Körösényi András dolgozata nagy ötlet, mondhatni: big deal. Valóban kétségtelen, hogy itt az idô értelmezni az Orbán-kormány szervezeti felépítését, mûködését, az orbánizmus hatékonyságának okait. Igaza van: publicisztikai-indulati alapon nemigen lehet megmagyarázni a mai miniszterelnöki hatalom „elelnökösödésének” jelenségét (vagy igencsak felületesen). Nincs ellenemre az angol modellhez való viszonyítás sem, alapvetôen helyénvalónak tartom a Fidesz (és a Fidesz vezette kormány) mûködésének komparatív értelmezését. A tanulmány legnagyobb erénye pedig az, hogy számos heurisztikus felismerése van, és koherens fogalmi rendben mondja el Anglia és Magyarország legújabb kormányzástörténetének hasonlóságait.
Körösényi tanulmánya azonban komoly ellenvetések megfogalmazására is késztet.
Az elsô mindjárt az analógia túlfeszítésével kapcsolatos. A szerzô koncepcióját két, általa elvetett teóriával (a kancellárdemokráciáéval és a konszenzusos versus többségi demokráciáéval) szemben fejti ki. A prezidencializálódás (angol) modellje (illetve ennek magyarországi adaptálása) szerinte jobban kifejezi a folyamatok jellegét, tartalmát és irányát, mint az elôbbi kettô. A „prezidencializálódás” kifejezéssel Körösényi (Michael Foley-t idézve) a politikai vezetés „amerikanizálódásának” tételét állítja fel (10. o.). Továbbá azt állítja, hogy „A prezidencializálódás fogalmát nem szó szerint – tehát nem alkotmányjogi dimenzióban – kell értenünk, hanem mint analógiát, metaforát. (…) A prezidencializálódás kategóriája… tágabb értelemben vett »amerikanizálódást« jelöl” (11. o.). Fogalmazzuk meg mindezt másképpen. Az Orbán-kormány követi a Blair-kormány által képviselt prezidencializálódási mintát, amely analógia és metafora egyszerre. Az angol modell voltaképpen „amerikai modell”, tehát az angol modell mint analógia egyet jelent az amerikai prezidenciális modellel mint metaforával. Ez utóbbi megállapítást egészíti ki a populista demokrácia kategóriája, merthogy a prezidencializálódás jelensége (miként a korábbi kormányzati modellek is) a demokrácia egy meghatározott típusához kötôdik.
Két okból érzem túlfeszítettnek ezt az analógiát. Az egyik: Körösényi azt állítja, Magyarországon 1990 óta ezt a modellt követik a különbözô kormányzatok, hiszen valamennyi eddigi miniszterelnök stratégiát dolgozott ki, „hogy a demokratikus rendszerváltás hevületében kialakított, szokatlanul erôs cselekvési korlátokat áttörjék vagy kikerüljék, és saját, valamint kormányuk politikai mozgásterét bôvítsék” (3. o.). S mivel Angliában a XX. században három modell alakult ki (a kabinetkormányzás, a miniszterelnöki kormányzás és a prezidenciális kormányzás), ez a három típus honosodott meg a rendszerváltás utáni Magyarországon is. Erôsen vitatható azonban az, hogy a magyar politikai elitek kezdettôl belehelyezkedtek volna egy meghatározott trendbe, s az angol kormányzati rendszert kívánták volna adaptálni. Ez az állítás azonban (a politikai elitek alaposabb vizsgálata nélkül) nem igazolható, Körösényi interpretációját e tekintetben nem érzem alátámasztottnak.
Az az állítás (s ez a második tényezô) is az analógia túlfeszítése, hogy ami Angliában évszázadok alatt fejlôdött ki (tudniillik a három kormányzati modell), az Magyarországon szélsebesen, egyetlen évtized alatt. Ha jól értem, a szerzô azt akarja mondani, hogy a rendszerváltás utáni magyar kormányokkal és kormányzati felépítésükkel nem az volt a „baj”, hogy ne követték volna az angol kormányzati modelleket, hanem az, hogy régebbi (a mai idôkben már inadekvát) modelleket követtek. Az Antall-kormány a század elsô felében divatos kabinetkormányzati, a Horn-kormány pedig az 1970–80-as évekig releváns miniszterelnöki kormányzati modellt honosította meg (34. o.). Míg „a kabinetkormány a predemokratikus korszak liberális parlamentarizmusához, a miniszterelnöki kormány a modern pártelvû parlamentáris demokráciához… tartozik” (33. o.). Ezekkel szemben jelenik meg a kormányzás prezidencializálódása mint a „korszerû” populista demokrácia korának adekvát kormányzati modellje.2
Körösényi azonban „túlfeszült lényeglátó”. Nem igazolja, hogy a rendszerváltó elitek az angol kormányzati modell átültetésében gondolkodtak (ezt nagyon nehéz is lenne igazolni), s mivel ezt a bizonyítás nélküli kiindulópontot adottnak veszi, ebbôl vezeti le a „gyorsított mintakövetés” tételét. Azt állítja, hogy noha valamennyi eddigi magyar kormány és kormányfô azonos mintához fordult, de csak a mostani kormány került szinkronba a nemzetközi trendek legkorszerûbb válfajával.
A gondolatmenetben ugyanakkor van (vagy inkább lehetne) olyan mag, amelyet nem kellene túlfeszíteni egy nagyon is komoly vitatézis megfogal-
mazásához. Körösényi bár használja a Katz–Mair-féle kartellpárt fogalmát, s leginkább a Fideszt tekinti kartellpártnak (31. o.), elmulasztja azonban pontosan kifejteni a Katz–Mair-tézis lényegét (Katz–Mair, 1995). Ez a tézis ugyanis elsôsorban a különféle pártszervezôdési típusok egymás mellett élésérôl és versenyérôl szól. Katz és Mair elmélete éppen arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan élnek együtt a tömegpártok, a gyûjtôpártok, a kartellpártok és egyéb pártszervezôdési típusok. A két szerzôt – Körösényivel ellentétben – nem (csak) az a kérdés izgatja, hogy egy általuk új fenoménnek nevezett típus (a kartellpárt) hogyan triumfál a többi fölött, hanem az is, hogy az új pártszervezeti forma, a kartellpárt hogyan hat, milyen kihívást jelent a pártversenyre, hogyan indít be új alkalmazkodási folyamatokat, s formálja újjá régi pártszervezeti formákat?
Ez a szemléletmód nem jellemzi a szerzôt. Körösényinek komoly érdeme, hogy alkalmazza azt a metodológiai kiindulópontot, amit Katz és Mair: igyekszik azonosítani, értelmezni az új kormányzati modellt, de közben egyáltalán nem foglalkozik másfajta kormányzati felfogásokkal. Márpedig az igazán érdekes és izgalmas kérdés az volna, ha arra a problémára is választ keresne: amennyiben mindez olyan természetes, olyannyira nemzetközi és korszerû, miért vált ki mégis olyan nagy ellenállást mindenütt a miniszterelnöki hatalom prezidencializálódása vagy egyszerûbben: koncentrálódása.
Abban egyetértek a szerzôvel, hogy az Orbán-kormány hatalomkoncentrációját, a kormány fel- és a parlament leértékelôdését (sok egyéb járulékos jelenséggel együtt) messze nem lehet pusztán magyar jelenségnek tekinteni. Hajlandó vagyok elfogadni, hogy a prezidencializálódás nem is angol, hanem amerikai modellje (metaforája) az 1990-es évek valamiféle domináns mozgásiránya. Körösényi azonban akkor tehetné igazán megalapozottá elméletét, ha ezt a domináns mozgásirányt a rivális elméletekkel együtt tárgyalná. Mert rendkívül bôségesen fejti ki a prezidencializálódás mellett szóló érveket, de semmit nem mond azokról az elképzelésekrôl, teóriákról, amelyek a prezidencializálódást alapvetô veszélynek, a politikai fejlôdésre pedig káros jelenségnek tekintik.
Véleményem szerint két oka van annak, hogy Körösényi adósunk marad a prezidencializmust kritizáló irodalom bemutatásával. Az egyik az, hogy a liberális (civiltársadalom-központú) teóriák bírálatát egy korábbi írásában már elvégezte (Körösényi, 1996), s abban kifejtette, hogy a liberális teóriák nem jutnak egy számára megfelelô-elfogadható politikafogalomhoz. A másik ok az, hogy szerinte az egyes demokráciaperiódusok között idôbeli tagolódás van, most éppen a populista demokrácia korában járunk, amelyben egészen egyszerûen irrelevánsak a predemokratikus, illetve a liberális-demokratikus kor pártversenyének tapasztalatai.
Éppen itt jutunk a dolgozat legfundamentálisabb (és számomra legkevésbé elfogadható gondolatmenetéhez. Körösényi ugyanis – igazodva a magyar demokrácia eddigi rövid kormányzati ciklusainak tapasztalataihoz – azt mondja, hogy egy-egy parlamenti ciklus egy-egy demokráciatípust is jelent, ezekhez pedig (mint már fentebb láttuk) egy-egy kormányzati felfogás is társul. Gondoljunk azonban bele, mit jelent ez. Mit jelent, ha egy-egy demokráciafelfogás, pártszervezôdési forma és kormányzási filozófia egy ciklus erejéig dominálja a közéletet, utána pedig nem valamiféle folytonosság, hanem megszakítottság következik. Azt hiszem, itt óhatatlanul szembe kerülünk az angol modell (és azon belül a blairizmus) egyik alapvonásával. Ahhoz, hogy mondandóm világossá váljék, be kell kapcsolnom a politikai kultúra fogalmát, vagy másképpen azt a kérdést, hogy miért lehetséges Angliában az „angol modell” és miért nem célszerû túlfeszíteni Magyarországon ezt az analógiát és metaforát?
Bár nyilvánvaló, hogy Körösényit ebben a tanulmányában csak a kormányzás érdekli, és nyilvánvaló az is, hogy pontosan tudja, mit jelent Angliában (az angolszász politikatudományban) a politikai kultúra fogalma, most mintha megfeledkezne arról, hogy mindazok a változások, amelyekrôl a politikai verseny és a miniszterelnöki hatalom prezidencializálódásának kapcsán ír, egy homogén politikai kultúrájú országban zajlanak le. Almond és Verba éppen abban látják az „angol modell” lényegét, hogy létrejött egy premodern tradíciókat is ötvözô állampolgári kultúra, „amely nem volt töretlenül hagyományelvû és egyértelmûen modern, hanem mindkettôbôl részesedett… olyan kultúra, amely kedvezett a változásoknak, ugyanakkor enyhítette azok élességét” (Almond–Verba, 1997, 20.). A kabinetkormányzásról a miniszterelnöki kormányzásra, majd ez utóbbiról a prezidenciálisra való áttérés nem következhetett volna be, ha az angol társadalom fragmentáltabb, ha a pártpolitikai verseny hátterében nincs ott a konzisztens – Almondék által „harmadiknak” nevezett – állampolgári kultúra.3
Másrészt azért sem lehet az angol modellt egy lapon említeni a magyarral, mert Tony Blair a pártpolitika és a kormányzás szintjén sem csak a diszkontinuitásra helyezte-helyezi a hangsúlyt. Szigetvári Viktor meggyôzôen mutatta ki, hogy a munkáspárti kormányzás – miközben számos konzervatív értéket vet el – néhány területen a tory értékekkel való harmonizálásra épül (Szigetvári, 2001, 12). Az pedig, hogy ez a harmonizálás nem csupán elvégezhetô, de szükséges is, a hosszú kormányzási ciklusok hagyományával függ össze. Négy konzervatív ciklus után (1979–1996) megváltozhat a kormányzati filozófia és szervezeti-döntéshozatali rend, de a prezidencializálódás nem jelenthet teljes szembefordulást minden korábbi folyamattal.
Arra kívántam csupán rámutatni, hogy a blairi prezidenciális kormányzásnak (miközben valóban a Körösényi által leírtak szerinti újdonságokat hordozza) legalább két korlátja van. Az egyik a politikai kultúra folytonossága és homogenitása, a másik a pártpolitikai verseny hosszú ciklusainak hagyománya és az ebbôl fakadó tapasztalat. Körösényi éppen ezekkel a korlátokkal nem foglalkozik sem az angol, sem a magyar vonatkozásban. A szerzô nem veszi számításba komolyabban sem a magyar politikai közeget, sem a rövid parlamenti ciklusokból fakadó következményeket.
Még ha el is fogadnánk azt a (korábban már kritizált) tételt, hogy Magyarországon 1990 óta az angol modell különféle adaptációs kísérletei zajlanak, akkor sem kerülhetnénk el annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy e mintakövetésnek milyen korlátai vannak. Az elsô korlát az, hogy Magyarországon nem homogén a politikai kultúra. Ha egy ilyen országban történik meg az a kormányzásbéli (filozófiai és kormányzástechnikai) váltás, ami Angliában, az legalább is megosztja a lakosságot. Magyarország társadalmát leírhatónak látom az oszloposodás kategóriája segítségével (Enyedi, 1993, 41),4 egy erôsen oszloposodott társadalomban pedig egészen más következményekkel jár a miniszterelnöki kormányzás felcserélése a prezidenciálissal, mint ott, ahol ilyesfajta oszlopok nem léteznek. Minden látszat ellenére ugyanis a „kétpárti” Anglia nem két – önmagába záruló – oszlopot jelent. Egy ilyen változás Magyarországon lényegesen nagyobb ellenállást vált ki, s messze nem azért, mert – mint mondani szokás – mûködik a kommunista–antikommunista törésvonal, hanem azért, mert nincsen egységes politikai kultúra.
Másfelôl az is nagyon megterheli a változásokat, hogy négyéves ciklusokhoz kötôdnek. Körösényi talán nem tulajdonít ennek akkora jelentôséget, szerintem azonban alapkérdésrôl van szó. Négyévenkénti váltógazdálkodásban szinte lehetetlen adaptálni az angol modell folytonosságközpontúságát. A négyéves ciklikusság a diszkontinuitás elemeit erôsíti fel: „papíron” valami hasonló jön létre, mint az angol mintában, csak éppen a belsô feltételek és körülmények elemzése nélkül nem érthetjük meg a mintakövetés valódi természetét.
A „valódi természet” megértéséhez talán akkor léphetnénk közelebb, ha nem esnénk abba a hibába, hogy úgy véljük: a domináns nézetek egyben egyedüli nézetek is. Körösényi András érdekfeszítô tanulmánya után egyre inkább szükségét látnám annak, hogy azokat a nézeteket is rekonstruáljuk, amelyek nem a miniszterelnöki hatalom prezidencializálódásában látják a kormányzás kvinteszenciáját. Sajnálom, hogy Körösényi az angolszász irodalomból csak azokat a szerzôket idézi, akik alátámasztják tézisét, és akiknek írásaiból egyértelmû következtetéseket vonhat le a magyar helyzetre nézve.
Fentebb már utaltam rá, hogy e „feledékenységnek” milyen okai lehetnek. Ezt most azzal egészítem ki, hogy a prezidencializálódás irodalmának és az ezt kritizáló irodalomnak nyilvánvalóan mások a diszciplináris keretei. Körösényi írásaiból világos, hogy az általa ismertetett irodalom elsôsorban policy-oldalról, illetve a mediatizáció és a politikai kommunikáció oldaláról közelíti meg a Blair-jelenséget. A rivális irányzatok – a hazai vitákból is tudjuk – általában lebecsülik ezeket a megközelítéseket, erôsen normatívak, politikaelméleti és -filozófiai orientációjúak.
Megértem Körösényit, hogy ebbe a vitába nem akart belemenni. Ugyanakkor abban is bizonyos vagyok, hogy e vita rekonstruálása nem várhat sokáig. Körösényi András írja: „Az alábbi munka… fô kérdése az, hogy a politikatudomány miként értelmezheti, illetve értékelheti a kormányzati rendszer mûködésében és a politikában bekövetkezett – kétségtelenül jelentôs – változásokat” (4. o.). Egyetértek. De a politikatudománynak nem kevésbé fontos célja az is, hogy értelmezze nemcsak a bekövetkezett változásokat, hanem a szándékolt és gyorsan végrehajtott változásokat, illetve ezek következményeit is. Meggyôzôdésem szerint egészen más tudományos következtetések következnek az elôbbi, mint az utóbbi pozícióból. Körösényi csak az elôbbirôl beszélt, szerintem az utóbbiról is kell. Mielôbb.

Jegyzetek

1.  Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, új folyam, 2000 tavasz, 3–38. o.

2.  Meglepô, hogy Körösényi interpretációjából mennyire kimaradnak a kormány és a kormányzás szerepének átalakulására ható külpolitikai tényezôk. A szerzô nem elemzi az irodalomnak azt az ágát, amely a globalizációs kihívásból vezeti le a westminsteri kormányzati modell változását. Lásd errôl Smith (1998) és Radcliffe (1991) munkáit.

3.  Almond és Verba szerint „a sokszínûség és a konszenzus igénye, a racionalizmus és a hagyományelvûség egyidejû jelenléte határozta meg azt a keretet, amelyben az angol demokrácia struktúrája továbbfejlôdhetett” (Almond–Verba, 1997, 20.).

4.  Bár Enyedi úgy véli, „a magyar társadalom valószínûleg soha nem fog nagyon közel kerülni a pilarizált társadalomra jellemzô valósághoz”, mégis azt állítja: „A szubkulturális, világnézetileg kötött intézmények létrehozását célzó sporadikus kísérleteket együtt tudjuk kezelni, hogyha egy, a szegmentált társadalmak kialakulása felé vezetô hipotetikus út elejére helyezzük ôket.” A hipotézis fölöttébb megfontolandó, különösen Körösényi tanulmánya tükrében.
 

Irodalom

Almond, Gabriel–Verba, Sidney: Állampolgári kultúra. Szociológiai Figyelô, 1997/1–2. szám
Enyedi Zsolt: Pillér és szubkultúra. A politikai-kulturális tagolódás egy lehetséges fogalmi kerete. Politikatudományi Szemle, 1993/4. szám
Katz, Richard–Mair, Peter: Changing Models of Party Organization and Party Democracy. The Emergence of the Cartel Party. Party Politics, 1995/1. szám
Körösényi András: A magyar politikai gondolkodás fárama (1989–1995). Századvég, 1996/tél
Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, 2001/tavasz
Radcliffe, J.: The Reorganization of British Central Government. Aldershot, Dartmouth, 1991.
Smith, Martin, J.: Reconceptualizing the British State: Theoretical and Empirical Challenges to Central Government. Public Administration, 1998/tavasz
Szigetvári Viktor: Közös képletek. Köz-Politika, 2001/9. szám.

Irodalom

Almond, Gabriel-Verba, Sidney: Állampolgári kultúra. Szociológiai Figyelõ, 1997/1-2. szám
Enyedi Zsolt: Pillér és szubkultúra. A politikai-kulturális tagolódás egy lehetséges fogalmi kerete. Politikatudományi Szemle, 1993/4. szám
Katz, Richard-Mair, Peter: Changing Models of Party Organization and Party Democracy. The Emergence of the Cartel Party. Party Politics, 1995/1. szám
Körösényi András: A magyar politikai gondolkodás fõárama (1989-1995). Századvég, 1996/tél
Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki" kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, 2001/tavasz
Radcliffe, J.: The Reorganization of British Central Government. Aldershot, Dartmouth, 1991.
Smith, Martin, J.: Reconceptualizing the British State: Theoretical and Empirical Challenges to Central Government. Public Administration, 1998/tavasz
Szigetvári Viktor: Közös képletek. Köz-Politika, 2001/9. szám.