A nyolcvanas években, a rendszerváltást megelôzôen
a kelet-európai országok lakosai közül a magyarok
voltak a leginkább pesszimisták saját életszínvonaluk
jövôbeli alakulását értékelve. A
rendszerváltás után a magyar lakosok a korábbinál
is kedvezôtlenebbnek látták jövedelmi helyzetük
jövôbeli alakulását mind saját korábbi
értékelésükhöz képest, mind pedig
nemzetközi összehasonlításban. A volt szocialista
országok közül (a leginkább pesszimista ukránok
után) Magyarországon volt a legmagasabb azok aránya,
akik elégedetlenek voltak életszínvonalukkal és
(az ukránok és a beloruszok után) a magyarok közül
értékelték úgy a legtöbben, hogy a rendszerváltás
utáni életszínvonaluk alacsonyabb, mint amilyen a
politikai-gazdasági átalakulást megelôzôen
volt (Andorka 1994; Rose és Haerpfer 1994; Rose, Mishler és
Haerpfer 1998).
A magyarok pesszimista beállítódását
önmagában ugyan jól magyarázhatja a rendszerváltást
követô - kisebb mértékben már a nyolcvanas
évekre is jellemzô - gazdasági recesszió és
az ezt követô tömeges elszegényedés, viszont
a nemzetközi összehasonlítások eredményei
arra hívják fel a figyelmünket, hogy a család
jövedelmi helyzetértékelését és
jövôképét az objektíve mért gazdasági
mutatókon, az egyén objektíve mért jövedelmi
helyzetén túlmenôen más faktorok is befolyásolják.
E lehetséges további befolyásoló tényezôk
közül hatot szeretnénk részletesebben is említeni:
(1) a felfokozott várakozások hatását, (2)
az anyagiak fontosságának hatását, (3) a boldogulás
új szabályainak és a kognitív disszonancia
feloldási módjának következményeit, (4)
a ,,régi" mechanizmusok továbbélésének
hatását, (5) a befektetés-megtérülés
várakozásoktól eltérô negatív
egyenlegének hatását és (6) a referenciák
hatását. Tanulmányunk a referenciák anyagi
helyzettel való elégedettségre gyakorolt hatására
fokuszál. Ezen belül is megkülönböztetjük
(6.1.) az egyén anyagi helyzetében a rendszerváltást
követôen bekövetkezett változások hatását,
(6.2.) a fejlett nyugati országok lakosainak életszínvonalához
való viszonyítás hatását, (6.3.) a piaci-nem
piaci szférák figyelembevételének hatását,
valamint (6.4.) az átlaghoz való viszonyítás
hatását és az átlag észlelését
torzító hatásokat.
A felfokozott várakozások hatása
Korábbi kutatások (Bruszt 1995) rámutattak arra,
hogy a rendszerváltást közvetlenül megelôzô
idôszakban az átlagemberek Magyarországon elsôsorban
gazdasági változásokat akartak elérni, a politikai
szabadságjogokat a többség a nyolcvanas években
megfelelônek tartotta. Az emberek többsége tehát
elsôsorban olyan jólétet szeretett volna elérni
a kilencvenes évek elejére, amely már összemérhetô
a nyugat-európai jóléti társadalmak életszínvonalával
(Tóka 1992). A gazdasági fellendüléssel kapcsolatos
felfokozott várakozásokkal szemben a rendszerváltást
követôen Magyarországon oly mértékû
gazdasági válság bontakozott ki, melynek méretét
még a közgazdászok sem látták elôre,
az átlagembert pedig teljesen felkészületlenül
érte (Ferge 1993). A kilencvenes évek elején a termelés
hanyatlott, az infláció és a munkanélküliség
drasztikusan emelkedett, az életszínvonal csökkent.[1]
Csupán egy szûk társadalmi réteg tudta életszínvonalát
megôrizni, s még ennél is kisebb azok aránya,
akik a megváltozott gazdasági körülmények
között javítani tudtak anyagi-jövedelmi helyzetükön
(Kolosi és Sági 1996; Kolosi, Bedekovics és Szivós
1998). Még az átlagosnál jobb anyagi helyzetbe került
egyének és családok többsége is nagy jövedelmi
ingadozást, az ,,egyszer fent, egyszer lent" helyzetét élte
meg viszonylag rövid idôszakon belül (Kolosi és
Sági 1998; Sági 1998). A nyolcvanas évek végén
tehát a többség a rendszerváltástól
anyagi-jövedelmi helyzetének lényeges javulását
várta, de a kilencvenes évek elején a gazdasági-politikai
átalakulásnak ezzel éppen ellentétes hatásait
volt kénytelen megélni - legalábbis rövid távon.
A várakozások és a tények ellentétes
irányultsága között feszülô diszkrepancia
nyilvánvalóan növelte az egyéni jövedelmi
helyzettel kapcsolatos elégedetlenséget.
A felfokozott várakozások hatásával kapcsolatban
Róbert Péter (1996) hívta fel a figyelmet arra, hogy
az ,,amerikai katona" szociálpszichológiából
jól ismert jelensége (Stouffer 1949) a magyarok általános
pesszimizmusának magyarázatára is jól alkalmazható.
Az eredeti vizsgálatban a kutatók azt tapasztalták,
hogy a nagyobb elômeneteli lehetôségek nemhogy növelnék,
hanem inkább csökkentik a katonák elégedettségét
az elômenetellel kapcsolatban. Merton (1980; Merton és Lazarsfeld
1950) e példát a vonatkoztatási csoportok fontosságának
szemléltetésére idézte,[2]
Róbert Péter viszont e példa kapcsán arra a
lehetséges hatásra hívta fel a figyelmünket,
hogy a rendszerváltást megelôzô idôszakban,
amikor Magyarországon relatíve jobbak voltak az anyagi boldogulás
esélyei, mint a többi (volt) szocialista országban,
a nagyobb lehetôségek perspektívája olyan felfokozott
várakozásokat és reményeket kelt, amelyek a
megvalósulás hiánya esetén nagyobb elégedetlenséget
szülnek, mint amekkora az elégedetlenség abban az esetben
lenne, ha a lehetôségek sokkal szûkösebbek lennének.
Nyilvánvaló, hogy a várakozások a rendszerváltást
követôen, a piac megnyílása, a vállalkozások
és a tôkefelhalmozás politikai gátjainak megszünte
után a korábbinál is nagyobb méreteket öltöttek,
s ezzel szemben a csalódás még nagyobb méretû
volt, mint a politikai-gazdasági váltást megelôzô
idôszakban.
Az anyagiak fontossága
Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok
(Sági 2000) eredményei szerint a munkával kapcsolatos
értékek közül Magyarországon kiemelkedôen
fontos a magas kereset, s Róbert Péter (1996) eredményei
szerint a magyarok materiális szükségletek iránti
igénye általában lényegesen elmarad a nem anyagi
jellegû igények mögött. Véleményünk
szerint ez a határozott anyagi beállítódás
nem vagy csak gyengén magyarázható a beállítódások
ingleharti materiális-posztmateriális megkülönböztetésével
(Inglehart 1977). E szerint ugyanis a materiális beállítódást
a gazdasági alulfejlettség magyarázná: fejletlenebb
országokra a többség materiális beállítódása
lenne a jellemzô, míg bizonyos gazdasági fejlettség
elérése után a posztmateriális értékek
válnának dominánssá. A magas jövedelem
mint munkaattitûd a kevésbé fejlett országokban
ugyan ténylegesen nagyobb gyakorisággal fordul elô,
mint a gazdaságilag fejlettebb országokban, viszont a ,,centrum-periféria"
megkülönböztetés nem jelent határozott választóvonalat
e tekintetben. A magyarok számára a magas jövedelem
lényegesen fontosabb, mint például a portugálok
vagy a volt szocialista országok lakosai számára -
27 ország közül csupán az izraeliek munkával
kapcsolatos attitûdjei között foglal el hasonló
elôkelô helyezést a magas jövedelem (Sági
2000).
A magas jövedelem kiemelt fontossága tehát olyan
magyar sajátosság, amelynek a gazdasági alulfejlettségen
kívül más, történelmileg kialakult okai
vannak, s általában olyan ,,társadalmi tényként"
kell kezelnünk, amely jelentôsen befolyásolja a magyarok
pesszimista beállítódását. A magas jövedelem
kiemelkedôen fontos, így a magyar emberek hajlandóak
sokkal több erôfeszítést (idô, energia,
készségek aktivizálása) tenni e cél
érdekében, mint más országok polgárai.
Ha pedig a nagyobb erôfeszítések ellenére sem
érnek el magasabb jövedelmet, akkor elégedetlenségüket
nem ellensúlyozza egyéb, ,,posztmateriális" cél,
amely alternatívaként szolgálhatna.
A boldogulás új játékszabályai és
a kognitív disszonancia
A gazdasági átalakulást követôen Magyarországon
a jövedelmi egyenlôtlenségek nem csupán megnôttek,
de az egyenlôtlenségi viszonyrendszer is átstrukturálódott.
Korábban fontos tényezôk jelentôsége csökkent,
míg ,,új", a fejlett piacgazdaságokhoz hasonló
egyenlôtlenségteremtô mechanizmusok dominánssá
váltak. Az új játékszabályokat a többség
nem ismerte fel, illetve a korábbi szocializációs
mechanizmusok eredményeképpen illegitimnek értékelte.
Az átlagember azt látta, hogy miközben a többség
életszínvonala csökkent, néhányan nagyon
rövid idô alatt kiugró jövedelemre tettek szert.
Az ezzel kapcsolatos kutatások (Kolosi és Sági 1996;
Kolosi, Bedekovics és Szivós 1998) egyértelmûen
rámutattak arra, hogy az egyenlôtlenségteremtô
mechanizmusok a várható módon és irányban
strukturálódtak át. A redisztribúció
egyenlôtlenségteremtô szerepét átvette
a piaci viszonyok dominanciája, felértékelôdött
a piacképes szaktudás, s a jövedelmi egyenlôtlenségek
mértékét nagyban befolyásolja a fejlettebb
piaci viszonyok mellett mûködô kevésbé fejlett
redisztributív szektor jelenléte. Az
átlagember azonban nem vette észre ezeket a tendenciaszerû
elmozdulásokat, így tudatában csak az tükrözôdött,
hogy az anyagi boldogulás régi mechanizmusai nem mûködnek,
a Kádár-rendszer legitimitását jól biztosító
jelszó - ,,Aki keményen dolgozik, az boldogul" - tovább
már nem érvényesül. A rendszerváltást
követôen a korábbi idôszakhoz képest drasztikusan
csökkent azok aránya, akik szerint az egyéni teljesítmény
(ambíció, veleszületett képességek, kemény
munka) befolyásolja a boldogulást. Jelentôsen megnôtt
azok aránya, akik elbizonytalanodtak, nem tudják, hogy milyen
tényezôk vannak hatással az anyagi boldogulásra
(Sági 1993). Ugyanakkor általánossá vált
az a vélemény, hogy tisztességes úton nem lehet
meggazdagodni (Kolosi és Sági 1997), s általában
gyengült a jövedelmi egyenlôtlenségek funkcionális
legitimációja (Kolosi 1990; Sági 1993 és 1996a).
Ennek legfôbb okát a kognitív disszonancia feloldásának
elméletében (Festinger 1957) kell keresnünk. A rendszerváltást
követôen a többség úgy vélte, hogy
ugyanolyan keményen dolgozik, mint korábban, de erôfeszítései
nem járnak sikerrel. Mivel az egyének meg akarják
érteni az ôket körülvevô világ logikáját
(Anderson 1983; Johnson-Laird 1983), és ebben a rendszerben saját
magukat pozitívan kívánják látni, de
tapasztalataik szerint az általuk elfogadható ,,régi
játékszabályok" már nem mûködnek,
két lehetséges következtetést vonhatnak le. Vagy
arra kell gondolniuk, hogy ôk személy szerint nem elég
ügyesek, okosak, képzettek, tehetségesek ahhoz, hogy
felismerjék az új játékszabályokat,
illetve nem képesek alkalmazkodni az új játékszabályokhoz,
vagy pedig arra a következtetésre jutnak, hogy az anyagi boldogulást
az egyén személyes teljesítménye nem befolyásolja,
s nincsenek legitim játékszabályok az új társadalmi
berendezkedésben. Mivel az egyének saját pozitív
önképüket minden körülmények között
fenn akarják tartani (Festinger 1957), Magyarországon a többség
e második következtetésre jutott a rendszerváltást
közvetlenül követô idôszakban. Ha viszont a
személyes teljesítmény nem befolyásolja az
anyagi boldogulást, akkor saját egyéni teljesítménye
és általában pozitív énképe degradálása
nélkül, sôt, szinte ennek védelmében lehetnek
elégedetlenek az emberek jövedelmi helyzetükkel és
életszínvonalukkal.
Krízismegoldó mechanizmusok
A posztszocialista átalakulás nem egy egyszeri, végleges
átváltozás volt, ahol a régi, redisztributív
rendszert egyik napról a másikra felváltotta a piac
tiszta, kikristályosult viszonyrendszere. A rendszerváltást
követôen formálódó új társadalmi-gazdasági
viszonyok nem légüres térbôl keletkeztek, a kialakuló
struktúra szorosan ráépült a korábbi intézményi-gazdasági
háttérre, ,,útfüggô átalakulás"
zajlott a posztszocialista országokban (Stark 1992). Róna-Tas
(1994) az átalakulás dinamikus modelljérôl beszél,
amikor az aktorok nem csupán alkalmazkodnak a kialakult struktúrához,
de ezt folyamatosan alakítják, formálják is.
Szalai (1997) azt hangsúlyozza, hogy az átmenet idôszakában
a formálódó gazdasági elit különösen
nagy eséllyel tudta alakítani azt az intézményrendszert,
amelyhez alkalmazkodni kell a gazdasági élet résztvevôinek.
A folyamatos átalakulás eredményeképpen a sikerhez
vezetô út is folyamatosan változott. Róna-Tasék
(Róna-Tas és Böröcz 1997) arra a következtetésre
jutottak, hogy az intézményi változások következtében
az egyes (szimbolikus) tôkefajták értéke is
megváltozik, s hosszú távon maguk a tôkék
is átalakulnak. A rendszerváltást közvetlenül
követô idôszakban tehát az alkalmazkodóképesség
és a rugalmasság alapvetô feltétele volt az
elôrejutásnak (Rose és Haerpfer 1994; Rose, Mishler
és Haerpfer 1998). A posztszocialista országok lakosainak
többsége nem tudott olyan nagy mértékben és
olyan gyorsasággal alkalmazkodni a folyamatosan változó
társadalmi-gazdasági környezethez, amilyen mértékû
rugalmasság valószínûsítette volna a
sikert. Sik Endre és Gerry Redmond (2000) rámutattak arra,
hogy a rendszerváltást követô idôszakban
a posztszocialista országok polgárainak többsége
ugyanazokat a készségeket aktivizálta, ugyanazokat
a problémamegoldási módszereket alkalmazta, amelyeket
a szocialista idôszakban fejlesztett ki az anyagi jellegû problémák
kezelésére. Csak azok a háztartások tudtak
,,offenzív" stratégiákat alkalmazni, amelyek tagjai
nagyobb és többféle szimbolikus tôkével
rendelkeztek, és ezeket rugalmasan tudták forgatni. Az elsöprô
többség alapvetôen ,,defenzív" stratégiákat
alkalmazott, tehát családi költségeiket faragták
le, ami egyenes módon vezet az életszínvonallal való
elégedetlenséghez.
Racionális cselekvés, befektetés és megtérülés
Korábbi kutatások (Róbert 1996) hívták
fel arra a figyelmet, hogy az általános pesszimista közhangulat
magyarázatához jó alapot adhat a probléma racionális
cselekvéselméletimegközelítése. A befektetések
és megtérülések racionális kalkulációjának
közgazdászok által használt megközelítésmódját
elôször Becker (1976) alkalmazta az emberi viselkedés
magyarázatára, szociológiai elméletét
Coleman (1986; 1990) fejlesztette ki, s az iskolai egyenlôtlenségek
újratermelôdésének magyarázatához
Gambetta (1987) alkalmazta elôször, majd a társadalom
strukturális mechanizmusainak megértéséhez
Goldthorpe (1996; 1998) fejlesztette tovább, és használta
fel a társadalmi osztályok intergenerációs
stabilitását mutató empirikus adatok magyarázatához.
E megközelítésmód szerint az egyének bizonyos
célokat tûznek ki maguk elé, számba veszik azokat
a mechanizmusokat, szabályokat és eszközöket, amelyeket
a céljuk eléréséhez fel tudnak, illetve fel
kívánnak használni, figyelembe veszik a külsô
kényszereket is (a társadalmi környezet, az általuk
utilizálható eszközök korlátozott volta,
valamint bizonyos szempontból maga a mûködési
mechanizmus is külsô kényszerként fogható
fel), s ezek után racionálisan kalkulálnak, hogy adott
cél eléréséhez adott ,,befektetés" milyen
mértékben térül meg, illetve nem térül
meg. A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy
az átlagember nem feltétlenül a közgazdászok
tiszta racionális kalkulációját alkalmazza.
Ugyanazon cél elérése ugyanolyan ,,költségek"
kalkulációja esetén az egyik társadalmi csoportnak
még megéri, míg a másiknak nem, mivel a külsô
szemlélô szempontjából megítélt
,,azonos cél", illetve ,,azonos költség" nem feltétlenül
bír azonos jelentéssel a különbözô társadalmi
csoportok tagjai számára. Gambetta (1987) például
arra hívja fel a figyelmet, hogy egy adott iskolai végzettség
elérése azonos objektíve mérhetô anyagi
és nem anyagi költségek esetén nem jelenti ugyanazt
a költséget egy alacsonyabb, illetve egy magasabb kulturális
háttérrel rendelkezô gyerek számára,
mivel a gyerek által megtett társadalmi távolság
alacsonyabb kulturális háttér esetén lényegesen
nagyobb, mint szerencsésebb társa esetében. Goldthorpe
(1996; 1998) pedig arra mutat rá, hogy az osztálystruktúrában
megcélzott azonos pozíció sem feltétlenül
jelenti ,,ugyanazt a célt" a különbözô származású
személyek számára. Ha ugyanis igaz az, hogy a szülôknek
(s a szülôk társadalmi osztályának) legfôbb
célja az, hogy fenntartsák a család intergenerációs
stabilitását (azaz, köznapi nyelven fogalmazva: hogy
a gyerek legalább annyira vigye, mint a szülei), akkor egy
magasabb társadalmi osztályban való bennmaradás,
a ,,lecsúszás" elkerülése olyan cél, amely
gyakorlatilag minden ,,befektetést" megér. Ugyanakkor egy
alacsonyabb társadalmi pozícióból ugyanebbe
az osztályba bekerülni már nem feltétlenül
éri meg ugyanazokat a költségeket - hiszen a legfôbb
cél, az intergenerációs stabilitás ez esetben
már kisebb ,,befektetés" esetén is megvalósul.
Róbert Péter (1996, 1979) az általános
magyar pesszimizmus magyarázatakor azt a momentumot hangsúlyozza,
hogy ,,Magyarországon az emberek befektetéseinek megtérülési
rátája alacsony", holott a többség a befektetett
humán tôke és anyagi költségek megtérülését
várná el - hosszabb idejû és költségû
magasabb iskolázottság elérése után
magasabb jövedelmet, több munkáért több bért
stb. Itt kívánjuk megjegyezni, hogy Róbert Péter
a racionális kalkuláció értelmezési
keretét szûkítô tényezôként
tárta elénk azokat az empirikus kutatási eredményeket
(Kolosi 1990; Sági 1996), amelyek szerint nemzetközi összehasonlításban
a magyarok között igen kicsi azok aránya, akik úgy
vélekednek, hogy ,,senki sem tanulna évekig azért,
hogy ügyvéd vagy orvos legyen, ha nem számítana
arra, hogy sokkal többet fog keresni, mint egy egyszerû munkás".
Ezen értelmezés szerint a vizsgálatba bevont országok
lakói közül a magyarok közül kalkulálnak
a legkevesebben ,,racionálisan", számba véve a tanulmányi
idô költségeit és a várható megtérülést.
A mi megközelítésmódunk szerint viszont ezek
a nemzetközi összehasonlító adatok éppen
arra mutatnak rá, hogy nemzetközi viszonylatban a magyarok
közül vélik a legkevesebben úgy, hogy az iskoláztatásba
való befektetés megtérül, a magyar közvélemény
körében leginkább az a nézet terjedt el, hogy
anyagi szempontból ugyan nem éri meg tanulni, mégis
sokan tanulnak. Tehát véleményünk szerint ezek
az adatok éppen azt bizonyítják, hogy nemzetközi
összehasonlításban a ,,befektetés-megtérülés"
kalkuláció során éppen a magyarok azok, akik
a leginkább elégedetlenek lehetnek a megtérülési
rátával.
Mi az egyszerû költségkalkulációnál
tovább lépünk akkor, amikor a magyarok életszínvonallal
való elégedetlenségét a racionális cselekvéselmélet
alkalmazásával (is) magyarázzuk. Az eredeti, közgazdasági
szemléletû megközelítésmódtól
eltávolodva, a társadalmi újratermelôdési
folyamatok goldthorpe-i racionális cselekvéselméleti
megközelítésmódját alkalmazva ugyanis
észre kell vennünk, hogy akkor, amikor az egyének egy
bizonyos életszínvonal elérését tûzik
ki célul, az azonos jövedelem nem jelenti ,,ugyanazt" a célt
a különbözô személyek számára.
Az életszínvonallal kapcsolatos célok szempontjából
feltételezhetjük, hogy - hasonlóan a goldthorpe-i ,,osztályreprodukciós
stabilitás" mint kitüntetett cél esetéhez - az
egyének elsôdleges célja a jövedelmi stabilitás
elérése. Az elsôdleges cél tehát az életszínvonal
szinten tartása, a lecsúszás elkerülése.
A ,,lecsúszás", illetve ,,szinten maradás" azonban
objektíve nehezen mérhetô, hiszen még azonos
reálértékû jövedelem is lecsúszásként
értelmezhetô akkor, ha közben a ,,többiek" növelni
tudták életszínvonalukat, illetve a növekvô
anyagi jólétet is lecsúszásként értékelheti
az egyén akkor, ha úgy észleli, hogy a többség
gyorsabb ütemben tudta növelni az életszínvonalát,
mint saját maga.
A nyolcvanas évek ,,szocialista kisvállalkozói"
- lángossütôk és taxisok - a Kádár-rendszer
jövedelmi egyenlôtlenségi rendszerében a csúcson
voltak.
A rendszerváltást követôen viszont még
akkor is úgy érzékelhették, hogy anyagi helyzetük
romlik, ha objektív jövedelmi helyzetük javult, hiszen
egy ,,új" társadalmi réteg - a piaci társadalom
tiszta vállalkozói rétege - nyilvánvalóan
magasabb jövedelmet ért el, mint az önfoglalkoztatók
többsége. Másrészt, korábbi tanulmányok
kimutatták (Kolosi és Sági 1998), hogy az elmúlt
húsz évben a családok elsöprô többsége
szaporítani, illetve minôségileg javítani tudta
vagyontárgyait, több és nagyobb értékû
tartós fogyasztási cikkeket halmozott fel. Ez azonban nem
növelte az egyének elégedettségét, mivel
az elhasználódott vagyontárgyak újabbra, modernebbre
való cserélését, illetve az újonnan
megjelenô, és tömeges elterjedtségû javak
(video, mikrosütô, mélyhûtô) megszerzését
a családok éppen tömeges elterjedtségük
miatt nem értékelik gyarapodásnak, legfeljebb szinten
maradásnak.
A jövedelmi stabilitás tehát olyan cél, amelyet
csak akkor érhetnek el az egyének, ha kedvezô relatív
jövedelmi helyzetük nem változik. A relatív jövedelmi
helyzetet pedig nem csupán az objektíve mért faktorok,
de a társadalom jövedelmi viszonyairól alkotott globális
kép, s ezen észlelt egyenlôtlenségi viszonyrendszerben
az egyén észlelt társadalmi pozíciója
is befolyásolja. Így a költségek kalkulációja
során, az észlelt relatív jövedelmi pozíció
függvényében ugyanarról a jövedelemrôl
egyesek úgy vélhetik, hogy arányban áll a befektetett
idôvel, energiával, egyéni teljesítménnyel,
míg mások úgy vélhetik, hogy befektetett erôfeszítéseik
nem térültek meg kellôképpen.
A referenciák hatása
A jövedelmi helyzettel való elégedettség
vizsgálatakor figyelembe kell vennünk azt, hogy az egyének
nem ,,általában" elégedettek anyagi-jövedelmi
viszonyaikkal, hanem valamihez képest értékelik saját
jelenlegi életszínvonalukat. Az elôzô fejezetben
az egyének által kijelölt cél és a megvalósításához
szükséges befektetések közötti egyenleg, illetve
általában a cél megvalósításának
sikere volt az a vonatkoztatási keret, amelyben az egyének
helyzetértékelését vizsgáltuk. A kelet-európai
átalakulási folyamatok sajátossága az, hogy
a volt szocialista országok polgárai egyéni sikereik
befektetési-megtérülési kalkulációjának
eredményén túl további, az életszínvonallal
való elégedettséget jelentôs mértékben
befolyásoló vonatkoztatási keretekben is gondolkodhatnak.
Tanulmányunk fô célja éppen az, hogy az egyének
jövedelmi viszonyaival, életszínvonallal való
elégedettségének vizsgálata során rámutassunk
a referenciák szerepére, a vonatkoztatási csoportok
megválasztásának mechanizmusaira, s ennek hatására
az egyének helyzetértékelésére.
A kelet-európai átalakuló társadalmak sajátossága
az, hogy az egyének saját helyzetüket a múlt-jelen-jövô,
a Kelet-Nyugat, valamint a fejlettebb piac - kevésbé fejlett
redisztributív ágazatok hármas szûrôjén
keresztül értékelik.[3]-
Az életszínvonallal, jövedelmi helyzettel való
elégedettséget tehát a korábban említett
tényezôkön túlmenôen jelentôs mértékben
befolyásolja az egyén jövedelmi mobilitása (mint
individuális referencia), azaz jövedelme, életszínvonala
idôbeli változásának trendje, valamint az a
vonatkoztatási
csoport, amelyikhez az egyén saját jövedelmi helyzetét
viszonyítja.
Jövedelmi mobilitás
A rendszerváltást követôen Magyarországon
oly mértékû gazdasági válság bontakozott
ki, amely a lakosság többségének elszegényedését,
de legalábbis életszínvonalának drasztikus
romlását eredményezte. Csupán egy kis társadalmi
réteg tudta életszínvonalát megôrizni,
s még ennél is kisebb azok aránya, akik a megváltozott
gazdasági körülmények között javítani
tudtak anyagi-jövedelmi helyzetükön. Egyes csoportok - elsôsorban
a középrétegek - életszínvonala ugyan
csak idôlegesen romlott, majd a kibontakozó általános
prosperitás hatására újra javulni kezdett,
másoké folyamatosan romlott, míg voltak csoportok,
amelyek az ,,egyszer fent, máskor lent" helyzetet voltak kénytelenek
megélni a rendszerváltást követô idôszakban
(Kolosi és Sági 1996; Sági 1998). A viszonylag kis
idôszakban az egyének életében bekövetkezett
nagymértékû és széles körben tapasztalható
jövedelmi mozgások valószínûleg arra késztették
a lakosságot, hogy saját életszínvonaluk és
jövedelmi helyzetük értékelésekor fokozottabban
vegyék figyelembe saját családjuk korábbi helyzetét.
Hipotézisünk szerint mindazok, akik csökkenô vagy
bizonytalan anyagi-jövedelmi viszonyokról számolhatnak
be, hajlamosak jelenlegi helyzetüket saját korábbi életszínvonalukkal
összehasonlítani, míg azok, akiknek az anyagi-jövedelmi
viszonyai a rendszerváltást követôen javultak,
helyzetértékelésük során inkább
hajlamosak jövôbeli anyagi prosperitásukra építeni
jelenlegi helyzetük értékelését is.
A Nyugat mint referenciacsoport
A rendszerváltást megelôzôen a kelet-európai
társadalmak oly mértékben voltak elzárva a
Nyugattól,
s a politikai-gazdasági társadalmi távolságok
oly nagy mértékûek voltak, hogy a kelet-európai
polgárok többsége számára fel sem vetôdhetett,
hogy akkori anyagi-jövedelmi viszonyaikat a fejlettebb nyugat-európai
lakosokéhoz mérje. Sajnos, empirikus adataink nincsenek,
viszont - a korszak legitimációs mechanizmusait ismerve -
joggal feltételezhetjük, hogy a hetvenes-nyolcvanas években
a magyarok többsége elsôsorban a többi szocialista
ország lakosaihoz viszonyította életszínvonalát.
Ez az egyenleg egyértelmûen pozitív volt, a magyarok
többsége jó hatékonysággal fogadta el
a rendszer legitimációjaként a többi szocialista
országnál magasabb életszínvonalat, nagyobb
árukészletet. A piacgazdaságra való áttérést
követôen a magyar és a nyugati gazdasági-politikai
struktúra már nem tért el olyan mértékben
egymástól, hogy a különbség lehetetlenné
tette volna az összehasonlítást. Ráadásul,
mint korábban említettük, az átalakulási
folyamatok széles körû támogatottságának
egyik legfôbb oka az volt, hogy a magyarok olyan piaci mechanizmusok
bevezetését kívánták az országban,
amely lehetôvé teszi számukra a (fejlett nyugati) piacgazdaságok
által nyújtott életszínvonal elérését.
Az átalakulást követôen tehát mind gyakoribbá
vált Kelet és Nyugat összehasonlítása,
a politikai-gazdasági átalakulások folyamán
törvényszerû volt, hogy a tömegek azt figyeljék,
vajon ,,megérte-e" elszenvedni az átalakulás negatív
következményeit, a gazdasági átalakulás
meghozta-e várva várt gyümölcsét, csökken-e
a nyugati piacgazdaságok és a ,,keleti piacgazdaságok"
polgárainak életszínvonalában megmutatkozó
szakadéknyi különbség. Hipotézisünk
szerint tehát a rendszerváltást követôen
a magyarok már nem tekintik viszonyítási alapnak a
kelet-európai volt szocialista országokat akkor, amikor saját
jövedelmi helyzetüket értékelik. Vizsgálatunk
során elemezni fogjuk, hogy a rendszerváltás után
egy évtizeddel milyen arányban hódított tért
a Nyugat mint referencia a magyar köztudatban, mely tipikus társadalmi
csoportok hajlamosak leginkább arra, hogy saját jövedelmi
helyzetüket a nyugati polgárokéhoz hasonlítsák,
s a ,,Nyugat" mint referenciacsoport milyen mértékben befolyásolja
helyzetértékelésüket, jövôbeli várakozásaikat.
Piaci - nem piaci pozíció
Magyarország nem csupán átalakuló társadalom,
de egyben gazdaságilag kevésbé fejlett társadalom
is. Az átlagos jövedelmek jóval elmaradnak a fejlettebb
nyugat-európai társadalmakétól, sôt,
a periférián levô európai országokétól
is. Ennek ellenére azon foglalkozások képviselôinek
jövedelme, akik piacképes tudással rendelkeznek, és
ezt piaci viszonyok között értékesítik,
nagyságrendileg megközelíti a megfelelô nyugat-európai
jövedelmeket. Különösen igaz ez azokra, akik külföldi
tulajdonú vállalatoknál felelôs és nagy
szaktudást igénylô pozíciókat töltenek
be (Tóth 1995). Ugyanakkor a hasonló foglalkozású,
de nem a piaci szférában elhelyezkedô kollégáik
jövedelme (részben a gazdasági fejletlenség,
részben pedig az állam jövedelempolitikája miatt)
lényegesen e szint alatt marad. Kézenfekvô tehát
az a feltételezésünk, hogy a lakosság - vagy
legalábbis annak piacképes szaktudással rendelkezô
része - saját jövedelmi helyzetét a piaci-nem
piaci szféra mint viszonyítási rendszer mentén
is értékeli.
Az átlaghoz való viszonyítás és a
percepció torzulásai: a középre húzás
és a ,,kognitív hatékonyság"
elvének hatása
Végül, de nem utolsósorban nyilvánvaló,
hogy az emberek többsége jövedelmi helyzetét saját
országa általános helyzetéhez, az ,,átlaghoz"
is viszonyítja, és saját jövedelmi helyzetét
ennek függvényében (is) értékeli. Az objektív
tényeken túl az egyének relatív jövedelmi
pozíciójának észlelését jelentôs
mértékben befolyásolja a ,,középre húzás"
és a ,,kognitív hatékonyság" szociálpszichológiai
elvének hatása. Az egyének hajlamosak saját
közvetlen környezetüket (szomszédok, barátok,
kollégák, rokonok) a ,,társadalom" reprezentatív
szegmensének tekinteni, ezért gyakran túlbecsülik
e csoportok által reprezentált társadalmi rétegek
valós arányát. Mivel az egyének többsége
inkább hozzá hasonló státusú egyénekkel
érintkezik, és saját helyzetét közvetlen
környezetéhez viszonyítja, hajlamos arra, hogy saját
helyzetét is átlagosnak értékelje (Simpson
és mások 1988; Evans, Kelley és Kolosi 1992). A magasabb
jövedelmûek tehát felülbecsülik barátaik,
ismerôseik, üzlettársaik, szomszédaik arányát
a társadalomban, így saját relatív jövedelmi
helyzetüket alacsonyabbnak vélik a valóságosnál.
Ugyanakkor az alacsonyabb jövedelmûek esetében a ,,középre
húzás" általános törvényszerûségének
hatását egy másik szociálpszichológiai
tényezô, a ,,kognitív hatékonyság" elvének
érvényesülése módosítja (Taylor
1981). E szerint az egyének saját helyzetük értékelésekor
nem tudják figyelembe venni az összes releváns információt,
ezek közül csak korlátozott számút tekintenek
alapnak. A feltûnô, kiugró tényeket inkább
hajlamosak figyelembe venni, míg a kevésbé látványos
dolgok elkerülik figyelmüket. Több olyan tényezô
is van, ami valószínûsíti, hogy egy jelenség
figyelemfelkeltô, látványos legyen. A kutatók
ezek közül a távolságot és a
ritkaságot
tekintik a legfontosabbnak (Taylor és Fiske 1978; 1998). A rendszerváltást
követô Magyarországon csupán egy nagyon szûk,
elzárkózó - fôként vállalkozókból
álló - réteg ért el kiugróan magas jövedelmet,
miközben a többség életszínvonala csökkent
(Kolosi és Sági 1996; Kolosi, Szivós és Bedekovics
1998). A gazdagság, illetve a növekvô jövedelem
tehát ritka, a gazdagok rejtôzködô életvitele
(Kolosi és Sági 1997) megfelelô távolságot
biztosít ahhoz, hogy a figyelmet maga felé fordítsa,
ugyanakkor a jólét bizonyos jelei (házak, autók)
jól észlelhetôek. Következésképpen
a gazdagság sokkal feltûnôbb az átlagember számára,
mint a szegénység. Az alacsonyabb jövedelmûek
hasonlóképpen túlbecsülik ugyan saját
környezetük részarányát a társadalom
egyenlôtlenségi struktúrájában, mint
a magas jövedelmûek, viszont a szegények a gazdagság
,,látványos" volta miatt a jómódúak
arányát és gazdagságának mértékét
is túlbecsülik. A szegények társadalomképét
tehát a ,,középre húzás" és a ,,látványosság"
szabályának együttes hatása a ,,sok szegény,
kevés számú, de nagyon gazdag ember" percepció
felé mozdítja el, ahol ôk a többséghez,
az átlaghoz tartoznak ugyan, de e többség a gazdagokhoz
képest szegény.
A továbbiakban a jövedelmi helyzet lakossági értékelésének
alakulását elemezzük az általunk fontosnak vélt
objektív faktorok, referenciacsoportok és a szubjektív
jövedelmi mobilitás mint lehetséges viszonyítási
tényezôk tükrében az 1999-es Tárki-Monitor-vizsgálat
adataira támaszkodva.
Észlelt relatív jövedelmi helyzet
Empirikus adataink erôteljesen mutatják az ,,átlaghoz
tartás" bevezetôben részletesebben kifejtett jelenségét.
A vizsgálatba bevont felnôttek kétharmada véli
úgy, hogy saját jövedelmi helyzete körülbelül
megfelel az országos átlagnak, további egynegyedük
saját jövedelmi helyzetét a többségénél
rosszabbnak ítéli, s csupán a felnôtt lakosság
9%-a látja úgy, hogy anyagi helyzete valamivel jobb az átlagosnál.
Minden társadalmi-demográfiai csoporthoz tartozó megkérdezettek
legalább fele, de inkább kétharmada átlagosnak
tekinti saját jövedelmi helyzetét. Lényeges rétegek
szerinti eltérés csupán abban mutatkozik, hogy a többiek
(tehát, akik úgy vélik, hogy saját anyagi helyzetük
nem átlagos) inkább az átlag fölé, vagy
inkább az átlag alá sorolják be magukat. Ennek
megfelelôen a falusi lakosok kétharmada saját jövedelmi
helyzetét átlagosnak tartja, bô egynegyede pedig átlag
alattinak, míg a budapestiek 62%-a középre sorolja be
önmagát, viszont 15%-a úgy véli, hogy jövedelmi
viszonyai valamivel jobbak az átlagosnál. Hasonlóan,
a vállalkozók, felsô vezetôk, alsó vezetôk
és értelmiségiek többsége az átlagot
felülrôl közelíti meg (azaz bô felük-kétharmaduk
átlagosnak észleli saját jövedelmi helyzetét,
a többiek viszont többségükben átlag fölöttinek),
míg a szakképzetlen munkások és parasztok önbesorolása
alulról tart az átlaghoz. Adataink nem csupán az egyéni
jövedelem és a szubjektív relatív jövedelmi
helyzet között mutatnak hasonló összefüggéseket,
de a család és így az egyén anyagi-jövedelmi
helyzetét árnyaltabban tükrözô ekvivalenciajövedelem[4]
és a szubjektív relatív jövedelmi pozíció
között is. Az ekvivalenciajövedelem alapján számított
jövedelmi deciliseket alapul véve adataink szerint a legszegényebbek
44%-a úgy véli, hogy családjának anyagi helyzete
átlagosnak mondható, csupán minden második
nagyon szegény személy vallott úgy, hogy anyagi helyzete
átlag alatti (s ezen belül is csak minden ötödik
nagyon szegény értékelte úgy, hogy anyagi helyzete
sokkal rosszabb, mint az ország lakosainak többségéé).
Másrészt, az ekvivalenciajövedelem alapján leginkább
jómódúnak számító 10% bô
fele (53,8%) úgy véli, hogy jövedelmi helyzete átlagos,
s tíz ilyen megkérdezettbôl csak négyen észlelik,
hogy átlag feletti anyagi helyzetûek. Az objektíve
mért jövedelmi helyzet és a relatív jövedelmi
helyzetértékelés között adataink tehát
csak gyenge kapcsolatot mutatnak, a ,,középre húzás"
és a ,,látványosság" törvényszerûségének
együttes hatása erôteljesen befolyásolja a relatív
jövedelmi helyzetértékelést.
Jövedelmi feszültség
Adatfelvételünk során nem csupán az objektív
jövedelmi helyzetet térképeztük fel. Megkérdeztük
a vizsgálatba bevont személyeket arról is, hogy véleményük
szerint mekkora az a jövedelem, ami családjuk számára
a tisztes megélhetést biztosítaná. Ez alapján,
valamint az általunk objektíve mért családi
jövedelem alapján egy olyan jövedelmi feszültséget
mérô változót alakítottuk ki, amely a
kívánatos családi jövedelem és a ténylegesen
mért családi jövedelem arányát mutatja.[5]
Az így alkotott jövedelmifeszültség-változó
értéke tehát 1 körül mozog, ha a kérdezett
körülbelül akkora jövedelmet tart családja kielégítô
életszínvonala számára megfelelônek,
mint amekkorával ténylegesen rendelkezik, 1-nél kisebb,
ha kevesebb jövedelmet is megfelelônek tartana, míg 1-nél
nagyobb, ha magasabb jövedelmet tartana megfelelônek, mint amekkora
jövedelme jelenleg családjának van. Az így képzett
jövedelmifeszültség-változót a könnyebb
kezelhetôség miatt decilisekbe rendeztük. Adataink szerint
minden tizedik megkérdezett kevesebb családi jövedelmet
is megfelelônek tartana, mint amennyivel jelenleg rendelkeznek, a
megkérdezettek tizede körülbelül megfelelônek
tartja családja anyagi-jövedelmi viszonyait, míg a felnôtt
magyar népesség elsöprô többsége kisebb-nagyobb
mértékben elégedetlen családja jövedelmével.
A megkérdezettek átlagosan kétszer akkora családi
jövedelmet
tartanának megfelelônek, mint amennyivel most rendelkeznek,
de a leginkább elégedetlenek ötszörös jövedelmet
tartanának csak kielégítônek családjuk
számára.
Hasonlóan a relatív jövedelmi helyzet észlelésének
elemzésekor tapasztalthoz, a jövedelmi feszültség
is csupán gyenge összefüggést mutat az objektíve
mért jövedelmi helyzettel. Mind az egyén, mind pedig
a háztartás ekvivalenciajövedelmét véve,[6]
adataink szerint ugyan a jövedelmi helyzet és a jövedelmi
feszültség között erôs lineáris (fordított
irányú) összefüggés van, azaz minél
jobb az egyén jövedelmi helyzete, annál kisebb jövedelmi
feszültséget él meg, viszont még a legmagasabb
jövedelemmel rendelkezôk esetében is jelentôs mértékû
jövedelmi feszültséggel kell számolnunk. Az egyéni
jövedelem szerint képzett legalsó jövedelmi decilisbe
tartozók két és félszer magasabb családi
jövedelmet tartanának megfelelônek, mint ameny-nyivel
most rendelkeznek, de még a legfelsô decilisbe tartozók
is a mostaninál 44%-kal magasabb családi jövedelemmel
lennének csak megelégedve. Az életszínvonalat
jobban mérô (és a késôbbi, részletesebb
elemzés alapját képezô) ekvivalenciajövedelmek
alapján létrehozott jövedelmi decilisek szerint vizsgálva
a jövedelmi feszültséget, a legszegényebbek három
és félszer magasabb családi jövedelmet szeretnének,
mint amennyijük most van, viszont még a 9. decilisbe tartozók
is csak akkor lennének elégedettek, ha családi jövedelmük
a jelenleginél 47%-kal magasabb lenne, s a leginkább jómódúak
is átlagosan 14%-os jövedelmi feszültséget élnek
meg. A vállalkozók a legkevésbé elégedettek
a jövedelmükkel annak ellenére, hogy mind az egyéni,
mind pedig a háztartás ekvivalenciajövedelme szerint
átlag fölötti anyagi helyzetûek. Ugyanakkor a legidôsebbek
az átlagosnál kevésbé elégedetlenek,
annak ellenére, hogy jövedelmük átlag alatti.
Minél magasabb tehát egy család jövedelme,
annál magasabb jövedelemmel lennének elégedettek
a család tagjai. A jövedelem növekedésébôl
tehát nem következik automatikusan az elégedettség,
a magasabb jövedelem magasabb igényeket támaszt. Mindezen
tények arra utalnak, hogy az egyes társadalmi csoportok saját
jövedelmüket döntôen más-más referenciacsoporthoz
viszonyítva értékelik - a vállalkozók
a nagyvállalkozókhoz vagy nyugati partnereikhez, míg
az idôsek a magyar átlaghoz vagy saját korábbi
jövedelmi helyzetükhöz, s ez befolyásolja anyagi
helyzetük értékelését.
Jövedelmi mobilitás
Elméleti kiindulópontunk szerint az egyén észlelt
szubjektív jövedelmi mobilitása (tehát az a tény,
hogy az elmúlt tíz évben hogyan változott jövedelmi
helyzete saját megítélése szerint) jelentôsen
befolyásolja jelenlegi anyagi helyzetének értékelését.
Feltételezésünk szerint az azonos ,,objektíve
mért" nívón élô személyek közül
a romló anyagi körülmények között élôk
elégedetlenebbek, míg azok, akik javuló életszínvonallal
dicsekedhetnek, elégedettebbek a jövedelmi helyzetükkel,
tehát a jövedelmi mobilitás önmagában, a
tényleges jövedelmi helyzettôl függetlenül
lényegesen befolyásolja az elégedettséget.
Vizsgálatunk során a kérdezetteknek nyolc lehetséges
jövedelmi mobilitást stilizáló ábrát
mutattunk, és ezek alapján megkértük ôket,
hogy válasszák ki azt az ábrát, amely leginkább
kifejezi hogyan változott anyagi helyzetük a rendszerváltás
óta. Az észlelt szubjektív jövedelmi mobilitás
megoszlása nagyjából megegyezik a magyar társadalomban
a rendszerváltást követôen lezajlott, objektíve
mért jövedelmi változással. A válaszadók
harmada folyamatos életszínvonal-romlást élt
meg a rendszerváltás óta, további egyötödük
kisebb-nagyobb periódusban anyagi helyzetének romlását
is
átélte.
Változatlan anyagi viszonyokról a megkérdezettek 15%-a
számolt be, a kérdezettek további egyötöde
ideiglenes (felfelé vagy lefelé mutató) jövedelmi
mozgás után gyakorlatilag változatlan anyagi helyzetrôl
tudósított. A megkérdezettek 9%-a a rendszerváltás
abszolút nyertesének tekinthetô abban az értelemben,
hogy a megváltozott gazdasági-politikai körülmények
anyagi helyzetük folyamatos javulását eredményezték,
végül a válaszolók 14%-a vallott arról,
hogy kisebb-nagyobb negatív kilengések után jövedelmük
javuló tendenciát mutat.
Adataink szerint az észlelt szubjektív jövedelmi
mobilitás gyenge kapcsolatban van a jövedelmi feszültség
mértékével. Általában ugyan elmondható,
hogy a romló jövedelmi helyzetûek nagyobb, míg
a javuló anyagi helyzetûek valamivel kisebb jövedelmi
feszültséget élnek meg, de még a folyamatosan
növekvô életszínvonalat észlelôk
is meglehetôsen elégedetlenek családi jövedelmük
nagyságával (a jövedelmi feszültség mérôszáma
1,7-szeres), s a folyamatosan romló anyagi helyzetûek jövedelmi
feszültsége sem kiugró mértékû (2,13-szoros).
A jövedelmi feszültségre nyilvánvalóan hat
az objektíve mért jövedelmi helyzet, s a jövedelmi
mobilitás és a jövedelmi helyzet is nyilvánvalóan
korrelál egymással. A jövedelmi mobilitás ,,tiszta"
hatását többváltozós oksági modelljeinkben
elemezzük részletesebben.
Referenciacsoportok
Vizsgálódásunk tulajdonképpeni fókuszában
a jövedelmi helyzet értékelése során figyelembe
vett referenciacsoportok elôfordulásának gyakorisága,
és a tipikus referenciacsoportok helyzetértékelést
befolyásoló hatása áll. Kérdôívünkben
13 lehetséges referenciacsoportot soroltunk fel, s arra kértük
a válaszolókat, hogy a felsorolt tényezôk közül
válasszák ki azt a hármat, amelyet leginkább
figyelembe vesznek anyagi-jövedelmi helyzetük értékelésekor,
illetve azt a hármat, amelyet egyáltalán nem vesznek
figyelembe. Ezek alapján klaszteranalízist végeztünk,
amely olyan tipikus referenciatípusokat eredményezett, amelyek
jól elkülönült csoportokra bontják e szempontból
a felnôtt magyar népességet.
Adataink szerint a magyarok leginkább a barátok, közelebbi
ismerôsök életszínvonalát (51,4%), a lakókörnyezetükben
élôk helyzetét (48%), saját régebbi életszínvonalukat
(49%) és a magyarországi átlagemberek életszínvonalát
(43%) veszik figyelembe akkor, amikor saját anyagi-jövedelmi
helyzetüket értékelik. A kérdezettek egyharmada
testvérei, kortárs rokonai anyagi helyzetét is fontos
referenciának tekinti. Általában elmondható,
hogy a többség nem viszonyítja saját jövedelmi
helyzetét a nála magasabb anyagi-társadalmi pozícióban
levô személyekhez. A megkérdezettek csupán 3,3%-a
viszonyítja jövedelmi helyzetét a fônökeiéhez,
3%-a a hazai nagyvállalkozókéhoz, 6%-a pedig a magyarországi
gazdagokéhoz. A magyarok tehát nem keserítik feleslegesen
az életüket azzal, hogy túlságosan magasra helyezzék
a mércét akkor, amikor életszínvonalukat, anyagi
helyzetüket értékelik. Sajnos, nincsenek korabeli adataink
arról, hogy a rendszerváltást megelôzôen,
a pártállami rendszerben a magyarok milyen mértékben
hasonlították össze saját anyagi-jövedelmi
viszonyaikat a többi kelet-európai ország lakosaiéval.
Társadalomkutatók és politológusok körében
azonban általánosan elfogadott az az állítás,
hogy a magyar társadalmi-politikai berendezkedés egyik leginkább
hatékony és mûködô legitimációs
mechanizmusa a többi, ,,szovjet blokkhoz" tartozó ország
életszínvonalával való összehasonlítás
volt. Magyarországot az itt lakók a ,,láger legvidámabb
(legmagasabb életszínvonalú) barakkjának tekintették,
s a
többiekhez képest elfogadhatónak tartották
az életet hazánkban. Valószínûleg ebben
az idôszakban a nyugat-európai életszínvonal
még olyan távolinak, elérhetetlennek tûnt, hogy
az ehhez való viszonyítás a többség számára
éppen olyan valószínûtlen lett volna, mint napjainkban
az életszínvonalat a nagyvállalkozók anyagi
helyzetéhez viszonyítani. Napjainkban azonban, amikor egyes
társadalmi csoportok jövedelme megközelíti a nyugat-európai
sztenderdet, és az Európai Unióhoz való csatlakozás
(tehát a szabad munkaerô-áramlás) elérhetô
közelségbe került, már sokkal reálisabbnak
tûnik az emberek számára a Nyugattal való összehasonlítás,
a nyugati életszínvonal referenciaként való
figyelembevétele anyagi helyzetük értékelésekor.
A kelet-európai összehasonlítás ugyanakkor irrelevánssá
vált. Adataink szerint a többi kelet-európai ország
életszínvonalát csupán a megkérdezettek
3%-a választotta be abba a három legfontosabb csoportba,
amelyet figyelembe vesznek akkor, amikor saját életszínvonalukat
értékelik, ugyanakkor a felnôtt magyar népesség
11%-a a nyugat-európai átlagot (is) fontos referenciának
tekinti. Meg kell említenünk még, hogy a képzettség,
és a piaci - nem piaci szféra figyelembevétele sem
elhanyagolható a lakosok körében életszínvonaluk
értékelése során. A válaszadók
15%-a választotta a legfontosabb három referenciacsoport
közé a hasonló képzettségû (állami
vagy magánszektorban dolgozó) embereket.
1. ábra. Az életszínvonal értékelését
befolyásoló tipikus referenciacsoportok megoszlása
Klaszteranalízisünk során a tipikus referenciatípusok
hat jól elkülönülô csoportja tárult
a szemünk elé. A legtöbben (31%) a közvetlen környezetükben
élô embereket, valamint az átlagot[7]
tekintik legfôbb referenciakörüknek életszínvonaluk
értékelése során. Második leggyakoribb
tipikus referenciakör (19%) az, amely a környezeten túl
a személyes jövedelmi mobilitást is figyelembe veszi[8]
az anyagi helyzet értékelésekor. Közel azonos
arányban fordul elô a rokoni-baráti szûk környezet[9]
és az egyéni jövedelem idôbeli változása
(13%), az átlag és a jövedelmi mobilitás[10]
(13%), valamint a képzettség, szaktudás[11]
(14%) alapvetô szempontként való figyelembevétele
az életszínvonal értékelésekor. Eredményeink
szerint jól elkülönült és nem elhanyagolható
létszámú (9,7%) csoportot alkotnak azok, akik saját
jövedelmi helyzetük értékelésekor a Nyugat-Európában
élô emberek életszínvonalát (is) figyelembe
veszik (1. ábra).
A csoportok közül részletesebben az ,,új" és
a nemzetközi összehasonlításban is ,,speciális"
tipikus vonatkoztatási csoportnak, a nyugati polgárok életszínvonalának
referenciaként való választását elemezzük.
A férfiak közül lényegesen többen (12,6%)
viszonyítják saját anyagi helyzetüket a nyugat-európai
országok polgáraihoz, mint a nôk közül (7,3%).
Lényeges összefüggés van az életkor és
e referenciacsoport választása között is.
A legfiatalabbak átlagon felül (16,6%) tekintenek a Nyugat
felé, míg a legidôsebbek átlagon alul (5%) választják
a Nyugatot vonatkoztatási csoportnak. Minél magasabb valakinek
az iskolai végzettsége, annál inkább hajlamos
arra, hogy saját helyzetét a nyugati polgárokéhoz
viszonyítsa. A diplomások 18%-a veszi figyelembe nyugati
szomszédaink jövedelmét saját helyzetének
értékelésekor. A magasabb státusú (és
jövedelmû) foglalkozási csoportba tartozók körében
az átlagosnál gyakoribb e referencia választása.
A vállalkozók és felsô vezetôk egyötöde,
a beosztott értelmiségieknek pedig 17%-a viszonyítja
saját anyagi-jövedelmi helyzetét a nyugatiakéhoz
is. Különös módon nem csupán a legmagasabb,
de a legalacsonyabb személyes jövedelmi decilishez tartozók
is az átlagnál hajlamosabbak arra, hogy helyzetüket
nyugati szomszédainkkal hasonlítsák össze. Ennek
valószínûleg az az oka, hogy ebbe a csoportba sok fiatal
(jövedelem nélküli) diák került, akik életkoruk
és (leendô) iskolai végzettségük folytán
is az átlagnál hajlamosabbak saját helyzetüket
a nyugat-európaihoz viszonyítani. Ugyanakkor, a család
ekvivalenciajövedelmét tekintve, adataink erôs lineáris
korrelációt mutatnak az életszínvonal és
a nyugati polgárok referenciaként való választásával.
Különösen nagy arányban (22%) viszonyítanak
a Nyugathoz a legmagasabb életszínvonalon élô
tíz százalékhoz tartozó személyek. A
nyugati nyelvek ismerete (tehát a nyugati piacon való piacképesség
szükséges, de nem elegendô feltétele) valamelyest
növeli annak a valószínûségét, hogy
az egyén a Nyugathoz viszonyítja saját anyagi helyzetét,
de különös módon más (nem nyugati nagy) nyelv
ismerete is megnöveli ezt a valószínûséget.
Nem annyira a nyugati nyelv ismeretérôl, valószínûleg
sokkal inkább az általános kulturális tôke
- melynek Magyarországon sajnos meglehetôsen releváns
indikátora a bármely idegen nyelv ismerete - hatásáról
van tehát ez esetben szó.
Általában tehát elmondhatjuk, hogy éppen
azok a társadalmi csoportok hajlamosak saját anyagi-jövedelmi
helyzetüket a (sokkal magasabb életszínvonallal rendelkezô)
nyugat-európai országok lakóinak életszínvonalához
viszonyítani, akik magyar viszonylatban a legjobb anyagi helyzetben
vannak. A magasabb életszínvonal tehát azért
nem (feltétlenül) eredményez nagyobb elégedettséget,
mert egy bizonyos státus és jövedelemszint elérése
után a magyarok referenciacsoportot váltanak. Meg kívánjuk
jegyezni, hogy valószínûleg hasonló folyamat
zajlott le a társadalom kevésbé jómódú
rétegei körében is. A rendszerváltás során
a többi volt szocialista ország megszûnt a magyarok referenciacsoportja
lenni. A politikai-gazdasági átalakulást közvetlenül
követô idôszakban tehát gyors ütemben megszabadultak
a legitimitást, és relatív elégedettséget
eredményezô ,,láger és ennek legvidámabb
barakkja" viszonyítási rendszertôl, s ezzel növelték
saját elégedetlenségi faktorukat.
Adataink erôteljesen alátámasztják azt a
hipotézisünket, hogy a Nyugat mint referenciacsoport figyelembevétele
erôteljesen növeli a jövedelmi feszültséget.
A többi referenciacsoport-típust figyelembe vevôk átlag
körüli jövedelmi feszültséget élnek meg,
míg a ,,nyugatosok" körében ennél nagyobb, 2,04-szoros
szorzóval jellemezhetô jövedelmi feszültséget
regisztráltunk.
2. ábra. A jövedelmi feszültség átlagos értéke a referenciacsoport-típusok szerint
Oksági modellek
A továbbiakban olyan oksági modelleket építettünk
fel, amelyek a jövedelmi feszültséget, illetve a jövôben
való anyagi boldogulásba vetett hitet magyarázzák
oly módon, hogy többváltozós statisztikai modellek
alkalmazásával kiszûrik a magyarázó változók
keresztkorrelációjából adódó
hatást, tehát e változók ,,tiszta", önmagukban
mért hatásait elemzik.
A jövedelmi feszültséget befolyásoló
faktorok
A jövedelmi feszültség esetében többváltozós
OLS regressziós modellt építettünk fel (1. táblázat),
melynek függô változója a jövedelmi feszültség
mértéke, magyarázó változói pedig
a fôbb társadalmi-demográfiai faktorok (nem, életkor,
településtípus, iskola és foglalkozási
csoport), a munkahely tulajdoni jellege (az inaktívak, illetve a
nem teljesen magántulajdonban levô magyar vállalatnál
dolgozók tartoznak a referenciacsoportba), az észlelt szubjektív
jövedelmi mobilitást jellemzô dummy-változók,
a tipikus referenciacsoportok és az ekvivalenciajövedelem.
Eredményeink szerint a jövedelmi feszültség mértékére
- nem meglepô módon - a háztartás ekvivalenciajövedelme
hat legerôteljesebben, mégpedig oly módon, hogy minél
magasabb valakinek az életszínvonala, annál kisebb
jövedelmi feszültséget él meg. (A standardizált
regressziós együttható értéke -0,35).
A többi jövedelmi feszültséget szignifikánsan
befolyásoló tényezôk közel azonos mértékben
(a standardizált regressziós együtthatók értékei
0,4-0,6 között vannak) hatnak a jövedelmi feszültség
mértékére. Az idôsebbek korukból adódóan
kisebb jövedelmi feszültséget élnek meg, mint a
fiatalok. Mivel az életkor kontrollálva van a jövedelemmel,
a jövedelmi mobilitással és a referenciacsoportokkal,
ez a hatás nem abból adódik, hogy az idôsebbek
más referenciacsoporthoz hasonlítják a jelenlegi helyzetüket,
nem is az esetlegesen a többségtôl eltérô
jövedelmi mobilitásukból - tehát nem a periódushatásokból.
Ezt a tényt az életkor kohorszhatásának kell
tehát tulajdonítanunk. A kisebb városokban élôk
valamivel elégedetlenebbek jövedelmi helyzetükkel, mint
a falusiak, míg a nagyobb városokban (a megyeszékhelyen
és Budapesten) élôk önmagában attól,
hogy nagyvárosban laknak, nem lesznek statisztikailag szignifikánsan
elégedetlenebbek. Fel kívánjuk hívni a figyelmet
arra, hogy a foglalkozási hierarchia csúcsán való
elhelyezkedés lényegesen növeli annak a valószínûségét,
hogy az egyén nagy jövedelmi feszültséget él
meg. Mivel modellünkben a jövedelem és a referenciacsoportok
önálló magyarázó tényezôként
szerepelnek, ezt a hatást nem magyarázhatjuk sem e csoportokon
belüli meglehetôsen nagy jövedelmi különbségekkel,
sem pedig azzal a ténnyel, hogy ezek azok a foglalkozási
csoportok, amelyek tagjai az átlagnál nagyobb arányban
hasonlítják saját jövedelmi helyzetüket
a nyugat-európai szinthez. Adataink tehát a magasabb foglalkozási
pozíció önmagában való feszültségnövelô
hatását mutatják.
Korábbi eredményeinknek megfelelôen (Sági
1998) a rendszerváltás óta folyamatosan csökkenô
anyagi helyzetet észlelôk statisztikailag szignifikánsan
nagyobb jövedelmi feszültséget élnek meg, mint
a többiek. Ez független az objektíve mért jövedelmi
helyzetüktôl, valamint attól a ténytôl is,
hogy jelenlegi helyzetüket saját korábbi anyagi viszonyaikhoz
mérik, s ez teremt bennük feszültséget. Ez a hatás
tehát önmagában a lefelé való jövedelmi
mobilitás hatása.
Végül, de nem utolsósorban, eredményünk
szerint a Nyugat mint választott referenciacsoport statisztikailag
szignifikánsan, pozitívan hat a jövedelmi feszültség
mértékére. Azok tehát, akik ezt a referenciacsoportot
választották, lényegesen nagyobb jövedelmi feszültséget
élnek meg, mint azok, akik a magyarországi átlaghoz
és környezetükhöz viszonyítják a jövedelmi
helyzetüket.
Modellünk magyarázó ereje ugyan nem túl erôs
(11%-os), tehát léteznek olyan, általunk figyelembe
nem vett egyéb tényezôk is, amelyek lényegesen
befolyásolják a jövedelmi feszültség mértékét,
viszont ez az elemzés egyértelmuen bebizonyította
azt, hogy az egyének jövedelmi helyzetükkel való
elégedettségét lényegesen befolyásolja
az általuk választott viszonyítási csoport.
A
vállalkozók, felsô vezetôk és a nyugati
referenciacsoportot választók tehát jövedelmüktôl
függetlenül, sôt, ezáltal szinte megerôsítve,
a többieknél nagyobb jövedelmi feszültséget
élnek meg.
1. táblázat. A jövedelmi feszültséget
magyarázó OLS regressziós modell, és a család
anyagi prosperitását magyarázó logisztikus
regressziós modellek
A jövedelmi feszültség oksági
magyarázata,
az OLS regressziós modell standardizált együtthatói |
A személyes életszínvonal jövôbeli kedvezô alakulásába vetett hit oksági magyarázata. Logisztikus regressziós modellek esélyhányadosai | |
Nem (1) | ns | -1,26 (1) |
Kor | -0,05 (1) | -0,99 (2) |
Településtípus (2) | ||
város | -0,04 (1) | ns |
megyeszékhely | ns | ns |
Budapest | ns | ns |
Iskola (elvégzett osztályok) | ns | ns |
Foglalkozási viszony (3) | ||
nem mezôgazdasági önálló | -0,06 (2) | ns |
felsô vezetô | -0,04 (1) | -0,44 (1) |
közép/alsó vezetô | ns | ns |
értelmiségi | ns | -0,54 (1) |
egyéb szellemi | ns | -0,64 (1) |
szakképzetlen munkás | ns | ns |
mezôgazdasági fizikai | ns | ns |
inaktív | ns | ns |
A jövedelmi feszültség oksági
magyarázata,
az OLS regressziós modell standardizált együtthatói |
A személyes életszínvonal jövôbeli kedvezô alakulásába vetett hit oksági magyarázata. Logisztikus regressziós modellek esélyhányadosai | |
Munkahely tulajdona (4) | ||
külföldi | ns | ns |
részben külföldi | ns | ns |
magyar, nem állami | ns | ns |
Jövedelmi mobilitás (5) | ||
cikcakk, majd fel | ns | ns |
folyamatosan fel | ns | -2,12 (3) |
le, majd fel | ns | ns |
folyamatosan le | -0,06 (2) | -0,40 (3) |
fel, majd le | ns | -0,36 (3) |
rövid csökkenés után változatlan | ns | -0,63 (2) |
rövid növekedés után változatlan | ns | -1,65 (2) |
Tipikus referenciacsoport (6) | ||
közvetlen szûk környezet | ns | -1,44 (1) |
Nyugat | -0,05 (3) | ns |
környezet és jövedelmi mobilitás | ns | ns |
és jövedelmi mobilitás | ns | ns |
képzettség | ns | ns |
Ekvivalenciajövedelem | -0,35 (3) | -1,001 (3) |
Jövedelmi feszültség (Csak a 2. modellben) | - | ns |
Konstans | -2,54 (8) | -1,42 ()9 |
R2 | -0,11 (8) |
(1) referenciakategória: nô
(2) referenciakategória: falu
(3) referenciakategória: szakmunkás
(4) referenciakategória: egyéb
(5) referenciakategória: változatlan
(6) referenciakategória: átlag és környezet
A személyes anyagi prosperitást befolyásoló
tényezôk
A személyes jövedelem prosperitását mérô
változónk mérési szintje (ötfokú
ordinális skála) nem tette lehetôvé, hogy lineáris
regressziós modellel magyarázzuk a személyes életszínvonal
várható alakulásával kapcsolatos attitûdöt.
Ezért függô változónkat dummyvá
alakítottuk (1, ha a teljesen egyetértett vagy egyetértett
azzal az állítással, hogy ,,Ahogy a dolgok alakulnak
Magyarországon, az olyan embereknek, mint Ön és családja,
jó esélyük van életszínvonaluk javítására,
egyéb esetben 0), és logisztikus regressziós modell
felállításával magyaráztuk ezen attitûd
létének valószínûségét
(1. táblázat). Magyarázó változóként
a jövedelmi feszültséget magyarázó regressziós
modellnél alkalmazott változókon túlmenôen
a jövedelmi feszültség mértékét is
bevontuk.
E modell eredményei szerint is a jövedelem befolyásolja
legerôteljesebben a személyes anyagi prosperitásba
vetett hitet: minél magasabb a jövedelme valakinek, annál
valószínûbb, hogy bizakodóan tekint a jövôbe.
A társadalmi-demográfiai faktorok közül a nem,
az életkor, és a vezetô beosztás mutatkozott
szignifikáns hatásúnak. Ezek szerint tehát
a nôk és a fiatalabbak lényegesen nagyobb valószínûséggel
tekintenek bizakodóan a jövôbe, mint a férfiak
és az idôsebbek. Ugyanakkor a felsô vezetô, értelmiségi
és nem diplomás szellemi foglalkozást ûzôk
fele akkora valószínûséggel bíznak abban,
hogy a közeljövôben életszínvonalukat növelni
tudják, mint a szakmunkások. Eredményeink szerint
a rendszerváltás óta folyamatosan növekvô
életszínvonalon élôk 2,1-szer nagyobb valószínûséggel
tekintenek bizakodón a jövôbe, mint a változatlan
anyagi helyzetet regisztrálók csoportja. Ugyancsak bizakodóbbak
azok, akiknek jövedelme a rendszerváltást követôen
,,megugrott", majd ezek után tartani tudták a megnövekedett
életszínvonalat. Ezzel egy idôben mindazok, akiknek
(folyamatosan vagy idôlegesen) csökkent az életszínvonala,
változatlan jövedelmi helyzetet regisztráló társaiknál
lényegesen kisebb (fele-harmada akkora) valószínûséggel
vélik úgy, hogy családjuk életszínvonala
a közeljövôben emelkedni fog. A személyes prosperitás
észlelését a megélt jövedelmi mobilitás
tehát jelentôs mértékben befolyásolja.
Ellentétben a jövedelmi feszültséget magyarázó
elemzés során tapasztaltakkal, az a tény, hogy valaki
a Nyugathoz viszonyítja saját anyagi helyzetét, nem
befolyásolja lényegesen a jövôbeli anyagi boldogulásba
vetett hitét. Ugyanakkor új, lényeges tényezôként
jelent meg a közvetlen, szûk környezet mint választott
referenciacsoport. Azok az emberek, akik saját jövedelmi helyzetüket
csupán legszûkebb baráti-ismerôsi-rokoni csoportokhoz
viszonyítják, másfélszer nagyobb valószínûséggel
tekintenek bizakodón a jövôbe, mint azok, akik tágabb
környezetük és a magyar átlag figyelembevételével
értékelik saját anyagi-jövedelmi helyzetüket.
Az
egyének tehát nagyobb jövedelmi feszültséget
élnek meg, ha a Nyugatot választják referenciacsoportnak,
viszont ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lennének
bizakodóak saját anyagi boldogulásuk vonatkozásában.
A
jövedelmi feszültség mértékét jelzô
változónk hatása nem mutatkozik szignifikánsnak
az egyéni jövedelmi kilátásokra. A jövedelmi
feszültség és az anyagi boldogulásba vetett hit
tehát eredményeink szerint egymástól független
tényezôk.
Összefoglalás
A rendszerváltást követôen az életszínvonallal
való általános elégedetlenséget nem
csupán az objektív faktorok eredményezték,
de jelentôs szerepe volt annak is, hogy a gazdasági-politikai
átalakulásokat követôen a magyarok viszonyítási
alapja is megváltozott. Többé már nem hasonlítják
saját életszínvonalukat a többi kelet-európai
ország lakóinak anyagi-jövedelmi helyzetéhez.
Lényeges viszonyítási alap lett viszont a nyugat-európai
országok lakóinak nívója, különösen
azok körében, akik a magyar jövedelmi hierarchia csúcsán
állnak
- a magasan képzett, piacképes szaktudással rendelkezô,
versenyszférában dolgozó fiatalok és középkorúak.
E csoportok tehát azért elégedetlenek, mert nem a
magyar átlaghoz, hanem a gazdaságilag fejlettebb nyugati
országok átlagához viszonyítják saját
anyagi-jövedelmi helyzetüket.
Általában elmondható, hogy javuló jövedelmi
helyzet esetén az egyének referenciacsoportot változtatnak,
a javuló körülményeiknél jobban élô
társadalmi csoportokat tekintik viszonyítási alapnak,
s így továbbra is elégedetlenek. A romló anyagi-jövedelmi
helyzet ugyanakkor nem jár együtt referenciacsoport-váltással,
a lefelé való jövedelmi mobilitással törvényszerûen
jár együtt az elégedetlenség.
Hosszú távon viszont a Nyugattal való összehasonlítás
nem teszi pesszimistává az embereket. Mindazok, akik növekvô
életszínvonalon élnek, de jelenlegi életszínvonaluk
(még) nem érte el a fejlett piacgazdaságok nívóját,
optimistán tekintenek a jövôbe, úgy vélik,
jó esélyük van családjuk életszínvonalának
javítására. Optimisták tehát, elégedettek
viszont csak akkor lesznek, ha gazdasági fejlettségünk
eléri a nyugat-európai szintet, ha a Nyugattal való
összehasonlításban is versenyképesek leszünk.
Irodalom
Anderson, John R. (1983): The architecture of cognition. Cambridge,
Mass., Harvard UP.
Andorka Rudolf (1994): Social Changes and Social Problems in Hungary
since in [-]1930s. Economic, Social and Political Causes of the
Domise of State Socialism. In A. Seligman (ed.): The Transition from State
Socialism in Eastern Europe: the Case of Hungary. Comparative Social Research,
Vol. 14, 49-96. p.
Becker, Garry S. (1976): The economic approach to human behavior. Chicago,
University of Chicago Press.
Bruszt László (1995): Állampolgári vélemények
a politikai rendszerrôl. Budapest, TÁRKI.
Coleman, James (1986): Social Theory, Social Research, and a Theory
of Action.
American Journal of Sociology, 81, 1309-1335. p.
Coleman, James (1990): Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass.,
Harvard UP.
Evans, Mariah-Kelley, Jonathan-Kolosi Tamás (1992): Images of
class: public perceptions in Hungary and Australia. American Sociological
Review, 57, 461-482. p.
Ferge Zsuzsa (1993): A szociális polgáriság feltámasztásának
nehézségei.
Esély, 6. sz. 3-29. p.
Festinger, Leon (1957): A Theory of Cognitive Dissonance. Evanston:
Row, Peterson.
Gambetta, Diego (1987): Were they push [pushed] or did they
jump? Cambridge, Cambridge UP.
Goldthorpe, John H. (1996): Class analysis and the reorientation of
class theory: the case of persisting differentials in education attainment.
British
Journal of Sociology, Vol. 47, No 3. 481-505. p.
Goldthorpe, John H. (1998): The Quantitative Analysis of Large-Scale
Data-Sets and Rational Action Theory: For a Sociological Alliance. In Blossfeld,
Hans-Peter-Prein, Gerald (eds.): Rational Choice Theory and Large-Scale
Data Analysis. Westview Press-Boulder, San Francisco-Oxford, 31-53. p.
Inglehart, Ronald (1977): The Silent Revolution: Changing Values and
Political Styles among Western Publics. Princeton, Princeton UP.
Johnson-Laird, Philip N. (1983): Mental models. Cambridge, Mass., Harvard
UP.
Kolosi Tamás (1990): Egyenlôtlenségtudat nemzetközi
összehasonlításban. In Andorka R.-Kolosi T.-Vukovich
Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 1990. Budapest, Tárki. 373-401.
p.
Kolosi Tamás-Bedekovics István-Szivós Péter
(1998): Munkaerôpiac és jövedelmek. In
Zárótanulmány.
Jelentés a Magyar Háztartás Panel 6. hullámának
eredményeirôl. Budapest, Tárki.
Kolosi Tamás-Sági Matild (1996): Rendszerváltás
és társadalomszerkezet. In Andorka R. - Kolosi T.-Vukovich
Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 1996. Budapest, Tárki. 149-197.
p.
Kolosi Tamás-Sági Matild (1997): Az új tôkésosztály
önképe, társadalmi megítélése.
In Hankiss, E.-I. Matkó (szerk.): A tulajdon kötelez. Budapest,
Figyelô. 61-88. p.
Kolosi Tamás-Sági Matild (1998): Hullámzó
háztartások. In Kolosi T.-Tóth I. Gy.-Vukovich Gy.
(szerk.): Társadalmi Riport 1998. Budapest, TÁRKI.
Merton, Robert K. (1980): Társadalomelmélet és
társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat.
Merton, Robert K.-Lasarsfeld, Paul E. (1950): Studies in the scope
of ,,The American Soldiers". Glencoe, Ill., Free Press.
Offe, Claus (1993): The Politics of Social Policy in East European
Transitions.
Social Research, Vol. 60, No. 4. 649-684. p.
Róbert Péter (1996): Fogcsikorgatva: a megkeseredett
rendszerváltás. Századvég, 1996 ôsz.
59-86. p.
Róna-Tas, Á. Dr.. (1994): Elit és rendszerváltás.
BUKSZ,
420-425. p.
Rose, Richard-Haerpfer, Christian (1994): New Democracies Barometer
III.
Studies in Public Policy, Vol. 216. Glasgow, Univeristy of Strattelyde.
Rose, Richard-Mishler, William-Haerpfer, Christian (1998): Democracy
and its alternatives: understanding post-communist societies. Baltimore,
Md., Johns Hopkins UP.
Sági Matild (1993): Changing Hungarian Opinions About Social
Inequalities Between 1987 and 1992. Paper presented at the Conference of
the International Sociological Association Research Comittee 19 on ,,Comparative
Research on Welfare States in Transition". University of Oxford, September
9-12, 1993.
Sági Matild (1996a): Egyenlôtlenség és egyenlôtlenségtudat.
In Andorka R.-Kolosi T.-Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport
1996. Budapest, Tárki. 528-560. p.
Sági Matild (1996b): The Upper Crust of Post-Socialist Societies.
Budapest, Tárki.
Sági Matild (1998): Well-paid or below the value: comparing
to what? Objective and subjective determinants of satisfaction with standard
of living. Tanulmány a Nemzetközi Szociológiai Társaság
28. sz. kutatócsoportjának ,,Economic, Political and Cultural
Contexts of Stratification and Mobility" elnevezésu konferenciájára.
Varsó, 1999. május 5-8.
Sági Matild (1999): Szubjektív anyagi helyzet és
vonatkoztatási csoportok. In Szivós Péter - Tóth
István György (szerk.): Monitor, 1999. Tárki Monitor
jelentések. Budapest, TÁRKI. 193-217. p.
Sági Matild (2000): Self-employment as a work-orientation: facts
and attitudes in comparative perspective. Paper prepared for the 50th
anniversary of ISA RC 28 on ,,Achievements and Outlooks", Libourne, France,
May 11-14, 2000 and for the Lisbon Work Orientation Workshop, Lisbon, May
5, 2000.
Sik Endre-Redmond, Gerry (2000): Coping strategies in Central European
countries. In Sandra Hutton and Gerry Redmond (eds.): Poverty in Transition
Economies. Routledge, London-New York. 267-286. p.
Simpson, Ida H.-Stark, David-Jackson, Robert. J. (1988): Class identification
processes. American Sociological Review, 53, 284-293. p.
Stark, David-Bruszt László (1997): Postsocialist Pathways:
Transforming Politics and Property in East Central Europe. Cambridge University
Press.
Stark, David (1992): Path Dependence and Privatization Strategies in
East Central Europe. East European Politics and Societies, Vol. 6, No.
1. 17-54. p.
Stouffer, Samuel A. (1949): The American Soldier. Princeton, Princeton
UP.
Szalai, Erzsébet (1997): Rendszerváltás és
a hatalom konvertálása. Szociológiai Szemle, 2. sz.
Taylor, Shelley E. (1981): The interface of cognitive and social psychology.
In Harvey, J. H. (ed.): Cognition, Social Behavior and Environment. Hillsdale,
N. J., Erlbaum.
Taylor, Shelley E.-Fiske, Susan T. (1978): Salience, attention and
attribution: Top of the head phenomena. In Berkowitz, L. (ed.): Advances
in Experimental Social Psychology, Vol. 11. New York, Academic Press.
Taylor, Shelley E.-Fiske, Susan T. (1998): Social cognition. New York,
McGraw-Hill.
Tóka Gábor (1992): Dismantling of the social safety net
and its political consequences in Central Europe. Budapest, Tárki.
Tóth István János (1995): A felsô tízezer
jövedelmi szerkezete és adómegoszlása 1994-ben.
(Income structure and taxes of the upper crust.) Budapest, Tárki.
Jegyzetek
[1]
E gazdasági mutatók idôsoros alakulását
részletesebben lásd Sági 1999.
[2]
Tanulmányunk éppen a vonatkoztatási csoport fontosságát
elemzi a jövedelmi helyzet megítélése szempontjából,
így errôl a késôbbiekben részletesebben
szólunk.
[3]
A ,,múlt és Nyugat" kettôs értékelési
dimenzió jelentôségére elôször Offe
(1993) hívta fel a figyelmet, míg a fejlett piaci alulfejlett,
nem piaci szféra jelentôségét Kolosi és
Sági (1996) hangsúlyozta korábbi tanulmányában.
[4]
Az ekvivalenciajövedelmet az EKJÖV = (családi jövedelem/(családlétszám**0.70))
képlet segítgségével számoltuk ki. Minél
nagyobb tehát a család, annál kisebb súllyal
estek latba a ,,további" családtagok az ekvivalenciajövedelem
számításakor.
[5]
Tehát a jövedelmi feszültség = a kívánatosnak
tartott havi családi jövedelem/a tényleges mért
havi családi jövedelem.
[6]
Az egyéni jövedelmeket mutató változó
tartalmazza a jövedelemmel nem rendelkezôket (0 Ft jövedelem),
valamint a nagyon alacsony jövedelemmel rendelkezô ösztöndíjasokat,
szociális juttatásból élôket stb. is.
[4]7
1. a lakókörnyezetében élôk, 2. barátai,
közelebbi ismerôsei, 3. testvérei, kortárs rokonai,
4. a magyarországi átlagemberek figyelembevétele.
[4]8
1. a lakókörnyezetében élôk, 2. saját
régebbi életszínvonala figyelembevétele.
[4]9
1. barátai, közelebbi ismerôsei, 2. testvérei,
kortárs rokonai, 3. saját régebbi életszínvonala
figyelembevétele.
[10]
1. saját régebbi életszínvonala és 2.
a magyarországi átlagemberek figyelembevétele.
[11]
1. a hasonló képzettségu, állami szektorban
dolgozó emberek, 2. a hasonló képzettségu,
magáncégnél dolgozó emberek figyelembevétele.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu