Hálás vagyok a hozzászólásokért és a kritikai megjegyzésekért, amelyek sok tanulsággal szolgáltak számomra. Rámutattak munkám1  jó néhány gyenge pontjára, és egyúttal arra is alkalmat adnak, hogy néhány pontosítást tegyek, valamint a félreértéseket tisztázzam. Természetesen, ahol lehet, megpróbálom saját pozíciómat megvédeni.
Enyedi Zsolt módszertani megjegyzéseivel és a tényleírást árnyaló, illetve vitató megjegyzéseivel munkám belsõ összefüggéseit, koherenciáját vitatta. Csizmadia Ervin a brit és a magyar fejlõdési út összehasonlításának módszertani kérdéseihez és a két út egymáshoz való viszonyához fûzte erõsen kritikus megjegyzéseit. Tõkés Rudolf elsõsorban azzal az 1989–1990-ben kialakult alkotmányos és politikai szerkezettel foglalkozott, amely szélsõségesen nagy mértékû – a konszenzusos modell elemeinek megfelelõ – hatalommegosztást teremtett, s amelynek korlátai a magyar kormányfõk, illetve kormányok politikai mozgásterét szûkítették. Ez a hatalommegosztásos szerkezet érthetõvé teszi az egymás utáni kormányfõk törekvéseit az ellensúlyok semlegesítésére és a kormányzati centralizáció növelésére. Horkay Hörcher Ferenc hozzászólása a kérdéskört tágabb, eszmetörténeti és tudásszociológiai perspektívába helyezte, mintegy külsõ tükröt tartva munkám elé. Olyan dimenzióra irányította a figyelmet – politikafogalom, implicit elõfeltevések –, amelyet az empirikus igényû munkák szerzõi, a megközelítés jellegébõl adódóan explicit módon általában nem reflektálnak.
A hozzászólók és az olvasók talán megbocsátják, ha nem reagálok minden megjegyzésre, csak néhány kérdéskört emelek ki. A Tõkés Rudolf és a Horkay Hörcher Ferenc hozzászólásában foglaltak nagy részével egyetértek. Enyedi Zsolt és Csizmadia Ervin viszont határozottan bírálják cikkemet, ezért elsõsorban az általuk felvetett kritikai megjegyzésekre válaszolok. Mivel Enyedi módszertani szempontból is elutasítja és ténykérdésekben is vitatja munkámat, ezért vitacikkére hosszabban fogok reagálni.
 

Analógia versus összehasonlító módszer

A bírálatok és megjegyzések egyik nagy köre az alkalmazott elemzési módszerrel kapcsolatos. A módszer, úgy vélem, mindig szorosan összefügg egy munka céljával. Enyedi Zsolt módszertani megjegyzései véleményem szerint azért tévesztenek célt, mert félreértette írásom célját, tárgyát. Célom ugyanis nem egyfajta brit–magyar összehasonlítás volt, hanem – mint munkámban többször is leszögeztem – a magyar kormányzati rendszer változásainak a leírása, megértése és elemzése. A brit eset ennek eszköze volt. Ezért került írásom alcímébe az „összehasonlító perspektívából” kifejezés. Ezt ugyan Enyedi is többször nyugtázza, mégis kritikai megjegyzéseinek túlnyomó része egy szisztematikus összehasonlító elemzés hiányosságaira vonatkozik – azaz munkámat mint egy összehasonlító elemzést bírálja.
Enyedi egyébként is úgy látja, hogy „nemigen lehetséges analógiát megállapítani anélkül, hogy egy meghatározott körön belül szisztematikusan összevetnénk az eseteket.” (Enyedi 130) Azaz végül is elveti az analógiát mint módszert2.  Az összehasonlító módszer elõnyeinek ecsetelésében egyet is értek vele – feltéve, hogy célunk az összehasonlítás. Az enyém azonban nem az volt. Az analógia – ellentétben az Enyedi által felállított követelményekkel – nem valamilyen szisztematikus összehasonlítás eredménye, hanem a megismerés heurisztikus eszköze, „módszere”. Nem szisztematikus, hanem intuitív eszköz. Nem végpont, hanem kiindulópont3.
Egy módszer értékét az minõsíti, hogy mennyiben segíti a megértést, megismerést. Úgy vélem, a prezidencializálódás metaforájával, azaz az analógia módszerével többet tudtunk meg a magyar kormányzati rendszer változásáról, mint például az egyébként átfogóbb és a szisztematikus összehasonlítás kereteként jóbban használható többségi versus konszenzus modellel (errõl bõvebben késõbb).
Csizmadia Ervin és Enyedi Zsolt közös módszertani félreértése, hogy úgy vélik, az elnöki kormányzás fogalmát, a prezidencializálódás analógiáját a többségi vs. konszenzusos demokrácia fogalomkörével szemben vezettem be (Csizmadia 121, Enyedi 127). Ez a vélekedés azonban nem állja meg a helyét. Egyáltalán nem vetettem el munkámban a többségi vs. konszenzusos demokrácia modelljét. Sõt, mint korábbi munkáimban4,  de Enyedivel közösen írt könyvünkben is látható5,  ez a modell az egyik „kedvencem”. Elõszeretettel használom mint elemzési eszközt6.  Állításom az volt, hogy ez a modell, amely kiválóan alkalmas eszköz a magyar demokrácia elemzésére vagy annak más országok demokráciáival való szisztematikus politikatudományi összehasonlítására, kevéssé alkalmas a magyar kormányzati rendszer 1990-es évek végétõl felgyorsuló változásainak megragadására és elemzésére (akár az 1984-es, akár az 1999-es verzióját alkalmazzuk a modellnek). Márpedig munkám célja éppen a változások elemzése volt. Ezért kerestem más, Lijphart modelljénél – e célhoz – hasznosabb eszközt az elemzéshez7.
Enyedi még hosszan bírálja munkámat, számon kérve rajta az összehasonlító elemzések különbözõ szempontjait, például: a prezidencializálódás analógia pontatlanabb, mint a többségi vs. konszenzusos modell fogalomrendszere; puhák a változók; nehezen meghúzható a vizsgálandó jelenségek köre stb. Véleményem szerint ezek részben helytálló megjegyzések, részben nem – de egyaránt irrelevánsak. Munkámnak ugyanis, ismét hangsúlyozom, más volt a célja: nem szisztematikus összehasonlítás, hanem egy változási trend empirikus megragadása és megértése8.
 

Mintakövetés, illetve modelladaptáció

Csizmadia Ervin szerint írásom fõ tézise, hogy „Magyarországon 1990 óta az angol modell különféle adaptációs kísérletei zajlanak” (Csizmadia 125). „Erõsen vitatható azonban – írja másutt –, hogy a magyar politikai elitek kezdettõl belehelyezkedtek volna egy meghatározott trendbe, s az angol kormányzati rendszert kívánták adaptálni.” (Csizmadia 122) Szerinte Körösényi nem „igazolja, hogy a rendszerváltó elitek az angol kormányzati modell átültetésében gondolkodtak… Azt állítja, hogy noha valamennyi eddigi magyar kormány és kormányfõ azonos mintához fordult, de csak a mostani kormány került egyenesbe a nemzetközi trendek legkorszerûbb válfajával.” (Csizmadia 122, az én kiemeléseim – K. A.)
Valóban nem igazolom mindezt, mivel írásomban nem is állítottam ilyeneket. Tanulmányomban egyetlen szó sem esik arról, hogy a magyar kormányfõk az angol mintához fordultak volna, hogy a brit modellt kívánták volna átültetni, Magyarországon adaptálni. Ezeket az állításokat Csizmadia tulajdonítja – tévesen – munkámnak, majd cáfolja õket. Azaz: félreérti a szöveget. Nem az egymást követõ magyar miniszterelnökök, hanem én fordultam az angol kormányzat történetéhez, a kormányzás három egymás utáni típusához és a prezidencializálódás analógiájához, mégpedig azért, hogy azt értelmezési keretként használhassam annak megértéséhez és elemzéséhez, hogy miként változott a kormányzás Magyarországon az egymás után következõ kormányfõk alatt, de különösen az Orbán-kormány idõszakában. Kiindulópontom a következõ volt: „Az eddig felmerült két értelmezési keret egyike sem kecsegtet sok eredménnyel a kormányzati (és tágabban: a politikai) rendszer mûködésében bekövetkezett változások értelmezésében. Ezért a parlamentáris kormányzással foglalkozó nemzetközi irodalom egy harmadik köréhez, a klasszikus brit típust leíró és értelmezõ politikatudományi kutatásokhoz fordulunk segítségért. Ez ugyan kevésbé hasznos a magyarországi kormányzás alkotmányjogi alapfeltételeinek az értelmezésében, de annál inkább a változások jellegének a megértéséhez. És most ez utóbbi a célunk.” (Parlamentáris vagy elnöki kormányzás? 7)9  Csizmadia túlfeszítettnek érzi a cikkemben alkalmazott analógiát, holott csak az õ olvasata „túlfeszített”. Munkám egyetlenegy helyén sem írok mintakövetésrõl, illetve a brit modell adaptációjáról. A brit kormányzati változások a magyar folyamatok megértésének eszközeként szolgálnak számomra. Egyben persze annak jelzésére is, hogy a kormányzás magyarországi változásai sok tekintetben nem unikálisak, nem példa nélküliek a modern európai demokráciákban.
 

A kartellpárt fogalma

Csizmadia és Enyedi egyaránt megjegyzi, hogy helytelenül használom a kartellpárt fogalmát. Számítottam erre a kritikára, ezért tanulmányomban nem kartellpártokról, hanem kartellpárti vonásokról írtam (Parlamentáris vagy elnöki kormányzás? 28–31).
 

Empirikus kritika

Enyedi Zsolt módszertani kritikája után számos konkrét példa segítségével a változások irányának azonosságát vizsgálja. Azt kívánja bemutatni, hogy ha valamivel teljesebb körûen tekintjük át a tendenciákat, halványul a magyar és brit analógia ereje. Konklúziója tökéletesen elfogadható – de egyáltalán nem meglepõ. Ha még szélesebb körben tekintenénk át az empirikus szinten megragadható tendenciákat, az analógia – úgy vélem – még halványabb lenne. Minél szélesebb az áttekintés köre, annál halványabb az analógia megvilágító ereje. Enyedi áttekintésének, empirikus példáinak célja azonban több, mint pusztán annak illusztrálása, hogy a brit folyamatok iránya ellentmondásos, szemben a magyarral. A következõket írja: „Mi történt eközben Nagy-Britanniában, azon túl, hogy a miniszterelnök kormányzaton belüli súlya megnõtt, és hogy Tony Blair a választókkal való közvetlen kommunikációt részesíti elõnyben a parlamenti szócsaták helyett? Nagyjából az ellenkezõje annak, ami Magyarországon.” (Enyedi 131).
Enyedi tézise az, hogy míg Nagy-Britanniában – a kormányzás tanulmányomban elemzett csúcsait leszámítva – alapvetõen erõsödött a hatalommegosztás a politikai rendszer egészének szintjén, sõt, azon túl, a hatalom és a társadalom viszonylatában is, addig Magyarországon valóban az általam leírt centralizáció, hatalomkoncentráció érvényesült – az általam leírtaknál is radikálisabban. Mindez természetesen lehetséges. Enyedi azonban nem szolgál olyan módszerrel és olyan szisztematikus összehasonlítással, amelybõl ilyen következtetést vonhatnánk le. Áttekintése ugyanis nem szisztematikus összehasonlítás – amit írásomból is hiányolt – hanem példák sorozata, majd azokból levont következtetés.
Példáival azt kívánja bemutatni, hogy míg Nagy-Britanniában szaporodott azon területek köre, amelyek – Tony Blair miniszterelnöksége idején – részben vagy teljesen kikerültek a központi hatalom, a kormány hatáskörébõl, addig Magyarországon nem így történt, ellenkezõleg, még erõsödött is a kormány hatalma. Csakhogy az Enyedi által festett kép – véleményem szerint – önkényes és kontextus nélkül kiragadott példák sorozata, amelyek értelmezése ráadásul meglehetõsen egyoldalú. Míg a brit példák egy része „alkotmányos” szintû, másik része a „hatalom” és a „társadalom” viszonyát illeti (azaz nemhogy a kormányzati, de az egész politikai rendszeren túlmutató igénnyel lép fel), addig a magyar példák a sajtóból ismert politikai botrányokra történõ utalások10.  Ezek tehát nem egynemûek, értelmezésük pedig egyoldalú és összességükben félrevezetõ. Tekintsük át õket! Látni fogjuk, hogy ha figyelembe vesszük az egyes ügyek kontextusát, helyi értékét, el kell vetnünk Enyedi sommás értelmezését és értékelését.
1.) Jegybank. A brit jegybank önállóságát 1997-ben valóban jócskán megnövelték: immár önálló kamatpolitikát folytathat. Ezt a lépést a britek az Európai Unió nyomására, hosszas vonakodás után tették meg. A jegybank korábban hagyományosan a pénzügyminisztérium irányítása alatt állt. Magyarországon ezzel szemben a jegybank 1990 óta jelentõs autonómiát élvez, amit a jegybanktörvény 2001. évi módosítása tovább erõsített. Ma az intézményes függetlenség szempontjából mindkét ország jegybankja megfelel az Európai Monetáris Unió követelményinek.
2.) Külföldi befolyás. Nagy-Britanniában ugrásszerûen megnõtt a külföldi befolyás, írja Enyedi. Magyarországon is, tehetjük ehhez hozzá. Bár Magyarország még nem is tagja az Európai Uniónak, mégis, a kormányzati tevékenység egyik fõ iránytûje a brüsszeli elvárásokhoz való igazodás. Ráadásul még azzal is kiegészíthetjük ezt, az elõbbi jegybankos példára visszautalva, hogy míg a brit konzervatívok többsége elveti a valutaunióhoz való csatlakozást, a munkáspártiak talán inkább hajlanak rá, de õk is megosztottak, addig Magyarországon a nagy pártok, jobb- és baloldalon, egyaránt hívei a közös európai valutához való csatlakozásnak. A jelenlegi miniszterelnök, pénzügyminiszter és jegybankelnök is lemondana ezzel a lépéssel az önálló gazdaságpolitika legfontosabb eszközérõl. Ha a kormánynak, a kormányfõnek van is most valamilyen korlátozott befolyása a jegybanki monetáris politikára, a közös európai valutához való csatlakozás után semmilyen sem maradna. Azaz, Enyedi logikájába illeszkedve, a magyar kormányfõ hatalmat akar kiengedni a kezébõl, ez pedig ellentmond gondolatmenete konklúziójának.
3.) Közérdekû (kormányzati) információkhoz való hozzájutás. Enyedi itt ismét botrányos magyar ügyekkel szolgál. Ügyek azonban mindenhol vannak, de az alaphelyzet éppen fordított, mint ahogy Enyedi leírja. Az 1911-es és 1989-es Official Secret Act szigorúan tiltja a köztisztviselõknek az információk kiszivárogtatását a nyilvánosság számára, s nem egy – börtönbüntetéssel is járó – eljárás történt, miközben Magyarországon 1990 után bármi következmények nélkül szivároghat ki a közigazgatásból. Változást, némi liberalizálást, 1989 után Nagy-Britanniában az Európai Emberjogi Chartához való csatlakozás következményeként az európai jog „beszivárgása”, azaz a „külföld befolyása” hozott.
4.) Devolúció. Az 1997-es helyi népszavazások után az önálló skót és walesi parlament megteremtése valóban az egész brit „alkotmány” reformját jelentette – az európai összehasonlításban szinte szélsõséges centralizáció korszakának végét (legalábbis egy dimenzióban). Meg kell azonban jegyezni, hogy a devolúció az immár másodszori skót, illetve walesi népszavazáson kialakult többségi támogatás nyomán hozott olyan parlamenti döntések eredménye, amelyeket az ellenzék nem támogatott. Azaz egyrészt hiányzott a politikai konszenzus (Blair „alkotmányos puccsa”, mondták a konzervatívok), másrészt alkotmányos értelemben bármikor visszavonható döntésrõl van szó, ami a központi kormány mindenkori politikai akaratának függvénye. (Észak-Írország helyi parlamentjének mûködését például a brit kormány már többször felfüggesztette.) A devolúció egyébként a fentieken túlmenõen is súlyos alkotmányossági aggályokat vetett fel, mivel megbontotta a politikai jogok egyenlõségének alkotmányos elvét. Míg például Skócia bizonyos kérdésekben, többek között az oktatáspolitikában, autonómiával bír, ügyeibe London nem szólhat bele, addig a skótok továbbra is ugyanúgy befolyásolják, az elõbbi példánál maradva, Anglia oktatáspolitikáját, hiszen reprezentációjuk a Westminsterben nem változott.
Nem szabad, végül, megfeledkeznünk a folyamat pártpolitikai hátterérõl sem. Régi munkáspárti ígéret beteljesítése történt a devolúció által. A Munkáspárt azonban nemcsak a hetvenes évek local socialism mozgalma következtében vált a devolúció támogatójává, hanem azért is, mert így õrizhette meg politikai dominanciáját Skóciában, s a skót nacionalisták támogatásával összességében így biztosíthatta továbbra is politikai fölényét a skót kerületekben az országos választásokon.
5.) Nagy-London fõpolgármesterének közvetlen választása. Ezt, Enyedivel ellentétben, nem tartom a decentralizáció példájának. Egyrészt azért, mert az önkormányzati jogkörök centralizációját jelentette Londonban (vö. Budapest kontra kerületek), másrészt azért, mert ez a lépés még tisztábban politikai játszma következménye volt. Nagy-London már korában is létezett, ám Margaret Thatcher azért „oszlatta fel”, mert önkormányzatát politikailag a Munkáspárt kontrollálta. 1997 után Blairék viszont ugyanezen okból állították vissza.
6.) Párton belüli demokrácia. A brit munkáspárti Livingstone-ügyet érdemes összehasonlítani a Helmeczy-üggyel a Fidesz–MPP-ben. Ahogy Livingstone-t Blair akarata ellenére London fõpolgármesterévé választották, úgy Helmeczy László Orbán Viktor akarata ellenére, szintén a pártból is eltávolítva, vezeti a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyûlést. Hiába járta a miniszterelnök a gátakat, az árvíz, majd az újjáépítés hõse Szabolcsban Helmezcy volt.
7.) Média. „Nagy-Britanniában a média nem áll a kormány politikai irányítása alatt” – írja Enyedi (Enyedi 132) – míg Magyarországon igen, sugallja. Véleményem szerint egyik országban sem áll a kormány irányítása alatt, de mindkét országban megpróbálja a kormány (és az ellenzék is) befolyásolni a közmédiát és a médiát általában. A brit esetre visszatérve: nehezen illeszthetõ az Enyedi sugallta képbe, hogy a pártatlanság legendásnak tekintett intézményének, a BBC-nek az elnöki pozíciójába 2001-ben nevezték ki a Munkáspárt régi hívét és támogatóját, Tony Blair és a Blair család személyes jó barátját, aki más munkáspárti vezetõkkel is szoros viszonyban van. Megjegyzem, az alelnök már akkor is munkáspárti volt.
8.) Népszavazások. „Az elmúlt évtizedekben vált a briteknél legitim döntéshozási móddá a népszavazás intézménye is, potenciálisan csökkentve a törvényhozói és a végrehajtó hatalom, így a miniszterelnök mozgásterét. Magyarországon a kilencvenes években a referendumok fokozatosan vesztettek politikai súlyukból.” – írja Enyedi (Enyedi 133) Ehhez a „példához” három megjegyzésem van. Az elsõ: Nagy-Britanniában történelme során országos népszavazást mindeddig egyetlen alkalommal tartottak, 1975-ben11,  Magyarországon 1989 óta háromszor (1989-ben, 1990-ben, 1997-ben). A második megjegyzésem: Magyarországon a népszavazás alkotmányos intézmény, ami a központi kormányzattal szemben is kezdeményezhetõ – azaz alkotmányos ellensúly –, ezzel szemben Nagy-Britanniában nem alkotmányos intézmény, hanem a központi kormány tetszõleges politikai eszköze. Ráadásul míg Magyarországon a népszavazás ügydöntõ lehet, addig Nagy-Britanniában legfeljebb véleményezõ. A brit népszavazás Enyedi logikájával bonapartista eszköz a kormány, illetve a miniszterelnök kezében, saját politikai törekvései számára, azaz nemhogy csökkentené, hanem növeli a brit kormány, a kormányfõ hatalmi eszköztárát. A harmadik megjegyzésem: ami Blair kormányfõre vonatkozik Enyedi népszavazással kapcsolatos véleményébõl, az éppen hogy nem igazolja, hanem cáfolja tézisét. Ami pedig a magyar vonatkozást illeti, az nehezen hozható összefüggésbe Orbán Viktor miniszterelnöki tevékenységével. Orbán egyetlen népszavazást sem akadályozott meg, sõt kilátásba helyezett egyet az Európai Unióhoz való csatlakozásunkról. Az 1998–2001 közötti egyetlen komoly népszavazási kezdeményezés az Alkotmánybíróság döntése nyomán hiúsult meg, azaz alkotmányossági problémák miatt. (Az „ellensúlyok” egymást is ellensúlyozzák.) Ha Nagy-Britanniában lenne alkotmánybíróság, és persze írott alkotmány, akkor véleményem szerint nehezen került volna sor a skót és walesi parlament felállításához vezetõ 1997-es népszavazásra.
9.) Személyzeti politika. Enyedi állításával ellentétben nincs okunk feltételezni sem azt, hogy Magyarországon szélesebb a kormányfõi patronázs, mint Nagy-Britanniában, sem pedig azt, hogy a brit kormányfõ kevésbé élne a személyzeti politika hagyományos eszköztárával, mint a magyar miniszterelnök (lásd például az említett BBC-ügyet). Enyedi legalábbis semmilyen érvet vagy tényt nem hoz fel állítása alátámasztására.
Úgy vélem tehát, hogy ha Enyedi példáinak kontextusát, hátterét is figyelembe vesszük, amivel az imént röviden próbálkoztam, akkor részben árnyaltabb, esetenként gyökeresen más képet kapunk, mint ahogyan az Enyedi példáival sugallta, illetve konkrétan meg is fogalmazta. A brit példák nem igazolják, hogy Nagy-Britanniában szinte mindenben ellenkezõ irányú folyamatok zajlanak, mint Magyarországon. Enyedi tézisét túlfeszítettnek érzem.
 

Összehasonlítás
Az alkotmányos szint

A fentiek mellett módszertani kifogásom is van Enyedi eljárásával szemben. Ha szisztematikus összehasonlítást tûzünk célul – az analógiát elvetve Enyedi e mellett érvelt – , akkor elõször tisztáznunk kell az összehasonlítás szempontrendszerét. Ha a változások érdekelnek, rögzítenünk kell egy alaphelyzetet, hiszen a „merre?” és a „mihez képest?” kérdéseire csak így válaszolhatunk. S bár az én tanulmányom célkitûzése ennél sokkal korlátozottabb volt, örömmel kitérek néhány megjegyzés erejéig a szisztematikus összehasonlítás feltételeinek és az alkalmazásának kérdésére. Két módszerrel foglalkozom: az alkotmányos összehasonlítással és Lijphart modelljével.
A politikai rendszerek összehasonlításakor a politikatudományi munkák kiindulópontja is mindig az alkotmányos szint. A demokratikus kormányzati rendszerek három nagy típusából – elnöki, félelnöki, parlamentáris – Nagy-Britannia és Magyarország egyaránt a parlamentáris típusba tartozik (noha az elõbbi a klasszikus, mintaadó, az utóbbi attól jelentõs mértékben eltérõ). Ezen belül azonban Nagy-Britannia, az európai demokráciákkal összevetve, példátlanul nagy hatalmat centralizál a központi kormányzat és az azt irányító, parlamenti többséggel bíró kormány, illetve kormányfõ kezébe. Nincsenek például alkotmányos ellensúlyok (a felsõház ideiglenesen halasztó hatályú vétójogát leszámítva)12.  Magyarországon ezzel szemben az 1989–1990-es alkotmánymódosítások nyomán az alkotmányos hatalommegosztás széles körben intézményesült. Tõkés Rudolf hozzászólása joggal hangsúlyozta ennek a jelentõségét a kormányzati centralizációra irányuló késõbbi törekvések szempontjából. E törekvések ugyanis bizonyos értelemben az 1989–1990-es hatalommegosztás visszahatását jelentették.
Az 1997 elõtti brit és az 1990-es évek elejének-közepének magyar alkotmányos berendezkedése egymás poláris ellentéteként jellemezhetõ, ha a hatalommegosztás dimenziójában vetjük õket össze. Ehhez képest történt minden késõbbi változás, amely – s ezt hangsúlyozni szeretném – nem változtatott a brit kormányzati rendszer azon jellegzetességén, hogy az európai összehasonlításban példátlanul centralizált.
 

Többségi versus konszenzusos demokrácia

Alkalmazhatjuk a két rezsim összehasonlítására a többségi vs. konszenzusos demokrácia sokat emlegetett modelljét is, ami a politikai rendszerek összehasonlításának átfogóbb és már nem alkotmánytani, hanem politikatudományi szempontrendszere. Az alábbiakkal arra a kérdésre is válaszolni szeretnék, hogy miben látom a Tõkés Rudolf által felvetett szempont – azaz a magyar politikai rendszernek az 1989–1990-es alkotmányreformok nyomán kialakult alkotmányos „alaphelyzete” – jelentõségét. De nézzük a modellt! Az 1990-es évek elsõ felében kialakult „alaphelyzetet” próbálom tehát rögzíteni, külön jelölve az 1997 utáni brit, illetve magyar elmozdulásokat. Itt nincs módom az összehasonlítás egyes elemeit kifejteni. Csak hozzávetõlegesen tudom jelezni – az 1. táblázatban összefoglalva –, hogy az ilyen összehasonlítás milyen eredményt adhat. Egy szisztematikus összehasonlítás természetesen többet finomíthat ezen a képen. A táblázatban közölt összefoglalóhoz csak három megjegyzést fûzök.
1.) Egy, a többségi és a konszenzusos demokráciákat ábrázoló képzeletbeli tengelyen Nagy-Britannia és Magyarország nem azonos helyen áll. Nagy-Britannia a többségi demokrácia modellországa. Magyarország nem ilyen tiszta képlet. Összességében – a különbözõ változókat összegezve – köztes helyet foglal el a képzeletbeli tengelyen, de a köztes vagy vegyes pozíciót jelölõ centrumtól a konszenzusos demokrácia ideáltípusát jelölõ végpont felé esik: valahol a centrum és e végpont között foglal helyet. Mindez behatárolja az 1997 utáni változások „helyi értékét”.
2.) Az 1997 utáni brit intézményi reformok (a devolúció és jegybankot érintõ változás) két helyen jelennek meg a modellben (6. és 10. pont). Ezen a két ponton Nagy-Britannia némileg elmozdult a tiszta többségi modelltõl egy köztes pozíció felé. (A változásokat a táblázatban nyilakkal és egy-egy zárójeles megjegyzéssel jelöltem.)
3.) Az Orbán-kormány nóvumai a modell tíz elemébõl csak két ponton jelennek meg (a 8. és a 10. pontban), ráadásul nem is egy irányba mutatnak. Ezért írtam tanulmányomban, hogy ez a modell, bár egyébként talán a legátfogóbb empirikus politikatudományi modell a politikai rendszerek jellemzésére és összehasonlítására, alkalmatlan az 1998 utáni magyarországi változások megragadására. Azok ugyanis részben szûkebb spektrumban, részben más dimenzióban történtek.

1. táblázat. A többségi és a konszenzusos modell 1999-es változata13
 

	Többségi modell	Köztes pozíció	Konszenzusos modell
1. Végrehajtó hatalom (kormány)	koncentráció (egypárti vagy minimális többségi kormány)		hatalommegosztás (nagykoalíció)
	Nagy-Britannia	Magyarország	–
2. A törvényhozó és végrehajtó hatalom viszonya	kormánydominancia		egyensúly
	Nagy-Britannia	Magyarország	–
3. Törvényhozás	egykamarás (vagy aszimmetrikus kétkamarás)		kétkamarás
	Magyarország	–	Nagy-Britannia
4. Pártrendszer	kétpártrendszer		sokpártrendszer
	Nagy-Britannia	–	Magyarország
5. Választási rendszer	többségi, aránytalan		arányos
	Nagy-Britannia	Magyarország	–
6. Kormányzat	egységes és centralizált		federális és decentralizált
	Nagy-Britannia Þ ! (1997, devolúció)	Magyarország	–
7. Alkotmány	könnyen megváltoztatható		merev, nehezen megváltoztatható
	Nagy-Britannia	–	Magyarország
8. Érdekcsoportok	pluralista, versengô		korporatív
	Nagy-Britannia	–	! Ü Magyarország (1998, TB-önkormányzatok felszámolása)
9. Alkotmányossági felülvizsgálat	nincs		van
	Nagy-Britannia	–	Magyarország
10. Központi bank	a kormánynak alárendelt		független
	Nagy-Britannia Þ! (1997, önálló kamatpolitika)	Magyarország Þ! (a jegybanktörvény 2001-es módosítása)

Politikakép

Horkay Hörcher Ferenc hozzászólása dolgozatomat tágabb, eszmetörténeti és tudásszociológiai perspektívába helyezte, olyan dimenzióra irányítva így a figyelmet – például politikafogalom, implicit elõfeltevések –, amelyet az empirikus igényû munkák szerzõi, a megközelítés jellegébõl adódóan explicit módon általában nem reflektálnak. A tanulmányomban követett elvtõl most sem kívánok eltérni, ezért csak igen röviden, két problémát érintve reflektálok Hörcher tanulságos eszmefuttatására.
Lehetséges-e értékmentes szemlélet? Lehetséges-e értékmentes politikakép? – kérdezi kétkedõen hozzászólásában Horkay Hörcher Ferenc. Egyetértek vele abban, hogy ez általában véve nem lehetséges. Úgy vélem azonban, hogy részterületekkel foglalkozó leíró, empirikus munkák esetében az értékmentesség – a tudományág módszertani konvencióinak betartásával – bizonyos mértékig lehetséges, illetve szükséges is. Írásomban legalábbis erre törekedtem. A vezérdemokrácia fogalma és némileg talán a hármas tipológia is (fogalmi rendje miatt) azonban már kilépés ebbõl a keretbõl, átlépés egy másik dimenzióba, az értelmezés-értékelés dimenziójába. Itt a politikakép szerepét, fontosságát hangsúlyozza Hörcher, véleményem szerint helyesen. A munkám mögött húzódó politikafelfogás általa adott értelmezése és továbbgondolása megvilágító erejû és számomra is elfogadható. Mindössze egyetlen megjegyzést fûznék – kiegészítésképpen – az írása összefoglaló soraiban kiemelt kérdéshez, a politikai paradoxonok problémájához. A paradoxonok, a trade-offok alapvetõk jelentõségûek a politikában, egyetértek a kiemelésükkel. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs jobb vagy rosszabb állapot, intézményrendszer, viselkedés – van –, hanem azt, hogy gyakran az egyik jó lehetõsége fordítottan arányos egy másik jó lehetõségével. A jóhoz persze már értékelõ alapállás kell, ami túlmegy a szûkebb értelembe vett politikatudomány „pozitivista” keretein. A Századvég hasábjain közölt és itt vitatott írásban azt tûztem ki célul, elsõsorban módszertani és mûfaji okokból, hogy belül maradjak ezeken a – Horkay Hörcher Ferenc és mások számára is – talán túl szûknek érzett kereteken. Megjegyzem még, hogy egy – bizonyos értelemben az itt vitatott munkám folytatásaként, az epilógusban jelzett demokráciaelméleti perspektíva kifejtéseként írt – politikaelméleti szövegben magam is megpróbáltam a politikafelfogás kérdéskörét explicit módon tárgyalni14.

Jegyzetek

1 Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, új folyam, 2001. tavasz, 3–38. o.
2 Ezen túlmenõen Enyedi az egyediség és tipikusság megállapítására alkalmas összehasonlító módszer mellett érvel. Nem világos, hogy ezt a célkitûzést két ország összehasonlítása esetén miként lehetséges elérni.
3 Mikor használunk metaforákat, analógiákat? Úgy vélem akkor, ha valamit nem tudunk pontosan, szisztematikusan leírni, illetve ha az „értelmét” metafora vagy analógia segítségével tudjuk megragadni. Azaz akkor, ha az analógia segítséget jelent valami megértéshez.
4 Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Századvég Kiadó, Budapest, 1993; Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
5 Enyedi Zsolt–Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
6 A tanulmányomban felsorolt érveket (pongyola fogalomhasználat, értéktelítettség, intézmények és stílus összemosódása stb.) – s ez Enyedi második, a többségi vs. konszenzusos modellel kapcsolatos félreértése – nem a konszenzusos-többségi ellentétpárral, hanem annak a magyar politikai rendszerre vonatkozó helytelen, pontatlan alkalmazásával szemben fogalmaztam meg (Parlamentáris vagy elnöki kormányzás? 6–7). Vagyis azokkal szemben, akik Lijphart modelljének fogalmait helytelenül, elemezési keret helyett retorikai eszközként alkalmazták.
7 „Nem törekszünk tehát a brit és a magyar kormányzati rendszer szisztematikus összehasonlítására: abban, feltételezésünk szerint, inkább a különbségek, mint a hasonlóságok dominálnak. Irásunk célja a magyar kormányzat mûködésének, illetve az abban tapasztalható változásoknak – a változás trendjének – a leírása és értelmezése, és ebben találtuk hasznos analógiának a brit esetet. Munkánk célja tehát nem szigorú értelemben vett összehasonlítás, hanem a magyar kormányzás összehasonlító perspektívából való elemzése.” (Parlamentáris vagy elnöki kormányzás? 7)
8 Enyedi figyelmeztet, hogy egy összehasonlító munkában jobban meg kellene indokolni a szembesített, kiválasztott eseteket. Ha eltekintenénk most attól, hogy munkám valójában nem összehasonlító elemzés, még akkor sem világos, hogy ezzel mit akar mondani: azt, hogy Anglia és Magyarország túlságosan hasonló (mintha erre célozna az aligátor és a krokodil példájával), vagy pedig éppen az ellenkezõjét, hogy túlságosan különbözõ („Mi történt eközben Nagy-Britanniában…? Nagyjából az ellenkezõje annak, ami Magyarországon.”) (Enyedi 130–131) Írásának egésze és számos empirikus példája inkább az utóbbi, módszertani kritikája mintha az elõbbire utalna.
9 Illetve késõbb: „Látni fogjuk, hogy a prezidencializálódás elemzésére szolgáló szempontok segítségül szolgálnak számunkra a magyar folyamatok értelmezéséhez.” (Parlamentáris vagy elnöki kormányzás? 11). Lásd még a 6. lábjegyzetet.
10 Politikai botrányok persze Nagy-Britanniában is szép számmal vannak, akár témánk szempontjából relevánsak is, Enyedi azonban ilyenekkel nem szolgált.
11 Ezen kívül regionális vagy „tartományi” népszavazást tartottak Észak-Írországban, Skóciában és Walesben.
12 Ehhez hozzátehetjük még a devolúció eredményeként 1997 után felállított skót és walesi parlamentet, illetve kormányt – bár ezek nem ellensúlyt alkotó, hanem területi autonómiát megtestesítõ intézmények. A devolúció nem teremtett federalizmust.
13 Lijphart, Arend: Patterns of Democracy: Government Forms and Performance in Thirty-Six Countries. New Haven, Yale University Press, 1999. 10–21., 34–42. o., illetve Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. 370. o.
14  Körösényi András: A vezérdemokrácia és az antik orátorok. Visszatérés az antik demokrácia politikafogalmához. In Szabó Máté (szerk.): Demokrácia és politikatudomány a 21. században. Budapest, Rejtjel Kiadó, megjelenés alatt.