Sági Matild
Hogyan legyünk pesszimisták? Viszonyítsunk a sokkal jobbhoz!
Demográfiai és családfejlôdés

A nyolcvanas években, a rendszerváltást megelôzôen a kelet-európai országok lakosai közül a magyarok voltak a leginkább pesszimisták saját életszínvonaluk jövôbeli alakulását értékelve. A rendszerváltás után a magyar lakosok a korábbinál is kedvezôtlenebbnek látták jövedelmi helyzetük jövôbeli alakulását mind saját korábbi értékelésükhöz képest, mind pedig nemzetközi összehasonlításban. A volt szocialista országok közül (a leginkább pesszimista ukránok után) Magyarországon volt a legmagasabb azok aránya, akik elégedetlenek voltak életszínvonalukkal és (az ukránok és a beloruszok után) a magyarok közül értékelték úgy a legtöbben, hogy a rendszerváltás utáni életszínvonaluk alacsonyabb, mint amilyen a politikai-gazdasági átalakulást megelôzôen volt (Andorka 1994; Rose és Haerpfer 1994; Rose, Mishler és Haerpfer 1998).
A magyarok pesszimista beállítódását önmagában ugyan jól magyarázhatja a rendszerváltást követô - kisebb mértékben már a nyolcvanas évekre is jellemzô - gazdasági recesszió és az ezt követô tömeges elszegényedés, viszont a nemzetközi összehasonlítások eredményei arra hívják fel a figyelmünket, hogy a család jövedelmi helyzetértékelését és jövôképét az objektíve mért gazdasági mutatókon, az egyén objektíve mért jövedelmi helyzetén túlmenôen más faktorok is befolyásolják. E lehetséges további befolyásoló tényezôk közül hatot szeretnénk részletesebben is említeni: (1) a felfokozott várakozások hatását, (2) az anyagiak fontosságának hatását, (3) a boldogulás új szabályainak és a kognitív disszonancia feloldási módjának következményeit, (4) a ,,régi" mechanizmusok továbbélésének hatását, (5) a befektetés-megtérülés várakozásoktól eltérô negatív egyenlegének hatását és (6) a referenciák hatását. Tanulmányunk a referenciák anyagi helyzettel való elégedettségre gyakorolt hatására fokuszál. Ezen belül is megkülönböztetjük (6.1.) az egyén anyagi helyzetében a rendszerváltást követôen bekövetkezett változások hatását, (6.2.) a fejlett nyugati országok lakosainak életszínvonalához való viszonyítás hatását, (6.3.) a piaci-nem piaci szférák figyelembevételének hatását, valamint (6.4.) az átlaghoz való viszonyítás hatását és az átlag észlelését torzító hatásokat.

A felfokozott várakozások hatása
Korábbi kutatások (Bruszt 1995) rámutattak arra, hogy a rendszerváltást közvetlenül megelôzô idôszakban az átlagemberek Magyarországon elsôsorban gazdasági változásokat akartak elérni, a politikai szabadságjogokat a többség a nyolcvanas években megfelelônek tartotta. Az emberek többsége tehát elsôsorban olyan jólétet szeretett volna elérni a kilencvenes évek elejére, amely már összemérhetô a nyugat-európai jóléti társadalmak életszínvonalával (Tóka 1992). A gazdasági fellendüléssel kapcsolatos felfokozott várakozásokkal szemben a rendszerváltást követôen Magyarországon oly mértékû gazdasági válság bontakozott ki, melynek méretét még a közgazdászok sem látták elôre, az átlagembert pedig teljesen felkészületlenül érte (Ferge 1993). A kilencvenes évek elején a termelés hanyatlott, az infláció és a munkanélküliség drasztikusan emelkedett, az életszínvonal csökkent.[1]
Csupán egy szûk társadalmi réteg tudta életszínvonalát megôrizni, s még ennél is kisebb azok aránya, akik a megváltozott gazdasági körülmények között javítani tudtak anyagi-jövedelmi helyzetükön (Kolosi és Sági 1996; Kolosi, Bedekovics és Szivós 1998). Még az átlagosnál jobb anyagi helyzetbe került egyének és családok többsége is nagy jövedelmi ingadozást, az ,,egyszer fent, egyszer lent" helyzetét élte meg viszonylag rövid idôszakon belül (Kolosi és Sági 1998; Sági 1998). A nyolcvanas évek végén
tehát a többség a rendszerváltástól anyagi-jövedelmi helyzetének lényeges javulását várta, de a kilencvenes évek elején a gazdasági-politikai átalakulásnak ezzel éppen ellentétes hatásait volt kénytelen megélni - legalábbis rövid távon. A várakozások és a tények ellentétes irányultsága között feszülô diszkrepancia nyilvánvalóan növelte az egyéni jövedelmi helyzettel kapcsolatos elégedetlenséget.
A felfokozott várakozások hatásával kapcsolatban Róbert Péter (1996) hívta fel a figyelmet arra, hogy az ,,amerikai katona" szociálpszichológiából jól ismert jelensége (Stouffer 1949) a magyarok általános pesszimizmusának magyarázatára is jól alkalmazható. Az eredeti vizsgálatban a kutatók azt tapasztalták, hogy a nagyobb elômeneteli lehetôségek nemhogy növelnék, hanem inkább csökkentik a katonák elégedettségét az elômenetellel kapcsolatban. Merton (1980; Merton és Lazarsfeld 1950) e példát a vonatkoztatási csoportok fontosságának szemléltetésére idézte,[2] Róbert Péter viszont e példa kapcsán arra a lehetséges hatásra hívta fel a figyelmünket, hogy a rendszerváltást megelôzô idôszakban, amikor Magyarországon relatíve jobbak voltak az anyagi boldogulás esélyei, mint a többi (volt) szocialista országban, a nagyobb lehetôségek perspektívája olyan felfokozott várakozásokat és reményeket kelt, amelyek a megvalósulás hiánya esetén nagyobb elégedetlenséget szülnek, mint amekkora az elégedetlenség abban az esetben lenne, ha a lehetôségek sokkal szûkösebbek lennének. Nyilvánvaló, hogy a várakozások a rendszerváltást követôen, a piac megnyílása, a vállalkozások és a tôkefelhalmozás politikai gátjainak megszünte után a korábbinál is nagyobb méreteket öltöttek, s ezzel szemben a csalódás még nagyobb méretû volt, mint a politikai-gazdasági váltást megelôzô idôszakban.

Az anyagiak fontossága
Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok (Sági 2000) eredményei szerint a munkával kapcsolatos értékek közül Magyarországon kiemelkedôen fontos a magas kereset, s Róbert Péter (1996) eredményei szerint a magyarok materiális szükségletek iránti igénye általában lényegesen elmarad a nem anyagi jellegû igények mögött. Véleményünk szerint ez a határozott anyagi beállítódás nem vagy csak gyengén magyarázható a beállítódások ingleharti materiális-posztmateriális megkülönböztetésével (Inglehart 1977). E szerint ugyanis a materiális beállítódást a gazdasági alulfejlettség magyarázná: fejletlenebb országokra a többség materiális beállítódása lenne a jellemzô, míg bizonyos gazdasági fejlettség elérése után a posztmateriális értékek válnának dominánssá. A magas jövedelem mint munkaattitûd a kevésbé fejlett országokban ugyan ténylegesen nagyobb gyakorisággal fordul elô, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban, viszont a ,,centrum-periféria" megkülönböztetés nem jelent határozott választóvonalat e tekintetben. A magyarok számára a magas jövedelem lényegesen fontosabb, mint például a portugálok vagy a volt szocialista országok lakosai számára - 27 ország közül csupán az izraeliek munkával kapcsolatos attitûdjei között foglal el hasonló elôkelô helyezést a magas jövedelem (Sági 2000).
A magas jövedelem kiemelt fontossága tehát olyan magyar sajátosság, amelynek a gazdasági alulfejlettségen kívül más, történelmileg kialakult okai vannak, s általában olyan ,,társadalmi tényként" kell kezelnünk, amely jelentôsen befolyásolja a magyarok pesszimista beállítódását. A magas jövedelem kiemelkedôen fontos, így a magyar emberek hajlandóak sokkal több erôfeszítést (idô, energia, készségek aktivizálása) tenni e cél érdekében, mint más országok polgárai. Ha pedig a nagyobb erôfeszítések ellenére sem érnek el magasabb jövedelmet, akkor elégedetlenségüket nem ellensúlyozza egyéb, ,,posztmateriális" cél, amely alternatívaként szolgálhatna.

A boldogulás új játékszabályai és a kognitív disszonancia
A gazdasági átalakulást követôen Magyarországon a jövedelmi egyenlôtlenségek nem csupán megnôttek, de az egyenlôtlenségi viszonyrendszer is átstrukturálódott. Korábban fontos tényezôk jelentôsége csökkent, míg ,,új", a fejlett piacgazdaságokhoz hasonló egyenlôtlenségteremtô mechanizmusok dominánssá váltak. Az új játékszabályokat a többség nem ismerte fel, illetve a korábbi szocializációs mechanizmusok eredményeképpen illegitimnek értékelte. Az átlagember azt látta, hogy miközben a többség életszínvonala csökkent, néhányan nagyon rövid idô alatt kiugró jövedelemre tettek szert. Az ezzel kapcsolatos kutatások (Kolosi és Sági 1996; Kolosi, Bedekovics és Szivós 1998) egyértelmûen rámutattak arra, hogy az egyenlôtlenségteremtô mechanizmusok a várható módon és irányban strukturálódtak át. A redisztribúció egyenlôtlenségteremtô szerepét átvette a piaci viszonyok dominanciája, felértékelôdött a piacképes szaktudás, s a jövedelmi egyenlôtlenségek mértékét nagyban befolyásolja a fejlettebb piaci viszonyok mellett mûködô kevésbé fejlett redisztributív szektor jelenléte. Az
átlagember azonban nem vette észre ezeket a tendenciaszerû elmozdulásokat, így tudatában csak az tükrözôdött, hogy az anyagi boldogulás régi mechanizmusai nem mûködnek, a Kádár-rendszer legitimitását jól biztosító jelszó - ,,Aki keményen dolgozik, az boldogul" - tovább már nem érvényesül. A rendszerváltást követôen a korábbi idôszakhoz képest drasztikusan csökkent azok aránya, akik szerint az egyéni teljesítmény (ambíció, veleszületett képességek, kemény munka) befolyásolja a boldogulást. Jelentôsen megnôtt azok aránya, akik elbizonytalanodtak, nem tudják, hogy milyen tényezôk vannak hatással az anyagi boldogulásra (Sági 1993). Ugyanakkor általánossá vált az a vélemény, hogy tisztességes úton nem lehet meggazdagodni (Kolosi és Sági 1997), s általában gyengült a jövedelmi egyenlôtlenségek funkcionális legitimációja (Kolosi 1990; Sági 1993 és 1996a). Ennek legfôbb okát a kognitív disszonancia feloldásának elméletében (Festinger 1957) kell keresnünk. A rendszerváltást követôen a többség úgy vélte, hogy ugyanolyan keményen dolgozik, mint korábban, de erôfeszítései nem járnak sikerrel. Mivel az egyének meg akarják érteni az ôket körülvevô világ logikáját (Anderson 1983; Johnson-Laird 1983), és ebben a rendszerben saját magukat pozitívan kívánják látni, de tapasztalataik szerint az általuk elfogadható ,,régi játékszabályok" már nem mûködnek, két lehetséges következtetést vonhatnak le. Vagy arra kell gondolniuk, hogy ôk személy szerint nem elég ügyesek, okosak, képzettek, tehetségesek ahhoz, hogy felismerjék az új játékszabályokat, illetve nem képesek alkalmazkodni az új játékszabályokhoz, vagy pedig arra a következtetésre jutnak, hogy az anyagi boldogulást az egyén személyes teljesítménye nem befolyásolja, s nincsenek legitim játékszabályok az új társadalmi berendezkedésben. Mivel az egyének saját pozitív önképüket minden körülmények között fenn akarják tartani (Festinger 1957), Magyarországon a többség e második következtetésre jutott a rendszerváltást közvetlenül követô idôszakban. Ha viszont a személyes teljesítmény nem befolyásolja az anyagi boldogulást, akkor saját egyéni teljesítménye és általában pozitív énképe degradálása nélkül, sôt, szinte ennek védelmében lehetnek elégedetlenek az emberek jövedelmi helyzetükkel és életszínvonalukkal.

Krízismegoldó mechanizmusok
A posztszocialista átalakulás nem egy egyszeri, végleges átváltozás volt, ahol a régi, redisztributív rendszert egyik napról a másikra felváltotta a piac tiszta, kikristályosult viszonyrendszere. A rendszerváltást követôen formálódó új társadalmi-gazdasági viszonyok nem légüres térbôl keletkeztek, a kialakuló struktúra szorosan ráépült a korábbi intézményi-gazdasági háttérre, ,,útfüggô átalakulás" zajlott a posztszocialista országokban (Stark 1992). Róna-Tas (1994) az átalakulás dinamikus modelljérôl beszél, amikor az aktorok nem csupán alkalmazkodnak a kialakult struktúrához, de ezt folyamatosan alakítják, formálják is. Szalai (1997) azt hangsúlyozza, hogy az átmenet idôszakában a formálódó gazdasági elit különösen nagy eséllyel tudta alakítani azt az intézményrendszert, amelyhez alkalmazkodni kell a gazdasági élet résztvevôinek. A folyamatos átalakulás eredményeképpen a sikerhez vezetô út is folyamatosan változott. Róna-Tasék (Róna-Tas és Böröcz 1997) arra a következtetésre jutottak, hogy az intézményi változások következtében az egyes (szimbolikus) tôkefajták értéke is megváltozik, s hosszú távon maguk a tôkék is átalakulnak. A rendszerváltást közvetlenül követô idôszakban tehát az alkalmazkodóképesség és a rugalmasság alapvetô feltétele volt az elôrejutásnak (Rose és Haerpfer 1994; Rose, Mishler és Haerpfer 1998). A posztszocialista országok lakosainak többsége nem tudott olyan nagy mértékben és olyan gyorsasággal alkalmazkodni a folyamatosan változó társadalmi-gazdasági környezethez, amilyen mértékû rugalmasság valószínûsítette volna a sikert. Sik Endre és Gerry Redmond (2000) rámutattak arra, hogy a rendszerváltást követô idôszakban a posztszocialista országok polgárainak többsége ugyanazokat a készségeket aktivizálta, ugyanazokat a problémamegoldási módszereket alkalmazta, amelyeket a szocialista idôszakban fejlesztett ki az anyagi jellegû problémák kezelésére. Csak azok a háztartások tudtak ,,offenzív" stratégiákat alkalmazni, amelyek tagjai nagyobb és többféle szimbolikus tôkével rendelkeztek, és ezeket rugalmasan tudták forgatni. Az elsöprô többség alapvetôen ,,defenzív" stratégiákat alkalmazott, tehát családi költségeiket faragták le, ami egyenes módon vezet az életszínvonallal való elégedetlenséghez.

Racionális cselekvés, befektetés és megtérülés
Korábbi kutatások (Róbert 1996) hívták fel arra a figyelmet, hogy az általános pesszimista közhangulat magyarázatához jó alapot adhat a probléma racionális cselekvéselméletimegközelítése. A befektetések és megtérülések racionális kalkulációjának közgazdászok által használt megközelítésmódját elôször Becker (1976) alkalmazta az emberi viselkedés magyarázatára, szociológiai elméletét Coleman (1986; 1990) fejlesztette ki, s az iskolai egyenlôtlenségek újratermelôdésének magyarázatához Gambetta (1987) alkalmazta elôször, majd a társadalom strukturális mechanizmusainak megértéséhez Goldthorpe (1996; 1998) fejlesztette tovább, és használta fel a társadalmi osztályok intergenerációs stabilitását mutató empirikus adatok magyarázatához. E megközelítésmód szerint az egyének bizonyos célokat tûznek ki maguk elé, számba veszik azokat a mechanizmusokat, szabályokat és eszközöket, amelyeket a céljuk eléréséhez fel tudnak, illetve fel kívánnak használni, figyelembe veszik a külsô kényszereket is (a társadalmi környezet, az általuk utilizálható eszközök korlátozott volta, valamint bizonyos szempontból maga a mûködési mechanizmus is külsô kényszerként fogható fel), s ezek után racionálisan kalkulálnak, hogy adott cél eléréséhez adott ,,befektetés" milyen mértékben térül meg, illetve nem térül meg. A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy az átlagember nem feltétlenül a közgazdászok tiszta racionális kalkulációját alkalmazza. Ugyanazon cél elérése ugyanolyan ,,költségek" kalkulációja esetén az egyik társadalmi csoportnak még megéri, míg a másiknak nem, mivel a külsô szemlélô szempontjából megítélt ,,azonos cél", illetve ,,azonos költség" nem feltétlenül bír azonos jelentéssel a különbözô társadalmi csoportok tagjai számára. Gambetta (1987) például arra hívja fel a figyelmet, hogy egy adott iskolai végzettség elérése azonos objektíve mérhetô anyagi és nem anyagi költségek esetén nem jelenti ugyanazt a költséget egy alacsonyabb, illetve egy magasabb kulturális háttérrel rendelkezô gyerek számára, mivel a gyerek által megtett társadalmi távolság alacsonyabb kulturális háttér esetén lényegesen nagyobb, mint szerencsésebb társa esetében. Goldthorpe (1996; 1998) pedig arra mutat rá, hogy az osztálystruktúrában megcélzott azonos pozíció sem feltétlenül jelenti ,,ugyanazt a célt" a különbözô származású személyek számára. Ha ugyanis igaz az, hogy a szülôknek (s a szülôk társadalmi osztályának) legfôbb célja az, hogy fenntartsák a család intergenerációs stabilitását (azaz, köznapi nyelven fogalmazva: hogy a gyerek legalább annyira vigye, mint a szülei), akkor egy magasabb társadalmi osztályban való bennmaradás, a ,,lecsúszás" elkerülése olyan cél, amely gyakorlatilag minden ,,befektetést" megér. Ugyanakkor egy alacsonyabb társadalmi pozícióból ugyanebbe az osztályba bekerülni már nem feltétlenül éri meg ugyanazokat a költségeket - hiszen a legfôbb cél, az intergenerációs stabilitás ez esetben már kisebb ,,befektetés" esetén is megvalósul.
Róbert Péter (1996, 1979) az általános magyar pesszimizmus magyarázatakor azt a momentumot hangsúlyozza, hogy ,,Magyarországon az emberek befektetéseinek megtérülési rátája alacsony", holott a többség a befektetett humán tôke és anyagi költségek megtérülését várná el - hosszabb idejû és költségû magasabb iskolázottság elérése után magasabb jövedelmet, több munkáért több bért stb. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy Róbert Péter a racionális kalkuláció értelmezési keretét szûkítô tényezôként tárta elénk azokat az empirikus kutatási eredményeket (Kolosi 1990; Sági 1996), amelyek szerint nemzetközi összehasonlításban a magyarok között igen kicsi azok aránya, akik úgy vélekednek, hogy ,,senki sem tanulna évekig azért, hogy ügyvéd vagy orvos legyen, ha nem számítana arra, hogy sokkal többet fog keresni, mint egy egyszerû munkás". Ezen értelmezés szerint a vizsgálatba bevont országok lakói közül a magyarok közül kalkulálnak a legkevesebben ,,racionálisan", számba véve a tanulmányi idô költségeit és a várható megtérülést. A mi megközelítésmódunk szerint viszont ezek a nemzetközi összehasonlító adatok éppen arra mutatnak rá, hogy nemzetközi viszonylatban a magyarok közül vélik a legkevesebben úgy, hogy az iskoláztatásba való befektetés megtérül, a magyar közvélemény körében leginkább az a nézet terjedt el, hogy anyagi szempontból ugyan nem éri meg tanulni, mégis sokan tanulnak. Tehát véleményünk szerint ezek az adatok éppen azt bizonyítják, hogy nemzetközi összehasonlításban a ,,befektetés-megtérülés" kalkuláció során éppen a magyarok azok, akik a leginkább elégedetlenek lehetnek a megtérülési rátával.
Mi az egyszerû költségkalkulációnál tovább lépünk akkor, amikor a magyarok életszínvonallal való elégedetlenségét a racionális cselekvéselmélet alkalmazásával (is) magyarázzuk. Az eredeti, közgazdasági szemléletû megközelítésmódtól eltávolodva, a társadalmi újratermelôdési folyamatok goldthorpe-i racionális cselekvéselméleti megközelítésmódját alkalmazva ugyanis észre kell vennünk, hogy akkor, amikor az egyének egy bizonyos életszínvonal elérését tûzik ki célul, az azonos jövedelem nem jelenti ,,ugyanazt" a célt a különbözô személyek számára. Az életszínvonallal kapcsolatos célok szempontjából feltételezhetjük, hogy - hasonlóan a goldthorpe-i ,,osztályreprodukciós stabilitás" mint kitüntetett cél esetéhez - az egyének elsôdleges célja a jövedelmi stabilitás elérése. Az elsôdleges cél tehát az életszínvonal szinten tartása, a lecsúszás elkerülése. A ,,lecsúszás", illetve ,,szinten maradás" azonban objektíve nehezen mérhetô, hiszen még azonos reálértékû jövedelem is lecsúszásként értelmezhetô akkor, ha közben a ,,többiek" növelni tudták életszínvonalukat, illetve a növekvô anyagi jólétet is lecsúszásként értékelheti az egyén akkor, ha úgy észleli, hogy a többség gyorsabb ütemben tudta növelni az életszínvonalát, mint saját maga.
A nyolcvanas évek ,,szocialista kisvállalkozói" - lángossütôk és taxisok - a Kádár-rendszer jövedelmi egyenlôtlenségi rendszerében a csúcson voltak.
A rendszerváltást követôen viszont még akkor is úgy érzékelhették, hogy anyagi helyzetük romlik, ha objektív jövedelmi helyzetük javult, hiszen egy ,,új" társadalmi réteg - a piaci társadalom tiszta vállalkozói rétege - nyilvánvalóan magasabb jövedelmet ért el, mint az önfoglalkoztatók többsége. Másrészt, korábbi tanulmányok kimutatták (Kolosi és Sági 1998), hogy az elmúlt húsz évben a családok elsöprô többsége szaporítani, illetve minôségileg javítani tudta vagyontárgyait, több és nagyobb értékû tartós fogyasztási cikkeket halmozott fel. Ez azonban nem növelte az egyének elégedettségét, mivel az elhasználódott vagyontárgyak újabbra, modernebbre való cserélését, illetve az újonnan megjelenô, és tömeges elterjedtségû javak (video, mikrosütô, mélyhûtô) megszerzését a családok éppen tömeges elterjedtségük miatt nem értékelik gyarapodásnak, legfeljebb szinten maradásnak.
A jövedelmi stabilitás tehát olyan cél, amelyet csak akkor érhetnek el az egyének, ha kedvezô relatív jövedelmi helyzetük nem változik. A relatív jövedelmi helyzetet pedig nem csupán az objektíve mért faktorok, de a társadalom jövedelmi viszonyairól alkotott globális kép, s ezen észlelt egyenlôtlenségi viszonyrendszerben az egyén észlelt társadalmi pozíciója is befolyásolja. Így a költségek kalkulációja során, az észlelt relatív jövedelmi pozíció függvényében ugyanarról a jövedelemrôl egyesek úgy vélhetik, hogy arányban áll a befektetett idôvel, energiával, egyéni teljesítménnyel, míg mások úgy vélhetik, hogy befektetett erôfeszítéseik nem térültek meg kellôképpen.

A referenciák hatása
A jövedelmi helyzettel való elégedettség vizsgálatakor figyelembe kell vennünk azt, hogy az egyének nem ,,általában" elégedettek anyagi-jövedelmi viszonyaikkal, hanem valamihez képest értékelik saját jelenlegi életszínvonalukat. Az elôzô fejezetben az egyének által kijelölt cél és a megvalósításához szükséges befektetések közötti egyenleg, illetve általában a cél megvalósításának sikere volt az a vonatkoztatási keret, amelyben az egyének helyzetértékelését vizsgáltuk. A kelet-európai átalakulási folyamatok sajátossága az, hogy a volt szocialista országok polgárai egyéni sikereik befektetési-megtérülési kalkulációjának eredményén túl további, az életszínvonallal való elégedettséget jelentôs mértékben befolyásoló vonatkoztatási keretekben is gondolkodhatnak. Tanulmányunk fô célja éppen az, hogy az egyének jövedelmi viszonyaival, életszínvonallal való elégedettségének vizsgálata során rámutassunk a referenciák szerepére, a vonatkoztatási csoportok megválasztásának mechanizmusaira, s ennek hatására az egyének helyzetértékelésére.
A kelet-európai átalakuló társadalmak sajátossága az, hogy az egyének saját helyzetüket a múlt-jelen-jövô, a Kelet-Nyugat, valamint a fejlettebb piac - kevésbé fejlett redisztributív ágazatok hármas szûrôjén keresztül értékelik.[3]- Az életszínvonallal, jövedelmi helyzettel való elégedettséget tehát a korábban említett tényezôkön túlmenôen jelentôs mértékben befolyásolja az egyén jövedelmi mobilitása (mint individuális referencia), azaz jövedelme, életszínvonala idôbeli változásának trendje, valamint az a vonatkoztatási csoport, amelyikhez az egyén saját jövedelmi helyzetét viszonyítja.

Jövedelmi mobilitás
A rendszerváltást követôen Magyarországon oly mértékû gazdasági válság bontakozott ki, amely a lakosság többségének elszegényedését, de legalábbis életszínvonalának drasztikus romlását eredményezte. Csupán egy kis társadalmi réteg tudta életszínvonalát megôrizni, s még ennél is kisebb azok aránya, akik a megváltozott gazdasági körülmények között javítani tudtak anyagi-jövedelmi helyzetükön. Egyes csoportok - elsôsorban a középrétegek - életszínvonala ugyan csak idôlegesen romlott, majd a kibontakozó általános prosperitás hatására újra javulni kezdett, másoké folyamatosan romlott, míg voltak csoportok, amelyek az ,,egyszer fent, máskor lent" helyzetet voltak kénytelenek megélni a rendszerváltást követô idôszakban (Kolosi és Sági 1996; Sági 1998). A viszonylag kis idôszakban az egyének életében bekövetkezett nagymértékû és széles körben tapasztalható jövedelmi mozgások valószínûleg arra késztették a lakosságot, hogy saját életszínvonaluk és jövedelmi helyzetük értékelésekor fokozottabban vegyék figyelembe saját családjuk korábbi helyzetét. Hipotézisünk szerint mindazok, akik csökkenô vagy bizonytalan anyagi-jövedelmi viszonyokról számolhatnak be, hajlamosak jelenlegi helyzetüket saját korábbi életszínvonalukkal összehasonlítani, míg azok, akiknek az anyagi-jövedelmi viszonyai a rendszerváltást követôen javultak, helyzetértékelésük során inkább hajlamosak jövôbeli anyagi prosperitásukra építeni jelenlegi helyzetük értékelését is.

A Nyugat mint referenciacsoport
A rendszerváltást megelôzôen a kelet-európai társadalmak oly mértékben voltak elzárva a Nyugattól, s a politikai-gazdasági társadalmi távolságok oly nagy mértékûek voltak, hogy a kelet-európai polgárok többsége számára fel sem vetôdhetett, hogy akkori anyagi-jövedelmi viszonyaikat a fejlettebb nyugat-európai lakosokéhoz mérje. Sajnos, empirikus adataink nincsenek, viszont - a korszak legitimációs mechanizmusait ismerve - joggal feltételezhetjük, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a magyarok többsége elsôsorban a többi szocialista ország lakosaihoz viszonyította életszínvonalát. Ez az egyenleg egyértelmûen pozitív volt, a magyarok többsége jó hatékonysággal fogadta el a rendszer legitimációjaként a többi szocialista országnál magasabb életszínvonalat, nagyobb árukészletet. A piacgazdaságra való áttérést követôen a magyar és a nyugati gazdasági-politikai struktúra már nem tért el olyan mértékben egymástól, hogy a különbség lehetetlenné tette volna az összehasonlítást. Ráadásul, mint korábban említettük, az átalakulási folyamatok széles körû támogatottságának egyik legfôbb oka az volt, hogy a magyarok olyan piaci mechanizmusok bevezetését kívánták az országban, amely lehetôvé teszi számukra a (fejlett nyugati) piacgazdaságok által nyújtott életszínvonal elérését. Az átalakulást követôen tehát mind gyakoribbá vált Kelet és Nyugat összehasonlítása, a politikai-gazdasági átalakulások folyamán törvényszerû volt, hogy a tömegek azt figyeljék, vajon ,,megérte-e" elszenvedni az átalakulás negatív következményeit, a gazdasági átalakulás meghozta-e várva várt gyümölcsét, csökken-e a nyugati piacgazdaságok és a ,,keleti piacgazdaságok" polgárainak életszínvonalában megmutatkozó szakadéknyi különbség. Hipotézisünk szerint tehát a rendszerváltást követôen a magyarok már nem tekintik viszonyítási alapnak a kelet-európai volt szocialista országokat akkor, amikor saját jövedelmi helyzetüket értékelik. Vizsgálatunk során elemezni fogjuk, hogy a rendszerváltás után egy évtizeddel milyen arányban hódított tért a Nyugat mint referencia a magyar köztudatban, mely tipikus társadalmi csoportok hajlamosak leginkább arra, hogy saját jövedelmi helyzetüket a nyugati polgárokéhoz hasonlítsák, s a ,,Nyugat" mint referenciacsoport milyen mértékben befolyásolja helyzetértékelésüket, jövôbeli várakozásaikat.

Piaci - nem piaci pozíció
Magyarország nem csupán átalakuló társadalom, de egyben gazdaságilag kevésbé fejlett társadalom is. Az átlagos jövedelmek jóval elmaradnak a fejlettebb nyugat-európai társadalmakétól, sôt, a periférián levô európai országokétól is. Ennek ellenére azon foglalkozások képviselôinek jövedelme, akik piacképes tudással rendelkeznek, és ezt piaci viszonyok között értékesítik, nagyságrendileg megközelíti a megfelelô nyugat-európai jövedelmeket. Különösen igaz ez azokra, akik külföldi tulajdonú vállalatoknál felelôs és nagy szaktudást igénylô pozíciókat töltenek be (Tóth 1995). Ugyanakkor a hasonló foglalkozású, de nem a piaci szférában elhelyezkedô kollégáik jövedelme (részben a gazdasági fejletlenség, részben pedig az állam jövedelempolitikája miatt) lényegesen e szint alatt marad. Kézenfekvô tehát az a feltételezésünk, hogy a lakosság - vagy legalábbis annak piacképes szaktudással rendelkezô része - saját jövedelmi helyzetét a piaci-nem piaci szféra mint viszonyítási rendszer mentén is értékeli.

Az átlaghoz való viszonyítás és a percepció torzulásai: a középre húzás és a ,,kognitív hatékonyság"
elvének hatása
Végül, de nem utolsósorban nyilvánvaló, hogy az emberek többsége jövedelmi helyzetét saját országa általános helyzetéhez, az ,,átlaghoz" is viszonyítja, és saját jövedelmi helyzetét ennek függvényében (is) értékeli. Az objektív tényeken túl az egyének relatív jövedelmi pozíciójának észlelését jelentôs mértékben befolyásolja a ,,középre húzás" és a ,,kognitív hatékonyság" szociálpszichológiai elvének hatása. Az egyének hajlamosak saját közvetlen környezetüket (szomszédok, barátok, kollégák, rokonok) a ,,társadalom" reprezentatív szegmensének tekinteni, ezért gyakran túlbecsülik e csoportok által reprezentált társadalmi rétegek valós arányát. Mivel az egyének többsége inkább hozzá hasonló státusú egyénekkel érintkezik, és saját helyzetét közvetlen környezetéhez viszonyítja, hajlamos arra, hogy saját helyzetét is átlagosnak értékelje (Simpson és mások 1988; Evans, Kelley és Kolosi 1992). A magasabb jövedelmûek tehát felülbecsülik barátaik, ismerôseik, üzlettársaik, szomszédaik arányát a társadalomban, így saját relatív jövedelmi helyzetüket alacsonyabbnak vélik a valóságosnál. Ugyanakkor az alacsonyabb jövedelmûek esetében a ,,középre húzás" általános törvényszerûségének hatását egy másik szociálpszichológiai tényezô, a ,,kognitív hatékonyság" elvének érvényesülése módosítja (Taylor 1981). E szerint az egyének saját helyzetük értékelésekor nem tudják figyelembe venni az összes releváns információt, ezek közül csak korlátozott számút tekintenek alapnak. A feltûnô, kiugró tényeket inkább hajlamosak figyelembe venni, míg a kevésbé látványos dolgok elkerülik figyelmüket. Több olyan tényezô is van, ami valószínûsíti, hogy egy jelenség figyelemfelkeltô, látványos legyen. A kutatók ezek közül a távolságot és a ritkaságot tekintik a legfontosabbnak (Taylor és Fiske 1978; 1998). A rendszerváltást követô Magyarországon csupán egy nagyon szûk, elzárkózó - fôként vállalkozókból álló - réteg ért el kiugróan magas jövedelmet, miközben a többség életszínvonala csökkent (Kolosi és Sági 1996; Kolosi, Szivós és Bedekovics 1998). A gazdagság, illetve a növekvô jövedelem tehát ritka, a gazdagok rejtôzködô életvitele (Kolosi és Sági 1997) megfelelô távolságot biztosít ahhoz, hogy a figyelmet maga felé fordítsa, ugyanakkor a jólét bizonyos jelei (házak, autók) jól észlelhetôek. Következésképpen a gazdagság sokkal feltûnôbb az átlagember számára, mint a szegénység. Az alacsonyabb jövedelmûek hasonlóképpen túlbecsülik ugyan saját környezetük részarányát a társadalom egyenlôtlenségi struktúrájában, mint a magas jövedelmûek, viszont a szegények a gazdagság ,,látványos" volta miatt a jómódúak arányát és gazdagságának mértékét is túlbecsülik. A szegények társadalomképét tehát a ,,középre húzás" és a ,,látványosság" szabályának együttes hatása a ,,sok szegény, kevés számú, de nagyon gazdag ember" percepció felé mozdítja el, ahol ôk a többséghez, az átlaghoz tartoznak ugyan, de e többség a gazdagokhoz képest szegény.
A továbbiakban a jövedelmi helyzet lakossági értékelésének alakulását elemezzük az általunk fontosnak vélt objektív faktorok, referenciacsoportok és a szubjektív jövedelmi mobilitás mint lehetséges viszonyítási tényezôk tükrében az 1999-es Tárki-Monitor-vizsgálat adataira támaszkodva.

Észlelt relatív jövedelmi helyzet
Empirikus adataink erôteljesen mutatják az ,,átlaghoz tartás" bevezetôben részletesebben kifejtett jelenségét. A vizsgálatba bevont felnôttek kétharmada véli úgy, hogy saját jövedelmi helyzete körülbelül megfelel az országos átlagnak, további egynegyedük saját jövedelmi helyzetét a többségénél rosszabbnak ítéli, s csupán a felnôtt lakosság 9%-a látja úgy, hogy anyagi helyzete valamivel jobb az átlagosnál. Minden társadalmi-demográfiai csoporthoz tartozó megkérdezettek legalább fele, de inkább kétharmada átlagosnak tekinti saját jövedelmi helyzetét. Lényeges rétegek szerinti eltérés csupán abban mutatkozik, hogy a többiek (tehát, akik úgy vélik, hogy saját anyagi helyzetük nem átlagos) inkább az átlag fölé, vagy inkább az átlag alá sorolják be magukat. Ennek megfelelôen a falusi lakosok kétharmada saját jövedelmi helyzetét átlagosnak tartja, bô egynegyede pedig átlag alattinak, míg a budapestiek 62%-a középre sorolja be önmagát, viszont 15%-a úgy véli, hogy jövedelmi viszonyai valamivel jobbak az átlagosnál. Hasonlóan, a vállalkozók, felsô vezetôk, alsó vezetôk és értelmiségiek többsége az átlagot felülrôl közelíti meg (azaz bô felük-kétharmaduk átlagosnak észleli saját jövedelmi helyzetét, a többiek viszont többségükben átlag fölöttinek), míg a szakképzetlen munkások és parasztok önbesorolása alulról tart az átlaghoz. Adataink nem csupán az egyéni jövedelem és a szubjektív relatív jövedelmi helyzet között mutatnak hasonló összefüggéseket, de a család és így az egyén anyagi-jövedelmi helyzetét árnyaltabban tükrözô ekvivalenciajövedelem[4] és a szubjektív relatív jövedelmi pozíció között is. Az ekvivalenciajövedelem alapján számított jövedelmi deciliseket alapul véve adataink szerint a legszegényebbek 44%-a úgy véli, hogy családjának anyagi helyzete átlagosnak mondható, csupán minden második nagyon szegény személy vallott úgy, hogy anyagi helyzete átlag alatti (s ezen belül is csak minden ötödik nagyon szegény értékelte úgy, hogy anyagi helyzete sokkal rosszabb, mint az ország lakosainak többségéé). Másrészt, az ekvivalenciajövedelem alapján leginkább jómódúnak számító 10% bô fele (53,8%) úgy véli, hogy jövedelmi helyzete átlagos, s tíz ilyen megkérdezettbôl csak négyen észlelik, hogy átlag feletti anyagi helyzetûek. Az objektíve mért jövedelmi helyzet és a relatív jövedelmi helyzetértékelés között adataink tehát csak gyenge kapcsolatot mutatnak, a ,,középre húzás" és a ,,látványosság" törvényszerûségének együttes hatása erôteljesen befolyásolja a relatív jövedelmi helyzetértékelést.
Jövedelmi feszültség
Adatfelvételünk során nem csupán az objektív jövedelmi helyzetet térképeztük fel. Megkérdeztük a vizsgálatba bevont személyeket arról is, hogy véleményük szerint mekkora az a jövedelem, ami családjuk számára a tisztes megélhetést biztosítaná. Ez alapján, valamint az általunk objektíve mért családi jövedelem alapján egy olyan jövedelmi feszültséget mérô változót alakítottuk ki, amely a kívánatos családi jövedelem és a ténylegesen mért családi jövedelem arányát mutatja.[5] Az így alkotott jövedelmifeszültség-változó értéke tehát 1 körül mozog, ha a kérdezett körülbelül akkora jövedelmet tart családja kielégítô életszínvonala számára megfelelônek, mint amekkorával ténylegesen rendelkezik, 1-nél kisebb, ha kevesebb jövedelmet is megfelelônek tartana, míg 1-nél nagyobb, ha magasabb jövedelmet tartana megfelelônek, mint amekkora jövedelme jelenleg családjának van. Az így képzett jövedelmifeszültség-változót a könnyebb kezelhetôség miatt decilisekbe rendeztük. Adataink szerint minden tizedik megkérdezett kevesebb családi jövedelmet is megfelelônek tartana, mint amennyivel jelenleg rendelkeznek, a megkérdezettek tizede körülbelül megfelelônek tartja családja anyagi-jövedelmi viszonyait, míg a felnôtt magyar népesség elsöprô többsége kisebb-nagyobb mértékben elégedetlen családja jövedelmével. A megkérdezettek átlagosan kétszer akkora családi jövedelmet
tartanának megfelelônek, mint amennyivel most rendelkeznek, de a leginkább elégedetlenek ötszörös jövedelmet tartanának csak kielégítônek családjuk számára.
Hasonlóan a relatív jövedelmi helyzet észlelésének elemzésekor tapasztalthoz, a jövedelmi feszültség is csupán gyenge összefüggést mutat az objektíve mért jövedelmi helyzettel. Mind az egyén, mind pedig a háztartás ekvivalenciajövedelmét véve,[6] adataink szerint ugyan a jövedelmi helyzet és a jövedelmi feszültség között erôs lineáris (fordított irányú) összefüggés van, azaz minél jobb az egyén jövedelmi helyzete, annál kisebb jövedelmi feszültséget él meg, viszont még a legmagasabb jövedelemmel rendelkezôk esetében is jelentôs mértékû jövedelmi feszültséggel kell számolnunk. Az egyéni jövedelem szerint képzett legalsó jövedelmi decilisbe tartozók két és félszer magasabb családi jövedelmet tartanának megfelelônek, mint ameny-nyivel most rendelkeznek, de még a legfelsô decilisbe tartozók is a mostaninál 44%-kal magasabb családi jövedelemmel lennének csak megelégedve. Az életszínvonalat jobban mérô (és a késôbbi, részletesebb elemzés alapját képezô) ekvivalenciajövedelmek alapján létrehozott jövedelmi decilisek szerint vizsgálva a jövedelmi feszültséget, a legszegényebbek három és félszer magasabb családi jövedelmet szeretnének, mint amennyijük most van, viszont még a 9. decilisbe tartozók is csak akkor lennének elégedettek, ha családi jövedelmük a jelenleginél 47%-kal magasabb lenne, s a leginkább jómódúak is átlagosan 14%-os jövedelmi feszültséget élnek meg. A vállalkozók a legkevésbé elégedettek a jövedelmükkel annak ellenére, hogy mind az egyéni, mind pedig a háztartás ekvivalenciajövedelme szerint átlag fölötti anyagi helyzetûek. Ugyanakkor a legidôsebbek az átlagosnál kevésbé elégedetlenek, annak ellenére, hogy jövedelmük átlag alatti.
Minél magasabb tehát egy család jövedelme, annál magasabb jövedelemmel lennének elégedettek a család tagjai. A jövedelem növekedésébôl tehát nem következik automatikusan az elégedettség, a magasabb jövedelem magasabb igényeket támaszt. Mindezen tények arra utalnak, hogy az egyes társadalmi csoportok saját jövedelmüket döntôen más-más referenciacsoporthoz viszonyítva értékelik - a vállalkozók a nagyvállalkozókhoz vagy nyugati partnereikhez, míg az idôsek a magyar átlaghoz vagy saját korábbi jövedelmi helyzetükhöz, s ez befolyásolja anyagi helyzetük értékelését.

Jövedelmi mobilitás
Elméleti kiindulópontunk szerint az egyén észlelt szubjektív jövedelmi mobilitása (tehát az a tény, hogy az elmúlt tíz évben hogyan változott jövedelmi helyzete saját megítélése szerint) jelentôsen befolyásolja jelenlegi anyagi helyzetének értékelését. Feltételezésünk szerint az azonos ,,objektíve mért" nívón élô személyek közül a romló anyagi körülmények között élôk elégedetlenebbek, míg azok, akik javuló életszínvonallal dicsekedhetnek, elégedettebbek a jövedelmi helyzetükkel, tehát a jövedelmi mobilitás önmagában, a tényleges jövedelmi helyzettôl függetlenül lényegesen befolyásolja az elégedettséget.
Vizsgálatunk során a kérdezetteknek nyolc lehetséges jövedelmi mobilitást stilizáló ábrát mutattunk, és ezek alapján megkértük ôket, hogy válasszák ki azt az ábrát, amely leginkább kifejezi hogyan változott anyagi helyzetük a rendszerváltás óta. Az észlelt szubjektív jövedelmi mobilitás megoszlása nagyjából megegyezik a magyar társadalomban a rendszerváltást követôen lezajlott, objektíve mért jövedelmi változással. A válaszadók harmada folyamatos életszínvonal-romlást élt meg a rendszerváltás óta, további egyötödük kisebb-nagyobb periódusban anyagi helyzetének romlását is átélte. Változatlan anyagi viszonyokról a megkérdezettek 15%-a számolt be, a kérdezettek további egyötöde ideiglenes (felfelé vagy lefelé mutató) jövedelmi mozgás után gyakorlatilag változatlan anyagi helyzetrôl tudósított. A megkérdezettek 9%-a a rendszerváltás abszolút nyertesének tekinthetô abban az értelemben, hogy a megváltozott gazdasági-politikai körülmények anyagi helyzetük folyamatos javulását eredményezték, végül a válaszolók 14%-a vallott arról, hogy kisebb-nagyobb negatív kilengések után jövedelmük javuló tendenciát mutat.
Adataink szerint az észlelt szubjektív jövedelmi mobilitás gyenge kapcsolatban van a jövedelmi feszültség mértékével. Általában ugyan elmondható, hogy a romló jövedelmi helyzetûek nagyobb, míg a javuló anyagi helyzetûek valamivel kisebb jövedelmi feszültséget élnek meg, de még a folyamatosan növekvô életszínvonalat észlelôk is meglehetôsen elégedetlenek családi jövedelmük nagyságával (a jövedelmi feszültség mérôszáma 1,7-szeres), s a folyamatosan romló anyagi helyzetûek jövedelmi feszültsége sem kiugró mértékû (2,13-szoros). A jövedelmi feszültségre nyilvánvalóan hat az objektíve mért jövedelmi helyzet, s a jövedelmi mobilitás és a jövedelmi helyzet is nyilvánvalóan korrelál egymással. A jövedelmi mobilitás ,,tiszta" hatását többváltozós oksági modelljeinkben elemezzük részletesebben.

Referenciacsoportok
Vizsgálódásunk tulajdonképpeni fókuszában a jövedelmi helyzet értékelése során figyelembe vett referenciacsoportok elôfordulásának gyakorisága, és a tipikus referenciacsoportok helyzetértékelést befolyásoló hatása áll. Kérdôívünkben 13 lehetséges referenciacsoportot soroltunk fel, s arra kértük a válaszolókat, hogy a felsorolt tényezôk közül válasszák ki azt a hármat, amelyet leginkább figyelembe vesznek anyagi-jövedelmi helyzetük értékelésekor, illetve azt a hármat, amelyet egyáltalán nem vesznek figyelembe. Ezek alapján klaszteranalízist végeztünk, amely olyan tipikus referenciatípusokat eredményezett, amelyek jól elkülönült csoportokra bontják e szempontból a felnôtt magyar népességet.
Adataink szerint a magyarok leginkább a barátok, közelebbi ismerôsök életszínvonalát (51,4%), a lakókörnyezetükben élôk helyzetét (48%), saját régebbi életszínvonalukat (49%) és a magyarországi átlagemberek életszínvonalát (43%) veszik figyelembe akkor, amikor saját anyagi-jövedelmi helyzetüket értékelik. A kérdezettek egyharmada testvérei, kortárs rokonai anyagi helyzetét is fontos referenciának tekinti. Általában elmondható, hogy a többség nem viszonyítja saját jövedelmi helyzetét a nála magasabb anyagi-társadalmi pozícióban levô személyekhez. A megkérdezettek csupán 3,3%-a viszonyítja jövedelmi helyzetét a fônökeiéhez, 3%-a a hazai nagyvállalkozókéhoz, 6%-a pedig a magyarországi gazdagokéhoz. A magyarok tehát nem keserítik feleslegesen az életüket azzal, hogy túlságosan magasra helyezzék a mércét akkor, amikor életszínvonalukat, anyagi helyzetüket értékelik. Sajnos, nincsenek korabeli adataink arról, hogy a rendszerváltást megelôzôen, a pártállami rendszerben a magyarok milyen mértékben hasonlították össze saját anyagi-jövedelmi viszonyaikat a többi kelet-európai ország lakosaiéval. Társadalomkutatók és politológusok körében azonban általánosan elfogadott az az állítás, hogy a magyar társadalmi-politikai berendezkedés egyik leginkább hatékony és mûködô legitimációs mechanizmusa a többi, ,,szovjet blokkhoz" tartozó ország életszínvonalával való összehasonlítás volt. Magyarországot az itt lakók a ,,láger legvidámabb (legmagasabb életszínvonalú) barakkjának tekintették, s a többiekhez képest elfogadhatónak tartották az életet hazánkban. Valószínûleg ebben az idôszakban a nyugat-európai életszínvonal még olyan távolinak, elérhetetlennek tûnt, hogy az ehhez való viszonyítás a többség számára éppen olyan valószínûtlen lett volna, mint napjainkban az életszínvonalat a nagyvállalkozók anyagi helyzetéhez viszonyítani. Napjainkban azonban, amikor egyes társadalmi csoportok jövedelme megközelíti a nyugat-európai sztenderdet, és az Európai Unióhoz való csatlakozás (tehát a szabad munkaerô-áramlás) elérhetô közelségbe került, már sokkal reálisabbnak tûnik az emberek számára a Nyugattal való összehasonlítás, a nyugati életszínvonal referenciaként való figyelembevétele anyagi helyzetük értékelésekor. A kelet-európai összehasonlítás ugyanakkor irrelevánssá vált. Adataink szerint a többi kelet-európai ország életszínvonalát csupán a megkérdezettek 3%-a választotta be abba a három legfontosabb csoportba, amelyet figyelembe vesznek akkor, amikor saját életszínvonalukat értékelik, ugyanakkor a felnôtt magyar népesség 11%-a a nyugat-európai átlagot (is) fontos referenciának tekinti. Meg kell említenünk még, hogy a képzettség, és a piaci - nem piaci szféra figyelembevétele sem elhanyagolható a lakosok körében életszínvonaluk értékelése során. A válaszadók 15%-a választotta a legfontosabb három referenciacsoport közé a hasonló képzettségû (állami vagy magánszektorban dolgozó) embereket.
 

1. ábra. Az életszínvonal értékelését befolyásoló tipikus referenciacsoportok megoszlása
Klaszteranalízisünk során a tipikus referenciatípusok hat jól elkülönülô csoportja tárult a szemünk elé. A legtöbben (31%) a közvetlen környezetükben élô embereket, valamint az átlagot[7] tekintik legfôbb referenciakörüknek életszínvonaluk értékelése során. Második leggyakoribb tipikus referenciakör (19%) az, amely a környezeten túl a személyes jövedelmi mobilitást is figyelembe veszi[8] az anyagi helyzet értékelésekor. Közel azonos arányban fordul elô a rokoni-baráti szûk környezet[9] és az egyéni jövedelem idôbeli változása (13%), az átlag és a jövedelmi mobilitás[10] (13%), valamint a képzettség, szaktudás[11] (14%) alapvetô szempontként való figyelembevétele az életszínvonal értékelésekor. Eredményeink szerint jól elkülönült és nem elhanyagolható létszámú (9,7%) csoportot alkotnak azok, akik saját jövedelmi helyzetük értékelésekor a Nyugat-Európában élô emberek életszínvonalát (is) figyelembe veszik (1. ábra).
A csoportok közül részletesebben az ,,új" és a nemzetközi összehasonlításban is ,,speciális" tipikus vonatkoztatási csoportnak, a nyugati polgárok életszínvonalának referenciaként való választását elemezzük. A férfiak közül lényegesen többen (12,6%) viszonyítják saját anyagi helyzetüket a nyugat-európai országok polgáraihoz, mint a nôk közül (7,3%). Lényeges összefüggés van az életkor és e referenciacsoport választása között is.
A legfiatalabbak átlagon felül (16,6%) tekintenek a Nyugat felé, míg a legidôsebbek átlagon alul (5%) választják a Nyugatot vonatkoztatási csoportnak. Minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál inkább hajlamos arra, hogy saját helyzetét a nyugati polgárokéhoz viszonyítsa. A diplomások 18%-a veszi figyelembe nyugati szomszédaink jövedelmét saját helyzetének értékelésekor. A magasabb státusú (és jövedelmû) foglalkozási csoportba tartozók körében az átlagosnál gyakoribb e referencia választása.
A vállalkozók és felsô vezetôk egyötöde, a beosztott értelmiségieknek pedig 17%-a viszonyítja saját anyagi-jövedelmi helyzetét a nyugatiakéhoz is. Különös módon nem csupán a legmagasabb, de a legalacsonyabb személyes jövedelmi decilishez tartozók is az átlagnál hajlamosabbak arra, hogy helyzetüket nyugati szomszédainkkal hasonlítsák össze. Ennek valószínûleg az az oka, hogy ebbe a csoportba sok fiatal (jövedelem nélküli) diák került, akik életkoruk és (leendô) iskolai végzettségük folytán is az átlagnál hajlamosabbak saját helyzetüket a nyugat-európaihoz viszonyítani. Ugyanakkor, a család ekvivalenciajövedelmét tekintve, adataink erôs lineáris korrelációt mutatnak az életszínvonal és a nyugati polgárok referenciaként való választásával. Különösen nagy arányban (22%) viszonyítanak a Nyugathoz a legmagasabb életszínvonalon élô tíz százalékhoz tartozó személyek. A nyugati nyelvek ismerete (tehát a nyugati piacon való piacképesség szükséges, de nem elegendô feltétele) valamelyest növeli annak a valószínûségét, hogy az egyén a Nyugathoz viszonyítja saját anyagi helyzetét, de különös módon más (nem nyugati nagy) nyelv ismerete is megnöveli ezt a valószínûséget. Nem annyira a nyugati nyelv ismeretérôl, valószínûleg sokkal inkább az általános kulturális tôke - melynek Magyarországon sajnos meglehetôsen releváns indikátora a bármely idegen nyelv ismerete - hatásáról van tehát ez esetben szó.
Általában tehát elmondhatjuk, hogy éppen azok a társadalmi csoportok hajlamosak saját anyagi-jövedelmi helyzetüket a (sokkal magasabb életszínvonallal rendelkezô) nyugat-európai országok lakóinak életszínvonalához viszonyítani, akik magyar viszonylatban a legjobb anyagi helyzetben vannak. A magasabb életszínvonal tehát azért nem (feltétlenül) eredményez nagyobb elégedettséget, mert egy bizonyos státus és jövedelemszint elérése után a magyarok referenciacsoportot váltanak. Meg kívánjuk jegyezni, hogy valószínûleg hasonló folyamat zajlott le a társadalom kevésbé jómódú rétegei körében is. A rendszerváltás során a többi volt szocialista ország megszûnt a magyarok referenciacsoportja lenni. A politikai-gazdasági átalakulást közvetlenül követô idôszakban tehát gyors ütemben megszabadultak a legitimitást, és relatív elégedettséget eredményezô ,,láger és ennek legvidámabb barakkja" viszonyítási rendszertôl, s ezzel növelték saját elégedetlenségi faktorukat.
Adataink erôteljesen alátámasztják azt a hipotézisünket, hogy a Nyugat mint referenciacsoport figyelembevétele erôteljesen növeli a jövedelmi feszültséget. A többi referenciacsoport-típust figyelembe vevôk átlag körüli jövedelmi feszültséget élnek meg, míg a ,,nyugatosok" körében ennél nagyobb, 2,04-szoros szorzóval jellemezhetô jövedelmi feszültséget regisztráltunk.

2. ábra. A jövedelmi feszültség átlagos értéke a referenciacsoport-típusok szerint

Oksági modellek
A továbbiakban olyan oksági modelleket építettünk fel, amelyek a jövedelmi feszültséget, illetve a jövôben való anyagi boldogulásba vetett hitet magyarázzák oly módon, hogy többváltozós statisztikai modellek alkalmazásával kiszûrik a magyarázó változók keresztkorrelációjából adódó hatást, tehát e változók ,,tiszta", önmagukban mért hatásait elemzik.

A jövedelmi feszültséget befolyásoló faktorok
A jövedelmi feszültség esetében többváltozós OLS regressziós modellt építettünk fel (1. táblázat), melynek függô változója a jövedelmi feszültség mértéke, magyarázó változói pedig a fôbb társadalmi-demográfiai faktorok (nem, életkor, településtípus, iskola és foglalkozási csoport), a munkahely tulajdoni jellege (az inaktívak, illetve a nem teljesen magántulajdonban levô magyar vállalatnál dolgozók tartoznak a referenciacsoportba), az észlelt szubjektív jövedelmi mobilitást jellemzô dummy-változók, a tipikus referenciacsoportok és az ekvivalenciajövedelem. Eredményeink szerint a jövedelmi feszültség mértékére - nem meglepô módon - a háztartás ekvivalenciajövedelme hat legerôteljesebben, mégpedig oly módon, hogy minél magasabb valakinek az életszínvonala, annál kisebb jövedelmi feszültséget él meg. (A standardizált regressziós együttható értéke -0,35). A többi jövedelmi feszültséget szignifikánsan befolyásoló tényezôk közel azonos mértékben (a standardizált regressziós együtthatók értékei 0,4-0,6 között vannak) hatnak a jövedelmi feszültség mértékére. Az idôsebbek korukból adódóan kisebb jövedelmi feszültséget élnek meg, mint a fiatalok. Mivel az életkor kontrollálva van a jövedelemmel, a jövedelmi mobilitással és a referenciacsoportokkal, ez a hatás nem abból adódik, hogy az idôsebbek más referenciacsoporthoz hasonlítják a jelenlegi helyzetüket, nem is az esetlegesen a többségtôl eltérô jövedelmi mobilitásukból - tehát nem a periódushatásokból. Ezt a tényt az életkor kohorszhatásának kell tehát tulajdonítanunk. A kisebb városokban élôk valamivel elégedetlenebbek jövedelmi helyzetükkel, mint a falusiak, míg a nagyobb városokban (a megyeszékhelyen és Budapesten) élôk önmagában attól, hogy nagyvárosban laknak, nem lesznek statisztikailag szignifikánsan elégedetlenebbek. Fel kívánjuk hívni a figyelmet arra, hogy a foglalkozási hierarchia csúcsán való elhelyezkedés lényegesen növeli annak a valószínûségét, hogy az egyén nagy jövedelmi feszültséget él meg. Mivel modellünkben a jövedelem és a referenciacsoportok önálló magyarázó tényezôként szerepelnek, ezt a hatást nem magyarázhatjuk sem e csoportokon belüli meglehetôsen nagy jövedelmi különbségekkel, sem pedig azzal a ténnyel, hogy ezek azok a foglalkozási csoportok, amelyek tagjai az átlagnál nagyobb arányban hasonlítják saját jövedelmi helyzetüket a nyugat-európai szinthez. Adataink tehát a magasabb foglalkozási pozíció önmagában való feszültségnövelô hatását mutatják.
Korábbi eredményeinknek megfelelôen (Sági 1998) a rendszerváltás óta folyamatosan csökkenô anyagi helyzetet észlelôk statisztikailag szignifikánsan nagyobb jövedelmi feszültséget élnek meg, mint a többiek. Ez független az objektíve mért jövedelmi helyzetüktôl, valamint attól a ténytôl is, hogy jelenlegi helyzetüket saját korábbi anyagi viszonyaikhoz mérik, s ez teremt bennük feszültséget. Ez a hatás tehát önmagában a lefelé való jövedelmi mobilitás hatása.
Végül, de nem utolsósorban, eredményünk szerint a Nyugat mint választott referenciacsoport statisztikailag szignifikánsan, pozitívan hat a jövedelmi feszültség mértékére. Azok tehát, akik ezt a referenciacsoportot választották, lényegesen nagyobb jövedelmi feszültséget élnek meg, mint azok, akik a magyarországi átlaghoz és környezetükhöz viszonyítják a jövedelmi helyzetüket.
Modellünk magyarázó ereje ugyan nem túl erôs (11%-os), tehát léteznek olyan, általunk figyelembe nem vett egyéb tényezôk is, amelyek lényegesen befolyásolják a jövedelmi feszültség mértékét, viszont ez az elemzés egyértelmuen bebizonyította azt, hogy az egyének jövedelmi helyzetükkel való elégedettségét lényegesen befolyásolja az általuk választott viszonyítási csoport. A vállalkozók, felsô vezetôk és a nyugati referenciacsoportot választók tehát jövedelmüktôl függetlenül, sôt, ezáltal szinte megerôsítve, a többieknél nagyobb jövedelmi feszültséget élnek meg.

1. táblázat. A jövedelmi feszültséget magyarázó OLS regressziós modell, és a család anyagi prosperitását magyarázó logisztikus regressziós modellek
 
A jövedelmi feszültség oksági magyarázata, 
az OLS regressziós 
modell standardizált
együtthatói 
A személyes életszínvonal jövôbeli kedvezô alakulásába vetett hit oksági magyarázata. Logisztikus regressziós modellek esélyhányadosai
Nem (1) ns -1,26 (1)
Kor -0,05 (1) -0,99 (2)
Településtípus (2)
város -0,04 (1) ns
megyeszékhely ns ns
Budapest ns ns
Iskola (elvégzett osztályok) ns ns
Foglalkozási viszony (3)
nem mezôgazdasági önálló -0,06 (2) ns
felsô vezetô -0,04 (1) -0,44 (1)
közép/alsó vezetô ns ns
értelmiségi ns -0,54 (1)
egyéb szellemi ns -0,64 (1)
szakképzetlen munkás ns ns
mezôgazdasági fizikai ns ns
inaktív ns ns
A jövedelmi feszültség oksági magyarázata, 
az OLS regressziós 
modell standardizált
együtthatói 
A személyes életszínvonal jövôbeli kedvezô alakulásába vetett hit oksági magyarázata. Logisztikus regressziós modellek esélyhányadosai
Munkahely tulajdona (4)
külföldi ns ns
részben külföldi ns ns
magyar, nem állami ns ns
Jövedelmi mobilitás (5)
cikcakk, majd fel ns ns
folyamatosan fel ns -2,12 (3)
le, majd fel ns ns
folyamatosan le -0,06 (2) -0,40 (3)
fel, majd le ns -0,36 (3)
rövid csökkenés után változatlan ns -0,63 (2)
rövid növekedés után változatlan ns -1,65 (2)
Tipikus referenciacsoport (6)
közvetlen szûk környezet ns -1,44 (1)
Nyugat -0,05 (3) ns
környezet és jövedelmi mobilitás  ns ns
és jövedelmi mobilitás  ns ns
képzettség  ns ns
Ekvivalenciajövedelem -0,35 (3) -1,001 (3)
Jövedelmi feszültség (Csak a 2. modellben) - ns
Konstans -2,54 (8) -1,42 ()9
R2 -0,11 (8)

(1) referenciakategória: nô
(2) referenciakategória: falu
(3) referenciakategória: szakmunkás
(4) referenciakategória: egyéb
(5) referenciakategória: változatlan
(6) referenciakategória: átlag és környezet

A személyes anyagi prosperitást befolyásoló tényezôk
A személyes jövedelem prosperitását mérô változónk mérési szintje (ötfokú ordinális skála) nem tette lehetôvé, hogy lineáris regressziós modellel magyarázzuk a személyes életszínvonal várható alakulásával kapcsolatos attitûdöt. Ezért függô változónkat dummyvá alakítottuk (1, ha a teljesen egyetértett vagy egyetértett azzal az állítással, hogy ,,Ahogy a dolgok alakulnak Magyarországon, az olyan embereknek, mint Ön és családja, jó esélyük van életszínvonaluk javítására, egyéb esetben 0), és logisztikus regressziós modell felállításával magyaráztuk ezen attitûd létének valószínûségét (1. táblázat). Magyarázó változóként a jövedelmi feszültséget magyarázó regressziós modellnél alkalmazott változókon túlmenôen a jövedelmi feszültség mértékét is bevontuk.
E modell eredményei szerint is a jövedelem befolyásolja legerôteljesebben a személyes anyagi prosperitásba vetett hitet: minél magasabb a jövedelme valakinek, annál valószínûbb, hogy bizakodóan tekint a jövôbe. A társadalmi-demográfiai faktorok közül a nem, az életkor, és a vezetô beosztás mutatkozott szignifikáns hatásúnak. Ezek szerint tehát a nôk és a fiatalabbak lényegesen nagyobb valószínûséggel tekintenek bizakodóan a jövôbe, mint a férfiak és az idôsebbek. Ugyanakkor a felsô vezetô, értelmiségi és nem diplomás szellemi foglalkozást ûzôk fele akkora valószínûséggel bíznak abban, hogy a közeljövôben életszínvonalukat növelni tudják, mint a szakmunkások. Eredményeink szerint a rendszerváltás óta folyamatosan növekvô életszínvonalon élôk 2,1-szer nagyobb valószínûséggel tekintenek bizakodón a jövôbe, mint a változatlan anyagi helyzetet regisztrálók csoportja. Ugyancsak bizakodóbbak azok, akiknek jövedelme a rendszerváltást követôen ,,megugrott", majd ezek után tartani tudták a megnövekedett életszínvonalat. Ezzel egy idôben mindazok, akiknek (folyamatosan vagy idôlegesen) csökkent az életszínvonala, változatlan jövedelmi helyzetet regisztráló társaiknál lényegesen kisebb (fele-harmada akkora) valószínûséggel vélik úgy, hogy családjuk életszínvonala a közeljövôben emelkedni fog. A személyes prosperitás észlelését a megélt jövedelmi mobilitás tehát jelentôs mértékben befolyásolja. Ellentétben a jövedelmi feszültséget magyarázó elemzés során tapasztaltakkal, az a tény, hogy valaki a Nyugathoz viszonyítja saját anyagi helyzetét, nem befolyásolja lényegesen a jövôbeli anyagi boldogulásba vetett hitét. Ugyanakkor új, lényeges tényezôként jelent meg a közvetlen, szûk környezet mint választott referenciacsoport. Azok az emberek, akik saját jövedelmi helyzetüket csupán legszûkebb baráti-ismerôsi-rokoni csoportokhoz viszonyítják, másfélszer nagyobb valószínûséggel tekintenek bizakodón a jövôbe, mint azok, akik tágabb környezetük és a magyar átlag figyelembevételével értékelik saját anyagi-jövedelmi helyzetüket. Az egyének tehát nagyobb jövedelmi feszültséget élnek meg, ha a Nyugatot választják referenciacsoportnak, viszont ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lennének bizakodóak saját anyagi boldogulásuk vonatkozásában. A jövedelmi feszültség mértékét jelzô változónk hatása nem mutatkozik szignifikánsnak az egyéni jövedelmi kilátásokra. A jövedelmi feszültség és az anyagi boldogulásba vetett hit tehát eredményeink szerint egymástól független tényezôk.

Összefoglalás
A rendszerváltást követôen az életszínvonallal való általános elégedetlenséget nem csupán az objektív faktorok eredményezték, de jelentôs szerepe volt annak is, hogy a gazdasági-politikai átalakulásokat követôen a magyarok viszonyítási alapja is megváltozott. Többé már nem hasonlítják saját életszínvonalukat a többi kelet-európai ország lakóinak anyagi-jövedelmi helyzetéhez. Lényeges viszonyítási alap lett viszont a nyugat-európai országok lakóinak nívója, különösen azok körében, akik a magyar jövedelmi hierarchia csúcsán állnak - a magasan képzett, piacképes szaktudással rendelkezô, versenyszférában dolgozó fiatalok és középkorúak. E csoportok tehát azért elégedetlenek, mert nem a magyar átlaghoz, hanem a gazdaságilag fejlettebb nyugati országok átlagához viszonyítják saját anyagi-jövedelmi helyzetüket.
Általában elmondható, hogy javuló jövedelmi helyzet esetén az egyének referenciacsoportot változtatnak, a javuló körülményeiknél jobban élô társadalmi csoportokat tekintik viszonyítási alapnak, s így továbbra is elégedetlenek. A romló anyagi-jövedelmi helyzet ugyanakkor nem jár együtt referenciacsoport-váltással, a lefelé való jövedelmi mobilitással törvényszerûen jár együtt az elégedetlenség.
Hosszú távon viszont a Nyugattal való összehasonlítás nem teszi pesszimistává az embereket. Mindazok, akik növekvô életszínvonalon élnek, de jelenlegi életszínvonaluk (még) nem érte el a fejlett piacgazdaságok nívóját, optimistán tekintenek a jövôbe, úgy vélik, jó esélyük van családjuk életszínvonalának javítására. Optimisták tehát, elégedettek viszont csak akkor lesznek, ha gazdasági fejlettségünk eléri a nyugat-európai szintet, ha a Nyugattal való összehasonlításban is versenyképesek leszünk.


Irodalom

Anderson, John R. (1983): The architecture of cognition. Cambridge, Mass., Harvard UP.
Andorka Rudolf (1994): Social Changes and Social Problems in Hungary since in [-]1930s. Economic, Social and Political Causes of the Domise of State Socialism. In A. Seligman (ed.): The Transition from State Socialism in Eastern Europe: the Case of Hungary. Comparative Social Research, Vol. 14, 49-96. p.
Becker, Garry S. (1976): The economic approach to human behavior. Chicago, University of Chicago Press.
Bruszt László (1995): Állampolgári vélemények a politikai rendszerrôl. Budapest, TÁRKI.
Coleman, James (1986): Social Theory, Social Research, and a Theory of Action. American Journal of Sociology, 81, 1309-1335. p.
Coleman, James (1990): Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass., Harvard UP.
Evans, Mariah-Kelley, Jonathan-Kolosi Tamás (1992): Images of class: public perceptions in Hungary and Australia. American Sociological Review, 57, 461-482. p.
Ferge Zsuzsa (1993): A szociális polgáriság feltámasztásának nehézségei. Esély, 6. sz. 3-29. p.
Festinger, Leon (1957): A Theory of Cognitive Dissonance. Evanston: Row, Peterson.
Gambetta, Diego (1987): Were they push [pushed] or did they jump? Cambridge, Cambridge UP.
Goldthorpe, John H. (1996): Class analysis and the reorientation of class theory: the case of persisting differentials in education attainment. British Journal of Sociology, Vol. 47, No 3. 481-505. p.
Goldthorpe, John H. (1998): The Quantitative Analysis of Large-Scale Data-Sets and Rational Action Theory: For a Sociological Alliance. In Blossfeld, Hans-Peter-Prein, Gerald (eds.): Rational Choice Theory and Large-Scale Data Analysis. Westview Press-Boulder, San Francisco-Oxford, 31-53. p.
Inglehart, Ronald (1977): The Silent Revolution: Changing Values and Political Styles among Western Publics. Princeton, Princeton UP.
Johnson-Laird, Philip N. (1983): Mental models. Cambridge, Mass., Harvard UP.
Kolosi Tamás (1990): Egyenlôtlenségtudat nemzetközi összehasonlításban. In Andorka R.-Kolosi T.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 1990. Budapest, Tárki. 373-401. p.
Kolosi Tamás-Bedekovics István-Szivós Péter (1998): Munkaerôpiac és jövedelmek. In Zárótanulmány. Jelentés a Magyar Háztartás Panel 6. hullámának eredményeirôl. Budapest, Tárki.
Kolosi Tamás-Sági Matild (1996): Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In Andorka R. - Kolosi T.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 1996. Budapest, Tárki. 149-197. p.
Kolosi Tamás-Sági Matild (1997): Az új tôkésosztály önképe, társadalmi megítélése. In Hankiss, E.-I. Matkó (szerk.): A tulajdon kötelez. Budapest, Figyelô. 61-88. p.
Kolosi Tamás-Sági Matild (1998): Hullámzó háztartások. In Kolosi T.-Tóth I. Gy.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 1998. Budapest, TÁRKI.
Merton, Robert K. (1980): Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat.
Merton, Robert K.-Lasarsfeld, Paul E. (1950): Studies in the scope of ,,The American Soldiers". Glencoe, Ill., Free Press.
Offe, Claus (1993): The Politics of Social Policy in East European Transitions. Social Research, Vol. 60, No. 4. 649-684. p.
Róbert Péter (1996): Fogcsikorgatva: a megkeseredett rendszerváltás. Századvég, 1996 ôsz. 59-86. p.
Róna-Tas, Á. Dr.. (1994): Elit és rendszerváltás. BUKSZ, 420-425. p.
Rose, Richard-Haerpfer, Christian (1994): New Democracies Barometer III. Studies in Public Policy, Vol. 216. Glasgow, Univeristy of Strattelyde.
Rose, Richard-Mishler, William-Haerpfer, Christian (1998): Democracy and its alternatives: understanding post-communist societies. Baltimore, Md., Johns Hopkins UP.
Sági Matild (1993): Changing Hungarian Opinions About Social Inequalities Between 1987 and 1992. Paper presented at the Conference of the International Sociological Association Research Comittee 19 on ,,Comparative Research on Welfare States in Transition". University of Oxford, September 9-12, 1993.
Sági Matild (1996a): Egyenlôtlenség és egyenlôtlenségtudat. In Andorka R.-Kolosi T.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 1996. Budapest, Tárki. 528-560. p.
Sági Matild (1996b): The Upper Crust of Post-Socialist Societies. Budapest, Tárki.
Sági Matild (1998): Well-paid or below the value: comparing to what? Objective and subjective determinants of satisfaction with standard of living. Tanulmány a Nemzetközi Szociológiai Társaság 28. sz. kutatócsoportjának ,,Economic, Political and Cultural Contexts of Stratification and Mobility" elnevezésu konferenciájára. Varsó, 1999. május 5-8.
Sági Matild (1999): Szubjektív anyagi helyzet és vonatkoztatási csoportok. In Szivós Péter - Tóth István György (szerk.): Monitor, 1999. Tárki Monitor jelentések. Budapest, TÁRKI. 193-217. p.
Sági Matild (2000): Self-employment as a work-orientation: facts and attitudes in comparative perspective. Paper prepared for the 50th anniversary of ISA RC 28 on ,,Achievements and Outlooks", Libourne, France, May 11-14, 2000 and for the Lisbon Work Orientation Workshop, Lisbon, May 5, 2000.
Sik Endre-Redmond, Gerry (2000): Coping strategies in Central European countries. In Sandra Hutton and Gerry Redmond (eds.): Poverty in Transition Economies. Routledge, London-New York. 267-286. p.
Simpson, Ida H.-Stark, David-Jackson, Robert. J. (1988): Class identification processes. American Sociological Review, 53, 284-293. p.
Stark, David-Bruszt László (1997): Postsocialist Pathways: Transforming Politics and Property in East Central Europe. Cambridge University Press.
Stark, David (1992): Path Dependence and Privatization Strategies in East Central Europe. East European Politics and Societies, Vol. 6, No. 1. 17-54. p.
Stouffer, Samuel A. (1949): The American Soldier. Princeton, Princeton UP.
Szalai, Erzsébet (1997): Rendszerváltás és a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 2. sz.
Taylor, Shelley E. (1981): The interface of cognitive and social psychology. In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, Social Behavior and Environment. Hillsdale, N. J., Erlbaum.
Taylor, Shelley E.-Fiske, Susan T. (1978): Salience, attention and attribution: Top of the head phenomena. In Berkowitz, L. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology, Vol. 11. New York, Academic Press.
Taylor, Shelley E.-Fiske, Susan T. (1998): Social cognition. New York, McGraw-Hill.
Tóka Gábor (1992): Dismantling of the social safety net and its political consequences in Central Europe. Budapest, Tárki.
Tóth István János (1995): A felsô tízezer jövedelmi szerkezete és adómegoszlása 1994-ben. (Income structure and taxes of the upper crust.) Budapest, Tárki.


Jegyzetek

[1] E gazdasági mutatók idôsoros alakulását részletesebben lásd Sági 1999.
[2] Tanulmányunk éppen a vonatkoztatási csoport fontosságát elemzi a jövedelmi helyzet megítélése szempontjából, így errôl a késôbbiekben részletesebben szólunk.
[3] A ,,múlt és Nyugat" kettôs értékelési dimenzió jelentôségére elôször Offe (1993) hívta fel a figyelmet, míg a fejlett piaci alulfejlett, nem piaci szféra jelentôségét Kolosi és Sági (1996) hangsúlyozta korábbi tanulmányában.
[4] Az ekvivalenciajövedelmet az EKJÖV = (családi jövedelem/(családlétszám**0.70)) képlet segítgségével számoltuk ki. Minél nagyobb tehát a család, annál kisebb súllyal estek latba a ,,további" családtagok az ekvivalenciajövedelem számításakor.
[5] Tehát a jövedelmi feszültség = a kívánatosnak tartott havi családi jövedelem/a tényleges mért havi családi jövedelem.
[6] Az egyéni jövedelmeket mutató változó tartalmazza a jövedelemmel nem rendelkezôket (0 Ft jövedelem), valamint a nagyon alacsony jövedelemmel rendelkezô ösztöndíjasokat, szociális juttatásból élôket stb. is.
[4]7 1. a lakókörnyezetében élôk, 2. barátai, közelebbi ismerôsei, 3. testvérei, kortárs rokonai, 4. a magyarországi átlagemberek figyelembevétele.
[4]8 1. a lakókörnyezetében élôk, 2. saját régebbi életszínvonala figyelembevétele.
[4]9 1. barátai, közelebbi ismerôsei, 2. testvérei, kortárs rokonai, 3. saját régebbi életszínvonala figyelembevétele.
[10] 1. saját régebbi életszínvonala és 2. a magyarországi átlagemberek figyelembevétele.
[11] 1. a hasonló képzettségu, állami szektorban dolgozó emberek, 2. a hasonló képzettségu, magáncégnél dolgozó emberek figyelembevétele.


Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu



C3 Alapítvány c3.hu/scripta/