Tomka Béla
Társadalmi integráció a 20. századi Európában: Magyarország esete*
Demográfiai és családfejlôdés

Az utóbbi évtizedek nemzetközi társadalomtörténeti és történeti szociológiai irodalmában Hartmut Kaelble német társadalomtörténész fogalmazta meg talán legmarkánsabban azt a nézetet, hogy a nyugat-európai országok társadalmainak fejlôdése a 20. században döntô fontosságú területeken konvergált. Ennek eredményeként már-már indokolt egy sajátos jegyekkel rendelkezô, integrált, de legalábbis integrálódó nyugat-
európai társadalomról beszélni.[1] Kaelble a maga elemzését a családfejlôdés sajátosságai, a foglalkozási struktúra, a társadalmi mobilitás, a társadalmi egyenlôtlenség, a városi élet minôsége és a jóléti állam (szociálpolitika), valamint a munka világa (,,labour relations") vizsgálatával végzi el, illetve legutóbbi tanulmányaiban a tömegfogyasztás mintáinak elemzése is társul ezekhez.[2] Magyarországot - más közép- és kelet-európai országokhoz hasonlóan - érthetô okokból nem vizsgálta, hiszen tanulmányai a kontinens nyugati felével foglalkoztak. A következôkben - kapcsolódva Kaelble kérdésfeltevéséhez - egy nagyobb, a 20. századi magyarországi társadalmi fejlôdés több területét összehasonlító perspektívában elemzô munka részeként azt vizsgáljuk, hogy Magyarország demográfiai és családfejlôdése miként viszonyult a nyugat-európai folyamatokhoz a ,,rövid 20. század" (1918-1990) során.
A társadalomtudományokban egyre inkább teret kap az a felismerés, hogy egy ország társadalmi fejlôdésének megértése csak akkor lehetséges, ha azt a változások szélesebb összefüggéseibe ágyazzuk. E tény tükrözôdik az egyre nagyobb számban megjelenô összehasonlító történeti munkákban is. Ennek ellenére a 20. századi magyar társadalomtörténet szisztematikus összehasonlító vizsgálatára mindmáig nem került sor. Csak egyes részterületek bizonyos periódusokban és bizonyos országokkal való összehasonlítása történt meg.[3] Az utóbbi években megjelentek olyan, igen informatív és koncepciózus kompreatív munkák, melyek - a korábbiaktól eltérôen - Magyarországot is bevonták az elemzésbe. Közülük azonban több csak az 1945 utáni évtizedekkel foglalkozott, továbbá - terjedelmi okok miatt is - Magyarországra vonatkozóan csak igen vázlatos lehet.[4]
Ennek ismeretében nem meglepô, hogy a 20. századi magyar családtörténetet tágabb nemzetközi összehasonlításban vizsgáló kutatások jószerivel nem léteznek, s különösen nem az általunk tervezett - a társadalmi integrációra vonatkozó - kérdésfeltevés alkalmazásával. Ráadásul a 20. századi magyar társadalomtörténet és családtörténet számos területén nem csupán összehasonlító tanulmányokra nem támaszkodhatunk, hanem más szempontból is igen szórványosak a kutatások. Fontos kivételnek csak a demográfiai és a családszociológiai vizsgálatok számítanak. A demográfiai kutatások a század során mindvégig magas színvonalon folytak Magyarországon, s számos, a családfejlôdéshez kapcsolódó demográfiai folyamat elemzését elvégezték. A demográfusok azonban - már csak a szakma jellegébôl adódóan is - a családfejlôdésnek csupán egyes aspektusait ragadták meg, ráadásul ez esetekben is rendszerint másodlagos volt a történeti szempont: a történeti demográfia a 17-19. századra koncentrált Magyarországon.[5] A viszonylag kiterjedt demográfiai összehasonlítások is leginkább az utóbbi évtizedek fertilitásának és mortalitásának alakulásával foglalkoztak.[6] A családszociológiai irodalomban a hatvanas évektôl szintén számos színvonalas tanulmány látott napvilágot, ezek azonban - érthetôen - ugyancsak az tóbbi néhány évtizedre vonatkoztak. Ezenkívül az összehasonlító családszociológiai vizsgálatok szintén viszonylag szûk területre és az országok szûk csoportjára korlátozódtak.[7]
A magyarországi családtörténet összehasonlító vizsgálata mellett az európai társadalmi integráció Kaelble által megfogalmazott problémája iránti érdeklôdés adja a következô vizsgálat alapját. Ezért az összehasonlítások során kapcsolódunk sajátos kérdésfeltevéséhez, illetve az általa kidolgozott módszertanhoz és eredményekhez. Ugyanakkor perspektívánk részben el is tér az övétôl, amennyiben mi elsôsorban a 20. századi magyar családfejlôdés egyes fontos területeinek a nyugat-európai trendekhez való viszonyát vizsgáljuk. Ennek során mindenekelôtt a következô kérdésekre igyekszünk választ adni: közeledett-e a 20. századi magyarországi családfejlôdés a nyugat-európaihoz vagy távolodott tôle? A század mely periódusaiban és a fejlôdés milyen területein volt jellemzô a konvergencia, illetve a divergencia?
Szükségesnek tûnik néhány megjegyzés a vizsgálat módszereit, az összehasonlítás tárgyát, illetve a kutatás korlátait illetôen.[8] Ami a módszereket illeti, statisztikai eszközökkel is vizsgáljuk a magyarországi folyamatok nyugat-európaiakhoz viszonyított alakulását - a konvergencia vagy divergencia meglétét -, bár a rendelkezésre álló adatok összehasonlíthatósága terén gyakran nyilvánvaló nehézségek jelentkeznek, s a formai (mérhetô) hasonlóságok/eltérések gyakran eleve félrevezetôek lehetnek a funkcionalitást illetôen. Kézenfekvô, hogy az elemzés során a megfelelô magyar adatokat viszonyíthatjuk a nyugat-európai átlaghoz, így mérve a közeledést vagy távolodást. Ez a módszer valóban jelezhet fontos fejlôdési tendenciákat, önmagában azonban mégsem tûnik maradéktalanul megfelelônek. A nyugat-európai átlag értelmezése ugyanis a súlyozástól eltekintve sem teljesen problémamentes, hiszen figyelmen kívül hagyja azt, hogy milyen szórás mellett jött létre ez az átlag. Ennek a nehézségnek a kiküszöbölése céljából egy másik mutatót, a standardizált magyar adatot is kiszámítjuk, ami a szórás és az átlag alakulását egyaránt figyelembe veszi, s ily módon átfogóbb információt nyújt. A standardizált magyar adathoz úgy jutunk, hogy a magyar adatból kivonjuk a megfelelô nyugat-európai átlagot, majd elosztjuk a nyugat-európai szórással. E szám nullától való eltérése mutatja a nyugat-európai adatoktól való eltérés mértékét. Ez a mutató - adott esetben az átlaggal együtt - nemcsak jól jelzi a konvergens, illetve divergens tendenciákat, hanem arra is lehetôséget nyújt, hogy akkor is mérjük a magyarországi fejlôdés konvergenciáját, ha az adott területen maga a nyugat-európai családfejlôdés divergál.
Az összehasonlítások ugyancsak fontos problémáját jelenti szinte minden esetben az, hogy mit hasonlítunk össze mivel, azaz mit tekintünk az összehasonlítás tárgyainak. Esetünkben sem magától értetôdô, hogy mely államokat soroljuk a nyugat-európai országok közé. A mintába kerülô államok kiválasztásakor célunk az volt, hogy a 20. században hasonló szocioökonómiai és politikai fejlôdésû országok kerüljenek e csoportba - mint ez Kaelble fontos viszonyítási pontként szolgáló tanulmánya esetében is történt. Így a tanulmányozott országok között nagyrészt az Európai Unió tagállamai szerepelnek - Spanyolország, Görögország, Portugália kivételével, de Norvégia és Svájc felvételével. Mindazonáltal nem állíthatjuk, hogy a 13 ország mellé továbbiak felvétele indokolatlan lett volna: ezt néhány esetben egyszerû praktikus okok - a források hozzáférhetôségének hiánya - akadályozták meg. A következôkben tehát Nyugat-Európa fogalmán az összes vizsgált, Magyarországgal összevetett országot értjük.
A vállalt összehasonlítás kétségkívül több szempontból is nehéz feladat. Az átfogott idôszak igen hosszú, közel egy évszázad, s - bár figyelmünk elsôsorban a magyarországi fejlôdésre irányul - az analízisbe bevont országok száma több mint egy tucat. Ezek a körülmények már önmagukban is bizonyos leegyszerûsítéseket tesznek szükségessé a családfejlôdés vizsgált területeinek számát és a vizsgálat mélységét illetôen. A nehézségek azonban nem indokolhatják azt, hogy lemondjunk az összehasonlításról mint a történetírás fontos eszközérôl, mely a magyar társadalomtörténet-írás számára - éppen eddigi viszonylagos mellôzöttsége miatt - fontos új szempontokat kínálhat a további kutatásokhoz.
Aligha kell tehát hangsúlyoznunk, hogy az összehasonlításnak korlátai vannak. Ezek egyrészt tudatosan vállaltak, másrészt szándékolatlanok. Elôbbieket a kérdésfeltevés már önmagában is jelzi: a Magyarország és Nyugat-Európa közötti konvergens és divergens vonások elkülönítése, mint fô szempont, más megközelítések háttérbe szorításával járt. A szándékolatlan, gyakorlati nehézségek szabta korlátokat nem csupán a szerzô felkészültsége jelentette: a kutatás során nyilvánvalóan nem pótolhattuk a rendelkezésre álló irodalom fôként magyarországi vonatkozásban meglévô - és részben már jelzett - hiányait, így annak egyenetlenségei tükrözôdnek a munkában. A legszembetûnôbb ilyen aránytalanság kronológiai jellegû: a második világháború elôtti idôszak folyamatainak bemutatására az indokoltnál kisebb terünk nyílt a forrásmunkák hiányai miatt. Emellett azonban tematikai téren is kétségkívül vannak egyenetlenségek: például a család kulturális jellemzôi (normák, értékek) minden ellenkezô irányú törekvésünk ellenére ugyanezen okok miatt szorultak háttérbe.
A következôkben elsôként a családfejlôdés legfontosabb demográfiai meghatározóinak alakulását mutatjuk be (születések, halálozások, ezek között a csecsemôhalandóság), ezután pedig a házasodási mozgalmat (házasodási korok, ráták), illetve a háztartás- és családszerkezetet (nukleáris és összetett család-háztartások) vesszük szemügyre. Majd a családon belüli interperszonális kapcsolatok egy területét, a házastársak közötti viszonyt és ennek meghatározóit (nôi munka, nôi iskolázottság, a házasság iránti attitudök) vizsgáljuk, illetve a válásokkal és a családformák pluralizálódásával (házasságon kívüli születések, alternatív együttélések) foglalkozunk. Kitérünk a társadalom gyermekekhez való viszonyának alakulására is. Végül összefoglaljuk eredményeinket.

A családfejlôdés demográfiai alapjai: a fertilitás és a mortalitás trendjei
A 20. század során összességében a fertilitás nagyarányú csökkenése figyelhetô meg minden nyugat-európai országban, jóllehet egyes periódusokban a termékenység átmenetileg növekedett.[9] Ezt a folyamatot a legkézenfekvôbb mutató, a nyers születési ráta alakulása is jelzi, de még inkább érzékeltetik a komplexebb, a nem- és kormegoszlás eltéréseit kiküszöbölô arányszámok - mint például a teljes termékenységi arányszám -, melyek a különbözô országok összehasonlítására is alkalmasabbak.[10]
A század elsô felében a fertilitás gyors csökkenésének folyamatát az elsô világháború kiváltotta hullámzások - a háború alatti különösen nagy mérvu visszaesések, majd a háború utáni átmeneti növekedések - ugyan mozgalmassá tették, de a csökkenô tendencia folytán már a két világháború között mindenhol a nettó reprodukciós szint alá csökkent a fertilitás, eltekintve
Olaszországtól és Hollandiától.[11] A második világháborút közvetlenül követôen egy rövid fertilitásnövekedés következett be a családok újraegyesülése nyomán, majd az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején egy alacsonyabb fertilitású szakasszal találkozunk. Az ezután bekövetkezett ,,baby boom" szinte egyformán érintette az összes nyugat-európai országot: a hatvanas évek elejéig mindenütt jelentôsen megnôttek a születési arányok. A fertilitás növekedése ekkor jóval hosszabb ideig tartott és nagyobb mértéku volt annál, hogy az a háborúk után szokásos születésszám-növekedésnek lett volna tulajdonítható. Emellett a ,,baby boom" összeomlása (,,baby bust") is mindenütt igen hasonló idôpontban - 1964 körül - és hasonló drámaisággal következett be. Az új folyamat a hetvenes évek elején felgyorsult, 1975-re a fertilitás majdnem minden országban az egyszeru reprodukcióhoz szükséges szint alá süllyedt, s ezután nem is emelkedett efölé.[12] A ,,második demográfiai átmenetnek" is nevezett periódusban, a hetvenes évek közepe után a fertilitás ezen alacsony szint körül ingadozott. A legtöbb északnyugat-európai és skandináv országban a nyolcvanas évek közepétôl aztán átmenetileg ismét nôtt a termékenység.[13]
A két világháború között nôtt a nyugat-európai országok fertilitásának relatív szórása, így a második világháború utáni mintegy két évtized jelentôs konvergenciája csak ennek ellensúlyozására volt képes. Az 1960-1970-es években ismét nagymértékben nôttek a különbségek az egyes országok termékenységi arányai között, amit a nyolcvanas évek gyors és jelentôs egységesülési tendenciája követett mind a nyers születési ráta, mind a teljes termékenységi arányszám esetében. Összességében a legmagasabb és a legalacsonyabb fertilitású államok közötti különbségek a század eleje és vége között abszolút számban csökkentek, de arányaikban alig.[14] (Lásd Függelék.)
A fertilitás Magyarországon is jelentôsen csökkent a 20. század során. A század elején 39°/oo körül volt a nyers születési ráta, s 5,3 körüli a teljes termékenységi arányszám, amelyek egyaránt meghaladták minden nyugat-európai ország megfelelô adatát. A század derekán - megváltozott területen - a magyarországi fertilitás már inkább közepesnek számított ugyanezen országokhoz hasonlítva. 1990-ben pedig a nyers születési ráta 12,1°/oo, a teljes termékenységi arányszám 1,84 volt; az elôbbi valamivel a nyugat-európai átlag alatt alakult, az utóbbi jó közepesnek volt tekinthetô.[15]
A csökkenést Magyarországon is kisebb-nagyobb fluktuációk szakították meg. Az elsô világháború alatt csak Franciaországban volt jelentôsebb a születések visszaesése, mint Magyarországon. A húszas évek közepétôl ismét folyamatos csökkenés látható, ami a gazdasági válság éveiben felgyorsult. Szintén sajátosság, hogy a második világháború alatt összességében alig csökkent a születési ráta. Ezenkívül - egy rövid növekedési periódust követôen - folytatódott a születési ráta alakulásának korábbi tendenciája, azaz a családok gyermekszáma folyamatosan csökkent, sôt a csökkenés üteme gyorsult - Magyarországon nem figyelhetô meg a számos nyugat-európai országban és Észak-Amerikában jelentkezô ,,baby-boom". Emellett, a második világháború utáni évtizedek további jellegzetességeként, a nyers születési rátában, illetve még inkább a születések számában a korábbi évtizedeknél erôsebb ingadozás alakult ki, ami elsôsorban a különféle pronatalista népesedéspolitikai intézkedéseknek volt tulajdonítható.
A legalacsonyabb szinten 1962-1965-ben voltak a születések (12,9-13,1°/oo), mely negatív rekordnak számított a kor Európájában, sôt az egész világon is. A teljes termékenységi arányszám ekkor 1,8-re esett vissza. Támogató intézkedések következtében (1965: családi pótlék emelése, 1967: gyes bevezetése) a hatvanas évek közepén a csökkenô tendencia megfordult: a születési ráta kismértékben emelkedett, majd 1967-1973 között 15°/oo körül állandósult, ami a nyugat-európai átlag alatt volt. Egy újabb pronatalista intézkedéssorozat (pl. az abortusz enyhe szigorítása, a családi pótlék emelése) után 1974-1976 között ismét nôtt a születési ráta (18°/oo-re), ami viszont ekkor már magasnak számított Európában. 1977 az újabb fordulat éve volt, amikor ismét csökkenni kezdtek a születések. Ezután a nyolcvanas években 12°/oo körül állandósult a nyers születési ráta.[16] A teljes termékenységi arányszám 1990-ben 1,84 volt, ami mintegy 7%-kal meghaladta a nyugat-európai átlagot. (Lásd Függelék.)
A standardizált magyar adatok azt mutatják, hogy a hazai fertilitás a század során összességében közelebb került a nyugat-európaihoz. A legkisebb különbségek az ötvenes és a hetvenes években mutatkoztak. Igaz, a második világháború utáni közeledés csak rövid ideig tartott, mivel annak eredményeként jött létre, hogy míg Nyugat-Európában erôsen nôtt, addig Magyarországon jelentôsen csökkent a termékenység. A két ellentétes trend következtében ismét nagy különbségek alakultak ki, de ekkor már fordított elôjellel.
A halálozások terén is jelentôs változások zajlottak le a 20. század során Nyugat-Európában: a halálozási mutatók folyamatosan - bár az egyes országokban és idôszakokban természetesen eltérô sebességgel - csökkentek. A mortalitás változásának dinamikáját a népesség korszerkezete által alapvetôen befolyásolt nyers halálozási ráta csak részben mutatja: ennek értéke a századfordulón még 15,8 és 25,2°/oo között volt a különbözô országokban, a század közepére 7,5 és 12,7°/oo közé csökkentek, 1990-ben pedig már 8,7 és 11,9°/oo közé estek az adatok.[17] A népesség kormegoszlásának hatását kiiktató korspecifikus mutatók - mint a várható átlagos élettartam és a csecsemôhalandóság - ez esetben is árnyaltabb képet adnak, s így összehasonlításra is alkalmasabbak.
Míg a századelôn a legkedvezôbb mutatókkal rendelkezô országokban (a skandináv országok, Finnország kivételével) a férfiak születéskor várható élettartama alig érte el az 50 évet, addig a nyolcvanas évek végén minden nyugat-európai országban meghaladta a 70 évet, sôt Norvégiában és Svédországban majdnem elérte a 75 évet. A nôk esetében még ennél is tovább jutott a folyamat, így 1990-re a nyugat-európai nôk a férfiaknál átlagosan 6,5 évvel hosszabb életre számíthattak. Mindazonáltal a halandóság javulása egyik nem vonatkozásában sem volt egyenletes ütemu: a növekedés igen gyors volt a század elsô felében, de még az ötvenes években és a hatvanas évek elején is erôteljesnek volt mondható, majd a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején lelassult, a hetvenes évek végétôl pedig ismét valamivel gyorsabb ütemben javult.
Bár a közeledés a század elsô felében is elôrehaladt, ennek ellenére a második világháború után a nyugat-európai országok közötti halandósági különbségek még viszonylag jelentôsek voltak. 1950-ben a legjobb mutatókkal rendelkezô Hollandia, Norvégia, Svédország, Dánia és a legkedvezôtlenebb helyzetben lévô Finnország között 12 év volt az eltérés, de a finnek gyors felzárkózása eredményeként már csak 3,3 év elônnyel bírt az élen álló Svédország. A különbség azonban nem csak a szélsô értékek között csökkent: míg a nôk és férfiak várható átlagélettartama terén 1900-ban 8-8% volt a relatív szórás, addig ez 1950-re már 5, illetve 3%-ra, 1990-re pedig 2, illetve 1%-ra mérséklôdött. Az összes fontos demográfiai jelenség közül kétségkívül a halálozásban volt a legnagyobb a konvergencia a nyugat-európai országok között.[18] (Lásd Függelék.)
Magyarországon a század elsô felében - ezen belül is különösen a két világháború között - mindkét nem esetében jelentôsen nôtt a születéskorvárható átlagos élettartam. A századfordulón a férfiaknál 36,6, a nôknél 38,2 év volt ez a mutató, de 1920-21-re 41, illetve 43,1 évre, az 1941-es évre pedig már 54,9, illetve 58,2 évre emelkedett, vagyis a férfiaknál 18, a nôk esetében pedig 20 évvel volt magasabb, mint a századfordulón. Ez mindenekelôtt a csecsemôhalandóság jelentôs csökkenésének az eredménye volt.
Közvetlenül a második világháború után, annak utóhatásai (a rossz egészségügyi viszonyok, a gyenge táplálkozás) miatt, nôtt a halálozási arány (1946: 15°/oo), de 1947-tôl kezdôdôen már ismét javulni kezdett. A következô mintegy másfél évtizedet a magyarországi halandóság leggyorsabb átalakulási idôszakának tekinthetjük,[19] és radikális csökkenése folytán a nôk születéskor várható átlagos élettartama az 1940-es évek végének 64 évérôl a hatvanas évek közepére 72 évre nôtt. 1949 és 1965 között a férfiaknál is nagyarányú javulás figyelhetô meg, ami 60 évrôl 67 évre emelte ezt a mutatót.
A hatvanas évek közepe azonban fordulatot hozott a halálozási ráta alakulásában. A nôk helyzete viszonylag kedvezôen alakult, hiszen esetükben csak lelassult a pozitív folyamat: várható átlagos élettartamuk 1980-ban 72,7, 1990-ben 73,7 év volt. A férfiak ugyanezen mutatója azonban elôbb stagnált, majd fokozatosan csökkenni kezdett, s 1980-ban 65,5, 1990-ben pedig már csupán 65,1 év volt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a nemek közötti halandósági különbség Magyarországon jóval nagyobb lett - 1990-ben a születéskor várható élettartam vonatkozásában több mint 8 év -, mint Nyugat-Európa országaiban. A mortalitás romlása nem egyformán érintette a különbözô korosztályokat sem. Miként más kommunista országokban, Magyarországon is a középkorú férfiakat sújtotta leginkább.[20]
Összefoglalásul azt mondhatjuk, hogy a magyarországi halandósági viszonyok a 20. század során idônként konvergáltak Nyugat-Európához, de a század eleje és vége között összességében a divergencia volt jellemzô. A konvergencia különösen erôs volt a harmincas években, majd a hatvanas évek elsô felében, amikor a legfejlettebb országok elértek egy olyan pontra, ahonnan már nehezebben tudták javítani mutatóikat, ugyanakkor Magyarország még képes volt fejlôdésre. A hatvanas évek közepétôl azonban, miközben Nyugat-Európában tovább javultak a halandósági viszonyok, Magyarországon a felnôtt férfi lakosság halandósága egyenesen romlani kezdett, amit ,,epidemiológiai válságnak" is neveznek.[21] Ezzel erôteljes divergencia vette kezdetét a halandóság magyarországi és nyugat-európai fejlôdésében, ami a nyolcvanas években a Nyugat-Európán belüli gyors egységesülés következtében - különösen a csecsemôhalandóság terén - még erôsödött is.[22] (Lásd Függelék.)

Házasodási szokások
A házasodási szokásokban markáns változások következtek be a 20. századi nyugat-európai társadalmakban. A nyers házasságkötési ráta csak kevéssé mutatja ezeket, hiszen Nyugat-Európa évi átlaga 1000 lakosra számítva 7-8 házasságkötés volt egészen a hetvenes évekig - ebben legfeljebb a háborúk okoztak nagyobb kilengéseket -, ezután pedig elôbb 7, majd 6°/oo alá csökkent ez a mutató. Az egyes országok közötti különbségek is keveset módosultak a század során - a relatív szórás mindvégig 12-15% között mozgott. (Lásd Függelék.)
A sajátosságokat és a változások dinamikáját lényegesen jobban tükrözi két másik mutató, mégpedig az elsô házasságkötés átlagos életkorának, illetve az élethossziglani cölibátusnak az alakulása.
Az a - más földrészek vagy Kelet-Európa társadalmaihoz viszonyítva[23] - magas átlagos életkor, melyben a századfordulón az elsô házasságot kötötték szerte Nyugat-Európában (a férfiaknál 28 év, a nôknél pedig 26 év körül), lényegében a két világháború között is fennmaradt. A második világháború után azonban Nyugat-Európában a házasság és a család egyfajta reneszánszának jeleként a házasodás átlagos életkora igen jelentôsen, több évvel csökkent: 1950 és 1970 között a legtöbb országban a férfiaknál 2-3 évvel, a nôknél 3-4 évvel esett ez a mutató. Ezt követôen - általában a hetvenes évek közepétôl - azonban ismét gyorsan nôtt az elsô házasságkötés életkora, s az 1980-as évek végére Nyugat-Európa átlagában újra elérte a század eleji szintet.
Az élethossziglani cölibátus - a házasságot soha nem kötôk aránya a 45-54 éves korcsoportban[24] - szintén hasonló trend szerint alakult, bár meg kell jegyezni, hogy e mutató évtizedes késéssel reagál a házasságkötési mozgalom változásaira. A századfordulón ez az arány a férfiak esetében 8-28% között, a nôknél 10-24% között ingadozott. A század elsô felében - Írország és a skandináv országok kivételével - a házasságot nem kötôk aránya a férfiak között csökkent, a nôknél stagnálás vagy kismértéku növekedés látható; az ötvenes évektôl azonban már az utóbbiak esetében is minden országban jelentôs a csökkenés. Az 1970-es évektôl a házasságot soha nem kötôk aránya a nôk között tovább süllyedt, hiszen ekkor kerültek a vizsgált 45-54 éves korosztályba azok, akik az ötvenes évek intenzív házasságkötési periódusának idején voltak huszonévesek. Igaz, a férfiakat ez a folyamat nem érintette, az ô esetükben ekkor már inkább a stagnálás volt jellemzô. Ennek eredményeként a hetvenes évektôl a nôk idevágó adata - a század során elôször - alacsonyabbnak mutatkozott, mint a férfiaké. 1990-ben a nyugat-európai férfiak esetében az arány 10,7%, a nôknél pedig 7,1% volt.
Az élethossziglani cölibátus mutatója kiválóan alkalmas a házasságkötési arányokban bekövetkezett hosszú távú változások jelzésére, de - mint utaltunk rá - a rövid távú ingadozásokat illetôen kevésbé érzékeny ez a szám. Az ilyen elmozdulásokra inkább reagáló mutatók - mint pl. a teljes elsô házasságkötési arányszám - azt bizonyítják, hogy hozzávetôlegesen 1970-tôl a legtöbb nyugat-európai országban jelentôs változások indultak meg a fiatalok házasságkötési arányának alakulásában. A teljes elsô házasságkötési arányszám azt mutatja, hogy a hetvenes években minden országban jelentôsen csökkent a nupcialitás - a legnagyobb visszaesés Hollandiában következett be. Ez a folyamat a nyolcvanas években a legtöbb országban folytatódott, bár a csökkenés üteme mérséklôdött, s ekkor két alacsony házasodási kedvu skandináv országban (Dánia, Svédország) már ismét valamelyest többen házasodtak.[25]
Összességében: az elsô házasságkötés átlagos korát illetôen a nyugat-európai társadalmak közötti különbségek az 1930-1940-es évekre csökkentek a legalacsonyabb szintre, de azt követôen ismét nôttek az eltérések, s így az 1980-as években hasonló mértékuek voltak, mint a századfordulón. A soha nem házasodók aránya terén egészen a hatvanas évekig (férfiak), illetve a hetvenes évekig (nôk) tartott a divergencia, azt követôen pedig egy viszonylag gyors ütemu kiegyenlítôdés következett be. Az utóbbi folyamat ellenére 1990-ben a különbségek még mindig nagyobbak voltak, mint 1900-ban. (Lásd Függelék.)
Bár a 19. század végén az átlagos elsô házasságkötési életkor kismértékben nôtt Magyarországon, a századfordulón a hazai házasodási szokások lényegében a Hajnal-féle osztályozás kelet-európai típusához voltak sorolhatók, még ha annak ,,mérsékeltebb" válfaját alkották is.[26] Nem csak a nyers házasságkötési ráta volt minden nyugat-európai országénál magasabb, hanem - ami ennél is sokatmondóbb a házassági rendszer szempontjából - a nôk 1900-ban átlagosan 22,5 éves korban, a férfiak 26,4 évesen házasodtak, s közülük egyaránt csupán 4-5% nem kötött házasságot élete során.
A 20. század elsô évtizedeiben, különösen pedig a harmincas években azonban nôtt az elsô házasságot kötôk életkora. Ennek eredményeként a második világháború elôtt a vôlegények átlagosan 27 évesek, a menyasszonyok pedig 23 évesek voltak, s ezek az életkorok a háború alatt, 1944-ben tetôztek, a férfiak esetében átlagosan 29,7 évvel, a nôknél 25,3 évvel. Szintén valamelyest nôtt ezekben az évtizedekben a házasságra soha nem lépôk aránya: a második világháború elôtt a férfiak 5-6%-a, a nôk 7-8%-a maradt végérvényesen nôtlen, illetve hajadon. Ennek nyomán a házasságkötés átlagos életkora ekkor nem tért el lényegesen a korabeli nyugat-európai szinttôl.[27] A közeledést elôsegítette, hogy Nyugat-Európában már a század elejétôl stagnált az átlagos elsô házasságkötési kor. Az élethossziglani cölibátus arányában nagyobbak maradtak a különbségek, bár - különösen a nôk esetében - itt is közeledett a magyar szint a nyugat-európai társadalmakéhoz. (Lásd Függelék.)
A második világháború után - az európai és észak-amerikai tendenciáknak megfelelôen - egyértelmûen a házasságkötési kedv növekedése figyelhetô meg Magyarországon is: tovább nôtt - különösen az özvegyek és elváltak esetében - a házasságot kötôk aránya, s csökkent az elsô házasságot kötôk átlagéletkora is. Ráadásul, míg Nyugat-Európában - mint láttuk - a hatvanas évek végétôl egyfajta fordulat következett be a nupcialitásban, addig Magyarországon a hetvenes évek második feléig nem történt lényeges csökkenés a házasságkötések szintjében. Ez még az élethossziglani cölibátus arányában is mutatkozott, jóllehet erre hatottak az évtizedekkel korábbi házasságkötési viszonyok is. Különösen azonban a kormegoszlás eltéréseit kiszûrô ún. teljes elsô házasságkötési arányszámok alapján állítható, hogy a házasodási kedv a hetvenes évekig viszonylag magas szinten maradt. Egyedül az özvegyek és az elváltak újraházasodási hajlandósága csökkent jelentôsen már a hatvanas évektôl. Ebben az évtizedben az elsô házasságot kötô vôlegények átlagéletkora 24 évre, a menyasszonyoké pedig 21 évre süllyedt, s a hetvenes évek közepén volt a legalacsonyabb az egész század során (a nôk esetében ez 1974-ben 20,7 év, a férfiaknál 23,4 év volt). Ez azt is jelentette, hogy a vôlegények és a menyasszonyok korkülönbsége a második világháború elôtti 4,7 évrôl 2,7 évre csökkent.
A hetvenes évek közepétôl a házasságkötési kedv kissé lankadni kezdett Magyarországon is. Lassú emelkedésnek indult az átlagos házasságkötési életkor, ami 1990-ben 21,5 év volt a nôk és 24,2 év a férfiak esetében. Idôközben azonban a nyugat-európai társadalmakban ennél lényegesen nagyobb mértékben nôtt ez a mutató, így Magyarország inkább távolodott ettôl a régiótól. Ennél gyorsabban változott a házasságkötések arányszáma, ahogy azt a naptári év alapján számított házasodási arányszámok jelzik. Az 1987-1988. évi korspecifikus házasságkötési arányszámok tartóssága esetén az 1960-as évek második felében született magyar férfiak mintegy 82%-a, a nôk 92%-a kötne házasságot 50 éves korig, ami a korábbihoz képest jelentôs csökkenés.[28]
Összességében tehát Magyarországon a két világháború között erôsen halványult a Hajnal-féle osztályozás szerinti kelet-európai házasodási minta. 1930-ban mind a férfiak, mind a nôk esetében csupán egy évvel volt alacsonyabb a nyugat-európai átlagnál az elsô házasságkötés átlagos életkora. A házasságkötési gyakoriság is ekkor került legközelebb a nyugat-európai átlaghoz, bár az élethossziglani cölibátus szintjében ez - a számítás jellegébôl adódóan - néhány évtizeddel késôbb jelentkezett. A második világháború után azonban - különösen pedig a hatvanas évek közepe és a hetvenas évek vége között - ismét erôteljesen érvényesült Magyarországon a kelet-európai házasodási minta. A hetvenes évek végétôl ugyan a házasodási kedv csökkenése mutatható ki, de a jelenség Nyugat-Európában ennél is karakterisztikusabb volt, így közeledés helyett inkább távolodásról beszélhetünk.[29] A nyolcvanas évek változásai ellenére, a házasságok nemzetközi viszonylatban magas aránya és az alacsony házasságkötési kor egyértelmûen jelzi, hogy Magyarországon a házasság korszakunkban mindvégig úgyszólván monopóliummal rendelkezett a párkapcsolatok terén.

A háztartás- és családszerkezet változása
A háztartások és a családok nagysága és szerkezete viszonylag keveset változott az ipari forradalom elôtt és alatt Nyugat-Európában - bár a szakirodalom e tekintetben nem mondható egységesnek.[30] Vitathatatlanul jelentôs fordulat következett be azonban a 20. század folyamán: csökkent az együtt élôk átlagos száma, illetve egyszerusödött a családok és a háztartások szerkezete. A változások nem utolsósorban demográfiai motívumokra (pl. a fertilitás csökkenése, a mortalitás javulása, a nupcialitás csökkenése, válások növekedése) vezethetôk vissza, de emellett más, nem demográfiai okok is nagyban közrejátszottak bennük.
A fogalmak különbözô definíciói és az adatok összehasonlíthatóságának problémái ellenére megállapítható, hogy a háztartásnagyság változásának trendjei meglehetôsen egyöntetuek. Az átalakulás fontos irányát jelzi, hogy a háztartások átlagos nagysága - ami a háztartásszerkezet legegyszerubb, ugyanakkor legátfogóbb mutatójának tekinthetô - jelentôsen csökkent a század során. Franciaország 1901-ben a lakott lakások átlagos 3,5 fôs, 1911-ben 2,9 fôs létszámával a legalacsonyabb általunk ismert adattal rendelkezett - igaz, a nagyobb városokra vonatkozóan -, míg ugyanekkor Anglia és Wales a maga 4,5, illetve 4,4 fôs adatával a nagyobb átlagos háztartást formálók közé tartozott. A háztartások átlagos létszáma 1954-ben Franciaországban 3,1 fô, Angliában és Walesben 1951-ben 3,2 fô volt, ami nagyjából megfelelt a kontinens nyugati felén megfigyelhetô átlagos háztartásnagyságnak (1930-ban 3,71 fô, 1950-ben 3,35 fô). Franciaország és Anglia adatai a második világháború utáni idôszakban is együtt mozogtak - csökkenô irányban -, s 1990-re egyaránt átlagosan 2,6-2,6 fô lakott egy háztartásban e két országban. Nyugat-Európa többi részén szintén érvényesült a folyamatos csökkenés: a vizsgált országok átlagos háztartáslétszáma 1970-ben 2,98 fô, 1990-ben pedig 2,55 fô volt. Ezzel párhuzamosan a század közepe és vége között mérsékelt kiegyenlítôdés is végbement e téren a nyugat-európai országok között. (Lásd Függelék.)
Az ötfôs, illetve ennél nagyobb méretu háztartások arányának visszaszorulása az átlagos háztartáslétszáméhoz nagyon hasonló dinamikát követett, ami nem meglepô, hiszen éppen ez volt az utóbbi csökkenésének egyik legfontosabb tényezôje. A háztartás- és lakásstatisztikákból következtethetôen a századelôn - Franciaország és Belgium kivételével, ahol azonban csak a nagyobb települések adatait ismerjük - minden országban domináltak az ötfôs és nagyobb háztartások, de visszaszorulásuk már a század elsô felében is gyors ütemben folyt: 1950 körül az országok többségében 20% alatti részaránnyal rendelkeztek. A további csökkenés nyomán a nyolcvanas években az ötfôs vagy nagyobb háztartások 10%-ot lényegesen meghaladó arányban már csak Írországban fordultak elô. Ennek ellenére a század közepéhez képest a hetvenes-nyolcvanas évekre nôttek a relatív eltérések az egyes országok között. (Lásd Függelék.)
Az ismert adatok szerint, az elsô világháború elôtt az egyszemélyes háztartások Nyugat-Európában az összes háztartás kevesebb mint 10%-át tették ki. A század elsô felében csak mérsékelt volt ennek az aránynak a növekedése, a második felében azonban kimondottan gyors ütemu. Az 1980-as évek végén Svédországban már a háztartások 40%-a, a többi skandináv országban, az NSZK-ban, Svájcban és Ausztriában kb. egyharmada, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban a háztartások kb. egynegyede volt egyfôs. Olaszország és Írország adatai ez esetben is az átalakulás vontatottabb ütemére vallanak. Az arány növekedésével párhuzamosan a század második felében jelentôsen csökkentek az eltérések is az egyes országok adatai között. (Lásd: Függelék.)
A háztartások létszámcsökkenésének egyik nyilvánvaló oka a családok átlagos gyermekszámának visszaesése volt. Szintén a háztartások átlagos létszámát csökkentette, s egyszersmind szerkezetüket is egyszerusítette, hogy a családokkal élô, s a háztartáshoz tartozó cselédek, paraszti gazdaságokban és kisüzemekben, boltokban dolgozó alkalmazottak (segédek, tanulók stb.) rétege elvékonyodott, s immár a megmaradók sem a családokkal laktak, nem formáltak közös háztartást azokkal.[31]
Ugyancsak fontos tényezô volt a háztartások átalakulásának folyamatában a családszerkezet átrendezôdése. Abból a ténybôl azonban, hogy a nukleáris családháztartások növekvô dominanciára tettek szert az összetett háztartásokkal szemben, nem következett, hogy az összes háztartás között nôtt volna arányuk. Ezzel ellenkezô folyamat zajlott le, hiszen különösen a század közepétôl emelkedett a nem tradicionális háztartások (például a házasságon kívüli együttélések), valamint az egyedül élôk, az egyszemélyes háztartást formálók aránya is.
Bár Magyarországon a házasodási szokásokban összességében figyelemre méltó állandóság volt tapasztalható, más vonatkozásban a családi együttélés keretei és tartalmi jegyei számottevôen megváltoztak a 20. század
során. A változások iránya nagyon hasonló volt a nyugat-európai társadalmakban jellemzôhöz, de mértéke gyakran jelentôsen eltért az ott megfigyeltektôl.
A háztartások átlagos létszáma Magyarországon már a századfordulón sem sokban különbözött a kontinens nyugati felén mértektôl: 1890-ben egy háztartás átlagosan 4,5 fôbôl állt - pontosabban ennyi volt az egy lakásra jutó lakók száma. 1930-ban - már a mai országterületen és a késôbbiekben alkalmazott definíciónak inkább megfelelô módon számítva - hozzávetôlegesen 3,9 fôbôl tevôdött össze egy tipikus háztartás, 1949-re pedig az átlag tovább csökkent, 3,6-re.[32] Az e számlálások során használt háztartásfogalmak tehát nem voltak teljesen azonosak, egységes elvek csak 1960 óta érvényesülnek. A csökkenés mindenesetre azóta is töretlen volt: 1960-ban 3,1, 1970-ben 2,95, 1980-ban 2,8, 1990-ben pedig 2,6 fô volt az átlagos háztartásnagyság Magyarországon. Ezek az adatok még a század elsô felében mérteknél is kevésbé különböztek a nyugat-európaiaktól.
Az ötfôs és ennél nagyobb létszámú háztartások aránya 1930-ban 33%-ot tett ki, 1960-ban pedig - amióta erre igazán megbízható országos adatok állnak rendelkezésre - valamivel a nyugat-európai átlag alatti volt 17%-os mértékével.[33] A közeledés a csökkenés eltérô mértéke következtében folytatódott, s így 1990-ben ezen háztartási kategória 8%-os aránya még a korábbiaknál is kevésbé tért el a nyugati társadalmak megfelelô adatától.
Az egyszemélyes háztartások súlya ugyan folyamatosan nôtt Magyarországon is, de ezt viszonylag alacsony bázisról indulva tette: 1930-ban 6, 1949-ben 10, 1960-ban 14,5%-ot ért el ezen típus aránya, s a következô évtizedekben is mindvégig alacsonyabb volt a nyugat-európai átlagnál.[34] 1990-ben az összes háztartás nem egészen egynegyedében élt egyetlen személy. Ennél kisebb arányt Nyugat-Európában csak Írországban és Olaszországban (mindkét esetben 22%) figyeltek meg. Ezen a téren tehát inkább divergenciáról, mint közeledésrôl beszélhetünk Magyarország és Nyugat-Európa társadalmai között.
A háztartásnagyság mérséklôdésének alapvetô oka az volt, hogy az átlagos gyermekszám nagymértékben csökkent Magyarországon is. Emellett a parasztgazdaságokban az idegen, a háztartásba is integrálódó munkaerô alkalmazásának már a század elején sem voltak olyan hagyományai, mint Nyugat-Európában, a kommunista hatalomátvétel után pedig politikai okok zárták ki ezt a lehetôséget. Szintén csökkentette a háztartások átlagos létszámát - és egyben komplexitásának mértékét -, hogy a tehetôsebb
családokkal együtt élô, a háztartások átlagos nagyságát növelô, s még a két világháború között sem jelentéktelen számú háztartási alkalmazottak (cselédek) rétege a második világháború után ugyancsak hirtelen és teljesen megszûnt.[35]
Az egyszemélyes háztartások arányának növekedését Magyarországon elsôsorban az idôs, egyedülálló emberek számának emelkedése okozta, részben az átlagos élettartam javulása következtében, de a családok fokozódó elkülönülése is közrejátszott ebben. A válások számának emelkedése szintén hasonló következménnyel járt. A fiatalok életstílusának megváltozása azonban a nyugat-európainál jóval mérsékeltebben járult hozzá ehhez a jelenséghez - hiszen a jellemzôen korai házasság folytán a fiatalok házasságkötés elôtti önálló háztartásformálása nem lehetett számottevô még a század utolsó harmadában sem.
A háztartások átlagos létszámának és szerkezetének változása szempontjából szintén nagy jelentôségû volt a családszerkezet egyszerûsödése, vagyis a háztartásban a nukleáris család tagjai (férj-feleség, nem házas gyermekük) mellett más rokonok jelenlétének ritkulása.
A század folyamán a családháztartások ,,nuklearizációja" Magyarországon is megfigyelhetô: az összetett családháztartások aránya csökkent, a nukleáris és az egyszemélyes háztartások aránya ellenben folyamatosan nôtt. Ennek ellenére - Faragó Tamás becslése szerint - 1949-ben a háztartások nem kevesebb, mint 22-24%-a több családból állt, illetve a család mellett más rokon is jelen volt.[36] A háztartási statisztikából tudjuk, hogy a háromgenerációs családháztartások aránya még 1960-ban is 12,4% volt, ami egyben azt jelentette, hogy a lakosság ennél jóval nagyobb aránya élt ilyen családban.[37]
A háztartások komplexitásának viszonylag magas átlagos szintjét jelzi az is, hogy 1970-ben 17,8%-ukban, s még 1990-ben is 11,8%-ukban több család lakott vagy a család mellett más rokon is jelen volt, s ilyen háztartásokban élt (rendre) a lakosság 28,1, illetve 19,1%-a. Legtipikusabb esetként a szülôk és a megházasodott gyermek(ek), illetve az özvegy szülô és gyermekének családja élt együtt. Ezek lényegesen magasabb arányok, mint amelyek a nyugat-európai társadalmakban kialakultak: 1970-ben 7 vizsgált nyugat-európai ország (Anglia, Hollandia, Belgium, Svájc, NSZK, Norvégia, Finnország) közül mindegyikben 4-6% között volt a komplex háztartások aránya, s csak Finnországban érte el - a használt definíciótól függôen - a 7, illetve 9%-ot.[38]
Összefoglalóan tehát: Magyarországon a 20. században mindvégig a nyugat-európaihoz hasonló volt a háztartások átlagos létszáma, s a meglévô kis különbségek is fokozatosan csökkentek. A nagyobb - ötfôs és e feletti - háztartások arányában is hasonlóságot láthatunk, szintén az eltérések mérséklôdésével. Még a nyolcvanas években is elmaradt azonban a kontinens nyugati társadalmainak átlagos szintjétôl az egyfôs háztartások aránya, s a folyamatos csökkenés ellenére a század végén is nemzetközi viszonylatban igen magas maradt az összetett (kiterjesztett és a több családmagból álló) háztartások aránya. Ezeken a területeken a konvergenciának nem volt jele.

A házastársak közötti viszony
A családfejlôdés funkcionalista megközelítésének hívei és az interpretációban a kulturális erôknek kiemelt jelentôséget tulajdonítók egyaránt elismerik, hogy a 20. század során a családban egyre nagyobb szerephez jutott a házastársak közötti érzelmi kapcsolat, s a gyermekek felnevelése is a családi élet középpontjába került. Ez a család privatizálódásaként, illetve emocionalizálódásaként is emlegetett átalakulás természetesen fokozatosan zajlott le Nyugat-Európában. Az új családfelfogás elôször a középrétegekben vált dominánssá, majd onnan terjedt tovább a felsôbb és alsóbb rétegekre, s e változások javában tartottak a 20. században is - a legtöbb társadalomban csak a század közepére/második felére játszódtak le többé-kevésbé teljesen.
A házastársak közötti új jellegu, a korábbinál kiegyenlítettebb szerepfelfogású, ,,szimmetrikusabb"[39] kapcsolatok kialakulása összefüggött a nôk társadalmi helyzetének megváltozásával. Ennek valószínuleg legfontosabb egyedi tényezôje a nôk munkavállalási lehetôségeinek javulása, a nôi foglalkoztatottság jelentôségének növekedése volt - egyes történészek-szociológusok szerint ez egyenesen a családi viszonyok átalakulásának legfontosabb oka a 20. században.[40] A nôi foglalkoztatottság szintje a század elsô harmadában és közepén divergált Nyugat-Európa társadalmaiban, s jelentôsebb konvergencia csak a hatvanas évektôl figyelhetô meg. E közeledéssel együtt is a század végén kb. ugyanakkora volt a szórás, mint a század elején.
A nôk foglalkoztatottságának bôvülése Magyarországon is az egyik legfontosabb - egyes szerzôk szerint egyenesen a legfontosabb - változás volt a 20. század, különösen pedig a második világháború utáni periódus családtörténetében, ami számos további változást is indukált ezen a területen.[41] A századfordulón a foglalkoztatottak 25,2%-a volt nô Magyarországon. Ez az arány a következô évtizedekben csak mérsékelten emelkedett, 1930-ban 26,1%, 1941-ben pedig 27,3%-ra, ami nyugat-európai összehasonlításban közepesnek számított. Nemzetközi méretekben is gyorsan bôvült azonban a nôi foglalkoztatottság az ötvenes és a hatvanas években, hiszen a hetvenes évek közepén elérte a 44%-ot, s ezzel lényegében maximumát is. Ennek a fejlôdésnek az eredményeként a hatvanas években Magyarország ezen a téren már az európai élvonalba tartozott.[42] A hetvenes évek közepe után mérséklôdött a különbség e téren Magyarország és Nyugat-Európa országai között, hiszen itthon lényegében megállt, míg a nyugat-európai társadalmak mindegyikében folytatódott a jelzett trend.
Bár a század korábbi idôszakaiból szisztematikus adatokkal nem rendelkezünk erre vonatkozólag, a házassággal/családdal kapcsolatos elképzelések, normák és értékek több szempontból is közel kerültek egymáshoz a 20. század második felében a legtöbb nyugat-európai országban. Jól mutatja ezt az ideális családnagysággal kapcsolatos elképzelések alakulása. Az 1970-es évek végén szinte minden országban a megkérdezettek 2/3-a a kétgyermekes családot, 1/5-e a három gyermeket tartotta optimálisnak, s a válaszadóknak csak 10%-a gondolta azt, hogy számára egy, illetve négy vagy ennél több gyermek lenne a kívánatos a családban. Csupán Franciaország és még inkább Írország jelentett kivételt: Franciaországban nagy (45%) volt a háromgyermekes család ideálját magukénak vallók aránya, Írországban pedig a megkérdezettek 56%-a 4 vagy több gyermekre gondolt.[43] A vizs-
gált korszak végén, 1990-1993 között végzett World Value Survey szerint - szintén Írország kivételével - ugyancsak meglehetôsen hasonlóan vélekedtek a nyugat-európai társadalmak az ideális családnagyságról.[44]
A nôk kívánatos életcéljaival, törekvéseivel kapcsolatos és a családi élet harmóniájáról alkotott elképzelések is jelentôsen átalakultak. Az 1980-as évek elején az Európai Tanács felmérése szerint a lakosság - s nem csupán az érintett nôk - többsége a legtöbb országban azt tartotta követendônek, hogy a nôk munkát vállaljanak, s a partnerek között egyenlôen legyen megosztva minden családhoz kötôdô feladat.[45] A néhány évvel késôbb, 1990 körül végzett másik felmérés pedig azt mutatta, hogy minden országban a megkérdezettek 64-80%-a gondolta szerencsésnek, ha a feleség és a férj egyaránt hozzájárulnak a háztartás jövedelmeihez - Hollandia kivételével, ahol ez az arány csak 32% volt.[46] Ezenkívül míg a Gallup egy közvélemény-kutatása szerint Nagy-Britanniában 1952-ben a megfelelô jövedelmet és a jó lakáskörülményeket a nagy többség még igen fontosnak tartotta a boldog házassághoz,[47] addig a nyolcvanas években és a 90-es évek elején a válaszadók körében mind Nagy-Britanniában, mind a többi nyugat-európai országban a türelem, a kölcsönös tisztelet, a szexuális örömszerzés szerepeltek az élen, míg az anyagiak és a származás egyaránt a fontossági sorrend végén álltak mindkét idézett vizsgálatban.[48]
A családon belüli munkamegosztás tényleges gyakorlata csak részben tükrözi ezt az értékváltozást, de mindenesetre tény, hogy - legalábbis a hatvanas évektôl - ezen a területen is kiegyenlítôdés zajlott a nemek között. Bár ennek mértékérôl nehéz határozott kijelentéseket tenni, az idômérleg-felmérések szerint három vizsgált nyugat-európai országban (Belgium, Franciaország, NSZK) a hatvanas évek közepén a gyermekkel rendelkezô városi családokban, ahol mindkét szülô munkát vállalt, a férfiak csak a nôk által a háztartásra fordított idô (rendre): 8, 14, illetve 7%-át szentelték erre a célra. Ugyanezen felmérés szerint a szabadidô mennyiségében - ami a férfiak több háztartáson kívüli munkával töltött ideje következtében megfelelôbb mutatónak tunik - már kisebb, de azért továbbra is tetemes volt a különbség: a nôk a fenti három országban a férfiak szabadidejének 69, 64, illetve 66%-ával rendelkeztek.[49] Ezt követôen azonban a szabadidô mennyiségét illetôen kiegyenlítôdés látható a nemek között: hét nyugat-európai ország adatainak átlaga azt mutatja, hogy a nyolcvanas években a férfiak a nôk által háztartási munkára fordított idô egyötödét töltötték ezzel, s a nôk szabadidejének mennyisége ekkor már elérte a férfiakénak a 95%-át.[50]
A hatvanas és a hetvenes években a sorozatosan végzett családtervezési vizsgálatok szerint az ideális családnagyságról alkotott közvélekedés Magyarországon is hasonló volt a legtöbb nyugat-európai országban kialakulthoz.[51] Számos területen azonban jóval vontatottabb a magyarországi fejlôdés. A hatvanas évektôl egymást követô - bár egymással csak részben összehasonlítható - idômérleg-felmérések adatai és más kutatások szerint a háztartási munkák (beleértve a családhoz kapcsolódó termelést is) és a rendelkezésre álló szabadidô mennyisége az utóbbi évtizedekben is igen egyenlôtlenül oszlott meg az egyes családtagok között Magyarországon.
A háztartási feladatok túlnyomó részét továbbra is a nôk látták el, bár a háztartási gépek használata, illetve a szolgáltatások javuló kínálata csökkentette terheiket.[52] Igaz, a magyar férfiak a nemzetközi átlagnak megfelelô mértékben vállaltak részt: például a hatvanas évek közepére vonatkozó nemzetközi idômérleg-vizsgálat szerint a gyermekkel rendelkezô hazai családokban az arány magasabb volt, mint Belgiumban és az NSZK-ban, s csak alig alacsonyabb, mint Franciaországban.[53] A férfiak részvétele a háztartási munkákban 1963 és 1986/87 között is a nemzetközi trendeknek megfelelôen nôtt.
Lényegesen nagyobbak maradtak azonban Magyarországon a különbségek a férfiak és a nôk rendelkezésére álló szabadidô vonatkozásában. Egy 1965-1966-ban végzett felmérés szerint Magyarországon a házasságban élô, gyermekes, városi munkavállaló nôk a hasonló státusú férfiak szabadidejének 52%-val rendelkeztek, ami már ekkor is alacsonyabb volt a már idézett megfelelô belga, francia és nyugatnémet adatoknál (69, 64 és 66%).[54] Egy másik felméréssorozat alapján 1963-1976 között a 15-69 éves nôk szabadideje a férfiakéhoz képest csökkent, s a következô évtized növekedésével is csak 73%-ot ért el 1987-re.[55] Mivel Nyugat-Európa említett országaiban a különbség - mint láttuk - ennél jobban mérséklôdött, azt mondhatjuk, hogy 1960 és 1990 között Magyarországon Nyugat-Európához képest nôtt a nemek közötti egyenlôtlenség ezen a területen.
De nem csupán a férfi-nôi munkamegosztás gyakorlata, hanem a kívánatos nôi szerepekrôl alkotott elképzelések is jelentôsen eltértek a nyugat-európai országok többségében jellemzô - korábban megismert - felfogástól. Egy 1978-ban végzett magyarországi felmérés eredménye szerint a válaszadók többsége szerint az az ideális, ha a nôk elsôsorban a gyermekneveléssel foglalkoznak.[56] 1990-ben a vizsgált nyugat-európai országokban a válaszadóknak átlagosan csak 37%-a gondolta azt, hogy a nôk teljes életéhez a gyermekek elengedhetetlenül szükségesek, ezzel szemben Magyarországon ez az arány 96% volt.[57]
A nôi munkavállalás növekedése jó alapokat teremtett az apajogú beállítottság megszüntetéséhez, a nôi egyenjogúság elismertetéséhez, különösen a század utolsó harmadában, amikor Magyarországon a nyugat-európai átlagnál is több nô vállalt munkát a háztartáson kívül. Mégis úgy tunik, hogy a családon belüli tényleges egyenlôség lényegesen kevésbé érvényesült Magyarországon, mint Nyugat-Európában. Nálunk sem a normatív viszonyok, a társadalom nôi szerepekrôl vallott felfogása, sem a családok hétköznapi életének munkamegosztása nem alakult át olyan jelentôsen a hatvanas évektôl kezdve, mint Nyugat-Európában, sôt ebben a periódusban - éppen a gyorsabb nyugat-európai változások miatt - inkább divergenciát láthatunk ezeken a területeken.

A válások és a családformák pluralizálódása
A házassághoz és a családhoz való viszony a 20. századi Nyugat-Európában átalakult. A változást különösen jól mutatja a házasságok felbontásának, illetve a házasságon kívüli együttélések és a házasságon kívüli születések gyakoriságának nagyarányú növekedése. Ez indokolja jellemzô jegyeinek bemutatását.
A nyugat-európai családfejlôdésben feltunôen nagy különbségek figyelhetôk meg olyan területeken, ahol a jogi szabályozás jelentôsebb szerephez juthat. A válás az egyik legnyilvánvalóbb példa erre vonatkozóan.[58] A válási jogban már a századfordulón is igen nagy eltérések voltak, s ezek fennmaradtak egészen a század utolsó harmadáig. Jelzi ezt, hogy miközben Finnországban a századelôn nemcsak elválhattak a házastársak egymástól, hanem a bíróságok már 1917-ben szakítottak az egyoldalú vétkesség elvével mint a válás kimondásának kizárólagos okával, addig Olaszországban 1971-ig egyáltalán nem volt mód a törvényes válásra, Írországban pedig csak az 1990-es években vált lehetôvé.[59] A hatvanas-hetvenes évek jelentôs közeledést hoztak, mivel a leginkább restriktív szabályokkal rendelkezô országok - az említett Írország nyilvánvaló kivétel - ekkor sokat lazítottak a válással kapcsolatos elôírásaikon.[60] Így a megfelelô arányszámok különbségei többé-kevésbé folyamatosan csökkentek a század során, s a kiegyenlítôdés különösen jelentôs volt a leggyorsabb növekedési periódusban, a hetvenes és a nyolcvanas években. (Lásd Függelék.)
Magyarországon a válás arányai már a század elején is a legmagasabbak közé tartoztak Európában: 100 házasságkötésre 3,7 jutott 1906-ban. Ezután fluktuációkkal ugyan, de csak egyetlen, a húszas évek közepe és a 30-as évek közepe közötti jelentôsebb periódus kivételével a ráta folyamatosan emelkedett. Különösen gyors volt a növekedés az ötvenes években és 1968-1985 között.[61] 1960-ban - továbbra is a fenti mutató szerint - a magyarországi válási gyakoriság már magasabb volt minden nyugat-európai országénál. A hatvanas évektôl Svédország és Dánia, majd a hetvenes évek elejétôl az Egyesült Királyság ugyan megelôzte Magyarországot, a válások hazai intenzitása azonban továbbra is az egyik legmagasabb volt Európában: az 1980-as évek közepén száz házasságkötésre vetítve évi 40 válást regisztráltak. Igaz, e mutató érzékenyen reagált a házasságkötések alakulására is: más, a házasságkötések számának ingadozását kiszûrô indikátorok - pl. a teljes válási arányszám, ami a 100 fennálló házasságra jutó várható válások számát mutatja az adott naptári idôszak (év) válási viszonyainak változatlan fennmaradása esetén - kisebb mértékû növekedést jeleztek a hetvenes években, s némi csökkenést a nyolcvanas évek második felében.[62]
A 20. század második felében kialakult magas válási arányszámok tehát a magyarországi népességnek a házassághoz való sajátosan ellentmondásos viszonyát jelzik: míg a házasságkötések terén egészen a kilencvenes évekig fennmaradt a tradicionális kelet-európai társadalmakra jellemzô minta, addig a válások a század során mindvégig folyamatosan nôttek, s a nyugat-európai átlag felett alakultak.[63] Magyarország és Nyugat-Európa között konvergenciát leginkább azokban a periódusokban - a két világháború utáni években, majd a század utolsó harmadában - láthatunk, amikor a nyugati országokban a magyarországinál is dinamikusabban nôtt a válások száma. (Lásd Függelék.)
A hatvanas évektôl azonban más jelentôs változások is bekövetkeztek a nyugat-európai családfejlôdésben. Ezek között különös figyelmet érdemel a házasságon kívüli együttélések és születések gyors térhódítása.
A házasságon kívüli együttélés a hatvanas években leginkább két skandináv országban, Svédországban és Dániában terjedtek el: 1975-ben Dániában már a fiatal (20-24 év közötti) nôk 30%-a, Svédországban pedig 29%-a választotta ezt az életformát. Más országokban ekkor még alacsony volt az ilyen kapcsolatok aránya: pl. Franciaországban ugyanebben a korosztályban 1975-ben 4%, Nagy-Britanniában 1976-ban 2%. A hetvenes évek második felében, s különösen a nyolcvanas években azonban másutt is elterjedt ez az együttélési forma. 1990-ben az említett fiatal nôi korosztályoknak Nagy-Britanniában és Franciaországban már egyaránt 24%-a, Hollandiában 23%-a, Németországban 18%-a, Belgiumban 18%-a élt házasságon kívüli kapcsolatban.[64] A különutak itt sem hiányoznak: a házasságon kívüli együttélések aránya Olaszországban még 1990-ben is csak 1%, Írországban 4% volt a 20-24 éves nôk körében.
A házasságon kívüli születések - különösen bizonyos idôszakokban és egyes rétegeken belül - már a 20. század elôtt is viszonylag magas szintet értek el Nyugat-Európában. A 20. század elején azonban arányuk - Ausztria és Svédország kivételével, ahol 1900-ban az összes születés 13,5, illetve 11,4%-át tették ki - 10% alatt maradt. A két világháború között csak idôlegesen és néhány országban - Németország, Dánia - emelkedett néhány százalékponttal e határ fölé, s átlagában még errôl a viszonylag alacsony szintrôl is tovább csökkent egészen a hatvanas évekig. Kivétel az említett Ausztria és Svédország volt, ahol az elsô világháború után jelentôsen tovább nôtt arányuk.
Az igazi változást ezen a téren is a hatvanas évek hozták, leginkább Svédországban és Dániában. A házasságon kívüli születések rátája az elôbbiben 15%-ról 40%-ra, az utóbbiban 10%-ról 33%-ra emelkedett 1965 és 1980 között. 1990-ben 47,0, illetve 46,4%-kal vezették az európai statisztikákat, s közben Norvégia is felzárkózott hozzájuk (38,6%). Más országokban késôbb indulva, de szintén gyorsan emelkedett az arány: pl. Franciaországban 1970-ben még 6,8% volt, de 1980-ban már 11,4%, 1990-ben pedig 30,1%. Ugyanakkor az egyes országok közötti különbségek sokáig nôttek, s csak a vizsgált periódus végén csökkentek jelentôsebben. Mindazonáltal az említett magas skandináv értékekkel szemben Svájcban és Olaszországban még 1990-ben is 6,1%, illetve 6,5% volt csupán a házasságon kívüli születések aránya.
Magyarországi jellegzetesség, hogy míg a legtöbb nyugat-európai országban a házasságkötések gyakoriságának visszaesése együtt járt a házasságon kívüli együttélések jelentôs szaporodásával, addig nálunk ez még a házasságkötési hajlam kései visszaesésekor, a nyolcvanas években sem következett be. Az 1970-es népszámlálás idején a 15 éves és idôsebb nôk 1,4%-a, 1984-ben 2%-a, de még 1990-ben is csak 2,7%-a vallotta azt, hogy élettársi kapcsolatban él.[65]
Alacsony aránya mellett a nem házas együttélések jellege is sajátos volt Magyarországon. Míg Nyugat-Európában a próbaházasság jellegû, fiatalkori együttélés volt a gyakori, s az csak kivételesen - mint pl. a francia és az angol nagyvárosok esetében - volt a hátrányos társadalmi helyzet következménye,[66] addig Magyarországon jellemzôen az alacsony iskolázottságú, valamint az elvált, gyermekes nôk, illetve az özvegyek éltek élettársi kapcsolatban.[67]
A házasságon kívül történt születések rátája a századfordulón és a két világháború között egyaránt 9% körül ingadozott Magyarországon. A második világháborút követôen jelentôsen csökkent ez az arány, s a hatvanas évek második felében 5% körüli értékkel mélypontot ért el. Ezután az emelkedés kezdetben lassú volt (1980: 6,6%), s csak a nyolcvanas években gyorsult fel (1990: 13,1%).
A házasságon kívüli születések magyarországi aránya tehát - rövid idôszakoktól eltekintve - a kontinens nyugati felének átlaga felett volt a század elsô kétharmadában. A hatvanas évektôl az eltérés fordított elôjelûvé vált, s a gyors nyugat-európai növekedés miatt 1990-re jelentôsen kinyílt az olló.
Összességében: a családhoz, illetve házassághoz való viszony fontos indikátorának tekintett válások, házasságon kívüli születések és együttélések Magyarországon eltérôen alakultak a nyugat-európai fejlôdéshez viszonyítva. A válási minták terén a század közepére és végére nézve mutatható ki hasonulási folyamat, s a házasságfelbomlások gyorsan növekvô aránya a házassághoz, családhoz való hagyományos viszony megszunését sejtetné. Ellentmond ennek ugyanakkor az, hogy a házasságon kívüli születések és különösen a házasságon kívüli együttélések terén csak mérsékelt növekedés figyelhetô meg a vizsgált idôszak végén is, ami erôteljes távolodás a nyugat-európai gyakorlattól.
A gyermekek helyzete
Bár a 17-18. századra, sôt még a 19. századra vonatkozóan is nagy hatású családtörténeti munkák mutatták ki a gyermekek helyzetének változását a nyugat-európai társadalmakban,[68] ugyanennek 20. századi alakulásáról viszonylag kevés - különösen pedig kevés összehasonlító - történeti kutatásra támaszkodhatunk.
Kiindulópontként a 20. század vonatkozásában is egyetérthetünk Lawrence Stone megállapításával, mely szerint az utóbbi négyszáz év nyugat-európai családtörténetének egyik legszembetunôbb vonása a gyermekek iránti figyelem úgyszólván folyamatos növekedése volt, jóllehet a gyermekekhez való viszony változott e hosszú idôszak alatt, például hol megengedôbb, hol szigorúbb lett.[69] Stone tézisét igazolja a szociálpolitika gyermekekre vonatkozó intézkedéseinek és a gyermekgondozó-intézményeknek a növekvô szerepe.[70] A társadalom azonban nem egyszeruen nagyobb figyelmet szentelt a gyermekeknek, hanem a gyermekekhez való társadalmi viszony tartalma is jelentôsen megváltozott.
Bár a század elsô évtizedeibôl kevés összehasonlító adatunk van arról, hogy a gyermekekkel kapcsolatos értékek hogyan alakultak Nyugat-Európában, úgy tunik, hogy a változás fô iránya a gyermekek egyéniségének, autonómiájának növekvô tisztelete volt. Ezt nem csupán olyan elszigetelt, de azért sokatmondó összehasonlító adatok bizonyítják, mint egy, a század elsô és egy, a század második felébôl származó francia közvélemény-kutatás eredményei. Ezek szerint míg 1938-ban a megkérdezett francia szülôk 30%-a válaszolta azt, hogy az ô kompetenciájuk a gyermek pályaválasztásáról dönteni, addig 1977-ben már csak 4,4% vélekedett így.[71] Ennél szisztematikusabb bizonyítékokat kínál Göran Therborn, aki a gyermekjogok
fejlôdésének összehasonlító elemzésébôl von le következtetéseket a társadalom hozzájuk való viszonyának alakulását illetôen, abból kiindulva, hogy a jog és az állami intervenció adminisztratív formái jelentôs szerepet játszottak a modern gyermekkorfogalom megalkotásában - pl. az iskoláztatás és a munkavállalás feltételeinek szabályozása során.[72]
Therborn három fô területen vizsgálja a gyermekek jogainak 20. századi alakulását. Elsô ezek közül a hagyományos patriarchális helyett a gyermekközpontú (,,child-centred") család létrejötte, melyben a szülôk egyforma felelôsséget viselnek a gyermekért, s melyben a gyermek érdekei élveznek prioritást, s nem egyéb megfontolások (pl. válás esetén nem a váló felek ,,vétkessége", illetve ,,vétlensége" alapján döntenek a gyermek elhelyezésérôl). A másik szempont a gyermekek egyenlô jogainak megvalósulására vonatkozik, függetlenül attól, hogy azok házasságon kívül vagy házasságban születtek. A harmadik vizsgálati terület pedig az, hogy a gyermekek autonómiája és személyes integritása miként érvényesül, mindenekelôtt a testi fenyítés terén, illetve - a század végén jelentkezô új jogként - a szüleiktôl vagy nevelôiktôl való elválásuk törvényes lehetôségeit illetôen.[73]
Figyelembe véve, hogy a gyermekkor ,,felfedezése" már jóval a 20. század elôtt lezajlott, meglepônek tunhet az a tény, hogy a századfordulón egyik országban sem érvényesültek a gyermekek jogai, mégpedig a fenti három terület egyikén sem. Elsôként Norvégiában és Svédországban vezették be mind a házastársak közötti, mind pedig a gyermekek közötti jogi egyenlôséget, még az elsô világháború idején, de a többi skandináv ország is hamarosan követte ôket. Velük csak Anglia és Skócia tartott lépést némileg, ugyancsak a két világháború között változtatva családjogán.
Úgy tunik, hogy a házasság és a család második világháborút követô ,,aranykora" konzerválta a családjogot, hiszen ekkor (az NSZK kivételével) jó ideig alig voltak a gyermekek jogait érintô jelentôs változások a nyugat-európai országokban. Feltunôen aktív volt ugyanakkor a hetvenes és a nyolcvanas évtized törvénykezése. Ekkoriban már egy sor ország garantálta a gyermekek alapvetô jogait, s az ebben mutatkozó különbségek a nyolcvanas évekre kétségtelenül csökkentek. Igaz ez annak ellenére is, hogy ekkoriban egy területen bizonyos divergencia mutatkozott. A hetvenes és nyolcvanas években ugyanis megjelent a gyermekjogok egy újabb generációja, a gyermekek autonómiájának és személyes integritásának elismerése - a fentiekben jelzett értelemben. E jogokat azonban 1990-ig egyedül Norvégia garantálta teljes egyértelmuséggel, nemcsak tiltva a gyermekek testi büntetését a családban is, hanem biztosítva a gyermekek jogát a szülôtôl/gondviselôtôl való elválásra, s mellesleg megteremtve a gyermekek szószólójának (ombudsman) intézményét is.[74] A többi skandináv országban és Ausztriában a testi fenyítés tilalmát foglalták törvénybe.[75]
Mindazonáltal a jogfejlôdés és a szociálpolitika vizsgálatának eredményeit illetôen indokolt az óvatosság, már csak azért is, mert más vizsgálatok az ezeken a területeken tapasztaltnál kisebb különbségeket jeleznek a nyugat-európai országok gyermekekhez való viszonyában. Igaz, értékvizsgálatok csak a század végétôl állnak rendelkezésre, de ezek alapján a gyermekekkel szemben támasztott elvárások ekkoriban meglehetôsen hasonlóak voltak. Egy, az 1980-as évek elején végzett, nemzetközi felmérés szerint a gyermeknevelés során fontosnak tartott értékek között a szülôk mindenütt a becsületességet sorolták az elsô helyre, ezt a többi emberrel szembeni tolerancia és mások tisztelete, a jólneveltség (good manners) - Franciaországban és Belgiumban az udvariasság és a kedvesség (politeness and neatness) - és a felelôsségérzet követték, többnyire ebben a sorrendben.[76] Tíz évvel késôbb egy másik felmérésben lényegében ugyanez az eredmény született, azzal az eltéréssel, hogy a felelôsségérzet (responsibility) került a kívánatos tulajdonságok élére.[77]
Voltak ezek mellett - de csak néhány esetben - olyan tulajdonságok, amelyek az egyes országokban különös hangsúlyt kaptak. Dániában a függetlenség, az NSZK-ban szintén a függetlenség és emellett a szorgalom, Nagy-Britanniában az engedelmesség, a lojalitás és az önkontroll képessége, Írországban az önkontroll, az engedelmesség és a vallásos hit, Észak-Írországban szintén az engedelmesség, Franciaországban és Belgiumban a kemény munka, Olaszországban a lojalitás voltak azok a jellemzôk, melyek ugyancsak a legfontosabbnak tartott gyermeki tulajdonságok, illetve nevelési célok között szerepeltek.[78]
A gyermekek társadalmi helyzetében Magyarországon is nagyon hasonló irányú változások következtek be: a családtörténetnek valószínuleg ez az a területe, ahol a konvergens vonások a legerôsebbek voltak.
A gyermekekkel szembeni megváltozott, tudatosabb társadalmi viszonyt jelzi, hogy az elsô világháború elôtti években nálunk is megjelentek az állami családpolitika gyermekeket is érintô rendelkezései, majd ezek fejlôdtek tovább a késôbbiekben.[79]
Bár a jog elôírásai és a tényleges társadalmi viszonyok közötti kapcsolat megítélését illetôen magyar vonatkozásban is szükséges az óvatosság, mindenesetre a jogi fejlôdés megismerése tanulságokkal jár. A század elsô felében Magyarországon a - részben törvényeken, részben szokásjogon alapuló - családjogi szabályozás egyrészt nem garantálta a családon belüli, házastársak közötti egyenjogúságot, de azt sem, hogy a gyermekek érdekei elsôdlegességet élvezzenek a családi jogvitákban; emellett diszkriminálta a házasságon kívül születetteket. Mindkét téren jelentôs fordulat következett be azonban a második világháborút követô években. Az 1946. évi XXIX. tc. szinte teljesen megszüntette a megkülönböztetést a házasságban és a házasságon kívül született gyermekeket illetôen, ezenkívül lehetôvé tette az apaság bírói úton történô megállapítását, s az apai elismerés szélesebb körét is.[80] A több tekintetben ezen a szabályozáson alapuló 1952-es családjogi törvény rögzítette a nôi egyenjogúságot a családban, s külön kitért a gyermek védelmének szükségességére is,[81] valamint felszámolta a nem házasságban születettek rovására fennmaradt csekély megkülönböztetést.[82]
A kiskorú gyermekek érdekeinek elsôdlegességét (pl. válás esetén) a magyar joganyag - nemzetközi szerzôdések elôírásai nyomán - csak 1995-tôl tartalmazza, de a bírósági gyakorlatban ez már két-három évtizeddel korábban megjelent. A gyermekek jogainak harmadik generációja - a személyes autonómia és a személyes integritás joga - a vizsgált korszakban nem, s a kilencvenes években is csak részlegesen valósult meg. Mindazonáltal változások itt is voltak a század derekán: 1948-ig az ún. házi fegyelmi jog még a könnyû testi sértésig terjedhetett, ezt követôen a szülô fenyítôjogának a tettleges becsületsértés és a személyi szabadság rövidebb tartalmú korlátozása volt a határa. A tanárok viszont 1948 után nem alkalmazhattak semmilyen testi fenyítést a tanulókkal szemben.[83]
A házastársak közötti kapcsolatok ugyan - mint láttuk - eléggé ambivalens módon változtak meg a 20. századi Magyarországon, azonban a családon belüli interperszonális viszonyok egy másik vonatkozásában, a szülô-gyermek viszonyban ennél egyértelmûbb átalakulás figyelhetô meg.
A századfordulón a gyermekhez való viszony a kisebb gyermekszámú polgári rétegek körében is magán viselte a tradicionális minták jegyeit.
A családtörténeti irodalomban a gyermek-anya kapcsolat egyik fontos indikátorának tekintett szoptatást vizsgálva azt láthatjuk, hogy a múlt század végén még a polgárnôk például alakjuk, a cselédek pedig munkaképességük megôrzésének céljából gyakran nem szoptatták gyermeküket, hanem inkább szoptatós dajkához adták (illetve az utóbbiak maguk szegôdtek el ilyennek).[84] Ez a szokás már az 1910-es években is halványult, jelezve a gyermekek növekvô értékét a családok számára. Bár egymással közvetlenül összevethetô, hosszú távú összehasonlító vizsgálatokra ezen a téren sem támaszkodhatunk, az áttekintett korszak végén lezajlott és korábban is többször idézett nemzetközi értékvizsgálat mind Magyarországot, mind pedig a szóban forgó nyugati országokat felölelte. Ez a kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a második világháború után a családon belüli értékek közeledtek egymáshoz. A magyar szülôk saját szerepükrôl-feladataikról meglehetôsen hasonlóan gondolkodtak nyugat-európai (osztrák, német, holland, skandináv) társaik többségével, a gyermekek autonómiáját/függetlenségét hangsúlyozva.[85] Szintén közös vonás a jólneveltség hangsúlyozása, de más tekintetben a magyar válaszadók által kívánatosnak tartott nevelési céloknak már kevésbé voltak nyugat-európai párhuzamai: a kemény munka valamennyi, a takarékosság és az engedelmesség pedig majdnem valamennyi nyugati országban megadottnál nagyobb, ellenben a tolerancia kisebb súlyt kapott Magyarországon.[86]
Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg, hogy a gyermekek társadalmi és családon belüli helyzete a nyugat-európai országokban és Magyarországon a század végén meglehetôsen hasonló volt. A konvergencia a második világháború után nemcsak a szociálpolitikában és a gyermekekkel kapcsolatos törvénykezésben, hanem a gyermekekhez kapcsolódó értékek terén is érzékelhetô - bár a gyermeknevelésben betöltött nagyobb állami szerepvállalás miatt fontos újonnan létrejött különbségek is megfigyelhetôek ekkoriban.
Néhány következtetés
Tanulmányunkban a 20. század - pontosabban az elsô világháború vége és az 1990 közötti idôszak - demográfiai és családfejlôdésének trendjeit vizsgáltuk Nyugat-Európában és Magyarországon. Érdeklôdésünk mindenekelôtt arra irányult, hogy a magyarországi fejlôdés miként viszonyult a kontinens nyugati felében lezajlott változásokhoz, mely területeken és mely periódusokban volt a divergencia, illetve a közeledés jellemzô? A vizsgált területek között szerepelt a születési és a halálozási mozgalom, a házasságkötések, a család- és háztartásszerkezet, a válások és az új családformák létrejöttének, a házastársak közötti viszonynak és a gyermekek helyzetének alakulása.
Bár az egyes területek elemzése gyakran eltérô, sôt egymással is ellentétes eredményre vezetett, mégis - vagy éppen ezért - érdemes kísérletet tenni ezek összegzésére. Közel másfél tucat - a korábbiakban idézett - kvantitatív mutató esetében viszonylag teljes idôsorokkal rendelkezünk. Ezeken túl természetesen figyelembe kell vennünk az olyan területek fejlôdését is, melyekrôl hasonló indikátorokkal nem rendelkezünk. Mindezek alapján a 20. századi magyarországi demográfiai és családfejlôdés három fô szakasza különíthetô el:
(1) Az elsô, a század elejétôl a század közepéig tartó periódusban Magyarország közeledett Nyugat-Európa társadalmaihoz. A konvergencia a fertilitás és a mortalitás terén - a csecsemôhalandóság kivételével - éppúgy kimutatható, mint a válások és a házasságon kívüli születések vonatkozásában. A folyamatot nagyban elôsegítette, hogy Magyarországon a két világháború között erôsen halványult a Hajnal-féle osztályozás szerinti kelet-európai házasodási minta, mind az elsô házasságkötés átlagos életkorát, mind pedig a házasságkötési gyakoriságot illetôen, bár az élethossziglani cölibátus szintjében ez - a számítás jellegébôl adódóan - néhány évtizeddel késôbb jelentkezett. A család- és háztartásszerkezetre vonatkozóan szûkösen rendelkezésre álló, összehasonlításra alkalmas adatok szintén a különbségek csökkenését mutatják, s ugyanez látható a nôi munkavállalók arányában is. E folyamatok eredményeként a század közepén a magyarországi népesség- és családfejlôdés a legtöbb fontos területen lényegesen közelebb állt a Nyugat-Európában jellemzô mintákhoz, mint a század elején, sôt a magyar társadalom az egész vizsgált idôszakban ekkor hasonlított leginkább a nyugat-európai társadalmakhoz - legalábbis a vizsgált területeken.
(2) A második, hozzávetôlegesen a század közepétôl a hatvanas évek közepéig tartó periódusban összességében megállt a különbségek további csökkenése, de ekkor még nem is indultak növekedésnek az eltérések. E sajátos ,,egyensúlyi" helyzet kialakulása több tényezô eredménye volt.
Egyrészt voltak olyan területek - mint pl. a háztartások összetétele -, ahol viszonylag kevéssé változtak a Magyarország és Nyugat-Európa közötti eltérések. Ezenkívül ekkor a nupcialitás vagy a válások terén a század elsô felének több olyan magyarországi fejlôdési tendenciája megfordult vagy lelassult, mely az elsô szakaszban hozzájárult a konvergenciához. Fontos körülmény, hogy számos vonatkozásban jelentôsen csökkent a szórás a nyugat-európai társadalmak között, ami - ha minden egyéb változatlan marad - szintén a magyar családfejlôdés divergenciájával járt volna.
Másrészt azonban voltak olyan tendenciák, melyek inkább a közeledés irányába mutattak: az ötvenes években és a hatvanas évek elsô felében a magyarországi mortalitás a nyugat-európainál is gyorsabban csökkent; a házasságon kívüli születések mellett a gyermekek társadalmi és családon belüli helyzetében szintén konvergencia érzékelhetô a második világháború után, nemcsak a szociálpolitika és a gyermekekkel kapcsolatos törvénykezés, hanem a gyermekekhez kapcsolódó értékek terén is - bár a gyermeknevelésben betöltött állami szerepvállalás mértékében fontos, újonnan létrejött különbségek is megfigyelhetôek ekkoriban. Ezenkívül a második szakasz sajátos abból a szempontból, hogy a ,,baby boom" és a tradicionális családi minták átmeneti megerôsödése miatt a nyugat-európai társadalmak korábbi fejlôdési trendjei ekkor több területen (fertilitás, nupcialitás) megtörtek, s így némi túlzással azt mondhatjuk, hogy ekkoriban Nyugat-Európa közeledett Magyarországhoz.
(3) A harmadik, a hatvanas évek közepe és 1990 közötti idôszakban Magyarország a tárgyalt szempontból összességében divergált Nyugat-Európától. A hasonlóságok csak a válások arányaiban, illetve a gyermekekhez való viszonyt illetôen erôsödtek, a többi vonatkozásban a különbségek fokozódtak. Ez egyrészt annak következménye volt, hogy Nyugat-Európában véget ért a ,,család aranykora", mely ott a kelet-európai házasodási viszonyokhoz hasonló mintákat eredményezett. Ekkor - bár országonként jelentôs különbségekkel - a tradicionális családformák és a házassághoz, családhoz kapcsolódó értékek gyors pluralizálódása (pl. házasságon kívüli együttélések, születések elterjedése, illetve növekedése) kerül elôtérbe. Magyarországon ellenben a házassággal és a családdal kapcsolatos magatartások és elképzelések kevésbé vagy éppen ellentétes irányba változtak: a hatvanas évek közepe és a hetvenes évek vége között ismét erôteljesen érvényesült a kelet-európai házasodási minta. A hetvenes évek végétôl ugyan a házasodási kedv csökkenése érzékelhetô, de az Nyugat-Európában ennél is erôsebb volt, így közeledés helyett inkább távolodásról beszélhetünk.
Ezenkívül a hatvanas években Magyarországon drámai fordulat következett be a halandóságban: a nôknél a javulás üteme igen lelassult, a felnôtt férfi korosztályoknál pedig egyenesen romlani kezdtek a mutatók, mely folyamat ezután mintegy három évtizeden keresztül tartott. Ezzel erôteljes divergencia vette kezdetét a halandóság magyarországi és nyugat-európai fejlôdésében, ami a nyolcvanas években a Nyugat-Európán belüli gyors egységesülés következtében - különösen a csecsemôhalandóság terén - még fokozódott is.
Kevésbé markáns módon változtak a család- és háztartásszerkezet eltérései, de összességében ezeken a területeken sem volt konvergencia. A háztartások átlagos létszáma és a nagyobb - négy fô feletti - háztartások aránya ugyan a Nyugat-Európában jellemzô szinthez közeledett, de egyfôs háztartásokban még a nyolcvanas években is lényegesen kevesebben éltek, mint a kontinens nyugati társadalmaiban. Ezenkívül, a folyamatos csökkenés ellenére, még a század végén is igen magas maradt az összetett (kiterjesztett és a több családmagból álló) háztartások aránya Magyarországon.
A század utolsó harmadára a nôi munkavállalás kiterjedése, melynek intenzitása meghaladta a nyugat-európait, jó alapokat teremtett Magyarországon a patriarchalizmus megszüntetéséhez és a nemek egyenjogúságához. Úgy tunik azonban, hogy a gyors szocioökonómiai átalakulás ellenére a családon belüli tényleges egyenlôség elmaradt a nyugat-európai társadalmakban megfigyelhetôtôl. Az értékek és normák, a társadalom nôi szerepekrôl vallott felfogása, a családok hétköznapi életének munkamegosztása lassabban alakult át Magyarországon, mint Nyugat-Európában, sôt, a hatvanas évektôl kezdve - éppen a gyors nyugat-európai változások miatt - inkább divergenciát tapasztalhatunk ezeken a területeken.


FÜGGELÉK

A demográfiai és családfejlôdés különbözô mutatói Nyugat-Európában
és Magyarországon, 1900-1990
 

Év
Magyar adat
(1)
Nyugat-európai átlag
(2)
Nyugat-európai szórás
(3)
Nyugat-európai szórási együttható Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) 
Nyers születési ráta (ezrelék)
1900 39,70 29,57 4,24 0,14 2,39
1910 35,10 26,97 4,05 0,15 2,01
1920 31,40 24,95 3,17 0,13 2,03
1930 25,40 19,01 3,17 0,17 2,02
1940 20,00 17,52 3,22 0,18 0,77
1950 20,90 18,86 2,82 0,15 0,72
1960 14,70 17,79 1,90 0,11 -1,63-
1970 14,70 15,98 2,26 0,14 -0,56-
1980 13,90 13,02 2,90 0,22 0,31
1990 12,10 12,92 1,40 0,11 -0,59-

Év
Magyar adat
(1)
Nyugat-európai átlag
(2)
Nyugat-európai szórás
(3)
Nyugat-európai szórási együttható Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) 
Teljes termékenységi arányszám
1900 5,28 4,22 0,65 0,15 1,64
1910 4,67 3,59 0,64 0,18 1,69
1920 3,74 3,19 0,51 0,16 1,07
1930 2,84 2,37 0,51 0,21 0,92
1940 2,48 2,17 0,49 0,22 0,63
1950 2,62 2,57 0,41 0,16 0,12
1960 2,02 2,69 0,40 0,15 -1,68-
1970 1,97 2,35 0,52 0,22 -0,74-
1980 1,92 1,79 0,45 0,25 0,29
1990 1,84 1,71 0,25 0,15 0,50
Férfiak születéskor várható átlagos élettartama (év)
1900 36,60 45,59 3,79 0,08 -2,37
1910 39,10 49,76 4,62 0,09 -2,31
1920 41,00 53,61 4,03 0,08 -3,13
1930 48,70 57,72 3,52 0,06 -2,56
1940 55,00 61,94 3,97 0,06 -1,75
1950 59,90 65,21 3,45 0,05 -1,54
1960 65,90 68,40 2,14 0,03 -1,17
1970 66,30 69,09 1,81 0,03 -1,54
1980 65,50 70,78 1,33 0,02 -3,96
1990 65,10 73,06 1,13 0,02 -7,05
Nôk születéskor várható átlagos élettartama (év)
1900 38,20 48,23 4,02 0,08 -2,49
1910 40,50 52,29 5,04 0,10 -2,34
1920 43,10 56,51 3,41 0,06 -3,93
1930 51,80 60,77 2,97 0,05 -3,02
1940 58,20 64,06 4,06 0,06 -1,44
1950 64,20 69,32 2,40 0,03 -2,13
1960 70,10 73,58 1,32 0,02 -2,63
1970 72,10 75,30 1,34 0,02 -2,38
1980 72,70 77,52 1,30 0,02 -3,70
1990 73,70 79,52 1,11 0,01 -5,25

Év
Magyar adat
(1)
Nyugat-európai átlag
(2)
Nyugat-európai szórás
(3)
Nyugat-európai szórási együttható Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) 
Csecsemôhalandóság (ezrelék)
1900 223,00 154,238 42,84 0,28 1,61
1910 195,00 116,238 33,50 0,29 2,35
1920 192,70 98,85 28,73 0,29 3,27
1930 152,50 74,38 21,05 0,28 3,71
1940 130,10 65,69 22,53 0,34 2,86
1950 885,70 42,00 15,23 0,36 2,87
1960 847,60 26,45 88,45 0,32 2,50
1970 835,90 18,11 85,70 0,31 3,12
1980 823,20 10,42 82,56 0,25 5,00
1990 814,80 87,25 80,80 0,11 9,42
Nyers házasságkötési ráta (házasságkötések száma/1000 lakos)
1900 9,10 7,37 1,04 0,14 1,66
1910 8,60 7,08 0,84 0,12 1,81
1920 13,108 10,898 3,63 0,33 0,61
1930 9,00 7,58 1,10 0,15 1,29
1940 7,70 7,98 2,35 0,29 -0,128
1950 11,408 8,23 1,17 0,14 2,71
1960 8,90 7,45 0,94 0,13 1,54
1970 9,30 7,62 0,98 0,13 1,72
1980 7,50 6,02 0,73 0,12 2,04
1990 6,40 5,81 0,73 0,13 0,81
Férfiak elsô házasságkötésének átlagos életkora (év)
1900 26,40 28,50 1,41 0,05 -1,48
1910 26,20 27,40 0,55 0,02 -2,19
1920 26,70 29,29 2,56 0,09 -1,01
1930 26,80 27,86 0,69 0,02 -1,53
1940 27,50 28,17 0,75 0,03 -0,89
1950 26,40 28,50 2,07 0,07 -1,01
1960 25,30 26,76 1,55 0,06 -0,94
1970 24,00 25,57 1,07 0,04 -1,47
1980 24,00 26,29 1,17 0,04 -1,96
1990 24,20 28,17 1,11 0,04 -3,57

Év
Magyar adat
(1)
Nyugat-európai átlag
(2)
Nyugat-európai szórás
(3)
Nyugat-európai szórási együttható Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) 
Nôk elsô házasságkötésének átlagos életkora (év)
1900 22,50 25,63 0,92 0,04 -3,41
1910 22,30 25,25 0,96 0,04 -3,08
1920 23,60 26,00 1,41 0,05 -1,70
1930 23,80 24,71 0,95 0,04 -0,96
1940 23,00 25,50 0,55 0,02 -4,56
1950 22,80 25,25 1,39 0,05 -1,76
1960 21,90 24,07 1,25 0,05 -1,73
1970 21,10 23,23 0,87 0,04 -2,45
1980 21,30 23,83 1,06 0,04 -2,39
1990 21,50 25,87 1,02 0,04 -4,28
Férfi cölibátus aránya (százalék)
1900 4,90 11,88 2,44 0,21 -2,86
1910 5,80 13,89 5,12 0,37 -1,58
1920 5,20 12,92 2,89 0,22 -2,67
1930 5,00 13,66 7,12 0,52 -1,22
1940 5,80 15,39 9,80 0,64 -0,98
1950 6,00 11,95 6,36 0,53 -0,94
1960 5,40 11,32 6,05 0,53 -0,98
1970 4,10 10,81 5,75 0,53 -1,17
1980 5,00 11,10 4,39 0,40 -1,39
1990 6,10 10,71 2,78 0,26 -1,66
Nôi cölibátus aránya (százalék)
1900 4,80 14,40 2,80 0,19 -3,43
1910 5,70 15,82 4,06 0,26 -2,49
1920 5,50 16,05 3,76 0,23 -2,81
1930 6,10 17,13 4,73 0,28 -2,33
1940 8,00 18,54 6,14 0,33 -1,72
1950 8,20 16,21 4,24 0,26 -1,89
1960 7,30 12,89 3,78 0,29 -1,48
1970 5,60 10,45 3,30 0,32 -1,47
1980 3,80 07,21 2,75 0,38 -1,24
1990 3,80 07,14 2,03 0,28 -1,64

Év
Magyar adat
(1)
Nyugat-európai átlag
(2)
Nyugat-európai szórás
(3)
Nyugat-európai szórási együttható Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) 
Háztartások átlagos létszáma (fô)
1900 - 3,97 0,57 0,14 -
1910 4,70 3,88 0,64 0,16 1,28
1920 4,30 3,75 0,48 0,13 1,15
1930 3,90 3,71 0,41 0,11 0,46
1940 3,80 4,30 - - -
1950 3,60 3,35 0,53 0,16 0,46
1960 3,10 3,21 0,34 0,11 -0,310
1970 3,00 2,98 0,33 0,11 0,05
1980 2,80 2,69 0,38 0,14 0,29
1990 2,60 2,55 0,31 0,12 0,16
Egyszemélyes háztartások aránya (százalék)
1900 - 10,83 4,20 0,39 -
1910 - 10,42 5,64 0,54 -
1920 - 09,83 4,65 0,47 -
1930 - 09,74 2,56 0,26 -
1940 - 09,40 - - -
1950 (10,00) 13,98 5,00 0,36 -0,80
1960 14,50 16,31 3,67 0,23 -0,49
1970 17,50 20,46 4,19 0,20 -0,71
1980 19,60 25,54 4,88 0,19 -1,22
1990 24,30 29,88 5,47 0,18 -1,02
Öt vagy ennél több taggal rendelkezô háztartások aránya (százalék)
1900 - 34,27 9,87 0,29 -
1910 - 33,30 10,390 0,31 -
1920 - 29,98 9,31 0,31 -
1930 (33,0) 29,30 8,90 0,30 00,42
1940 - 40,80 - - -
1950 - 26,31 11,220 0,43 -
1960 17,00 20,58 6,50 0,32 -0,55
1970 14,00 17,75 6,15 0,35 -0,61
1980 10,60 12,23 6,51 0,53 -0,25
1990 08,00 09,17 5,61 0,61 -0,21

Év
Magyar adat
(1)
Nyugat-európai átlag
(2)
Nyugat-európai szórás
(3)
Nyugat-európai szórási együttható Standardizált magyar adat:
(1)-(2)/(3) 
Nôi foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatott körében (százalék)
1900 25,20 32,00 4,00 0,12 -1,70
1910 22,10 32,39 4,17 0,13 -2,47
1920 29,80 32,26 5,33 0,17 -0,46
1930 26,10 31,60 4,64 0,15 -1,19
1940 27,30 30,99 4,53 0,15 -0,81
1950 29,20 30,92 4,03 0,13 -0,43
1960 35,50 32,40 5,76 0,18 90,54
1970 41,10 32,79 5,07 0,15 91,64
1980 43,40 38,46 5,38 0,14 90,92
1990 44,50 41,65 4,55 0,11 90,63
100 házasságkötésre jutó válások száma
1900 93,70 91,22 1,18 0,97 2,10
1910 94,70 92,15 1,75 0,82 1,46
1920 96,60 93,19 2,16 0,68 1,58
1930 97,10 95,14 3,59 0,70 0,55
1940 97,80 95,73 4,01 0,70 0,52
1950 10,60 10,08 5,65 0,56 0,09
1960 18,70 9,46 5,67 0,60 1,63
1970 23,60 13,58 8,75 0,64 1,15
1980 34,60 24,72 12,419 0,50 0,80
1990 37,50 31,31 13,529 0,43 0,46
Házasságon kívüli születések aránya (ezrelék)
1900 9,60 7,49 3,13 0,42 0,67
1910 9,60 7,63 3,62 0,47 0,54
1920 8,00 8,48 6,04 0,71 -0,089
1930 8,90 8,64 6,80 0,79 0,04
1940 8,40 7,09 5,52 0,78 0,24
1950 8,50 6,12 4,48 0,73 0,53
1960 5,70 5,38 3,67 0,68 0,09
1970 5,20 6,83 4,81 0,70 -0,349
1980 6,60 13,159 11,359 0,86 -0,589
1990 13,109 23,049 14,429 0,63 -0,699

Megjegyzés: a zárójelben lévô adatok becslések.
Forrás: Tomka Béla: Társadalmi integráció a 20. századi Európában: Magyarország esete. (Kézirat)


Jegyzetek

[* A tanulmány az Osiris Kiadónál a közeljövôben megjelenô kötet lényegesen lerövidített változata. A szerzô ezúton szeretné megköszönni Illés Sándor, Kövér György, Lencsés Gyula, Lôrincz János, Pozsgai Péter, Spéder Zsolt és Tóth István György segítségét, az esetleges tévedésekért azonban a felelôsséget egyedül viseli.]
1 Hartmut Kaelble: Auf dem Weg zu einer europäischen Gesellschaft. München, 1987; Hartmut Kaelble: A Social History of Western Europe, 1880-1980. Dublin, 1990; Magyarul rövid részlet Kaelble könyvébôl: Hartmut Kaelble: Útban egy európai társadalom felé. Nyugat-Európa társadalomtörténete, 1880-1980. In Andorka Rudolf-Stefan Hradil-Jules L. Peschar (szerk.): Társadalmi rétegzôdés. Budapest, é. n. 161-170. p.; Legújabban: Hartmut Kaelble: Europäische Vielfalt und der Weg zu einer europäischen Gesellschaft. In Stefan Hradil-Stefan Immerfall (Hrsg.): Die westeuropäischen Gesellschaften im Vergleich. Opladen, 1997. 27-68. p.
[2] Kaelble: Europäische Vielfalt und der Weg zu einer europäischen Gesellschaft. 40-42. p.
[3] Magyarországra és Finnországra: Rudolf Andorka: The Use of Time Series in International Comparison. In Else Oyen (ed.): Comparative Methodology. London, 1990. 103-223. p.; Susan Zimmermann-Gerhard Melinz: A szegényügy ,,szerves" fejlôdése vagy radikális reform? Kommunális közjótékonyság Budapesten és Bécsben (1873-1914). Aetas, 1994. 3. szám. (37-70. p.; Susan Zimmermann: Prächtige Armut. Fürsorge, Kinderschutz und Sozialreform in Budapest. Das ,,sozialpolitische Laboratorium" der Donaumonarchie im Vergleich zu Wien, 1873-1914. Sigmaringen, 1997.
[4] Gerold Ambrosius-William H. Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. Cambridge, Mass., 1989; Göran Therborn: European Modernity and Beyond. The Trajectory of European Societies, 1945-2000. London, 1995.
[5] Lásd pl.: Faragó Tamás: Háztartásszerkezet és falusi társadalomfejlôdés Magyarországon, 1787-1828. In Történeti statisztikai tanulmányok. 3. Budapest, 1977. 105-214. p.; Rudolf Andorka-Tamás Faragó: Pre-industrial household structure in Hungary. In Richard Wall (ed.): Family forms in historic Europe. Cambridge, 1983. 281-307. p.; Andorka Rudolf: Háztartási rendszerek és az idôs emberek élete a 18-19. századi magyarországi falvakban. Aetas, 1996. 4. szám. 128-153. p.; Benda Gyula: Keszthely népessége, 1696-1851. (A Népességtudományi Kutató Intézet történeti demográfiai füzetei. 16). Budapest, 1997.; A késôbbi idôszakot is érintô tanulmányok közül: Faragó Tamás: Lakások és háztartások Budapesten, 1850-1944. I-II. Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992): 2. szám., 138-147. p; és Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992): 3. szám., 256-269. p.
[6] Ezekre a demográfiai összehasonlításokra lásd pl.: Klinger András: Magyarország demográfiai helyzete Európában. Demográfia, 34. évf. (1991) 1. szám., 19-60. p.; Alain Monnier-Jitka Rychtarikova: The Division of Europe into East and West. Population. An English Selection, Vol. 4. (1992) 129-160. p.; David Coleman: European demographic systems of the future: convergence or diversity? In Human resources in Europe at the dawn of the 21st Century. Luxemburg, 1992. 141-180. p. (Magyarul: Demográfia, XLI. évf. (1998) 2-3. szám., 165-205. p.); Korábbi idôszakokat is átfog: Hablicsek László: Az elsô és második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Budapest, 1995.; Hablicsek László: Demográfiai átmenet Finnországban és Magyarországon. Statisztikai Szemle, 70. évf. (1992) 6. szám, 471-489. p.; Demény Pál: A huszadik század Magyarországának népesedése nemzetközi összehasonlítások tükrében. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest, 1997. 379-390. p.
[7] Lásd pl.: Utasi Ágnes: Az interperszonális kapcsolatok néhány nemzeti sajátosságáról. In Utasi Ágnes (szerk.): Társas kapcsolatok. Budapest, 1991. 169-193. p.
[8] Az összehasonlítások módszertanára általában: Larry J. Griffin: Comparative-historical analysis. In Edgar F. Borgetta-Marie L. Borgetta (eds.): Encyclopedia of Sociology. Vol. 1. New York, 1992. 263-271. p.; Else Oyen (ed.): Comparative Methodology. London, 1990; A családszociológiai és -történeti összehasonlításokra is lásd Gary R. Lee-Linda Haas: Comparative Methods in Family Research. In Pauline G. Boss et al. (eds.): Sourcebook of Family Theories and Methods. A Contextual Approach. New York-London, 1993. 117-131. p.
[9] A. J. Coale-S. C. Watkins: The Decline of Fertility in Europe. Princeton, 1986; Susan Cotts Watkins: From Provinces into Nations: Demographic Integration in Western Europe, 1870-1960. Princeton, 1991. 55-83. p.
[10] Jean Louis Rallu-Alain Blum: European Population. In Alain Blum-Jean-Louis Rallu (eds.): European population II. Demographic Dynamics. Paris, 1993. 3-6., 11-14., 18-28. p.
[11] Jean-Paul Sardon: Generation Replacement in Europe since 1900. Population. An English Selection, Vol. 3 (1991) 22. p.
[12] David Coleman: New Patterns and Trends in European Fertility: International and Sub-National Comparisons. In David Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. Oxford, 1996. 11. p.
[13] Coleman: European demographic system of the future: convergence or diversity? 156. p.
[14] Kaelble: A Social History of Western Europe. 162-163. p.
[15] Paul Demeny: Early fertility decline in Austria-Hungary: A lesson in demographic transition. In D. V. Glass-Roger Revelle (eds.): Population and Social Change. London, 1972. 153-172. p.; Dányi Dezsô: Regionális fertilitási sémák Magyarországon a 19. század végén. Demográfia, XX. évf. (1977) 1. szám., 56-87. p.
[16] Klinger András: Magyarország népesedése az elmúlt negyven évben. Statisztikai Szemle, 63. évf. (1985) 373. p.
[17] Brian R. Mitchell: European Historical Statistics, 1750-1975. London, 1981. 100-110. p.; Oscar W. Gabriel-Frank Brettschneider (Hrsg.): Die EU-Staaten im Vergleich. Opladen, 1994. 498-499. p.
[18] Coleman: European demographic system of the future. 175. p.
[19] Hablicsek László: Az elsô és második demográfiai átmenet Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Budapest, 1995. 15. p. (A KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései. 54. p.)
[20] Marek Okolski: East-West Mortality Differentials. In Blum-Rallu (eds.): European Population II. 165-189. p.
[21] Józan Péter: Epidemiológiai válság Magyarországon a kilencvenes években. I-II. Statisztikai Szemle, 72. évf. (1994) 1. szám., 5-20. p., 72. évf. (1994) 2. szám., 101-123. p.
[22] Mesle: Mortality in Eastern and Western Europe. 127. p.
[23] John Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. In D. V. Glass-D. E. C. Eversley (eds.): Population in History. London, 1965. 101-143. p.
[24] John Hajnal - s nyomában mások - a tárgyra vonatkozó klasszikus munkájában a 45-49 éves korcsoportban házasságot nem kötötteket alapul véve határozta meg az élethossziglani cölibátus arányát. (Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. 101-104. p.) Az alábbiakban - az adatok teljesebb hozzáférhetôsége miatt - rendszerint a 45-54 éves korcsoporthoz viszonyítunk, ami azonban nem változtat lényegesen az eredményen.
[25] John C. Haskey: Formation and dissolution of unions in the different countries of Europe. In Blum-Rallu (eds.): European population. II. 214-215. p.
[26] Hajnal: European Marriage Patterns in Perspective. 103. p.; Paul Demeny: Early fertility decline in Austria-Hungary: A lesson in demographic transition. In D. V. Glass-Roger Revelle (eds.): Population and Social Change. London, 1972. 164-168. p.; Máire Ni Bhrolchain: East-West marriage contrasts, old and new. In Blum-Rallu (eds.): European population II. 461-479. p.
[27] Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Magyarország történeti demográfiája (896-1995) Budapest, 1997. 342-343. p.
[28] Csernák Józsefné: Házasodási szokások Finnországban és Magyarországon. Statisztikai Szemle, 71. évf. (1993) 10. szám., 801. p.
[29] Kathleen E. Kiernan: Partnership Behaviour in Europe: Recent Trends and Issues. In David Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. Oxford, 1996. 62-64. p.
[30] A 20. század elôtti fejlôdés gazdag irodalmáról: Michael Anderson: Approaches to the History of Western Family, 1500-1914. London, 1980; A fejlôdésrôl összefoglalóan: Michael Mitterauer-Reinhard Sieder: Vom Patriarchat zur Partnerschaft. München, 1991. 46-71. p. (angolul: Uô: The European Family. Chicago, 1982.)
[31] K. Schwarz: Household trends in Europe after World War II. In Nico Keilman-Anton Kuijsten-Ad Vossen (eds.): Modelling Household Formation and Dissolution. Oxford, 1988. 76. p.
[32] Thirring Lajos: Magyarország népessége 1869-1949 között. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1963. 295. p.; Thirring Lajos: A lakások és háztartások Magyarországon 1930-ban. Magyar Statisztikai Szemle, XV. évf. (1937) 1-6. p.
[33] 1930-ban a lakások megoszlása a 10 000 fônél népesebb községekben a bennük lakók száma alapján. Faragó Tamás: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok a XVIII-XX. században. (Doktori ért.) 1994. MTA Kézirattár. Melléklet 49.
[34] 1930-ban szintén a lakások megoszlása a 10 000 fônél népesebb községekben a bennük lakók száma alapján. Faragó: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok. Melléklet. 49.
[35] A két világháború közötti városi cselédségre: Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983. 24-30. p.
[36] Faragó: Nemek, nemzedékek, családok és rokonok. Melléklet. 38.
[37] A családstatisztika szerint 1960-ban a családok 7,5%-a volt háromgenerációs. Az eltérést az magyarázhatja, hogy a népszámlálás során a közös háztartásban élô családok feltételezhetôen gyakran több családnak vallották magukat, mivel így - pl. lakásigényeik kielégítésénél a sajátos kommunista hiánygazdálkodásban - különféle elônyöket reméltek. Következésképpen a háztartásstatisztikai adat megbízhatóbbnak tunik. [Kósa Erzsébet: Adalékok a mai magyar család generációs viszonyainak alakulásához. In Lôcsei Pál (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest, 1971. 123-124. p.]
[38] R. Wall: Introduction. In Wall (ed.): Family forms in historic Europe. 48. p.
[39] Michael Young-Peter Willmott: The symmetrical family. New York, 1973.
[40] John Ermisch: The Economic Environment for Family Formation. In D. Coleman (ed.): Europe's Population in the 1990s. 144-162. p.
[41] Cseh-Szombathy László: Népesedés és család. In Kulcsár Kálmán (szerk.): A népesedés és a népesedéspolitika. Budapest, 1983. 112. p.
[42] Boh: European family life patterns. 269. p.
[43] Ambrosius-Hubbard: A Social and Economic History of Twentieth-Century Europe. 23-24. p.
[44] Ronald Inglehart-Miguel Basanez-Alejandro Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Ann Arbor, 1998. Table V 213. p.
[45] Kaelble: A Social History of Western Europe. 129. p.; S. Harding-D. Philips-M. Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. Unity, Diversity and Change. London, 1986. 129. p.
[46] Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Table V 223. p.
[47] Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 128. p.
[48] Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 120-121. p.; Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Tables V 198-V 210. p.
[49] Szalai Sándor (szerk.): Idô a mérlegen. Budapest, 1978. 460, 474. p. (Angol eredeti: Alexander Szalai (ed.): The Use of Time. The Hague, 1972.)
[50] Therborn: European Modernity and Beyond. 64-65. p.
[51] Acsádi György-Klinger Anadrás-Szabady Egon: Családtervezés Magyarországon: az 1966. évi termékenységi és családtervezési vizsgálat (TCS) fontosabb adatai. (KSH Népességtudományi Kutató Intézet Közleményei 27.) Budapest, 1970. 118-124. p.; Klinger András: Az újabb magyar családtervezési vizsgálatok fôbb eredményei. Statisztikai Szemle, 53. évf. (1975) 2. szám., 127-137. p.; Statisztikai Szemle, 53. évf. (1975) 3. szám., 233-248. p.; Pataki Judit-S. Molnár Edit: Közvélemény-kutatás népesedési kérdésekrôl - 1985. Budapest, 1987. 11. p.
[52] Szalai Júlia: A családi munkamegosztás néhány szociológiai problémájáról. In Lôcsei Pál (szerk.): Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest, 1971. 188. p.
[53] Therborn: European Modernity and Beyond. 64. p.
[54] Szalai: Idô a mérlegen. 474. p.
[55] Rudolf Andorka-Tamás Kolosi-György Vukovich (eds.): Social Report. Budapest, 1992. 136. (Eredeti magyar kiadás: 1990.)
[56] Pongrácz Tiborné-S. Molnár Edit: A gyermekvállalásról és a népesedéspolitikáról alkotott vélemények több gyermeket gondozó anyák körében. (KSH Népességtudományi Kutató Intézet Közleményei. 48.) Budapest, 1980. 24-26. p.
[57] Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Table V 215. p.
[58] Kaelble: A Social History of Western Europe. 133. p.
[59] Chester: Conclusion. In Robert Chester (ed.): Divorce in Europe. Leiden, 1977. 288. p.
[60] Francis G. Castles-Michael Flood: Why Divorce Rates Differ: Law, Religious Belief and Modernity. In Castles (ed.): Families of Nations. 300-301. p.
[61] Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. In Kovacsics József (szerk.): Magyarország történeti demográfiája (896-1995). Budapest, 1997. 350. p.
[62] Csernák Józsefné: Házasság és válás Magyarországon. 350, 362. p.
[63] Csernák Józsefné: Házasság és család: A demográfiai változások újabb irányvonalai és összefüggései. Demográfia, XXXI. évf. (1991) 1-2. szám. 95-96. p.
[64] E témára lásd még: Meyer-Schulze: Nichteheliche Lebensgemeinschaften - Alternativen zur Ehe? 735-754. p.; Kathlen Kiernan: Leaving home: Living arrangements of young people in six West-European countries. European Journal of Population, Vol. 2 (1986) 182. p.; Nico Keilman: Recent trends in family and household composition in Europe. European Journal of Population, Vol. 3. (1987) 309-312. p.
[65] Csernák Józsefné-Pongrácz Tiborné-S. Molnár Edit: Élettársi kapcsolatok Magyarországon. Budapest, 1992. 31. p. (KSH Népességtudományi Kutató Intézet kutatási jelentései. 46. p.)
[66] Höpflinger: Haushalts- und Familienstrukturen im intereuropäischen Vergleich. 109. p.
[67] Elwood Carlson-Andras Klinger: Partners in Life: Unmarried Couples in Hungary. European Journal of Population, Vol. 3. (1987):1., 85-99. p.; Szucs: Az élettársi kapcsolatban élô családok társadalmi-demográfiai jellemzôi. 7. p.
[68] Aries idézett tanulmányai mellett: Lloyd DeMause (ed.): The History of Childhood. New York, 1974; Lawrence Stone: The Family, Sex, and Marriage in England, 1500-1800. New York, 1979; Edward Shorter: The Making of the Modern Family. New York, 1976; Újabban: Joseph M. Hawes-N. Ray Hiner: Children in Historical and Comparative Perspective. New York-London, 1991.
[69] Stone: The Family, Sex, and Marriage in England. 1979. 423. p.
[70] Anne Héléne Gauthier: The State and the Family. A Comparative Analysis of Family Policies in Industrialized Countries. Oxford, 1996. 50-58, 73-82. p.
[71] Linda Clark: France. In Children in Historical and Comparative Perspective. 294. p.
[72] Göran Therborn: The Politics of Childhood: The Rights of Children in Modern Times. In Castles (ed.): Families of Nations. 247-248. p.
[73] Therborn: The Politics of Childhood. 254-255. p.
[74] Gauthier: The State and the Family. 157. p.
[75] Therborn: The Politics of Childhood. 264. p.
[76] Kaelble: A Social History of Western Europe. 135. p.; Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 19-24. p. A vizsgálatban az alábbi országok szerepeltek: Belgium, Dánia, Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Írország, Olaszország, NSZK, Észak-Írország.
[77] Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Tables V 226-V 236. .
[78] Harding-Philips-Fogarty: Contrasting Values in Western Europe. 19-24. p.
[79] Hoóz István: Népesedéspolitika és népességfejlôdés Magyarországon a két világháború között. Budapest, 1970. 161. p.; Tárkányi Ákos: Európai családpolitikák: A magyar családpolitika története. Demográfia, XLI. évf. (1998) 2-3. szám., 241. p.; Andorka-Vukovich: A népesedéspolitika elvi kérdései. 203. p.; Susan Zimmermann: Gyermeksorsok és családvédelem Budapesten a Monarchia idején. Budapest, 1996. 24. p.; Zimmermann: Prächtige Armut. 300-374. p.; Gergely Ferenc: A magyar gyermekvédelem története (1867-1991). Budapest, 1997.
[80] Csiki Ottó: A családi jogállás. In Kôrös András (szerk.): A családjog kézikönyve. I. Budapest, 1997. 277. p.
[81] Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. Budapest, 1996. 203. p.
[82] Nizsalovszky Endre: A család jogi rendjének alapjai. Budapest, 1963. 254-62. p.
[83] Nagy Ferenc-Tokaji Géza: A magyar büntetôjog általános része. Budapest, 1998. 159. p.
[84] Gyáni Gábor: Gyermeksors a történelemben. Szoptatós dajkák a polgári átalakulás korában. Világosság, XXI. évf. (1980) 7. szám., 443-448. p.
[85] Therborn: European Modernity and Beyond. 292-293. p.
[86] Inglehart-Basanez-Moreno (eds.): Human Values and Beliefs: A Cross-Cultural Sourcebook. Tables V 226-V 236. p.


Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu



C3 Alapítvány c3.hu/scripta/