Bocsánatkérésnek kell lenni elsô szavamnak e teremben, bocsánatkérésnek, hogy a székfoglalást ennyire halasztottam. Méltóztassék elhinni, nem onnan van ez, mintha csekélyleném a kitüntetést, mely engem ért, még kevésbbé a tisztelet és hála hiányából a magas testület iránt, mely abban részesített és arra méltatta az egyszerû publicistát, hogy legelsô tudományos testületünkbe befogadta. Ellenkezôleg, tekintetes Akadémia! A köteles skrupulózus tisztelet okozta, ha újra s újra nem mertem ide lépni, midôn a közelebbi évek politikai izgalmai, ha nem a physikai idôtôl, de minden esetre megfosztottak a lelki nyugalomtól, hogysem azzal a készültséggel lépjek ide, melyrôl mindig tudtam, hogy csak csekély lehet, de melyrôl óhajtottam, hogy, ha az illustris hallgatók magaslatán nem is állhat, álljon legalább saját szerény képességem szinvonalán.
És megvallom, küzködnöm kelle még egy aggodalommal. Midôn a társadalmi tudományok terén saját munkakörömhöz képest épen a koreszmékrôl véltem néhány szempontot kifejteni, mely talán számot tarthatna ezen tudományos areopág elnézô figyelmére, nem zárkózhattam el a feladat nehézségei elôl. Korunk eszmeharczának példáját ritkító élessége, szenvedélye, mondhatni chaosza; az összes civilizált emberiséget lázas izgalomban tartó, egymással a halálos gyûlöletig szemben álló felekezetekre szakító, minden intézményét - a legmélyebben gyökerezôtôl a legmodernebbig - megrázkódtató természete: vajmi könnyen sodorhatja azt, a ki hozzászól, oly térre, melyet legalább e terembôl kizárni kötelességünk. Szóval az aggodalom, hogy a tudomány, a tiszta igazság keresésének fenségét akaratlanul is a napi harcz, a pártérdek elfogultságának szolgaságára alacsonyíthatnám, hogy a magaménak elôadásával sérthetném másoknak meggyôzôdését, vagy a mi még sokkal rosszabb, sérthetném érzületét.
De megnyugvást kerestem és leltem abban, hogy, ha valahol, akkor a tudomány körében, abban a legmagasztosabb körben, a hol az igazságot önmagáért keresik, türelmetességre tarthatok számot. Bátorítást leltem annak latolásában, hogy az olyan tudomány, mely csupa körültekintô timiditásból visszariad az élettôl, elszakad korától, mert kérdéseihez hozzányúlni fél, kevés szolgálatot tehet, mert épen a legnagyobb szolgálatot tagadja meg, melyet az emberiségnek megtenni a gondolkodás és kutatás hivatva van. Bátorított a tudat, hogy ellenkezô, sôt egymást kizáró felfogások hirdetése és vitatása nélkül nincs haladás és nincs tudomány; hogy az árral úszni könnyû, de a tudomány sem a tömeg, sem a hatalom udvaroncza nem lehet; serkentett hitem és meggyôzôdésem, hogy, ha nekünk a nemzeti tudomány e legmagasabb forumán, csak ahhoz lehetne hozzászólni, csak azt lehetne kimondani, a mi már mathematikai bizonyosságra emelkedett, a mi már nem lehet többé kétely tárgya, a mivel nem lehetne szembe állítani ép úgy jogosúlt más felfogást, szóval csak azt, a miben már mindenki egyetért, a mi már közkincscsé vált, akkor a mi tudományunk meddô volna, akkor szûk eszmekörben megcsontosodva, sôt körünkbôl az eszmét számkivetve, rohamosan maradnánk el a mûvelt nemzetektôl.
De végre, tekintetes Akadémia! bátorított az a tudat, hogy távol áll tôlem az a szándék, hogy bántsam bárkinek tiszteletreméltó más meggyôzôdését vagy épen érzületét. Hanem én utoljára is csak úgy beszélhetek, a hogy én látom a dolgokat, csak azt mondhatom, a mit én tartok igazságnak. Ebbe ôszültem bele. Az a jog, hogy elmondhassam mindig, mit tartok a dolgokról, volt egy harmincz éves irodalmi és politikai közpálya egyetlen czélja, egyetlen ambitiója. Megtanultam korán és tudom jól, hogy e jog biztosítására csak egy mód van: elfogadni következményeit. A támadást, a népszerûtlenséget, a gyanusítást, a gyûlöletet, hogy ha kell. Erre mindig kész voltam, mert e joghoz ragaszkodom. De tudom e mellett, hogy egyikünk sem csalhatatlan. Legkevésbé csalhatatlan az emberiség legmagasabb, legnehezebb problémáiban. Es irrt der Mensch, so lang er Sterbt! Quid est veritas? Nem tudom, hogy képes-e az ember saját erejébôl az igazságot megtalálni. De érzem, hogy köteles keresni - a mit Lessing többre becsült - és érzem, hogy köteles azt, a mit igaznak tart, ki is mondani. Maga a tévtan, tekintetes Akadémia, melyet ôszinte szívvel hirdetünk, többet használ, mint az igazság, melyet hirdetni nem merünk. Jól mondja Lacordaire, a contestatio az, a mi legtöbbet használ minden új mozgalomnak. Mert csak a contestatio derítheti ki az igazságot, tisztítja meg a tévedéstôl. Végre tudom, hogy az eszmék is, és különösen a társadalmi tudományok terén, olyanok, mint a szerves lények. Kínok közt születnek, hatalomra fejlôdnek, elhanyatlanak. Ha végig nézünk az emberiség fejlôdésén, szinte azt kell hinnünk, hogy legalább e téren nem is létesült más igazság - vagy legalább eddig megtalálni nem sikerült, - mint subjectiv, relativ vagy momentán igazság, az élô nemzedék subjectiv igazsága, az, mely épen az emberiség vagy a nemzet actuális fejlôdési stádiumának legjobban megfelel. Ezen a téren minden eszme történetét megirhatjuk három szóban. Ôrült vagy gonosz az elsô hirdetô. Elfogják, börtönbe vetik, bürök-poharat nyújtanak neki, megkövezik, keresztre feszítik, elégetik. Az úttörôk üldözése után hatalomra jut az eszme, szent igazság, melyért az emberek halni készek. Végre ugyanez az eszme elôitélet, elfogultság, babona, butaság; a ki ragaszkodik hozzá ismét bolond, hülye vagy gonosz, sorsa ismét gúny és üldözés. Olyan a világ sora, hogy azoké az ország, a hatalom és a dicsôség, a kik csak a gyôzelemnek pillanatában csatlakoznak hozzá, karolják fel. Pedig, uraim, mennyivel nemesebbek az úttörôk, mint azok, a kik a diadal szekerét követik! És az idumeus Herodesnél vagy az élelmes Josephusnál, a kik a betörô idegen áradat szolgálatába állnak: mennyivel sublimebb a makkabeusok conservativ erénye, az az erény, mely fentartja a nemzeteket és a fajokat, a hûség, nemcsak emberekhez, mellyel a kutya is bir, hanem az annál magasabban álló hû ragaszkodás az eszmékhez, az apáról fiúra, nemzedékrôl nemzedékre átszállott, hosszú századoktól megszentelt hagyományokhoz és intézményekhez, az a hûség és kegyelet, mely, ha élni nem lehet többé a régi hitben és a régi intézményekben, akkor inkább azokkal együtt halni, romjaikba temetkezni kész.
De ha ez az eszmék története, a régi eszméknek is van feltámadása, vagy, ha úgy tetszik, reprodukciója. Az eszmékbôl sem vész el egy atom sem; új viszonyok közt, tán új alakban és szinben, új vegyalkotásban és agregatióban, de felmerülnek újra, hogy újra kezdjék régi történetüket. Mert a körforgásban, melyet haladásnak nevez az egyik, evolutiónak a másik, az emberi nem örökké keresi a boldogságot, melyet a siralom e völgyében nem lel meg soha. Mi a reform? Új baj a régi helyett. Mi a reform-küzdelem? A vérmérséklet kérdése. Az egyik úgy tartja, ezt a bajt ismerem, megszoktam, beletörôdtem. Inkább tûröm, mint az újat, ismeretlent. A másik már tûrhetetlennek tartja a régi bajt, épen mert régen nyomja; jôjjön inkább az új. És az új jön, és régi lesz, és tûrhetetlen lesz, és visszajön a régi, mely újnak látszik.
Nemcsak a naplementén elmerengô kisasszonynak szól Heine:
,,Mein Fräulein, sein Sie munter!
Das ist ein altes Stück:
Hier vorne geht sie unter
Und rückwärts kommt sie zurück."

I.
A XIX. század uralkodó eszméirôl szóló nevezetes munkájában szeretve tisztelt Elnökünk felejthetetlen emlékezetû nagy elôdje és édes atyja, kinek kimagasló szerepe épen a nyugati eszmeáramoknak isolatiójában elmaradt pangó életünkbe vezetésében volt, ki fénytelt mûködésében mint költô, bölcsész, publiczista és államférfiú mindig ebben volt legnagyobb, és ebben a legnagyobbak egyike vala: báró Eötvös József a Szabadság, az Egyenlôség és a Nemzetiség eszméiben látta a XIX. század uralkodó eszméit. Ô természetesen annak az idônek hatása alatt állott, melyben irt, és e hatást csak fokozta bámulatos recipiáló képessége, finom, idegzetes, csaknem nôies fogékonysága. De ma, midôn a század alkonyán végig nézhetünk harczain, törekvésein, reményein és csalódásain, és mindezeknek resultánsaként látjuk, hogy az örökké megifjudó emberiség örökké megifjudó optimismusával minô új, vagy legalább megújult és új alakot és új erôt nyert eszmékben keresi boldogulását, követve a költô szózatát, hogy »Bízva bízzál«: ma már Eötvösnek meghatározásai csakis saját ifjúkorából érthetôk, csak arra alkalmazhatók. Igaz, hogy a nemzetiségi eszme nagy hullámokat vert a negyvenes években Magyarországon, és ez élénken impressionálhatta Eötvöst. Igaz, hogy egy évtizeden át, de már jóval Eötvös mûvének megirása után, mintegy az ötvenes évek végétôl a hatvanas évek végéig, midôn az európai politika vezetése egy kalandos ábrándozó koczkajátéka volt, oly nemzetközi jelentôségre jutott a nemzetiségi elv, melylyel azelôtt sohasem birt. De mindez mégis csak episod a század eszmetörténetében. Az pedig, a mi állandó, az nemcsak a XIX. századnak, hanem minden idôknek, az emberi nem minden stádiumának, a primitiv embertôl a legmagasabb civilisatióig közös vonása: a fajtudat és a fajgyûlölség, az emberi szív állandó, kigyomlálhatlan terménye, mely végsô gyökerét a családi ösztönben és kegyeletben találja és mindannyiszor politikai elkülönítésre is vezet, valamikor a régi közös hagyományok és intézmények hanyatlásnak indúlnak. És itt az a nevezetes, hogy materiális hanyatlásuknál sokallta hatályosabb e részben erkölcsi hanyatlásuk. Súlyos vereségek, maga az állami élet leroskadásának közepette is gyôzelmesen megállhat és gyakran megállott a fajkülönbségek fölött a régi közös hagyományok és intézmények erkölcsi fölénye! De ha a közös hagyományok és intézmények erkölcsi prestigeje van megingatva, akkor múlhatatlanúl, mindannyiszor és azonnal mûködésre jut a fajtudat és fajgyûlölség differentiáló ereje.
A mi már a Szabadság, Egyenlôség és Testvériség eszméit illeti, ezek kétségkívül épen Eötvös legfogékonyabb korában, egyéniségének alakulása idején, mintegy húsz éven át bizonyos másodvirágzást értek, mely a júliusi forradalommal kezdôdött, 48-ban általános európai forradalommá fejlôdött és betöltve körforgását, a deczemberi államcsinnel általános európai reactióban végzôdött.
Báró Eötvös József könnyen identifikálhatta e két évtizedet az egész századdal. Vajmi természetes, hogy identifikálta. Mi nem téveszthetjük össze, nem mintha élesebb volna látásunk, hanem mivel végére jutva a századnak, végig is nézhetünk rajta. Mindenekelôtt mindenki tudja, hogy ha el akarunk tekinteni a Szabadság, Egyenlôség és Testvériség evangyeliumi dátumától és értelmétôl, hogy ha újabb politikai dátumukat és értelmüket keressük: ezek az eszmék nem is a XIX., hanem a XVIII. század eszméi, a franczia forradalom formulázott jelszavai, az azt megelôzött philosophok: Locke és Hume, Beccaria, Montesquieu, Voltaire, Rousseau, az Encyclopedisták hosszan fejlôdô munkálkodásának eredményei.
Avagy azért vindicáljuk-e ez eszméket a XIX. századnak, mert a XVIII. század proclamálta és propagálta ugyan ez eszméket, de megvalósítani nem tudta? Hát a XIX. század vajjon megtudta-e valósítani? A ki emberek közt sohasem jár, újságot sohasem olvas, ám élhet ez illusióban, más nem. A XVIII. század a friss eszmék naiv hitével, még ki nem ábrándult, még meg nem ingatott optimismusával legalább egy komoly kisérletet tett ennek a »panáceának« megvalósítására. A XIX. század még komoly kisérletet sem tett. Az elsô kisérlet elegendô volt az elsô naiv hitnek megtörésére. A franczia forradalom e szent-háromsága a XIX. században szemlátomást szétmállott. A XIX. század távol attól, hogy megvalósította volna a XVIII. század e programmját, ellenkezôleg, lépésrôl, lépésre, fokról, fokra, csekély visszaesésekkel, ellentállhatatlan áradattal kiábrándúlt, elfordúlt tôle, sôt ellene fordúlt, megtámadta, lerombolta rendszeresen, következetesen. - A nagy forradalom újegyháza, mely isten és vallás nélkül az egész emberiséget akarta megváltani és egyesíteni, a XIX. században felekezetekre szakadt, és e felekezetek a széttépett új szent-háromság foszlányaival kerekednek egymás ellen élet-halál harczra. Az egyik tábor hangoztatja a szabadság jelszavát, de elkeseredve támadja meg a másik, hogy szabadság alatt csak saját jólétét, uralmát, fölényét érti, és ezt is csak az elnyomás fegyvereivel tartja fenn. Ôk az egyenlôséget követelik, melyet amazok megadni nem akarnak, ennek készek a szabadságot alárendelni, sôt feláldozni, fel a végletekig. Mert abban, de csak abban egyeznek mindketten, hogy a mit az egyik szabadság alatt ért és követel, a mit a másik egyenlôség alatt ért és követel: egymással össze nem fér, össze sem egyeztethetô, egymást elvben és feltétlenül kizárja. A mi pedig a testvériséget illeti, hát errôl szó sincs többé. Ezt már épen csak azok hangoztatják még, a kiktôl elfordult mind a két tábor, mely egymást felfalni kész: a régi vallás megfogyott hívei és szolgái, a megüresedett templomokban, szószéken és gyóntatószékben. Ime a XIX. század fejlôdése ime hogyan valósította meg azokat az eszméket, melyeket báró Eötvös József még e század eszméinek nevez, a melyek azonban valósággal a XVIII. század eszméi, a mienkben csak kiábrándulással, elhagyással, refutálással találkoztak. És honnan e fordulat? Érzi talán az emberiség ösztönszerûleg, ha nem tudatosan, hogy ezek az evangyéliumi eszmék csak az evangyélium szellemében valósíthatók meg, mert e nélkül, vagy épen ennek ellenére, valamint a nagy forradalomban, minden kisérlet az eszmék megvalósítására csak rémuralom által eszközölhetô és tartható fenn, rémuralom által, mely mint a symbolikus kigyó, saját farkába harap, Saturnusként megeszi édes gyermekeit, a szabadságot és testvériséget kizárja, és egyenlôségnek csak a nyaktiló egyenlôségét létesíti.
Annyi bizonyos, hogy a XVIII. század eszméi, nem a XIX. század uralkodó eszméi. Mindjárt a század elején a jacobinusokra nem a szabadság és testvériség következett, hanem I. Napoleon uralma és vérengzô háborúi. De fentartható és részben fennáll még naiv hitével az az illusio, hogy a régi és régen elfajúlt társadalmi szervezet romjaiból, ha nem szabadság és testvériség, de hát legalább az egyenlôség ki fog kelni, jóllehet Európa nagyobb részében még sokáig fenmaradt a jobbágysági kötelék, és például mind a mai napig fennáll Boszniában. De Waterloo után talán uralomra jutnak amaz eszmék? Nem! De Maistre és Chateaubriand, Gentz és Metternich, a franczia forradalom hívébôl mystikussá vált Görres és a Tugendbund, Burke és az angol High-Torryk, a »szent-szövetség« eszméi, a legitimitás elve az uralkodó eszmék nemcsak a politikában, hanem az irodalomban, a társadalomban, a köztudatban is tizenöt éven át.
1830-ban bekövetkezik az, a mit a nagy forradalom eszméinek másodvirágzásaként említettem. A forradalom Lengyelországban, a nagy reformmozgalom Angliában, mindenekfölött a Bourbonok újabb elûzése Francziaországban megadják a lökést. Ezen eszmék nevében jut uralomra a polgár-királyság és publicistái azt hiszik, hogy ime megtalálták a módját amaz eszmék megvalósításának az alkotmányos monarchiában, az angol parlamentarismusban. De a francziák félreértik az angol parlamentarismus lényegét, Rotteck és Welcker viszont félreértik a franczia doctrinarismust, és ebbôl a másodfokú félreértésbôl merít a mi táblabíró világunk, szorgalmasan olvasva az »Augsburger Allgemeine«-ból, hogy mit beszélnek Párisban, hogyan idézi a badeni II. kamara itélôszéke elé Rotteck a világtörténelmet. Hiszen csak kevesen meríthettek elsô forrásból, mint egy Széchenyi, kevesen olvastak francziául, alig-alig valaki angolúl. A bécsi és a hazai sajtó fejletlen, a censura béklyóiban, a németek egyetlen fejlett lapja az »Augsburger« volt nálunk is a nyugati eszmék evangyéliuma. És ebbôl a másodfokú félreértésbôl keletkezik az a példátlan eszmezavar, melyet olyan plasticusan ad elô, végzetes consequentiáival együtt, nagy publicistánk, néhai tagtársunk, az én kegyelt mesterem, báró Kemény Zsigmond, »Széchenyirôl« irt tanulmányában. A Rotteck-Welcker-féle sablon-liberalismus azóta rég lejárta magát szülôföldjén is; jelszavai rég meg vannak haladva mindenütt; csak nálunk jelzik még oly jóhiszemû politikusok és politizálók szellemi láthatárát, a kik a modern eszmék, a haladás és felvilágosodás szinvonalán képzelik magukat, mert ötven esztendôt elaludtak, érintetlenül az újabb eszmeáramoktól. A júliusi királysággal Francziaországban uralomra jut a polgárság. De nem abban az eszményi értelemben, hogy mindnyájan egy haza polgárai vagyunk. Hanem a legszûkkeblûbb kasztszellem értelmében. Nem a citoyen, hanem a bourgois. A letünt osztályuralom helyébe új osztályuralom, mely mély gyülölettel elmegy az ostracismusig azokkal szemben, a kik társadalmilag fölötte álltak, de a régi urakat felülmúlja azoknak lenézésében és megvetésében, a kik alatta állanak. A »felvilágosodott absolutizmus« tanát »vom beschränkten Unterthanenverstand« magukévá teszik egész terjedelmében a népnek széles rétegeivel szemben; ez a »mûveletlen tömeg«, melynek vagyona sincs, nem is igényelheti, hogy szóhoz jusson az ô államukban, hogy kifejezést adjon érzelmeinek, felfogásainak, igényeinek, szükségeinek. A politikai jogokat megtagadják tôle. A nép hadd maradjon a nyáj, csak a kik nyirják, változtak. A nagy forradalomból áthozott phrásisokat messze túlkiáltja Guizot szava: »Enrichissez vous«, proclamálva van a pénzuralom, mely a régi úr és munkásnépe közti patriarchális köteléket nem ismeri, a munkásban csak munkaeszközt lát. Voltaire ideáljának, a felvilágosodott absolutismusnak lelkes tanítványai, II. Frigyes, II. József és II. Katalin, szintén hallgatásra kárhoztatják ugyan a tömegeket, de legalább azt vallják, hogy ôk a tömegekért vannak itt, és ha gyámság alá vették, legalább érdekeit akarják szolgálni: az új uralkodó osztály azt hitte, hogy a tömeg érette létezik, a tömegnek nemcsak hallgatni, de tûrni is kell, nemcsak a vezetést, nemcsak a gyámkodást, hanem kiméletlen kiaknázást is.
Így és ekkor született meg a XIX. század legsajátabb gyermeke: a socialismus. A mi eddig legfölebb egyes rajongók és ábrándozók: Babeuf, St. Simon herczeg, Fourrier, Proudhomme nebulozus phantasiája volt, egyszerre gyakorlati jelentôséget nyer, politikai tényezôvé emelkedik.
Louis Blove 1848-ban egy pillanatig már az állam élére jut és ugyanakkor már Németországban is hirdetik az új tant, és az actio terére lépnek Marx és Lassalle, a kik majdan megkisértik azt tudományos alapokra is fektetni. 1850-ben a bourgoisie abdicál a második császárság javára, melyben a socialismussal szemben a társadalom megmentôjét üdvözli. A rövid másodvirágzásból minden elveszett: de a socialismus, a szabadság és az egyenlôség közti nagy elvi harcz, a testvériség helyett a halálos gyûlölség megmaradt, nôttön nôtt, betöltötte az egész századot, megadta neki az egyéni kifejezést a századok sorában.

II.
A szellemi élet solidaritásánál fogva a nagy áramlatok, melyek nagy okokból erednek, érvényesülésre törekszenek minden téren, a társadalmi és állami közéletben, a tudományban, irodalomban és elôbb-utóbb a mûvészetben is.
Ugyanazon fordulattal végzôdik tehát az a rövid másodvirágzás az irodalomban, a tudományban is. Egy pillanatra úgy látszik, mintha most már csakugyan a nagy forradalom eszméi jutnának megvalósulásra, békés és tartós uralomra. De a mozgalom egészen más eredményekre vezet. Angliában Cobden és Bright patronátusa alatt megalapítják és gyakorlati érvényre emelik a manchesteri iskola jelszavát: »laisser faire, laisser passer«. Ez a franczia forradalom eszméire visszanyúló politikai mozgalmakkal együtt hódítva, pillanatnyira a közgazdasági tudomány végszavának, minden nehézség megoldásának, a gazdasági béke és közmegelégedés, az aranykor inaugurálásának vétetik. Valósággal azonban csak az új osztályuralom, a tömegek gazdasági kizsarolásának evangyéliuma. A Manchester-vidéki két kattun-gyáros kétségkívül egész jóhiszemmel, a legnemesebb indulattal lépett az agitatio terére a béke politikája és a gazdasági élet korlátlan szabadsága mellett. A közjólét lehetô legmagasabb kifejlôdését Cobden és Bright ezekben keresték. De panaceájuk egyoldalú vala, mint minden panacea, és megérzik rajta az osztályérdek, habár öntudatlan és jóhiszemû is. A mit ôk a nép és a közjólét érdekében kezdtek, a »laisser faire, laisser passer« követelése iskolájuk kezében csakhamar az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekévé vált a középsô és kis gazdasági existentiák depossedálásra, a vagyontalan tömeg kizsákmányolására, a vagyonnak kevés kézben accumulálására és így végsô analysisben, ha korlátlanul érvényesül, a közjólét megsemmisülésre. De a »laisser faire, laisser passer« sem a XIX., hanem a XVIII. század formulája, és pedig a nagy forradalomnál is, az encyclopedistáknál is jóval régibb. Ez is csak másodvirágzását éri a manchesterismusban. Quesnay, a physiokraták feje, 1750-ben publicálta rendszerét. Egyik társa Gournay formulázta a phrásist »laisser faire, laisser passer«, mely 100 évvel utóbb olyan szerencsét csinált. Természetes és érthetô reactio vala ez a mercantilisták, a felvilágosodott absolutismus gazdasági elmélete ellen. Mondtuk már, hogy a nagy okból eredô nagy áramlatok politikában, tudományban egyaránt hatnak. IV. Henrik minisztere, a nagy Sully, a földmívelést és állattenyésztést még »az állam két emlôjének« mondja. De a felvergôdô absolutismusnak bô és bôvebb pénzforrásokra van szüksége. A feudalis kötelékben levô föld kivonja magát keze alól. Az absolutismus ellen küzdô rendekkel szemben szüksége van ellensúlyra. A kereskedelmet és ipart kell tehát felkarolni politikai és fiscalis érdekben egyaránt. Igy a merkantilista rendszer, mely különben is Olaszországban indul meg, a hol a hatalmas kereskedô és kikötô városokban csakugyan a kereskedelem a gazdagodás forrása és elôször fejlôdik ki a pénzgazdaság, csaknem teljesen elhanyagolja a földet, a gazdagság forrását kizárólag kereskedelemben és iparban keresi, ezeket a legmesterkéltebb protectióval és gyámkodással akarja fejleszteni. Mikor aztán az absolutismussal szemben az egyéni jogok kezdenek ébredni - elôbb a tudományban, mint a politikában, - a merkantilisták egyoldalúsága kihivja az ellenmondást, a franczia physiokraták visszatérnek Sully felfogására, productivnek csak a földet mondják, és a subventiók, protekciók, kiváltságok és elôjogok azon mesterséges szövevényével szemben, melylyel a felvilágosodott absolutismus a merkantilisták értelmében a kereskedelmi és ipari productiót hajtja, a »laisser faire, laisser passer« elvét hirdeti már azért is, mert ha a merkantilisták nem tulajdonítottak fontosságot a földnek, ôk nem tulajdonítanak fontosságot kereskedelemnek és iparnak, elôttük az individualismussal együtt az egyszerû primitiv élet ideálja, már Rousseau philosophiája lebeg. Itt is a körforgás törvénye hat.
A nagy Adam Smith, a ki elsô[ként] emeli önálló, rendszeres tudománynyá a nemzetgazdaságot, mely elébb az olaszoké, majd a francziáké volt, a physiokratákból indul ki ugyan, társadalom-politikai alapját a physiokratáktól veszi át, elméletét az értékrôl, munkáról, szabad kereskedelemrôl már elôtte fejtegették Locke és Hume. De az angol viszonyok és fejlôdések behatása alatt kiemelkedik az eddigi egyoldalúságokból, sôt annyira kerüli az egyoldalúságot, tartózkodik az elmélet ridegségétôl, hogy az abstract elméletet mindig enyhíti történelmi és inductív módszerrel. Innen van az, hogy utána a legkülönbözôbb, a legellentétesebb iskolák egyaránt az ô tekintélyére hivatkoznak. Mégis ô az industrialismus atyja, melynek túlhajtásait és egyoldalúságait ha elôre nem látta, onnan van, hogy csak az ô mûködése és halála után következett ipari fejlôdéssel tüntek ki, úgy hogy aztán mind hangosabban követelte maga az élet tanainak kiegészítését, módosítását.
Igy, midôn ô is a felvilágosodott absolutismus rendôrállama elleni jogos reactio befolyása alatt áll, elhanyagolja az államnak hivatását a közérdek védelmében és elhanyagolja azt, a mivel az egyes egyén gazdaságilag is tartozik a közjónak és embertársainak. Abból a két egyszerû, de egészen abstract feltevésbôl, hogy minden egyén bir az okosság és belátás bizonyos átlagával, és abból a másikból, hogy minden gazdasági mûködésnek egyetlen indoka az illetô saját haszna, átlátszó, brilláns elméleteket von le megdönthetetlen logikai következtetéssel. De ilyen praemissák után természetes, hogy a gyöngének és együgyûnek kijátszása, kizsarolása az erôs és az élelmes által figyelmen kívül marad, és szó sincs arról, hogy a közszellem és annak organuma, a közhatalom, ezt az ellentétet kiegyenlítse, e zsarolásnak útját állja. Másik alapelve, melyen érzik az Angliában akkor hatalmasan felkelô, minden tekintetet magára vonó ipari tevékenység varázsa, hogy az értéket nem a kereskedelem, mint a mercantilisták mondták, nem is a föld, mint a physiokraták hirdették, hanem a munka termi, az »industry«, innen az industrialismus, viszont a socialisták legmesszebbmenô, legtúlzottabb követeléseinek lett alapja. Pedig szigorúan véve, a munka önmagában még nem is producál, hanem egyfelôl fogyaszt, másfelôl a feldolgozott nyersanyagnak legalább egy részét egyenesen megsemmisíti, ez a mi ennek daczára a munka közbenjöttével magasabb értéket ad a nyersanyagnak, az nyilván az inventio és a tudományos felfedezés. És ha accumulált munkának is tekintjük Smith Ádámmal a tôkét - a miben ismét az akkori angol fejlôdés impressionálta - magát a nyersanyagot meg sem szerezheti a munka, föld, kereskedelem és hitel nélkül, mely hitelnek léteznie kellett a tôke elôtt, mely hitel nélkül nem is jöhet létre a tôke, úgy hogy ép oly fél-igazsággal mondhatni condensált hitelnek, mint accumulált munkának. Mill úgy akarja megmenteni Smith tételét, hogy a munka fogalmát a legtágabb értelemben veszi, izom-munka és ideg-munka közt distinguál. A distinctio nemcsak éles és finom, hanem kétségkívül alapos is, természetesen azon kiegészítéssel, hogy izom-munka önmagában nem is létezik ideg-munka nélkül, mert a legegyszerûbb kézfogás is akaratot és figyelmet igényel. De épen olyan finom és alapos Millnek észrevétele, melyet más alkalommal tesz, hogy mennyire veszélyes valamely schema fentartása érdekében eltérni a szavak közkeletû értelmétôl, mert ez vajmi könnyen vezet két eszmetársulás zavarára, oly meddô vitára, melynek alapját nem a dolgok lényege, hanem csak az képezi, hogy ugyanazon szó alatt ki-ki mást ért. De ha mindjárt Millel úgy ki is tágítjuk a munka fogalmát, hogy Smith tételének igaza legyen, ha mindjárt az ideg-munka alatt nemcsak a szellemi munkát értjük Millel, hanem ezen is túl megyünk és physiologgal ideg-munkának számítjuk az üzér, a vállalkozó remény és félelem közti lázas izgalmát is - ez a tétel még sem meriti ki az igazságot. Egy millió arany dollár kétségkívül tôke és pedig a javából: mégis igen sok hitelt és igen kevés munkát reprezentálhat az aranyásó kezében, még ha számba vesszük a pénzkiverés munkáját is. És ha azt mondjuk, hogy az arany nemcsak tôke, hanem árú is, melynek értéke önmagában van és nem a hitelen alapul, hát akkor is áll, hogy ebben az értékben lehet igen kevés része a munkának. De az aranyleleten kívül is van eset ilyen illustratióra. Egy millió papirrubel szintén tôke. II. Katalin elôtt Oroszországban alig létezett tôke. Kétségkívül létezett accumulált munka különbözô értéktárgyakban, de nem tôke alakjában. II. Katalin nem ezt az accumulált munkát értékesítette tôkévé, hanem hagyta, a hol volt. Óriás tôkéket állított elé a bankópréssel és pedig minden theoria kigúnyolásával, a nélkül, hogy a papirrubelnek mind a mi napjainkig egy kopéka érczfedezete lett volna. Itt tehát a bankóprés munkáján kívül semmi accumulált munka nincs, hanem van az a hitel, mely megoldja a rejtélyt, hogy a papirrubel minden érczfedezet nélkül tartani tudta magát, a hitel, melylyel az óriás birodalom népe elôtt a czári autocratia nymbusa birt. Ennek a nymbusnak elôállítására kellett kétségkívül munka: nagy Péter és nagy Katalin munkája, de nem az a munka, melyet Smith Ádám a tôkében accumulált munka alatt ért.
De ám ejtsük el e példákat, melyekrôl tán azt mondhatni, hogy oly exceptiók, melyek kivonják magukat az általános törvény alól és így azt meg nem dönthetik. Mellôzzük még az agiotaget is, mely kétségkívül tôkéket teremt a hitel ereje által, mellôzzük azért, mert ellenvethetô, hogy ez a tôke csak fictiv tôke, mely elenyészik a fictióval, ámbár nem lehet tagadni, hogy a meddig el nem enyészik, a tôke minden attributumával birhat, az pedig, hogy ki van téve az elenyészésnek, nem disqualificálhatja tôke-fogalmát, mert minden tôke elenyészhetik, sôt az idô folytán elenyészik, hogy újabb keletkezzék, mint az életnek minden formája. Óriás tôkék és igen reálisak enyésztek el nagy civilisatiók bukásával, épen mert a tôkének oly componense a hitel, mely nélkül nem létezhetik. Hiszen épen azért, mivel a tôke nemcsak accumulált munka, hanem hitel is, van a tôkére utalva a munkás, a ki munkát maga is tud elôállítani, de nem tud elôállítani hitelt és viszont azon mértékben emancipálhatja magát a tôke alól, a mint hitelre tehet szert. De a puszta agiotageon túl is oly körülmények közt létesülhetnek, vagy olyanok közé juthatnak vállalatok, melyek folytán nagy és biztos jövedelmet igérnek hosszú vagy épen be nem látható idôre, a nélkül, hogy ezek a körülmények a vállalkozó munkája által álltak volna elô, a nélkül, hogy talán csak elôre is látta volna azokat. Igy állnak elô roppant tôkék, melyek épen nem congruálnak a bennük accumulált munkával. Végre két bányaüzem közül egészen ugyanazon munka mellett az egyik óriás tôkét képez, a másik megbukik és pedig nemcsak az ér elenyészése, hanem robbanás, bányaégés, vizbehatás által. Mindenesetre ma már meghaladott álláspont, ha Smith a munkát nemcsak az érték elsô forrásának, hanem mértékének is tekinti. Különböztetése pedig productiv és inproductiv munka közt, az anyagi haszonnak egyoldalú túlbecsülésére vezetett, ha nem is nála, mégis az ô nyomában. De maga egész elmélete, megfelelôleg az angol viszonyok akkori fejlôdési stádiumának, melynek ô is gyermeke volt, nem jut túl azon a felfogáson, mintha csakis a minél nagyobb érték-termelés volna minden emberi gazdaság czélja. És mivel a gazdasági életen kívül az emberi élet más oldalait nem contemplálja és mivel ebben is elhanyagolta a nemzeti vagyon egészséges megoszlásának mellôzhetetlen szükségét, melynek horderejét épen a munkáskérdésben csak egy további fejlôdési stádium tüntette ki, nagyban mozdította elô azt a szellemi, jobban mondva tisztán anyagi áramlatot, mely általán az emberi törekvés fôczéljának a meggazdagodást tekintette. Végre a munkásosztály iránt táplált nyilvánvaló jóindulata, nemes, emberies érzésmódja mellett is, elméletében már megvan annak a tannak a csirája, mely a munkást a munka sikerének feláldozza és minden munka méltányos megbecsülése helyett a munkást puszta munkaeszközzé degradálja a tôke kezében és érdekében.
Ám, tekintetes Akadémia, az igazi tudós, ha nem is válhatik el korviszonyaitól és azoknak uralma alatt áll, az abstract okoskodás elmélyedésében is nyitva tartja szemét a történelmi múlt és a jelen élet sokféleségének, melyet az abstract elméletbe szorítani nem lehet és nyitva tartja szivét az emberi érzésnek. Kegyetlen és könyörtelen, visszataszító, lázító és borzasztó az úgynevezett gyakorlati élet embereinek kezében lesz az abstract elmélet, legyenek üzletemberek, pártemberek, kormányférfiak, ha saját gyakorlati érdekeikben rávetik magukat.
Smith Ádám, noha csak tudós volt, de mondjuk, épen, mivel igazi tudós volt, kerülte az egyoldalúságot, a következtetések formális élét enyhíteni, a következetes rendszeresítés elméleti tökélyét alárendelni tudta az élet sokfélesége és fejlôdése, a méltánylást követelô tekintetek elôtt. Ha megéri korunk újabb fejlôdését - 1790-ben halt meg, - bizonyára számol velük. Követôje Ricardo, a bankár és parlamenti szónok absolut értékét követelte az abstract elméletnek, melyet a gazdasági törvények terén, az emberi természetbôl levont egyoldalú praemissákból, tisztán logikai következtetéssel szûr le. Ô emeli alapigazsággá a hamis tételt, hogy a munka nemcsak forrása, hanem mértéke is minden értéknek, ô jut ebbôl arra az eredményre, hogy a munkás csak munkaeszköz, az ô elmélete kárhoztatja a munkást a létminimumra, az ô rendszerében az egyedül észszerû, a megmásíthatatlan fejlôdés a néhány gazdag gazdagodásának, a tömegek nyomorának folytonos fokozódása.
De a mi Ricardónál még jóhiszemû, logikai operatióban bámulatos, mindig fényes, gyakran megvesztegetô elméleti munka volt, az az ô tanain nevekedett másod-, harmad- és tizedrendû irók, üzletemberek és politikusok kezében irányzatos törekvéssé tömörült. A manchesteri gyárosok után elnevezett ez iskola a gazdasági igazságok, a helyes gazdasági elvek nevében kikelt minden ellen, a mi kényelmetlen lehetett a gazdagnak, a »laisser faire, laisser passer« liberális elvének korlátlan uralmát, a vagyonok növekedése, tehát a gazdagok gazdagodása érdekében követelte, melylyel szemben a közép és kis vagyon eltûnése csak a természet folyása, az észszerûség követelése, a valódi gazdasági haladás. A közjólétre és a humanitásra való tekintet pedig ezt a haladást csak megakaszthatná, minden efféle tehát csak retrográd ideologia. Ricardo tanát a földjövedékrôl, a munkabérrôl ôk sem tarthatták fenn, de annyival inkább magasztalták az önzés szabadságát, és azok is, mint a franczia J. B. Say, Bastiat és az amerikai Carey, a kik a morál szükségét és az erény magasztosságát hirdetik, az önzés szabadságától várják az erôk végleges harmóniáját és a legmagasabb morált: optimismus, mely felejti, hogy legalább útközben és addig, míg ez a harmónia kiküzdi magát, mennyi inmoralitást hasznosíthat az önzés, mennyi és minô rázkódást idézhet elô a létért való küzdelem, rázkódást, melyben összeomolhatnak a civilisatio oszlopai.
A kik a közhatalom szerepét a gazdasági élet szabályozásában e szerint egészen a magánjog terére akarják utalni és minden más korlát eltávolítását követelik az erôk szabad fejlôdése nevében, egyet felejtenek. Az újabb fejlôdésnek útjában állhattak a régi elavult vagy elfajult korlátok, és ezekkel szemben jogos volt a physiocraták követelése: »laisser faire, laisser passer!« Ha azonban az erôk korlátlan játékában az erôs könyörtelenül megeszi a gyöngét, újabb korszerû szabályozásról gondoskodni kell, ha veszélyeztetni nem akarjuk a polgárosult társadalmat, véres rázkódások útján primitiv barbarizmusba visszaesni nem akarunk. A gazdasági életet és ezzel a társadalom existentiájának materiális alapjait nem lehet oly elvre fektetni, mely csak puszta negatio, vagy ha nem ez, akkor a legsivárabb, legkegyetlenebb önzés.
Világos tehát, hogy a XVIII. századbeli »laisser faire, laisser passer« ezen másodvirágzása és a manchesteri iskola, mely a nemesség megszünt osztályuralma helyébe a liberalismus nevében a pénzemberek osztályuralmát akarta emelni, szintén csak a socialismust mozdíthatta elô. A socialista irók meg is támadják a legszenvedélyesebben, de nemcsak szenvedélylyel, hanem legalább Marx és Lassalle számottevô tudományos készültséggel, elmeéllel, alapossággal. A nagy socialista irók positiv javaslatai még mindig ingadozók, homályosak, erôszakosak és épen csak a tömegekben, de ezek közt ellentállhatatlanul és rohamosan hódítanak. Ámde tudományos kritikájuk hódít mindenütt. A mûvelt nyugaton tudomány és törvényhozás, kormányok és fejedelmek már régen a halottakhoz dobták a manchesteri iskolát, és a »gazdasági szabadság« a »laisser faire, laisser passer« módszere, melyért ötven évvel ezelôtt rajongott a liberális Európa, melyet a bölcsek kövének tekintett, ma ugyancsak ötven évvel meghaladott álláspont, és angoloknál, amerikaiaknál, francziáknál, olaszoknál, németeknél már huszonöt év óta nem akad többé komoly tudós vagy politikus, a ki védelmébe venné ez immár »hyperconservativ« rendszert. A haladott nemzeteknél irodalom és törvényhozás, államférfiak és uralkodók, ha egyik kézzel harczolnak a sociálisták forradalmi tendentiája ellen, a másikkal kezet fognak velük, elfogadják, megvalósítják számos positiv követelésüket, mert régen egyetértenek abban, hogy a sociális forradalmat csak a társadalmi reform gátolhatja meg. Igy láttuk Bismarck intimitását Lassallelal, Vilmos császárt 1890-ben a nemzetközi munkás-védô actio élén és már III. Napoleon bizonyos értelemben munkáscsászár akart lenni.

III.
De még az a természettudományi iskola is, mely a 30-as és 40-es években, a nagy forradalom eszméinek másodvirágzásában, ragadva a visszatért eszmeáramlat és a természettudomány bámulatos kutatásainak eredményei által, vissza akart térni az encyclopedisták szellemére és nagy tehetségeit és nagy tudományát is meghaladó merész optimismussal és phantasiával, már-már azt hitte, hogy a létnek és a világrendnek minden titkát felderítheti, az emberi sziv és az elmélyedô elme minden kérdésére választ adhat a bonczkés, a vegyelemzés és a mathesis segítségével: még ôk is a XVIII. század embereinek világnézletével egészen ellenkezô eredményekre jutottak.
Moleschott, Vogt megteremtik a materialismus rendszerét, melyben Istennek és vallásnak szintén nincs helye. De jön Darwin. A szerves élet nagy kutatója inductio utján megállapítja a szerves élet bizonyos törvényeit. És jön utána a 60-as években a Darwinismus, kiválóan német iskola Haeckel vezetése alatt, mely a szerves élet e törvényeire akar alapítani világrendet, philosophiát, sociologiát. És vajjon mik e törvények? Szabadság, Egyenlôség, Testvériség? Az akarat szabadsága, de általán minden szabadság helyett az elôzmények összeségébôl eredô kényszerûség. Az egyenlôség helyett az ôsidôktôl eredô születési különbség. A testvériség helyett a gyöngének rendeltetése az erôsebbnek hizlalására. Szembeszökô tehát és rendkívül érdekes, hogy még azok is, a kik egészen vissza akarnak menni a XVIII. század eszmeirányára, egészen ellenkezô eredményre jutnak. De szembeszökô még valami. Ezek a törvények kétségkívül hatnak a szerves életben. De a kik kizárólag ezekre akarnak alapítani világrendet és világnézletet, társadalmi tudományt, nyilván megfeledkeznek egyrôl. Meg arról, hogy ezeken a szorosan természeti törvényeken kívül létezni kell még más törvényeknek is, melyek az emberre hatnak, mert különben az ember soha sem emelkedhetett volna azon a primitiv természeti állapoton felül, melyet kizárólag a physiologia és biologia törvényei szabályoznak. A világrendben, és nevezetesen az emberben kell hogy hassanak tehát a biologia és a physiologia törvényein kívül más törvények is, melyek nélkül az ember soha sem emelkedhetne túl a primitiv természeti állapoton, melyek kiküszöbölésével vissza kellene esnie abba az állapotba. Az ember, mint szerves lény, kétségkívül alá van vetve a biologia és a physiologia törvényeinek, de alá van vetve más törvényeknek is, melyek amazokkal együttesen és kölcsönösen hatnak és azokra visszahatnak, melyek nélkül civilisatio és társadalom nem képzelhetô, és melyeket erkölcsi törvényeknek nevezünk. És a meddig ezeket bonczkéssel, vegyelemzéssel és mathesissel kimutatni nem lehet; és a meddig bonczkés, vegyelemzés, mathesis a természet kutatásában végre mindig eljut egy pontra, a hol nem nyujthat többé bizonyosságot, hanem csak hypothesist, és a meddig minden tudomány, inductio és speculatio, akármilyen merészen hatoljon elôre, mindig eljut egy határra, melyen a megfoghatatlan elôtt áll; a meddig a tudomány nem mondja meg, hogyan keletkezik az élet, miért kell halnunk és mindennek mi a czélja és végoka? a meddig vért és nedvkeringést csinálni, az élôt szervetlen elemekre felbontani igen, de az elemekbôl életet csinálni nem tudunk; a meddig számolni kell a végtelen és az örökkévaló fogalmaival, melyeket sem nélkülözni, sem átérteni képesek nem vagyunk; és a meddig mindaz, a mi az emberre nézve messze a legfontosabb, mihelyt túlemelkedik a vegetáláson és az állati ösztönön, túl fekszik a megfoghatatlan e határán: - addig a megoldást követelô gondolkodó elme, a megnyugvásért kiáltó zaklatott sziv, mindannyiszor vissza fog térni a hithez.
Az ötvenes években még felülrôl, a kormányok tartották szükségesnek nyomást gyakorolni a vallás érdekében. Ma ellenkezôleg, mindenütt, a hol a hatalom birlalói olybá veszik és ezért ignorálni akarják a vallásos érzelmeket, mint a mihez az államnak semmi köze nincs; vagy épen ellenszenvvel nézik a vallásos mozgalmakat, mint minden társadalmi szabad erôt, mely uralmuk korlátlanságát csorbíthatja: alulról jön a nyomás, mely emlékezteti ôket, hogy a vallásos érzelmek a népéletnek egyik szükségét képezik, melyet elhanyagolni vagy épen sérteni büntetlenül nem lehet, melylyel számolniok kell, melyhez az államnak igenis köze van, mint mindenhez, a mihez köze van magának a nemzet életének, köze van ép úgy, mint ahhoz, hogy a nemzetnek kenyere legyen, mert az állam a nemzetért van, nem pedig azokért, a kik a hatalom birtokában mindig hajlandók azt hinni, »l'état c'est moi«.
A hol az angol faj él és uralkodik a földkerekségén és a hol lelkiismereti és vallásszabadság alatt nem a lelkiismeretek rendszabályozását, a gyámkodás és a privilégiumok különbözô mértékkel mért fokozatait és a hatósági concessiók rendszerét értik, a protestantismus szelleméhez képest, mely az egyéni kezdeményezés sokfélesége, úton-útfélen találkozhatunk magából a tömegbôl eredô vallásos manifestatiókkal, a hol a hivatásszerû és ötletszerû térítôk gyakran zene, dobszó vagy énekkel, majd tarka-kalandos jelmezekkel, majd szigorú egyszerûségük által feltûnést keltô öltözetben csôdítik össze a járókelô tömeget, hogy saját vallásos nézeteiknek hódítsanak híveket. Angliában a nagy politikai pártok vezérférfiai vallásos kérdésekben üdülnek a politikai harczok közt: a liberális Gladstone a bibliát magyarázza és vallásos kérdésekrôl publikál tanulmányokat; a conservativ Bolfour csaknem abban a pillanatban, mikor a legújabb kormányváltozásnál mint a kincstár elsô lordja átvette az alsóház vezetését, egy nagy munkát ad ki: »Bevezetés a hittudományok tanúlmányozásához.« Mekkora eruditio, mi mély gondolkodás, emelkedett vallásos érzület!
A katholikus világban, melynek szelleme az egység és universalitás, a pápaság, elhagyva és megtámadva a királyoktól megemlékezik az egyház eredetérôl: azokhoz fordúl, kikrôl kezdettôl fogva elôszeretettel gondoskodott, a szegényekhez és elhagyottakhoz, az ügyefogyottakhoz és elnyomottakhoz intézi szavát, mondván: »bocsássátok hozzám a kisdedeket.« XIII. Leo encyklikája »Novarum rerum« epochát jelez az emberiség történetében. A szózat visszhangzik a tömegek resonancziájával az összes katholikus nemzeteknél és messze azokon túl. Egy Crispi félistennek magasztalja XIII. Leót, olyannak mondja hatalmát a szellemek fölött, melynél nagyobb még nem volt.
Francziaországban a hatalom birtokosaival, a kik még mindig az egyházban látják az ellenséget, a tömegek valóságos középkori vallásos felbuzdulással válaszolnak a lourdes zarándoklásokban, melyeket a vasútak nem gyôznek, és a vallásos mozgalom élén élite-szellemek, a franczia akadémia tagjai állnak.
A legszabadabb alkotmány, a legmiveltebb nemzetek egyikénél, minden felsô támasz nélkül a vallásos eszméknek szerzett nagy és növekedô többséget Belgiumban.
A protestáns Németországban a centrum dominálja a parlamenti helyzetet.
Tolstoi vallásos mysticismusa az orosz népszellem megnyilatkozása. Maga Zóla, a ki korának nagy áramlatait akarja megirni, a vallásos áramlat emelkedésével foglalkozik.
A nagy magyar Alföldön a nazarenizmus mozgalma mi egyébb, mint a ki nem elégített vallásos impulsus?
A vallásos érzület aberratiói is csak impulsiv erejét bizonyítják.
Nem nézetek, vélemények ezek, tek. Akadémia, a krónikás szárazságával felsorolt tények, melyeket lehet különfélekép apreciálni, melyeket rokon- vagy ellenszenvvel, lelkesedéssel vagy gyûlölséggel lehet fogadni, de melyeket ignorálni nem lehet annak, a ki korunkkal foglalkozik.
Száz év óta philosophok és reformerek az emberiségnek annyi boldogságot igértek, mely be nem vált, hogy csalódásainak és a század társadalmi bajainak e klimaxában egy nagy kiáltás tör ki belôle, mely hitet kér.
De ha az apreciatiót keressük, szerintem azt könnyû megtalálni. Itt is a körforgás ama nagy törvénye hat, mely ép úgy kormányozza az eszmék világát, mint a csillagrendszert; minél merészebb röptöt vesz a tudomány, minél bámulatosabb eredmények ragadják a felfedezôt és a kutatót, hogy az exact tudomány szilárd terét elhagyva, összetévessze a tudománynyal a képzeletet, és icarusi röptében már-már a végokok felderítését igérje, és minél inkább ragadja ideig-óráig magával a szellemeket, minél inkább kezdi magát istennek érezni az ember, minél inkább mondja istenrôl, hogy erre a hypothézisre szükségem nincs: annál biztosabb, hogy jön a kiábrándulás órája, jön a beismerés, hogy bármennyire hatoltunk, mégis van egy határ, a hol a megfoghatatlan elôtt állunk, és akkor ismét jön a vallásos érzelmek ébredése: a csalódott, a ki nem elégített, kielégítést, megnyugvást, vigaszt, belsô békét, igazságot és reményt szomjúzó szellemek áradata visszafordúl a hithez, melyrôl azt látjuk, hogy a gondolkodás bölcsejétôl kiséri az emberiséget, és túl éli minden válságát, mert az emberi nem nélkülözni nem képes.
És innen van még egy szembeszökô ellentét a XVIII. és a XIX. század közt. A XVIII. század a vallás eltörlésével végezte, a XIX. század ez alkonyán a vallásos eszmék és érzelmek új felbuzdulásával találkozunk az egész vonalon. A kornak elkeseredett ellentéteiben, kétségbeejtô problémáiban, a hol az egyik a gazdasági ököljog szabadságát, a másik az egyén minden szabadságát elkobzó egyenlôséget követeli, a halálos gyûlöletben, melyet immár csak a szuronyok ereje tart féken, és már-már féken tartani nem tud: felemelkedik egy hang a magasból, a materiális érdekek, a bezsebelhetô haszon harczában egy hang az eszmény magasából, és ez a hang nem kiáltó szó többé a pusztában, hang, mely ismét a testvériséget, de nem a jacobinusok, hanem az evangyélium testvériségét hirdeti, és a társadalmat marczangoló bajok egyetlen irjául kinálja a keresztény eszméket, mert a fenevadak társaságában érvényesülhet korlátlanúl a struggle for life igazsága, de az emberi társaságot kizárólag erre alapítani nem lehet, nem szabad. Mert a társadalmi kérdés nemcsak biologiai kérdés, nem is közgazdasági kérdés csupán, hanem mindenekelôtt és mindenekfölött ethikai kérdés, az equitás, a humanitás, a felebaráti szeretet kérdése. - Az emberi nemnek a »struggle for life« biologiai törvényén kívül szüksége van más igazságra is, arra, hogy mindnyájan egy atyának vagyunk gyermekei, hogy szeressük egymást, hogy gazdagnak és szegénynek viselni kell a maga keresztjét egyaránt, egymásért és önmagáért, mert öröm van sokféle, boldogság csak egy van, a szivnek az a békéje, a lelkületnek az a magasztos emelkedettsége, mely a szeretettel és áldozattal végzett kötelességbôl ered.