Az emlékezéskultúra szûkössége nem annyira új tapasztalat[1]. Paradox módon az emlékezés lehetôségét egyre jobban biztosító evolúciós vívmányok (az írásbeliség létrejötte, könyvtárak alapítása, a könyvnyomtatás felfedezése és századunk tömegkommunikációs médiumainak szerteágazó eszköztára) megjelenésével és elterjedésével láthatóan fokozatosan visszaszorult az emlékezés jelentôsége. Az emlékezés már nem bénítja a cselekvôt, de nem is inspirálja. A huszadik századi filozófiában errôl gyakorta mint a történelem elvesztésérôl írtak,[2] melynek következményei az ezredvég nem ritkán kaotikus cselekvésmintáiban, a pillanatot kitüntetô értékelképzeléseiben már megfigyelhetôk. A ,,történelem elvesztése" egyébként nem tévesztendô össze a kilencvenes évek elején divatossá vált ,,történelem vége" (Fukuyama) teóriával, mégpedig azért nem, mert a történelem végének jóslata egyértelmûen a jövôre utalt, vagyis arra, hogy az 1989/1990 körüli kelet-európai politikai változások eredményeként a késôbbi történésekbôl már nem összegzôdnek korszakhatárok, már nem várható történelmi jelentôségû fordulópont a jövôben. Hogy ez a kordiagnózis rendelkezett-e a kommunizmus összeomlásához kötôdô eufórián túlmutató megalapozottsággal - ezt most nem feladatom vizsgálni, csupán azt hangsúlyoznám, hogy amikor a ,,történelem elvesztésérôl" olvasunk, akkor a modern társadalomnak a múltjához fûzôdô viszonyáról van szó, s nem pedig a jövôre vonatkoztatott cselekvésértelmezésrôl.
Az emlékezés kérdése nemcsak szaktudományok sokaságát foglalkoztatja (az agykutatást, pszichológiát, szociálpszichológiát, történelemírást, szociológiát), de a filozófiai gondolkodásban is gyakran felmerülô téma. A 19. századból elég csak Nietzsche fiatalkori történelemvizsgálatára, a 20. századból pedig Heidegger ,,létfelejtés" gondolatára emlékeznünk.[3] Az emlékezés problematikájának rétegzettségét - a jelzett diszciplináris komplexitás mellett - azonban maga a történetiség, az egymásra következô korszakok egymástól nehezen elválasztható lerakódott tapasztalata is eredményezi. Amikor egy korszak jellemzô élethelyzetével, élményvilágával a praktikus filozófia szemszögébôl foglalkozunk - bármennyire is konkrét kérdést vizsgálunk -, akkor nem tekinthetünk el attól, hogy a lerakódott tapasztalatokból fakadó hagyomány ereje áttöri a korszakolási határokat. A történetiség jelen van, még ha az önismeret ettôl megszabadulni is igyekszik.
A következôkben egyetlen konkrét kérdésre koncentrálok, mégpedig arra, hogy az elmúlt évtizedben miért felejtôdött el az emlékezés Magyarországon. Noha e kérdés térben és idôben lehatárolt témára vonatkozik, a kérdés jelentôségének bemutatása és a válaszkísérlet általánosabb összefüggések jelzését is megkívánja. Elôször is nézzünk néhány fontosabb elemzési szempontot az emlékezés értelmezésében.
Hogy az emlékezés alapvetôen szociális jellegû, ezt századunk gondolkodói közül kiváltképp Halbwachs hangsúlyozta.[4] Kiindulópontként idézzük fel a Halbwachs gondolataiból fakadó tanulságokat. Szerinte még az egyes ember nagyon privát emlékezései is a különbözô szociális emlékezetek keresztezôdéspontján helyezkednek el, azaz e tekintetben sem beszélhetünk nem-kollektív emlékezetrôl. Az emlékezés tehát közösséghez kötôdik, de nem csak azért, mert közösség által jön létre, hanem mert közösséget is
teremt. Nem csupán életünk, hanem emlékezetünk is másokra utalt. Az emlékezés nem egyszerûen abban áll, hogy a múltból konkrét, egyedi események visszaidézôdnek, hanem ez az újraelôhívás feltételezi a múltbéli események értelemkereteinek megôrzését is. Ezzel szemben a felejtés azt jelenti, hogy ezek az értelemkeretek eltûntek, s így a múltbéli tapasztalatok vonatkozásnélkülivé válva rekonstruálhatatlanok. A harmadik fontos halbwachsi megállapítás pedig így szól: az emlékezet határozottan megkülönböztetendô attól, amit a történelemtudomány mint múltbéli történést feltár. A történelemírásban rekonstruált történelem - mely elsôsorban egy adott tudományszakra tartozik - ,,objektív történet"-nek nevezhetô annyiban, hogy kikapcsolja azt a kérdést - mely egy adott társadalom számára jelentôségteli -, hogy a múlt mennyiben van jelen a közösség önismeretében, mennyiben sajátja ez a múlt. Az emlékezés vizsgálata tehát nem annyira az önmagában vett múlt vizsgálatát jelenti (erre a történész törekszik), hanem inkább azt, hogy az adott jelenben miként jelenik meg a múlt, miként látják a múltat. Az emlékezés kapcsán ugyan mindig a múltról beszélünk, de a mindenkori jelen múltjáról.[5] Az elôbbiekben felidézett azon halbwachsi gondolatot, ami a múltbéli események értelemkereteinek megôrzésére tette a hangsúlyt, kiegészíthetjük azzal, hogy az emlékezés a múlt és a jelen értelemkereteinek kapcsolatát feltételezi. Ugyanis csak akkor élô egy múltból megôrzött értelemkeret, ha vannak ahhoz kapcsolódni képes jelenbeli értelemvonatkozások.
Az emlékezéssel való foglalatosság tehát nem csupán és nem elsôsorban egy történettudomány által vizsgált témáról mond valamit, hanem egy közösség identitását érinti meg. Éppen ezért érdemes figyelembe venni az Aleida Assmann és Jan Assmann által javasolt megkülönböztetést, mely szerint nem ugyanaz a kommunikációkhoz szükséges rövididejû emlékezet és a hosszabb idôtartamot átfogó kulturális emlékezet.[6] A mindennapi élet interakcióiban mûködô kommunikatív emlékezet a kommunikációk kapcsolódásához, megérthetôségéhez szükséges. Ennek alapján szövôdnek dialógusaink a kérdések, válaszok hálózatában. A kulturális emlékezet viszont ünnepekben, rítusokban, ceremóniákban, mítoszokban, kanonizált alapszövegekben jelenik meg, melyekben a közösség önismerete összegzôdik. Félreértés ne essék: ez az önismeret nem egyszerûen ,,ismeretelméletileg" megragadható jellemzôje a közösségnek, hanem a közösség ittléte szempontjából konstitutív. A kulturális emlékezet hozzájárul a közösség identitásának megteremtéséhez. E fogalmi distinkció alapján, visszautalva gondolatmenetem címére, az ,,elfelejtett emlékezés" kifejezés a kulturális emlékezet állapotára kíván utalni.[7]
A kétféle emlékezet kétféle múlttal jellemezhetô. A kommunikatív emlékezet az átélt múlthoz kapcsolódik, míg a kulturális emlékezet az elbeszélésekben megfogalmazott múlthoz nyúlik vissza. E kettô természetesen sohasem fedi egymást. Gondoljunk csak azokra az ,,apró-cseprô" eseményekre, melyekre emlékeznünk oly fontos a mindennapi életben, ám a társadalom kulturális identitásához nincs köze. A másik nem elhanyagolható eltérés abból fakad, hogy az átélt múlt személyesen megélt múlt, azaz elejének és végének saját életünk biológiai kerete szab határt. Ezzel szemben az elbeszélésekben megfogalmazott múlt évszázadokat, évezredeket képes átfogni. Számunkra, akik évtizedeket éltünk a kelet-európai szocializmusban - e kétféle múlt elválasztásában - ezen általános okok mellett, nem elhanyagolható szerepet játszott a diktatúra azon törekvése is, melyben egy szigorúan szabályozott, a politikai uralmat legitimáló kulturális emlékezetet teremtett. A jelen uralma a múlt uralására támaszkodott. A múlt uralása pedig nagyon egyszeruen azt jelentette, hogy az uralkodó elit a saját uralmának fenntartása érdekében olyan múltképet (kulturális emlékezetet) konstruált, amelybôl nem vezethetôk le az adott uralommal szembehelyezkedô gondolatok. Jól sejtették: az ellenôrizetlen múlt veszélyekkel jár a diktatúrák számára.[8]
A kulturális emlékezet átpolitizálódott és ,,hivatalos" emlékezetté vált. Két terület említhetô, mint ami, legalábbis részben, képes volt megóvni magát a totális politikai ellenôrzéstôl, illetve idôvel gyengült felette a politikai kontroll. Az egyik a privát szféra, konkrétan a családi élet, a másik pedig a muvészet világa. A privát életben, azaz a kommunikatív emlékezet szintjén, a hivatalos politikától eltérô értékek, vágyakozások természetesen mint a társadalmi nyilvánosságba soha el nem jutó múltképek voltak jelen. S itt arra a társadalmi jelensége kell gondolnunk, amit kettôs nevelésnek hívnak. Az iskolákban és a tömegkommunikációban propagált hivatalos világkép mellett volt egy ,,otthoni" világkép. Nem volt minden kockázat nélküli az efféle nevelés, mivel a gyerekeknek azt is meg kellett tanulniuk, hogy hol melyik értékvilág élhetô meg érvényesként. Magyarországon az a furcsa helyzet állt elô, hogy a hatvanas-hetvenes évektôl, amikor pedig már az ötvenes évekhez képest egyértelmuen enyhült a privát élet politikai ellenôrzése, a kettôs nevelés háttérbe szorult. Mintha a jelen alternatívanélküliségét már nem tudta volna feledtetni a szovjetizációtól való függetlenséget jelképezô egyre távolibb 1956 emléke. A családi nevelés ezért elsôsorban az apolitikus világképet erôsítette. Éppen ebben rejlik az emlékezés kilencvenes évekbeli felejtésének egyik oka is. Talán az sem véletlen, hogy az eddigiekben idézett (Nietzsche, Heidegger, Orwell) muvek magyar fordítása 1989-ben került a könyvesboltokba. A politikai változások kezdetekor még erôteljesebb volt a vágyakozás az intellektualitás világából kiesett emlékezet pótlására.
Ezzel szemben mualkotásokban (regényekben, filmekben) megfogalmazódott emlékezés helyet kapott a politika által irányított nyilvánosságban, ám ennek ára volt. Az alkotók rejtjelezni kényszerültek mondandójukat.
A rejtjelezés tipikus formáját a történeti példázatok adták. Történelmi események, történelmi szereplôk álruhájában kényszerültek a jelenrôl és a közelmúltról beszélni. Ez persze egy pszeudotörténeti látásmód volt, melynek fontosságát a remények ôrzését, az ábrázolás horizontjának tágítását illetôen nem szabad lebecsülni, de azt is látnunk kell, hogy egyúttal visszavetette a történetiséget. Az emlékezés alárendelôdött az aktualitásnak.
A szocialista rend végnapjai és a rendszerváltozás elsô éve rövid ideig azt sejtette, hogy felépülôben van egy újféle kulturális emlékezet. Amikor 1989 nyarán a Hôsök terén ,,újratemették" 1956 áldozatait, abban az ünnepélyes pillanatban megfigyelhettük, hogyan válik a társadalom mindennapi életében jelen lévô kommunikatív emlékezet kulturális emlékezetté. Ám ennek kisugárzása nem tartott hosszú ideig. Hogy tartóssá váljon a múlt emléke, ahhoz nem elegendôek sem a tudományos vizsgálódások, sem az évenként ismétlôdô hivatalos ünnepségek, hanem (a kultúrszociológiától kölcsönzött kifejezéssel élve) populáris mitológiáknak is képzôdniük kell. Egy múltbéli történés csak akkor tud beleivódni egy közösség élményvilágába, csak akkor része a kulturális emlékezetnek, ha sokak által olvasott könyveknek, népszeru filmeknek témájaként folytonosan jelen van.
Az emlékezés elfelejtôdését egy példán pontosan megvizsgálhatjuk. A példát a jog világából vettem, és egy összehasonlítással jól megvilágítható a jelenlegi magyar helyzet.
Németországban 1945-ben, a nemzetiszocializmus embertelenségét megtapasztalva, két alapvetô kérdés fogalmazódott meg a jogéletben: miként történhetett, hogy a német jogi gondolkodás a barbárság jogi védelmezôjévé, igazolójává szegôdött? És miként kerülhetô el ez a jövôben? A kérdésfeltevés, noha ennek Gustav Radbruch[9] jogfilozófiai karaktert adott,
elsôsorban jogpolitikai volt. A múlt feldolgozása nagyon gyorsan a jogpozitivizmus elítéléséhez és a természetjog reneszánszának követelményéhez vezette az akkori vita résztvevôit. A természetjogi látásmód ugyanis arra teremt lehetôséget, hogy a jog érvényességének meghatározása eloldódjon a mindenkori politikai keretben muködô törvényhozástól. Radbruch szerint a törvénypozitivizmus talaján álló jogász számára az érvényesség kérdése csupán formai kérdés, s ha az adott törvényt a jogalkotás formájának megfelelô eljárásban hozták, akkor a jogász a törvény huséges végrehajtója. Ezzel szemben a természetjogi beállítódás azt kívánja a jogásztól, hogy a törvény tartalmát is megvizsgálja, és csak akkor tekintse érvényesnek, ha az igazságos, azaz az erkölcsi normákat nem sérti.
Hangsúlyoztam, hogy a természetjog felé történô fordulatot társadalmi-politikai megfontolások, jogpolitikai elvek vezérelték, s ebben elementárisan kifejezôdött a rosszra való emlékezés szükségessége. A ,,természetjog reneszánsza" kifejezés, Radbruch programadó írásai óta, az önkényuralommal szembeni jogi védekezés keresését (és Radbruch szerint a megtalálását) szimbolizálja. A jogpozitivizmus-természetjog német vitájának utótörténete már a hatvanas évektôl azt mutatja, hogy fokozatosan visszaszorultak a két felfogás polarizációját kiélezô jogfilozófiai elképzelések. Jogtörténeti, jogszociológiai elemzések jelentôsen módosították azt az egyszerû sémát, mely szerint a 19. század utolsó évtizedeitôl 1945-ig a jogpozitivizmus uralta a német jogi gondolkodást (mely megteremtette a törvényt ,,vakon" végrehajtó jogászt), majd 1945 fordulópontja visszahozta a természetjogi hagyományt.[10] Ezek az újabb megközelítések természetesen nem a nemzetiszocializmus erkölcsi-politikai értékelésében mutattak Radbruchtól eltérô alternatívát, hanem századunk német jogi gondolkodásának és intézménytörténetének magyarázatában javasoltak újabb szempontokat, differenciáltabb fogalmiságot. Emellett, s persze ebbôl következôen, a jogász szabadságvédô lehetôségét sem kötötték feltétlenül a természetjogi beállítódáshoz. Ez a változás nem redukálható egyszerûen arra, hogy idôközben a jogtudományt egyre kevésbé befolyásolták a múlttal szembenézô jogpolitikai megfontolások. Természetesen errôl is szó volt. Ám pontosabban ragadhatjuk meg ezt a változást akkor, ha a jogi viták társadalmi és jogtudományi funkciójára kérdezünk rá. A nemzetiszocializmus uralmától történô megszabadulás élményét átélve a jog területén munkálkodók elôtt - másokhoz hasonlóan -az a feladat állt, hogy a társadalom kötôszövetét, a társadalmi szolidaritás értékvilágát és cselekvésmódjait regenerálják. És persze az sem volt mindegy, hogy milyen önképpel regenerálódik a közösség identitása. Az önismerethez, éppen azért, hogy az embertelenség visszatértét megakadályozhassák, hozzátartozott a múlt emlékezete. A regeneráció sikerét az itt vizsgált kérdéskörben az mutatja a legjobban, hogy a jogi viták bevonultak a tudomány belvilágába, a tudományos vélemények tekintet nélkül hagyhatták a társadalmi közvéleményt. A társadalom identitása teherbíróvá vált, s ez lehetôvé tette a tudomány belsô szempontjainak érvényesülését, a differenciáltabb kérdésfeltevésekre, magyarázatkísérletek.
Magyarországon ettôl igencsak eltérô fejlemények voltak megfigyelhetôk az elmúlt évtizedben. A ,,természetjog reneszánszának" követelménye nem fogalmazódott meg, s ez legalábbis jelzi a múlttal való eltökélt szembenézés hiányát. Röviden: az emlékezés súlytalanodását. Milyen okokat találhatunk ennek magyarázatára?[11]
Kiindulópontként az ,,átalakulás" fogalmában összetorlódott, eltérô karakterû változások jelentéstartományára kell utalnom. Az átalakulás összetevôinek pontos megvilágítása nemcsak a társadalomtudomány számára fontos, hanem magának a társadalomnak is. Ugyanis ez a fogalom a társadalmi nyilvánosságban az egyik leggyakrabban használt kifejezés volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, s az ezt követô években is. A társadalom önismeretének része annak tisztázása, hogy melyek azok a dimenziók, ahol a múlt folytonosságának megszakítása a cél.[12] Az átalakulás fogalma ugyan ideológiai mozgósító erôvel rendelkezett, ám kompaktsága nem segítette a múlt feldolgozását, emlékezetben tartását, inkább lefedte-elfedte azt. Ennek következményeként a rendszerváltozáshoz társuló újféle terhek nem a múlttal állítódtak szembe, hanem az új világ ideáljaival, s ezek a várakozások jelentôsen túlterhelték az éppen keletkezô újféle identitást. Hogy milyen gyorsan elhalványult a múlt értelemdimenziója, ezt nagyon pontosan mutatta az a tömegkommunikációban a kilencvenes évek elején kialakult etikett, amely szerint nem nagyon illett a politikai közszereplôk múltbéli tetteivel foglalkozni. Ez a tabula rasa ugyan kifejezte a társadalom nagyfokú toleranciáját, de ezt az emlékezés elfelejtése alapozta meg.
Továbbfûzve a kérdések láncolatát, azt kell megvizsgálnunk, hogy az elmúlt politikai rendszer elitjének egy része miért volt képes folyamatosan úgy a nyilvánosság elôterében maradni, hogy zárójelbe tevôdött a régebbi politikai tevékenysége, sôt annak néhány aspektusa idônként felértékelôdött. Ez elsôsorban a magyarországi átalakulás evolúciós (tárgyalásos) jellegével magyarázható. Amikor a nyolcvanas évek legvégén az akkori politikai uralom képviselôi tárgyalásokat kezdtek az Ellenzéki Kerekasztallal, majd az átalakulásnak a tárgyalások eredményeként kialakított jogi kereteit a régi, szocialista parlament törvényekbe foglalta, ezzel a felek a jogállamot színlelve megteremtették az evolúciós átmenet lehetôségét.[13] Színlelést, imitációt kell mondanunk, mivel az akkori rendszer még nem volt jogállam. Ennek a színlelésnek azonnal élvezhetô eredménye volt egy mélyreható társadalmi-politikai átalakulás fizikai erôszakot nélkülözô, vértelen módja. Az ehhez társuló további következmények - az, hogy a régi elit a ,,szimbolikus tôkéjét" (Bourdieu) megôrizve a piacgazdaságban meghatározó pozíciókat szerzett és a demokratikus politikai élet szereplôje maradhatott - csak késôbb váltak láthatóvá.
Ahogy a mindennapi életben a társadalmi történéseket átéljük, az nem teszi lehetôvé, hogy az eseményeket egyértelmûen vagy a realitáshoz (ami ,,valóban" történt), vagy annak reflexiójához (amit mondanak róla) soroljuk. Élményeinkben e két oldal összeszövôdik, mégpedig oly módon, hogy inkább a reflexió a meghatározó. Reflexión itt elsôsorban nem a tudományos reflexiót értve, mely közvetlenül csak ritkán érinti meg a mindennapi élet élményvilágát, hanem inkább a tömegkommunikációban megfogalmazódó valóságképet. A tömegkommunikáció valóságképének sajátossága, hogy nem képként (reflexióként), hanem valóságként hat. A világról való ismeretünk csak kis részben alapozódik saját közvetlen átélésre. Amit realitásként ismerünk, azt a tömegkommunikáció teremti számunkra.[14]
Ha konkrétan a kelet-európai, s ezen belül is a magyar átalakulást vesszük szemügyre, akkor az emlékezés elfelejtését vizsgálva nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy miként aránylott egymáshoz a mindennapi élet közvetlen és tömeges élménye a média által közvetített élményhez. Magyarországon a nyolcvanas években, eltérôen a többi szocialista országtól, nem volt a mindennapok közvetlen és tömeges élménye a diktatúra fizikai brutalitása. Valószínûleg ebbôl is következett, hogy a nyolcvanas évek végének átalakulási törekvései is viszonylag ritkán fejezôdtek ki tömegmozgalmi aktivitásban.[15] A csekélyebb számú közvetlen élményt az ekkoriban egyre szabadabban mûködô tömegkommunikáció pótolta.
A média teremti meg annak lehetôségfeltételét, hogy a késôbbi generációk a régmúlt/közelmúlt elfelejtett történéseinek tanúivá válhassanak, vagy hogy ezek az események, legalábbis ideiglenesen, a feledés homályában maradjanak. A modern társadalom tömegkommunikációs rendszere nemcsak a társadalmi emlékezet fenntartására képes, hanem strukturális jellemzôje a felejtés elôidézése is. Mégpedig annak következtében, hogy a média folytonosan új hírek elôállítására-közvetítésére törekszik. Az újdonságra való beállítódás, a nap mint nap ránk zúduló eseményáradat tagadhatatlanul rombolja a kontinuitástudatot. Ebben a helyzetben a kulturális érdeklôdés jobbára a napi hírek szenzációjára redukálódik. Hogy a múltból mi jelenik meg, s miként - ez többféle intézményrendszer mûködésének következtében rétegzôdik egymásra. A családi, az iskolai és az ezekhez kapcsolódó kortárs csoportok ismeret- és orientációközvetítése mellett szerepe van a mûvészetnek, a múlttal hivatásszerûen foglalkozó tudományoknak, és persze nem feledkezhetünk meg a politikai pártok öndefiniálásaiban, programjaiban megjelenô múltképrôl sem. Azonban mindezek hatóképességét, tömegélménnyé válását, azaz a társadalomban realitásként való mûködését - az oktatástól eltekintve - a tömegkommunikáció teremti meg.[16]
Ezzel semmiféle eleve rögzíthetô értékállítást nem kívánok sugallni: azt például, hogy a tömegkommunikáció kártékony intézmény, mert elfedi a ,,reális realitást" azzal, hogy az ember és a realitás közé áll. Inkább e helyzet szenvtelen tudomásulvétele ajánlatos.[17] A tömegkommunikáció ezen szerepe a modernségben adottság. Ebbôl persze nem következik, hogy feltétlenül és mindig alkalmazkodnunk kell az általa teremtett realitáshoz. De mint a realitás meghatározásának erôs potencialitását - nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Éppen ezért megkerülhetetlen a szociális realitás vizsgálatában a tömegkommunikációs rendszer elemzése.
Ez a realitás persze ,,képlékeny". Témái, fôszereplôi nem ritkán rövid életûek, feltûnnek majd eltûnnek, ám ez mindig csak utólag válik nyilvánvalóvá, az aktuális jelenben körbefonják az embert. Szerencsés helyzetben tagolt ez a médiavilág, ami azt jelenti, hogy különbözô realitásajánlatokkal szembesülhetünk a mindennapi életben, s e különbözôségben rés nyílik a média által megérintettek szabadsága számára. A szabadság, az önálló gondolkodás útjának megtalálásában azonban nemcsak a tömegkommunikáció szereplôinek - paradox módon néha a hatások kölcsönös kioltását eredményezô - versengése nyithat teret, hanem az is - s errôl nem szabad elfeledkeznünk -, hogy a média a társadalmi emlékezés mellett a társadalmi felejtés elôidézôje is. Amikor valamire emlékeztet, akkor aktuálisan minden mást felejtet. De ezen túlmenôen vannak olyan helyzetek, amikor a tömegkommunikációban látványosan, azaz a befogadók számára szándékoltnak tûnôen felejtôdnek el témák. Ha ezt tapasztaljuk, személyes emlékezetünknek köszönhetôen, feltehetjük a kérdést: miért történt így? Miért oly illékony ez a realitás? A múlt és a jelen szembesítésében kifejezôdô bizalmatlanság megtöri a mindennapi élet rutinját, a megszokott orientációk követését, s ennyiben elbizonytalaníthatja az embert, ám egyúttal egyéni mérlegelésre késztet, növeli a szabadság lehetôségét és persze a felelôsség terhét.
Az emlékezés elfelejtésének honi egy évtizedes történetét szemügyre véve eljutottunk tehát a magyarországi tömegkommunikáció mûködéséhez. Sajnos ennek szisztematikus bemutatásához, szerkezeti jellemzôi feltárásához szükséges alapos politikai, szociológiai kutatások, elôtanulmányok hiányoznak. Ennek ellenére legalább egy megjegyzés erejéig érintenem kell e témakört. A helyzet furcsa, ha úgy tetszik paradox. Az elmúlt korszak befolyásos személyei, tömegkommunikációs fórumai nagyobb részt jelen vannak, ennyiben múltunk benne él a jelenben.[18] Azonban ez a múlt, talán ebbôl is fakadóan, csak szórványosan fejezôdik ki a tömegkommunikáció realitásában. Ez a tapasztalat azt mutatja, hogy a múltra való emlékezés akkor és addig felejtôdik el, amikor az a múlt még átnyúlik a jelenbe. A múlt csak akkor válhat témává, ha elszakad tôle a jelen, mert a múlt mint az emlékezés tárgya a jelen/múlt megkülönböztetésében konstituálódik.

Ha visszatérünk a kiinduló kérdésünkhöz, ahhoz, hogy a természetjog reneszánszának igénye miért nem merült fel, s e hiányból mire következtethetünk, akkor a válasz nem annyira a jog érvényességével kapcsolatos elvi álláspontok tudományon belül elmaradt artikulációjával függ össze - noha ebbôl sem volt oly sok -, hanem elsôsorban a közvetlen és tömegélményt adó tapasztalatok csekélyebb számával, illetve a tömegkommunikáció szerkezeti jellemzôivel. Az emlékezés nem feltétlenül harc a múlttal, nem a múlt megsemmisítése, ellenkezôleg, a múlt gondozása, melynek éppen az a célja, hogy a társadalom önismerete, önmegértése teljesebbé váljon. Így talán a közösségi szolidaritás elszakadt kötelékeit is újraköthetjük. Magyarország közel egy évtizede olyan helyzetbe került, hogy fokozatosan kiépítheti a modern társadalom intézményeit, ez azonban nem teremtett az emlékezés számára kedvezô feltételeket. A modern társadalom ugyanis történetiségben szûkös társadalom. Ezen túl a több évtizedes szocialista múlt is emlékezéssel szembeni tradíciót alakított ki, mivel az emlékezés központosítása az emlékezet szegényességét hozta magával. Heidegger híres gondolatát parafrazálva azt mondhatjuk: ha már az emlékezet nem közvetlenül hozzáférhetô, legalább az elfelejtésére emlékezzünk.

Jegyzetek

[1] A tanulmány angol nyelvu változata (,,Forgotten Memory") az Existentia 1999/1-4. (47-55.) számában jelent meg.
[2] Csak egyetlen megállapítást idéznék fel: ,,A modern tudat számára a történelem nem mutatkozik meg. /.../ A történelemtôl való menekülés nem más, mint az önismerettôl való menekülés". Georg Picht: Der Begriff der Natur und seine Geschichte. Stuttgart, Klett-Cotta Verlag, 309.
[3] Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1989; Martin Heidegger: Lét és idô. Budapest, 1989., Gondolat.
[4] Maurice Halbwachs: Das kollektive Gedächtnis. Stuttgart, Ferdinand Enke Verlag, 1967 (eredeti kiadás: La Mémoire Collective. Paris, 1950., Presses Universitares de Frances).
[5] Hogy az emlékek mindig a jelen ideju alakjukban léteznek, azaz az emlék olyan, amilyennek ma látjuk - errôl a kérdésrôl a legújabb szakirodalomban a ,,radikális konstruktivisták" sokat publikáltak, pl. Gebhard Rusch: Erkenntnis, Wissenschaft, Geschichte. Frankfurt am Main, 1987, Suhrkamp Verlag, 283-504.; Siegfried J. Schmidt (Hrsg.): Gedächtnis. Frankfurt am Main, 1991., Suhrkamp Verlag.
[6] Aleida Assmann-Jan Assmann: Das Gestern im Heute. Medien und soziales Gedächtnis. in: Klaus Merten-Siegfried J. Schmidt-Siegfried Weischenberg (Hrsg.): Die Wirklichkeit der Medien. Opladen, 1994., Westdeutscher Verlag, 114-140. A szerzôpáros együtt és külön vagy fél tucat könyvet szentelt az emlékezés kérdéskörének, ebbôl a komoly kutatási anyagból csak kettôre hívnám fel a figyelmet: Aleida Assmann: Erinnerungsräume. München, 1999.; C. H. Beck Verlag, Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999.
[7] A fogalmi finomításban, újfent Aleida Assmann - Jan Assmann idézett tanulmányára hivatkozva (id. k. 115.), megkülönböztethetjük a ,,Gedächtnis" és az ,,Erinnerung" fogalmát. Az elôbbi a kulturális minta kontinuus jelenlétére utal, míg az utóbbi azt az aktivitást jelöli meg, amely a megszakadt kontinuitás helyreállítására irányul. Ez az aktivitás önreflexivitást is feltételez annyiban, hogy nem csupán egy régebbi hagyománnyal való kapcsolatot keres, hanem magát a megszakadást, a hagyománytörést is megragadja. Nos, elsôsorban ennek a hiánya jellemzi a magyarországi helyzetet.
[8] Emlékezzünk Orwell híres ,,1984" címu regényére (Budapest, 1989., Európa Könyvkiadó), amely a múlt folyamatos átírása révén megvalósított múltellenôrzés elrettentô vízióját ábrázolta.
[9] Gustav Radbruch: Fünf Minuten Rechtsphilosophie. In: Radbruch: Rechtsphilosophie. Stuttgart, 1973., Koehler, 327-329. (elsô megjelenés: 1945-ben); uô: Gesetzliches Unrecht und übergesetzliches Recht. In: Radbruch: Rechtsphilosophie id. kiadás 339-350. (elsô megjelenés: 1946-ban); uô: Die Erneurung des Rechts. In: Maihofer, H. (Hrsg.): Naturrecht oder Rechtspositivismus. Darmstadt, 1962, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1-11. (elsô megjelenés 1947-ben). A Maihofer által szerkesztett könyv tartalmazza a vitasorozat legfontosabb publikációit.
[10] Csak néhány újabb elemzést említve: Ellscheid, G.: Das Naturrechtsproblem. In: Kaufmann, A.-Hassemer, W. (Hrsg.): Einführung in Rechtsphilosophie und Rechtstheorie der Gegenwart. Heidelberg, 1985, Müller Verlag, 125-192.; Rüthers, B.: Die unbegrenzte Auslegung. Heidelberg, 1991; Müller Verlag, Säcker, F. J. (Hrsg.): Recht und Rechtslehre im Nationalsozialismus. Baden-Baden, 1992; Nomos Verlag, Stolleis, M.: Recht im Unrecht. Frankfurt am Main, 1994, Suhrkamp Verlag.
[11] A kelet-európai átalakulás jogi és társadalomelméleti összefüggéseit egy korábbi tanulmányomban vizsgáltam: András Karácsony: Übergang - in systemtheoretischer Sicht. In: Balla, B.-Sterbling, A. (Hrsg.): Zusammenbruch des Sowjetsystems - Herausforderung für die Soziologie. Hamburg, 1996, Krämer Verlag, 139-150.
[12] Az átalakulás fogalmában összefoglalt fôbb aspektusok:
- a szovjet birodalomtól való függetlenség,
- a centralizált politikai szerkezet demokratikus átalakítása,
- a gazdasági javak állami elosztása helyett piacgazdaság,
- új orientációk, új témák a külkapcsolatokban (azaz újféle kulturális, politikai, gazdasági kapcsolatok; átalakított katonai védelmi rendszer; a határon túli magyarok helyzetének figyelemmel kísérése).
[13] A színlelést, miként Francis Bacon híres esszéje (A színlelésrôl és alakoskodásról in: Uô: Esszék. Budapest, 1968, Helikon. 21-25.) is eligazít minket, nem kell szükségképp és teljesen negatívan értékelnünk. Errôl bôvebben: Niklas Luhmann: Titok, idô és örökkévalóság. in: Uô: Látom azt, amit te nem látsz. Budapest, 1999, Osiris-Gondolat. 133-178.
[14] ,,Amit a társadalmunkról, sôt a világról, melyben élünk, tudunk, azt a tömegkommunikáció révén tudjuk." Niklas Luhmann: Die Realität der Massenmedien. Opladen, 1996, Westdeutscher Verlag, 9.
[15] Meg kell jegyeznem, hogy noha kevés tömegdemonstráció volt, de ezek az elégedetlenség igen széles skáláját lefedték. A függetlenséget éltették a ,,félhivatalos" március 15-i ünnepségeken, a nyolcvanas évek második felében illegális összejöveteleken megemlékeztek 1956 kivégzett mártírjairól. Ezek mellett két fontos, nagy tömeget mozgósító tüntetés zajlott ekkoriban Magyarországon. Az egyik a dunai vízierômu építése, a másik pedig a romániai falurombolás ellen tiltakozott.
[16] ,,Éppen azért, mert a »társadalmi emlékezet« médiára utalt, nem nyúlhatunk vissza az archiválásra mint a történelem, illetve a történelemrôl szóló értelemkonstrukciók bizonyítékára. A médiaajánlat - mindenekelôtt a tömegkommunikációs média ajánlata - az önszervezôdô médiarendszerek keretében megalkotott komplex szelekciós folyamatokból következik. A média egyfelôl az önszervezôdô szociális rendszerek, másfelôl a megismerô rendszerek kommunikációs feltételeit formálja. Az olyan audiovizuális médiaajánlatok, mint a film és a video, nem »a valóságot« vagy »a történést« képezik le, hanem ezek a médiára jellemzô módon megrendezettek. Siegfried J. Schmidt: Gedächtnisforschungen: Positionen, Probleme, Perspektiven. In: Uô: (Hrsg.): Gedächtnis. Frankfurt am Main, 1992, Suhrkamp Verlag, 49-50.
[17] Egy olyan beállítódásra utalok, amit a technikai világgal kapcsolatban fogalmazott meg Heidegger a ,,Ráhagyatkozás"-ban (Filozófiai Figyelô 1981/1-2.).
[18] Természetesen a múlt továbbélése nemcsak a jelzett kontextusban figyelhetô meg, hanem a társadalom tapasztalataiban, a cselekvések rutinizált formáiban, az értékvilág szerkezetében is, azaz összefoglalóan: a hagyományokban.