Horkay Hörcher Ferenc
A hatalom természetrajza
Hozzászólás Körösényi András parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? címû cikkéhez1

Nézõpontok és alapkérdések

Nem véletlen, hogy a Századvég szerkesztõsége vitát szervezett Körösényi András „Parlamentáris vagy »elnöki« kormányzás?” címû alapos és izgalmas tanulmányáról. A dolgozat ugyanis – bár a szerzõtõl megszokott, visszafogott és óvatos nyelven íródott – számos olyan kérdést vet fel, amelyek alapvetõ jelentõségûek a magyarországi parlamentáris demokrácia közelmúltjának és jelenének értékelése, valamint további sorsának megítélése szempontjából.
Hozzászólásom nem támaszkodhat a Körösényiéhez hasonló elmélyültségû kutatásra. Mivel nem vagyok politológus, ezért nem áll rendelkezésemre a megfelelõ szakmai felkészültség e téren. De vizsgálódási szempontjaim is eltérnek Körösényiétõl. A politikai gondolkodás történetének ismeretében közelítek a tanulmány által felvetett kérdésekhez, s a választott beszédmódnak megfelelõen a politikai gondolkodókhoz hasonlóan nem zárom ki az értékelõ gesztusokat sem írásomból. Reményeim szerint azonban egy ilyen értékelkötelezettség nem jelenti rögtön látószögem politikai elfogultságát is. Célom, csakúgy, mint implicit módon Körösényié is, a magyar politika kereteinek vizsgálata, ám tõle eltérõen, bizonyos „elõítéletek” fenntartása mellett fogok vizsgálódni, ahogy arra részletesen ki is térek a dolgozat befejezõ részében. Alapvetõen arra vagyok kíváncsi, milyen szempontokkal árnyalhatja a politikai eszmetörténet szempontrendszere Körösényi érvelését, s az eszmetörténet alapján milyen értékelést adhatunk a Körösényi által bemutatott helyzetképrõl. Ugyancsak fontos feladatomnak tartom annak bemutatását, hogy Körösényi (saját önképe szerint) értékmentes vizsgálódása milyen politikaképet s ezen keresztül milyen politikatudományos képet rejt magába. Meggyõzõdésem ugyanis, hogy a politikatudományban sincs – Gombrich mûvészettörténeti szakszavával szólva – „ártatlan szem”, a szerzõ politika- és önképe összefügg az általa nyert kutatási eredményekkel. A helyzet értékelését tehát párhuzamosan fogom végezni a szerzõ politikafelfogásának megítélésével.
A gondolatmenet a következõ lépésekbõl fog felépülni: elõször a Körösényi által kidolgozott háromfokú fejlõdési sémát veszem szemügyre, a kiindulópontot jelentõ Bagehot eredeti álláspontjának körvonalazásával. Ezután a Körösényi által ûzött politikatudományt szeretném eszmetörténetileg kontextualizálni. Ennek eredményeképp fogok elérkezni ahhoz a politikaképhez, amely általában jellemzi e hagyományt. E politikaszemlélet ismeretében vizsgálom majd meg a magyar kormányzatról nyújtott Körösényi-féle diagnózist. Végül, a dolgozat befejezõ szakaszában, saját értékítéletemnek megfelelõen arra a kérdésre fogok választ keresni, milyen politikai és politikafilozófiai problémákat vet fel Körösényi leírása.
 

A demokrácia háromfokozatú fejlõdési sémája

Körösényi az Orbán-kormány kormányzati berendezkedését jellemzendõ a brit kormányzat utóbbi másfélszáz éves történetének fejlõdésébõl indul ki. Úgy véli, bár a két politikai rendszer igen jelentõs mértékben különbözik, a Tony Blair idején bekövetkezett változások nagyban hasonlítanak az Orbán-kormány újításaira. E hasonlóságból pedig mintegy önként adódik, hogy a rendszerváltás korábbi kormányzati modelljeit a brit rendszer korábbi fejleményeivel vesse össze. Leírása szerint a brit „liberális parlamentáris” kormányzati rendszer alapjait Walter Bagehot The English Constitution címû munkája (1867) alapján rekonstruálhatjuk. Ez a kabinetrendszerû kormányzati forma, amelyet Körösényi a következõképp jellemez: „A kabinetkormány a parlament alsóházának tagjaiból – annak politikai többségébõl – alakul, és neki tartozik politikai felelõsséggel. Eredetét illetõen a liberális parlamentarizmus terméke. Miként a parlament a társadalmi elit tagjainak tiszteletreméltó személyiségeibõl rekrutálódik, s megfontolt politikai diskurzus jellemzi, ugyanígy a kabinet is úriemberek társasága, ahol szinte kötetlen formában vitatják meg az ország számára fontos politikai kérdéseket. A kabinet parlamenti kormány abban a szociológiai értelemben is, hogy a képviselõház az ország politikai életének mindennapos színtere, itt történik a kabinet tagjainak politikai szocializációja is. A kormánytagok »benne élnek« a parlament politikai légkörében, valamint tágabb értelemben is ugyanazon társadalmi, kulturális közegbõl kerülnek ki.” (8. o.) Körösényi álláspontja szerint ez a modell feleltethetõ meg a magyarországi körülmények között az Antall-kormány felépítésének és mûködési rendjének.
A fejlõdés következõ etapját a miniszterelnöki kormányzás képviseli, amely Körösényi és az általa mozgósított szakirodalom szerint a XX. század közepétõl nagyjából a nyolcvanas évekig tartott. A második világháborút követõ változások jellemzõi a következõk voltak: „A kabinetkormányzás és a parlament szerepének hanyatlását azonban Crossman nem kizárólag a pártelv térnyerésében látta. A másik, ezzel párhuzamosan megjelenõ és megegyezõ hatású folyamat a modern állami bürokrácia megjelenése volt. 1868-tól kezdõdõen a központi közigazgatás, a Whitehall kormányzati apparátusa szervezetileg és a köztisztviselõk létszámát tekintve is rohamos növekedésnek indult. Megváltozott a hivatalnokok rekrutációs mechanizmusa: a patronázsrendszert az érdemrendszer váltotta fel. Míg korábban a kormányzat hivatalnoki kara decentralizált volt, 1914-et követõen központosították. A közhivatalnoki kar irányításának centralizációja megváltoztatta a fõhivatalnokok és miniszterük viszonyát is. Gyengült az egyes miniszter pozíciója a minisztériumának apparátusát vezetõ fõtisztviselõkkel szemben, viszont erõsödött a miniszterelnöké, aki már nemcsak a politikai vezetésnek (kormánynak), de a központi közigazgatásnak a fejévé is vált.” (9. o.) Ez a modell Körösényi szerint többé-kevésbé megfelel a Horn-kormány idõszaka fejleményeinek, a miniszterelnök saját ambíciójának, kormányzási stílusának.
Végül a harmadik etap a kilencvenes évek brit fejleményeit jelenti, azon belül is az elsõsorban Tony Blair által meghonosított kormányzati modellt. Ezt a szakirodalom alapján „prezidencializálódásnak” nevezett átalakulást Körösényi a következõ három szemponttal jellemzi:
a) a végrehajtó hatalmon belüli hatalmi erõviszonyok átrendezõdése a miniszterelnök javára;
b) a párton belüli hatalom átrendezõdése a pártelit, illetve a pártvezér javára;
c) a választási verseny és a politika növekvõ perszonalizálódása.
Körösényi szerint ez az etap ad kulcsot az Orbán-kormány kormányzási stílusának és a végrehajtó hatalomba való intézményes, illetve pártbeágyazódásának megértéséhez.
Természetesen Körösényi sem gondolja, hogy a modell ne dolgozna igen durva leegyszerûsítésekkel és általánosításokkal2,  de ez bocsánatos bûne minden modellnek. A modell a leegyszerûsítésekkel együtt is betöltheti szerepét: megvilágíthatja a tényleges helyzet alapvetõ sajátosságait. Úgy gondolom, Körösényi modellje is betölti e funkciót, helyesen utal a változás irányára3.  Körösényi ugyanakkor sok szempontból tévesen általánosítja a Bagehot-modellt, holott az általa hivatkozott Crossman ezt a hibát nem követi el. Pedig ha rekonstruáljuk Bagehot eredeti szándékát és írásának motivációs bázisát, akkor kiderül, hogy Bagehot politikaképe nem is áll olyan távol Körösényi szemléletétõl.
 

Bagehot eredeti koncepciója

Bár Bagehot The English Constitution címû munkáját a szakirodalom mint a brit parlamentarizmus klasszikus leírását szokta idézni, ha közelebb merészkedünk a szerzõhöz és korához, akkor világosan látszik, hogy leírása nem egy klasszikus brit alkotmányjogászi összefoglalás a brit politikai intézményrendszerrõl. Épp ellenkezõleg, ahogy az Crossman Körösényi által is idézett elõszavából világosan kiderül, Bagehot maga azzal a szándékkal írta meg munkáját, hogy a brit hagyomány alkotmányos tirádái és szóvirágai mögött megmutassa a hatalom tényleges mûködési mechanizmusát. A bankárból újságíró-szerkesztõvé avanzsált szerzõ ugyanis úgy vélte, a britek felülnek annak a beszédmódnak, mely a politika hatalmi tényezõinek teoretikus leírását jellemezte addig. Bagehot, aki befolyásos újságíróként, és Gladstone személyes ismerõseként aktívan részt vett a politika formálásában, különösképpen idegenkedett a filozófiai elvekkel operáló leírásoktól. Az angol alkotmány címû munkája elsõ soraiban elhatárolja magát a papírízû leírásoktól: „…az a megfigyelõ, aki az élõ valóságra tekint, csodálkozni fog azon, mennyire különbözik az a papírra vetett leírástól. Sok mindent fog látni az életben, ami nincs benne a könyvekben; és a durva gyakorlatban sok mindent hiába keres, amit kifinomultan fogalmazott meg az elméleti irodalom.” (61. o.) A hatalmi gyakorlatot – vagyis a pénz és a politika világát – ismerõ Bagehot nem is titkolt lenézéssel fordult mind az elveik nevében radikális reformot követelõ társadalomjobbítók, mind a ködképeiknek hódoló értelmiségiek és elméletgyártók felé. Bagehot hite szerint a kormányzásban nincs semmi misztikus, az puszta menedzsmentként kezelendõ. A politikusokat pedig nyilván nem motiválja más, mint önös érdekük.
Hogy Bagehot, kiábrándítóan józan szemlélete ellenére, nem állt be a hatalom kritikusainak egyre bõvülõ körébe, azt önérdekén túl az indokolhatta, hogy a politika természetével kapcsolatban volt még egy nagyon fontos meggyõzõdése. Sok liberális és utilitariánus kortársától eltérõen, ám a XIX. századi brit liberalizmus képviselõi között egyáltalán nem szokatlan módon felismerte, hogy a hagyomány és a szokás milyen meghatározó szerepet játszik az emberi társadalmak életében: „A legintellektuálisabb beállítottságú embereket is éppúgy motiválják az általuk megszokott körülmények, mint saját akaratuk. Az ember aktív, maga által irányított része nagyon is elenyészõ, és ha nem tenné ezt hatékonyabbá alvó szokásaink rendje, aktivitásunk eredménye semmibe veszne… Az emberiség unalmas, tradicionális szokásai azok, melyek az emberek legtöbb cselekedetét meghatározzák…” (66. o.)
Az ember ily módon jellemzett kettõs természetének felelteti meg Bagehot az alkotmány két összetevõjét: „hatékony” részeit, illetve „méltóságteli” részeit. A hatékony részek nyitnak politikai mozgásteret a politika szereplõi számára. A méltóságteli részek pedig elfogadhatóvá teszik a hatalom mûködését, a hagyomány és a megszokás révén szentesítik azt. Bagehot szerint minden történeti alkotmány jellegzetessége e kétosztatúság: „Az ilyen alkotmányokban két részt találunk…: elõször, azon elemeket, melyek a népesség tiszteletét kivívták és azt megõrzik – vagyis, ha nevezhetem így, a »méltóságteli« elemeket, és másrészt a hatékony elemeket – vagyis azokat, melyek révén az ténylegesen mûködik és uralkodik.” (63. o.) A további magyarázatból kiderül: az egyik az autoritás megszerzésének eszköze, a másik annak alkalmazása, politikai használata.
Bagehot alkotmányértelmezésében a brit alkotmány méltóságteli intézményei közé tartozik maga a királyság és a lordok háza is. Ami a tényleges parlamentet, a House of Commonst illeti, Bagehot szerint ez is rendelkezik bizonyos méltóságteli vonásokkal, s ez akadálya hatékony mûködésének. Alapvetõen ezért két feladat hárul az alsóházra: a miniszterelnök megválasztása, s ha a politikai helyzet úgy kívánja, menesztése. A politikai hatalom tényleges gyakorlása a miniszterelnök által irányított kormánykabinetre marad. Bagehot hangsúlyozza, hogy a kabinet megválasztása után a parlamenttõl független politikai hatalommá válik, amit õ a kollektív felelõsség elvére vezet vissza: a kormány döntései kollektív döntések, minden döntésért együtt, testületileg kezeskednek.
Körösényi leírása céloz rá, hogy a miniszterelnök kiemelt felelõssége is megjelenik Bagehot alkotmányleírásában. Crossman ezt a következõképp fogalmazza meg: „Ha a prezidenciális kormányzáson a megválasztott elsõ tisztségviselõ általi kormányzást értjük, akkor nekünk Angliában ugyanúgy elnökünk van, mint az amerikaiaknak.” (23. o.) A különbség Bagehot szerint inkább az az angol és az amerikai rendszer között, hogy „egy prezidenciális kormányzat esetében a nemzetnek nincs más befolyási lehetõsége, csak a megválasztás aktusa … meg kell várnia, hogy zsarnoki pillanata megint eljöjjön. Nem buzdítja senki sem ara, hogy véleményt formáljon, mint ahogy ez a kabinetkormányzás alatt álló nemzet esetében történik.” (75. o.) Bagehot értelmezésében tehát a fõ különbség a két rendszer között az, hogy az amerikai rendszerben közvetlenül választják az elnököt, az elektori választás csak a méltóságteli része a rendszernek, míg a brit alkotmányban csakugyan a parlament választja a kormányfõt, vagyis e tekintetben legalább még megtartotta tényleges hatalmát. Hogy e megkülönböztetés nem domborodik ki Körösényi beszámolójából, azt nyilván az indokolja, hogy nem támasztaná alá érvelését, hisz e megkülönböztetés alapján mind a brit, mind a magyar alkotmányosság hû maradt a kabinetrendszerhez.
Természetesen nem azért elevenítettem fel kicsit részletesebben Bagehot alkotmányértelmezését, hogy azt Körösényi beszámolójának kritikájaként alkalmazzam. Úgy gondolom ugyanis, hogy a tendencia felismerése és leírása alapvetõen helyes a dolgozatában. Célom inkább az volt, hogy Bagehot eredeti politikaszemléletét rekonstruáljam. Úgy gondolom, hogy ez a szemlélet, vagyis a kijózanító, kiábrándító, felvilágosító, a politika mûködését belülrõl is megérteni kívánó megközelítésmód nagyon is közel áll Körösényi politikai látásmódjához, megközelítésmódjához.
 

Körösényi politikaképe

Ahhoz, hogy megértsük, milyen szándékok vezethették Körösényit tanulmánya írásakor, vagyis, hogy „üzenetét” helyesen érthessük – meggyõzõdésem szerint ugyanis, mint utaltam rá, nincs üzenet nélküli politikai leírás –, megvilágosító ereje lehet annak, ha a szerzõ politikaképét rekonstruáljuk. Úgy gondolom, Körösényi politikaszemléletét igen erõs pragmatikus irányultság jellemzi4.  Nem az ideológiai sallang, a politikai retorika érdekli õt, hanem a tényleges politikai cselekvés, az intézményesülésben tetten érhetõ, mert formát öltõ politikai akarat, röviden a politikai valóság. Eltérõen a politikán saját ideáljaikat számonkérõ „politológusoktól”, akikkel szemben Körösényi – csakúgy mint Bagehot – éles kritikát fogalmazott meg, s – szintén Bagehothez hasonlóan – ugyancsak elhatárolódva a filozófusoktól, akik alapelveket és ismérveket keresnek a politika világában, õ a tényleges folyamatok dinamikájára kíváncsi, a megvalósult politikai célok feltérképezésére törekszik, az „elfogulatlan” tapasztalatokon alapuló politikatudomány híve. Úgy gondolom, ilyen típusú szellemi orientációjának megértéséhez – személyes ízlésén és a körülmények véletlenszerû meghatározottságain túl – két szempontot kell figyelembe vennünk: egyrészt szellemi orientációját, másrészt Körösényi pályafutását.
Carl Schmitt
Szellemi orientációja szempontjából döntõ jelentõségûnek sejtem, hogy Körösényi részletesen és alaposan tanulmányozta Carl Schmitt politikai filozófiáját. Véleményem szerint Schmitt több okból is nagy hatással volt Körösényi politikaképére. Egyrészt azért, mert Schmitt egy olyan német államtani-alkotmánytani hagyományhoz kapcsolódott, mely igen alaposan kidolgozott fogalmi rendszerrel írta le a politika világának mûködési mechanizmusát. A Schmitten keresztül feltáruló németesen alapos államtani szakirodalom olyan bázisnak tûnhet egy mai politikatudós elõtt, melyre a kissé gyökértelen vagy rossz földbe (például a marxizmusba) gyökerezett magyar politikatudomány is bátran építhet. Másfelõl ez a hagyomány egyáltalán nem tûnik olyan kopogósan empirikusnak, mint az egyfelõl statisztikai, közgazdaságtani, matematikai módszereket alkalmazó amerikai political science vagy az üres frázisokkal, elvont általánosításokkal bátran operáló amerikai alkotmányos teória. A német államtani hagyomány filozófiailag és eszmetörténetileg is megalapozott tudomány, amely ugyanakkor az alkotmányos rendszerek megfigyelésébõl és a tapasztalatok elméleti reflexiójából is sok mindent tudott hasznosítani.
Ám talán a harmadik ok a legérdekesebb hozzászólásom szempontjából. Úgy vélem, Körösényi politikaképét is döntõ módon meghatározta az a mentalitástörténeti örökség, amelyet a XX. században Schmitt képviselt, s amely olyan elõzményekre tekinthet vissza, mint amilyen Tacitus, Machiavelli, Hobbes politikaszemlélete vagy az államrezon irodalma. Ez a kissé kiábrándult és szkeptikus gondolkodásmód harcként értelmezi a politikát, de legalábbis olyan gyakorlati tevékenységformának látja, mely szívesen húzódik jól hangzó és nemes eszmények mögé, hogy saját uralmi céljait leplezze. A politikatudós feladata e szemlélet szerint az álcák, az ideológiák, a retorikai homlokzat mögé tekinteni, s a tényleges mûködési mechanizmust megismerni, hiszen minden ideológiában hazugságot gyanít – és a történelem tanulsága szerint a legtöbb esetben joggal. A politika hatalmi aspirációk nyílt vagy leplezett küzdelme, éles és kíméletlen harc a választók kegyeiért, a megtévesztés és az erõszak alkalmazásának mûvészete.
Körösényi számára valószínûleg az tûnik izgalmasnak Schmitt elméletében és az általa képviselt hagyományban, hogy szemlélete nem doktriner és nem naiv, mint a liberális demokráciák megalapozását szolgáló politikatudományos gondolkodásmód, amely mit sem regisztrál a hatalom tényleges mûködési mechanizmusából. Valószínûleg minden, tárgyában eléggé elmélyülõ politikatudós számára vonzerõvel bír az a szemlélet, mely megpróbálja szertefoszlatni a légvárakat, és a királyt meztelennek mutatja. A hatalomgyakorlás tevékenységének higgadt és tárgyszerû leírását adni – ez olyan, mint ha valaki ott állna egy vulkán kráterének peremén, és nyugodt hangon tudósítana a lábai elõtt forrongó-fröcskölõ izzó láva mozgásáról. Igaz, sok tudós megégette magát, mert ilyen közel merészkedett a hatalomhoz: a sort Szókratésztõl Senecán át hosszan sorolhatnám Dantén és Machiavellin keresztül, egész Carl Schmittig vagy Heideggerig. De a kihívás továbbra is fennáll és vonzza a politika iránt érdeklõdõ „szenvtelen” tudósítókat.
 

Személyes tapasztalatok

Mivel e szemlélet számára az elveknél sokkal többet nyom a latba a személyes tapasztalat, valószínûsíthetõ, hogy írásmódjának magyarázatánál figyelembe kell vennünk Körösényi személyes pályafutását is: azt a szellemi közeget, melyben gondolkodása formálódott. Õ azok közé a kutatók közé tartozik, akik nagyjából egy idõben és hasonló formában szocializálódtak, mint a Fidesz meghatározó generációja. Elsõ könyve 1989-ben jelent meg, s maga is annak a gondolkodásmódnak a tükre, amelyrõl szól5.  A nyolcvanas években a pályán megjelenõ új értelmiségi nemzedékhez tartozik tehát, akikre döntõ hatást gyakorolt a Reagan és Thatcher nevével fémjelezhetõ neoliberális vagy neokonzervatív politikai boszorkánykonyha, melynek fõ vonzereje számukra az volt, hogy roppant sikeresnek bizonyult. E politizálás maga is a nyílt hatalmi dominancián alapult, melyet igen ügyesen ágyaztak be meghatározó politikusai egy-egy hatásos politikai üzenet-csomagba. Az is mutatja, hogy mennyire mintaadó volt ez a politizálási mód, hogy még az ellenkezõ oldal számára is ötletet tudott adni. Ha valamiben adósa Tony Blair a Thatcher-érának, akkor az bizonyosan az a politikaszemlélet, amely kiábrándítóan józan és hatalomtudatos.
Ha Körösényinek a most vitatott dolgozatban nyújtott elemzése a demokrácia kilencvenes évekbeli fordulatáról helytálló, az azt jelenti, hogy értelmezése szerint a Fidesz ugyanezt a politikai okosságot tanulta el politikai iskoláiban, ami Körösényi számára is olyan tanulságos volt, s most e politikus generáció csak alkalmazza ezt a közösen felismert tudást. Körösényi fogalmazásmódja sejtetni engedi: a hatalom mûködési mechanizmusát belülrõl ismeri, nem a kívül rekedt elemzõ pozíciója ez, hanem már-már a jól értesült bennfentesé, aki még azt is megkockáztatja, hogy idõnként behatol az általa addig kívülrõl megfigyelt rendszerbe.
Körösényi hatalomközeli nézõpontból nyújtott leírása szerint Orbán Viktor annak a politikustípusnak a megtestesítõje, aki képes átlátni az ideológiák színesre festett álarcain és ráérzett a hatalomgyakorlás ízére. Körösényi nem védi meg Orbánt vélt vagy valós antidemokratikus intézkedéseiért, igaz, nem is támadja. Úgy véli, nincs is miért megvédeni vagy támadni õt, hiszen csak azt teszi, amit egy jó politikusnak tennie kell. Megértette a helyzet logikáját és meg tud felelni a követelményeknek. Különben sem a politikatudomány feladata egy-egy politikai stílus megvédelmezése vagy megtámadása. Az igazi bátorság ehhez kell: a vulkán szélén állva is higgadtnak és elfogulatlannak maradni. Ahogy Bagehot könyvének borítóján a szemüveges szobatudós viselkedik: bátran bedugja fejét az oroszlán szájába, hogy megvizsgálja mûködési elvét.
 

Körösényi terminológiája

De ne üljünk fel minden fenntartás nélkül e kiábrándult és már-már cinikusan józan beszédmódnak. Közelebb hajolva a szöveghez, minden textus elárulja magát. Ahhoz tehát, hogy felfejtsük a higgadt leírás mögötti értékelõ gesztust, arra van szükség, hogy kicsit közelebbrõl is szemügyre vegyük azt a retorikát, melyet Körösényi alkalmaz, amikor az elfogulatlan tudós szerepét nagy komolyan magára ölti. A következõkben néhány példát fogok felsorakoztatni, olyan kifejezéseket, melyeket Körösényi használ a harmadik fejlõdési fok, a prezidenciális kormányzati berendezkedés jellemzésére.
 
A briteknél: A magyar változatban:
„a kormányfô személye soha nem látott 
mértékben uralta a politikai életet”
„a parlament szerepe visszaszorult”
„Thatcher az addig ismertnél nagyobb 
személyes hatalmat épített ki”
„az ellenzék intézményes pozícióit is 
gyengítették”
„dominálta saját kormányát” „az egyszemélyi miniszterelnöki hatalom 
növelésének egyik hatékony eszköze”
„a kormányfô képes legyen az egész 
Whitehall miniszteriális gépezetének 
a kontroljára, irányítására”
„a miniszterelnöki kormányzás olyan 
vonásai erôsödtek meg, amelyek – ezúttal nem a brit, hanem – leginkább a francia félelnöki vagy az amerikai elnöki rendszerre emlékeztetnek.”
„a miniszterelnök kormányon belüli dominanciáj(a)” „a miniszterelnök gyakran maga, saját
hivatali stábjára és informális tanácsadóira támaszkodva dönt”
„hatalomcentralizáció” „A tényleges döntéshozatal nem a kabinetben, hanem olyan különbözô, egymás mellett mûködô döntéshozatali és befolyási hálózatokban történik, amelyek közös vonása az, hogy mindegyik középpontjában a miniszterelnök áll”
„a kommunikáció centralizálása” „A parlamentben mindig biztosan számíthat a Fidesz–MPP »mameluk«-frakció 
támogatására”
  „mintha a populista demokrácia felé vezetô utat kövezné ki”

 Ezek a kifejezések hangsúlyosan értéksemleges szövegkörnyezetben találhatók, Körösényi hozzájuk semmiféle kommentárt nem fûz. Mégis, úgy tetszik, mert a kifejezések arról árulkodnak, mintha azt akarná sugallni, a fejlemények nem minden szempontból megnyugtatóak. Ha valaki „soha nem látott mértékben” uralja a politikai életet, az legalábbis emlékeztet a hatalommal való bizonyos fokú visszaélésre. Ezt persze, hangsúlyoznom kell, nem mondja ki Körösényi. Mégis, az ilyen típusú szövegekhez szokott fülünk (szemünk) olyan stiláris mellékjelentést érez e kifejezések kapcsán, amelyek mintha kritikusak lennének az általuk rögzített fejleményekkel szemben. A szöveg retorikai „truvája” miatt azonban ezt a hatást úgy tudja kiváltani a szerzõ, hogy közben egyetlen ponton sem lehet rajtakapnunk, hogy itt vagy ott nyíltan értékelõ elem keveredne szövegébe.
 

A demokráciaelméleti perspektíva

Körösényi igen hangsúlyosan fogalmazza meg abbéli vélekedését, hogy a kormányzati berendezkedés átalakulása szembetûnõ és nemcsak hogy szignifikáns, de alapvetõ változást hoz magával a politikai demokráciára nézve is.
Dolgozatának a tanulságokat igen pontosan adagoló befejezõ szakaszában a következõképp jellemzi a három stádium hatását a demokráciára: „a kabinetkormány a predemokratikus korszak liberális parlamentarizmusához, a miniszterelnöki kormány a modern pártelvû parlamentáris demokráciához, a kormányzás prezidencializálódása pedig a mediatizált, populista demokrácia korszakához tartozik.” (33. o.) E leírásból bennünket most nyilvánvalóan a harmadik fokozat jellemzése érdekel.
Sok szó esik manapság a média politikaformáló szerepérõl, negyedik hatalmi ágként való mûködésérõl. Körösényi leírása azt sugallja, a korszakunkra jellemzõ prezidenciális kormányzás a technika fejlõdésével együtt haladva már alapvetõen új kihívásoknak tesz eleget, s közben átformálja a demokratikus berendezkedést is. Történeti elemzésekbõl tudjuk, milyen nagy szerepet játszott a XX. századi totalitárius rendszerek kiépülésében és megszilárdulásában a tömegmédia: az újság, a rádió, a televízió, a mozi. Arról is sokat lehet olvasni – legalább Tocqueville óta –, hogy az amerikai elnökválasztás a népnek szóló cirkusz, melynek minden egyes apró lépését PR- és kommunikációs szakértõk hada készíti elõ. Az elnökök arcélét olyan „imidzsmékerek” faragják, akik pusztán saját szakmájuk szempontjait érvényesítik, s ehhez képest már másodlagos a politikus által megjeleníteni szándékozott politikai akarat. Körösényi több helyen is utal rá, hogy a prezidenciális kormányzás alapvetõ jellegzetessége az, hogy a „mit?” kérdésénél fontosabbá vált a „hogyan?” kérdése6.  Miközben világos, hogy tökéletesen igaza van a szerzõnek, amikor arra figyelmeztet, az ilyen fejleményeknek alapvetõ hatása lehet a társadalom énképére és strukturálódására is (a média homogenizál és lebontja a politikai társadalom mikrostruktúráit), úgy gondolom, Körösényi túl nagy jelentõséget tulajdonít a kommunikatív politizálásról szóló mai irodalomnak. Holott, mint arra már a demokráciaelméletek többször is rámutattak, a demokrácia uralásának mindig is fontos része volt a látványosságok, a szórakoztatva manipulálás módszertanának alkalmazása. Amikor tehát a prezidenciális rendszer elemeként jeleníti meg Körösényi a politika mediatizálódását, akkor valószínûleg két egymás mellett futó esemény között a valóságosnál szorosabb kapcsolatot feltételez. Hiszen már a régi rómaiak is bõven éltek a „cirkuszt-kenyeret” módszerével, és – demokratikus, illetve zsarnok politikai vezetõik is – bõven áldoztak a látványosság oltárán, hogy megnyerjék a tömegek szimpátiáit. Egy másik példát is említhetek: Bagehot is utal rá, hogy az általa leírt brit alkotmányosságnak is van egyfajta „show”-eleme. Ahhoz, hogy a demokráciában szuverénnek tartott tömeg, a nép kormányozható legyen, vagyis az engedelmesség biztosítására szükség van a hagyományos manipulatív technikákra. Miközben a politikus titokban tevékenykedik, kell hogy legyen egy publikus arca, mely érdekli és leköti a polgárokat, és eltereli figyelmüket a hatalom gyakorlati kérdéseirõl. Téves tehát az a feltevés, hogy a médián keresztül manipuláló kormányzási technika a prezidenciális rendszer kiváltsága lenne. A médiamanpulációt felhasználó kormányzási technika minden tömegtársadalomban mûködõ kormányzat számára megkerülhetetlen. Különösen fontos azonban a tömegdemokráciában, ahol a népet meg kell gyõzni a választott politikai alternatíva helyességérõl. E tekintetben tehát nem a kormányzati berendezkedés határozza meg a demokrácia konkrét megjelenési formáját, hanem a társadalom fejlettsége, nagysága és strukturáltsága, valamint természetesen az az alkotmányos berendezkedés, amely a szuverént a népben határozza meg. E fejleményért tehát nem lenne helyes a prezidenciális kormányzási formát okolni7.
 

Leadership effect és plebiszciter vezérdemokrácia

Körösényi dolgozatának legizgalmasabb és valószínûleg legkidolgozatlanabb, ezért legsejtelmesebb része e két, idegen szakkifejezéssel megadott fogalom és a mögöttük felsejlõ esetleges következmények. Hogy ezek a parlamentáris demokráciával nehezen összeegyeztethetõ fogalmak milyen érzékenységeket sérthetnek, azt pontosan tükrözi az a tény, hogy amikor Körösényi dolgozatának rövidebb változatát a Heti Válaszban közzétette, az ellenzéki politikai publicisták rögtön „lecsaptak” a vezérdemokrácia fogalmára8.  Seres László szerint e fogalomhasználat alig burkolt Fidesz- és Orbán-kritika: „kitûnõ elemzésében Körösényi András politológus (…) a »prezidencializálódást« leírva meglepõ következtetésre jut: »E folyamat perspektívája, hogy a pártdemokráciát – Weber fogalmával élve – a vezérdemokrácia váltja fel.«”9  Úgy tûnik, Seres egyértelmûen azt olvassa ki Körösényi dolgozatából, hogy az kritikus hangon a vezérdemokrácia kiépítésével, tehát egy újfajta zsarnokság meghonosítására való törekvéssel vádolja Orbán Viktort. A Beszélõ publicistája pedig a következõképp reagál „a cikk már a liberális sajtóban is felkapott, jóslatszerû” mondatára: a szerzõ „üzenni akar azoknak, akik a »folyamat perspektíváján« változtatni képesek. Itt nyilván nem helyezkedésrõl van szó, hanem szolid, megértõ, Orbánéknak szánt figyelmeztetésrõl.”10
Úgy gondolom, a fenti idézetek direkt politikai szándékot feltételezõ olvasata nem megalapozott. Nem helyes úgy olvasni ezeket a kifejezéseket, mintha azok az Orbán-kormány és személyesen a miniszterelnök kritikáját fogalmaznák meg, vagy esetleg tanácsadóiknak szóló burkolt üzenetet tartalmaznának. A politikában sokkal hatékonyabb módszerek léteznek az üzenetek célba juttatására, mint egy tanulmány. Meggyõzõdésem, hogy Körösényi a liberális demokráciákban bekövetkezõ általános változások tisztázását tekinti céljának, s legfeljebb a nyugati demokráciák átalakulásával elõálló helyzet leírásába vegyül nála bizonyos fokig kritikus hang. A jelenséget is éppen azért helyezi Körösényi nemzetközi perspektívába, hogy világossá tegye: nem az Orbán-kormány felelõssége érdekli e fejlemények kialakulásában. Az Orbán-jelenséget egyértelmûen a Blair–Schröder típusú politikusok megjelenésének folyamatába illeszti, tehát nem az egyedi eset érdekli, hanem ami tipikus benne.11
Legfeljebb az jelzésértékû tény, hogy az egyébként láthatólag a tacitusi hagyományok befolyása alatt álló politikatudós hangjába mégiscsak vegyül némi aggodalom, amikor a hatalom centralizálódásának általános tendenciáját a vezérdemokrácia hívószavával regisztrálja, fontosnak tûnik liberális ellenzéki perspektívából is. Hiszen a hatalomgyakorlás sajátos logikájából – úgy tûnik, természetszerûen és logikusan levezethetõ – változások csakugyan kihívást jelenthetnek a parlamentáris demokrácia hagyományos intézményrendszerére, s így közvetve a demokratikus játékszabályok áthágásának lehetõségét villantják fel. Bagehot kortársa, Lord Acton volt az, aki megfogalmazta a nyugati típusú demokráciák egyik legfontosabb felismerését: „power tends to corrupt, and absolute power corrupts absolutely”12.  Bagehot leírása azonban éppen a Lord Acton által felismert és megfogalmazott igazsággal szemben fogalmazta meg a saját igazságát: a hatékonyság miatt van szükség a hatalom koncentrálására. A Körösényi által hivatkozott Max Weber pedig a liberális Gladstone-éra tanulságait összefoglalva fogalmazta meg a modern vezérdemokráciák sajátosságait, meglehetõsen kiábrándult és kiábrándító módon: „a gyakorlatilag plebiszcitárius diktátor fölötte áll a parlamentnek, a »gépezet« segítségével maga mögé állítja a tömegeket, a parlamenti képviselõket pedig csak a kíséretét alkotó politikai javadalmasoknak tekinti. …ha a pártokat plebiszcitárius vezérek irányítják, az a követõk »lelki kiüresedésével«, mondhatni szellemi proletarizálódásával jár. A vezér számára hasznavehetõ apparátust csak akkor alkothatnak, ha vakon engedelmeskednek neki, amerikai értelemben vett gépezetként, amit nem zavar meg a honorácior hiúsága és az önálló véleményalkotás igénye.13
Körösényi dolgozata tehát Bagehot és Weber nevével egy olyan értelmezési tartományt jelölt ki, amely világossá teszi kritikája célpontját. A modern tömegdemokráciák alapvetõ paradoxonját mutatja fel: az államvezetés hatékonyságának és demokratikus elkötelezettségének, „jogszerûségének” fordított arányosságát. Az egyes politikai alakulatokat az e két pólus közötti szakaszon tudjuk elhelyezni aszerint, hogy a hatékonyság és „jogtisztelet” alternatívái közül melyikhez állnak közelebb. Feltehetõ azonban, hogy Körösényi nem véletlenül hivatkozik egy angol és egy német szerzõ munkájára e tekintetben. A huszadik század tanúsága szerint Max Weber politikai tanítása nem tudott elég hatékony ellenszerül szolgálni a német típusú totalitarizmus hatalomátvétele ellen. (Nem is szólva Carl Schmitt demokráciakritikájáról, amely bizony szabályosan kiszolgálta azt.) Bagehot kiábrándult és szkeptikus leírása az angol alkotmányról azonban oly módon bástyázta körül az alkotmány „méltóságteli” elemeit, a hatékonysági elv ellenpólusaként, hogy azt igazából a baloldali politika forradalmi hevületét és destruktív, politikai technicista örökségét a prezidenciális rendszer vezérelvû, központosító tendenciáival ötvözõ Tony Blairig senkinek sem sikerült lerombolnia. Azt persze nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövõ, de a jelen dolgozat perspektívájából egyértelmûen indokoltnak tûnnek az angol alkotmányos hagyomány hatékonysággal szembeállított korlátai.


Jegyzetek

1 Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, új folyam, 2001. tavasz, 3–38. o.
2 Nem véletlenül nevezi maga a szerzô is e megfeleltetést puszta gondolatkísérletnek (33. o.).
3 Legfeljebb abban látok némi ellentmondást, hogy a bevezetôben a kancellárdemokrácia fogalmát elveti, ám a prezidencializálódás jelenségének leírásakor világosan utal rá, hogy a kormányzati hatalom centralizálásának eszközeként következik be a „MeH megerôsítése”. Nyilvánvaló, hogy a bevett fogalomhasználatot azért utasítja el, hogy saját fogalmi rendszerét tudja helyébe állítani. Ám ennek a retorikai fogásnak igen jelentôs következményei lesznek. Ennek belátásához elég csak azt mérlegelni, miben különbözik a kancellárdemokrácia fogalma a Körösényi dolgozata végén (Weber nyomán) bevezetett „plebiszciter vezérdemokrácia” (35. o.) fogalmától.
4 Erre utalnak távolságtartó leírásainak olyan – saját politikaszemléletérôl – árulkodó „elszólásai”, mint: „Ez már a pragmatikusabb, inkább professzionális, jelentôs mértékben dezideologizált politika világa, amelyben a pozíciókért és más erôforrásokért folytatott küzdelem az elsôdleges tét, s kevésbé az ideális társadalom és a politikai berendezkedés.” (30. o.)
5 Körösényi András: Liberális vagy konzervatív korszakváltás? (Gyorsuló idô) Magvetô Kiadó, Budapest, 1989.
6 Például: „Megjelentek a spin doctorok, akik ezentúl nemcsak azt mondják meg, hogy az adott árut miként lehet jobban eladni, hanem azt is, hogy mi az az áru, amit kínálni kell ahhoz, hogy nyerni lehessen.” (17. o.) Illetve: „a media message szinte már fontosabb, mint a politika szubsztantív, tartalmi kérdései” (32 o.).
7 Hogy a kérdéses fejlemény mennyire nem új keletû, azt mutatja a Körösényi által is hivatkozott Max Weber vélekedése: „az alkotmányos állam, legfôképpen pedig a demokrácia létrejötte óta Nyugaton a »demagóg« a vezetô politikus típusa.” (Weber, Max: A politika mint hivatás. In uô: Tanulmányok. Osiris Kiadó, 1998. 175. o.) Ugyancsak érdemes felidézni, hogy Max Weber e modern demagóg típusába sorolja a politikai publicistát és az újságírót is.
8 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Heti Válaszban közölt változatban a cikk utolsó mondata kevésbé árnyaltan fogalmaz: „E folyamat perspektívája, hogy a pártdemokráciát – Weber fogalmával élve – a vezérdemokrácia váltja fel.” Körösényi András: Elnöki demokrácia felé. Heti Válasz, 2001/3.
9 Seres László: Forza Hungaria. Élet és Irodalom, 2001/20.
10 Zádori Zsolt: Idusról idusra. Beszélô, 2001/6.
11 Ráadásul Körösényi a magyar miniszterelnökkel kapcsolatban nem is emlegeti a leadership effectet, melyet a brit példa elemzésekor bevezetett. Ugyancsak mérlegelendô szempont, hogy Körösényi az Orbán-kormány mûködésének elemzésekor a következôképp fogalmaz: „Az írásunk címében feltett kérdésre tehát a következô választ adhatjuk: az alkotmányjogi és politikai értelemben változatlanul fennálló parlamentáris kormányzás keretein belül egy új típus, a kormányzás prezidencializálódása alakult ki.” (33. o.)
12 A hatalom megront, és az abszolút hatalom abszolút módon ront meg. Az idézet forrásáról és Lord Acton felfogásáról részletesebben is lásd Horkay Hörcher Ferenc: Történetírás és erkölcsi ítélkezés, az Acton–Creighton levélváltás. BUKSZ, 1992. ôsz
13 Weber: i. m. 186, 193. o.


22. szám tartalomjegyzék


Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu


C3 Alapítvány c3.hu/scripta/