A címbeli kérdést Körösényi András kitûnõ tanulmányának címe („Parlamentáris vagy »elnöki« kormányzás?”) provokálta. Véleményem szerint az Orbán-kormány állítólagos nóvumának értelmezéséhez, illetve megértéséhez elsõsorban nem a kormányzás (governance) milyenségének félrevezetõ és valószínûleg hamis dichotómiája (parlamenti versus elnöki kormányzás), hanem a magyar újdemokrácia genetikai adottságainak újragondolása szükséges. A Körösényi által illusztrációnak szánt (máskülönben remekül levezetett) brit kormányzásimodell-váltások elemzése még köszönõ viszonyban sincs a kora XXI. század magyar politikájának alkotmányos korlátok által determinált intézményi adottságaival. Másrészt a dinamikus, esetleg félkarizmatikus, Tony Blair kormányzási stílusa újabb támpontokat adhat a hasonlóan dinamikus, talán karizmatikusnak is mondható Orbán Viktor miniszterelnök szerepfelfogásának jobb megértéséhez. (Persze arra a – beismerten szónoki – kérdésemre hogy a kemény – de pragmatikus – „tory” gróf Bethlen István, mint Orbán Viktor nemrégiben deklarált „role model”-je, hogyan fér össze a posztmunkáspárti Tony Blair politikai tevékenységével, illetve kormányzási filozófiájával, választ nem kapunk).
A magyar újdemokrácia intézményi rendszere nem valamiféle kegyelmi állapotbeli szûznemzés (lásd Pallasz Athéné világra jöttének körülményeit), hanem két, a hatalomból távozó és az oda igyekvõ elitcsoport szövevényes érdekegyeztetésének az eredménye. Az így létrejött intézményi rendszer (institutional architecture) sokkal inkább a tárgyaló felek kölcsönös bizalmatlanságát, mintsem a majdani szavazók politikai akaratába, illetve bölcsességébe vetett hitet tükrözte. A tárgyalópartnereknek a „többség (sottovoce: az utca) diktatúrájától” való félelme létrehozott egy látszólag stabil, „konszenzuális, de kormányozható”, alkotmányosan szabályozott felépítményt, amely a magyar újdemokrácia deklarált stratégiai programját – demokrácia, jogállam és piacgazdaság – volt hivatott megvalósítani. A végeredmény sokkal inkább hasonlít egy kialkudott rendszermódosításra (különösen a voluntarista Alkotmánybíróság kilencvenes évek elsõ felében hozott döntései fényében), mintsem „tárgyalásos”, netán „alkotmányos” forradalomra. Ebbõl az is következik hogy a rendszerváltás/módosítás tizedik évfordulója idején fellángolt viták igazi tárgya nem az volt, hogy vajon 1989. október 23. vagy az 1990-es tavaszi szabad választások tekinthetõk-e a demokrácia születésnapjának, hanem az, hogy e két dátum melyike a magyar politikai rendszer legitimációs fundamentuma. Szerintem igazán egyik sem. Illetve az alábbiakban kifejtett érveim alapján mindkettõ.
Az 1989. októberi törvénycsomag fõ komponensei – inter alia – a köztársasági államforma, az új alkotmány és az Alkotmánybíróságról szóló törvény voltak. Mindhárom esetben (kimondatlanul ugyan, de) sokkal inkább a (jog)folytonosságra, mint a drasztikus intézményi változásra tették a hangsúlyt. Ez leginkább az Alkotmánybíróságról szóló törvényre igaz, hiszen az egyértelmûen a reformszocialista államigazgatási szakemberek értékeit és jövõképét kodifikálta, nem pedig az amatõr, de hatalomra éhes ellenzéki jogtudorokét. Az 1990-es szabad választások azonban nem az így kialkudott intézményi rendszer jóváhagyásáról, hanem a versengõ pártokra, programokra/ideológiákra és személyiségekre vonatkozó szavazói preferenciákról szóltak. Noha az intézményrendszer egészének szempontjából mindkét esetben legitimációs deficitrõl van szó, a körülbelül kétharmados szavazói részvétellel lebonyolított választások nagyságrendileg magasabb szintû, noha diffúz, állampolgári jóváhagyást sugallnak, mint a szocialista és liberális ideológusok által nagy vehemenciával támogatott, de zárt ajtók mögött, mindössze körülbelül másfélezer régi és új elitértelmiségi közremûködésével produkált októberi törvénycsomag.
Mindenesetre senki sem vette vagy senki sem merte venni a bátorságot, hogy az intézményi rendszer alapkövét, azaz az új (illetve a módosított régi) alkotmányt – akár alkotmányozó nemzetgyûlés, akár népszavazás formájában – állampolgári mérlegelés, jóváhagyás tárgyává tegye. Mindez fõleg azért sajnálatos, mert a „szabadság hajnalán” megrendezett és józanul levezetett „össztársadalmi diskurzus” vagy vita híján az állampolgárok nem tudják, illetve nem értik – sokan még a mai napig sem –, hogy valójában mi (illetve miért) történt velük és országukkal az 1989–1990-es „rendszerváltás” során.
A „valami mást akarunk” közóhajon kívül mi volt a magyar jogi-intézményi átalakulás normatív-erkölcsi tartalma? Politikai igazságtétel? Új társadalmi szerzõdés? Esetleg új nemzeti identitás? Ma már világos: az úgynevezett rendszerváltás nem errõl szólt. Úgy tûnik, hogy az intézményalkotási és az ezzel kompatíbilis politikai forgatókönyv végrehajtása során a „Tiszta vizet a pohárba!”-típusú szcenárió helyett a „régi borok új palackokban való kiszerelése” valósult meg. Az új politikai osztály túlélési paktumai érvényesültek a népakarat, azaz a választások eredményeként megszületett többségi – de az átlagember által morális szempontból nem igazán artikulált – politikai mandátum megvalósíthatóságának rovására.
Az angolszász politikatudomány két alapkérdésére (Who governs and by what right? Ki kormányoz és mi jogon?) az elsõre adott válasz sosem volt egyértelmû a magyar Harmadik Köztársaságban. Az országgyûlési választások során a miniszterelnököt adó, legtöbb mandátumot szerzett párt mindig koalíciókényszerben volt. A többségi választói akarat „felvizezésének” ez az elsõ stációja (lásd az írott és íratlan koalíciós szerzõdéseket). A kormányprogram törvényhozási, illetve közigazgatási megvalósulását akadályozó, alkotmányosan beépített buktatókból áll az a második „védelmi rendszer”, amely a kormány választóktól nyert politikai mandátumának megvalósítását korlátozza-semlegesíti (lásd a kétharmados törvényeket és egy tucat de facto autonómiával rendelkezõ, illetve érdemi parlamenti ellenõrzés nélküli testület). A szavazói intenciók harmadik, a magyar politológusok által csak részben feltérképezett szûrõje a politikai osztály „íratlan alkotmánya”. Ez a terminus technicus, szemben a korábbi Alkotmánybíróság láthatatlan alkotmányról vallott felfogásával, illetve az alkotmány „írott” jellegével, lényegében a politikai osztály így-úgy kodifikált (lásd az országgyûlési házszabályokat), de alapvetõen mégiscsak szokásjogon alapuló és a kívülállók számára teljesen áttekinthetetlen játékszabályait nevesíti. Ebben az összefüggésben a pártlistás, illetve egyéni mandátumokban megtestesült választói akarat (a közjó?) szolgálata másodlagosnak tûnik az egyéni értékpreferenciák, a párthierarchiában elfoglalt hely megõrzése, a személyi kapcsolatrendszer fenntartása és az államigazgatással szembeni, inkább (közvetve-közvetlenül) gazdasági, mint ideológiai befolyás, érdekérvényesítés imperatívuszai mögött.
Mindezek figyelembevételével egyértelmû, hogy a többségi választói politikai akarat megvalósítására a magyar újdemokráciában csak a végrehajtó hatalom fejének, azaz a mindenkori miniszterelnöknek van joga és lehetõsége. A miniszterelnök alapvetõ politikai dilemmája talán így is megfogalmazható: vagy „békés (konszenzuális) együttélés” egyrészt a továbbszolgáló államigazgatási apparátussal, másrészt a végrehajtó hatalmat gúzsba kötõ fékek, ellensúlyok megtestesítõivel és a rivális hatalmi központokkal, vagy egy, esetleg több fronton beindított ellentámadás – természetesen a „választói politikai akarat”, illetve a pártja választási programjában megfogalmazott – „közjó” megvalósításának érdekében. Az ország szerencséjére és a magyar újdemokrácia dicsõségére, eddig mindhárom (az Antall–Boros-, a Horn- és az Orbán-) kormány elsõ embere, noha gyakran viharos politikai-közjogi viták eredményeként, de az alkotmányos keretek által meghatározott „arany középutak” valamelyikét választotta személyes nézetei és politikai érdekei megvalósítására.
Tanulmányában Körösényi az Orbán-kormány feltételezett nóvumát keresi. Elsõ lépésként felméri és elegánsan a „helyükre teszi” a politológus közírók által népszerûsített, de valós magyarázó erõvel nem bíró címkéket (lásd konszenzuális versus többségi demokrácia) és egyéb metodológia-helyettesítõ, „ráérzéseken” alapuló tévhiteket (lásd szándékkutatás). A brit „kabinetkormánytól” az „elnöki” kormányzási modellig vezetõ út rövid, de alapos ismeretekre és rálátásra valló elemzését követi az elsõ három magyar újdemokrata kormány tevékenységének, illetve intézményi átalakulásának összehasonlító tárgyalása.
Körösényi kulcsmondata mértéktartásról és nagy elemzési józanságról tanúskodik: „ahogyan Blair reformjai sem elõzmény nélküliek, úgy Orbán Viktor is sok tekintetben korábban elkezdõdött folyamatok továbbvivõje”. Pontosan. Noha ezt Körösényi nem (így) mondja, szerintem az Orbán-kormány három és fél éve lényegi nóvumának a kormányváltáson túlmenõ, de rendszerváltást nem megvalósító, az adott alkotmányos kereteket feszegetõ, de azokat nem szétromboló, pragmatikus, ámbár ideológiailag fûtött, többé-kevésbé radikális politikai modernizációs stratégia megvalósítási kísérlete tekinthetõ. A stratégia – a kormány hatalmának erõsítése a neokorporatív struktúrák, az obstrukcióra hajlamos „vitaparlament”, a mind ez eddig öntörvényû államigazgatás és az egyharmadnyi „mameluk” szakértõbõl, egyharmadnyi „megtûrt” koalíciós partnerbõl, egyharmadnyi fideszes bizalmi emberbõl álló kabinet kárára – végrehajtásának részletei közismertek. Hasonlóan az is, hogy Orbán Viktor (noha kevésbé, mint a földcsuszamlásszerû többséggel nemrég újraválasztott brit kollégája) szilárdan kezében tartja a kormányrudat, a politikai kommunikációs karmesteri pálcát és nem utolsó sorban – a kincstár kulcsát.
A három kormány jellemzõit vizsgáló, a szerzõ által csak „illusztratívnak” nevezett táblázat nyolc elemzési kategóriát mutat be. Ezek mindegyike (tehát a kormány típusa, a pártok jellege, a politika jellege, a demokrácia típusa stb.) egy évtizedes fejlõdési-átalakulási folyamat stációit rögzíti, illetve politológiai szemszögbõl „címkézi”. Noha a Körösényi-féle taxonómia egyes tételeit nem igazán tudom értelmezni (például a „kartellpárti stratégiát”), másrészt kissé ködös értékítéleteket sugallnak („populista demokrácia” – utána zárójelben: „média”), az alapvetõ trendek egyértelmûek és nem félremagyarázhatók. Sarkosan fogalmazva azt is mondhatnám, hogy a szerzõ által evolúciós kontextusba ágyazott „kormányjellemzõk” úgy is értelmezhetõk, mint a végrehajtó hatalom menekülése az 1989-es összelit paktumok langyos, „konszenzuális” és a legjobb esetben is csak zavaros legitimációval bíró, iszaptengerébõl egy mûködõképes, modern demokrácia terra firmája felé.
Navigare necesse est – tehát térjünk át a köztársasági hajó negyedik „kapitányának” szerepére, illetve navigációs elképzeléseinek tárgyalására. Bár errõl ezúttal Körösényi nem szól, a fideszes „nóvum” gyökereit a párt nemzedéki jellegében keresném. Az alapításától kezdve Orbán vezetette társulás, késõbb politikai párt, majd parlamenti frakció és végül kormánypárt, nemcsak a régió, hanem – persze vitathatóan – a Kemal Atatürk nevével fémjelzett „ifjútörök” mozgalom óta az egyetlen európai politikai erõ, amely önlegitimációját, illetve politikai misszióját elsõsorban generációs jövõképébõl és nem a múlttal való kompromisszumokból meríti. Az is nóvum hogy a párt hivatásos politikusainak társadalmi háttere szempontjából ez a csapat nem igen illett bele sem az urambátyám-stílusú, dzsentroid MDF politikai diskurzusba, sem az MSZP meritokrata, kikupálódott szakértõ káderekbõl álló megélhetési politikusainak körébe. Továbbá, horribile dictu, a fiatal demokraták arra is rájöttek már az elsõ választások elõtt, hogy a budapesti liberálisok vezette SZDSZ által sugallt „segédcsapat” vagy „kisöcs” szerepben nincs fantázia. Ezek a céltudatos és a képviselõtársaikhoz képest nagyságrendileg magasabb szintû munkaetikával rendelkezõ, többnyire jogvégzett fiatalemberek (és, kiválásuk elõtt, nõk) nemcsak azt tudták – Illyéssel szólva –, hogy honnan jöttek, de a jelek szerint azt is, hogy hova mennek.
Az 1990–1998-as és még inkább a jelenlegi Fidesz-frakció a politikai érdek-, de fõleg értékbeszámítás iránti fogékonyság szempontjából az ország négyötödét reprezentáló, ez eddig politikailag meg nem szólított vidéki kisemberek elsõ, esetleg második generációs diplomás leszármazottaiból áll. Az érintettek családjai, úgy, mint a többi „átlagember”, a rendszermódosítási alkufolyamatot egyértelmûen kívülállóként élték át. A politikai és erkölcsi skrupulusaikra adott – frappáns, de sokak szemében nyeglének tûnõ – antalli bon mot, miszerint „tetszettek volna forradalmat csinálni”, nem adott kielégítõ választ a Kádár-korszak alatt nemzeti identitásában megalázott és erkölcsi megújulást remélõ, csendes többségnek.
Ha Körösényi a brit párt- és kormányelit stratégiáinak és intézményi átalakulásainak miértjeire keresett volna választ – azt tehát, hogy miféle társadalmi és tudati makrofejlemények tették lehetõvé és szükségessé az általa máskülönben kitûnõen elemzett politikai folyamatokat –, biztos rábukkant volna a „working class Tory” jelenségre. A brit választók polgárosodásáról van szó, illetve arról, hogy a Munkáspárt a hatvanas évek óta hogyan „ment utána”, majd „elébe” e jelenségnek. Azaz mit tett az egyre inkább a konzervatív riválisait támogató, bár hagyományosan kékgalléros szavazótábor utolérése, illetve megõrzése érdekében. A máskülönben osztályöntudatos (class conscious) brit kékgallérosból hazafias kispolgárrá vedlett szavazók új társadalmi identitásának már nem felelt meg a szakszervezeti (korporatista) oligarchia által dominált „régi” Labour politikai, illetve vezetési stílusa, hiszen az az új státus preferenciáit –hazafias érzéseit is – figyelmen kívül hagyta. Jött hát Blair, a New Labour, a Downing Street 10-beli médiaguru „spin doktorok” és mindaz, ami azóta történik az „elnökösödõ” Albionban.
Ugyanez „magyarra fordítva” arról szól, hogy az 1993–1994 táján a közvélemény-kutatások által mért 38 százalékos népszerûségrõl ennek egyötödére zuhanás és az ezt követõ választási fiaskó a Fideszt – ha már az angol analógiáknál tartunk – egyfajta „to be or not to be” politikai túlélési dilemmával szembesítette. A történet ismert, és az is, hogy az Orbán vezette csapat úgymond a tükörbe nézett – és jobbközépre fordult. Feltételezem, noha erre nincs bizonyítékom, hogy a jobboldal számára katasztrofálisan végzõdõ 1994-es választásoknak lehetett olyan olvasata is, miszerint a magyar választási aritmetika fintorának köszönhetõen az MSZP (és kisebb mértékben SZDSZ-es „csatlósai”) „túlnyerték” magukat, ergo a perspektivikusan gondolkodók számára e szomorú eredmény négy évvel késõbbi visszafordítása reálisnak, esetleg valószínûnek tûnhetett. A leendõ polgári erõk szerencséjére a háromhatvanas kenyér délibábjától a Bokros-csomag hideg zuhanyáig vezetõ út rövid volt, és egyúttal stratégiai támpontot adott a Horn-féle „szakértõ kormány” által immár „másodszor is becsapott” kisember politikai csalódottságának kiaknázására. Mindezek után szerintem nem pusztán arról van szó, hogy a demoralizált jobboldali pártok által üresen hagyott jobbközépi politikai mezõnyt a szemfüles Fidesz (s nemsokára „Magyar Polgári Párt”) elfoglalta. Noha ez történt, de nem mindegy, hogy Orbán Viktor és csapata miként okult (lásd learning curve) az Antall-örökösök választási vereségébõl.
A „mások kárán tanul az okos” típusú népbölcsesség több szempontból is releváns a fenti kontextusban. Ezek közül talán a legfontosabb a „management by objective” (céltudatos vezetés?) alapelveinek abszolút elsõbbsége. Más szóval a politika nem(csak) tetszetõs jelszavakról, hangzatos ígéretekrõl és ideológiai részérdekek hangoztatásáról, hanem a végrehajtó hatalom alkotmányos keretek közötti meghódításáról szól. Tehát egy valóban modern politikai párt stratégáinak elsõszámú feladata nem a politológiai címke („nép-” „gyûjtõ-” „demokrata” „szocialista” stb.) kiagyalása, de nem is a (fõleg értelmiségiek számára gyártott) választási program prezentálása, hanem a párt „politikafeletti” és a legszélesebb választói kör kimondatlan reményeinek megvalósítását ígérõ imázs megfogalmazása. A „fiatal demokrata” címke „polgárival” való megfejelése a magyar (ma már a gyermekcipõbõl kilépett és serdülõ korú) politikai marketing szakma ez eddig legnagyobb teljesítményének minõsíthetõ.
Egyrészt adott volt a „választási piac”, másrészt egy fél tucat, „tõzsdén jegyzett” (parlamenti) és még jó néhány azon kívül maradt, de szintén közpénzbõl támogatott, legalább „egyszázalékos”, a fogyasztói kereslet kisebb-nagyobb szegmentumára aspiráló „cég”. Köztudott, hogy egy cég piaci részesedésének növeléséhez új vagy újracsomagolt márkanevekre van szükség. (Ennek elsõ sikertörténete a „karanténba” zárt MSZP átalakulása reformszocialista pártból vörös szekfûs „szakértõ szociáldemokrata” csapattá.) Másrészt viszont száz efféle kísérletbõl legfeljebb öt jár sikerrel. Az ismert és senkit nem elriasztó „fiatal”, „demokrata” és „polgári” fogalmak újracsomagolásából egy új márkanév (Fidesz – Magyar Polgári Párt) született. A már korábban bevezetett márkákkal ellentétben e címke nem a múltról, hanem egy nemzeti hagyományokkal ötvözött, lehetséges jövõrõl szólt. Tehát a Fidesz – MPP 1998-as választási gyõzelmének magyarázata, legalábbis az én olvasatomban, a rendszermódosítás morális ürességére figyelmeztetõ értékek hangoztatása, az ideológiai spektrum mérsékelt jobbközepének dinamikus meghódítása, „politikafeletti”, de profi csapatmunka és egyfajta XXI. századi vezetési stílust megtestesítõ pártvezér személyes teljesítményének kombinációjában található.
 Az 1998 óta történtek, illetve Orbán Viktor politikai tevékenységének elemzése, nem feladatom. Ehhez Körösényi András és a tanulmányával kapcsolatos vitában részt vevõ tudós kollegái jobban értenek. Amint a fentiekbõl remélhetõleg kitûnik, engem leginkább az Orbán-kormány, illetve a miniszterelnök vezetési stílusa (leadership vagy style of governance), a szerzõ által feltételezett nóvumának magyarázata, illetve oksági eredete érdekelt. Mindehhez a Körösényi által rendkívül alaposan levezetett brit- és Blair-analógia új elemzési perspektívát adott, amelynek segítségével (részben kimondva, részben a „sorok között”) szerzõnk bebizonyította, hogy Orbán Viktor – sokaknak rendhagyónak tûnõ – radikális rendszermódosítási kísérlete, illetve vezetési stílusa közép-európai „újdemokrata” variánsként teljes mértékben beilleszthetõ a nyugat-európai demokráciák fejlõdési folyamataiba. Hogy ezt a magyar választók is így látják-e, majd kiderül 2002 tavaszán.

Jegyzet

1 Körösényi András: Parlamentáris vagy „elnöki” kormányzás? Az Orbán-kormány összehasonlító perspektívából. Századvég, új folyam, 2001. tavasz, 3–38. o.