Körösényi András írása két,
szisztematikusan felépített és információban
gazdag esettanulmányt, valamint egy, a két ország
politikai viszonyain messze túlmutató jelenség gondos
elemzését tartalmazza. Azon kevés tanulmányok
közé tartozik, amelyek képesek a politikatudomány
gyakran életidegennek tunô fogalmait a körülöttünk
zajló és életünket meghatározó
jelenségek magyarázatára felhasználni. Nem
kell ezért különösebb merészség ahhoz,
hogy megjósoljuk: a jövôben lezajló politológiai
és politikai vitákban gyakran fel fog bukkanni a tanulmány
egyik vagy másik gondolata.
Hozzászólásomban két
elemet szándékozom kritikailag kommentálni: az írás
módszertanát (méghozzá elsôsorban a használt
fogalmak pontosságát), valamint a magyar és brit esetek
leírásának és interpretálásának
helyességét. Közben az is kiderül majd, hogy mennyiben
látom a magyarországi viszonyokat másképpen,
mint Körösényi.
Körösényi az elnöki kormányzás
fogalmát állítja elemzésének középpontjába.
Ezt a fogalmi keretet mindenekelôtt a többségi versus
konszenzusos demokrácia fogalomkörével szemben vezeti
fel.
A konszenzusos-többségi ellentétpár használatával
szemben a szerzônek négy érve van. Az elsô szerint
a fogalmak értéktelítettek. Az azonban, hogy vannak,
akik egyik vagy másik típust követendônek tartják,
még semmit sem von le a fogalmak analitikus potenciáljából.
Ilyen alapon legtöbb fogalmunkat kidobhatnánk az ablakon. A
második érv az, hogy „ez a megközelítés
összekeveri az alkotmányos és politikai intézmények,
illetve a politikai stílus dimenzióját" (Körösényi
2001, 6). Szerintem a stílus és az intézmények
egy tipológiában való együttes kezelése
önmagában nem feltétlenül bun, de konkrétan
a konszenzusos és többségi típusok lijpharti
ismérvei nagyrészt intézményes ismérvek.
A tipológia 1999-es továbbfejlesztésekor Lijphart
ilyen szempontból még tisztább helyzetet teremtett,
csak a szukebb értelemben vett intézményi kritériumokat
szerepeltetve indikátorokként. A harmadik érv szerint
a modell Magyarországra azért nem alkalmazható, mert
a magyar demokrácia soha nem volt teljesen konszenzusos. Azonban
a konszenzusos-többségi típusok (mint ahogy ideáltípusoktól
elvárható) egy egyenes végpontjait jelölik ki,
s ezért egyáltalán nem meglepô, hogy Magyarország
is, mint ahogy minden más ország is, a végpontok között
mozog. A fogalmak éppen ennek a mozgásnak a követését
teszik lehetôvé. A negyedik érv szerint az a baj ezekkel
a fogalmakkal, hogy a korporativizmus problémáját
nem foglalják magukban. Azonban a korporatív érdekegyeztetés
igenis beilleszthetô a tipológiába, ahogy Lijphart
1999-es könyve is mutatja, ahol az érdekszervezetek korporatív
vagy decentralizált szervezôdésének módja
már a típusok egyik fontos ismérve. A korporatív
intézmények szintén a választásokon
gyôztes politikusi csapattól független érdekek
befolyásának biztosítékai, és ezáltal
távolabb visznek a többségi logikától.
1. táblázat. A többségi és a konszenzusos
modell 1999-es változata
Többségi modell | Konszenzusos modell | |
Végrehajtó hatalom (kormány) | koncentráció (egypárti vagy minimális többségi kormány) | hatalommegosztás
(nagykoalíció) |
A törvényhozó- és végrehajtó hatalom viszonya | kormánydominancia | egyensúly |
Törvényhozás | egykamarás (vagy
aszimmetrikus kétkamarás) |
kétkamarás |
Pártrendszer | kétpártrendszer | sokpártrendszer |
Választási rendszer | többségi, aránytalan | arányos |
Kormányzat | egységes és centralizált | federális és decentralizált |
Alkotmány | könnyen megváltoztatható | merev, nehezen
megváltoztatható |
Érdekcsoportok | pluralista, versengô | korporatív |
Bírói felülvizsgálat | nincs | van |
Központi bank | kormánynak alárendelt | független |
Forrás: Lijphart 1999, 10–21, 34–42
Nem állítom, hogy Körösényi András
helytelenül jár el, amikor az „elnöki kormányzás"
fogalomrendszerére fekteti a hangsúlyt, azonban feltunô,
hogy ez a fogalomrendszer éppen az általa felállított
kritériumok szerint problematikusabb a többségi-konszenzusos
ellentétpárnál. Ilyen mindenekelôtt az új
fogalmi keret definiálatlansága, hiszen a tanulmányból
azt tudjuk meg, hogy valamiféle metaforáról van szó,
amely több mindenre utal. Az utalt jelenségek közé
pontosan megragadható hatalmi jogkörök ugyanúgy
tartoznak, mint a Körösényi által korábban
tôlük különválasztandónak tekintett
stílusok. S valóban, a leírásokban dominálnak
a „puha" változók (hivatkozásokat találunk
kommunikációs stílusokra, egyes szereplôk „jelentôségének"
csökkenésére stb.). A források is jelentôs
részben „puhák": szubjektív beszámolók,
publicisztikák stb. Miközben kifejezetten üdvözlendônek
tartom, hogy Körösényi nem elégedett meg az intézményes
változók elemzésével, problémának
látom, hogy az általa bevezetett szemléletmódban
nehezen meghúzható a vizsgálandó jelenségek
köre.
Összefoglalva: nem abban látom a többségi-konszenzusos
és az elnöki-parlamentáris fogalomrendszerek közötti
különbséget, hogy az egyik feltétlenül magasabb
rendu lenne, hanem abban, hogy a hatalmi koncentráció más-más
aspektusára irányítják rá a figyelmet.
A többségi-konszenzusos ellentétpár ugyanakkor
átfogóbb, még az elnöki-parlamentáris
opciók is beleilleszthetôk elvileg, mégpedig oly módon,
hogy az elnöki vagy miniszterelnöki kormányzás
a többségi, a parlamentáris kormányzás
a konszenzusos modellhez áll közelebb.
A Körösényi András által hivatkozott
Poguntke egyébként a prezidencializálódást
a következôképpen definiálja: 1.) a végrehajtó
hatalom koncentrálódása a kormányfô kezében;
2.) a kormány és az ôt támogató pártok
közötti egység gyengülése, a parlament és
a kormány egymástól való függetlenedése
(Poguntke 2000, 7-8). Körösényi csak az elsô dimenzióval
foglalkozik behatóan, bár a második teszi igazából
érthetôvé, miért is indokolt a „prezidencializálódás"
kifejezés használata. Az elnöki rendszerek egyik tipikus
jellemzôje ugyanis éppen a végrehajtó és
törvényhozó hatalmi ágak szétválása.
Magyarország esetében azonban a kormánypárti
képviselôk kormányhusége az utóbbi idôben
inkább nôtt, amint azt maga Körösényi is
kimutatja - bár sajátos módon a prezidencializálódás
mellett és nem ellen szóló bizonyítékként
(Körösényi 2001, 27). Beszélhetünk ugyan a
kormánynak a parlamenttôl való növekvô függetlenedésérôl,
de ez nem járt együtt a parlament önállóságának
növekedésével. Ennyiben tehát a prezidencializálódás
fogalma félrevezetô.
Körösényi másik kulcsfogalma a kartell. Meggyôzôen
bizonyítja, hogy Magyarországon a pártok rendkívül
közel állnak az államhoz, és kevéssé
támaszkodnak az állampolgárok lelkesedésére.
Ez azonban a kartell fogalmának csak az egyik eleme. A másik,
talán még fontosabb elem, a pártok közötti
verseny hanyatlása, a pártok ideológiai háttértôl
független együttmuködése, a verseny tétjének
csökkenése (Katz-Mair 1995, 19-20). Ezek a jellegzetességek
pedig egyik országban sem igen figyelhetôk meg, Magyarországon
pedig különösen nem.
A kritika módszertani részét a két esettanulmány
egymáshoz illesztésének kommentálásával
zárom. Körösényi András tanulmánya,
címe szerint, összehasonlító perspektívából
vizsgálja az Orbán-kormányt. Egy általunk közelrôl
ismert eset összehasonlító módszerrel való
vizsgálatának egyik nagy elônye az, hogy képet
kapunk esetünk egyediségérôl vagy tipikusságáról.
A magyar kormánynak a brit kormánnyal való összevetése
azonban erre nem alkalmas, mert 1.) nem tudjuk meg, hogy a két kormány
mennyire tipikus Európára vagy a demokráciákra
nézvést; 2.) nem tudjuk meg, hogy a szerzô miért
éppen Nagy-Britanniát választotta az összehasonlítás
céljára. Ha a krokodilt az aligátorral való
összehasonlítás segítségével kívánjuk
jellemezni anélkül, hogy elhelyeznénk e két fajt
az állatvilág egészében, könnyen az a
benyomás alakulhat ki bennünk, hogy a krokodilok meglehetôsen
tipikus megjelenítôi az állatvilágnak. Ezért
annyira fontos a szembesített esetek kiválasztásának
megindokolása.2
A szerzô az analógia felmutatását, nem pedig
a kormányzati rendszerek szisztematikus összehasonlítását
nevezi meg céljának. Véleményem szerint azonban
nemigen lehetséges analógiát megállapítani
anélkül, hogy egy meghatározott körön belül
szisztematikusan összevetnénk az eseteket. Így ugyanis
nem tudjuk értékelni, hogy a párhuzamos jelenségeknek
összemérhetô-e a súlyuk, jelentésük
a politikai-társadalmi rendszer egészében. Lehet például,
hogy Hollandiában és Fehéroroszországban is
növekedett az elmúlt években az államfô
befolyása, mégsem beszélhetünk analóg
esetekrôl.
Az alábbiakban mégsem ezen a ponton szeretetném
kiegészíteni a bírált tanulmányt, hanem
a változások irányának azonosságát
kívánom megvizsgálni. Állításom
szerint, ha csupán az utóbbi évtizedben megfigyelhetô
tendenciákat tekintjük át valamivel teljesebb köruen,
máris halványul a magyar és a brit kormányzás
kapcsán jelzett analógia ereje. A magyarországi fejlemények
ugyanis radikálisabbak, egyoldalúbbak és súlyosabb
következményekkel járnak, mint a nagy-britanniaiak.
A hatalom centralizálását Magyarország
vonatkozásában Körösényi drámainak
mutatja be, a valóságban azonban talán még
a leírtaknál is radikálisabb folyamatok mentek végbe.
Igaz ugyan, hogy a kétharmados többséget igénylô
döntések, a független ügyészség intézménye,
a Nemzeti Bank széles jogköre vagy az országgyulési
biztosok tisztsége fennmaradt, azonban konkrét intézmények
ellensúlyként való muködését nemcsak
jogszabályok megváltoztatása révén lehet
elérni, hanem személyzeti politikával, az ügyek
más csatornákba való terelésével is.
Az elmúlt három és fél év erre számos
példát szolgáltatott mind a négy fentebb említett
intézmény vonatkozásában.
Magyarországon csökkent az önkormányzatok,
az érdekszervezetek és az ellenzék mozgástere.
A parlament ellenôrzô szerepe visszaszorult. A korábban
politikailag oly fontos, ellenzék által kezdeményezett
és vezetett vizsgálóbizottságok gyakorlatilag
megszuntek létezni. A parlamenti ülésnapok száma
harmadával csökkent. A kormányfô horizontján
már ott található a négyhetenként összeülô
parlament és a hároméves költségvetés
is.
Mi történt eközben Nagy-Britanniában, azon
túl, hogy a miniszterelnök kormányzaton belüli
súlya megnôtt, és hogy Tony Blair a választókkal
való közvetlen kommunikációt részesíti
elônyben a parlamenti szócsaták helyett? Nagyjából
az ellenkezôje annak, ami Magyarországon. A központi
hatalom hatáskörébôl területek sora került
ki. A Nemzeti Bank önállóságát jelentôsen
megnövelték, Skócia, Wales és Észak-Írország
önálló parlamentet, London nagyhatalmú, közvetlenül
választott polgármestert kapott, a külföld befolyása
ugrásszeruen megerôsödött.
A társadalom és a hatalom viszonyában ezek rendkívül
jelentôs fejlemények. Gondoljunk bele, mennyivel radikálisabban
átalakítja a demokrácia muködését
az, hogy új parlamentek jönnek létre, mint az, hogy
a legfelsô végrehajtó hatalom 15-20 ember kezébôl
egy vagy két ember kezébe került át! De ezzel
még nem értünk végére azon folyamatok
felsorolásának, amelyek a hatalom és a társadalom
közti viszonyokat megváltoztatják, s ezáltal
természetesen hatnak a miniszterelnök hatalmának mértékére
is.
A hatalmat birtoklók autonómiájának egyik
fokmérôje az, hogy mennyire kénytelenek a szélesebb
közönség számára is elérhetôvé
tenni a hatalomgyakorlásukhoz kapcsolódó információkat.
Angliában az elmúlt években az állampolgárok
információhoz jutási jogai jelentôsen megnôttek,
az államigazgatás a korábbiaknál jóval
átláthatóbb lett. Ez vonatkozik a központi és
a helyi adminisztrációra egyaránt. Ma már a
helyi önkormányzatok a helyi egyesületek bevonása
nélkül még azt sem igen dönthetik el, hogy ki végezze
a háztömbök felújítását. Mindeközben
Magyarországon látványosan visszaszorult a közbeszerzések
nyilvános pályáztatása; a még megmaradt
pályázatok sorsa a miniszterelnöktôl közvetlenül
függô hivatalnokok kezébe került; közérdeku
információkhoz nem csak a polgárok, de néha
még a parlamenti képviselôk is csak akkor jutnak hozzá,
ha bírósággal fenyegetôznek; s a kormány
még a jövô korok történészei elôl
is talált titkolni valót - ahogy azt a részletes jegyzôkönyvek
eltörlése mutatja.
Mint említettem, Nagy-Britanniában a civil szervezeteket
minden korábbinál nagyobb mértékben vonják
be a döntéshozatalba. Az államigazgatáson belül
olyan munkacsoportok (taskforce) alakultak, amelyekben nemcsak állami
hivatalnokok, hanem civil társulások, érdekképviseleti
szerveztek, üzleti körök képviselôi is részt
vesznek, s ezáltal döntési jogkörhöz jutnak.
Olyannyira így van ez, hogy egyesek már új korporativizmusról
beszélnek (Holliday 2000, 103.) Blair mindezzel összhangban
nemcsak a mérsékelt szociáldemokrácia, hanem
a civil társadalom aktivizálásának apostolaként
is reklámozza magát, bár ez utóbbi szerepérôl
Magyarországon kevesebbet hallani.
A brit ellenzék mozgástere sem csökkent. Igaza van
ugyan Körösényinek abban, hogy a miniszterelnök csak
hetente egyszer szorítható sarokba a parlamentben, de a kellemetlen
kérdésekre szánt idômennyiség összességében
ugyanannyi maradt, és a változtatás célja nem
lehetett az ellenzék ellehetetlenítése, hiszen Blair
a miniszterelnöki kérdések koncentrálását
még ellenzéki korában javasolta (Cowley 2000, 119).
A brit kormányon belül ugyan a miniszterelnök szerepe
kétségtelenül megnôtt, de növekedett a pénzügyminiszteré
is, és nemcsak azért, mert Gordon Brown súlya jelentôs
a pártban (ahogy Körösényi állítja),
hanem azért is, mert a pénzügyminisztérium hatalmi
jogosítványai is megnövekedtek (Holliday 2000, 96).
Körösényi Magyarország tekintetében
a pártrendszer koncentrációját a prezidencializálódás
irányába mutató tényezônek tekinti. Ez
esetben azonban nem hallgatható el az sem, hogy Nagy-Britanniában
a pártrendszer az utóbbi idôben fragmentálódott.
A pártokon belül sem annyira egyszeru a helyzet, mint ahogy
azt Körösényi lefesti. Az angol pártok fegyelmezettsége
nem nôtt, hanem csökkent az elmúlt évtizedekben
(Poguntke 2000, 14). A devolúció miatt idôzített
bomba ketyeg a Munkáspártban. A regionális pártszervek
érdekei szembekerülhetnek, és már szembe is kerültek,
a központ érdekeivel. Skóciában koalícióban
kormányoz a Munkáspárt, a helyi miniszterelnök
így nemcsak önállósodhat, hanem kénytelen
is önállósítani magát. Blairnek sikerült
ugyan Ken Livingstone-t, a párt döntése ellenében
magát londoni polgármesternek jelölô politikust
a Munkáspártból kiszorítania, de ez nem változtat
azon a tényen, hogy a londoni polgármester közvetlenül
történô megválasztásával Blair egy
potenciális politikai ellensúlyként muködô
intézményt állított fel.
Miközben Magyarországon jelentôsen csökkent
a parlament ellenôrzô szerepe, a Westminsterben lévô
úgynevezett select committee-k (vagyis a minisztériumok számonkérését
végzô bizottságok) éppen az elmúlt évtizedekben
váltak a kormánnyal szemben használható fegyvertár
részeivé.
Az kétségtelen, hogy a média Blairt kitüntetett
figyelemmel kíséri, de hogy ez a figyelem segíti-e
ôt vagy hátráltatja, az hosszú távon
nem garantálható, hiszen Nagy-Britanniában a média
nem áll a kormány politikai irányítása
alatt.
Az elmúlt évtizedekben vált a briteknél
legitim döntéshozási móddá a népszavazás
intézménye is, potenciálisan csökkentve a törvényhozói
és a végrehajtó hatalom, így a miniszterelnök
mozgásterét. Magyarországon a kilencvenes években
a referendumok fokozatosan vesztettek politikai súlyukból.
Mindezek a fenti észrevételek nem cáfolják
Körösényi alapvetô állítását,
hogy a prezidencializálódás számos kísérôjelensége
mindkét országban megfigyelhetô. Azonban hiba attól
eltekinteni, hogy Nagy-Britanniában ez olyan helyzetben zajlik,
amikor a miniszterelnök és a kormány befolyása
összességében csökken, és ezt a csökkenést
maga a miniszterelnök támogatja. Magyarországon semmi
ilyesmit nem tapasztalunk. Vagyis a Körösényi által
leírt jelenségek 1.) hatványozott erôvel alakítják
át a magyar politikai berendezkedést; 2.) a hatalom korábban
ismeretlen központosításával járnak, míg
a brit esetben 1.) számos, egymással ellentmondó folyamat
játszódik le; 2.) a decentralizálás irányába
mutató folyamatok nagyobb társadalmi jelentôséggel
bírnak, mint a centralizálás irányába
hatók; 3.) a miniszterelnöki hatalom erôsödése
nem jár együtt az ellenzék, a civil szervezetek és
általában a miniszterelnöktôl független hatalmi
centrumok marginalizálásával.
A prezidencializálódás (amennyiben elfogadjuk
ezt a kifejezô, de némileg pontatlan elnevezést) ugyanakkor
mindenképpen valós és elemzésre érdemes
jelenség. Olyan folyamatról van szó, amely a nemzeti
kormányok leértékelôdésével párhuzamosan,
talán annak ellensúlyozásaként, bontakozott
ki, de szorosan összefügg a tömegmédia szerepének
megváltozásával is. Zárásképpen
külön kiemelném e folyamat egyik, Körösényi
által Orbán Viktor kapcsán említett elemét.
Azt tudniillik, hogy a miniszterelnök politikai arculata valamelyest
függetlenedik a párt arculatától. Ezt a jelenséget
még szembeszökôbben fogjuk megtapasztalni, ha nem Orbán,
hanem Medgyessy Péter foglalná el a miniszterelnöki
széket. Medgyessy MSZP-s jelölése azonban éppen
azt mutatja, hogy - szemben a kartellesedés tézisével
- a verseny logikája ma Magyarországon mindenható.
Néhány százaléknyi szavazatnyereség,
a jelek szerint, még egy olyan pártnak is mindent megér,
amelynek nagypárti státusát semmi sem fenyegeti. Ha
egy párt hajlandó párton kívülinek adni
a miniszterelnöki pozíciót, a kampány irányítását,
sôt, komoly súlyt adni szavának a programalakításban
és a jelöltkiválasztásban is, akkor az a párt
a tiszta verseny logikájának rendeli alá magát.
Sokan a verseny erejében látják a demokrácia
legfôbb biztosítékát, s ebbôl a szempontból,
úgy látom, Magyarország kifejezetten jól áll.
A demokratikus rend minôségének sok más jellemzôje
(így például az alkotmányos normákhoz
való kormányzati viszony) tekintetében már
több kifogásolnivaló akadhat. A demokrácia minôségének
értékelése azonban már nem tartozik a mostani
hozzászóláshoz, mint ahogy maga Körösényi
is hangsúlyozza, hogy ilyesmire nem vállalkozik. Elgondolkodtató
ugyanakkor, hogy a Nagy-Britannia és Magyarország közti
analógia felmutatása nem tekinthetô-e egyfajta implicit
értékelésnek is.
Összefoglalva: hozzászólásomban arra kívántam
rámutatni, hogy a prezidencializálódás fogalomköre
még nem biztosít számunkra problémamentes viszonyítási
pontot, és hogy a Nagy-Britanniában és Magyarországon
zajló folyamatoknak számos olyan, a két kormányzat
közti analógiát gyengítô eleme van, amelytôl
a kérdéskör vizsgálatakor nem szabad eltekinteni.
Ugyanakkor Körösényi meggyôzôen mutatta ki,
hogy Magyarországon az egyszemélyes kormányzás
és a parlament marginalizálódása alapvetôen
új helyzetet teremtett a hatalmi viszonyok tekintetében,
s hogy hasonló (bár nem feltétlenül azonos) jelenségek
Európában másutt is megfigyelhetôk. Egy új
fogalom bevezetésével, valamint a legfrissebb brit és
magyar fejlemények bemutatásával és rendszerezésével
tanulmánya új szemszögbôl történô
összehasonlító elemzések elôtt nyitotta
meg az utat.
Irodalom
Cowley, Philip: Legislatures and Assemblies. In Dunleavy, Patrick-Gamble,
Andrew-Holliday, Ian-Peele, Gillian (szerk.): Developments in British Politics
6. Basingstoke, MacMillan, 2000. 108-127. o.
Holliday, Ian: Executives and Administrations. In Dunleavy, Patrick-Gamble,
Andrew-Holliday, Ian-Peele, Gillian (szerk.): Developments in British Politics
6. Basingstoke, MacMillan, 2000. 88-107. o.
Körösényi András: Parlamentáris vagy
„elnöki" kormányzás? Az Orbán-kormány
összehasonlító perspektívából.
Századvég, új folyam, 2001. tavasz.
Lijphart, Arend: Patterns of Democracy: Government Forms and Performance
in Thirty-Six Countries. New Haven, Yale University Press, 1999.
Poguntke, Thomas: The Presidentialization of Parliamentary Democracies:
A Contradiction in Terms? Paper prepared for presentation at the ECPR Workshop
„The Presidentialization of Parliamentary Democracies?" Koppenhága,
2000. április.
Jegyzetek
1. Körösényi
András: Parlamentáris vagy „elnöki" kormányzás?
Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából.
Századvég, új folyam, 2001. tavasz. 3-38. o.
2. A Poguntke-tanulmány
egyébként kifejezetten kizárja a kelet-európai
új demokráciákat azon országok körébôl,
ahol a prezidencializálódás problémája
érdemben felvethetô volna. Körösényi írása
természetesen vitatkozik ezzel az állítással.
Kár, hogy csak implicit módon.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu