lesz.
3.
Noha a jelenség elôzôleg nem állt a filozófiai
érdeklôdés fókuszában, az egyszer már
elbúcsúztatott nacionalizmus visszatérte a nyolcvanas
években felkeltette a társadalomtudósok érdeklôdését.
Szociológusok, szociálpszichológusok és kulturális
antropológusok szegôdtek a nyomába, hogy megpróbálják
földeríteni, mi lehet e társadalmi jelenség pszichés
és/vagy kulturális magyarázata. Ekor született
Benedikt Anderson nevezetes könyve, az Elképzelt közösségek,[39]
valamint
A hagyomány kitalálása címû,
Eric Hobsbawm és Terence Ranger által szerkesztett kötet.[40]
A nacionalizmus napjainkban kibontakozó reneszánszát
mindkét kötet az utóbbi kétszáz év
kontextusában vizsgálja. Mint a kötetek címe
is sugallja, mindkét megközelítés az emberi képzelôerôben
véli felfedezni a nacionalizmus gyökerét. Mind a képzelet,
mind a kitalálás a képzelôerôtôl
függ. Mindkét megközelítésmód azt
sugallja, van valami ,,nem-valóságos" a nacionalizmusban.
Míg azonban Anderson a közösségelvûségnek
megfelelôen helyesen ismeri föl az emberi egzisztencia közösségi
vonatkozását, s ebbôl a viszonyból vezeti le
a nemzetet mint elképzelt közösséget, egyén
és közösség viszonyának félreismerése
vezeti a másik kötet szerzôit, amikor merô konstrukciónak
látják a nemzet ,,mítoszát".
A tünetek leírásának hasonlatossága
és a diagnózis különbsége jellemzi a két
megközelítésmód viszonyát. Az alábbiakban
mind a hasonlóságokról, mind a különbségekrôl
szó lesz. Ezután egy kisebb kerülô következik,
hogy Anderson és a közösségelvûség
elméletének átfedését más diszciplínák
felôl is megvizsgáljuk. Végül összefoglalásképpen
azokra a pontokra fogunk visszatérni, melyek a közösségelvûség
és a nacionalizmus együttes elemzésébôl
válnak érthetôvé.
Benedikt Anderson kiindulópontja az a tétel, hogy a nacionalizmus
nem tekinthetô halottnak, de még hanyatlónak sem: ,,a
»nacionalizmus korszakának végérôl«
szóló jóslatok távolról sem látszanak
beteljesedni. Mi több, korunk politikai életében a nemzeti
elv a legáltalánosabban elfogadott érték."[41]
Ennek legnyilvánvalóbb oka a nacionalizmus ,,alapvetô
emocionális legitimációjában" keresendô.[42]
Anderson szerint az a tény is, hogy emocionális reakciókat
vált ki, azt mutatja, hogy ,,egy bizonyos fajta kulturális
alkotásról" van szó, hiszen azok szoktak hasonló
emocionális reakciókat kiváltani. Ha viszont a nacionalizmust
a kultúra termékének tartjuk, akkor megértéséhez
el kell hagynunk a politikatudomány vagy politikaelmélet
biztos vizeit, és a filozófia, antropológia, eszmetörténet
és pszichológia zavarosabb vizeire kell merészkednünk.
Belátva ezt, szerzônk így folytatja: ,,Az antropológia
szellemének megfelelôen ... a nacionalizmus következô
meghatározását javaslom: ez egy elképzelt politikai
közösség - ... amely inherens módon korlátozott,
mégis szuverén."[43]
Ez Anderson legfontosabb tétele. Itt azonban fontos azt is látnunk,
milyen értelemben tekinti elképzelt közösségnek
a nemzetet. David Archarddal értek egyet, aki szerint Anderson tételét
alaposan félreértették - mégpedig úgy,
hogy egybemosták A hagyomány kitalálása
koncepciójával.[44]
Anderson maga is elôre látta a félreértés
lehetôségét, épp ezért a biztonság
kedvéért elôre kifejezetten visszautasította,
hogy a Gellner-féle kitalálás fogalmát alkalmazzák
rá.[45]
Számára ugyanis - szemben a gellneri értelmezéssel
- nem valamifajta ,,kitalációról vagy hamisításról"
van szó. E kifejezések helyett a pozitívabb jelentéstartalommal
rendelkezô ,,elképzelés" és ,,teremtés"
fogalmakat használja.[46]
Így azt reméli, képes lesz új megvilágításba
helyezni a hamisnak tartott szembeállítást az igazi
közösségek és a nemzetek mint elképzelt
közösségek között.
Nem hiszem tehát, hogy az ô szóhasználata
eredményezte a félreértést, ami kétségtelenül
bekövetkezett elméletével kapcsolatban azon olvasói
körében, akik abban a szellemben olvasták, mintha elmélete
a Gellner-féle modellnek felelne meg. Igen fontosnak tartom Anderson
elméletét, mégpedig pontosan a képzelet szónak
általa adott értelmezés miatt. Ô ugyanis tagadja,
hogy a képzelet/valóság fogalompár a közösségek
két különbözô típusát konstituálná.
Minden közösségre jellemzô bizonyos fokig a képzelet
általi meghatározottság. A különbség
legfeljebb abban lehet, hogy vajon a képzelet a közvetlen kapcsolat
mellett játszik-e szerepet, vagy ez képezi az egyetlen a
köteléket a közösség tagjai között:
,,Valójában minden, a szemtôl szembe kapcsolatokon
alapuló ôsi falvaknál nagyobb közösség
elképzelt. A közösségeket nem aszerint különböztetjük
meg, hogy hamisítottak vagy valóságosak, hanem azon
forma alapján, amely szerint a képzeletben alakot öltenek."[47]
Anderson tehát úgy ábrázolja az emberi
lényeket, mint akik a képzelet puszta ereje révén
képesek közösségeket alkotni. De mi céljuk
lehet e közösségekkel? Mi céljuk lehet az embereknek
azzal, hogy a nemzetekhez hasonló hatalmas elképzelt entitásokat
hoznak létre?
Anderson akkor válik igazán bátorrá, amikor
filozófiai (sôt teológiai) szinten meri tárgyalni
a nacionalizmus céljának kérdését. Igen
erôs tételt fogalmaz meg: ,,... amikor a nacionalizmus kulturális
gyökereit kívánjuk föltárni, hasznos lehet
megfontolásainkat a halállal kezdeni."[48]
Az elképzelt nemzeti közösség létrehozására
irányuló akarat megvilágosítására
törekszik. E sajátos ,,Weltanschauung" meghatározásához
a világ modern emberben élô képét hasonlítja
össze egy ,,hagyományos társadalom" tagjának
szemléletével. Úgy látja, ,,a hagyományos
vallásos világnézetek nagy érdeme ... az volt,
hogy a kozmoszban-létezô-emberrel, az emberi fajt megtestesítô
lénnyel, s az élet esetlegességével is törôdtek".
Láttuk, e témák felvetésével tárgyalja
a közösség kérdéseit MacIntyre és
Taylor nagy történelmi narratívája is - ez utóbbi
például az általunk alább még említendô
elôadássorozatában.[49]
E szempontból a közösségelvû filozófia
közvetett célja a hagyományos társadalmaknak
a történelem sodrában elvesztett értékeinek
felmutatása. Ez egészül ki Taylornál a modern
pluralista társadalmakban megjelenô új értékek
tárgyalásával. A közösségelvû
filozófia tipikus érvrendszere pedig így hangzik:
Az ember-a-kozmoszban vallásos világképe egy olyan
rendezett megértést biztosított az ember számára,
melynek része volt az emberi sors esendôsége s az élet
szükségszerû vége. E rendezett megértést
úgy biztosította e világkép, hogy a pillanatnyi
elemeket egy nagyobb egység keretei közé foglalta: ,,a
vallásos gondolkodás a halhatatlanságra vonatkozó
hagyományos feltételezésekre is válaszol úgy,
hogy a végzetességet folytonossággá alakítja...
Ily módon az is foglalkoztatja, hogy összeköttetést
létesítsen a halottak és a még meg sem születettek
között..."[50]
E szempontból válik végzetessé e nagy narratívák
sorsa a történelem alakulása folytán a XVIII.
század táján. A közösségelvû
filozófiák és Anderson is nagy jelentôséget
tulajdonít a felvilágosodás eseménysorának.
A talán legmérsékeltebbnek nevezhetô Taylornál
is úgy jelentkezik a felvilágosodás, mint a modernitás
betegségének kiváltó oka. Anderson narratívájában
is fontos szerepet tölt be ez az esemény: ,,A felvilágosodás
százada, mely a racionális szekularizáció korszaka
is, magával hozta saját modern sötétségét
is ... e korszak nemcsak a nacionalizmus korának hajnala, de a vallási
gondolkodásmód alkonyának is."[51]
Vagyis közvetlen összefüggést lát a szerzô
a vallás eltûnése és a nacionalizmus megjelenése
között. Nem állítja
persze azt, hogy a két esemény között oksági
kapcsolatot kellene keresnünk, inkább két olyan kulturális
rendszernek tekinti ezeket, melyek a legtöbb esetben egymást
követôleg léptek színre.[52]
Anderson osztja a közösségelvûek azon feltételezését,
hogy az embereknek szükségük van egy olyan narratívára,
amely hozzásegíti ôket, hogy életük elszigetelt
eseményeit egy nagyobb egész részeként képzeljék
el. Arra van szükségük, hogy ,,az itt és most ne
legyen többé egy földi eseménysor puszta láncszeme,
hanem ezzel párhuzamosan legyen valami olyasmi, mely mindig volt,
s mely a jövôben fog kiteljesülni".[53]
Az ember ilyenfajta tisztán szellemi törekvését
persze más és más módon értelmezi a
kulturális antropológia, a pszichológia és
a filozófia, de fontos, hogy mind egyetértenek abban, hogy
nagyon fontos kérdésrôl van szó, valami olyasmirôl,
amely fölött gyakran elsiklanak a politikatudósok, a társadalomkutatók
és a szakfilozófusok.
Az összefüggô történet igényével
áll kapcsolatban egy másik olyan téma, amely Anderson
és a közösségelvûek felfogásában
közös: ez pedig az emberi idô jelentoségének
kérdése. Anderson idôfelfogása, amely szerint
a ,,homogén, üres idô" (Benjamin) - amit nem a kijelölés
és a beteljesítés, hanem az idôbeli egybeesés
jelöl, és az óra és a naptár mér[54]
- szükséges feltétele a nacionalizmus megjelenésének,
megegyezik Taylornak az elôadás-sorozatában kifejtett,
az idôkoncepciók történetét tárgyaló
elbeszélésével. De ha az egyén társadalmi
beágyazottságával kapcsolatban az idôrôl
Anderson ugyanúgy gondolkodik, ahogy a közösségelvûek,
akkor az, ahogy az idônek jelentôséget tulajdonítunk,
vagyis a narratív forma is éppoly fontos lehet számára,
mint azok számára. Különösen két narratív
formát emel ki, a regény és a napilap mûfaját,
mint az emberi közösségrôl való beszámolók
alapvetôen modern formáit: ,,az elképzelés két
formája - a regény és az újság - biztosította
a megfelelô technikai eszközöket ahhoz, hogy »elôadhatóvá«
váljék az a fajta elképzelt közösség,
amely a nemzet."[55]
Mindezen tényezôk egy olyan nacionalizmusfelfogást
eredményeznek, mely nagyon is megfelel annak a képnek, melyet
a közösségelvû gondolkodók festenek arról,
milyen kapcsolat fûzi az egyént közösségéhez
a modern világban. Nem azt állítom, hogy az egyik
fél kölcsönözte volna nézeteit a másiknak,
nem valamifajta hatástörténetet gyanítok.[56]
Csak azt állítom, hogy a közösségelvû
filozófia megértése segíthet a nacionalizmus
elemzésében. E szempontból Anderson elmélete
a közösségelvû képzeletvilágnak a
nemzet problémájára való lefordításának
tûnik. A közös elem a modern identitás azon önértelmezése,
amely az elképzelt közösségek elgondolhatóságának
elôfeltétele. Anderson megmutatja, hogy amíg a hagyományos
társadalmakban a testvériség és a ,,kozmológiai
idô" az elképzelt vallási közösség
révén része volt az emberi tapasztalatnak, és
a hatalom legitimitásának a társadalom hierarchikus
rendjébe vetett hit is biztosítéka volt, a modern
személy identitása számára ezek egyike sem
elérhetô, és a modernitásban létrejött
légüres tér kitöltése céljából
,,elkezdôdött a kutatás ... hogy új módon
képzeljék el a testvériséget, a hatalmat és
az idôt értelmesen és együtt". Ez ugyanis, úgy
tûnik, szükséges feltétele egy olyan biztos identitás
létrejöttének, mely az ember számára értelmesnek
tûnik, mivel ,,együtt, ezek az eszmék az emberi életet
mélyen a dolgok természetébe gyökereztetik, így
adva értelmet az egzisztencia elkerülhetetlen végzetének
(mindenekelôtt a halálnak, a veszteségnek és
a szolgaságnak) és így nyújtva feloldozást
ezek alól".[57]
Mégis, mindezt elfogadva is feltehetô az a kortárs
filozófiából ismert kérdés, ha Anderson
ennyire tudatában van a személyes spirituális bizalom
közösségi vonatkozásának, akkor miért
nem kérdez rá arra is, hogy meny-nyiben akadályozza
az emberi személyiség kibontakozását a közösség,
például a közös nyelv. Nos, a helyzet az, hogy
erre is rákérdez. A nyelvet, már-már ortodox
wittgensteiniánus értelemben a legfôbb kapcsolóelemnek
tekinti az emberek között. E felfogása tökéletesen
megegyezik Taylor vonatkozó gondolkodásmódjával.
Anderson szerint a nyelv ,,az elképzelt közösség
fizikai megvalósulásának visszhangja".[58]
Azt is hangsúlyozza, hogy míg a nyelv ,,a kortárs
közösség egy speciális típusának"
tagjaként alkot meg bennünket, s arra is lehetôséget
teremt számunkra, hogy halottainkat megközelítsük.[59]
,,Horizont nélküli múltat nyit fel elôttünk,
ami alapvetô jelentôségû önmagunk modern
értelmezése számára. Anderson nagyon meggyôzôen
érvelve írja le, hogyan hívja elô a nyelv a
nemzet iránti érzelmeinket (például a haza
fogalmának terminológiája révén, melybe
olyan szavak tartoznak, mint a szülôföld, otthon, anyaország
stb.). A nyelv ugyanis az a médium, melyen keresztül a legkönnyebben
megtapasztalhatjuk (élô és elhunyt) honfitársainkkal
való közösségünket. Ezért van az, és
ebben az értelemben hangsúlyozza, hogy ,,eleitôl fogva
a nemzetet nyelvben és nem vérségben képzelték
el..."[60]
Amikor a nyelv, a nemzet és az identitás közös
gyökereirôl és kölcsönös összefüggéseirôl
beszél, Anderson, aki persze soha nem kívánta eltitkolni
saját vonzódásait, leíró nyelvének
retorizáltsági szintjét megemeli, így saját
példáján mutatja meg, hogy ha ezekrôl a dolgokról
gondolkodunk (ezeket a dolgokat képzeljük el), az szorosan
összefügg azzal, ahogy azokról beszélünk:
,,Ami a szem a szerelmesnek ... az a nyelv ... a patriótának.
E nyelven keresztül, melyet anyja ölében ülve ismert
meg, és amelytôl csak a sírban válik meg, a
múltak felébreszthetôk, a sorsközösségek
elképzelhetôk, és a jövôk megálmodhatók."[61]
Ha a közösségelvû filozófia segítségünkre
lehet abban, hogy Andersonnak a nemzeti érzésekre vonatkozó
elemzését értelmezzük, akkor arra is használható,
hogy segítségével megkérdôjelezzük
a Gellner-Hobsbawm tézist, és érveket is szolgáltat
a kitaláció és a konstruált hagyomány
hamisságának elméletével szemben. Ehhez azonban
elôször számba kell vennünk magát az elméletet.
,,»A kitalált hagyomány« eszerint olyan gyakorlatok
sora, melyeket olyan rituális és szimbolikus természetû,
nyíltan és hallgatólagosan elfogadott szabályok
határoznak meg, melyek bizonyos értékeket és
viselkedési normákat írnak elô átvétel
útján, ami viszont automatikusan feltételezi a múlttal
való folytonosságot".[62]
Valójában, ez a leírás nagyon is összeegyeztethetô
Anderson nacionalizmuselméletével, és persze az emberi
társiasság közösségelvû leírásával.
MacIntyre ugyanígy a gyakorlatok soráról ír,
hivatkozik a szimbolikus és rituális szabályokra,[63]
valamint utal a múlt értékeinek és normáinak
örökölhetôségére. A csavar csak ezután
jön. Míg Anderson gondosan elkerülte, hogy a kitalálást
hamisításnak nevezze, Hobsbawm szerint ,,a »kitalált
hagyományok« jellegzetessége, hogy a velük való
folyamatosság nagyban fiktív".[64]
Az értelmezés különbsége abból fakad,
hogy a kitalált hagyományok narratíváihoz más-más
racionalitásfelfogással, s ennek megfelelôen más
igazságkritériumokkal közelítenek az egyes szerzôk.[65]
Hobsbawm szigorú történeti elve szerint ahhoz, hogy
egy nemzeti narratíva igaz legyen, arra van szükség,
hogy a tényekhez tökéletesen hûek maradjunk. Az
igazság az, hogy egy ilyen elvárásnak egyetlen nemzeti
mitológia sem tud megfelelni. Anderson antropológiai típusú
megközelítése viszont (csakúgy, mint a közösségelvû
filozófia identitásformálódásról
vallott elképzelése) megengedi azt, hogy a nemzeti narratívák
mitologikus természetûek legyenek, vagyis igazságkritériuma
sokkal puhább, megengedôbb. Mindhárom említett
felfogás egyetért a nacionalizmus történeti feltûnésének
körülményeit illetôen (a konszenzus lényegét
Hobsbawm így írja le: ,,a társadalom gyors átalakulása
meggyengíti vagy le is rombolja azokat a társadalmi mintákat,
amelyekre a »régi« hagyományokat szabták."[66]
,,A társadalmi változásokra vonatkozó XIX.
századi liberális ideológia nem volt képes
az elôzô társadalmakban biztosnak tekintett társadalmi
és autoritatív kötelékek biztosítására."[67]
E megegyezés ellenére a három szemlélet különbözôképpen
ítéli meg a következményeket. Hobsbawm negatív
beállítottsága abból fakad, hogy úgy
véli, alapvetô különbség van a régi
és a kitalált hagyományok között: míg
az elôbbi specifikus és erôs kötöttséggel
jár, addig az utóbbi meghatározatlan és homályos.
Noha ezt még el tudná fogadni MacIntyre és Taylor
(ha talán az antropológusok nem is), annyi bizonyos, hogy
ôk sem tudnák elfogadni Hobsbawm értékelô
következtetéseit. Amikor olyan fogalmak kerülnek elô,
mint amilyen a ,,fél-fikció", a ,,hamisítvány",
a ,,pszeudo-közösségek" és a ,,félig-rituális
gyakorlatok", a szerzônek közvetett módon sikerül
elérnie, hogy úgy érezzük, alapvetôen mesterkélt
és mesterséges dolgok ezek a nemzeti hagyományok,
melyek igencsak rászorulnak a dekonstrukcióra. ,,Mindez azon
a társadalmi mérnökösködésen alapul,
mely gyakran szándékos, és mindig újat hoz..."[68]
írja a bevezetô fejezet végén a szerzô.
Úgy látszik, azt üzeni, jobban járunk, ha a nacionalizmust
egyszerûen a modern ideológiák gyanús, mert
manipulatív táborába soroljuk.
Valójában azonban az általa egyébként
használt normatív nyelv és történeti kutatásainak
látszólagosan leíró megközelítése
közötti ellentmondás miatt a kérdést végül
is nyitva hagyja. Ha ugyanis nem lennének olyan ,,társadalmi
és autoritatív" kötelékek, melyek szükségesnek
látszanak az emberek számára, akkor - hogy saját
szavaival éljek - nem lenne szükség a nacionalista koholmányra.
Ha viszont létezik egy ilyen szükséglet, akkor mi sem
természetesebb, mint az, hogy van, aki meg akar felelni ennek az
igénynek. A Hobsbawm által közösségi hagyománynak
nevezett jelenséget azért tudja a közösségelvû
filozófia hatékonyan magyarázni, mert abban segít,
hogy megértsük, milyen mélyebben rejlô okai vannak
annak, hogy az emberek nyitottak a közösségi mítoszokra.
4.
Miután kijelöltük az érintkezési pontokat
a közösségelvû filozófia és a nacionalizmus
Anderson által képviselt elmélete között,
s mindkettôt összehasonlítottuk a nacionalizmust konstrukcióként
kezelô nacionalizmuskritikával, most azokat a határtudományokat
vesszük szemügyre, melyek a nacionalista és a közösségelvû
gondolkodásmód közös hátterét képezik.
Számos humán tudomány van ugyanis, amely más-más
módon bár, de alátámasztja az elképzelt
közösség fenti elméletét, miközben
maga is profitál abból. Elôször az antropológia
és a pszichológia felôl fogjuk megközelíteni
a kérdést, olyan szerzôk felhasználásával,
akikre konkrétan is utalnak szerzôink. Ezt követôen
egy régebbi tradíciót kell felelevenítenünk,
olyan szerzôket, akik bár saját tudományuk kezdô
lépéseinek kimunkálásakor váltak megkerülhetetlenné,
mégis a legtágabb értelemben vett morálfilozófia
szempontjából is tanulságosak. Mindezen vizsgálódásaink
a jelen keretek között természetesen csak érintôlegesek
lehetnek, és pusztán azt a célt szolgálják,
hogy jelezzék: az emberi identitás közösségi
alapjaira, és a közösségi kötôdés
mentális jelentôségére vonatkozó közösségelvû
és nacionalista nézetek igen komoly társtudományos
háttérre támaszkodhatnak.
Azon három szerzô közül, akiket Anderson könyve
elején, mint inspiratív forrásokat emleget, talán
Victor Turner a legfontosabb számunkra. Az ô kutatásai
egyaránt relevánsak a Taylor és MacIntyre által
képviselt közösségelvû filozófia,
és az Anderson által képviselt nacionalizmuselmélet
számára. De mirol szól Victor Turner szimbolikus antropológiája?
Victor Turner egész kutatói pályája során
azzal foglalkozott, hogy felfedje, a közösségalakításnak
milyen rituális-spirituális forrásai vannak. A Dráma,
mezôk és metaforák: szimbolikus cselekvés az
emberi társadalomban címet viselô könyvében[69]
a következôképpen határozza meg kutatásai
célját: ,,Ez a könyv arra vállalkozik, hogy próbára
tegye és leírja azt, hogy a különbözô
társadalmi cselekvések miként nyernek formát
a cselekvôk fejében fellelhetô metaforák és
paradigmák segítségével (melyeket a nyílt
tanítás, és a társadalmi tapasztalat közvetett
általánosításai alakítanak ki), és
hogy bizonyos intenzív körülmények között,
ezek hogyan hoznak létre olyan elôtte nem létezô
formákat, melyek új metaforákkal és paradigmákkal
gazdagítják a történelmet."
Turner erôteljes tétele különlegesen fontos
azon filozófusok számára, akik a politikai közösségek
természetére kíváncsiak. Amellett érvel
ugyanis, hogy a közösségek - amennyiben kultúrák
- csakis vagy legjellemzôbb módon tagjaik tudatában
léteznek; ezért nevezhetôk a politikai közösségek
kitalált közösségeknek. E tudatbéli létmódot
Turner ,,humán együtthatónak" nevezi: ,,ez az, ami miatt
a társadalmi kulturális rendszerek nemcsak jelentésükben,
hanem puszta létükben is a tudatos emberi cselekvôktôl
és az emberek egymás közti kapcsolatától
függenek."[70]
Ha tehát például a politikai közösségeket
szeretnénk megérteni, akkor a tagok egymáshoz fûzôdô
mentális viszonyát, valamint a közösségrol
alkotott (közös) felfogásukat kell megértenünk.
Hogy Turner közösségfelfogása valóban
összevethetô a közösségelvûek elképzelésével,
az a közösség leírására általa
használt terminológiából is látszik.[71]
A dráma metaforájával a közösségelvû
tanításból ismert fogalmak arzenálját
képes mozgósítani. Segítségével
utalni tud a narratív egységre, a társadalmi környezetbe
való beágyazottságra, a hagyományok fontosságára,
morális jelentôségükre, a személyes identitásra
és a társadalmi együttélés gyakran tragikus
jellegére. Ezek a fogalmak tökéletesen beleillenek a
közösségelvûség jelentésuniverzumába,
és nyilvánvalóan a nacionalizmus szempontjából
sem érdektelenek.
A nacionalizmus szempontjából fontosnak látszik
továbbá a társadalmi drámák idôbeli
vonatkozásairól adott elemzése. A társadalmi
drámák ,,a szokásos, normakormányozta társadalmi
viszonyok áttörését" jelentik, a ,,fokozódó
krízis fázisát", amikor a ,,cselekvô elégtételt
vesz", és a ,,reintegráció" pillanatát.[72]
Milyen pontosan határozzák meg ezek a fogalmak a nacionalista
konfliktusok természetesen dramaturgiáját (lásd
Jugoszlávia)!
De vegyünk egy másik fogalmat Turnertôl: a communitas
vagy
antiszerkezet
fogalmát, mely a szociológiai orientációjú
antropológusok strukturális elemzési módszerét
kívánja meghaladni. A communitas ,,olyan kötelék,
mely egyesíti ... az embereket, a társadalmi kötelékeken
túl és azok fölött". Igen közel jut ez a fogalom
az egyéni identitás interperszonális meghatározottságának
taylori koncepciójához, s az emberi viszonyok erénytani
leírásának MacIntyre által képviselt
típusához. E fogalom egyúttal visszavezethetô
a hegeli gyökerekig, a polgári és a politikai társadalom,
a közösség és a társadalom, a státusz
és a szerzôdés, az universitas és a societas
megkülönböztetéséhez.[73]
Innét eredeztethetô az az alapvetô különbség,
mely a közösség (s most ideszámítom a nemzeti
közösséget is) kommunitariánus meghatározása,
valamint a modern ideológiák által osztott racionális
alapú társadalomkép között rajzolódik
ki.
Végül a vallás és társadalom közti
viszonyról kell szót ejteni. Turner mondandója ugyanis
nagyban egybeesik azzal, amit Taylor fejtett ki Gifford elôadás-sorozatának
kilencedik és tizedik elôadásában a társadalom
vallásos alapjairól, s egybeesik MacIntyre azon állításával,
mely szerint a modern társadalomnak a legjobban a vallásos
irányultság hiányzik, s végül összevethetô
azzal, amit Anderson mond a nacionalizmus és az ember szeretetszükségletének
kapcsolatáról: ,,és mivel a communitas az emberek
közti összeköttetés ilyen alapvetô, ôsi
módja, s mivel sem konvencióktól, sem pedig szankcióktól
nem függ, gyakran vallásosan egyenlôvé teszik
a szeretettel - mind az ember, mind pedig Isten szeretetével.[74]
Vannak más törekvések is az antropológusok
között arra, hogy a fenti szimbolikus közösségelvûség
nyelvezetét kiterjesszék a nacionalizmus témakörére
is. Anthony P. Cohen talán jó példa egy ilyen típusú
tájékozódásra. A közösség
szimbolikus megalkotása[75]
címû könyvében a közösségnek
egy Turner szellemében kiválasztott meghatározásával
dolgozik.[76]
Az ô - bevallottan Turnerhez kötôdô - kulcsfogalmai
közé az effektív, mert meghatározatlan szimbólumok,
mítoszok tartoznak, melyek az éthoszt kibékítik
a ténylegessel, valamint a múlt, mely forrásként
szolgál.[77]
Utal Hobsbawm véleményére a nacionalizmus kitalált
hagyomány jellegére vonatkozólag, és azzal
szemben inkább a közösségelvû hagyományértelmezést
fogadja el, azt állítva, hogy ,,az antropológusok
inkább hajlanak arra, hogy a nemzeti mítoszt annak kifejezéseként
értelmezzék, ahogy az emberek a múltat, a jelent és
a jövôt feltérképezik".[78]
Nem hagyja említetlenül Gellner nacionalizmuskritikáját
sem. Föltételezi ,,a közvetlen kapcsolatot a közösség
és az identitás között"[79],
és ezért azt állítja, a nemzet elképzelt
közösségét nem tekinthetjük pusztán
,,a városi-ipari társadalom anakronizmusának".
A Turner által megalapozott közösségelvû
antropológia aztán a pszichológia közvetítésével
kapcsolódik vissza a közösségelvû filozófiához.
Anderson, Taylor és Turner között az összekötô
láncszem Jerome Bruner. Az ô Tényleges tudatok, lehetséges
világok[80]
címû, 1986-ban megjelent könyvében olvashatunk
több, szempontunkból is fontos olyan írást, mely
eldolgozza a fenti szálakat. Az egyik tanulmányban például
Bruner a kapcsolattartó énrôl (transactional self)
beszél.[81]
Hogy mit ért kapcsolattartáson? ,,Olyan típusú
kapcsolatokat, melyek közösen osztott feltételezéseken
és hiteken alapulnak arra vonatkozólag, hogy miként
van a világ, hogyan mûködik az elme, mi a célunk,
és hogyan kellene kommunikálnunk."[82]
Tehát nála is egy olyan, a kölcsönös megértésen
alapuló, mentálisan életre keltett világgal,
kognitív univerzummal van dolgunk, melyet mi magunk konstruálunk
azért, hogy segítsen bennünket, individuumokat abban,
hogy a fizikai és társadalmi világban a helyes útra
rátaláljunk.[83]
Bruner Charles Taylorra és Turnerre is kifejezetten hivatkozik.
E három szerzô ugyanis egyaránt úgy látja:
képzeletünk révén ,,egy olyan világban
helyezzük el magunkat, melynek valóságán másokkal
osztozunk".[84]
Bruner átveszi Turnertôl a kulturális metaforák
iránti érdeklôdését: ô is szívesen
emlegeti a kulturális drámákat, és a kapcsolatteremtô
énrôl szóló elbeszélésének
középpontjába a kultúra fogalmát helyezi.
Ennek meghatározására pedig nem a strukturalistákhoz
fordul, hanem az antropológus Michelle Rosaldo kultúradefinícióját
fogadja el, amely szerint a kultúrát ,,asszociációs
láncokból és olyan képekbol" építjük,
,,melyek kulcsot adnak arra, mi mivel kerülhet értelmesen összeköttetésbe.
Ezeket olyan kollektív történetek révén
ismerjük meg, melyek a cselekvôvilágán belül
a koherencia, a valószínuûség és az értelem
letéteményesei."[85]
Bruner ugyancsak felismeri tehát a narrativitás jelentôségét
az emberi önmegértésben, amire Ricoeur nyomán
a közösségelvûek olyan szívesen hivatkoznak.[86]
De Bruner osztja MacIntyre érdeklôdését a gyakorlat
iránt is, mert a gyakorlatban az egyén ,,biztosra veszi az
arról szóló beszámolót, hogy ô
kicsoda és hogy hogyan értse társai mozdulatait".[87]
A MacIntyre elméletében oly sokat kritizált, mert
ellentmondásosan kidolgozott kulturális relativizmus is megjelenik
itt: ,,Soha nem fordulhat elô, hogy saját kulturális-történeti
lététôl függetlenül létezzen egy én."[88]
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, az egyéni és
közösségi identitás közös kulturális
gyökereire mutat rá.[89]
A kultúrtudományoknak van azonban egy másik csoportja
is, mely az ,,elképzelt közösség" elméletét
alátámaszthatja. Az emberi gondolkodás kulturális
meghatározottságát a hagyományos durkheimiánus
mélyszociológia és a korai mûvészetelmélet
igen hasonlatos fogalmi keretben vizsgálta. Ezek az elméletek
képezik a közösségelvû filozófia modern
történetének talán legfontosabb elôzményét.
Azt, hogy a közösségrôl mint interszubjektív
kognitív univerzumról beszéljünk, nagyban elôkészítette
a Durkheimet követô szociológiaelmélet, jelesül
Maurice Halbwachs munkálkodása. Korai könyve A közösségi
emlékezetrôl[90]
kulcsfontosságú a nemzeti érzület és a
nemzeti mítoszok megértése szempontjából.
Megközelítésmódja jól általánosítható,
így hasznos a közösségelvû filozófia
számára is. A könyv modern angol kiadásának
elôszava szerint ,,Halbwachs megmutatja, hogy a közösségi
emlékezet, nem valami adott, hanem társadalmilag konstruált
fogalom".[91]
Halbwachs azt állította, amikor múltbeli cselekvéseket
próbálunk megérteni, akkor nem valami adottat ragadunk
meg, hanem valamit megalkotunk: ,,minden arra mutat, hogy a múlt
nem valami megôrzött, hanem valami olyasmi, amit a jelen alapján
alkotunk újra."[92]
Halbwachs arra is utal, hogy az identitás kialakulásának
épp a kollektív emlékezésben való részvétel
a feltétele: ,,a folyamatos kapcsolat révén az identitásérzet
állandósul".[93]
Ô is az emberi beágyazottság kétféle
dimenziója között tesz különbséget: a
társadalmi és a történeti meghatározottság
között: ,,Ami a mai emlékezet összefûzi, az
nem pusztán idôbeli folyamatosságuk: sokkal inkább
az, hogy egy csoport gondolati totalitásának részét
képezik ... Ahhoz, hogy felidézzük ôket, elegendô,
ha belehelyezkedünk e csoport nézôpontjába."[94]
Bátran érvel amellett, hogy milyen fontos szerepe van a modern
társadalomban is a közösségi emlékezetnek:
,,amikor az egyén látszólag a legkevésbé
gondol a társadalomra, akkor alakítja ki magában leginkább
egy társadalmi lény természetét."[95]
Ezt az elméletet az teszi olyan fontossá a közösségüelvû
filozófia számára, hogy Halbwachs arra is felhívja
a figyelmet, hogy az egyén közösségi meghatározottsága
egyúttal transzcendens meghatározottság is, amelynek
célja a társadalmon túl mutat; ezért van az,
hogy a társadalmi emlékezetet ,,szellemi energiának"
nevezi.[96]
A Halbwachs által képviselt szociológia mellett
van egy másik tudományos beszédmód, amelyet
meg kell említenünk, amikor a kollektív emlékeüzetrôl
és a közösségi identitásról beszélünk.
A mûvészettörténet Aby Warburg által kimunkált
válfajára gondolok. Gombrich, Warburgról írt
intellektuális életrajzában,[97]
külön fejezetet szentel a kollektív emlékezésként
felfogott mûvészettörténet kérdésének.
Warburg számára ugyanis a kultúra nem volt más,
mint a közösségi emlékezet megnyilvánulási
formája, melynek célja a közösség identitásának
megôrzése, megôrizve meghaladása. Az a diskurzus,
mely összekapcsolja a személyes identitás, a közösségi
tapasztalat, a múlt és a kultúra fogalmát,
Warburg munkásságának eredményeképp
fontos alkotóeleme a mûvészettörténeti
vizsgálódásoknak. Hadd utaljak csak Simon Schama
Tájkép
és emlékezet[98]
címû összefoglaló mûvére. Ez a szintetizáló
igénnyel írt könyv pont azokból a feltételezésekbol
indul ki, melyeket fentebb emlegettünk. A tájképeket
megpróbálja úgy olvasni, mint azon kultúra
részeit, melyet a nemzeti közösség teremt. Úgy
értelmezi ezt a gazdag gyûjteményt, mint a nemzeti
gondolat megtestesülését, ahogy azt Warburg és
Halbwachs értette.[99]
,,A nemzeti identitás ... erôteljes varázsa javát
elveszítené egy bizonyos tájképhagyomány
nélkül ..." Nem véletlen tehát, hogy a fiktív
közösségi érzület és a fikció
alapján álló mûvészet kapcsolata megjelenik
Taylornál is, amikor a modern mûvészet kifinomultabb
nyelveirôl beszél, és MacIntyrenél, amikor Szophoklész
vagy
Jane Austen mûvészetének erénytani elemzését
adja, csakúgy, mint Andersonnál, aki a nemzeti érzület
társadalomalkotó jelentôségének érzékeltetése
céljából bôven idéz a nacionalizmus klasszikus
irodalmából.
5.
Hogyan foglalhatók össze tehát e kissé szerteágazóra
sikerült vizsgálódás tanulságai? A XX.
századot két egymással ellentétes tendencia
kibontakozásának korszakaként szokás bemutatni:
eszerint korunkat egyszerre jellemezte a szélsôséges
individualizmus és a szélsôséges kollektivizmus.
Az egyik világkép szerint az emberrôl való gondolkodásunk
középpontjában az egyénnek kell állnia,
a másik szerint viszont a kollektívumnak kell betöltenie
e szerepet. A közösségelvûség és a
nacionalizmus elméletét én leginkább olyan
kísérletekként szeretném olvasni, melyek arra
törekszenek, hogy e két felfogást ne lehessen egymással
szemben kijátszani. Az egyén és a közösség
egymásrautaltságának alátámasztására
hivatkoznak a közösségelvû filozófia egyes
képviselôi az egyén közösségi természetére,
az egyéni identitás és a közösségi
identitás közti kapcsolatra, az egyéni identitást
felépítô élettörténet és
a közösségi emlékezetet életben tartó
közösségi mítoszok hasonlóságára
és kapcsolatára. A nacionalizmus elméletének
képviselôi viszont abból indulnak ki, hogy az egyén
számára a modernitás életviszonyai között
a nemzet nyújtja a legfontosabb segítséget ahhoz,
hogy az egyén hétköznapi életébôl
való kiszakadást jelentô ,,ünnepi", ,,emelkedett"
pillanatok elérhetôk legyenek, hogy az egyéni élet
története valamilyen metanarratívába illeszkedhessen
bele.[100]
E két gondolatrend összevethetô egymással, s habár
nem pontosan ugyanazt mondják, már csak hasonló antropológiai
kiindulópontjaik miatt is egy irányba mutatnak. Nem azt állítom,
hogy a közösségelvû filozófia szükségszerûen
nacionalista. Azt sem gondolom, hogy a nacionalizmus filozófiai
alapjait csak a közösségelvûség szolgáltatja.
Ám amellett próbáltam érveket felhozni, hogy
e két filozófiafelfogás igen jól kiegészíti
és erôsíti egymást. Érveim egy része
filológiai volt: megpróbáltam rámutatni azokra
a közös hivatkozási pontokra, amelyekre építeni
tud két akció hívei. Másrészt azonban
a gondolkodásmódok hasonlóságára is
utaltam: megmutattam, hogy a nacionalizmus életben tartásában
kétségtelenül fontos szerepet játszó közösség-fikció
valószínûleg minden emberi közösségnek
jellegzetessége: a közösséget alkotó egyének
közös tapasztalatán túl, amellett, sot sokszor
a helyett is a közösség fikciójáról
kell beszélnünk. Az ember ugyanis még tapasztalataiban
sem közvetlenül fér hozzá a valósághoz,
fikciók, szellemi konstrukciók alapján mozog a világban,
szimbolikusan gondolkodó lény. Minden emberi gondolkodásnak
fontos alapja a fikció, a fantázia vagy emlékezet
formájában jelentkezô gondolati konstrukció,
melynek révén azonban az ember igen jelentôs ön-
és valóságformáló erôre tesz szert.
Azt próbáltam e dolgozatban igazolni, hogy a nacionalizmus
fiktív közösségiségére vonatkozó
kritikákkal szemben igen jó érveket szolgáltat
az a közösségelvû antropológia, amely az
egyéni identitás fiktív, tehát kulturális
alapjaira hívja föl a figyelmet. Vagyis a közösségelvûség
gondolatrendszerét egy olyan probléma tisztázására
használtam föl, amelyet a nacionalizmus-vita vet föl.
Úgy gondolom, az a tény, hogy ebben a vitában a közösségelvûség
jól használható és meggyôzô eszköznek
bizonyul, mind a nacionalizmuselméletek, mind pedig a közösségelvûség
filozófiájának létjogosultsága mellett
is érvül szolgálhat.
A szimbólumhasználó lényként definiált
ember fogalma azonban mind a nacionalizmus, mind pedig a közösségelvûség
számára fölad egy fontos leckét. Ez pedig a transzcendenshez
fûzôdô viszony szükségletének kérdése.
Jól tudom, e kérdést nem sikerült megnyugtató
módon tisztáznom e tanulmány keretei között.
A kérdés fontosságára azonban már itt
is felhívnám a figyelmet, egyben azt is jelezném,
hogy mivel továbbra is a közösségelvûség
filozófiájának közép-európai relevanciája
érdekel, ezért a közösségelvû filozófiának
a valláshoz fûzôdô viszonyát szeretném
egy következô dolgozat témájává
tenni. A jelen dolgozat lezárásaként és a következô
dolgozat kiindulópontjaként szeretném felidézni,
ha pontatlanul is, Charles Taylornak a Gifford elôadáson elhangzott,
saját pozíciójára vonatkozó, mellékes
és dísztelen megjegyzését: az, amit én
,,ortodox keresztényként" próbálok csinálni,
nem több mint annak megértése, hogy ,,mi történik".[101]
Jegyzetek
[*]
E tanulmány angol nyelvu változatának megírását
az Open Society Foundation, Prague kutatási ösztöndíja
tette lehetôvé. A dolgozat végsô változatának
írásakor az Edinburghi Egyetemen muködô Institute
for Advanced Studies in the Humanities vendégszeretetét élveztem
mint Mellon ösztöndíjas kutató. A dolgozat elkészítése
szempontjából fontos volt David Archarddal, a University
of Saint Andrews tanárával való találkozásom.
Ugyancsak különös szerencsémnek tartom, hogy a tanulmány
írásával párhuzamosan hallgathattam az Edinburghi
Egyetemen Charles Taylornak Living in a Secular Age címu 1999-es
Gifford elôadásait. A magyar nyelvu változat elkészítéséhez
adott biztatásukért köszönettel tartozom Körösényi
Andrásnak és Spéder Zsoltnak, a Századvég
szerkesztôinek.
[1]
Anderson elméletére Taylor nemcsak Gifford elôadásai
során hivatkozott, de a 2000 címu folyóirat 1995.
májusi számában (7-14.) magyar változatban
is közölt A szekularizáció változatai
címu
írásában is (9-10.).
[2]
David Archard a politikafilozófusoknak a nacionalizmus iránti
csekély érdeklôdése fölött sajnálkozik.
D. Archard: Should nationalists be communitarians, Journal of Applied Philosophy,
v. 13., 1996., no. 2., 215-220., 219. n2.
[3]
,,A nacionalizmus soha nem termelte ki saját nagy gondolkodóit."
Benedict Anderson: Imagined Communities, Reflections on the Origin and
Spread of Nationalism, Verso Edition and NLB, 1983, 14.
[4]
Ebben is Anderson vélekedését osztom: ,,könnyebbé
... tenné a dolgokat, ha a »rokonsághoz« vagy
a valláshoz hasonló fogalomnak vennénk, s nem a liberalizmushoz
vagy a fasizmushoz hasonlónak." (15.), illetve ,,a nacionalizmust
úgy érthetjük meg, ha nem a tudatosan vallott politikai
ideológiákhoz hasonlónak tartjuk, hanem a nagy kulturális
rendszerekhez mérjük..." (19.).
[5]
Lásd John O'Neill: Should communitarians be nationalists, Journal
of Applied Philosophy, vol. 11., no. 2, 1994; 135-143., David M. Weinstock:
Is there a moral case for Nationalism, Journal of Applied Philosophy, vol.
13., 1996., no 1., 87-100., és David Archard fenti cikkét.
[6]
De lásd Taylor következô megjegyzését:
,,Az emberek úgy találhatják, hogy identitásukat
részben valamilyen morális vagy spirituális meggyôzôdésük
határozza meg, például az, hogy katolikusok vagy anarchikusok.
Vagy részben azon nemzet vagy hagyomány alapján határozzák
meg, amelyhez tartoznak..." (Sources of the Self, adatait lásd alább,
12. jegyzet). Ezt az állítást úgy veszem, mint
amely megengedi, hogy Taylornak a személyes identitás és
egy közösség viszonyára vonatkozó elméletét
úgy értelmezzem, hogy az hangsúlyosan számításba
veszi a nemzeti hovatartozás kérdését is.
Azt csak érdekességként említem, hogy amikor
a közösségi hovatartozásról mint valamilyen
múltba nyúló, ám a múltat át
is értelmezô közösséghez tartozásról
van szó, sokan a katolikus egyház példájára
hivatkoznak: ,,A katolikus egyház megôrizte múltja
képét, de ezt válogatva tette, így a folyamatosságot
a szelekció révén tudta fenntartani." (Halbwachs:
On
Collective Memory, ed., trans. and intr. Lewis A. Cooser, Chicago and London:
University of Chicago Press, 1992., 27.). Talán e hagyományhoz
kapcsolódik Hobsbawm, aki szintén a katolikus egyházat
idézi példaként arra, hogy egy régi intézmény
hogyan tud a változásokhoz alkalmazkodni (lásd Hobsbawm,
szerk.: The Invention of Traditions, 5.). A másik gyakran hivatkozott
példa természetesen a zsidó vallás, és
a zsidó közösségi összetartozás, lásd
például Hobsbawm (ibid., 13-14.), vagy Zerubavel: The Historic,
the Legendary, and the Incredible: Invented Tradition and Collective Memory
in Israel, in Commemorations, The Politics of National Identity, ed. by
John R. Gillis, Princeton University Press: Princeton, New Jersey, 1994.,
105-123.
[7]
O'Neill,
ibid., 135.
[8]
,,Igazából az látszik igen meglepônek, hogy
hiányoznak e kötelékek. A nemzet, nemzetiség,
nemzeti identitás nem olyan kifejezések, melyek gyakran elôfordulnának
a szabadelvuek és a közösségelvuek vitájában."
Archard,
ibid., 216-7.
[9]
Én mindenesetre figyelemre méltónak tartom, hogy a
közösségelvuség két képviselôje,
Alasdair MacIntyre és Charles Taylor legalább egy muvükben
közvetlenül szembesültek a kérdéskörrel.
Lásd: MacIntyre:
Is Patriotism a Virtue, The Lindley Lectures, The
University of Kansas, 1984., illetve Taylor: Reconciling the Solitudes,
Essay on Canadian Federalism and Nationalism, McGill University, Montreal
and Kingston, 1993. A két szerzô között azonban
e tekintetben is érdemes különbséget tenni. MacIntyre
ugyanis mindig is tiltakozott már a közösségelvuség
címkéje alá való besorolás ellen is,
és e cikk neki megküldött korábbi, angol nyelvu
változatára levélben a következôképpen
reagált: ,,...hiába állítják sokan,
én nem vagyok közösségelvu, és ... az a
fajta közösség, amelyet én fontosnak tartok, ritkán
vagy egyáltalán nem a nemzeti közösség."
A nemzetek és más, autentikus közösségek
közti különbséget Taylor is érzékeli,
ám ô az ember társadalmi természetének
vizsgálatába be tudja illeszteni a történetileg
indokolható okokból kialakuló nacionalizmus vizsgálatát:
,,a modern demokrácia egyik fontos törekvése, hogy megváltoztassa
a modern állampolgár identitásának szerkezetét
és az állampolgáriság vegye át az elsôbbséget
a családtól, az osztálytól, a nemtôl,
sôt (különösképp) a vallástól."
Charles Taylor: A szekularizáció változatai, 2000,
1995. május, 7-14., 11.
[10]
Charles Taylor használta 1999-es Gifford elôadásain
a communitarian imaginary
kifejezést annak jelzésére,
hogy a közösségelvuek szélesebb horizonttal dolgoznak,
mint valamely steril ideológiai megközelítési
mód hívei.
[11]
Szerk. Eric Hobsbawm és Terence Ranger, Cambridge University Press:
Cambridge, London, New York. 1983., 1985. Kövér György
volt szíves figyelmeztetni, hogy a kitalálás szó
angol eredetije, az ,,invention" szó elsôdleges jelentése
szerint ,,feltalálás". A ,,kitalálás"-ként
való fordítással szemben a ,,feltalálás"
szónak van egy olyan lehetséges értelmezése,
hogy az ember valami már elôtte is létezôre ismer
rá, azt találja fel. Én azért maradtam a ,,kitalálás"
szónál, mert úgy érzem, így erôsebben
tudom megfogalmazni kritikámat azokkal szemben, akik a nacionalizmust
puszta ideológiai konstrukcióként értelmezik.
[12]Sources
of the Self: the Making of the Modern Identity, Cambridge University Press:
Cambridge, 1989. Taylor magyarországi recepciójának
fontos állomása - a tanulmányunkban idézett
két cikkének magyarországi megjelenítése
mellett - Gombár Csabának a bécsi Institut für
die Wissenschaften vom Menschenben 1995-ben elhangzott elôadása,
mely magyarul
Építsünk erôs kerítéseket?
A társadalom etnizálódó szemléletérôl
címen
jelent meg a szerzô
Magammal vitázom - nemzetrôl, etnikumról,
az egyes emberrôl, Politikai Kutatások Központja, Budapest,
1996, 111-125., különösen 119-122. Gombár itt külön
is kitér ,,a liberalizmussal hadakozó kommunitárius
iskolára". (120, n14) Ugyanebben az érdekes és fontos
tanulmányban hivatkozik Gombár Benedikt Anderson nevezetes
munkájára is.
[13]
Lásd Atomism címu írását, in Communitarianism
and Individualism, ed. Shlomo Avineri and Avner De-Shalit, Oxford University
Press: Oxford, 1992., 29-51. Magyarul: Atomizmus, ford. Miklósi
Zoltán, Café Bábel, 1998, 4., Harmincadik szám,
23-37.
[14]
,,Az »atomizmus« kifejezést széles értelemben
használom a tizenhetedik században megfogalmazott társadalmiszerzôdés-elméletek
tanainak jellemzésére, ... a kifejezést olyan mai
doktrínákra is alkalmazom, amelyek visszatérnek a
társadalmi szerzôdés elméletéhez, vagy
amelyek bizonyos értelemben az egyénnek és jogainak
elsôdlegességét védelmezik a társadalommal
szemben, vagy a társadalomnak tisztán instrumentális
felfogását adják." Ibid., 23. Az atomizmust Taylor
ugyanebben a tanulmányban ,,az egyén önmagában
vett elegendôsége"-ként definiálja.
[15]
Annak szövegszeru bizonyítására, hogy Taylor
maga alkalmazza ezt a megkülönböztetést, lásd
utalását ,,az identitás második dimenziójára",
valamint ,,a születés és történelem adott
hálóira". (Sources of the Self, 36.)
[16]Sources
of the Self, 35.
[17]
,,Valamely személy identitásának teljes meghatározása
így általában magában foglal ... valamilyen
utalást a meghatározó közösségre."
(Sources of the Self, 36.)
[18]
Az interszubjektivitásnak az emberi identitás egészében
játszott szerepére lásd: Horkay Hörcher Ferenc:
Egy pragmatikus természetjog felé, Századvég,
új folyam, 7. szám, 1997. tél, 109-130., valamint
az ehhez kapcsolódó vitát, benne Balázs Zoltán
és Frivaldszky János írását, valamint
saját válaszomat, in Századvég, új folyam,
10. szám, 1998. ôsz, 96-120.
[19]
Lásd Language and Human Nature címu írását,
in: Taylor: Human Agency and Language: Philosophical Papers, v. I.,: Cambridge:
Cambridge University Press, 1985., 246.
[20]Sources
of the Self, 35.
[21]Sources
of the Self, 37.
[22]Sources
of the Self, 35.
[23]Sources
of the Self, 34. Az a tény azonban, hogy az emberi identitást
nagymértékben határozza meg a nyelvhasználat,
nem jelenti azt, hogy az emberi identitás egésze nyelvileg
kifejezhetô, állítja Taylor: ,,identitásunk
mélyebb és több oldalú, mint bármilyen
számunkra lehetséges artikulációja." Sources
of the Self, 29. Egészében úgy látszik, Taylornak
az emberi interszubjektivitásra és nyelvszerzésre
vonatkozó eszméi többet köszönhetnek a német
filozófusnak, Wilhelm von Humboldtnak, mint a talán kézenfekvôbb
forrásnak, George Herbert Meadnek. Megerôsíti, hogy
Humboldt a legáttekinthetôbb elméletíró
a hagyományban. Abban, hogy nem a meadi változatot használja,
annak kifejezését gyaníthatjuk, hogy a behaviourizmus
reduktív naturalizmusával folytatott vitáját
viszi tovább e fronton. Ám ugyanakkor kizár minden
megegyezést a ,,posztstrukturalista" típusú relativista
vagy nominalista szubjektivizmussal. Igazi vitája nem is annyira
a liberalizmussal, mint az ilyen típusú filozófiai
hagyománnyal van, erre vonatkozik saját morál-ontológiája.
(Vö.
Sources of the Self, 41., valamint Fergus Kerr, Charles Taylor's
Moral Ontology of the Self, in: ugyanô, Immortal Longings: Versions
of Transcending Humanity, Notre Dame: University of Notre Dame Press, 138-144.;
lásd még Sources of the Self 525, n12.)
[24]
Nehéz lenne és talán szükségtelen is annak
eldöntése, hogy vajon a nyelv nyitja föl az idôbeliség
kérdését, vagy épp fordítva van, és
az emberi egzisztencia idôtapasztalata kondicionálja az egyéni
nyelvhasználatot.
[25]
Taylornak ez a kultúra- és muvészetfelfogása
igen közel áll Gadamer pozíciójához. Amikor
Taylor a kultúrát nemzedékek közti beszélgetésként
értelmezi (,,A mualkotás lényegének egy lehetséges
meghatározása, hogy az a nemzedékek közti egyfajta
»megfagyott« beszélgetés"
Sources of the Self,
526. n15.) ez nagyjából megfelel Gadamer interpretációelméletének.
A közös forrás persze a Hegeltôl Heideggerig vezetô
klasszikus német filozófiai hagyomány. Lásd
H.-G. Gadamer
Igazság és módszer, egy filozófiai
hermeneutika vázlata, Budapest, 1984.
[26]Sources
of the Self, 38.
[27]Sources
of the Self, 43.
[28]
Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában, erkölcselméleti
tanulmány, Budapest, 1999. Az angol eredeti megjelenési dátuma
1981.
[29]
Taylor kritikájának tárgya Hume és Parfit,
akiknek a ,,pontszeru én" tézisét tulajdonítja.
[30]Az
erény nyomában, 276.
[31]
Vesd össze a beszélgetés fentebb tárgyalt taylori
elemzésével.
[32]Az
erény nyomában, 283.
[33]Az
erény nyomában, 286.
[34]Az
erény nyomában, 289. Itt MacIntyre ismét közel
áll Taylor elméletéhez.
[35]
,,Az emberi élet egysége egy keresési narratíva
egysége." (293.) (A fordításon változtattam,
H. H. F.)
[36]Az
erény nyomában, 293-294.
[37]Az
erény nyomában, 296.
[38]Az
erény nyomában, 296-297.
[39]Imagined
Communities.
[40]The
Invention of Traditions.
Hobsbawm magyarul: Tömeges hagyománytermelés:
Európa 1780-1914. in: Hagyomány és hagyományalkotás,
szerk. Hofer Tamás és Niedermüller Péter, Bp.,
1987, illetve: A nacionalizmus kétszáz éve, elôadások,
Maecenas, Bp., 1997. A Századvég
egyik szerkesztôje
joggal hívta föl rá figyelmemet, hogy a nacionalizmuselmélet
egy másik típusáról, melyet például
A. D. Smith képvisel, itt nem ejtek szót. Dolgozatom azonban
nyilván nem vállalkozhat a nacionalizmusról szóló
irodalom áttekintô értékelésére,
mint fentebb kifejtettem, célom csupán a nacionalizmust mint
tudatos fikciót tekintô elméletek két típusának
összehasonlítása. Maga Smith is a képzeleti elemet
említi e két szerzôvel kapcsolatban: ,,Míg Hobsbawm
úgy látja, hogy a vezetô rétegeknek ki kell
találniuk valamilyen közösségi érzést
az újonnan mozgósított és választójoggal
felruházott tömegeknek, addig Benedikt Anderson szerint képzelt
politikai közösséget kell teremteniük olyan emberek
között, akik a sajtó reprezentációin és
narratíváin át sohasem fognak találkozni egymással."
(Kiemelések tôlem, H. H. F.) Hogy azonban Smith nem osztja
a nacionalizmus ilyen mentalista-nominalista felfogását,
annak bizonyítására
álljon itt a következô
idézet tôle: ,,A »használható« múlt
és a modellértéku »aranykor« nem egyfajta
kitalált hagyomány, nem fércmu, és nem pusztán
»képzelt közösség«." Anthony D. Smith:
Az ,,aranykor" és a nemzeti újjáéledés,
Café
Bábel, 1996. 1. Tavasz (Ôsz), 11-26., 11., 23. Anthony D.
Smith egyéb írásai magyarul is olvashatók a
Bretter Zoltán és Deák Ágnes által szerkesztett
Eszmék a politikában: a nacionalizmus címu kötetben,
Tanulmány Kiadó, Pécs, 1995.
[41]Imagined
Communities, 12.
[42]Imagined
Communities, 14.
[43]Imagined
Communities, 15. Anderson elméletének általánosíthatóságára
(vagyis arra, hogy nemcsak a nemzeti közösségekre alkalmazható)
utalt Szegedy-Maszák Mihály A Collegium Budapest Kulturális
és nemzeti örökség címu konferenciáján
tartott elôadásában, 2000 januárjában.
Lásd Mihály Szegedy-Maszák:
Framing Texts as the Representations
of National Character, kézirat, 1-2.: ,,Benedikt Anderson érvelése
szerint egy közösség akkor nevezhetô képzeltnek,
ha tagjainak - annak ellenére, hogy nincs közvetlen, személyes
tudásuk egymásról - van összetartozás-érzete.
Ez a jellemzés vonatkozik a vallási közösségekre,
az államok polgáraira, a társadalmi osztályokra
és a nemzetekre." (Saját fordításom. - H. H.
F.)
[44]
David Archard hívta föl rá a figyelmet, hogy Gellner
nevezetes mondása, mely szerint ,,A nacionalizmus nem a nemzet öntudatra
ébredése: ott talál ki nemzeteket, ahol nem léteznek".
(Thought and Change, London: Weidenfeld and Nicholson, 1964, 18.) ,,úgy
folytatódik, hogy elismeri, ugyanakkor a nacionalizmusnak szüksége
van valamilyen megelôzôleg is létezô megkülönböztetô
jegyekre, amelyeket megdolgozhat." Lásd: David Archard, Nationalism
and Political Theory, megjelenés elôtt álló
kézirat. Köszönettel tartozom David Archardnak, hogy írása
kéziratos változatát eljuttatta hozzám.
[45]
Anderson szerint valójában Renan volt az, aki legelôször
hívta fel a figyelmet a nemzeti érzés képzelt
jellegére. Imagined Communities, 15.
[46]Imagined
Communities, 15.
[47]Imagined
Communities, 16.
[48]Imagined
Communities, 18.
[49]
Taylor ugyan nem a haláltudat témájával kezdi
ezt az elôadás-sorozatát, de éppen azzal fejezi
be.
[50]Imagined
Communities, 18.
[51]Imagined
Communities, 19.
[52]
David McCrone figyelmeztet bennünket, hogy ne általánosítsunk
meg nem engedhetô módon: ,,... a nacionalizmus irodalmának
jó része feltételezi, Anderson szavával, hogy
a nacionalizmus hajnala egyúttal a vallás alkonya is volt,
vagyis a vallás nem kaphat helyt a modern nacionalizmusban. Ám
Indiában és máshol, az eredeti függetlenségi
harc nem volt szekuláris, és nem is jelentette a vallás
alkonyát. Inkább nagyon is belemerült a hindu vallási
és kulturális tradíciókba ... ebbôl fakad,
hogy az indiai nemzeti álmok a vallást a nemzeti identitás
egyik fô összetevôjének látják."
David McCrone: The Sociology of Nationalism: Tomorrow's Ancestors, London
and New York: Routledge, 1998., 113. A skót szerzô Anderson
mellett P. Van de Veer: Religious Nationalism: Hindus and Muslims in India,
London: University of California Press, 1994. címu muvére
hivatkozik. De Európán belül is könnyu vallásos
motívumokat találni a nacionalizmusban, hisz a nemzetállamok
épp a reformáció által kiváltott vallásháborúkkal
egy idôben öltöttek testet a kontinensen.
[53]Imagined
Communities, 30.
[54]Imagined
Communities, 30-31.
[55]Imagined
Communities, 30.
[56]
Noha ki fogok mutatni egy lehetséges filológiai kapcsolatot.
[57]Imagined
Communities, 40.
[58]Imagined
Communities, 132.
[59]
,,... semmi nem kapcsol össze bennünket hatásosabban a
halottakkal, mint a nyelv. Imagined Communities, 132.
[60]Imagined
Communities, 133.
[61]Imagined
Communities, 140. Ha valakinek az esztétikai érzéke
azt súgja, hogy Anderson ezen a ponton átlépte a tudományos
diskurzus határait, és a költészet birodalmába
tévedt, ezt bizonyára azért érezheti, mert
Anderson nézete szerint ,,van egy különös fajta kortárs
közösség, melyet egyedül a nyelv tud érzékeltetni
- mindenekelôtt a költészet és a dalok formájában".
(132). Ez a közösség maga is a nemzeti érzületek
forrása, és az egyén alapvetô hovatartozásának
keresésekor hatásosan tudja támogatni a személyes
identitást. Taylor maga a Sources of the Self Árnyaltabb
nyelvek címet viselô V. részében beszél
errôl a jelenségrôl, ahol ô is a költészet
közösségteremtô erejét hangsúlyozza.
Ezt az aspektust mindenki érti, aki magyarul olvas vagy beszél,
hisz a magyar irodalom egyik közismert funkciójáról
van szó.
[62]A
hagyományok kitalálása, 1. Bevezetôjének
elején Hobsbawm még nem fejti ki pontosan szándékait
- hogy vajon az a hagyomány, amirôl beszél, az valóban
a nacionalizmus-e.
[63]
Bár természetesen a kultúra antropológiai olvasatban
sem szükségszeruen
szabályok soraként értendô.
Lásd alább Cohennek The Symbolic Construction of Community,
Routledge: London and New York, 1985. címu könyvérôl
mondottakat.
[64]Inventing
Traditions, 2.
[65]
ezen a ponton értelmezésem sokat köszönhet David
Archardnak. Lásd fôként Myths, lies and historical
truth: a defense of nationalism címu írását,
Political
Studies, 1995, XLIII, 47-481. Természetesen annak felelôsségét,
hogy gondolatmenetét Andersonnak és Hobsbawmnak az összevetésére
használom fel, a közösségelvuség elméletének
szem elôtt tartásával, magam viselem.
[66]Inventing
Traditions, 4.
[67]Inventing
Traditions, 8.
[68]Inventing
Traditions, 13.
[69]Drama,
Fields and Metaphors: Symbolic Action in Human Society, Ithaca and London:
Cornell University Press, 1974., 13.
[70]Drama,
Fields and Metaphors, 17.
[71]
Itt megint nagyon érdekes lenne visszanyomozni e gondolatok eredetét.
Turner hosszasan idézi például a történész-szociológus
Robert A. Nisbetet, a konzervatív teoretikust és kiváló
Durkheim kutatót. (24-5)
[72]Drama,
Fields and Metaphors, 35-37.
[73]
Hegel mellett itt Tönnies, Maine és Oakeshott a forrás.
[74]
I. m.: 266.
[75]The
Symbolic Construction of Community, Routledge: London and New York, 1985.
[76]
,,Ebben a könyvben a közösséget nem úgy közelítjük
meg, mint egy morfológiát, mint intézmények
olyanfajta szerkezetét, mely objektíven meghatározható
és leírható. E helyett, úgy próbáljuk
megérteni a »közösséget«, hogy tagjainak
rá vonatkozó tapasztalatára támaszkodunk."
(19)
[77]
I. m.: 27., 87., 99.
[78]
I. M.: 100.
[79]
I. m.: 108. Cohen épp ezzel a gondolattal fejezi be könyvét:
,,Az emberek szimbolikusan építenek közösséget,
a jelentés forrásává és tárházává
és identitásuk vonatkoztatási pontjává
avatva azt." (118)
[80]Actual
Minds, Possible Worlds, Cambridge, Massachusetts, and London, England:
Harvard University Press, 1986.
[81]
The Transactional Self, in Actual Minds, 57-69.
[82]
I. m.: 57.
[83]
,,A közös érzékenységek és elfogultságok
meglepô társadalmi hatásokat képesek kiváltani.
Ezek közül csak egy tényezô az, hogy megdöbbentô
stabilitást tudnak biztosítani a csoporton belül." (59)
[84]
I. m.: 65.
[85]
I. m.: 66.
[86]
,,A narratíva iránti érzékenységünk
képezi a fô összekötô kapcsot saját
énünk érzékelése és annak érzékelése
között, hogy a körülöttünk lévô
társadalmi világban mások is vannak." (69)
[87]
I. m.: 65-66.
[88]
I. m.: 67.
[89]
,,Az észlelés, az érzés, a gondolat és
a cselekvés ... a kultúra egyik feladata az, hogy ezek kapcsolata
fölött ôrködjön és azon képek,
történetek és más hasonló megjelenítési
módon révén ügyeljen egységük fölött,
melyek révén tapasztalatunk koherenssé és kulturálisan
értelmezhetôvé tehetô." (69)
[90]
Angol nyelvu kiadása: On Collective Memory, ed., trans. and intr.
Lewis A. Cooser, Chicago and London: University of Chicago Press, 1992.
[91]
I. m.: 22.
[92]
I. m.: 39-40.
[93]
I. m.: 47.
[94]
I. m.: 52.
[95]
I. m.: 50.
[96]
I. m.: 48.
[97]
E. H. Gombrich: Aby Warburg, an Intellectual Biography, Oxford: Phaidon,
1970, 1986.
[98]Landscape
and Memory, London: Fontana Press, 1995.
[99]
Jellemzô, ahogy Schama Warburg szimbólumok iránti érdeklôdését
ahhoz a céljához köti, hogy legyôzze a félelmet:
,,Warburg kezdett elbizonytalanodni annak a közkeletu feltevésnek
az igazságában, hogy a tudás hatékonyabb lenne
a szimbólumnál a félelem kezelésében."
(211) Alapvetôen mégis Warburg szociológiai és
antropológiai olvasmányaival magyarázza a közösségi
emlékezet iránti érdeklôdését.
Schamát magát is befolyásolta Halbwachs mélyszociológiája,
ahogy az könyve bibliográfiájából kiderül.
[100]
Taylor a Living in a Secular Age
címu Gifford elôadásaiban
elfogadja Anderson javaslatát, hogy a nacionalizmus elméletét
a spiritualitás háttérbe szorulása miatt keletkezô
szükségletre adott válaszként értelmezzük.
A nemzetrôl szóló narratíva megadhatja azokat
a ,,kairotikus" pillanatokat, amikor az egyén képes ,,ráérezni"
az értelem azon üzenetére, melyet amúgy hiába
keres. E narratíva választ ígér az egyén
azon kérdésére, hogy miért ott él, ahol
él. E narratíva továbbá eszköz arra, hogy
az egyén számára megadja az ünnepek lehetôségét.
Az ünnepek pedig azért fontosak az egyén számára,
mert annak reményét nyújtják, hogy keresztül
tud törni az idô ürességén, és a nemzeti
ünnepek révén visszanyerheti az idô ciklikus vízióját,
amely az egyén életét összeköti a holtak
és a még meg nem születettek életével.
Ha ,,mi összegyulünk", akkor ,,az idô gyulik össze".
Persze azt tudnunk kell, hangsúlyozza Taylor, hogy az ilyen
kivételes pillanatok igencsak veszélyesek és rombolóak
is lehetnek, mint azok a hatalmas arányú fesztiválok,
amikor ,,a kölcsönös bemutatkozás terei" felnyílnak
a modern társadalmi rendben. E pillanatokban a szerkezet eltunik
és a szerkezet eltunése mindig kockázatos. Nemzeti
konfliktusokra utal, vagy olyan nagyszabású, ám olykor
rendbontó közösségi eseményekre, mint amilyenek
a futballmérkôzések és a popkoncertek. De olyan
alkalmakat is felemlít, mint amilyenek az erôszakmentes politikai
tüntetések vagy Lady Diana temetése volt, amikor - minden
racionális megfontolás nélkül, mégsem
irracionálisan - az ünnepélyes külsôségek
között a valahova tartozás kívánatos állapota,
az összetartozás érzése megtapasztalható.
Ezekben a pillanatokban az egyén saját létét
a ,,mélyen fekvô renddel" tudja összekapcsolni.
[101]
Arra nézve, hogy hogyan látja saját filozófiájának
végsô megalapozottságát, a következôképp
válaszolna: Taylor ,,az emberi isteni megerôsítését"
reméli, mert ,,az teljesebb, mint amit az emberek valaha elérhetnek".
E helyen szeretnék köszönetet mondani Philip Rossinak,
aki sokban segítette Taylorral kapcsolatos felfogásom tisztázását,
elsôsorban beszélgetéseink során, valamint a
Charles Taylor: The Dissolution of the Self and the Retrieval of Spirit,
manuscript of the revised version of a lecture, April 1998 címu
kézirata révén. Az utóbbi téma egy másik
feldolgozására lásd: Heath, David Michael:
Charles
Taylor as a Christian thinker, Thesis (Ph. D.) University of Edinburgh,
1996. A jelen dolgozat végsô formájának kialakításához
nyújtott hasznos tanácsaikért köszönettel
tartozom Kerékgyártó Bélának, Kövér
Györgynek és Sághi Gábornak.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu