Demográfiai és családfejlôdés
raham Wallas és Harold Laski - e katedra mindkét korábbi
vezetôje - jeles kiválóságok voltak; nyomukba
lépni olyan vállalkozás, amelyre én nem érzem
elég felkészültnek magam. Wallas szerencsésen
ötvözte a tapasztalatot és az elméletet, a politika
gyakorlati és mély értelmezését nyújtotta
egyszerre. Rendszer nélküli gondolkodó volt, azonban
a tisztességes és türelmes kutatómunka segítségével
gondolatait egységes szálra fûzte fel; szellemi erejét
az emberi viselkedés következetlenségeire összpontosította,
s egyformán közel álltak hozzá az ész
és a szív érvei. Laski esetében az értelem
hideg fénye meleg lelkesedéssel, a tudós humora pedig
egy reformer temperamentumával párosult. Még mindig
friss az élmény, ahogy elkápráztatott bennünket
széles körû tudásával és felkészültségével,
megnyerôen bátor kiállásával és
imponáló nagylelkûségével. Mindkét
ember
- a maga módján - hatással volt az angliai politikai
képzésre. Mindketten nagy tanáregyéniségek
voltak, elkötelezettek és fáradhatatlanok, s szilárdan
hittek abban, amit tanítaniuk kellett. Talán kissé
hálátlanságnak is tûnik, hogy most egy szkeptikus
lép a nyomukba, olyan valaki, aki jobban csinálná,
ha tudná, hogyan kell. De azért senki sem kívánhat
magának nagyobb tiszteletet annál, mint amiben ez a két
ember részesül. A téma, amelyet mára választottam,
bizonyára az ô helyeslésükkel is találkozna.
Egy
Rossz napok járnak mostanság a ,,politikai képzés"
kifejezésre; a korunkra jellemzô szándékos és
alattomos nyelvrombolás körülményei közepette
ez a szókapcsolat baljós jelentést nyert. Van, ahol
az agypuhítással társítják, amit erôszakkal,
félelemkeltéssel vagy egyszeri elmondásra sem érdemes
dolgok végtelen ismételgetésének hipnózisával
érnek el, vagyis olyan eszközökkel, amelyekkel egész
populációkat lehet behódolásra késztetni.
Ezért tehát egy nyugodt pillanatban érdemes lesz ismét
megvizsgálnunk, hogy miként is kell értelmeznünk
ezt a kifejezést, amely két dicséretes tevékenységet
egyesít, s e vizsgálódással talán tehetünk
valamit azért, hogy megmentsük ezt a kifejezést a méltatlan
használattól.
Politika alatt én a véletlen vagy a választás
által összehozott embercsoportok általános viszonyaira
vonatkozó tevékenységet értem. Ebben az értelemben
a családoknak, a kluboknak és a tudóstársaságoknak
is megvan a maguk ,,politikája". De ez a fajta tevékenység
az örökletes kooperatív csoportokban vagy közösségekben
a legszembetûnôbb: ezek közül sokan ôsi eredetûek
és mindegyikük múlt-, jelen- és jövôtudattal
rendelkezik - ezeket államnak nevezzük. Az emberek számára
a politizálás másodlagos tevékenység,
vagyis az ezekkel az általános viszonyokkal való foglalkozás
mellett valami mással kell foglalkozniuk. De végsô
soron a mi értelmezésünkben ez olyan tevékenységet
jelent, amelyben a gyermekek és az elmebetegek kivételével
mindenkinek van valami része és valamilyen kötelessége.
Az embereknél ilyen vagy olyan szinten ez általános
tevékenység.
E tevékenységrôl mint ,,a viszonyokkal való
foglalkozásról" beszélek, nem pedig mint ,,a viszonyok
megalkotásáról", mivel ezekben az örökletes
kooperatív csoportokban a tevékenység számára
sohasem állt rendelkezésre korlátlan lehetôségekkel
teli tiszta lap. Bármelyik - még a legforradalmibb - nemzedék
esetében is az éppen élvezett viszonyok jóval
szélesebb körûek, mint azok, amelyekre nyilvánvalóan
figyelmet kell fordítani; és azon viszonyok, amelyeket élvezni
akarnak jóval szûkebb körûek, mint azok, amelyeket
módosítanak: az új csupán jelentéktelen
hányada az egésznek. Vannak persze, akik megengedhetik maguknak,
hogy azt mondják: A viszonyok csupán arra valók, hogy
meg lehessen javítani ôket. Azonban a cselekvés jobbítását
célzó elhatározás a legtöbb embert nem
akadályozza meg annak felismerésében, hogy amivel
rendelkezik, annak nagyobb része nem hurcolni való teher
vagy gyötrelmes kötelesség, amitôl meg kellene szabadulni,
hanem örömére szolgáló örökség.
És minden igazi kényelemhez társul egy bizonyos fokú
kopottasság.
A társadalom viszonyaival való foglalkozás tehát
olyan tevékenység, amelyet az összes többihez hasonlóan
tanulni kell. A politika tudást igényel. Következésképpen
hasznos lehet megvizsgálni a szóban forgó ismeretek
jellegét és a politikai képzés mibenlétét.
Azonban szerintem nem arra a kérdésre kell keresnünk
a választ, hogy miféle információkkal kell
fölszerelkeznünk, mielôtt politikai cselekvésbe
kezdünk, vagy hogy mit kell tudnunk ahhoz, hogy sikeres politikusok
legyünk; inkább azon tudás jellegét kellene feltárni,
amelyre elkerülhetetlenül támaszkodunk, valahányszor
politikai tevékenységet folytatunk, és ennek alapján
kell megértenünk a politikai képzés jellegét.
A politikai képzéssel kapcsolatos elgondolásaink
talán abból is eredeztethetôek, ahogyan a politikai
tevékenységet és a hozzá szükséges
ismereteket értelmezzük. S ebbôl úgy tûnhet,
hogy amire ezen a ponton szükségünk van, az a politikai
tevékenység olyan meghatározása, amelybôl
aztán bizonyos következtetéseket lehet levonni. De én
úgy vélem, ez tévútra vezetne bennünket.
Amire szükségünk van, az nem annyira a politika meghatározása,
amelybôl aztán deduktív módon következtethetünk
a politikai képzés jellegére, hanem inkább
a politikai tevékenységnek olyan megértése,
amely magában foglalja az ehhez a tevékenységhez kapcsolódó
képzés jellegének megismerését is. Egy
tevékenység megértése ugyanis annak mint konkrét
egésznek az ismeretét jelenti; annak felismerését,
hogy e tevékenység végzésének önmagában
van a forrása. S az olyan értelmezés, amely valami
önmagán kívülibôl származtatja a tevékenységet,
ugyanezen okból kifolyólag inadekvát. S ha a politikai
tevékenység nem lehetséges bizonyos fajta ismeretek
és bizonyos fajta képzés nélkül, akkor
ezek az ismeretek és ez a képzés nem puszta adaléka,
hanem része a tevékenységnek, és helyet kell
kapnia annak megértésében is. Ennélfogva tehát
nem az a dolgunk, hogy
keressünk egy meghatározást a politikára,
hogy majd abból következtessünk a politikai ismeretek
és képzés jellegére, hanem inkább az,
hogy megfigyeljük azt a fajta ismeretet és képzést,
amely lényegi része mindenfajta politikai tevékenység
megértésének, s hogy ezt a megfigyelést eszközként
használjuk a politika jobb megértéséhez.
Azt javaslom tehát, vizsgáljuk meg, mennyire helytálló
a politika jelenlegi két értelmezése és a hozzájuk
kapcsolódó ismeretek és képzés fajtája,
majd ezek tökéletesítésével próbáljunk
eljutni magának a politikai tevékenységnek, illetve
a hozzá tartozó tudás és képzés
megfelelôbb értelmezéséhez.
Kettô
Egyesek felfogásában a politika empirikus tevékenység.
A társadalom viszonyaival foglalkozni annyit tesz, mint reggelenként
felébredni és eltûnôdni: ,,Mit szeretnék
csinálni?" vagy ,,Mit szeretne tôlem valaki más (akinek
én tetszeni szeretnék)?" - azután pedig mindezt megcsinálni.
Az így értelmezett politikai tevékenységet
stratégia (policy) nélküli politizálásnak
nevezhetjük. Már a felületes megfigyelés is elég
annak belátásához, hogy ez bizony elég ingatag
lábakon álló politikafogalom; egyáltalán
nem tûnik lehetséges tevékenységfajtának.
Talán közelebb jutunk a lényeghez, ha a közmondásos
keleti kényúr vagy a falfirkáló és a
szavazatvadász politikus háza táján kezdünk
nyomozni. Eredményünk várhatóan káosz
lesz, amelyet a szeszélybe beszivárogni engedett némi
konzisztencia mérsékel. Ez a Liverpool elsô lordja
által folytatott politika, akirôl Acton azt mondta: ,,Politikájának
az volt a titka, hogy nem volt politikája"; és akirôl
egy francia megjegyezte, hogy ha ott lett volna a világ teremtésénél,
akkor biztos azt mondta volna: ,,Mon Dieu, conservons le chaos." Úgy
tûnik továbbá, hogy lehetséges egy olyan konkrét
tevékenység, amelyet az empirikus politizáláshoz
hasonlóan jellemezhetünk. De az is világos, hogy az
ilyen típusú politikai tevékenységhez tartozik
ugyan egyfajta tudás (ahogy a franciák mondják, nem
önmagunk, hanem csak vágyunk ismerete), de az egyetlen hozzá
illô képzés csakis az ôrültségre
tanítás lehet: hogy kizárólag az éppen
aktuális kívánságaink irányítsanak
bennünket. S ez egy fontos összefüggésre mutat rá,
nevezetesen arra, hogy félreértelmezzük a politizálást,
ha tisztán empirikus tevékenységként értelmezzük,
minthogy önmagában véve az empirizmus egyáltalán
nem egy konkrét tevékenységfajta, és csak abban
az esetben lehet részese egy konkrét tevékenységfajtának,
ha valami máshoz
kapcsolódik - a tudományban például a hipotézishez.
Ebben a politikaértelmezésben nem az a fontos, hogy megjelenhet
a politikának egy sajátos megközelítése
is, hanem az, hogy ez a megközelítés a politizálást
összekeveri azzal a konkrét, önmozgató tevékenységmóddal,
amely pedig egyáltalán nem több, mint a tevékenység
minden válfajában benne rejlô absztrakt mozzanat. A
politizálás természetesen nem más, mint a kívánt
dolog
- méghozzá az adott pillanatban kívánt
dolog - elérésére való törekvés;
de pontosan ezért sohasem lehet pusztán az arra való
törekvés, ami pillanatról pillanatra kínálja
magát. A kívánás tevékenysége
nem ezt az utat követi; a szeszély sohasem abszolút.
Ezenkívül gyakorlati nézôpontból bírálhatjuk
a tiszta empirizmushoz közelítô politizálás
stílusát,
mivel az ôrültségbe hajlik. Elméleti nézôpontból
azonban a tisztán empirikus politizálás nem valami
nehezen elérhetô vagy éppenséggel kerülendô
dolog, hanem egyszerûen lehetetlenség, puszta félreértés.
Három
A politizálás empirikus tevékenységként
való értelmezése azért sem megfelelô,
mert egyáltalán nem képes megvilágítani
egy konkrét tevékenységfajtát. És még
az a járulékos hibája is megvan, hogy ezek szerint
arra bátorítja a következetlen embereket, hogy egy nagy
valószínûséggel gyászos következményekkel
járó stílusra törekedjenek a társadalmuk
viszonyaival való foglalkozás során; olyan dologgal
próbálkozni, ami lényegébôl eredô
módon lehetetlenség, mindig romboló vállalkozás.
Ezen javítanunk kell, ha módunk van rá. A javítási
szándéknak pedig a következô kérdéssel
adhatunk irányt: ,,Mi az, amit figyelmen kívül hagyott
a politizálás ilyen értelmezése?" Vagy határozottabban
fogalmazva: ,,Mi az, amit hozzátéve olyan értelmezéshez
juthatnánk, amelyben a politizálás már önmozgató
(vagy konkrét) tevékenységfajtaként jelenne
meg?" S a válasz már nyomban a kérdés megfogalmazásakor
megadható (vagy megadhatónak tûnik). Meglátásunk
szerint ugyanis ebbôl a politizálásértelmezésbôl
az hiányzik, ami mûködésbe hozná az empirizmust,
valami, ami megfelelne a specifikus hipotézisnek a tudományban,
egy végcél, amit sokrétûbben követnének,
mint az egyszerû és pillanatnyi kívánságot.
S ez - figyeljük csak meg - nem csak egyszerûen jól társítható
az empirizmussal; ez valami olyasmi, ami nélkül a cselekvésbeli
empirizmus lehetetlenség. Vizsgáljuk meg ezt a felvetést,
s hogy eljussunk a lényegig, kijelentés formájában
is megfogalmazom: a politizálás akkor jelentkezik önmozgató
tevékenységfajtaként, ha az empirizmust egy ideológiai
tevékenység elôzi meg és vezérli. Nem
térek itt most ki a politizálás úgynevezett
ideologikus stílusára mint a társadalom viszonyaival
való foglalkozás kívánatos vagy nemkívánatos
módozatára; csak arról az álláspontról
beszélek, hogy ha az empirizmus elmaradhatatlan eleméhez
(azt cselekedni, amit akarunk) egy politikai ideológia társul,
akkor egy önmozgató tevékenységfajta jelenik
meg, s hogy következésképpen ezt elvileg a politikai
tevékenység megfelelô értelmezésének
lehet tekinteni.
Ahogy én látom, a politikai ideológia olyan elvont
alapelv vagy egymással összefüggésben álló
alapelvek rendszere kíván lenni, amelyet független módon
elôre megalkottak. Az ideológia még a társadalom
viszonyaival való foglalkozás tevékenysége
elôtt egy megfogalmazott és követendô célt
jelöl ki, és ezzel eszközt is kínál arra,
hogy különbséget lehessen tenni a támogatandó
kívánságok és az elfojtandó vagy más
útra terelendô kívánságok között.
A politikai ideológia legegyszerûbb fajtája egy
egyedüli elvont eszme, mint például a szabadság,
az egyenlôség, a maximális termelékenység,
a faji tisztaság vagy a boldogság. S ebben az esetben politikai
tevékenységen azt az igyekezetet értik, hogy a társadalom
viszonyait az elvont eszmének megfelelôen alakítsák
vagy e viszonyok tükrözzék azt. Többnyire azonban
felismerik, hogy nem egyetlen eszmére, hanem összefüggô
eszmék komplex rendszerére van szükség, s itt
olyan példákat említhetünk, mint 1789 elvei,
liberalizmus, demokrácia, marxizmus vagy az Atlanti Charta. Ezeket
az alapelveket nem kell abszolútnak vagy megváltoztathatatlannak
tekinteni (bár gyakran annak tekintik ôket), viszont értékük
abban rejlik, hogy elôre megfogalmazták ôket. Azt tartalmazzák,
hogy mire kell törekedni, függetlenül attól, hogy
hogyan kell törekedni rá. A politikai ideológia elôzetes
tudást ígér arról, hogy mi is az a szabadság,
demokrácia vagy igazságosság, és ily módon
mûködésbe hozza az empirizmust. Egy ilyen elvrendszer
természetesen alkalmas arra, hogy vitatkozzanak és véleményt
mondjanak róla; ez valami olyasmi, amit az emberek önmaguk
számára alkotnak meg, azután késôbb talán
visszaemlékeznek rá vagy le is írják. De csak
azzal a feltétellel képes azt nyújtani, amit elvárnak
tôle, hogy nem függ az általa irányított
tevékenységtôl. ,,A közösség igazi
javának ismerete a törvényhozás tudományának
lényege - mondta Bentham -, a mûvészet pedig abban
áll, hogy megtalálják az eszközöket ennek
a jónak az eléréséhez." Ez a kijelentés,
mint látjuk, azt szögezi le, hogy az empirizmus akkor léphet
mûködésbe (és egy konkrét, önmozgató
tevékenységfajta akkor jelenhet meg), ha kapcsolódik
hozzá egy ilyenfajta vezérelv: a vágy és valami
más, amit nem a kívánság hozott létre.
Na mármost, semmi kétség afelôl, hogy az
így értelmezett politikai tevékenység miféle
tudást vagy ismereteket igényel. Amire elsôsorban szükség
van, az a kiválasztott politikai ideológia ismerete - vagyis
tudni kell, hogy mik az elérendô végcélok, és
hogy mit akarunk csinálni. S ha sikeresek akarunk lenni e célok
elérésében, akkor még egy másik fajta
tudásra is szükségünk van - közgazdasági
és lélektani ismeretekre. De az összes ilyenfajta szükséges
ismeretnek a közös jellemzôje az, hogy még a társadalom
viszonyaival való foglalkozás elôtt meg lehet és
meg kell szerezni ôket. Továbbá, a megfelelô
képzés olyan fajta képzés lesz, amelynek során
a kiválasztott politikai ideológiát oktatják
és tanulják, és amelynek segítségével
el lehet sajátítani a siker eléréséhez
szükséges technikákat, és (ha balszerencsénkre
ideológiailag még nem volnánk feltarisznyázva)
amely képessé tesz az elvont gondolkodásra és
elôzetes megfontolásra, amelyek szükségesek ahhoz,
hogy ideológiát alkossunk a magunk számára.
Olyan képzésre van tehát szükségünk,
amely képessé tesz bennünket arra, hogy elmagyarázzunk,
megvédelmezzünk, a gyakorlatba átültessünk
és, ha lehetséges, kiagyaljunk egy politikai ideológiát.
Ha valamiféle meggyôzô bizonyítékot
akarunk felkutatni arra vonatkozólag, hogy a politizálásnak
ez az értelmezése egy önmozgató tevékenységfajtára
világít rá, akkor mindenképpen örülnünk
kell annak, ha sikerül példát találnunk az olyan
politizálásra, amelyet pontosan így folytatnak. Ez
legalább azt jelzi, hogy jó úton járunk. Emlékeznünk
kell arra, hogy a politizálás tisztán empirikus tevékenységként
való értelmezésének fogyatékossága
az, hogy a politizálás itt egyáltalán nem tevékenységfajtaként,
hanem absztrakcióként jelent meg; ez a fogyatékosság
pedig abban mutatkozott meg, hogy képtelenek voltunk találni
egy olyan politizálási
stílust, amely bármiben
is több lett volna, mint ezen absztrakció megközelítése.
Hogyan kapcsolódik össze a politizálás mint empirizmus
értelmezése egy ideológiai adalékanyaggal ebben
a tekintetben? Elbizakodottság nélkül gondolhatjuk,
hogy ez az a pont, ahol szilárd talajt érzünk a lábunk
alatt. Ugyanis minden különösebb nehézség
nélkül találhatunk példát az ebbe az értelmezésbe
beleillô politikai tevékenységre: szerény becslés
szerint is a világnak legalább a fele pontosan így
intézi az ügyeit. És továbbmenve, hát
nem egy oly nyilvánvalóan lehetséges politizálási
stílus az - még ha nem is értünk egyet az adott
ideológiával -, hogy semmi technikailag abszurdat nem találunk
azok írásaiban, akik az egészet csodálnivaló
politizálási stílusként sózzák
ránk? Úgy tûnik, a támogatóik legalábbis
értik, mirôl beszélnek: ôk nemcsak a tevékenység
módját értik, hanem a hozzá tartozó
tudás- és képzettségfajtát is. ,,Oroszországban
minden kisiskolás - írta Sir Norman Angel - jól ismeri
Marx tanait és képes idézni is a marxista katekizmusból.
Vajon hány angol kisiskolás rendelkezik hasonló szintû
ismeretekkel Millnek a szabadságról írott utolérhetetlen
értekezésében kifejtett alapelvekrôl?" ,,Ma
már csak kevesen vitatják - mondja E. H. Carr -, hogy a gyereket
a saját országa hivatalos ideológiájában
kell képezni." Röviden, ha arra utaló jeleket keresünk,
hogy helyesen tesszük, ha a politizálást ideologikus
tevékenységgel megelôzött empirikus tevékenységként
értelmezzük, akkor aligha tévedünk, ha azt feltételezzük,
hogy nagyon is nyilvánvalóak e jelek.
És mégis helyénvaló talán némi
kételkedés mindenekelôtt abban, hogy vajon a politizálásnak
ez az értelmezése elvileg tényleg egy önmozgató
tevékenységfajtát világít-e meg; s következésképpen
kételkedés abban is, hogy megfelelô példákat
találtunk-e a pontosan ezen értelmezésnek megfelelô
politizálás stílusára.
Az általunk vizsgált kijelentés úgy hangzik,
hogy a társadalom viszonyaival való foglalkozás egy
elôzetesen kialakított ideológiával kezdôdhet,
az elérendô célokra vonatkozó önállóan
megszerzett tudással.[2]
Feltételezik, hogy a politikai ideológia az elôzetes
intellektuális elhatározás terméke, s azt is,
hogy mivel ez egy olyan elvrendszer, amely önmagában semmit
sem köszönhet a társadalom viszonyaival való foglalkozásnak,
képes meghatározni és irányítani ezt
a tevékenységet. Ha azonban közelebbrôl is szemügyre
vesszük a politikai ideológia jellegét, akkor nyomban
rájövünk, hogy ez a feltételezés nem igaz.
A politikai ideológia távolról sem a politikai tevékenység
félisten szülôje - nagyon is evilági mostohagyermeke
annak. Nem az elérendô célok függetlenül
és elôzetesen kialakított terve, hanem egy olyan eszmerendszer,
amely abból a viselkedésmódból absztrahálódott,
ahogyan az emberek a számukra már megszokott módon
eljárnak a saját társadalmuk viszonyaival való
foglalkozásuk során. Minden politikai ideológia eredete
jól mutatja, hogy az ideológia nem a politikai tevékenység
elôtti elôzetes elhatározás terméke, hanem
a politizálás módozatáról való
gondolkodásé. Röviden, a politikai tevékenység
megelôzi a politikai ideológiát, és az általunk
vizsgált politikaértelmezés, szigorú értelemben
véve, ostobaság.
Vizsgáljuk meg a dolgot elôször is a tudományos
hipotézissel való összevetésben, amely bizonyos
tekintetben olyan szerepet játszik a tudományos tevékenységben,
mint az ideológia a politikában. Ha a tudományos hipotézis
egy önmaga által megalkotott ragyogó ötlet volna,
amely független a tudományos tevékenységtôl,
akkor a hipotézis által vezérelt empirizmust egy önmagában
is megálló cselekvési módozatnak lehetne tekinteni,
de ez nyilvánvalóan nem jellemzô rá. Az igazság
az, hogy csak egy olyan ember képes tudományos hipotézist
megfogalmazni, aki már tudós; vagyis a hipotézis nem
egy független invenció, amely képes vezetni a tudományos
kutatást, hanem egy függô feltételezés,
amely absztrakcióként merül föl a már létezô
tudományos tevékenységen belül. Ráadásul
még az így megszületett hipotézis is mûködésképtelen
vezérlôje volna a kutatásnak, ha nem támaszkodhatna
folyamatosan a tudományos kutatás azon hagyományaira,
amelyekbôl absztrahálódott. A konkrét szituáció
nem jelenik meg addig, amíg az empirizmus mûködésbe
lépésére alkalmat nyújtó specifikus
hipotézist nem ismerik el azon tudás termékének,
hogy miként is kell végezni egy tudományos kutatást.
Vagy vegyük például a fôzést, a szakácsmûvészet
tudományát. Azt feltételezhetnénk, hogy egy
járatlan ember, némi ehetô nyersanyag és egy
szakácskönyv elegendô feltétel ahhoz, hogy beindulhasson
a fôzésnek nevezett önmozgató (vagy konkrét)
tevékenység. De hát mi sem állhatna távolabb
az igazságtól, mint ez. A szakácskönyv nem egy
függetlenül kitermelôdött kiindulópont, amellyel
aztán elkezdôdhet a fôzés; ez a könyv ugyanis
nem más, mint valaki fôzéstudományának
absztrakt kivonata: inkább mostohagyermeke, semmint szülôje
a tevékenységnek. Ami a könyvet illeti, segíthet
elkészíteni az ebédet, de ha valaki számára
ez volna az ebédfôzési ismeretek egyetlen forrása,
akkor az az ebéd sohasem készülne el: a szakácskönyvek
kizárólag azokhoz szólnak, akik már tudják,
mit várjanak a könyvtôl, s hogy ebbôl következôen
azt is tudják, hogyan kell értelmezni.
Ezért tehát, ahogy a szakácskönyv elôfeltételez
valakit, aki már tudja, hogyan kell fôzni, és e könyv
használata is elôfeltételez valakit, aki tudja, hogyan
kell ezt a könyvet használni, és ahogy a tudományos
hipotézis is abból az ismeretbôl fakad, hogy miképpen
kell folytatni egy tudományos kutatást, és ettôl
az ismerettôl elszigetelve képtelen volna hasznot hajtó
módon mûködésbe hozni az empirizmust, ugyanúgy
egy politikai ideológiát sem szabad a politikai tevékenység
függetlenül és elôre megalkotott kezdeteként
felfogni, mert az csakis a társadalom viszonyaival való foglalkozás
konkrét módjára vonatkozó (absztrakt és
általánosított) ismeretként értelmezhetô.
A követendô célokat kitûzô katekizmus csupán
kivonatosan ismerteti azt a konkrét viselkedésmódot,
amelyben már ott rejlenek azok a célok. A politikai ideológia
a politikai tevékenységet megelôzôen nem létezik
és önmagában véve sohasem elégséges
kalauz. Politikai vállalkozások, követendô célok,
megalkotandó viszonyok (ezek mind a politikai ideológia szokásos,
normális összetevôi) nem alakíthatók ki
a társadalom ügyeivel való foglalkozás konkrét
módját megelôzôen;
amit csinálunk, s még
inkább amit csinálni akarunk, az annak a terméke,
ahogyan
megszoktuk ügyeink intézését. A politikai ideológia
gyakran csupán azt a feltárt képességet tükrözi,
hogy meg tudunk csinálni valamit, amely képesség azután
felhatalmazást kap a cselekvésre.
1789 augusztusában Franciaország bonyolult és
csôdbe jutott társadalmi és politikai rendszere helyett
megjelent az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Ha elolvassuk
ezt a dokumentumot, arra a következtetésre jutunk, hogy valaki
végzett egy kis szellemi munkát. Néhány mondatban
kifejtve itt áll elôttünk egy politikai ideológia:
jogok és kötelességek rendszere, célok - igazságosság,
szabadság, egyenlôség, biztonság, magántulajdon
stb. - fölvázolása, és az egész csak arra
vár, hogy elôször a történelemben meg is
valósítsák ôket. ,,Elôször a történelemben?"
Szó sincs róla. Ez az ideológia ugyanúgy nem
elôzte meg a politikai gyakorlatot, ahogy egy szakácskönyv
sem elôzhette meg a fôzési tudományt. Az igaz,
hogy valakinek a szellemi terméke, de az a szellemi tevékenység
nem elôzte meg a politikai tevékenységet. Mert itt
vannak például a maguk közzétett, rövidített
és absztrakt formájukban az angolok szokásjogon alapuló
jogai, amelyek szintén nem a független elôzetes elmélkedés
termékei vagy az isteni nagylelkûség adományai,
hanem a történelmi társadalom viszonyaival való
évszázadokon át
folyó mindennapos foglalkozás eredményei. Vagy
nézzük meg Locke
Értekezés a polgári kormányzatról
címû mûvét, amelyet a 18. századi Amerikában
és Franciaországban a gyakorlatba átültetendô
absztrakt elvek gyûjteményeként, a politikai gyakorlat
bevezetôjeként olvastak. Holott az utószó minden
jegyét magán viseli, és azért szolgálhat
vezérelvként és útmutatóként,
mert a tényleges politikai tapasztatban gyökerezik. Rövid
és absztrakt formában az van lefektetve benne, ahogy az angolok
megszokták viszonyaik intézését - vagyis az
egész nem más, mint az angolok politikai szokásainak
brilliáns összefoglalója. Vagy nézzük egy
mai európai szerzô passzusát: ,,Az európaiakat
a szabadság tartja mozgásban és állandó
nyugtalanságban. Szeretnének szabadok lenni, ugyanakkor tudják,
hogy nem érték el a szabadságot. És azt is
tudják, hogy a szabadság emberi jogként jár
az embereknek." És ha egyszer kitûzték a követendô
célt, a politikai tevékenység ennek a célnak
az elérését jelenti. Csakhogy az az elérhetô
,,szabadság" nem egy függetlenül és elôre
megfogalmazott ,,eszmény" vagy álom: a tudományos
hipotézishez hasonlóan olyan valami, ami már benne
rejlik egy konkrét viselkedésformában. A szabadság,
akárcsak a vadpástétom receptje, nem egy világos
eszmény: nem egy ,,emberi jog", amelyet deduktív módon
le lehet vezetni az emberi természet valamiféle spekulatív
fogalmából. Az általunk élvezett szabadság
nem más és nem több, mint bizonyos fajta viszonyok mûködése:
az angol ember szabadsága nem valami, amit példaként
hoz fel a habeas corpus mûködése; nem, ez a szabadság
ezen a ponton épp ehhez a mûködéshez való
hozzáférhetôség maga. És az a szabadság,
amelyet élvezni szeretnénk, nem a mi politikai tapasztalatainktól
függetlenül és elôre megfogalmazott ,,eszmény",
hanem pontosan az, ami már régóta benne van politikai
tapasztalatunkban.[3]
Ebben az olvasatban pedig az általunk ,,ideológiáknak"
nevezett absztrakt eszmények rendszerei nem mások, mint bizonyos
fajta konkrét tevékenység absztrakciói. A politikai
ideológiák töbsége, és minden kétséget
kizáróan ezek leghasznosabb változatai (minthogy kétségtelenül
megvan a hasznuk), valamely társadalom politikai tradíciójának
kivonatai. Elôfordul azonban az is, hogy egy olyan ideológiát
szánnak a politika vezérfonalának, amely nem egy politikai
tapasztalat, hanem valamilyen másfajta tevékenység
- például háború, vallás vagy ipar -
kivonata. És itt az elôttünk megmutatkozó modell
már nem csupán absztrakt, hanem fogyatékos is, azon
tevékenység irrelevanciája folytán, amelybôl
absztrahálódott. Véleményem szerint ez az egyik
fogyatékossága a marxista ideológia által kínált
modellnek is. De a lényeg itt az, hogy a legtöbb esetben az
ideológia valamilyen fajta konkrét tevékenység
rövidített kivonata.
Most már talán eljutottunk odáig, hogy pontosabban
érzékelhessük a politizálás ideológiai
stílusának
jellegét, és lássuk azt is, hogy ennek létezése
még nem nyújt alapot annak feltételezéséhez,
hogy helyesen tesszük, ha a politikai tevékenységet
kizárólag egy ideológia által vezérelt
empirizmusként értelmezzük. A politizálás
ideológiai stílusa igencsak zavaros stílus. Helyesebben
szólva ez egy társadalom viszonyainak hagyományos
(el)intézési módja, amelyet a követendô
célokról szóló doktrínában foglaltak
röviden össze, s ezt a rövid összefoglalót (a
szükséges technikai ismeretekkel együtt) tévesen
az egyetlen megbízható vezérfonalnak tekintik. Bizonyos
körülmények között egy ilyen rövid kivonat
még értékes is lehet: határozottan és
élesen körvonalazza azt a politikai tradíciót,
mely alkalomadtán megfelelônek tûnhet. Ha a viszonyokkal
való foglalkozás módját át kell ültetni
abból a társadalomból, amelyben kifejlôdött
egy másik társadalomba (ami mindig is kétséges
kimenetelû vállalkozás), akkor egy ideológia
leegyszerûsítése elônyös is lehet. Ha például
az angol politizálási módszert kell a világ
egy másik tájára átplántálni,
akkor valószínûleg célszerû elôször
valamiféle ,,demokráciává" lerövidíteni,
és csak azután bepakolni és útnak indítani
külföldre. Van persze alternatív módszer is: ilyenkor
nem a hagyomány tömörített változatát
exportálják, hanem az alkatrészeit, és a szerelôk
és a szerszámok is utaznak a küldeménnyel együtt
- ez a módszer teremtette meg a brit gyarmatbirodalmat. Csakhogy
ez lassú és költséges megoldás. És
különösen a folyton rohanó emberek esetében,
mindig a l'homme à programme gyôz a maga rövid kivonataival;
szlogenjei megbabonáznak; hozzá képest a helyi elöljáró
csak a szervilitást jelképezi. De bármi legyen is
a politizálás ideológiai stílusának
esetenkénti látszólagos alkalmassága, a politikai
tevékenység hozzá kapcsolódó magyarázatának
fogyatékossága rögtön kiütközik, ha szemügyre
vesszük az ismeretek és a képzés sajátos
fajtáját, amelyrôl el akarja hitetni velünk, hogy
elégséges a társadalom viszonyaival való foglalkozás
megértéséhez. Mert az ideológiai politizálás
azt sugallja, hogy a választott politikai ideológia ismerete
átveheti a politikai viselkedési hagyomány megértésének
helyét. A botot és a könyvet önmagukban is hatásosnak
értékelik, és nem pusztán a hatalom szimbólumaként.
Egy társadalom viszonyait nem viselkedési módozatokként,
hanem egy olyan gépezet darabjaiként mutatják be,
amelyeket válogatás nélkül lehet szállítani
a nagyvilágba. A hagyomány bonyolultabb elemeit, amelyeket
a kivonatolás során kihagytak, nem tekintik fontosnak: az
,,emberi jogokat" a viszonyokkal való foglalkozás módjától
elszigetelten értelmezik.
S mert a gyakorlatban a kivonatolás önmagában sohasem
elégséges útmutató, arra ösztönöznek
bennünket, hogy megtöltsük a kivonatokat, de nem a mi gyanús
politikai tapasztalatainkkal, hanem olyan tapasztalatokkal, amelyeket másfajta
(gyakran irreleváns) konkrétan értelmezett tevékenységekben
- háború, ipar, szakszervezeti alkudozás stb. - szereztünk
meg.
Négy
Ha a politizálást úgy értelmezzük,
hogy az a társadalom viszonyaival való olyan foglalkozás,
melyet egy függetlenül és elôzetesen kialakított
ideológia irányít, akkor ez ugyanolyan félreértelmezése
a dolgoknak, mint amikor tisztán empirikus tevékenységnek
tekintjük. Bármivel kezdôdjék is a politizálás,
az a kezdet nem lehet az ideológiai tevékenység. És
amikor megpróbáltuk tökéletesíteni ezt
a politikaértelmezést, akkor elvileg már fölismertük,
hogy milyen belátások szükségesek egy értelmesebb
fogalom kialakításához. Ahogy egy tudományos
hipotézis sem jöhet létre és nem képes
mûködni a már létezô tudományos kutatási
hagyomány keretein kívül, ugyanúgy egy politizálási
célrendszer is csak annak a már létezô hagyománynak
a keretein belül tud megjelenni, ahogyan a viszonyainkkal foglalkozunk,
és értékelhetôvé is csak ezzel a hagyománnyal
való kapcsolatában válik. A politizálásban
az egyetlen kimutatható konkrét tevékenységi
mód az, amelyben az empirizmust és a követendô
célokat, akárcsak ezek létezését és
mûködését a tradicionális viselkedésmód
függvényeinek tekintik.
A politizálás nem más, mint olyan emberek általános
viszonyaival való foglalkozás, akik a saját viszonyaikkal
való foglalkozás módjának közös elismerése
tekintetében egyetlen közösséget alkotnak. Annak
feltételezése, hogy egy embercsoportnak nincsenek elismert
viselkedési hagyományai, vagy hogy olyan viszonyok közt
él, amelyek nem tartalmaznak változási irányokat
és nem kívánják meg a törôdést,
mindez egy politizálásra képtelen embercsoport feltételezése.[4]
Továbbá, a politizálási tevékenység
nem a pillanatnyi vágyaiból fakad és nem is az általános
elvekbôl, hanem magukból a meglévô viselkedésbeli
hagyományokból. És a politikai tevékenység
formája - amit ölt, mert másmilyet nem ölthet -,
a fennálló viszonyok módosítása a bennük
rejlô lehetôségek feltárása és
a megvalósításukra irányuló törekvés
által. A politikai tevékenység végzésére
alkalmas társadalmat alkotó ügyek és viszonyok,
legyenek bár szokások vagy intézmények, törvények
vagy diplomáciai döntések, egyszerre koherensek és
inkoherensek; mintába rendezôdnek, s ugyanakkor rejtett vonzódással
viseltetnek az iránt, ami még nem teljesen bontakozott ki.
A politikai tevékenység ezen vonzódás feltárása;
s következésképpen a releváns politikai érvelés
e meglévô, de még nem követett vonzódás
meggyôzô felmutatása lesz, valamint annak meggyôzô
bemutatása, hogy most jött el e vonzódás elismerésére
a megfelelô pillanat. Például, társadalmunkban
a nôk jogi helyzetét hosszú idôn át a
viszonylagos zûrzavar jellemezte (s talán jellemzi még
ma is), mivel a helyzetet meghatározó jogok és kötelességek
olyan jogokat és kötelességeket is rejtettek, amelyek
nem voltak elismerve. Az általam kínált nézôpontból
nézve a nôk technikai ,,egyenjogúsítása"
szorgalmazásának egyetlen nyomós oka az volt, hogy
a nôk minden vagy a legtöbb más vonatkozásban
már elnyerték az egyenjogúságot. Az absztrakt
természetjogból, az ,,igazságosságból",
vagy a nôi személyiség valamilyen általános
fogalmából levont érveket vagy irrelevánsnak
kell tekintenünk, vagy pedig az egyetlen érvényes érv
szerencsétlenül eltorzított formáinak; nevezetesen
annak, hogy inkoherencia mutatkozott a társadalom viszonyaiban,
amely erôteljesen sürgette ennek orvoslását. A
politikában továbbá minden vállalkozás
a következményekre tekintô vállalkozás,
nem egy álom vagy egy általános alapelv, hanem egy
sugalmazás (intimation) követése.[5]
Amit tennünk kell, az egy kevésbé kényszerítô
valami, mint a logikai implikációk vagy a szükségszerû
konzekvenciák: de ha a viselkedésbeli hagyomány sugalmazásai[6]
kevésbé tiszteletreméltóak vagy nehezebben
megragadhatóak, mint a logikai implikációk vagy a
szükségszerû konzekvenciák, attól még
nem lesznek kevésbé fontosak. Természetesen nem létezik
olyan tévedhetetlen eljárás, amelynek segítségével
elôcsalogathatnánk a követésre leginkább
érdemes sugalmazást; nemcsak nagy hibákat szoktunk
elkövetni ennek megítélésében, hanem egy
kielégített kívánság összes hatásait
oly kevéssé lehet elôre jelezni, hogy módosító
tevékenységünkrôl is gyakran kiderül, oda
vezetett bennünket, ahová nem is akartunk menni. Ráadásul
a hatalom hajszolása közben az egész vállalkozást
bármelyik pillanatban eltorzít egy empirizmus felé
közelítô hirtelen elhajlás. Ezek olyan jellemzôk,
amelyektôl sohasem lehet megszabadulni, hozzátartoznak a politikai
tevékenység lényegéhez. De abban hihetünk,
hogy értelmezési hibáink majd ritkábban fordulnak
elô és kevésbé katasztrofálisak lesznek,
ha megszabadulunk attól az illúziótól, hogy
a politizálás bármiben is több lehet, mint a
sugalmazások követése; ez társalgás, és
nem pedig érvelés.
Minden szellemileg eleven társadalom idôrôl idôre
késztetést érez, hogy absztrakt ideák rendszerében
röviden összefoglalja viselkedési hagyományait;
s alkalmanként a politikai viták általános
alapelvekkel is foglalkoznak, és nem (mint az
Iliász vitáiban)
elszigetelt tranzakciókkal, és nem is (mint Thuküdidész
beszédeiben) politikai stratégiákkal és a tevékenység
hagyományaival. Ebben nincs semmi kivetnivaló; sôt,
talán még haszna is van a dolognak. Lehetséges ugyanis,
hogy egy ideológia torz tükre a hagyomány fontos rejtett
vonatkozásait tárja fel, ahogy a karikatúra is megmutatja
egy arc lehetôségeit; s ha ez így van, akkor a politikai
képzés hasznos részévé válhat
az az intellektuális vállalkozás, hogy megnézzük,
milyen képet is mutat egy hagyomány, amikor ideológiává
egyszerûsítik le. De más dolog egy rövid kivonatnak
hasznát venni a politikai hagyomány sugalmazásainak
feltárására szolgáló technikaként,
vagyis úgy használni, ahogy a tudósok használják
a hipotézist. Ettôl eltérô és nem helyénvaló,
magát a politikai tevékenységet úgy értelmezni,
mint a társadalom viszonyainak olyan változtatását,
hogy azok összhangba kerüljenek egy ideológia elôírásaival.
Ez esetben ugyanis egy olyan jellemzôt tulajdonítanak az ideológiának,
amellyel az nem bír, és a gyakorlatban sokszor kell rájönnünk,
hogy hamis és félrevezetô útmutatóhoz
igazodtunk, amely hamis, mert egy rövid összefoglalóban,
bármilyen ügyesen szerkesztették is meg, egy sugalmazást
könnyen el lehet túlozni és feltétlenül
követendôként beállítani, viszont a torzítás
által feltárt dolgok megfigyelésébôl
fakadó elônyök elvesznek, amikor maga a torzítás
a kritérium rangjára emelkedik; félrevezetô,
mert önmagában a rövid összefoglaló gyakorlatilag
sohasem képes a politikai tevékenységben használt
tudás teljességét nyújtani.
Lesznek néhányan, akik bár általánosságban
egyetértenek a politikai tevékenység ilyen értelmezésével,
azzal fogják bírálni, hogy ez az értelmezés
keveri a normálist a szükségszerûvel, s hogy a
fontos (és nagy aktuális relevanciájú) kivételek
valahol elsikkadtak a ködös általánosságban.
Mert nagyon helyes, mondhatnánk, észrevenni a politizálásban
egy viselkedési hagyomány sugalmazásainak feltárására
és követésére irányuló tevékenységet,
de vajon mennyire világítja ez meg az olyan politikai válságokat,
mint Anglia normann meghódítása vagy a szovjet rezsim
berendezkedése Oroszországban? Természetesen ostobaság
volna tagadni a komoly politikai válság lehetôségét.
De ha kizárjuk (ahogy kénytelenek is vagyunk) a valódi
kataklizmát, amely egy idôre minden politizálásnak
véget vetett, mindenestôl eltörölve az aktuális
viselkedési hagyományokat (ami nem történt meg
az angolszász Angliában vagy Oroszországban),[7]
akkor nem sok minden támasztja alá azt a nézetet,
hogy akár a legkomolyabb politikai felfordulás is kívül
helyezne bennünket ezen a politizálásértelmezésen.
A viselkedésbeli tradíció nem a dolgok egy rögzített
és merev intézési módja; ez a tradíció
inkább a vonzódás szabad áramlása. Átmenetileg
megszakíthatja egy eluralkodó külföldi befolyás
lehet, hogy eltérítôdik, korlátozódik,
akadályokba ütközik vagy elapad, vagy olyan mélyen
gyökerezô inkoherenciát árulhat el, hogy (még
külföldi beavatkozás nélkül is) válság
alakul ki. És ha e válságok elhárítására
létezik valamilyen szilárd, változatlan és
független útmutató, amelyre a társadalom támaszkodhat,
akkor kétségtelenül tanácsos volna eszerint cselekedni.
Csakhogy ilyesfajta útmutató nem létezik; nem áll
rendelkezésünkre semmi a saját viselkedésbeli
hagyományunk töredékein, emléknyomain és
relikviáin kívül, melyeket a válság még
érintetlenül hagyott. Mert bár lehet, hogy segítséget
kapunk egy másik társadalom hagyományaiból
(vagy egy kevésbé meghatározott, több társadalomban
is jelen lévô hagyományból), a dolog sikere
mégis attól függ, hogy képesek vagyunk-e asszimilálni
ezt a segítséget a saját viszonyainkba és a
velük való foglalkozás ránk jellemzô módozatába.
Az éhezô és elesett ember téved, ha azt hiszi,
hogy egy konzervnyitóval úrrá lehet a maga baján:
ami valóban segíthet rajta, az egy másik ember fôzési
tudománya, aminek ô csak azért veheti hasznát,
mert ô maga sem teljesen járatlan ebben a dologban. Röviden,
a politikai válság (még akkor is, ha a társadalom
által látszólag befolyásolhatatlan változások
kényszerítették rá a társadalomra) mindig
a politikai tevékenység hagyományain belül jelenik
meg; és a ,,megoldás" magának a hagyománynak
a sértetlenül megmaradt erôforrásaiból
jön. Azok a társadalmak, amelyek a változó körülmények
között is megôrzik saját identitásuk és
folytonosságuk eleven tudatát (amelyet nem terhelnek a feledésre
ösztönzô, gyûlöletes tapasztalatok), szerencsésnek
számítanak, nem azért, mert rendelkeznek olyasmivel,
amivel mások nem, hanem azért, mert ôk már mozgósították
azt, amivel mindenki rendelkezik, és amire tulajdonképpen
mindenki támaszkodhat.
A politikai tevékenység során az emberek parttalan
és feneketlen tengeren hajóznak; itt nincsen menedéket
nyújtó kikötôöböl és nincsen
mederfenék, ahol horgonyt lehetne vetni, nincsen se hazai kikötô,
se megjelölt célkikötô. A vállalkozás
lényege az, hogy borulás nélkül a felszínen
kell maradni, a tenger barát is és ellenség is; és
a tengerésztudomány abból áll, hogy kihasználják
a hagyományos viselkedésmód minden lehetséges
tartalékát, hogy minden egyes ellenséges helyzetben
találjanak legalább egy barátot.[8]
Elkedvetlenítô elmélet, mondhatnák erre
még azok is, akik nem követik el azt a hibát, hogy mindekkor
hozzáteszik a durva determinizmust, amely számára
itt valójában nincs hely. A viselkedésbeli tradíció
nem egy olyan sablon, amelynek keretein belül kell ledarálnunk
szerencsétlen és vigasztalan életünket: Spartam
nactus es; hanc exorna. De általában véve az elkedvetlenedés
a hamis remények kizárásából fakad,
és abból a felfedezésbôl, hogy az emberfeletti
bölcsességként és tudásként beállított
vezérelvek valójában más természetûek.
Ha ez az elmélet meg is foszt bennünket a mennyekben nyugvó
modelltôl, amely felé közelítenünk kell a
viselkedésünket, legalább nem visz bennünket egy
olyan mocsárba, ahol vagy minden választás egyformán
jó, vagy mindegyik egyformán helytelenítendô.
És ha ez az elmélet azt mondja, hogy a politizálás
nur
für die Schwindelfreie, akkor ennek csak azokat kell elkedvetlenítenie,
akik elveszítették a fejüket.
Öt
A tudós vétke az, hogy nagyon nehezen tud rátérni
a lényegre. Van azonban elônye is ennek a halogatásnak;
amit az illetô kínál, lehet, hogy nem valami nagy dolog,
de legalább nem éretlen gyümölcs, és egy
pillanat alatt leszakítható. Mi itt azt kezdtük vizsgálni,
hogy milyen fajta tudás és képzés kapcsolódik
a politikai tevékenységhez. És ha az általam
javasolt politikaértelmezés nem téves, akkor nem sok
kétségünk lehet a hozzá tartozó tudás-
és képzésfajtával összefüggésben
sem. Ez a mi politikai viselkedésünk hagyományainak
többé-kevésbé elmélyült tudása.
Emellett bizonyosan szükség van még egyéb, kiegészítô
tudásokra, de ez az a tudás, amely nélkül nem
tudjuk hasznát venni semminek, amit egyébként megtanultunk.
A viselkedési tradíció pedig, ha már itt
tartunk, elég becsapós tanulnivaló. Tulajdonképpen
teljesen értelmetlennek is tûnhet az egész. Se nem
rögzített, se nem befejezett dolog ez: nincs olyan állandó
központja, amelynél lehorgonyozhatná magát az
értelmezés; nincs szuverén, megfigyelhetô célja
vagy kimutatható, stabil iránya; itt nincs másolandó
modell, megvalósítandó eszme vagy követendô
szabály. Egyes részei lassabban változnak, mint a
többiek, de a változással szemben egyetlen rész
sem immúnis. Minden ideiglenes. És bár egy viselkedésbeli
hagyomány áttetszô és nehezen megragadható,
identitással mégis rendelkezik, és az teszi a megismerés
lehetséges tárgyává, hogy nem egyszerre változik
minden része, s hogy az ôt érô változások
potenciálisan benne rejlenek. Alapelve a folytonosság: a
múlt, a jelen és a jövô, a régi, az új
és az eljövendô egyaránt autoritással bír.
Szilárd, mert bár mozgásban van, sohasem mozog teljes
egészében; és bár nyugodt, soha sincsen teljes
nyugalomban.[9]
Semmi sem veszett el teljesen, ami valaha is hozzátartozott; folyton
visszakanyarodunk, hogy újra elôvegyünk és idôszerûvé
tegyünk valamit a legtávolabbi mozzanatokból is, és
semmi sem marad sokáig változatlan. Minden ideiglenes, de
semmi sem önkényes. Mindennek értéke van az összehasonlításban,
de nem a mellette állóhoz, hanem az egészhez viszonyítva.
S minthogy a viselkedési hagyomány nem érzékeny
a lényeg és a véletlen közti megkülönböztetésre,
ismerete elkerülhetetlenül a részletek ismerete: ha pusztán
a lényeget ismerjük, akkor nem ismerünk semmit. Amit meg
kell tanulni, az nem egy absztrakt elgondolás, nem valamiféle
trükkök halmaza és még csak nem is egy rituálé,
hanem egy konkrét és koherens életmód a maga
összes bonyolultságával együtt.
És az is világos, hogy nem szabad abba a tévedésbe
esnünk, hogy ezt a bonyolult megértést könnyûszerrel
megszerezhetjük. Az általunk keresett tudás helyi jellegû
ugyan és nem egyetemes, rövidített úton mégsem
lehet eljutni hozzá. Ráadásul a politikai képzés
nem egyszerûen a hagyomány megértésének
a kérdése, mert meg kell tanulni azt is, hogyan kell részt
venni egy társalgásban: ez egyszerre bevezetés egy
örökségbe, amelyben életre szóló
érdekeltségünk van, és egyben az ebben rejlô
sugalmazások fölfedezése is. Mindig maradni fog valami
misztikus abban, ahogyan a politikai viselkedés tradícióját
elsajátítják, s valószínûleg az
egyetlen bizonyosság az, hogy nem létezik olyan pont, amelyrôl
igazából ki lehetne jelenteni, hogy a tanulást ott
kell elkezdeni. Egy közösség politikája nem kevésbé
(és nem is nagyobb mértékben) egyedi, mint a nyelve,
és azt is ugyanúgy tanulják meg és gyakorolják.
Anyanyelvünket nem az ábécé vagy a nyelvtan tanulásával
kezdjük elsajátítani, nem is a szavak tanulásával
kezdjük, bár használjuk a szavakat, és nem is
a könnyû dolgokkal kezdjük (mint például
az olvasni tanulásnál), hogy aztán rátérjünk
a nehezebb dolgokra; nem az iskolában kezdjük, hanem a bölcsôdében,
s amit mondunk, az mindig a beszédmódunkból fakad.
És ez igaz a politikai tanulásunkra is; ez is a hagyomány
élvezetével kezdôdik, szüleink viselkedésének
megfigyelésével és utánzásával,
és nem sok vagy semmi olyasmi nincs a világban, ami a szemünk
elé kerül és nem járul hozzá a hagyományhoz.
Amint tudatosul bennünk a jelen, tudomást szerzünk a múltról
és a jövôrôl is. Már jóval az elôtt
az életkor elôtt, hogy elkezdenénk érdeklôdést
mutatni egy, a politizálásunkról szóló
könyv iránt, már elsajátítjuk azt a politikai
hagyományunkra vonatkozó komplex és bonyolult tudást,
amely nélkül semmit sem értenénk meg abból
a bizonyos könyvbôl, amikor végre a kezünkbe vesszük
és kinyitjuk. Még dédelgetett terveink is a hagyományunk
alkotásai. Politikai tanulásunk nagyobbik - és talán
a legfontosabb - része véletlenszerûen zajlik, ahogy
keressük a magunk útját abban a természeti és
mesterséges világban, amelybe beleszülettünk, és
ez nem is lehetne másképpen. És természetesen
még többet el lehetne sajátítani és ezt
készségesen meg is tennénk, ha jó szerencsénk
folytán gazdag és eleven politikai hagyományba születnénk
bele, azok közé, akik politikailag mûveltnek mondhatók;
korábban válnának jól láthatóvá
a politikai tevékenység sajátosságai: de még
a leginkább szûkölködô társadalomban
és a legnyomorúságosabb körülmények
között is van lehetôség némi politikai tanulásra,
és az ember azzal él, amihez hozzájuthat.
De ha ez jellemzi kezdeti lépéseinket, akkor vannak még
mélyebb feltárandó rétegek is. A politizálás
nagyon is alkalmas tárgya lehet az egyetemi tudományos kutatásnak;
van min elgondolkozni, és nagyon fontos, hogy a megfelelô
dolgokról gondolkozzunk. Mint mindenütt, itt is az a vezérelv,
hogy amit megtanulunk megérteni, az egy politikai tradíció,
egy konkrét viselkedésmód. S ezen oknál fogva
egyetemi szinten az a helyénvaló, ha a politizálást
történelmi megközelítésben tanulmányozzuk;
nem elsôsorban azért, mert a múlttal is foglalkozni
kell, hanem inkább azért, mert részleteiben kell foglalkoznunk
a konkrét jelenséggel. Igaz az a kijelentés, hogy
semmi olyasmi nem jelenik meg a politikai tevékenység hagyományának
jelenbeli felszínén, ami nem mélyen a múltban
gyökerezik, s hogy ha nem figyeljük meg létrejöttét,
az gyakran azt jelenti, hogy jelentôségét is figyelmen
kívül hagyjuk; s ezen oknál fogva a valódi történelmi
tanulmányozás a politikai képzés elengedhetetlen
része. De ami ugyanilyen fontos, az nem az, ami itt vagy ott történt,
hanem az, amit az emberek gondolnak és mondanak arról, ami
történt: vagyis nem a politikai eszméknek, hanem a mi
politikai gondolkodásmódunknak a története. Minden
társadalom, bizonyos dolgokat hangsúlyozva a maga történelmében,
megszerkeszti a maga sorsának legendáját, amelyet
aztán naprakész állapotban tart, és amelyben
rejtett formában benne van politikájának saját
értelmezése is. Fontos, hogy e legenda történelmi
kutatása - nem hibáinak feltárása, hanem az
elôítéleteinek megértése - kiemelkedô
szerepet kapjon a politikai képzésben. Továbbá,
az igazi történelemnek, és a jelenben mûködô
tendenciákat a múltban visszafelé keresô kvázi-történelemnek
a tanulmányozása folytán remélhetjük,
hogy elkerüljük a politikai tevékenység egyik legalattomosabb
jelenlegi félreértelmezését. Azt a félreértelmezést,
amelyben az intézmények és az eljárások
egy olyan gépezet részeiként jelennek meg, amelynek
rendeltetése egy elôre meghatározott cél elérése,
nem pedig olyan viselkedésmódokként, amelyek értelmüket
vesztik, ha kiragadják ôket saját összefüggéseikbôl.
Ez az a félreértés, amellyel például
Mill meggyôzte magát, hogy a ,,képviseleti kormányzásnak"
nevezett rendszer minden olyan társadalom számára
a megfelelônek tekinthetô politizálási ,,forma",
amelyet ,,civilizációnak" tekintett; röviden, az a félreértés,
amelyben viszonyainkat és intézményeinket fontosabbnak
tekintjük, mint azoknak a gondolkodóknak és államférfiaknak
a lábnyomát, akik tudták, hogy merre kell menni, anélkül
azonban, hogy bármit is sejtettek volna az elérendô
végcélról.
Ugyanakkor önmagában még nem elégséges,
ha valaki csak a saját politizálási hagyományaival
foglalkozik. Az erre a megnevezésre érdemes politikai képzésnek
magában kell foglalnia a többi kortárs társadalomban
folyó politizálásra vonatkozó tudást
is. Méghozzá azért, mert a mi politikai tevékenységünknek
legalább egy kis része kapcsolódik más népek
politizálásához, és ha nem tudjuk, hogy ôk
miképpen foglalkoznak a maguk viszonyaival, akkor nem tudjuk azt
sem, hogy milyen irányban haladnak, és nem tudjuk, hogy milyen
erôforrásokra támaszkodjunk a magunk tradíciójában;
és azért is, mert aki csak a maga hagyományait ismeri,
az igazából még azokat sem ismeri. De itt ismét
két megjegyzést kell tennünk. Nem tegnap kerültünk
kapcsolatba a szomszédainkkal, és nem kell folyton a saját
politizálási hagyományainkon kívül vadászgatnunk,
ha találni szeretnénk valamilyen speciális szabályt
vagy valamilyen pusztán ad hoc segédeszközt ezen viszony
alakítására. Csak ha szándékosságból
vagy nemtörôdömségbôl elfeledkezünk a
megértés és a kezdeményezés azon forrásairól,
amelyek a hagyományainkhoz tartoznak, akkor járunk úgy,
mint a színészek, akik elfelejtették a szövegüket,
s akik aztán rögtönzésre kényszerülnek.
És másodszor, az egyetlen tudás, amelyet érdemes
megszerezni egy másik társadalom politizálásáról,
az ugyanolyan fajta tudás, mint amilyet a saját hagyományunkban
is keresünk. Itt is, la verité reste dans les nuances; és
például az intézmények összehasonlító
vizsgálata, amely ezt elhomályosította, csak a tudás
illúzióját kínálja arról, ami
egyébként rejtve maradt. Más népek politizálásának
tanulmányozása, akárcsak a magunk politizálásának
tanulmányozása csakis a viselkedési hagyomány
ökológiai vizsgálata lehet, nem pedig a mechanikai szerkezetek
anatómiai vizsgálata vagy pedig egy ideológia tanulmányozása.
És csak egy ilyen irányultságú tanulmányozás
esetén érezhetjük, hogy ösztönöznek,
és nem megrészegítenek bennünket mások
cselekvésmódjai. Ha fel akarjuk osztani a világot,
hogy kiválogassuk mások gyakorlatából és
céljaiból a ,,legjobbat" (ahogy a híres görög
festô, Zeuxisz is igyekezett összeállítani a Helénáénál
is szépségesebb alakot a tökéletességükrôl
nevezetes komponensekbôl), akkor megint tévúton járunk,
és ez az egyik legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsük
a politikai egyensúlyt; de ha azt a konkrét módot
tanulmányozzuk, ahogyan más népek a viszonyaikkal
foglalkoznak, akkor fontos és egyébként rejtve maradó
vonatkozásokat tárhatunk fel saját hagyományunkban.
A politizálás egyetemi szintû tanulmányozásának
van egy harmadik, szintén fontos eleme is, amelyet én jobb
híján kénytelen vagyok filozófiai tanulmányozásnak
nevezni. A politikai tevékenységet különbözô
síkokon lehet vizsgálni: megnézhetjük például,
hogy politikai hagyományaink milyen forrásokat kínálnak
egy bizonyos helyzet kezelésére, vagy pedig egy tantételbe
is tömöríthetjük politikai tapasztalatainkat, s ezt
a tantételt aztán úgy használhatjuk a sugalmazások
feltárására, ahogy egy tudós is használja
a hipotéziseit. De ezen és a politikai gondolkodás
más módozatain túlmenôen arra is van lehetôség,
hogy magának a politikai tevékenységnek a helyét
vegyük szemügyre teljes körû tapasztalatunk térképén.
Az ilyen fajta szellemi megközelítés minden politikailag
öntudatos és intellektuálisan eleven társadalomban
jelen van; s ami az európai társadalmakat illeti, a kutatás
egy sor olyan intellektuális problémát tárt
fel, amelyeket minden nemzedék a maga saját módján
fogalmazott meg és a számára adott technikai lehetôségekkel
próbált meg kezelni. S mert a politikai filozófia
nemigen nevezhetô ,,progresszív" tudományágnak,
a megbízható eredmények gyûjtése és
a további kutatások szilárd alapjául szolgáló
következtetések kimunkálása, valamint e tudományág
történelme rendkívül fontos: tulajdonképpen
bizonyos értelemben a politikai filozófiának semmije
sincs, csak a történelme, amely korántsem tantételek
és rendszerek története, hanem inkább azon inkoherenciák
története, amelyeket a filozófusok a szokásos
gondolkodási módszerekkel vizsgáltak, és amelyekkel
kapcsolatban ilyen-olyan megoldásmódokat is javasoltak. Ennek
a történelemnek a tanulmányozása feltételezhetôen
komoly szerepet játszik a politikai képzésben, és
a kortárs reflexiók által hozott fordulat megértése
még ennél is nagyobb jelentôségû lehet.
A politikai filozófiától nem várhatjuk, hogy
fejlessze politizálási képességeinket. Nem
segít megkülönböztetni a jó és a rossz
politikai terveket; nem tud eligazítani vagy irányítani
bennünket tradíciónk sugalmazásainak követésében.
De a politikai tevékenységgel kapcsolatba került általános
eszmék türelmes elemzése - amennyiben segít megszabadulni
bizonyos gondolkodásbeli torzulásoktól és gondosabb
fogalomhasználathoz vezet - olyan tevékenység, amelyet
sem túlbecsülni, sem pedig lebecsülni nem szabad. Ugyanakkor
csak magyarázó, nem pedig gyakorlati tevékenységnek
szabad tekinteni, s csak azt remélhetjük tôle, hogy ritkábban
tévesztenek majd meg bennünket a kétértelmû
kijelentések és az irreleváns érvelés.
Abeunt studia in mores. A politikai képzés gyümölcsei
a politizálásról való gondolkodásunkban
és beszédünkben fognak megjelenni, s valószínûleg
politikai tevékenységünket is befolyásolni fogják.
A várható termésbôl válogatni mindig
kockázatos vállalkozás, s a vélemények
megoszlanak abban a tekintetben, hogy mi a fontos. Én a magam részérôl
két dolgot remélek. Minél mélyebben értjük
meg a politikai tevékenységet, annál kevésbé
leszünk kiszolgáltatva a hihetô, de téves analógiának,
és annál kevésbé fognak csábítani
bennünket a hamis vagy irreleváns modellek. És minél
alaposabban ismerjük saját politikai hagyományunkat,
annál jobban hozzá tudunk férni annak összes
erôforrásához, és annál kevésbé
fogunk vonzódni a tudatlanokat és elôvigyázatlanokat
csábító illúziókhoz: például,
hogy a politizálásban viselkedési tradíció
nélkül is boldogulni lehet; s egy tradíció rövid
kivonata már önmagában is elégséges útmutató,
vagy a politikában valahol föllelhetô egy biztonságos
kikötô, egy célállomás, amit el lehet érni,
sôt akár a haladás iránya is kimutatható.
A sugalmazások keresése
[1] Ez a reményeim szerint elég világos kifejtés
azt kívánja leírni, hogy valójában mi
is a politikai tevékenység a jelzett körülmények
között, vagyis ,,az örökletes kooperatív csoportokban
vagy közösségekben, amelyek közül sokan ôsi
eredetûek és mindegyikük múlt-, jelen- és
jövôtudattal rendelkezik, s amelyeket államnak nevezünk".
Bírálóim természetesen igen releváns
megjegyzésekkel szolgáltak, akik ezt olyannyira specializált
leírásnak vélték, hogy szerintük egyáltalán
nem tud számot adni a modern politikatörténet legfontosabb
fejezeteirôl. De azokat, akik ezt a kifejtést értelmetlennek
találják minden ,,forradalmi" helyzet és az úgynevezett
,,idealisztikus" politizálásról szóló
összes értekezés vonatkozásában, megkérem,
hogy gondolják át még egyszer a dolgot, szem elôtt
tartva, hogy ebben a munkában nem szándékoztam leírni
sem a politikusok motivációját, sem azt, mit hisznek
önmagukról, hanem csupán azt, amit ténylegesen
sikerül megcsinálniuk.
A politikai tevékenységnek ehhez az értelmezéséhez
két további megállapítást fûztem:
elôször is, ha nem tévedek, a politizálás
feltételezhetôen némi összefüggésben
van azzal, ahogy a politizálást tanulmányozzuk, vagyis
a politikai képzéssel; másodszor, ha nem tévedek,
a politizálás feltételezhetôen némi összefüggésben
van azzal, ahogyan viselkedünk politikai tevékenységünk
közben - és itt van némi elônye annak, ha gondolkodásunk,
beszédünk és vitastílusunk összhangban van
mindazzal, amit ténylegesen csinálunk. Ezt a második
megállapítást nem gondolom túlságosan
fontosnak.
[2] Egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy a politikai
tevékenységnek ez az értelmezése a dolgot az
,,ösztönös cselekvésre" és az ,,intuíciók
követésére" redukálja és ,,értelmetlenné
tesz minden vitát". Én semmi olyasmit nem mondtam, ami indokolná
ezt a következtetést. Én magam ezzel kapcsolatban arra
a következtetésre jutottam, hogy ha ez a politizálásértelmezés
igaz, akkor az érvelés bizonyos formáit (például
azokat, amelyek egy politikai felvetés és a természettörvény
vagy az absztrakt ,,igazság" közötti megfelelést
keresik) vagy irrelevánsnak, vagy más releváns kutatások
szerencsétlen megfogalmazásainak kell tekinteni, amelyeknek
csupán retorikai vagy meggyôzésbeli értékük
van.
[3] Felvetették, hogy a politikai tevékenységnek
ez az értelmezése nem kínál normát vagy
kritériumot a jó és a rossz politikai tervek megkülönböztetésére
vagy két tennivaló közötti választásra.
Ez megint csak szerencsétlen félreértelmezése
annak, amit mondtam: ,,Mindennek értéke van az összehasonlításban,
de nem a mellette állóhoz, hanem az egészhez viszonyítva."
Akik megszokták, hogy mindenrôl az ,,igazságossággal",
a ,,szolidaritással", a ,,jóléttel" vagy valamilyen
más absztrakt ,,alapelvvel" való összefüggésben
ítélkezzenek, és nem ismernek semmilyen más
gondolkodás- és beszédmódot, azoktól
talán érdemes volna megkérdezni, hogy egy ügyvéd
a fellebbviteli bíróságon hogyan mutat rá az
ügyfelének megítélt kártérítés
elégtelenségére. Vajon azt mondja - ,,Ez égbekiáltó
igazságtalanság" - és kész? Vagy inkább
valami olyasmit várnának tôle, hogy ,,a kártérítés
elmarad a becsületsértési ügyekben mostanság
megítélt kártérítések szokásos
mértékétôl"? És ha ezt mondja vagy valami
ilyesmit, akkor helyénvaló-e azzal vádolni, hogy nem
kezdett bele semmiféle érvelésbe, nem említett
semmiféle normát vagy kritériumot, vagy hogy mindösszesen
arra hivatkozott, hogy ,,mi történt legutóbb"? (Vö.
Arisztotelész: Analytica Priora. II, 23) N. A. Swanson vajon nincs
teljesen megzavarodva, amikor ebben a szellemben nyilatkozik arról
a forradalmi felvetésrôl, hogy a krikettben a labdavetônek
meg kell engedni, hogy ,,hajítsa" a labdát: ,,a mostani hajítási
forma folyamatosan fejlôdött ki az alulról ütött
labdától a pörgetett labdán keresztül a
felülrôl ütött labdáig, a megszokottól
eltérô cselekvések egymást követô
törvényességéig." Nos, én azt állítom,
hogy a ,,hajításnak nincs helye ebben a sorozatban..."? Vagy
G. H. Fender norma és kritérium nélkül érvel,
vagy csupán egy ,,megérzést" juttat kifejezésre,
amikor azt állítja, hogy a ,,hajításnak" igenis
van
helye ebben a sorozatban és engedélyezni kell? És
vajon tényleg annyira erôltetett leírni, hogy mit végeztünk
el itt és másutt a teljes szituáció ,,sugalmazásainak
feltárásában"? És bármit is szeretnénk
mondani önbecsülésünk fokozása érdekében,
vajon ez nem az a viselkedésmód, amely során teret
nyernek a bútor, ruha, autó vagy a politizálásra
képes társadalmak alakításának változásai?
Vajon sokkal értelmesebb lesz az egész, ha kizárjuk
a körülményeket, és átfordítjuk ôket
az ,,alapelvek" idiómájába, s a labdavetô úgy
kezd érvelni, hogy neki ,,természetes joga" a hajítás?
És még ebben az esetben is, vajon kizárhatjuk-e a
körülményeket: fölmerülhetne-e egyáltalán
a hajítás jogának kérdése, ha nem volna
már megengedve a felülrôl ütött hajítás?
Mindenesetre talán megengedik nekem, hogy újra elmondjam
azt a véleményemet, miszerint az erkölcsi és
politikai ,,alapelvek" a hagyományos viselkedésmódok
tömörített megfogalmazásai, és egy különös
viselkedés összekapcsolása az ,,alapelvekkel" nem az,
aminek látni szeretnék (azaz egy olyan kritériumhoz
való hozzárendelés, amely azért megbízható,
mert mentes az esetlegességtôl, mint az úgynevezett
,,méltányos ár".
[4] Azt állították, hogy a politikában
nincs ,,totális helyzet": ,,miért kell feltételeznünk,
hogy az Angliának nevezett területen belül... csupán
egy társadalom és egy hagyomány létezik? Miért
ne lehetne ott két társadalom... mindegyik a maga saját
életmódjával?" Egy elmélyültebb kritikus
értelmezésében ez filozófiai kérdés
is lehetne, amely többet kívánna egy rövid válasznál.
De ilyen körülmények között talán elegendô
ennyit mondani: elôször is, a homogenitás hiánya
nem feltétlenül szünteti meg a hagyomány egyetlen
voltát; másodszor, amit mi itt vizsgálunk, az egy
törvény által szervezett társadalom, és
azt vizsgáljuk, hogy milyen módon reformálódik
és módosul törvényi struktúrája
(amely minden inkoherenciája ellenére aligha rendelkezhet
konkurenciával); és harmadszor, beszéltem arról,
amit ,,egyetlen közösségnek" neveztem, s ennek oka a kiindulópontomban
keresendô.
[5] És végül, azt mondták, hogy mivel elvetem
az ,,általános elveket", semmi eszközt nem kínálok
az inkoherenciák kimutatásához és annak meghatározásához,
hogy minek kell szerepelnie egy reform napirendjén. ,,Hogyan tárjuk
fel, hogy mit sugall egy társadalom [sic!]?" De erre én csak
ezt felelhetem: ,,Ön azt szeretné hallani, hogy a politikában,
mint egyébként sehol máshol nem, bizonyosan létezik
egy tévedhetetlen döntéshozatali módszer arra,
hogy mit kell csinálni?" Hogyan dönt a tudós, aki elôtt
ott van a fizika jelenlegi állapota az elônyös elôrehaladás
irányáról? Vajon milyen gondolatok fordultak meg a
középkori építészek fejében, amikor
rájöttek arra, hogy nem helyes úgy építkezni
kôbôl, mintha fából építkeznének?
Hogyan jut egy mûkritikus arra a belátásra, hogy egy
kép inkoherens, hogy a mûvész által kidolgozott
egyes részletek nincsenek összhangban más részletek
kidolgozásával?
J. S. Mill (Autobiography, OUP, 136-137, 144-145) amikor felhagyott
az általános alapelvre - akár mint a politikai tevékenység
megbízható útmutatójára, akár
mint kielégítô magyarázóeszközre
- való hivatkozással, ,,az emberi progresszió elméletét",
valamint az úgynevezett ,,történetfilozófiát"
vette elô helyette. Az itt kifejtett nézet egy újabb
stációt képviselhet ezen az intellektuális
zarándokúton, azt a stációt, amelyet akkor
érünk el, ha sem az ,,alapelv" (azért, mert a konkrét
viselkedés puszta mércéjének bizonyul), sem
pedig a társadalmi változás jellegére és
irányára vonatkozó semmilyen általános
elmélet nem kínál már adekvát vonatkoztatási
kereteket a magyarázat vagy a gyakorlati viselkedés számára.
Jegyzetek
[1]
Eredetileg a London School of Economicson elhangzott székfoglaló
elôadás, melyet azóta sokféle nézôpontból
véleményeztek. Mostani kiegészítô megjegyzéseim
és helyenkénti szövegváltoztatásaim bizonyos
félreértéseket kívánnak eloszlatni.
Az olvasót azonban arra kérjük, ne feledje, hogy írásunk
annak a politikai tevékenységnek a megértésére
vagy magyarázatára törekszik, amely meglátásom
szerint igazi tárgya lehet a politikai képzésnek.
Itt most azzal foglalkozunk, amit az emberek a politikai tevékenység
alatt értenek és a politikai viselkedés különbözô
stílusaival, elôször is pusztán azért,
mert ezek néha elárulják, hogy az érintettek
miként értelmezik a politikai tevékenységet,
másodszor pedig azért, mert általában (bár
szerintem helytelenül) azt gondolják, hogy a magyarázatok
a cselekvés igazolásai.
A Political Education elôször 1951-ben jelent meg a Bowes
and Bowes által kiadott rövid könyvként. A The
Pursuit of Intimations címu függelék a Rationalism in
Politics 1962-es eredeti kiadásához készült.
Ez az írás a Politikai racionalizmus címmel idén
megjelenô Oakeshott-tanulmánykötetbôl származik.
[2]
Ez a helyzet például az ún. természeti törvénnyel,
akár a politikai tevékenység magyarázatának,
akár (helytelenül) a politikai magatartás vezérfonalának
tekintik.
[3]
Vö.: ,,Az alanyi jogról az az elsô benyomásunk,
hogy azt fokozatosan csempészték bele az eljárás
hézagaiba." Maine: Dissertations on Early Law and Customs. 389.
p.
[4]
Például egy olyan társadalom, amelyben a törvényt
az isten adományának tekintették.
[5]
Lásd
The Pursuit of Intimations.
[6]
A sugalmazás (intimation) a hagyományban lévô
burkolt törekvés, tendencia
(a szerk.).
[7]
Az orosz forradalomban (ami ténylegesen lezajlott Oroszországban)
tulajdonképpen nem az történt, hogy átültettek
a valóságba egy absztrakt, Lenin és mások által
Svájcban kidolgozott tervet: ez a forradalom az orosz körülmények
módosítása volt. És a francia forradalom is
sokkal szorosabban kötôdött az ancien régime-hez,
mint Locke-hoz vagy Amerikához.
[8]
Azok, akik úgy vélik, hogy rendelkeznek a közvetlen
úticél (vagyis az elérendô emberi körülmények)
világos képzetével, és akik meg vannak gyôzôdve
arról, hogy ezeket a körülményeket kell ráerôltetni
mindenkire, a fentieket valószínuleg a politikai tevékenység
alaptalanul szkeptikus értelmezésének fogják
tekinteni; de ezektôl megkérdezhetjük, hogy vajon honnan
jöttek, s hogy vajon azt képzelik, hogy a ,,politikai tevékenység"
véget ér majd azon körülményeknek a megteremtésével.
S ha egyetértenek azzal, hogy valamilyen, még távolabbi
cél is felmerülhet, akkor ebben az esetben vajon nem rejlik-e
benne a politikának mint nyitott végu tevékenységnek
általam kínált értelmezése? Vagy szerintük
a politizálás nem más, mint a szükségszeru
viszonyok megteremtése egy csoport számkivetett számára,
akik mindig készenlétben tartják azt a gondolatot,
hogy ôk ,,megmentésre" szorulnak?
[9]
Zavarba ejtett az a kritikus, aki ,,némi misztikus jelleget" vélt
fölfedezni ebben a fejezetrészben: szerintem ugyanis ez itt
rendkívül tényszeru leírása minden tradíciónak
- az angol szokásjognak, az úgynevezett Brit Alkotmánynak,
a keresztény vallásnak, a modern fizikának, a krikettjátéknak
vagy a hajóépítésnek.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu