Amikor 1877-ben Tomor Ferenc ,,a magyar viszonyokra való tekintettel" aktuálisnak vélte itthon is közreadni J. Lukas modern sajtót elemzô munkáját,[1] a hazai újságírás még jórészt elôtte állt annak a robbanásszerû fejlôdésnek, amelynek következményei a
figyelmeztetô példának szánt Németországban ekkorra már jelentkeztek.
A mû számba vette az újságkiadás tôkés üzletté válásának negatív hatásait, bírálta a sajtó közízléshez igazodó hangvételét, erkölcsromboló hatását, nyelvezetének elfajulását. Felhívta a figyelmet politikaformáló szerepének változásaira, rosszallással konstatálta benne az eszmeiség hanyatlását, bírálta és ,,szellemi proletároknak" minôsítette a képviselô-hírlapíró alakját kiszorító ,,sajtó gyármunkásokat".[2] A könyv hatása a közgondolkodásra aligha vitatható. Nemcsak azért, mert felelevenítve Jókai Mór 1871-es szóhasználatát - a kortársak a közéleti polémiákban ezután csak ,,a hatodik nagyhatalomként"[3] emlegették a sajtót -, hanem azért is, mert a közismert mû nemcsak összefoglalta, hanem ki is jelölte a róla folyó közbeszéd legfontosabb tematikai elemeit. Hozzájárult ahhoz, hogy a sajtó struktúra- és funkcióváltása a politikai irányzatok közötti küzdelem egyik csomópontjává vált és sokak szemében válságként tudatosult.
A polgári politikának ekkorra már szerves részét képezô hírlapírás a századfordulóra válik tôkés vállalkozássá, és a kapitalizmus logikája pár év alatt alaposan módosította korábbi mûködési elveit. A nyilvánosság infrastruktúrájának átalakulását, a professzionalizálódás útjára lépô sajtó új és bámulatba ejtô, ám sokszor - politikai tábortól függetlenül - botrányosnak minôsített jelenségeit nem lehetett nem észrevenni.[4] A változások mértéke már önmagában indokolta, hogy a sajtó a közérdeklôdés homlokterébe került, és a politikai ideológiai irányzatok mindegyike úgy érezte, hogy állást kell foglalnia ,,a hatodik nagyhatalom" kérdésében. Azonban a századfordulón központi szerepet játszó sajtóvitákban ennél többrôl is szó volt. A kialakulófélben levô tömegkommunikáció a kor embere számára talán a leglátványosabban és a legtöbbek számára megélhetôen reprezentálta az életvilág és szûkebben a kulturális szféra ekkor zajló nagy átalakulási folyamatából, az egységesnek tételezett nemzeti kultúra felbomlásából, a tömegkultúra megjelenésébôl és általában a professzionalizáció kibontakozásából eredô változásokat, beleértve a várt és remélt, de ugyanakkor az elôre nem látott és sokszor elfogadhatatlannak tûnô következményeket is.
A sajtó ezen formaváltása összekapcsolódott a politikai rendszerben zajló átalakulási folyamatokkal, a klubpártok bomlásával, a modern tömegmozgalmak megjelenésével, a politikai nyilvánosság funkcióváltásával is.
A politikai ideológiák számára ezért olyan konfliktusterületet jelentett, amelyben koncentrálódtak, értelmezhetôvé, artikulálhatóvá váltak a nagy átalakulás különbözô dimenzióiban zajló jelenségek. A konkrét vélemények alakulását alapvetôen a polgári fejlôdéshez, a gazdasági, politikai modernizációhoz, a formálódó tömegtársadalomhoz való viszony határozta meg, amely - a közjogi kérdések mellett - egyre markánsabbá váló törésvonalként funkcionált a politikai ideológiai irányzatok között.
Ez a dolgozat a magyar politikai gondolkodás sajtóra vonatkozó nézeteinek alakulását rekonstruálja, lényegében két nagy tematikai csomópont, a sajtó forma- és társadalmifunkció-váltása mentén. A kortársak által érzékelt két probléma közül az elsô kérdéscsoport az üzleti alapokra helyezôdô sajtóban a profitelv megjelenése nyomán kibontakozó változások körére adott reakciókat foglalja magában. A második a politikai nyilvánosság szerkezetváltásával, a tömegpolitika megjelenése nyomán a politikai tér átalakulásával, a politikai eszközhasználatban bekövetkezô módosulásokkal, a sajtó politikai szerepének felértékelôdésével kapcsolatos vélekedések bemutatására vállalkozik. Természetesen a két folyamat számos ponton kapcsolódott egymáshoz, mint ahogyan korabeli szemlélôi is összefüggéseket láttak például a tôkés érdek és a tömeglapok megjelenése, vagy a politikai hatékonyság, a tömegbefolyásolás és a modern tôkés alapokon szervezôdô véleményformáló lap szükségessége között. A tágan értelmezett századforduló[5] politikai publicisztikájából válogatva elsôsorban arra kerestük tehát a választ, hogy a források szerzôi miben látták a változások lényegét, miként értékelték azokat és milyen megoldási javaslatokat tettek a bírált jelenségek megszüntetésére.

Problémaérzékelés a kultúrában

A kapitalista lapkiadás és a tömegsajtó negatív társadalmi hatásainak bírálata - az ,,antizsurnalizmus" - a korszakban általános jelenség volt. Tematikailag kapcsolódott a modernizációs folyamat kritikájához, amely a századfordulóra egyre inkább kultúrkritikai jelleget öltött. A felerôsödô ideologikus konfliktusokban a kulturális szféra jelenségeinek tematizálása kézenfekvô megoldásként kínálkozott. Az olyan, objektív módon nem mérhetô kulturális tartalmak, mint az értékrend, a mentalitás, a nemzeti jelleg a gazdasági tényeknél és statisztikáknál eleve sokkal alkalmasabbnak bizonyultak az érdekellentétek szimbolikus artikulálására. A modernizmuskritika módosulásához az aktualitást a gazdasági változások adták. A kulturális szférába behatoló tôkés érdek alaposan átformálta annak arculatát. A kibontakozó professzionalizáció az egységes értelmiségi struktúrát speciális tudásformákra kezdte bontani, amelyet ráadásul a modern ideológiák jelentkezésével tovább tördelt a világnézeti megosztottság is. Mindehhez járult a magyar értelmiség származásbeli megosztottsága. Az értelmiségen belül egyféle ,,vegyes együttélés"[6] alakult ki a nemesi múltból polgárosodó keresztény középosztály és a zsidó származású polgári szellemi foglalkozásúak között. A gazdasági konkurenciahelyzet ezért itt (különösen) az etnikai törésvonal által terhelten volt érzékelhetô. Az értelmiség legklasszikusabb rétegei, a tanítók, tanárok, lelkészek az ideológiák szövegszintjén úgy jelentek meg, mint akik a ,,nemzeti kultúra törzsökös folyamatosságát" képviselik. A kulturális-politikai értékközvetítés szempontjából olyan társadalmi kulcspozíciókat foglaltak el, amelynek politikai relevanciái kétségkívül növekedtek a korszakban.[7] Épp e tradicionális pozíció számára jelentette a legkomolyabb kihívást a modern tömegkommunikáció fejlôdése, amely tôkés alapokon nyugodott, ízig-vérig a modernitás szülötte volt, és amelyen belül a magyar értelmiség zsidó származású rétegei domináltak.
A fenti vázlatos áttekintés is jelzi, hogy a kultúrkritika motivációi nagyon eltérô dimenziókhoz tartozó problémák érzékelésébôl eredtek. A gyökeres átalakulást kísérô feszültségekkel a társadalom naponta szembesült, azoktól a politika sem függetleníthette magát. Mivel egyszerûen nem térhetett ki az elôl, hogy válaszoljon az új jelenségekre, a politikai gondolkodásra várt a feladat, hogy a naponta megélt konfliktusokat és feszültségeket a politikai szándék és az ideológiai alapállás által kialakított értelmezési keretekbe rendezze és kísérletet tegyen a politikai cselekvéseket igazoló társadalmi tablók kialakítására. Különösen helytállónak tûnnek a fenti állítások a sajtóra nézve, ha az eddig említettek mellett még azt is tekintetbe vesszük, hogy egyrészt ekkor bontakozott ki az a folyamat, amelynek eredményeként megszûnt az irodalmi nyilvánosság monopolhelyzete, sôt a kultúrán elmélkedô közönséget háttérbe szorította a kultúrát fogyasztó közönség,[8] továbbá ekkor vált nyilvánvalóvá a sajtó más társadalmi alrendszerek vonatkozásában játszott közvetítô, befolyásoló szerepe is.
A korszak publicisztikája ezen összetett átalakulási folyamat számos elemét érzékelte. A modern sajtó megjelenésébôl fakadó veszélyeket a protestantizmus szemszögébôl vizsgáló Sebestyén Jenô mintegy tényként állapította meg: ,,A sajtó a modern emberiség lelke. A sajtó a modern kultúra esze, szelleme, szellemi lélegzetvétele, szóval élete. Mindazoknak a szellemi termékeknek, amelyeket a mai mûvelôdés termel, a sajtó a kikötôje, ki- és átrakodóhelye, szállítója, elhelyezôje, értékesítôje. A sajtó elégíti ki az emberiség szellemi életének napi szükségleteit. Éppen ezért jelentôségében, az emberiséget irányító nagyhatalmi pozíciójában ma már nem versenyez vele semmi sem. Nem a római katholikus egyház a maga zseniális szervezetével, s hajdan társadalmakat irányító gyóntatószékeivel, nem a protestantizmus sokféle formája a maga lángoló prédikációival. (...) Mert a sajtó lett a mai emberiség idegrendszere és gondolkodásmódjának legfôbb, szinte egyedüli irányítója. Mert ma már az egész mûvelt világ éppen a sajtó ereje által együtt él és együtt gondolkodik."[9]
A közönség igényeihez és ízléséhez alkalmazkodó modern tömegsajtó megjelenését a kortársak egy része intellektuális és morális színvonalcsökkenésként élte meg. ,,Bámulatos az a tudatlanság, az a nagyképûsködés, az a felületesség, az a minden képzeletet meghaladó lelkiismeretlenség, mellyel a nagyfejû reporterek és ujságcsinálók nyomdafesték alá bocsájtják férczelményeiket, tudósításaikat s rosszakaratúlag félrevezetnek, elbolondítanak vele egy egész országot. Hajmeresztô dolgokat olvas majdnem minden nap az ember a lapokban, a mely dolgok igen siralmas állapotát tüntetik fel a zsurnaliszták geografiai, ethnografiai, históriai tudásuknak"[10] - panaszkodott ingerülten, sokak véleményét megfogalmazva Petrassevich Géza.
Többekben váltott ki ellenszenvet a fôvárosi lét jellegzetesen új figurája, az eszmei meggyôzôdése alapján dolgozó irodalmár-hírlapírót kiszorító ,,reporter". A Magyar Figyelôben publikáló Kenedi Géza nézetei például a klasszikus értelmiségi szerepfelfogástól idegen riporteri mentalitás morális elutasításán alapultak. A jelenség kialakulásának okait abban látta, hogy a ,,kommercionalizált sajtó" életében a kapitalizmus az irányadó és nem az irodalom, a sajtó szabadságát a tôke és nem a szellem élvezi. Következésképpen a hírlapírók ,,értelmiségi prostituáltakká" váltak, akik nem igazodhatnak többé erkölcsi meggyôzôdésükhöz. Mivel jövedelmük az újság üzleti sikereihez van kötve, észrevétlenül ,,kapitalizálódik az ô lelkiismeretük" is.[11]
Voltak azonban olyanok is, akik e változásokat az üzleti szellem és a tömegsajtó közvetítô-popularizáló szerepének megmásíthatatlan, logikus - és ugyanakkor pozitív - eredményeként könyvelték el. Bíró Lajos a ,,sajtó lélektanáról" írt munkájában a szerkesztôségek napi gyakorlatának ismeretén alapuló képet ad az átalakulásról: ,,Ami kevés romantika még a szerkesztôségekben van, azt többnyire az írók viszik oda... Maga az újságíró pontos, rendszeretô ember. És amilyen mértékben szorul ki az irodalom az újságból..., abban a mértékben száll el az újság-mûhelyekbôl a régi romantika minden maradványa... Mindegyik lapnak megvan a maga iskolája: az egyik csendes nagyképûségû liberalizmust, a másik áhítatos nemzeti izzást akar minden vezércikkében. És megkapja. Egyre inkább a lap beszél, egyre kevésbé az ember. A nagy publicista költôk kiszorulnak a lapból. Igaz: sokszor felszínes az újság. De a redakcióban végre nem ülnek orvosprofesszorok és földmértan tanárok... [Az újságírónak] ...alapos tudásra nincs szüksége, de szüksége van arra a képességre, hogy akármilyen tudásmezôn gyorsan tájékozódjék. Részletismeretre nincs szüksége, de ismernie kell minden eseménynek, minden embernek a vonatkozásait: politikai események elôzményeit és haldokló zenevirtuózok múltját egyformán. Nem kell, hogy

nagyon ismerje Albániát, de tudnia kell, hogy tíz éves csendes küzdelem folyik érte, és készen kell lennie, hogy egy nap alatt öt könyv segítségével albán szakértôvé válik."[12]

Az érzékelés politikuma

A dualizmus korának második felére a sajtó szerepváltásának politikai konzekvenciái nemcsak tudatosultak, hanem bizonyos politikai áramlatok ezen túlmenôen odáig is eljutottak, hogy egyenesen stratégiai kérdésként kezeljék a sajtó ügyét. ,,Már régóta röpköd a szállóige, amely a sajtót besorozta a nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. (...) Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem utolsó a nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon. Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok, a törvényhozó testületek; hatalmasabb mint a templomi szószék, mint a tudomány és a mûvészet; hatalmasabb, mint a múlt és a jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a tôkénél; még a nagy tömegeknél is hatalmasabb"- írta 1906-ban Ambrus Zoltán.[13] E felismerést a napi politikai praxis olyan csattanós példái erôsítették meg, mint például a tiszaeszlári pert követô magyarországi zavargások, vagy az európai politikában és Magyarországon is nagy visszhangot kiváltó Dreyfus-ügy, az elsô olyan történelmi esemény, amelyet elejétôl végig dokumentált a modern sajtó.[14]
A politikai tér kibôvülését jelzô folyamatok hatással voltak a politikai eszközhasználatra, és nem hagyták érintetlenül a sajtó politikában betöltött szerepét sem. A kiegyezés politikai elitjének az volt az általános véleménye, hogy a lapok feladata csak a politikai információk továbbadása, a közvélemény igazi fórumának a parlamentnek kell lennie. A fenti alapállástól a századfordulón több irányban figyelhetô meg az elmozdulás. A korszak eszmékben és pártokban csalódott légkörét követve a sajtóbeli irányzatok egyik fele - a kor szóhasználata szerint az ,,üzletújságok" - a politikai csoportok eszmeiségének direkt felvállalása helyett inkább a hírekre helyezte a hangsúlyt. A lapok másik csoportja viszont ,,véleményújsággá" válva arra vállalkozott, hogy egy-egy politikai csoport szellemi reprezentánsaként kísérletet tegyen a tömegpárti stratégiához nélkülözhetetlen szociokulturális bázis megteremtésére.[15]
A változások módosulással jártak a politika és a sajtó viszonyában is. A kortársak által is érzékelhetôen a nyilvánosság súlypontja a parlamentrôl fokozatosan a lapokra helyezôdött át. Az információk sokszor elôbb jelentek meg az újságokban, mint a képviselôházban, a politikai erôknek reflektálniuk kellett a sajtó által felvetett témákra. A politikusoknak szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy a lapok által teremtett közvélemény politikaformáló erôvé vált, az újságok immár nemcsak informálnak, hanem ,,kézen fogva is vezetik" olvasóikat: ,,A hírlapok felmentik olvasóikat az okoskodástól, ôk gondolkodnak helyettük... Az újságolvasók legnagyobb részérôl elmondhatjuk, hogy a maguk szívével éreznek, de a más fejével gondolkodnak és a más nyelvével beszélnek. (...) A tömeg a sajtó befolyása alatt áll, mindenki önállónak állítja véleményét, pedig mindenki a hírlapja után fecseg, mint a papagáj. Legtöbb esetben nem nehéz a társalgás témájából kiérezni, hogy az illetô mely lapokat olvas" - állapította meg Lukassal egyetértve Tomor Ferenc is.[16]
Szabó László a modern újságírást elemzô 1913-as tanulmányában a politikai viszonyok gyökeres átalakulására, a tömegpolitika és az üzleti alapon szervezôdô tömegsajtó elkerülhetetlen térnyerésére hívta fel a figyelmet.
A szerzô a közvélemény politikai pozíciójának felértékelôdését és befolyásolását mint politikai eszközt már tényként kezelte. Kossuth és Kemény korában az ország közvéleménye számára elég volt az a pár ezer példány, amelyben a Pesti Hírlap és a Pesti Napló megjelent, írta. A lapok nem a szerkesztés stílusával, hanem politikai programokkal versenyeztek egymással. A századfordulóra a politika iránt érdeklôdôk köre kibôvült, a korábbiakhoz képest nagyon megnövekedett a nép szerepe a közügyek intézésében. Ehhez (logikusan) nagy példányszámú lapokra volt szükség, ami tôkét, technikai és kereskedelmi hozzáértést, a kisipar keretei közül való kilépést feltételezett. ,,A régi stílû és a modern újságírás között a különbség abban van, hogy régente társadalmi erkölcsi célokat tûztek ki és azok elérésére a propaganda egyéb fajai mellett eszközül kiadtak egy hírlapot is, ma pedig újságot alapítanak, hogy a lehetô legjobb hírlapot adva az olvasónak, közönséget gyûjtsenek, melyre politikai - társadalmi - erkölcsi stb. szempontból is hatást gyakorolhassanak azon befolyás és azon tekintély révén, melyre a hírlap, mint kitûnô és megbízható informátor, mint hírforrás tesz szert... és gyakorol befolyást az ország közvéleményére."[17] [Kiemelés az eredeti szövegben.] Szabó szerint az országgyûlés jelentôsége viszont egy emberöltô alatt leértékelôdött. Az eltelt idô ugyanis megmutatta, hogy a parlament ellenôrzô funkciója a gyakorlatban mily kevéssé érvényesülhet az ellenzéki kisebbség tehetetlensége miatt. ,,A közvád szerepét csak a sajtó viselheti, az a sajtó..., mely az ítélet megalkotását az államban lévô legnagyobb erôre, a gondolkodó és tisztességes emberek erkölcsi meggyôzôdésére bízza. Ez az, amit más szóval közvéleménynek is lehet nevezni."[18]
A probléma tudatosulását mutatja, hogy a századfordulóra a katolikus nagygyûléseknek is állandó témájává vált a tömegsajtó megjelenésével keletkezett kihívásra adható válaszok keresése. A kor embere számára nyilvánvaló volt, hogy az egyház tömegbefolyásoló pozíciója a változások következtében módosult. A közvéleményt régen az egyházak formálták. Ma a közvélemény ,,különbözô felekezetû papjai a publicisták", ôk bírják rá az embereket, hogy a köz érdekében cselekedjenek - reflektált az átalakulásra az imént idézett Szabó László is.[19] Ez a katolikusok számára elônytelen végkifejlet ráadásul akkor következett be, amikor az egyház köré szervezôdô politikai tábor maga is eljutott a társadalom megszervezésének gondolatához, és egy modern tömegmozgalom létrehozásának lehetôségeit kereste. ,,Legelsô teendôje tehát a magyar katholicizmusnak, hogy megtalálja az alapot és alakot, mellyel egy szilárd tömeggé egyesít minden magyart"[20] - javasolta Somogyi István a katolicizmus megszervezése körül kibontakozó 1913-as vitában, majd számba véve a lehetséges eszközöket, a sajtó területén kialakult helyzetre utalva arra a következtetésre jutott, hogy ,,maga az élet" és a ,,híres férfiak kötetekre rúgó panaszai" mutatnak rá a hiányokra és a teendôkre.[21] Burján Károly a sajtó megreformálása helyett a keresztény kultúrmunka intenzitásának fokozását javasolta. Ô ugyanis a modern sajtót nem tartotta alkalmasnak a tömegnevelés céljaira. ,,A rombolás mindig könnyebb az építésnél. A keresztény alkotótevékenységnek két évezred kellett, hogy emberhez méltó, civilizált állapotokat teremtsen, a korrupt sajtónak egy jó fél évszázad elegendô volt, hogy a tömegek tekintélyes részét állati nívóra süllyessze. A keresztény egyház tömegnevelô munkáját hívô mártírok halálmegvetése, papi, világi hitvallók önfeláldozó energiája kísérte, a sajtó tömegnevelésének eredménye néhány meggazdagodott bankár, nagy osztalékot juttató vállalat. A keresztény egyház virágzó államokat épített föl, a sajtó hatalmas nemzeteket visz a züllés, a feltartóztathatatlan pusztulás útjára" - vélekedett.[22]
A közvélemény befolyásolásáért folytatott küzdelem kialakulása azonban egy szélesebb világnézeti kontextusban is érzékelhetô volt. A vallási alapon szervezôdô politikai csoportosulások közötti törésvonalra a szekularizált, modern világnézetet terjesztô újságírás megjelenése és tömeghatásának kibontakozása ugyancsak hatással volt. A katolikusokat és protestánsokat az egyházakat támogató közvélemény megteremtésének kérdésében egymáshoz közelítette az a tény, hogy az új típusú lapokban háttérbe szorult az eszmehirdetés, sôt mi több, a vallásos világnézet kérdéseit is hírértéken kezelték. A szekularizált versus vallásos világnézet kérdésfeltevése a lelkekért folytatott küzdelemben közös ellenségeket teremtett a rivális felekezetek számára. A politikai törésvonalak eme átrendezôdésére tapintott rá Sebestyén Jenô, amikor arra hívta fel a figyelmet, hogy a ,,modern világnézet megjelenése", ,,az újpogányság", amelynek kétségtelenül a legnagyobb terjesztôje a sajtó, megváltoztatta a magyar felekezetközi erôviszonyokat és magát a felekezetközi helyzetet is. A keresztyénség két ága közötti szakadékot a ,,százados jogtalanságok" ugyan mélyre ásták, de a XIX. század szellemi és tudományos életének alakulása következtében a szembenálló felek figyelmét már inkább egy új, félelmetes közös ellenség köti le, amely eszméit nálunk a szabadgondolkodás jelszava alatt propagálja. Világjelenség, hogy az ôsi ellenségek között fegyverszünet állott be, hogy a mindkettôjüket elsöpörni akaró erôvel szemben védekezhessenek. ,,Ebben az új szellemi háborúban, amelyben a szellemi élet legmodernebb, a tudományok legfélelmetesebb fegyvereivel támadnak egymásra az ellenfelek, a leghatalmasabb szerep kétségtelenül a sajtónak jutott", annak a sajtónak, amely ,,legtöbbször nem az igazi örök emberi ideálok szolgálatába szegôdik, hanem egyes emberek rideg üzleti érdekeit képviseli..."[23]

Értelmezési keretek és diagnózisok

A kortársak számára tehát vitathatatlan volt, hogy a sajtónak a társadalom életében játszott szerepe megváltozott. Eltérônek bizonyult viszont a problémaérzékelés mélysége, ami eleve befolyásolta a kialakult helyzet magyarázatát és a tennivalókra vonatkozó javaslatokat. A diagnózisok különbségei a szerzôk világnézeti alapállásából következtek, és ezzel függött össze a modernizációs folyamathoz való viszonyuk is. Az értékelésekben nem utolsósorban persze szerepet játszott, hogy azok általában véve milyen politikai célok igazolásához kapcsolódtak, vagy a konkrét esetekben milyen javaslat elôkészítését szolgálták. Ezek függvényében az értelmezések széles skálája alakult ki: a sajtó ugyanúgy lehetett a haladás legfontosabb eszköze, mint a társadalmi bomlás fô elôidézôje. A vizsgált források lényegi üzenetük és az alkalmazott érvelési technika alapján három markánsan eltérô csomópont köré szervezhetôk.
Voltak, akik - bár elismerték, hogy léteznek negatív jelenségek - végsô soron azért mégiscsak kedvezô fejleményként ítélték meg a változásokat. Mint majd látni fogjuk, e csoport támogató érvei jórészt a sajtónak a politikában játszott tényleges vagy potenciális szerepével álltak kapcsolatban. Ezzel szemben a második, ugyancsak jellegzetes véleményáramlat inkább a kultúrkritikára koncentrált. Képviselôi az erkölcs, az illem, a magaskultúra vagy a szellem szabadsága nevében fellépve kérték számon az átalakulás nyomában valóban bekövetkezô veszteségeket, és sürgették a korrekciókat. Végül pedig meglehetôsen széles volt azok tábora, akik a sajtót destruktív erônek tartották, és mögötte hatalmas, rejtôzködô erôt véltek felfedezni. A csoportok közötti határok természetesen a konkrét politikai helyzetbôl eredô célok kívánalmai szerint könnyen átjárhatóak voltak. Az elismerés párosulhatott kritikával, a kulturális dimenzióban mozgó érvelés vezethetett politikai konklúziókhoz, vagy például az erkölcsök elfajulására való hivatkozást - ez a tízes években egyre gyakoribbá vált - lehetett nyomatékosítani a sajtó mögött álló titkos hatalom leleplezésével.

,,A sajtó: pap, tanító és az üldözött jog aziluma"

Az elsô csoporthoz tartozott a polgári radikális Bíró Lajos, akinek meggyôzôdése szerint a modern sajtó a haladás egyik legfontosabb eszköze.[24] Kimondatlanul is vitázva azokkal, akik az erkölcsi értékek hiányát, a hitetlenséget, a korrumpáltságot kérték számon a hírlapíráson, azon a véleményen volt, hogy a sajtó esetleges hibái nem önmagából erednek, hanem annak a társadalomnak a bûnei, amelynek maga is terméke: ,,A sajtó nem lehet jobb, mint az a társadalom, amelyben él, hogy a sajtó nem emelkedhetik a környezetének, a talajának, a levegôjének a morálja fölé, a gazdasági erôk eloszlásának, a közvélemény érettségének, kulturális fejlôdöttségének, politikai iskolázottságának a hû tükre. ...minden közönségnek és minden közéletnek olyan sajtója van, mint amilyet megérdemel."[25]
Szabó Ervin a Társadalomtudományi Társaság sajtóról rendezett 1913-as vitaülésén szintén a társadalmi haladás legerôsebb és semmivel nem pótolható dinamikus elemeként ünnepelte a modern újságírást.[26] A rendezvényen vitaindító elôadást tartó Gerô Ödön pedig a tömegsajtót a demokrácia legértékesebb politikai faktorának tartotta, amely ,,az egyesek véleményhez való bátortalanságából a tömegek véleménybátorságát alakítja ki. A népállam ereje, érvényesülésének lehetôsége egyes egyedül a tömegvélemény kialakulásán múlik. Azoknak a babonás félelemnek, annak a félelemben gyökerezô tiszteletnek a megszûnése, amelyek a népet visszatartja attól, hogy az autokrácia mellôl a demokráciához csatlakozzék, csakis a tömegek véleménybátorsága révén lehetséges... A tömegvélemény szabadságtényezô... A tömegnek politikussá nevelése, a tömegnek, mint politikusnak a megnyilvánítása, a tömegpolitika érvényestése a sajtó dolga."[27]
Hasonló következtetésekre jutott Vázsonyi Vilmos is, ám egy fontos megszorítással. Vázsonyi - aki egyébként, mint majd látni fogjuk, végsô soron azért a szabadság és a demokrácia kivívásának nélkülözhetetlen eszközeként kezelte a sajtót - alapvetô kifogását is viszonylag korán megfogalmazta. A Demokrata Körben 1898. március 15-én, a polgári forradalom ötvenedik évfordulóján arról beszélt, hogy a sajtószabadság kivívása és a cenzúra eltörlésének követelése továbbra is a demokraták aktuális feladata.[28] Szerinte ugyanis a sajtó ellen feltámadó külsô reakciót megelôzte a sajtó egy részének ,,belsô reakciója és korhadása... [amely odavezetett, hogy] arra a szent szószékre, melyrôl igazságot hirdetnek a népnek, csak az léphet fel, akinek ahhoz megfelelô pénze van".[29] Befejezett ténynek tekintette a sajtó kapitalizálódását és azt, hogy a lapok életében is meghatározó szerepet kapott a gazdasági érdek. Ennek ellenére képtelen volt elfogadni, hogy ,,akinek nincs pénze, annak nincs sajtószabadsága sem".[30] 1912-ben a Budapesti Újságírók Egyesületének március 15-i vacsoráján Vázsonyi ismét annak a véleményének adott hangot, hogy a technikai haladás önmagában e téren nem vitte elôbbre a szabadság ügyét.[31] Alapvetôen azonban meg volt gyôzôdve arról, hogy a sajtóra vár a szabadság iránti közömbösség és kényelemszeretet elsöprésének feladata, a ,,régi demokratikus érzés" lelkekben való felélesztése, a közvélemény felrázása. Mert a sajtó a legnagyobb agitátor. ,,A pap erkölcsi, vallási erejével bír... A sajtó a tanító, a sajtó az iskola..., amely hirdeti a szabadság és a demokrácia tanait..., a sajtó az igazi jogvédelem, mert a sajtóban megszervezett közvélemény megoltalmazza az oltárához menekülôket."[32]

A destruktív sajtó

A századfordulón születô vélemények második csoportja már lényegesen több kritikai elemet mutatott fel. Az idetartozó szerzôk vizsgálódásaik középpontjába inkább a kulturális szférát emelték, miközben természetesen nem tagadták annak politikai relevanciáit sem. Elsôsorban intellektuális és erkölcsi értékeket kértek számon a modern újságíráson. Az eluralkodó üzleti szellem káros következményeit szinte kivétel nélkül tematizálták, és a tömegsajtót valamiféle magasabb rendû érték - például a nép nevelése, a szellem szabadsága - nevében, ugyanakkor nagyon különbözô politikai célok függvényében bírálták. A közös kiindulási pont a destruktív hatások kimutatása volt, ezen túl azonban már meglehetôsen divergáló vélekedések születtek. A kritikusok egy része elismerte a változások némely pozitívumát, és bizonyos korrekciók után hajlamosnak mutatkozott a tömegsajtó elfogadására, de népes volt azok tábora is, akik a teljes elutasítás álláspontjára helyezkedtek, mert úgy vélték, a folyamat eredménye kizárólag a társadalom felbomlása lehet.
Több szempontból is az elsô és a második csoport közötti átmenet példája a munkapárti publicista, Réz Mihály álláspontja, aki a tömegkommunikáció kialakulását a nemzetiségi problematikára válaszként meghirdetett ,,kulturális védkötelezettség" összefüggéseiben vizsgálta, és tulajdonított neki nemzetpolitikai jelentôséget. Ebben az értelmezési keretben a sajtó
- hibáinak kiküszöbölése után - akár nemzeti közkincs is lehet, amelynek történelmileg kialakult tekintélyét egyébként is mindenkinek kötelessége megôrizni. Réz nem fogadta el, hogy a lapok ,,az eszmék fejlôdésének vezetése helyett" szolgaian követik a parlamenti események menetét, kifogásolta az objektivitás és az igazságosság hiányát, és hogy üzletté válásuk a sajtó munkásait gátolja szellemi szabadságukban, ami ellen viszont ôk nem tiltakoznak kellô eréllyel ,,a szellemi erô megvonása" útján. ,,Ne mondja senki, hogy a sajtó [e] hibái a nemzetiségi kérdéssel semmi kapcsolatban sincsenek... A nemzetiségi politica vonatkozásai messzeágazóak s ha nem lehet tagadni, hogy a nemzetiségek fölé a cultura emel, és ha nem lehet tagadni, hogy a sajtó - viszonyaink között - a magyar cultura mûvelésének legintensivebb és legextensivebb módja, lehetetlen nem látni az összefüggést a kettô között. Az iskolából kikerülve a közönség nagy része a hirlapon kívül alig olvas valamit... [Ilyen körülmények között] kötelesség a tények igaz feltüntetése, kötelesség az igazságos critica is. Mert mind a kettô a közönség ôszinte felvilágosításának eszköze. Az ország felvilágosodottsága pedig elsôrendû nemzeti érdek"[33] - írta egyik mûvében.
Kenedi Géza az üzleti szellemmel szemben a kizárólag a lelkiismeretére hallgató klasszikus értelmiségi autonómiájának megvédése érdekében állt ki. Igaz, úgy látta, a vállalati szellem eluralkodása a sajtóban önmagában nem ,,destruktív" jelenség, de alapvetô negatívumnak tartotta - amit Réz Mihály is szóvá tett -, hogy a szellemi tartalom a lapokban az üzleti érdek alá rendelôdött. Ez Kenedi szerint oda vezet, hogy az egykori sajtószabadság elzüllése óhatatlanul be fog következni, mert ,,a verseny a sajtót ellenállhatatlanul sodorja majd a destruktív irányok felé". Az igazság és az erkölcs háttérbe fog szorulni a szenzáció kultusza mögött, azok a becsületes szellemi munkások pedig, akik nem vállalják a prostitúciót, ,,egy-két korrektnek megmaradt újság födele alá menekülnek, amíg a többi selejtesebb lapvállalat mindig gyöngébb és így hajthatóbb »szellemi« munkásokkal folytatja a versenyt" - figyelmeztetett.[34]
Kenedi, az átalakulás következményeit árnyaltan szemlélve, arra a következtetésre jutott, hogy azért összességében ,,fölötte hibás volna annak impressziója, aki a kapitalizmus puszta fölemlítését is az ellenszenv vagy éppen a gyûlölet érzelmeivel fogadná",[35] bár elôtte is bizonyára ismeretes volt azok véleménye, akik épp a tôkés mentalitás eluralkodásának tulajdonították, hogy a sajtó alkalmatlanná vált társadalmi hivatásának betöltésére, nevezetesen a nép nevelésére. Az agrárius Magyar Gazdák Szemléje az újságírásban megjelenô üzleti szellemet a ,,plutokratikus erkölcsökkel" azonosította, és a korszakban végig radikálisan bírálta. A lap hasábjain megjelenô álláspont a sajtó ,,elfajulását" visszafordíthatatlan folyamatnak tartotta. A például szolgáló tanulmány ugyan a francia sajtóviszonyokat mutatta be, azt kutatva, hogy ,,vajjon a hatodik nagyhatalom abban az országban, mely az ember jogait legelôbb proklamálta, mennyi becsülettel végzi nagy és nemes föladatát"[36] - az üzenet azonban minden kétséget kizáróan a magyar publikumnak szólt. Szerzôje szerint ,,a plutokratikus fölfogás" elterjedése teljesen megrontotta a napisajtót, amelynek a feladata pedig a népnevelés lenne, ,,hogy megtanítsa az embereket lelkesedni nagy és nemes eszmékért". Ehelyett azonban épp az ellenkezôjét teszi. A szabadságot a tömeg megrontására használja, ,,ápolja a téves meggyôzôdéseket, megrongálja a közerkölcsöket, mert a sajtó egy nagy prostituált... Kereskedik a legszentebb, a fennkölt eszmékkel és nemes törekvésekkel, lemond azok érvényesítésérôl abban a mértékben, amint azoknak az érdeke kívánja, a kik fizetik. ...a pénz urainak, a vállalkozóknak és a tág lelkiismeretû embereknek hatalmába esik... Attól a perctôl kezdve, a mikor meggyökeresedett a fölfogás, hogy a nagy eszmékkel vásárt lehet csinálni s hogy a sajtó szabadságát, meggyôzôdését eladhatja, becsülete elveszett s a haladás helyett a romlásnak és hanyatlásnak tényezôjévé vált."[37]
Geôcze Sarolta, a korszak egyik meghatározó, újkonzervatív ideológusa írásában mindezt még tovább nyomatékosította: a lapok a kisember védelme helyett az erkölcsi romlás legfôbb terjesztôivé váltak. ,,A szabad sajtó, melynek születését ötven évvel ezelôtt ujjongva üdvözölte a nemzet, elfajult. Rettenetes az a pusztítás, amit a szabadságával visszaélô sajtó az erkölcsökben véghezvitt... Hogy a szociálista mételyt a köznépbe a hírlapi bujtogatás vitte be, azt a vizsgálat kiderítette. De a gonosztettek, a botrányok részleteinek nyilvánosságra hozásával még a tisztességes sajtó is tömérdek új bûnnek, s erkölcsi romlásnak a csíráját veti el. E részben vele csak a színház mérkôzhetik, mely egykori eszményi hivatásától eltérve ma nem a nemzeti erények, de a nemzetközi bûnök terjesztôje lett."[38]
A Magyar Kultúra már említett vezetô publicistája is hasonlóképpen vélekedett. Burján Károly eleve összeegyeztethetetlennek tartotta a sajtó tájékoztató, tömegnevelô misszióját és a profitorientált lapkiadást. A kialakult helyzetet azzal magyarázta, hogy a ,,zsidó térhódítás" nyomán létrejött gazdasági rendszer a sajtót ,,fürge üzletemberek gründolási prédájává" tette.
A sajtó nemzeti hivatását, a néptömegek szellemi és erkölcsi nevelését nem tudja betölteni, mert tôkés üzletté vált. ,,Nagyon természetes, hogy ennek a profitéhes sajtónak sokkal több köze van a kamatlábhoz, a kettôs könyvvitelhez, mint a kulturához, az összemberiség szellemi és erkölcsi érdekeihez." A lapokban a materialisztikus és érzéki irányok emelkedtek kizárólagos érvényre, mert üzleti szempontból mindig jobban beválik a ,,szabados fékevesztettség" jogosultságának hirdetése, mint az önmérsékletre, fegyelmezettségre nevelés. ,,Az a felületes, léha, minden komolyságot nélkülözô hang, a helyesírás ismeretén alig túlemelkedô félmûveltség... éppenséggel nem egyeztethetô össze a nevelô komoly munkálkodásával. Éretlen sihederek... letört exisztenciák, akik tucatszámra hemzsegnek a szerkesztôségekben, valóban mindenre inkább alkalmasak lehetnek, mint a nemzeti kultúra terjesztésére s a tömegek morális komolyságának elmélyítésére. (...) Fiatal gyerkôcök, akiknek egy-egy természeti törvény pontos megfogalmazásáról sincs sejtelmük, akiknek agyában a legelemibb fizikai fogalmak a legrendezetlenebb kuszaságban vannak, kardoskodnak és apostoloskodnak a természettudományos világfelfogás mellett" - érvelt a modern újságírás ellen.[39]
A katolikus tábor megosztott volt annak megítélésében, hogy az üzleti szempontok érvényesítése eleve kizárja-e a fennkölt elvek szolgálatát. Az egyház pozícióvesztését - igaz, kezdetben csak néhányan - inkább éppen azzal magyarázták, hogy a katolikus sajtó hátramaradt az újságírás modernizálása terén. Sürgették a korszerû formai eszközökkel és szerkesztési elvekkel dolgozó katolikus tömegsajtó megteremtését. Példaként az ,,ellenséges" szellemiséget terjesztô liberális lapokat állították: ,,E tekintetben egyet - de csak egyet - tanulhatnánk tôlük: s ez a merészség, az üzleti szellem... Lapjaikat, melyeket tendenciával, hamis jelszavakkal, de mesterileg szerkesztenek, vásárolni kezdik... Tanuljuk hát tôlük el ezt a fogást. Küzdjünk igaz jelszavakkal, legyünk mi is tendenciózusak, de tendenciánk ne legyen hamis, hanem legyen jelszavunk az igaz kereszténység" - szólt a merész javaslat.[40] Ez a gondolkodásmód csak fokozatosan nyerhetett teret. Az újítás ugyanis elvi jelentôséggel bírt, hisz az uralkodó fölfogás a ,,nyilvánosságot képviselô sajtót és a magányba utaló kereszténységet" eleve összeegyeztethetetlennek tartotta, s úgy látta, hogy mivel az elôbbi az ,,egyéni fönség elve" alapján mûködik, így ellentmond a katolicizmus tekintélyelvû lényegének. Csak kitekintésként jelezzük, hogy egy évtizeddel késôbb a katolikus sajtómozgalom vezetôjeként számon tartott Bangha Bélánál is megfigyelhetôk majd a fentebb idézett elvek. 1917-es írásaiban már ô is rendszeresen hangoztatta, hogy az egyház szellemi monopóliumát biztosító régi eszközök hatástalanná váltak a modern sajtó mellett: ,,Iskoláinkban temérdek katolikust nevelünk - a sajtó tanszéke azonban gyôzelmes vetélytársként tereli az ellentáborba a mi iskolánk neveltjeit. Templomainkban prédikálnak papjaink - a sajtó szószékérôl erôsebb, állandóbb, hangosabb szóáradatok jönnek, s ragadják magukkal a mi híveinket ezrével, tízezrével az idegenek zsoldjába."[41] Konklúziója minden cikkben, röpiratban, beszédben és interjúban ugyanaz volt: a megoldás csak ,,az erôs, imponáló, kitûnôen informált, megírt és szerkesztett, tehát érdekes és értékes s éppen ezért olvasott és elterjedt katolikus sajtó, ...amely nélkül kormányozni, érvényesülni, társadalmi életet élni nem lehet, amely nélkül a katolikus egyház a huszadik század közepén is katakomba sírokba kénytelen temetkezni."[42] ,,Nekünk nem szabad az igazság hódító erejében bíznunk, hanem mindenekelôtt zsurnalisztikai téren kell felvennünk a versenyt az ellenséges lapokkal: mulattatnunk, informálnunk, tájékoztatnunk kell... Mert ne értsük félre a helyzetet, nemcsak az a kérdés, hogy mi az igazság, hanem hogy el tudom-e ezt az igazságot százezrekkel fogadtatni. Ha azt akarom, hogy a modern újságolvasó közönséget megközelíthessem..., akkor hiába, kezdenem kell a Fényes Lászlós riportokon, szenzációs táviratokon, elsôrangú szerkesztôi, újságírói és terjesztôi technikán. Az elvekkel, prédikálással, párttoborzással pedig várnom kell, amíg pusztán zsurnalisztikai eszközökkel hatalmas olvasótábort gyûjtöttem magam köré..." - érvelt a Túri Bélával a katolikus sajtó jellegérôl folytatott vitában.[43]

Az ellenség szellemi diktatúrájának eszköze

A századfordulón születô értelmezések között is tipikusnak és meglehetôsen elterjedtnek számítottak azok a vélekedések, amelyek a sajtó tömegbefolyásoló szerepéhez egy-egy politikailag releváns, ámde rejtôzködô csoportot rendeltek, amelynek titkos hatalmi fegyvere a tömegkommunikáció. Ezek a leleplezô típusú értelmezések - miközben képviselôi a titkos csoport státusában különbözô társadalmi erôket véltek felfedezni (a liberális kormányt, a szabadkômûveseket, a radikálisokat, a nagytôkét, a zsidóságot) - három ponton nagyon hasonlóak voltak. Ellentétben az elôzô gondolkodási stílussal, a sajtó destruktív hatását nem spontán társadalmi folyamatok akaratlan következményeként fogták fel, hanem az ellenség tudatos és átgondolt stratégiájának tulajdonították. Ezen túl meggyôzôdéssel hirdették, hogy a sajtó az élet minden dimenziójában biztosítja e titkos erô diktatúráját, másrészt pedig ez az uralom tulajdonképpen illegitim, fenntartása pedig kizárólag az újságok tömegmanipulációjának következménye.
A ,,népámító liberálizmust" leleplezni kívánó, 1884-ben antiszemita programmal képviselônek választott Zimándy Ignác plébános szerint például a szabadelvûség nem egyszerûen korlátozza a polgárság szabadságát, hanem egyenesen despotikus kényszert alkalmaz. A sajtóban biztosított
- szerinte a kelleténél nagyobb - szabadság is ezt a célt szolgálja, hiszen a sajtó (amelyet a kormány megvásárolt) a szellemi terror eszköze. A liberalizmus felismerte, hogy a sajtó milyen fontos eszköze a közvélemény ,,csinálásának vagy elferdítésének, s segítségével ápolja azt a birkatürelmet..., mely a liberalizmus zsarnokságát biztosítja". A sajtótól fél az ellenzék, amellyel szinte már azt is elhitette, hogy ,,a nem liberálisok uralkodásra képtelenek, ôk csak sötétencek, reakcionáriusok, ultramontánok, ostoba klerikálisok, pápai zsoldosok, papucsnyalók". Zimándy szerint a liberalizmusnak Magyarországon jóval kisebb a tábora, mint az elsô látásra tûnik, mert a politikusok egy része csak a ,,sajtó tigrisfogaitól" való félelmében vallja liberálisnak magát.[44]
A politikai ideológiai paletta bal szélén is hasonló logikájú helyzetértékelések láttak napvilágot, bár a ,,rejtôzködô hatalom" ebben az esetben a személytelen tôke volt. A szocialista mozgalom ugyan hajlamosabbnak mutatkozott a sajtópolitikában játszott szerepének méltatására, de azért sokan könyvelték el úgy a jelenséget, hogy végsô soron azért mégiscsak a nagytôke eszköze. Miként Varga Jenô állította, a sajtó közgazdasági híreivel a közvéleményt saját érdekeinek megfelelôen tájékoztatja, és gondosan ôrködik afölött, hogy érdekei ellen szóló hír ne láthasson napvilágot.[45]
Míg a baloldal a ,,hatodik nagyhatalom" mögött mindenekelôtt a tôkét látta, a radikális jobboldali helyzetelemzôk inkább hajlottak a probléma etnikai dimenzióban történô megfogalmazására. E szempontból Zimándy korábban idézett, a liberalizmust ,,leleplezô" gondolatmeneténél tipikusabbnak tekinthetjük Bangha Béla felfogását, aki egy 1913-as írásában például a személytelen tôke pozíciójába a ,,homályban rejtôzködô sajtódiktátorokat" helyettesítette be, akiknek a tömegsajtón keresztül gyakorolt hatalmát a következôképp érzékeltette: a sajtó a modern élet legfôbb irányítója, szellemi nagyhatalom, mindenütt jelen van, és ezáltal ,,százezrekbe beledisputálja a maga felfogásait..., világnézeteket és meggyôzôdéseket, vallást, morált ingat meg, gyanút kelt, vagy bizalmat ébreszt, szeretetet fakaszt, vagy gyûlöletet szít, ahogy neki tetszik. Szóval a maga kénye-kedve, a maga taktusa szerint táncoltatja a világot s intézi kényúri hatalommal egész népek szellemi életét... és ezáltal százezrek lelkébe hatol be a homályban rejtôzô sajtódiktátorok keze.[46] Összegyûjtött munkáinak XXVI. kötete, amely a Harc a zsidó sajtó ellen címet viseli, nem hagy kétséget afelôl, hogy a páter kiket azonosított a sajtó uraiként.
A polgári fejlôdés értelmezése kapcsán közismert, hogy a korszak magyar politikai gondolkodásának számos irányzata tekintette szempontnak a zsidóság szerepvállalását. A liberalizmus ,,zsidó liberalizmusként", a kapitalizmus ,,zsidó kapitalizmusként" való aposztrofálása és az erre vonatkozó antiszemita értelmezési mintakészlet nyomot hagyott az átalakuló kultúrát és kapitalizálódó sajtót kísérô publicisztikai és politikai irodalomban is. Az értelmezések közösek voltak abban, hogy a kultúra területére behatoló újságírást - a modernizáció elôrehaladása mellett vagy helyett - a zsidóság valamiféle szellemi térfoglalásának tekintették. Az antiszemita mozgalmat kísérô negatív sajtóreakciókat például már 1880-ban azzal magyarázták, hogy a ,,zsidó pénzen" mûködô lapok a ,,nemzeti érzelem arculcsapásával" olyan véleményt formáltak, amelyet a ,,kenyéradó ôzsidóságának politikai reputatiója" megkívánt.[47] A zsidóhatalom-sajtóhatalom markánsabb összekapcsolását tükrözte egy 1886-ban napvilágot látott röpirat, amelynek szerzôje a sajtó kérdésében Jókaival vitázva arról vallott, hogy miért is vált ô tulajdonképpen antiszemitává.[48] A röpirat szerzôje felelôssé tette az írót, mert szerinte az visszaélt hírével és tekintélyével, amikor ,,a gyermeteg kormánypropagandát" magáévá téve nem vette észre, hogy a hírlapirodalom mekkora átalakuláson ment át, ,,hogyan lett a Hon hontalanná, a Nemzet nemzetietlenné".[49] Teljesen nyilvánvaló - vélekedett -, hogy ,,két hatalom uralkodik a világon. Ez a két hatalom zsidóhatalom: a pénz és a sajtó, s úgy hiszem, a pénz nagyhatalmiságát is a sajtó lármája fújta fel annyira."[50]
A nemzeti veszélyérzet egyetemessé transzformálásához már csak egy lépcsôfok hiányzott. Mint ezt a következô, Verhovay Gyulától származó idézetbôl láthatjuk, a lokális nemzeti probléma univerzális jelentôséget nyerhetett a világsajtó közvélemény-alakító hatásának bevonásával: ,,Az igazság keresése, az elvek szolgálata, az irányok, célok kitûzése immár nem képezi a sajtó feladatát. Üzletnek tekintik, semmi másnak... Se igazságot, se eszmét, se erkölcsöt, se nemességet ne keressünk többé hasábjain. Egyetlenegy szellem hatja át, a világhódító zsidó szellem. A legkisebb ütést, melyet a zsidóság valamely tagja kapott, megérzi az egész test és visszaadja az egész világsajtó."[51] A jobboldali radikalizmus egyik elsô képviselôje, Petrassevich Géza pedig a sajtót már mint a nemzeti létet alapjaiban veszélyeztetô, totális erôt fogta fel, amikor a legfôbb veszélyt abban látta, hogy a zsidó újságírók ,,észrevétlenül a sorok közé lehelik szellemüket", ezért aztán a keresztény társadalom ,,maga sem tudja majd, hogy mikor lesz zsidóvá szívében és lelkében."[52]

Javaslatok a terápiára

Láthattuk, hogy a bírálatok más-más területre fókuszáltak aszerint, hogy a politikai irányzatok miben látták a sajtó legfontosabb társadalmi funkcióját, mint ahogyan a modernizációs folyamathoz való viszony függvényében ugyancsak eltérôen alakult a hírlapírás tôkés átalakulásának megítélése és a formálódó tömegkommunikáció következményeinek értékelése is. Nem véletlen tehát, hogy a korszakban ,,antizsurnalizmusként" emlegetett sajtókritika hevességére vonatkozóan is megoszlottak a vélemények. Az új jelenségeket a saját politikai pozíciója javulásaként értelmezô baloldal a bírálatokat természetesen sok esetben indokolatlannak tartotta, és a sajtóellenesség magyarázatát a jelenségen kívüli, szélesebb társadalmi kontextusban kereste. Bíró Lajos 1908-ban a sajtó alapvetô problémáját arra vezette vissza, hogy a lapokat fenntartó és éltetô magyar középosztály nincs tisztában saját érdekeivel. Meggyôzôdései és jelszavai ,,nagybirtokos meggyôzôdések és jelszavak", miközben ,,fájdalmai polgári fájdalmak". Nincsenek kidolgozott politikai programjai, ,,befejezett politikai meggyôzôdései", ezért aztán Magyarországon hiányoznak a tiszta és világos meggyôzôdéssel rendelkezô lapok.[53]
Bíró a sajtót érô támadások természetét 1911-ben részletesebben is elemezte. A kor ,,antizsurnalizmusát" illetôen három forrást jelölt meg, ám a modern sajtót mindhárom kritikával szemben védelmébe vette. A sajtóellenesség fô erôit a konzervatívokban látta, de komoly szerepet tulajdonított a tömegigényeket kiszolgáló újságírástól elforduló ,,intellectueleknek" is. A sajtót bírálók harmadik csoportját szerinte a ,,tökfilkók" képezték, akik egyszerûen csak mellôzöttnek érezték magukat, így csupán az után sóvárogtak, hogy kiírják a nevüket a lapokban, ezért azonnal hajlandóak voltak véleményt változtatni.[54]
Az ,,intellectuelleknek antizsurnalizmusát" a következôképpen jellemezte: ,,Vannak finom lelkû, nagy tudású, csiszolt ízlésû, nagy érzékenységû emberek, a népet szeretô, finomságokat keresô lelkek, a haladás felesküdött katonái, akik megdöbbenve fordulnak el a sajtó lelkiismeretlenségeitôl, felszínességeitôl, ízléstelenségeitôl, akik megriadva fordulnak el a sajtó lármájától, harsonáitól és rikácsolásaitól... Ez az antizsurnalizmus nem egészen igazságos, de teljesen érthetô. Nem igazságos, mert a sajtó bûnei olyanok, mint a gyorsvonat bûnei, amely embereket visz, de embereket gázol el, mert a sajtó lelkiismeretlensége, felszínessége és ízléstelensége csak a legmûveltebbeknek és a legízlésesebbeknek lelkiismeretlenség és ízléstelenség... Az intellectuellek egy csapatát elveszíti az újság... A tudóst, az esztétát elveszíti, a népet megnyeri."[55] A szerzô a mûvelt rétegek viszolygását világjelenségnek értékelte. Speciálisan magyar antizsurnalizmusnak tartotta viszont a ,,nagybirtokos arisztokráciának, a vele szövetkezett dzsentrinek és a belôlük élô nagybirtokos gondolkozással telített tisztviselô tábornak" a sajtóhoz való viszonyát. ,,Ez a hadsereg gyûlöli a kapitalizmust és mindazt, ami vele jár: a forgalom gyorsabbodását, a verseny élesedését, a termelés átalakulását. Gyûlöli, nem, mert kevésnek tartja, mert fejleszteni szeretné, mert bûnei vannak, mint ahogyan a szocializmus gyûlöli, hanem mert soknak tartja, mert vissza szeretné fejleszteni. A sajtó, a modern sajtó a kapitalizmus édes gyermeke... A sajtót megteremtette a kapitalizmus; a kapitalizmus-
ra visszahat, a kapitalizmust emeli, fejleszti, növeli, útját egyengeti a sajtó. A sajtó morálja: a kapitalizmus morálja. A sajtó erkölcsei a nagybirtok szemében vérlázítóan laza erkölcsök; a sajtó - még ha nem is akarja - minden nap letördös valamit abból az erkölcsi fölépítménybôl, tekintélytiszteletbôl, vallásosságból, amely a földbirtok érdekei fölé rakódott. Az antizsurnalizmus tehát a hatalmának vesztét érzô, ingadozó, a kormányzáshoz, az uralkodáshoz görcsösen ragaszkodó nagybirtokos-osztály és dzsentri gyûlölete az ajtón már kopogtató polgári Magyarország ellen."[56]
Ambrus Zoltán az ,,antizsurnalisztikus tendencziák" magyarázatát máshol kereste. Elismerte hogy a sajtó követ el visszaéléseket, s ennyiben az ellenmozgalmak jogosnak tekinthetôk. De - állapította meg - nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb-nagyobb visszaélések ne történnének. A sajtóellenesség forrásait a szerzô a tömegkommunikáció társadalmi alrendszerek közötti közvetítô, popularizáló funkciójában kereste és találta meg. Úgy látta, hogy a hírlapírás hatalma a politikai, a közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a mûvészeti élet dimenzióiban az elmúlt idôszakban nyilvánvalóvá vált. Szerinte az érintettek ezt túlzó beavatkozásként élték meg, ezért aztán még a ,,higgadtan gondolkodók" körében is komolyan felvetôdött a sajtószabadság korlátozásának gondolata. Úgy vélekedett, hogy a sajtó társadalmi szerepének megítélésekor a negatívumok mellett mérlegre kell tenni az egyetemességnek nyújtott szolgálatokat is. ,,Mintha bizony a sajtó bûneinek egész halmozata nem szöknék fel a mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó súlyos nagy érdemeit helyezzük; mintha mindaz a kár, a melyet a sajtó okoz, nem volna elenyészô csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a gondolat szabadsága és a mi ezzel már szinte egy - a sajtó teljes és tökéletes szabadsága hajt az egyetemességnek. Mindig lesznek hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?!"[57]
A sajtó problémáit 1877-ben Tomor Ferenc még a korszellem megjavításával, a ,,nép gyermekded, naiv kedélyének" megóvásával, a ,,hírlapolvasás igényének visszafogásával" gondolta orvosolni, annak biztosításával tehát, hogy ne legyen olvasója a társadalom erkölcseit megrontó tömegsajtónak.[58] Az 1910-es években azonban a ,,tenger bojkottját" már senki nem tartotta lehetségesnek. Aki tehát nem fogadta el a sajtó ,,bûneivel" való együttélést, vagy a törvényi szabályzást, vagy valamiféle társadalmi ellenmozgalom kialakítását választhatta.
A baloldalon a jövôt illetôen általában optimistán vélekedtek, a negatív jelenségeket a fejlôdés kezdeti tüneteinek tartották, amit a kapitalista verseny majd automatikusan megold. Azzal érveltek, hogy több kár keletkezne a sajtóviszonyokba való állami beavatkozás nyomán, mint amennyi eredményt el lehet érni egy ilyen akcióval. Bölcs, okos, jó cenzúra nem lehetséges, és a társadalmi folyamatokat amúgy sem képes megakadályozni.[59]
A sajtószabadság korlátozásáig még azok közül sem jutott el mindenki, aki nem osztotta a baloldal optimizmusát. A sajtó, az irodalom, a mûvészetek és a tudomány szabadsága olyan bálvánnyá lett, ,,amelynek torkában erkölcsi eszméink legszentebb és legnemesebbjei egymás után tûntek el" - konstatálta Sebestyén Jenô. Keserûen állapította meg, hogy a keresztyénség és az ,,újpogányság" korszakos harcában a protestánsok a fô ellenséget, a sajtó hatalmas fegyverét kifelejtették számításaikból. Bár pontosan érzékelte a vallás helyzetének hátrányos változását, a cenzúra bevezetését mégis elutasította. Helyette társadalmi ellenmozgalomban gondolkodott, és a vallásos közvélemény zsarolási potenciáljának kihasználását javasolta. ,,A sajtónak a nyers joga mindig megvan ahhoz, hogy oly szellemet terjesszen, amilyet ô helyesnek tart. A protestantizmus sohasem állhat a gondolat elnyomása mellett, de annál inkább készen kell állnia teljes szellemi fegyverzetben, szellemi párbajra és harcra azokkal, akik az ô világnézetét támadják. Ez aztán már nemcsak joga, de kötelessége is, mert nem a hatalom, a kormány, a börtön és nem a cenzúra öl meg egy újságot, hanem a közönség... részvétlensége. Ha tehát mi eredményesen akarunk küzdeni..., neveljük azt a négy millió protestánst Magyarországon olyan újságolvasó közönséggé, mely követeli, hogy saját szellemét tiszteletben tartsák..., és elveit érvényesítsék még a hírlapirodalomban."[60]
A katolikusok között is többen voltak, akik a kialakult helyzetben nem látták célszerûnek az állami beavatkozást. Abból kiindulva, hogy a lapokat végsô soron a vásárlóközönség tartja el, a magyar és vallásos társadalom ellenmozgalmára, illetve a katolikus lapok modernizálására helyezték a hangsúlyt. Nagy szerepet szántak az elôfizetôi tábort toborzó Katolikus Sajtóhölgybizottságnak, a katolikus sajtóegyesületeknek, a községek tanítóinak és ,,derék lelkipásztorainak", akiknek meg kell majd gyôzniük a katolikus világiakat arról, hogy ,,a leghatalmasabb fegyver ma a sajtó s hogy csak életrevaló, versenyezni tudó sajtóra támaszkodva remélhetik ügyeik jobbrafordultát".[61] A sajtó ugyanis lehet a jó és a rossz hatalma is, állította Bangha.[62] Ennek megfelelôen a Nyugat vetélytársaként indított MagyarKultúra egyik elsô számába írott tanulmányában bizonyos megszorításokkal ugyan, de fontosnak ítélte a sajtószabadságot. Azzal érvelt, hogy a politikai nyilvánosság és a szólásszabadság elve a katolikus sajtónak is létérdeke, mert csak ennek alapján tarthatja fenn magát egy keresztényellenes kormányzattal szemben. E szabadság azonban nem lehet korlátok nélküli, nem szabad megengedni, hogy a zsidó sajtó megvalósítsa ,,a tudatos népvadítás, izgatás és bûnterjesztés rendszerét". A sajtószabadság korlátozásával védendô körbe szerinte a vallás érdekeinek, a közerkölcsöknek és a nemzeti eszmének kell tartoznia.[63]
Szemnecz Emil a kormány által beharangozott sajtóreformot megelôzô társadalmi vitában az ACél hasábjain azért publikálta a maga elképzeléseit, mert úgy vélte, ,,a rendôrállam orvosszerei" csak reakciósak lehetnek. Az ô dilemmája elsôsorban az volt, hogy a sajtószabadság elônyeit egyaránt élvezi a komoly és a botrányra éhes üzleti sajtó is. Pedig ,,ahol nincsen a köz javát, a haladást célzó gondolat, ott nincs értelme a sajtószabadságnak" sem.[64] Olyan megoldást keresett tehát, amely úgy képes visszaszorítani a ,,botrányokban és pornografiában utazó sajtót", hogy közben a közszabadságokon nem esik sérelem. Szemnecz a lapok utcai árusításának, a kolportázsnak a megszigorítását tartotta célravezetônek. Arra hivatkozott, hogy eredetileg nem a közönség rossz ízlése követelte az ,,utcai botrányok krónikásait, hanem ezek a krónikások rontják meg a közönséget, ejtik tévedésbe a sajtó- és gondolatszabadság igazi fogalmai felôl".[65] A régi cenzúra egy személy tilalmát jelentette. Az egyszemélyi döntéshozatal kiküszöbölésére a szakbíróságok mintájára az akadémia, az egyetem képviselôibôl, az irodalom és a tudomány mûvelôibôl, továbbá az írói egyesületek vezetôibôl országos irodalmi tanács felállítását javasolta, mely döntene a kolportázs lapok árusítási jogának megvonásáról.[66]
Kenedi Géza ugyanarról a kiindulási pontról más következtetésekre jutott. A szerzô már 1911-ben szükségét látta, hogy a szellem tôke alóli felszabadítása érdekében az állam belenyúljon a lapkiadó és a hírlapíró közti (szerinte közjogi) viszony szabályozásába.[67] Kenedi a munkapárti kormány tervezett változtatásai mellett foglalt állást. Érvei lényegében ugyanazok voltak, mint Szemnecz Emiléi: a hazug és kárt okozó gondolatok szabad forgalma nem védhetô a sajtószabadság szentségével.[68] A sajtóvétségekkel kapcsolatos felelôsségi rendszer tervezett szigorításának alátámasztásaként azt hangsúlyozta, hogy a ,,szabadságok megfelelô felelôsségek ellensúlya nélkül nem jelentenek alkotást, sôt olyan bomlasztó társadalmi erôket szabadítanak fel, amelyek mûködését nemcsak az állammá szervezett társadalom, de egyáltalán semmilyen szervezet nem képes leromlás nélkül sokáig kiállani".[69]

A századforduló sajtóvitái a társadalmi fejlôdés egyik leglátványosabb jelensége körül bontakoztak ki, amelynek politikai relevanciája ráadásul mindenki számára vitathatatlan volt. A tömegsajtó kialakulása a politikai döntésektôl függetlenül indult meg, sok tekintetben meglepô eredményeket hozott, és nem várt anomáliákat szült. Viszonylag gyorsan vált olyan súlyú problémává, amelyre a politikai gondolkozásnak reflektálnia kellett. Úgy tûnt, a politikai ideológiai irányzatok hagyományos válaszai elégtelennek bizonyulnak a probléma érdemi megválaszolására. A szabadelvûeknek be kellett látniuk, hogy a sajtószabadság önmagában - ,,megfelelô felelôsségek ellensúlya nélkül" - nem oldja meg a nehézségeket. A szabadságeszmét a politikai praxis követelményeihez igazították, és a szellem szabadságának védelmére hivatkozva tettek kísérletet az állami beavatkozás igazolására. Az újkonzervatív tábor egy része is szembesült azzal, hogy a klasszikus elutasító magatartás önmagában kevés politikai céljaik realizáláshoz. A ,,sajtó szószékével" szemben csak abban az esetben vehetik fel sikerrel a versenyt, ha elfogadják az oly sokat bírált üzleti szellemnek az újságírásban lecsapódó szakmai konzekvenciáit, és a katolikus sajtót a modern elvek alapján ellenhatalommá szervezik. A polgári radikálisok úgy vélekedtek, hogy a fejlôdés majd automatikusan megoldja a jelentkezô kisebb problémákat. Ez a gondolkodási stílus a válaszhiány tipikus megnyilvánulása volt. Azt jelezte, hogy az átalakulásban ekkor még nem láttak olyan súlyú problémát, amely az érdemi megoldás keresését motiválhatta volna. A változásokat pozíciójukból eredôen sokkal inkább elônyösnek, semmint problematikusnak ítélték, és feladatukat inkább abban látták, hogy védelmükbe vegyék a modern sajtót a támadásokkal szemben. A baloldal mobilizációs sikereit látva nem minden alap nélkül gondolhatták azt, hogy a tömegsajtó új politikai teret nyit törekvéseik számára. Olyannyira biztosak voltak abban, hogy a változás kizárólag a baloldalt erôsítheti, hogy 1917-ben a Huszadik Század hasábjain örömmel üdvözölték a katolikus sajtómozgalmat, mivel az új rétegeket von be a ,,politikai szervezkedésbe és az ujságolvasásba", és ez végsô soron használ majd mind a ,,mûveltség terjedésének, mind a demokráciának".[70] Meggyôzôdésük, hogy tudniillik a modern sajtó kizárólag a baloldal politikai fegyvere lehet, rövid életûnek bizonyult. Alig pár év múlva a katolikus ellenkultúra megteremtésén fáradozó Bangha Béla törekvéseit - az összsajtó egyhatodát birtokló Központi Sajtóvállalat létrehozásával - siker koronázta. Azt azonban, hogy a Sajtóvállalat lapjai - mint például a Nemzeti Újság, az Új Nemzedék vagy a Magyar Kultúra - miként végzik az immár kereszténynek és nemzetinek aposztrofált társadalom politikai mozgósítását, a polgári radikálisok vezetôinek nagy része már csak az emigrációból szemlélhette.

[1] A hivatkozott forrás, A hatodik nagyhatalom, J. Lukas németországi sajtóviszonyokat elemzô munkájának Tomor Ferenc által készített parafrázisa és részben a magyar sajátosságok alapján történt kiegészítése. Mivel Tomor magát csak ,,közreadóként" szerepelteti, a lábjegyzetekben és az irodalomjegyzékben az eredeti bibliográfiai adatokat ôriztük meg.
[2] Vö.: uo. 2. fejezet, 17-23. Vö. továbbá: Jókai: 1871.
[3] A kifejezést eredetileg Napóleontól származtatták, aki még ötödik nagyhatalomként emlegette Görres lapját. Vö. Bangha, 1941: 64. Feltehetôen némi változtatással ezt vették át többen, például Jókai (i. m. 1.) és Lukas is arra utalva, hogy a korabeli Európa öt katonai nagyhatalma fölött immár a hatodik, a sajtó uralkodik.
[4] 1880-90 között a fôvárosi nyomdák száma megkétszerezôdött, modern rotációs és szedôgépek jelentek meg, amelyek lehetôvé tették a példányszámok emelését. 1871-ben megszervezték az elsô hírszolgálatot, 1896-tól pedig - hosszas viták után - lehetôvé vált a lapok utcai árusítása, a kolportázs is. Az üzleti logika hatása alá került újságok kiléptek az általános értelmiségi kommunikáció körébôl. Céljuk már nemcsak egy szûk elit kiszolgálása, hanem az olvasni tudók számának emelkedésével egyre gyarapodó potenciális olvasótábor tömegigényeinek kielégítése volt. Ennek megfelelôen alakult a szerkesztés elve, a lap stílusa. Vö.: Gergely-Veliky, 1985: 255-256 és Dersi, é. n.: 77-120.
[5] A tanulmányba bekerültek az 1914-es sajtótörvény megszületését megelôzô, elsôsorban nem jogi természetû állásfoglalások, és kitekintésként néhány helyen utalunk a húszas évekre is.
[6]  Tôkéczki, 1992.
[7]  Tôkéczki a jelenséget úgy értelmezi, mint amely hozzájárult a magyar liberalizmus konzervativizmusba fordulásához. Vö.: Tôkéczki, 1995: 111. Az értelmiségi csoportok közötti törésvonalak szépirodalmi ábrázolásához lásd Herczeg Ferenc: Andor és András címû mûvét, Herczeg, 1925: 5-147.
[8] Habermas, 1993: 240.
[9] Sebestyén, 1912: 574. A Protestáns Szemle 1899 és 1944 között a Protestáns Irodalmi Társaság folyóirataként jelent meg. Elindulásának nagy lökést adott az 1887-tôl megjelenô Katolikus Szemle. Az elsô hat számot Kenessy Béla, majd 1914-ig Szôts Farkas, 1938-ig pedig Ravasz László szerkesztette.
[10] Petrassevich, 1900: 153. A szerzô az Egyetemi Lapok, a Magyar Állam újságírója, majd 1899-tôl a katolikus Alkotmány címû lap közgazdasági rovatvezetôje, 1904-tôl az Új Lap felelôs fôszerkesztôje. A Magyarország és a zsidóság címû mûve a jobboldali radikalizmus pozícióinak viszonylag korai, koherens megfogalmazása.
[11] Kenedi, 1911: 229-240.
[12] Bíró, 1908: 21-22. A szerzô író, újságíró, a polgári radikális mozgalom tagja, a Polgári Radikális Párt egyik alapítója.
[13] Ambrus, 1906: 1. Ambrus Zoltán a tudományos és mûvészeti folyóirat irodalmi rovatvezetôje volt.
[14] Ehhez lásd Kiss, 1996.
[15] Gergely-Veliky, 1985: 34-35. és 42-43.
[16] A hatodik nagyhatalom. I. m. 148. (A szóban forgó munka egy nagyobb lélegzetvételû röpirat, amely Lukas német nyelvû munkájának nem szó szerinti fordítása, hanem valamiféle parafrázisa. Tomor saját megjegyzéseket fûz az eredeti német változathoz, illetve egy külön magyar fejezetet is írt. Viszont a bibliográfiai adatokban csak ,,közreadóként" szerepelteti magát - vö. a tanulmány elejével és az 1. lábjegyzettel.)
[17] Szabó, 1913: 8-9. A szerzô politikai újságíró, publicista, az Esti Újság politikai rovatvezetôje volt.
[18] Uo. 74.
[19] Uo. 180.
[20] Somogyi, 1913: 379. A Magyar Kultúra, amelyben Somogyi írását publikálta, 1913 és 1944 között jelent meg mint félhavi folyóirat. A katolikus világi értelmiségnek címzett ,,világnézeti folyóirat" elindítója és 1940-ig fôszerkesztôje Bangha Béla volt, aki a lapot a ,,keresztényellenes szabadgondolat terrorja alatt nyögô" magyar mûvelôdés megújítójának szánta. Vö.: Nyisztor 1941: 173-214. (,,A Magyar Kultúra születése" címû fejezet.) Az idézett rész a 182. oldalon található.
[21] Somogyi: i. m. 384.
[22] Burján, 1913: 228. A szerzô a Magyar Kultúra szerkesztôbizottságának tagja, a lap harcos politikai publicistája volt.
[23] Vö. Sebestyén: i. m. 572-574.
[24] Vö. Bíró: i. m. 245-259. és 435-448., valamint uô., 1911.
[25] Bíró, 1908: 19-20.
[26] Szabó Ervin megnyitó beszéde a Társadalomtudományi Társaság 1913. november 25-i ülésén, melynek témája a sajtó társadalmi jelentôsége volt. Vö. A Társadalomtudományi Társaság 1913. november 25-i ülésének jegyzôkönyve. Huszadik Század, 1913. XXVIII. kötet. 696-697.
[27] Uo. 699.
[28] Vázsonyi, 1927: 141. Vázsonyi Vilmos demokrata politikus, 1900-ban az Országos Demokrata Párt megalapítója. A fôvárosi képviselôtestület tagja (1894-1918), az 1901-es választások után parlamenti képviselô, igazságügy-miniszter, választójogi tárca nélküli miniszter.
[29] Uo. 142.
[30] Vázsonyi: Indítvány a fôváros 1911. augusztus 31-i közgyûlésén. In: uô.: i. m. 534.
[31] Vázsonyi: A sajtó: pap, tanító és az üldözött jog aziluma. 1912-ben a Budapesti Újságírók Egyesületének március 15-i vacsoráján elmondott beszéde. In: uô.: i. m. 536.
[32] Uo. 537.
[33] Vö. Réz, 1909: 31-37. Az idézett rész a 37. oldalon található.
[34] Kenedi: i. m. 231-238.
[35] Uo. 232.
[36] A sajtó bünei. [Szerzô nélkül] Magyar Gazdák Szemléje, 1903/III. 180. A lap az Országos Gazdaszövetség közlönye, az agrárius mozgalom politikai szócsöve volt.
[37] Uo. 182.
[38] Geôcze, 1899: 366.
[39] Burján: i. m. 228-229.
[40] M. E., 1907: 949-950. A Katolikus Szemle (forrásunk) 1887-ben indult a Szent István Társulat kiadásában. A lapot a szerkesztôk (Kisfaludy Á. Béla, majd 1891-1928 között Mihályfi Ákos) a katolikus értelmiségi olvasóközönségnek szánták, általános tájékoztatást kívántak adni a mûvészetek és a tudomány minden ágáról, különösen a szellem- és társadalomtudományok területérôl.
[41] Bangha Béla: A katolicizmus és a sajtó. In: uô.: i. m. XXVI. kötet, 4-5.; uô.: A magyar katolikus sajtó kérdése. Uo. 99-100.
[42] Bangha Béla: A katolikus eszmeterjesztés új útjai. In: uô.: i. m. XXVI. kötet, 389-396.
[43] Bangha, 1917: 799-800.
[44] Zimándy, 1896: 263-264. Zimándy Ignác Törökbálinton volt plébános, az Országos Antiszemita Párt parlamenti képviselôje, a radikális politikai katolicizmus és antiliberalizmus egyik szócsöve.
[45] Például Varga Jenô felszólalása a Társadalomtudományi Társaság már említett, 1913. november 25-i ülésén (lásd a 26. lábjegyzetet). A Társadalomtudományi Társaság 1913. november 25-i ülésének jegyzôkönyve. Huszadik Század, 1913. XXVIII. kötet. 705.
[46] [Bangha Béla] Kálvintéri: Zsidó sajtó a kereszténység ellen. Sajtóröpiratok/2., 1913. In: Bangha: i. m. XXV. kötet. 5-6.
[47] Várfalvy, 1880: 29-30.
[48] ,,Tehát az én antiszemitaságom nem Istóczy 12 (sic!) röpiratából, nem is a tiszaeszlári bûnperbôl csírázott ki, mint ahogy a zsidók elleni elkeseredést sem a 12 röpirat keltette" - írta a magát megnevezni nem kívánó szerzô. Mi tett engem antiszemitává? Válaszul Jókainak: Hogyan lettem én filoszemita címû tárcacikkére. In: Ballagi Politikai Röpiratgyûjtemény, 230/10. 13. A szerzô egyébként feltehetôen Zimándy Ignác. Vö. Szinnyei, 1914. Hornyánszky, 1848-1851.
[49] Kiemelés az eredeti szövegben.
[50] Uo. 36.
[51] Verhovay, 1890: 140-141. Ennek a világlátásnak a keretei között az 1890-es évek talán legnagyobb nemzetközi visszhangot kiváltó eseményét, a Dreyfus-ügyet is csak mint a zsidó világuralmi törekvések bizonyítékát interpretálták. Máshol pedig úgy értékelte az eseményeket, hogy a ,,faji érdekbôl megvásárolt" világsajtó, amely ,,nagyzási mániájában magát a mûvelt világ közvéleményének szokta nevezni", precedenst akart szolgáltatni a zsidók politikai megbízhatóságáról, ezért olyan ügy tárgyalásába hajszolta bele éveken keresztül az európai országokat és Amerikát, amely alapvetôen csak Franciaország belügye volt. Uô.: 1899.
[52] Petrassevich: i. m. Vö. ,,A zsidóság a kultúra terén" címû fejezettel: 137-169.
[53] Bíró, 1908: 447-448.
[54] Bíró, 1911: 19-20.
[55] Bíró, 1908: 14-15.
[56] Uo. 19.
[57] Ambrus: i. m. 3.
[58] A hatodik nagyhatalom. I. m. 170-173.
[59] Bíró, 1908: 13.
[60] Sebestyén: i. m. 582-583.
[61] M. E.: i. m. 953-954.
[62] Bangha Béla: A sajtó: jó és rossz hatalma. In: uô.: i. m. XXVI. kötet, 59-68.
[63] Bangha Béla: Sajtókorrupció és sajtószabadság In: uô.: i. m. XXV. kötet. 90-92.
[64] Szemnecz, 1911: 1.
[65] Uo. 2.
[66] Uo. 3.
[67] Kenedi, 1911: 229-240.
[68] Kenedi, 1913: 452.
[69] Uo. 462.
[70] Vö.: A Katolikus sajtómozgalom. [Szerzô nélkül] Huszadik Század, 1918/I. 209.

Irodalom

A Katolikus sajtómozgalom. [Szerzô nélkül] Huszadik Század, 1918./I.
A sajtó bûnei. [Szerzô nélkül] Magyar Gazdák Szemléje, 1903/III.
Ambrus Zoltán: Irodalom és hírlapírás. Szerda, 1906. október 3.
Bangha Béla: Hozzászólások a sajtókérdéshez. Magyar Kultúra, 1917/II.
[Bangha Béla] Kálvintéri: Mi, katolikusok és a sajtó. Katholikus Sajtóegyesület Fôvárosi Hölgybizottsága. 1917. (Sajtóröpiratok/3.)
Bangha Béla S. J. összegyûjtött munkái. Sajtó alá rendezte Dr. Bíró Bertalan. A katolikus sajtó szolgálatában. XXV. kötet. Harc a zsidó sajtó ellen. XXVI. kötet. Szent István Társulat, 1941.
Bíró Lajos: A sajtó lélektanához. Különlenyomat a Huszadik Századból. 1908. (A Huszadik Század Könyvtára/31.)
Bíró Lajos: A sajtó. A Huszadik Század Könyvtára. Budapest, 1911. (Modern Könyvtár/45.)
Burján Károly: A sajtókérdéshez. Magyar Kultúra, 1913/II.
Burján Károly: A sajtókérdéshez. Magyar Kultúra, 1913./2.
Dersi Tamás: Sajtó és irodalom a századvégen. In: uô.: Századvégi üzenet. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1973. 77-120. (Sajtótörténeti tanulmányok.)
Dersi Tamás: A századvég katolikus sajtója. Akadémiai, Budapest, 1973. (Irodalomtörténeti Füzetek/81.)
Gergely András - Veliky János: A politikai sajtó története, 1867-1875. In: Kosáry Domokos - Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története, 1867-1892. II/2. kötet. Akadémiai, Budapest, 1985.
Geôcze Sarolta: Társadalmi politika Magyarországon. Magyar Gazdák Szemléje, 1899/V.
Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Századvég, 1993. Fordította: Endreffy Zoltán.
Herczeg Ferenc: Andor és András. In: Herczeg Ferenc munkái. Gyûjteményes díszkiadás. VI. kötet. Szelek szárnyán. Andor és András. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt., Budapest, 1925.
Jókai Mór: A hatodik nagyhatalom. A Hon, 1871. április 12.
Kenedi Géza: A sajtó problémái. Magyar Figyelô, 1911/1.
Kenedi Géza: A sajtóreform. Budapesti Szemle, 1913. 156. kötet.
Kenedi Géza: A sajtóreform. Budapesti Szemle, 1913. 156. kötet.
Kiss Mária Rita: Az igazság esete a politikával. Álláspontok a Dreyfus-ügyrôl a korabeli magyar sajtóban. Társadalmi Szemle, 1996/9.
Kosáry Domokos - Németh G. Béla (szerk.): A magyar sajtó története, 1867-1892. II./2. kötet. Akadémiai, Budapest, 1985
Lukas József: A hatodik nagyhatalom, vagy a modern sajtó. A magyar viszonyokra tekintettel közli Tomor Ferenc, Budapest, Hunyadi Mátyás Mûintézet, 1877.
M. E.: A magyar katolikus napisajtó jelene és jövôje. Katolikus Szemle, 1907/X.
Mi tett engem antiszemitává? Válaszul Jókainak: Hogyan lettem én filoszemita címû tárcacikkére. Írta: Egy leendô antiszemita képviselôjelölt. Ajánlva keresztényeknek és zsidóknak. Budapest, 1885, Hunyadi Mátyás Intézet. In. Ballagi Politikai Röpiratgyûjtemény, 230/10.
Nyisztor Zoltán: Bangha Béla élete és mûve. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1941.
Petrassevich Géza: Magyarország és a zsidóság. Szent Gellért Könyvnyomda, Budapest, 1900.
Réz Mihály: Magyar fajpolitica. Kilián Frigyes Utóda Könyvkereskedés, Budapest, 1909.
Sebestyén Jenô: A keresztyén világnézet és a magyar sajtó. Protestáns Szemle, 1912/8.
Dr. Somogyi István: A magyar katholicizmus megszervezése. Reflexiók. Magyar Kultúra, 1913/II.
Dr. Szabó László: A modern újságírás. Budapest, 1913. 8-9.
Szemnecz Emil: A beteg sajtó gyógyítása. A Cél, 1911/1. 1.
Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 14. kötet. Budapest, 1914.
A Társadalomtudományi Társaság 1913. november 25-i ülésének jegyzôkönyve a sajtó társadalmi jelentôségérôl. Huszadik Század, XXVIII. kötet. 696-708.
Tôkéczki László: A magyar társadalom a liberalizmus befogadásának századában. Hitel, 1992. június. 17.
Tôkéczki László: Magyar eszmetörténeti vázlat. A magyar liberalizmus történetéhez. Politikatudományi Szemle, 1995/2.
Tôkéczki László: Úri értelmiségi, értelmiségi proletár. História, 1996/5-6.
Várfalvy F. Dénes: Egynémely magyar lap magatartása az antisemitikus mozgalommal szemben. In: Tizenkétröpirat, 1880. október.
Vázsonyi Vilmos: A sajtó-lelkiismeret. 1898. március 15-én elmondott beszéde a Demokrata Körben. In: uô.: Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. I. kötet. Sajtó alá rendezte: Cergô Hugó és Balassa József Országos Vázsonyi Emlékbizottság, Budapest, 1927.
Vázsonyi Vilmos: Indítvány a fôváros 1911. augusztus 31-i közgyûlésén. In: uô.: Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. I. kötet. Sajtó alá rendezte: Cergô Hugó és Balassa József Országos Vázsonyi Emlékbizottság, Budapest, 1927.
Vázsonyi Vilmos: A sajtó a pap, a tanító és az üldözött jog aziluma In: uô.: Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. I. kötet. Sajtó alá rendezte: Cergô Hugó és Balassa József Országos Vázsonyi Emlékbizottság, Budapest, 1927.
Verhovay Gyula: Az ország urai. Budapest, Buschmann F. Könyvnyomdája, 1890.
Verhovay Gyula: Vive la France. Magyar Állam, 1899. szeptember 12.
Zimándy Ignác: Szózat a néphez. A leleplezett népámító liberálizmus. Szent Gellért Könyvnyomda, Budapest, 1896.