a 23. szám tartalomjegyzéke

A mobilitás és a migráció elbeszélései
Bevezetés

A társadalomtudományokban a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett szemléletváltozás (a „posztmodern paradigma”, a pozitivizmus leértékelõdése, a társadalomstatisztika kritikája stb.) nem hagyta érintetlenül a mobilitással foglalkozó elméleteket, s természetesen a mobilitáskutatásokat sem. A különbözõ társadalmi rendszerek és átrétegzõdési folyamatok, a társadalom nyitottsága-zártsága, az iskola és a mobilitás viszonya, az egyenlõtlen társadalmi esélyek, a státusörökítést meghatározó tényezõk stb. felõl az érdeklõdés egyre inkább a bonyolultabb közvetítõ- és hatásmechanizmusokra irányul.
A klasszikus mobilitáskutatások a modern ipari társadalom fogalmi keretein belül a nemzedékek közötti foglalkozásváltást, ezen belül különösképpen az apa foglalkozásának meghatározó szerepét vizsgálták. A kutatások második generációjában a státusmegszerzés folyamata, majd a különbözõ hatások elkülönítése képezte az alapvonulatot (Ganzeboom–Treiman–Ultee 1991, magyarul 1998; Róbert 2001). Számos probléma új megvilágításba került, ami a makroszintû kutatások elméleteinek újragondolását is eredményezte. Így például újrafogalmazódott a társadalmi struktúra, a társadalmi rétegzõdés vagy osztályképzõdés (Hradil 1992, magyarul 1995; Kurz–Müller 1987, magyarul 1998; Hadas 1990), a politikai rendszer, a gazdaság, valamint az úgynevezett nemzeti sajátosságok (Haller–Kolosi–Róbert 1990, magyarul 1995), illetve a származási egyenlõtlenség, a társadalmi eredet – az iskolai végzettség és egyes életkori csoportok viszonyának kérdése (Róbert 1991).
Mégis, a téma megközelítésének növekvõ komplexitása, a pontosabb kutatási kérdések, a megismerés árnyaltabb részletei-rétegei ellenére a mobilitásvizsgálatokat évtizedek óta kimondva vagy kimondatlanul az egyéni társadalmi mozgás racionalizálásának igénye mûködteti. És éppen ez az, amit a kutatók egy része alapvetõen megkérdõjelez, amikor az egyén státusát a család egésze által körülírt társadalmi térben helyezi el, és a mobilitást a családi rendszerrel hozza kapcsolatba, amikor a különbözõ családi stratégiák jelentõségét, a nemek és generációk szerepét próbálja kideríteni a család rendelkezésére álló források, a tudás, az ambíciók és az „álmok” átörökítésében, vagy amikor a korai szocializáció és a késõbbi sikerek-kudarcok eredetét, a család beágyazottságát, szociális és lokális környezetének hatását veszi számba. Így, ha az ötvenes évek óta (a strukturalista, illetve a modernizációs elméletekhez kapcsolódva) a társadalmi csoport és státushelyzet változása, a státus-származás-iskolázottság összefüggései, a politikai-társadalmi-gazdasági determinációk álltak a tudományos gondolkodás középpontjában, a mai koncepciók egy része a társadalmi-földrajzi mozgásokat a hely, a csoport és a család történeti dinamikájába illesztve egybekapcsolja a múltat és a jelent, az egyéni mobilitás survey módszerei pedig kiegészülnek a kvalitatív módszerekkel, általánosabban fogalmazva a „metodológiai pluralizmus” alternatívájával.
Egy nemrégiben megjelent, de lassan több évtizedes francia és angol vizsgálatokat ismertetõ, a nyelvhasználat megújítására is törekvõ alapmû, a Pathways to Social Class elõszavában Daniel Bertaux és Paul Thompson a következõképpen fogalmaz:

„E könyv mögött egy évek óta dédelgetett álom áll: a társadalmi mobilitás megújult kutatásának álma, amely megbirkózik az alaptéma döbbenetes sokféleségével és komplexitásával. Meg vagyunk gyõzõdve arról, hogy mindez csak az elméleti és módszertani perspektívák kitágításával történhet… A társadalmi mobilitás a társadalom szabályozásának és anyagcseréjének, a változásoknak és a kontinuitásnak (kiemelések tõlem – B. Á.) egyaránt integráns része. Az osztályszerkezet, a státus, a „situs” …ezeken a folyamatokon keresztül termelõdik újra, alakul át, jelenik meg vagy tûnik el. Ugyanezeken keresztül valósul meg a társadalom mozgása, a haladás, a konszolidáció vagy a széthullás, az, hogy intézmények és cégek jönnek létre, a családok útnak indítják a gyerekeiket, az egyének elképzelik, majd a beteljesülést keresik saját életükben. …Az emberek azáltal, hogy kevesebb vagy több gyereket szülnek, elvándorolnak, s így a lábukkal szavaznak, megváltoztathatják a társadalmi tér struktúráit vagy a demográfiát. Adott pillanatban egy-egy társadalmi csoport, család vagy egyén lehetõségeinek a köre korlátozott: negatívan befolyásolják a gazdasági vagy kulturális erõforrások hiányából, a csoport-elõítéletekbõl és privilégiumokból emelkedõ korlátok, pozitívan pedig a helyi és az országos gazdaság által biztosított lehetõségek, az oktatás elérhetõsége, az utazási eszközök és a társadalmi képzelet. (Bertaux–Thompson 1997, 1–2) … [Tehát] az egyének családi, foglakozási és helyi kontextus részei, a mobilitás legalább annyira a családi praxis, mint az egyéni törekvés kérdése, mivel a családok… utódaikat sajátos jellegzetességekkel és társadalmi készségekkel ruházzák fel, eredeti morális és pszichikus energiákkal, gazdasági, kulturális és kapcsolati tõkével látják el.” (uo. 7)

Bár közvetve a család–csoport–lokalitás megközelítés érvényességét támasztják alá többek között Hareven vagy Kaelble munkái (Hareven 1982, Kaelble 1986), továbbá például az Annales-iskola kilencvenes évekbeli törekvéseit tükrözõ válogatás írásai (Gribaudi 1995, Burguiere 1995). Hareven azt bizonyítja, hogy az intézményesülõ csoportminták földrajzi helyenként is eltérõek, de adott helyen adott idõben sem azonosak. Kaelble egyik sokat idézett állítása szerint a mobilitásbeli különbségek olyan jelentõsek, az amerikai városok közötti változatok annyira sokfélék, hogy még konzisztens amerikai mintáról sem lehet beszélni. Gribaudi a szociometriai módszer kiterjesztésével egyenesen egy összetett kapcsolati rendszerbõl álló sokdimenziós társadalmi teret rekonstruál, amelyben a „változások úgy jelennek meg, mint különbözõ logikák szerint meghatározott stratégiák gyakran elõre nem látható termékei” (Gribaudi 1995, 115).

Családtörténet, mobilitás és migráció másképpen

Az elõzõekhez hasonlóan azt gondolom, hogy a társadalmi-földrajzi mozgás elsõsorban a családból ered, de hajtóereje az a feszültség, mely a „mi lett volna, ha…”, „hol lennék ma, ha…” jellegû kérdések temporalitásaiban2,  a családon és a társadalmi csoporton keresztül megélt valóságok szintjei között keletkezik, és amelynek oka, hogy a társadalmi folyamatok az egyes országokban, régiókban, településeken és csoportokban mások, vagy nem egyszerre zajlanak. Az egymásnak meg nem felelõ, sokszor egymással is nehezen összebékíthetõ valóságélmények összeegyeztetésének szüksége az, ami választásokra kényszerít, döntésekre indít.
Mai ismereteink szerint ugyanis a csoport és a tágabb család, a családtörténet hely-, helyzet- és önmeghatározó. Nemcsak úgy szocializál, hogy meghatározott értékeket, viselkedésmódokat stb. ad át, hanem úgy is, hogy a mítoszokon és a történeteken keresztül olyan családképet közvetít, mely a mítosz állandóságán, továbbá az idõrõl idõre változó történetekben elbeszélt életpályákon, életmódokon, mintákon át (a társadalmi környezetre, a családi és az egyéni jellegzetességekre egyaránt reflektáló) bonyolult szimbolikus rendszert hoz létre. A rendszer hatékonyságát az biztosítja, hogy (a társadalmi intézmények között egyedülállóan) a család egyszerre stabil és hihetetlenül változékony.
Herbert Mead vagy Berger és Luckmann óta ismert, hogy a szocializáció során viszonyulásokat (is) tanulunk, így például a család társadalmi helyzetére vonatkozó családon kívüli és belüli viszonyulások, valamint az azokhoz kapcsolódó érzelmek is részünkké válnak. A „bennünk készülõ társadalom” kereteit (Somlai 1996), dimenzióit tehát nem kis részben a család jelöli ki. Tovább folytatva Bertaux és Thompson idézett gondolatát, a külsõ világban ott és akkora helyet töltünk be, olyan idõ- és térbeli távolságok között mozgunk, amelyet és amekkorát a családi tudattalan rejt, továbbá a megkonstruált, átörökített, valamint az elõdök személyes történeteibõl épülõ múlt, az elbeszélt történet beszõ. Az elfelejtett – újramondott –, módosított történetkonstrukciók az alkalmazkodásban-újraalkalmazkodásban segítenek (vö. vállalkozáskutatások, Becskeházi 1996, Kuczi–Vajda 1991, Róbert 1996 és 2001). Nemegyszer úgy, hogy az egyéni, a család, társadalmi csoport, nagytársadalmi folyamatok megszabta pályák a történetekben közvetített minták nyomán módosulnak, illetve racionalizálódnak. Ekképpen – jóllehet csak a meghatározott szimbolikus idõn és téren belül – a narratíváknak mozgástérnövelõ funkciójuk is van.
Az így felfogott múlt ugyanakkor kényszerek és választási lehetõségek sokasága. Nemcsak abban az egyszerû értelemben, hogy „kötelez”, vagy abban, hogy ki-ki hol helyezi el magát a tágabb család által konstruált, egymástól is különbözõ leírásokban (narratívákban), de abban is, hogy a saját, majd már a saját önálló családban kidolgozott változatban (vö. conversation, Berger–Kellner 1970) a történet mely elemei lesznek meghatározóak3.  A történetekben rejlõ készlet olyan tartalék, amely a különbözõ szerepekben vagy teljesen új szituációkban a személyiség egészen más (részben történeti) rétegeit képes – bár nem minden nehézség nélkül – mozgósítani.
Amikor a mobilitást és a migrációt esettanulmányok segítségével a családtörténetbe illesztjük, lehetõség nyílik arra, hogy mindezt együttesen vizsgáljuk, és megértsük a kölcsönhatásokat, illetve az átörökítés mechanizmusait4,  köztük az élettörténetek közvetítõ szerepét.

Családtörténeti narratívák és néhány kérdés

Visszakanyarodva az eredeti kérdésre, a mobilitás egyéni, illetve családi megközelítésére, a tanulmány most következõ részében arra törekszem, hogy a székesfehérvári Kodolányi János Fõiskola5  hallgatói által készített interjúk segítségével családtörténeti kontextusba helyezve újrafogalmazzam a felemelkedés, az iskoláztatás és a migráció néhány értelmezési problémáját, valamint bemutassam, miképpen módosíthatja a családtörténeti elemzés az egyébként jól ismert folyamatokról való történeti-szociológiai ismereteinket.

A felemelkedés

Az 1990-es évek elején lezajlott vita óta Magyarországon is kritika övezi a modernizációs elméleteknek azokat a tételeit, amelyek a modernizációt egyfelõl az iparosítással azonosították, másfelõl a társadalmi változás politikai rendszertõl független általános tendenciájának tekintették, minek következtében például a birtokos parasztságból vagy az iparosrétegekbõl a munkásságba kerülés felemelkedésnek minõsült. „A látványos strukturális átrétegzõdés egyik oldalán egy viszonylagos autonómiára és konvertálható tudásra épülõ ipari társadalom szétverése, valamint a klasszikus ipari foglalkozási csoportok deklasszálódása áll…” – írta 1991-es vitaindítójában Örkény Antal (Örkény 1991, 19). Kimondhatóvá lett, hogy az önállóság, a tulajdonosi helyzet kényszerûen tömeges felváltása az alkalmazottival nem szükségképpen jelentett felfelé történõ mobilitást, még akkor sem, ha egyébként az az iskolázottság növekedésével járt. (Andorka 1997, Harcsa 1991) Továbbra is kétségtelenül felemelkedésnek számít viszont az az intergenerációs mobilitás, amelynek folyamán például a parasztcsalád gyerekébõl orvos lett.
Pedig még a társadalmi csoportváltásnak ez az esete sem egyértelmû: a személyes, lokális státus és a bürokratikus-intézményi szerep/státus viszonyának problémáját veti fel, ahogy azt a következõ két – sok szempontból tipikus – rövidített, családtörténetváz illusztrálja6.

H. Ilona sokgyerekes, katolikus parasztgazda családjába született, valamikor a harmincas évek közepén. Apja „amerikás magyarként”, sok kortársához hasonlóan, a pennsylvaniai bányákban dolgozott, majd megtakarított jövedelmébõl a szülõfalujában vásárolt földet. Sok földet, majdnem nyolcvan holdat a közeli grófi birtokból. H. Ilona családja mindkét ágon nagy presztízsû család, nemcsak a faluban, de a szûkebb-tágabb régióban is ismert, már csak a házasodások és a sok gyerek révén kialakult, kiterjedt rokonság miatt is. A szûkebb család tekintélyét múltbeli események is megalapozták (az egyik dédapa szerepet játszott a jobbágyfelszabadításban), és a közszereplés, a vagyoni helyzet, a házasodási szokásokat, a földgyarapítás módját, a vallásgyakorlást, a családi élet minden részletét stb. szabályozó és a falu által szabályozott-legitimált életmód, továbbá az apa emigrációból származó nyelvtudása, a világjárt ember tapasztalata és mérsékelt „modernitása” erõsítette.
A háború után a család minden vagyonát elvesztette, helyi tekintélyén alapuló státusa azonban változatlan maradt. Ilona apja nem sokkal a téeszesítés után meghalt, a gyerekeket az anya nevelte tovább, úgy, ahogyan elképzelése szerint a férje tette volna. A testvérek, minden jellegzetes vidéki életutat megjelenítve, a társadalmi és foglalkozási hierarchia köztes szintjein helyezkednek el (téeszmunkásból lett gazda, városi postatisztviselõ, tanító, agronómus stb.), a vidéki középrétegektõl a városi középrétegekig; van, aki Amerikában él, van, aki itthon, falun-városon; orvosi egyetemet egyedül Ilona végzett, õ az egyetemi éveket követõen Pesten maradt.

Túl azon a kérdésen, hogy vajon ugyanígy alakult volna-e a H. család gyerekeinek a sorsa, ha a paraszti élet az elsõ téeszesítési hullámmal nem válik lehetetlenné, túl az átmeneti deklasszálódás (ellenmobilitás) vagy a tartós lecsúszás (proletarializálódás) problémáján (Andorka 1997, Szelényi S.1998), túl a különbözõ lokális és globális rendszerekben elfoglalt társadalmi hely összehasonlításának nehézségein, valamint azon, hogy nem egy mai történész a birtokos parasztságot egyébként is a középrétegek (Romsics 1999) vagy a kispolgárok közé sorolja (Gyáni 1998)7,  beszélhetünk-e tényleges felemelkedésrõl, ha összevetjük H. Ilona helyzetének jellemzõit, a nagyvárosi anonimitást, az intézményi hierarchia kölcsönözte személytelen presztízst, a gyorsan évülõ szakmai nevet stb. a család történeti, az elszegényedés ellenére sem megkopó helyi státusával?
Részben hasonló az Sz. család esete, bár ott a generációk közötti státus- és pozícióvesztést nem az iskolázás, hanem (ahogyan az a demográfiai, a történeti és szociológiai kutatásokból közismert) a házasság ellensúlyozza.

Sz. Mária nagyapja Amerikában született, dédapja falusi hentes-mészáros volt, aki néhány évi sikertelen amerikai próbálkozás után visszajött, és itthon fogott hozzá, hogy felépítse a maga kis Amerikáját. A falusi boltot kibõvítette egy kocsmával, majd egy mészárszékkel. Fia – Mária nagyapja – a családi tradíciót folytatva a polgári iskola után szintén hentes-mészáros tanoncnak állt, aztán, megörökölve a családi üzletet, tovább gyarapította: egy szikvízüzemet, meg jó néhány hold földet vásárolt hozzá. A falu egyik legbefolyásosabb, legtekintélyesebb embere lett, nagy házat vitt, a bálokat az õ kocsmája különtermében tartották. Lányait korán munkára fogta, ahogy felérték a pultot segíteniük kellett, de ugyanakkor tízévesen gimnáziumba küldte õket Pápára, a közeli városba. A két lány tanulmányait a háború félbeszakította, Mária édesanyja azonban 1952-ben leérettségizett.
A család H. Ilona családjához hasonlóan az államosításkor mindenét elvesztette, a nagyapa kuláklistára került, néhány hónapra bebörtönözték. A lányok osztályidegenek lettek, nem tanulhattak tovább. Az iparosdinasztiának vége szakadt, Mária édesanyja beköltözött a városba, ott tisztviselõ lett, és megismerkedett késõbbi férjével, akit fõnökei tehetséges munkásgyerekként „kiemeltek”, és mûszaki egyetemre küldtek, s aki ma fõiskolai tanár.
Mária családja egy történelmi groteszkkel részben visszanyerte pozícióját. Élete sok szempontból úgy alakult, ahogy sok, a hatvanas–hetvenes években született kortársáé: kétszobás lakótelepi lakásban nõtt fel, óvodába, majd iskolába járt, a nyarakat szüleivel a Balatonnál töltötte, idõnként külföldre utaztak, stb. A legnagyobb élményt számára azonban mindig a nagyapával töltött vászolyi szünidõk jelentették (a húsvétitojás-gurítás, a nyári kikocsizások, a disznóvágás, a boci születése). Mária a vidéki élet idillikus képében, romantikus természetszeretetében és a nagyapa felnagyított emlékében õrzi ezeket a nyarakat, s jóllehet nyelvtanárnak tanult (s ma már az is), és tevékenysége inkább a városhoz és a nagyobb szervezetekhez, vágyai az apró faluhoz és a patriarchális nagycsaládhoz kötik.

A deklasszálódó család története tehát a felemelkedõ család történetébe fonódva folytatódik; Mária és testvére is fõiskolai-egyetemi diplomát szereztek. A kérdés azonban, akárcsak a H. család esetében, nyitva marad: megfeleltethetõ-e Mária nagyapjának a helyi társadalomban elfoglalt helye a lánya–veje–unokái által létrejött család státusával? Minek tekinthetõ az egyik ágon deklasszálódással, a másikon kiemelkedéssel együtt járó, az iskolázottság növekedésével (polgári iskola, gimnázium, egyetem-fõiskola) és a különbözõ foglalkozásokkal (iparos, tisztviselõ, tanár) jellemezhetõ mobilitás? Kényszer-, illetve ellen-, netán felfelé történõ mobilitásnak? Státus-visszaállításnak vagy státusszerzésnek? Elmondható-e, hogy az anyai család visszatért eredeti mozgáspályájára? Elválasztható-e Sz. Máriának a patriarchális nagycsalád utáni vágya a vászolyi nagyapa világának felbomlásától, társadalmi helyzetének drasztikus megváltozásától? Lehetséges-e egyáltalán, és ha igen, hány nemzedék kell egy-egy társadalmi trauma után ahhoz, hogy a kizökkent idõ helyreálljon? Mert hiszen a kocsmárosdinasztia mítosza, a nagyapa korábbi központi, hagyományos szerepének általánosítása s vele a kívánatos, bár alárendeltségen alapuló biztonság keresése nagy valószínûséggel éppen egy ilyen sajátos, a múlt és a jelen szinkronizációjára való késztetést takar.

Mobilitás és iskola. Az iskolázottság alakulása

A mobilitáskutatások újra és újra megerõsítik, hogy miközben a népesség iskolázottsága minden európai országban (Magyarországon is) nõ, egyetemen-fõiskolán változatlanul a magasabb iskolai végzettségû szülõk gyerekei közül tanulnak a legtöbben.
A következõ részben bemutatott migrációs tendenciákkal ellentétben az iskolai végzettség a Kodolányi János Fõiskola hatvan hallgatójának a családjában az ismert trendekkel egyezõen alakult. A csoportok közti mozgás szempontjából nem újdonság tehát, hogy a hallgatók szülei közül mindössze 8 százalékának nincs érettségije vagy diplomája (lásd az 1. táblázatot a Függelékben)8.
A többgenerációs megközelítés itt egy (a mobilitásvizsgálatokban ritkán hangsúlyozott) jelenségre világít rá. A rendelkezésre álló adatok9 azt sugallják, hogy a hatvan családban már az 1910 és 1930 közt született nagyszülõi nemzedék is iskolázottabb volt, mint a teljes népesség, hét-nyolc osztályt járt (az országos átlag öt-hat befejezett iskolai osztály körül mozgott)10, és a családok majd felében már egy vagy több nagyszülõ is érettségizett, egyetemet-fõiskolát végzett.
A „kulturális tõke felhalmozása”, ahogyan klasszikusan Bourdieu munkái (Bourdieu 1967; 1978), legújabban pedig Andor Mihály és Liskó Ilona kutatásai (Andor–Liskó 2000) bizonyítják, nem egy generáció alatt megy végbe. Esetünkben legkevesebb két generációval korábban kezdõdött, a két világháború közötti idõszakban, amikor is a kötelezõ iskolai évek után az akkor tíz-tizenkét év körüli nagyszülõk további életpályájának iránya eldõlt11.  S jóllehet a nagyszülõk, illetve a szülõk közül néhányan deklasszálódtak, a deklasszálódás egy család kivételével vagy átmenetinek bizonyult, vagy abban nyilvánult meg, hogy a korábbi trend megszakadt, és csak az iskolai végzettség szintjét lehetett megõrizni. A tizenöt érettségizett nagyszülõ gyereke közül ugyanis heten fõiskolát, hatan középiskolát végeztek, a tíz diplomás nagyszülõ gyerekei pedig egy kivételével maguk is befejezték az egyetemet-fõiskolát (vö. Andorka 1982, Gáti–Horváth 1992, Utasi et al. 1996, Szelényi S. 1998)
Az iskoláztatás jelentõségének tudata (vö. ethosz, Bourdieu 1967; 1978) majd befektetésként való felfogása lassú folyamatban formálódik, többek közt a család társadalmi helyzete, lehetõségei, a csoportbeli szokások, helyi minták és érvényes stratégiák, a család elbeszélt története stb. hatására, de ha már kialakult, hosszú távon – akár rejtetten is –, mûködik, sõt az egyén társadalmi mozgásában meghatározó szerepet játszik. Így az iskoláztatással kapcsolatos pozitív attitûdöknek is hosszú családi történetük van, melyek a szocializáció során hagyományozódnak az utódokra.
Az átörökítést részben az befolyásolja, hogy a továbbtanulást a történelmi-politikai események kényszerítették-e a családra, azáltal hogy kilódították saját pályájáról, vagy a belsõ történettel folytonos, értéktudatos választások sorozatának eredménye. Ugyanígy fontos körülmény, hogy az iskoláztatás szórványos jelenség maradt-e, vagy megerõsítést nyert azáltal, hogy a tágabb családon-rokonságon belül az apai-anyai ágon egyaránt jellemzõ. Ezzel együtt és ennek ellenére a véletlen, a kényszer is transzformálódhat stratégiává, az elszórt esetek is lehetnek egy-két generációval késõbb mintaértékûvé, ugyanis a családi-rokonsági rendszer bonyolult szövedékében a narratívákon keresztül az iskolához – mint a társadalom és a munkaerõpiac alapintézményéhez – fûzõdõ viszony, sõt sokszor maga a hagyomány is idõnként újraértékelõdik, újraértelmezõdik.
A következõ interjúrészletek a „taníttatás” három eltérõ családi narratíváját példázzák. Azt, hogy három, részben paraszti eredetû, de különbözõ történetû családban miként, hány generáció során, milyen stratégiák12  részeként alakul ki, terjed, majd válik általánossá az egyre magasabb iskolai végzettségre való törekvés, és hogyan történik a mintaörökítés.

Elsõ család: Új hagyomány átalakulóban?

„Anyai nagymamám gazdálkodó családból származik. Gyerekkorában Székesfehérvár felsõvárosi részén laktak, ahol fõleg gazdálkodó családok éltek. Egy szoba-konyhás házuk volt, ott éltek négyen, a szülõk és a két lánygyerek. A város szélén volt a földjük, ezt mûvelték… A háború teljesen megváltoztatta az életüket. Az édesapa a háborúban eltûnt. A ház leégett… (A mamáék a háború alatt különbözõ helyeken húzták meg magukat. A háború után egy ismerõs segítségével egy bérházban jutottak lakáshoz. Lakni már volt hol, de a dédimamám álma az volt, hogy egyszer újra saját háza lesz. A hatvanas években került erre sor, akkor tudott új házat építeni.)
A dédszüleim nem voltak tanult emberek. A háború után dédimamának munka után kellett néznie, ekkor látta hiányát annak, hogy nem tanult. De az ügyességével és talpraesettségének köszönhetõen, sok mindenbe beletanult, gyári raktárvezetõ lett. A gazdálkodó asszonyból így vált gyári irodista a helyi Videoton gyárban. Nagymamám nyolc osztályt végzett, aztán pedig gépíróiskolát, a testvére mûszerész lett a Videotonban. Nagymamám úgy gondolta, hogy magasabb iskolai végzettséggel jobban lehet boldogulni, ezt tartotta szem elõtt, amikor édesanyámnak pályát kellett választani. Édesanyám a középiskolát közgazdasági szakközépiskolában kezdte, öccse pedig a nagypapám szakmáját, a villanyszerelõ szakmát folytatta. Édesanyámnak nem tetszett a szülõk által választott iskola, inkább csavargott, hazudozott, és nem törõdött a tanulással. Az iskolakerüléssel elérte a célját, nem kellett többé iskolába járnia, mert kirúgták. Nagyszüleim akkor azt mondták, menjen el dolgozni. A Videoton irodájában segédkezett, és akkor látta, hogy mégis jobb a tanulás. Elvégezte a gyors- és gépíróiskolát. Ezután az Állami Építõipari Vállalatnál kapott állást, ahol mérnökök közé került, és nagyon megtetszett neki az építészet. A hetvenes években beiratkozott egy mûszaki szakközépiskola levelezõ tagozatára. Amikor nekem és a testvéremnek kellett pályát választani, õ ezt a középiskolát ajánlotta. Én nem akartam abba az iskolába menni, de az anyám erõsködése miatt muszáj volt. A középiskola utolsó évében már pontosan tudtam, hogy nem nekem való. Magántanárt kerestem, különórákra jártam irodalomból, nyelvtanból és angolból, mert angol–magyar szakos tanár akartam lenni. Édesanyám nem vett komolyan, mert nem érzi szükségét a továbbtanulásnak és a diplomának. Tizennégy évesen rossz iskolába kerültem, és a felvételin ez nagy hátrányt jelentett azokkal szemben, akik gimnáziumban végeztek. A felvételin a felvételiztetõ tanár azzal kezdte a beszélgetést, hogy mit keresek én ott…”
T. Andrea fõiskolai hallgató

Andrea elsõgenerációs értelmiségi. Családjában a „parasztok, majd munkások, alsóvezetõk, középszintû alkalmazottak” kategóriákkal jellemezhetõ rétegváltás az egykori paraszti népesség második világháború utáni tipikus mobilitási útjainak az egyike, mely során az iskoláztatás szükségének a gondolata a férfi-nõi pályaelképzelések által determináltan fiúk-lányok számára más-más stratégiával társul, illetve lassan, kanyargós és több generációban is módosított pályán keresztül leli meg irányát.
Andrea családjának történetében az anyai családé a fõszerep, és a háború jelenti a fordulópontot. Az életforma átalakulását, a mobilitást s vele az iskoláztatást a háború okozta veszteségek kényszere (a dédnagymama a háborúban megözvegyült, a paraszti birtok pedig elpusztult) indította el. Az iskoláztatás sajátossága az a „fixáció”, mely a dédmama gyári érvényesülésének következtében határozott, a nemi szerepeket is rögzítõ iskolaválasztást eredményez. A nõk két generációjában a család által kikényszerített iskolaválasztás a gyári tisztviselõség, a férfiak esetében pedig gyári szakmunkáslét felé vezet. A tanulás hasznosságának-szükségességének megélt tudata a gyárhoz kötõdik, a gyár a boldogulás szimbólumává válva további két generáción át megszabja az iskoláztatás értékét és irányát. Ez az oka annak, hogy a fiúk végig szakmát tanulnak (csak a negyedik generációban T. Andrea testvére lesz technikus, az elõdök mind ipariskolát-szakmunkásiskolát végeznek), majd hogy a felmenõk túláltalánosított gyári-munkahelyi tapasztalatai nyomán két generációban is megismétlõdik a praktikum és a biztonság vezérelte „muszáj-iskolaválasztás”. Andrea történetünkben már a negyedik ismert generáció tagja, õ az elsõ a családban, aki a korábbi sort megszakítva valóban független és individuális döntést hozott, amivel nemcsak a további generációk választási körét szélesíti, hanem feltehetõen az elõzõ három generációban kialakult iskolaválasztási hagyományokat, illetve a család pályáját is módosítja.
 

Második család: A hagyományozódás koncentrikus körei

„Édesanyám családja generációk óta Gyõrben él, az egyik kertvárosi részben. Tehát anyai nagyszüleim is ott születtek, és ott is nõttek fel. Édesanyám és testvérei (két nõvére és egy öccse) szintén… Édesanyám, aki Budapesten tanult az orvosi egyetemen, nem költözött vissza szülõvárosába. Komáromban a kórházban kezdett el dolgozni, s talán ott maradt volna, ha édesapám nem hal meg autóbalesetben. Édesapám halála után visszaköltöztünk Gyõrbe, mivel édesanyám testvérei ott éltek, és rengeteget segítettek neki. Azóta is Gyõrben élünk, bár a húgom a Debreceni Orvostudományi Egyetem hallgatója, én meg Székesfehérváron vagyok kollégista…
Apai nagyapám egy kis faluból származik, Mosonmagyaróvár mellõl. Apai nagyanyám… Ácson született katolikus családban, ahol a vallás nagyon fontos szerepet játszott, még az iskoláztatásra is kihatott… Édesapám és nõvére hatéves korukig a nagyszüleimmel Mosondarnón éltek, de abban az idõben (az ötvenes évek közepén) ott nem volt megfelelõ általános iskola, vagyis nem voltak külön osztályok: elsõ osztálytól negyedikig és ötödik osztálytól nyolcadikig együtt tanultak a gyerekek. Mivel a nagyszüleimnek fontos volt a gyerekek iskoláztatása, édesapám és nõvére hatéves korukban Ácsra költöztek. Húguk, a legkisebb gyerek már nem, mert mire elérte az iskoláskort, felépült az új nyolcosztályos általános iskola Mosondarnón is.
Ácson élt anyai dédnagymamám, és a nagymamám testvére, aki a vizitációs rendben volt nõvér, amíg a rendeket az ötvenes években fel nem oszlatták… Ôk nevelték iskolás korukban édesapámat és a nõvérét. Nagyon szigorú neveltetést kaptak… Tanulni kellett, a káromkodást például nem tûrték… Ugyanakkor, bár falun éltek, akkor segítettek csak, amikor kedvük volt… A munkamegosztás úgy alakult, hogy nagymamám foglalkozott a házimunkával, fõzés, mosás, takarítás, a nagyapám pedig a kertet, a szõlõt gondozta. Nagymamám postáskisasszony volt, a nagypapám pedig postás. (…) Nagyapám inkább esténként dolgozott a kertben, a szõlõben, hogy minél többet foglalkozhasson a gyerekeivel. Édesapám családjában sosem volt szigorúság, sosem verték a gyerekeket, talán a nagymamám szigorúbb volt, ha a tanulásról volt szó…
Ács után édesapám a bencésekhez került Pannonhalmára, a nõvére pedig Budapestre katolikus gimnáziumba. (…) Édesapám az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, ott ismerkedett meg édesanyámmal. (…) Komáromban fogorvosként kezdett el dolgozni, ott is élt haláláig. Apukám nõvére Sopronban lett fogorvosasszisztens, õ Sopronban tanult, és ott is ment férjhez.
Édesanyám szûkebb családja két szülõbõl és a négy gyermekbõl állt. Eredetileg nyolc gyermek született, de négyen még csecsemõkorukban meghaltak a háború és az azt követõ viszontagságok miatt. Édesanyámék tehát hatan laktak egy száz négyzetméteres háromszobás kertes házban. Anyai nagyapám kõmûvesként dolgozott, õ tartotta el a családot, a nagymamám háztartásbeli volt. Abban az idõben az édesanyáméknál a gyermekek nevelésében nagyobb szerep jutott az anyának, közelebb állt hozzájuk, többet foglalkozott velük. Nagyapám… egész nap dolgozott.
A házimunkát a nagymamám végezte, természetesen a lánygyermekek segítségével, akik már tíz-tizenhárom éves koruktól takarítottak, fõztek. Anyám, a legfiatalabb lány kivétel volt, mivel mindig kicsi volt, vékony és beteges. Hatéves korában agyhártyagyulladást kapott. Ebben az idõben – az ötvenes évek végén – rengeteg gyerek halt meg agyhártyagyulladásban… Édesanyám elmondása szerint, talán ezért is, vele mindig kivételeztek, õt kímélték, féltették.
Mivel nagyon jó tanuló volt, és a nõvérei végezték a házimunkát, az egyetlen feladata a tanulás maradt. Beceneve is neki volt egyedül: „Kisegér”. A fiúkat nem vonták be a háztartásba, az volt a fontos, hogy egy fiúnak szakmája legyen. Az örökölte a házat, és vitte tovább a család nevét.
Amikor szüleim egyetemisták voltak, és vizsgákra készültek, apai nagymamám, a testvére és a dédmamám nagyon sokat vigyáztak rám, sokszor voltam náluk. Nyáron, tavaszi, téli szünetekben a húgommal mindig az apai nagymamánknál vagy az unokatestvéreinknél voltunk Ácson. Miután apám meghalt, és újra Gyõrbe költöztünk, édesanyám testvérei segítettek. Ha anyám ügyeletes volt a kórházban, mindig a nagynénémnél aludtunk; négy gyermek és két felnõtt egy kétszobás panellakásban…
Mostanában ritkábban találkozunk, kevesebb idõt töltünk otthon, mert mindannyian egyetemre-fõiskolára járunk, és az ország különbözõ részeiben élünk…”
K. Éva fõiskolai hallgató

K. Éva történetében az iskoláztatás hagyományainak megerõsödését, módosulását, majd a már kialakult minta továbbgyûrûzõ hatását követhetjük egy részben egynemû társadalmi közegben, egy katolikus kistisztviselõi-alsóközéposztálybeli és egy iparoscsalád kiterjedt rokonsági viszonyain belül. A harmadik generációra homogenizálódó családi stratégiák a nagyszülõi és a szülõi nemzedékben bonyolultabbak ugyan, mint T. Andrea családjában, de itt is más pályát, illetve más szintû iskolázást jelölnek ki a fiúk és a lányok, továbbá az egészségesek és a „betegek” számára.
A K. családban a mobilitás négy-öt generációval korábban kezdõdött. Éva apai nagyszülei már postamesterek voltak, akik gyerekeik vallásos nevelése mellett (társadalmi csoportjuk többségével egyezõen) a taníttatáson keresztül történõ felemelkedést mindennél fontosabbnak tartották: a fiuk végül is orvos lett. Anyai nagyapja kõmûvesmesterként dolgozott, az õ gyerekei mára egy kivételével szakmunkások, kistisztviselõk. K. Éva édesanyja fogorvos, kisgyerekkorától fogva tanulásra szánták, de csak azért, mert kicsi, vézna, gyenge gyerek lévén szülei úgy gondolták, más (fizikai) munkára nem alkalmas. Kettejük példája az iskoláztatási idõ meghosszabbodásának általános trendjével, s a véletlen folytán (Éva édesapjának korai, tragikus halála miatt is újraszervezõdõ) erõteljes családi kapcsolatok által is felerõsítve terjedt szét a nagyobb családban, a harmadik nemzedékbõl mindegyik testvér-unokatestvér egyetemre-fõiskolára jár.
 

Harmadik család: Két hagyomány, hibriditás

„Anyukám édesanyja, Mami, egyszerû falusi lány volt. Szülei gazdálkodók voltak, az, hogy a lányuk tovább tanuljon, nem volt fontos. Így megelégedtek a hat elemivel, bár Mami jó képességû gyerek volt, és mint kiderült, az iskolai sportversenyeken minden évben minden versenyágban õ gyõzött. Papi, anyu édesapja is csak hat általánost végzett, és »annak a társadalmi rétegnek a nyelvét beszélte«. Egyszerû emberek mindketten, a szó legjobb értelmében. Nem voltak soha nagy igényeik, örültek, ha dolgozhattak, és mindennap volt mit enniük.
Nagyapa és Mamika (apu szülei) iskolázott emberek voltak, erõsen kiélezett volt a társadalmi különbség köztük és az anyai nagyszüleim között… Nagyapa orvosi egyetemet végzett, Mamika négy gimnáziumot. Városi lakosok voltak, a szüleik is iskolázott, tanult emberek. Soha nem felejtem el, nagyapám hetvenéves kora felett is úgy szavalta a Toldit s a János vitézt, mintha olvasta volna. Mindennapjaikban is látszott a különbség: míg Nagyapa és Mamika színházba jártak, addig Papi és Mami búcsúba, Papi a kocsmába. Ez mindegyikük helyzetében adott volt, ezt látták a környezetükben.
Apai ági nagyszüleimrõl kevesebbet tudok, ugyanis Mamika egyéves koromban meghalt. Nagypapám a múlt héten halt meg, apu pedig nemrég költözött el tõlünk. (…)
Nagyapa egy budapesti bérházban nõtt fel két fiútestvérével, édesanyja nevelte, aki korán megözvegyült. Mindkét szülõje tanár volt. (…) Az elemi iskola után gimnáziumban, majd az orvosi egyetemen tanult. Érdekességképpen megemlíteném, hogy osztálytársa volt Teller Ede. (…)
Mamika (apu anyukája) Miskolcon élt a szüleivel és egy testvérével. Sajnos a gyerekkoráról semmit sem tudok. Nagyapával a háború alatt a fronton ismerkedett össze, ahol nõvérként dolgozott.
Anyukám Szücsön született, és ott is nõtt fel, egyedüli gyerek volt, nem lehetett testvére… Anyu családjában majdnem úgy nézett ki a munkamegosztás, mint a nagymamájánál. Mamié az összes házimunka, Papié a föld és az állatok (volt tizenöt marhájuk, két lovuk, száz baromfijuk). Anyu sem vonhatta ki magát a munka alól, már tízéves korától tehenet legeltetett, répalevelet szedett a kacsáknak és a libáknak, söpört, aratáskor kötelet teregetett, és már tizenkét éves korában fõznie kellett, mert õ vitte az ebédet a szüleinek. Aztán, mikor a szülei már nem gazdálkodtak, mert be kellett lépniük a téeszbe, ez kicsit megváltozott. Anyu gimnáziumot végzett, késõbb könyvelésben dolgozott, és dolgozik ma is…
Apám egész életében Keszthelyen élt, ott lakik most is, csak születni született Szegeden, mert anyukája bátyja ott volt nõgyógyász. Apu szintén egyetlen gyerek volt. Szüleivel egy kertes családi házban laktak… Nagyon kiegyensúlyozott, nyugodt családi életet éltek. Nagyapa mindennap bejárt a kórházba, mamika pedig állandóan otthon volt, a háztartásban tevékenykedett. Nagyapa otthon már sosem dolgozott, a családjának szentelte magát. Együtt sétáltak, társasjátékoztak, gombfociztak, sakkoztak. Apu egyébként zenét tanult, németórákra járt, és természetes volt, hogy jó tanuló, ahogy az is, hogy egyetemre megy. Orvos lett, akár az apja, és nõgyógyász, mint Mamika bátyja Szegeden. (…)
Anyu családja örökké dolgozott, Apuéké már sokkal kevésbé. Ez bennünk, gyerekekben ötvözõdött, sokat segítünk, de nem hajszoljuk túl magunkat, és belefér idõnkbe a szórakozás is. Persze a tanulásban nincs és nem is volt pardon… Mikor rossz jegyeket kaptunk, az volt a büntetés, hogy hetekig mindent fel kellett mondanunk…”

K. Judit fõiskolai hallgató

K. Judit szüleinek házasságával két különbözõ társadalmi helyzetû és típusú család, egy hagyományos, gazdálkodó és egy többgenerációs értelmiségi polgárcsalád került össze. A kétféle elõtörténet K. Judit és testvérei mentalitásában a munka és a tanulás sajátos hibrid változatában egyesül. Az anyai család öröksége, a paraszti világ munkabírása és szakadatlan munkálkodása az apai család által reprezentált értelmiségi polgár mintáján át a tanulás megfellebbezhetetlenségéhez vezet: a családban természetesen mind a három gyerek tovább tanul. A család életformájának jellegzetes elemei, a munkálkodás, a kulturális fogyasztás és a divatos szabadidõtöltés részint a generációk közti különbségeket jelenítik meg, részint azonban ugyancsak több forrásból származnak (anyai család, apai család, kortársak), és más-más területen realizálódnak.
A három család más-más mobilitási pályát és iskoláztatási mintát reprezentál. Emellett az idézett narratívák mint rövidített történetkonstrukciók is különböznek egymástól. Az elsõ történet jól körülírható fordulópontja a háború, mely egyben egy új családi idõszámítás kezdete. Az „eredetmítosz” fõszereplõje a dédimama, aki ügyes, talpraesett parasztasszonyként megteremti az új, nem paraszti élet kereteit, s ezzel megalapozza az anyai család domináns szerepét. A történetben az apai család szinte láthatatlan, a viszonyítási rendszert egyértelmûen az anyai család képezi, minden jelentõs döntésre, így az iskola- és a pályaválasztásra is ez utóbbi van hatással. A második történet rejtett, ám központi témája a folytonosság, melyet a vallás, az ötvenes évekre átmentett elszánt iparoslét, a foglalkozás- és státusörökítés, de a lassú, folyamatos felemelkedés iskolai melléktémája úgyszintén megjelenít. Ebben a történetben nem történelmi esemény, hanem személyes tragédia, az apa hirtelen halála idézi elõ a drámai fordulatot, de még ez is a kontinuitások láncszemeinek megvastagodását eredményezi: a szülõi családtól néhány éve függetlenedett anya gyerekeivel visszatér múltjának gyerekkori helyszínére és kibocsátó családjába. A harmadik családtörténetben a két, egymástól távoli társadalmi csoport örökségének rejtett konfliktusa áll a középpontban, így hát egymástól különválasztva, az iskoláztatás alkotja az egyik, a szorgalom és a munkabírás pedig a történet egy másik szálát. A kiragadott történetek arra engednek következtetni, hogy a felemelkedést, a mobilitás és az iskoláztatási különbségeit minden családban más alaptémá(k)ra felfûzött, eltérõ-hasonló részletekbõl álló, sajátos szervezõdésû történetkonstrukciók értelmeznek és örökítenek tovább, így megértésüket is ezek rekonstrukciójával érdemes megkísérelni.
 

Mobilitás és/vagy migráció

A mobilitáshoz fûzõdõ egyik szociológiai mítosz szerint a modern társadalmak alapsajátossága az egymást is feltételezõ társadalmi és a földrajzi mozgás. A fehérvári elõkutatás eredményei azonban nem támasztják alá a mobilitás és a migráció közvetlen kapcsolatát.
A Kodolányi János Fõiskola hatvan hallgatójának családjából negyvenötben (az egyéb kategóriát is figyelembe véve ötvenkettõben) a megváltozott társadalmi helyzet csupán minden harmadik családban (azaz huszonegyben) járt együtt jelentõs, a megyét és a régiót túllépõ földrajzi mozgással (lásd a 2. táblázatot a Függelékben). Ebbõl mobilitás és migráció mindkét ágon mindössze tíz családban fordult elõ, ezeknek a családoknak a többségében viszont (nyolc család) mind a két generációban, a nagyszülõkében és a szülõkében egyaránt. Ugyanakkor a családok másik harmada, ha költözött egyáltalán, kisebb körzeten, régión belül maradva változtatott lakóhelyet. Ez két nagyobb csoportra, két eltérõ mintára utal, amelybõl az egyikre a folyamatos társadalmi-földrajzi mozgás, a másikra a megtelepülés, a beágyazottság, a lépcsõzetes mobilitás jellemzõ, s amibõl végsõ soron egy, a lokalitástól független és egy lokális, más szempontból pedig egy nagyvárosi és egy vidéki stratégiára lehet következtetni13.
A „mozgás–maradás” két nagyobb típusát a változatok és átmenetek sokfélesége kapcsolja össze, mivel a családok egy részében a stratégiák – jóllehet a nagyobb családi rendszer részeivé válva maguk is módosulnak – eredetileg nem homogének vagy egyirányúak14.  A családtörténetek azt a mozzanatot is láthatóvá teszik, amikor egy-egy családi ág lokális boldogulási mintái a nagyobb társadalmi csoportra jellemzõ új mintá(k)ra váltanak át, vagy azt, ahogyan a családi ágak egymás mellé sorolódásával a hasonló törekvések felerõsítik egymást, netán a különbözõ történetû, dinamikájú családok közül az egyik dominánssá lesz, és a másik pályáját-mozgását befolyásolja. Ez utóbbi esetben gyakori, hogy az elmúlt évtizedek szûkös lakáskörülményei miatt a mozgás, a költözés vagy a helyben maradás irányára is hatást gyakorolva a családnak az az ága vált meghatározóvá, mely be tudta fogadni a fiatal párt15,  vagy mozgósítható anyagi-kapcsolati „tõkéje” révén megfelelõ lakást/házat tudott biztosítani számára. A hatvan családból huszonnégyben a költözõ fiatalember-fiatalasszony házastársa szüleinek lakóhelyére települt, majd tizenhét véglegesen is ott telepedett le. A letelepedésben feltehetõleg a közelség ismert családi elõnyei, illetve ezek mellett a helyi stratégiákat erõsítõ kapcsolati háló, esetenként a település nyújtotta szakmai érvényesülés lehetõsége is szerepet játszott. A helyi stratégia/stratégiák jelentõségét sejteti az is, hogy a szóban forgó költözés nem elsõsorban a nagyvárosok felé irányult. A huszonnégy fõbõl mindössze nyolc került nagyvárosba (hat Budapestre, egy Fehérvárra és egy Tatabányára), a többiek kisebb településeken kötöttek ki.
Így a költözés (visszaköltözés) vs. helyben maradás – az iskolázáshoz, a státus- és foglalkozásváltáshoz hasonlóan – egy sajátos szerkezettel és hierarchiával (preferenciákkal) bíró, a történetekkel is közvetített túlélési- boldogulási-felemelkedési stratégia része. Erre utal a korábban idézett történetek közül H. Ilonáé és K. Éváé, a következõkben pedig az B. és a Gy. család társadalmi – földrajzi „genealógiája” (a táblázatokat lásd a Függelékben).

B. Irén anyai ági õsei Fejér megyei földmûvesek, felmenõi, rokonai több generáció óta Sárosdon élnek, vagy házasság révén a környezõ falvakból oda kerültek. Apai nagyapja a Felvidékrõl a második világháborút követõ népességcsere következtében került a Tolna megyei Kakasdra, ott ismerkedett meg késõbbi feleségével, egy helybéli család lányával, és ott született fia, Irén apja, aki aztán a középiskola befejezése után ugyancsak Sárosdra házasodott. Testvére, Irén nagynénje nõvérnek tanult, Kakasdon ment férjhez, majd ott is maradt. A családban a (háborút követõ) nagyobb migráció ezzel véget ért, mindenki falun és (az áttelepített nagyapát, illetve Irén édesapját kivéve) az õsök által benépesített helyeken él.
Irén egyik dédapjának vitézi földjei voltak, a másik dédapa viszont – a családi mítosz szerint megelégelve a paraszti munkát – terményfelvásárló fuvarosként járta a környéket. Fia, Irén nagyapja, bár eredetileg csak hat elemit járt, 1959-ben „a falu akaratából” téeszelnök lett, felesége pedig, a vitéz kisbirtokos korábban tanítónõnek készülõ lánya postai, majd takarékszövetkezeti tisztviselõ, késõbb kirendeltségvezetõ Sárosdon, ott, ahol mindketten felnõttek, és ahol jelenleg is élnek.
Irén apai nagyapját – ismételten a családi elbeszélés tanúsága szerint mûszaki érzéke miatt, s mert jó kézügyessége révén hamar megtanulta a gépszerelést – a gépállomás vezetõjévé nevezték ki. Két gyermeke közül Irén édesapja korán elkerült otthonról. A család tudatosuló mûszaki irányultsága, s az alakuló hagyomány hatására híradásipari technikumba ment, amelynek befejezése, illetve a nõsülés után telepedett le Sárosdon, ma itt vállalkozó.
Irén édesanyja közgazdasági szakközépiskolát végzett. Anyja nyomába lépett, annak helyét szimbolikusan és ténylegesen is megörökölve ma õ a kirendeltségvezetõ. Egyik gyereke maga is közgazdasági szakközépiskolában érettségizett, könyvelõként dolgozik, és közben mûszaki fõiskolára jár. Irén tanárnak készül. Mindketten Sárosdon élnek a szüleikkel, Irén bejáró.

A helyi stratégiát reprezentáló B. család története sajátos magyarországi self-made man mítosz, melyben a történelmi fordulópontok (kitelepítés, téeszesítés) sokkja – a család korábbi felemelkedési vágyából és tehetségébõl eredõen – még a nagyszülõi generációban sem deklasszálódással, hanem egy új, vidéki középrétegbeli státussal végzõdött. Irén családja két falusi településen koncentrálódik, az áttelepítéseket követõen, már csak apja változtatott lakóhelyet. Mindkét családi ág generációk óta a helyi társadalmon belül alakítja helyét, illetve talál rá az érvényesülés lehetõségeire. Pozícióinak egy részét közvetlenül is örökíti, például a takarékszövetkezet kirendeltségvezetõi „székét”, mely Irén anyjára szállt. A lokálpatriótai büszkeséggel átszõtt helyben maradás evidencia, mely a vállalkozókedvvel és a tehetség tudatával megerõsítve hagyományozódik, és a már ugyancsak több nemzedékben visszatérõ két pálya (mûszaki-közgazdasági) egyesítése mellett a társadalmi csoportra jellemzõ mobilitás segítségével tágítja egzisztenciális határait (tanári pálya), illetve tér vissza a dédszülõi generációban megszakadt vállalkozói pályára. Ez utóbbi különössége, hogy a felvásárló-fuvaros dédapa örökségét Irén apja folytatja. Tevékenységét a felesége családja által közvetített mintára, kapcsolati tõkéjére és a helybeliek emlékezetébõl is származó szimbolikus tõkére alapozza. Részben õ, az „idegen” az, aki helyreállítja a folytonosságot, a kilencvenes évek megváltozott körülményei között átmenti a család pozícióit, s példájával is a Sárosdhoz kötõdõ lokális boldogulási stratégia érvényességét bizonyítja.
A következõ, a lokálisról leváló stratégia sajátos típusát képviselõ Gy. család történetében a felemelkedési törekvések alapvetõen két pályán keresztül valósulnak meg (katonai, egészségügyi). A két pálya közül a katonai, a család földrajzi mozgását is meghatározza.

Gy. Szilvia dédszülei mindkét ágon észak-magyarországiak, Szilvia Székesfehérváron tanul, testvérei ugyanott, illetve Sárbogárdon laknak. A szûkebb család három generáció alatt került a Bodrogközbõl Fejér megyébe, a migráció a nagyszülõk nemzedékében kezdõdött régión belüli migrációval, hogy majd az ország méreteihez képest óriási távolságok megtétele után – Fehérvárral a középpontban – ismételten régión belüli költözésekkel folytatódjék.
Szilvia dédszülei egy kivétellel valamennyien földmûvesek voltak, az egyik anyai ági dédapa fuvaros volt, felesége, Szilvia dédmamája pedig lánykorától fogva a sátoraljaújhelyi dohánygyárban dolgozott. A mobilitás tehát egyik ágon a nagyszülõi, másikon a dédszülõi generációban indult.
A nagyapák egymástól néhány kilométernyire fekvõ falvakban születtek, még mindketten Zemplénben. Az apai nagyapa akkor hagyta el szülõfaluját, amikor a szomszédos faluba házasodott. Kovácsmester volt, két fia született, egyikõjük Szilvia édesapja. A háború után felhagyott a kovácsmesterséggel, Sárospatakra költözött, ahol teherautó-sofõr lett, majd néhány évre rá már az új foglalkozása révén Sátoraljaújhelyre hívták a mentõkhöz. A nagyobb város a család számára új lehetõségeket nyitott meg, a családi narratíva szerint ezt használta ki a nagymama, amikor elhelyezkedett a városi kórházban, majd néhány év múlva korábbi vágyait megvalósítandó, tanulni kezdett, és csecsemõgondozói oklevelet szerzett. Fia, Szilvia édesapja gimnáziumba járt, azt követõen pedig katonaideje letöltése után tiszthelyettesi iskolát végzett Szentendrén. Mozgását ettõl fogva foglalkozása határozta meg, oda ment, ahova helyezték, illetve amit (majdani apósához hasonlóan) a katonai pálya diktált: elõbb Kiskunhalasra, azután mint a katonai akadémia hallgatója – átmenetileg és csak maga, a családja nélkül – Budapestre, késõbb pedig újra a családjával együtt Gyömrõre és Székesfehérvárra. Ez utóbbi tartózkodás elég tartósnak bizonyult, így a szülõk elhatározták, hogy családi ház építésébe fognak az egyik közeli településen. Jelenleg – talán már véglegesen – ott laknak.
Szilvia anyai nagyapja ugyancsak elõbb tiszthelyettesnek, azután pedig tisztnek tanult. Sátoraljaújhelyen már mint katonatiszt ismerkedett meg fiatalabb feleségével, aki polgári iskolát (nyolc osztályt), majd gyors és gépíróiskolát végzett. Házasságuknak két akadálya volt, az egyik a valláskülönbség, a másik a kelengye, amelyet a megözvegyült dohánygyári munkás dédmama nem tudott biztosítani, s aminek következtében az esküvõre csak sok év után, már a háború alatt került sor Sátoraljaújhelyen. A háborút követõen a nagypapa az újjáalakuló honvédségben szolgált tovább, a nagymama a tanácsnál lett tisztviselõ. Katonatiszt lévén, a nagyapa hol egyik, hol másik városban teljesített szolgálatot, Újhelyre, a családjához, csak akkor költözhetett vissza, amikor betegsége miatt 1954-ben nyugdíjazták.
Gy. Szilvia édesanyja a gimnázium után védõnõképzõt végzett Budapesten, s bár mindketten ugyanabban a városban éltek, és ugyanabba a gimnáziumba jártak, csak Budapesten ismerte meg késõbbi férjét. Közös életüket Kiskunhalason kezdték. Ettõl fogva – ahogyan errõl már volt szó – a tiszti fõiskolán töltött évek kivételével a család az apa áthelyezéseit követve költözött Gyömrõre, Fehérvárra. Eközben az édesanya újra tanulásba fogott, fõiskolai diplomát szerzett az Egészségügyi Fõiskolán.
A gyerekek közül a fiú szakács, Fehérváron dolgozik, a családhoz közel egy környékbeli faluban telepedett le. Az idõsebb leány a szülõkkel él, de az egészségügyi szakközépiskola elvégzése után kozmetikusnak tanul Fehérváron, a másik lány fõiskolai hallgató ugyanott.

A sok szempontból ismerõs történetben a család anyai ágán a 19. század vége óta létezõ intergenerációs mobilitási stratégia (Gyáni 1998) révén a gazdálkodás közvetlenül váltódik fel a katonatiszti pályával. Másik ágon a paraszti világhoz közelálló kovácsmesterség, majd az abból elágazó újmunkáshelyzet képez átmenetet a katonai pálya és az altiszti rang felé. Férfiágon tehát a kiemelkedés a katonaságon, nõi ágon pedig az egészségügyi pályákon keresztül történik. Mindkettõ „tipikus” intézmény, illetve pálya, a nagyobb társadalmi csoport, a parasztság átváltozásának egyik jellemzõ, családi „hagyománnyá” alakuló útja, mely érinti a párválasztást (a csecsemõgondozó édesanya katonatiszt fia feleségül veszi az egyik helybéli katonatiszt védõnõ lányát), az együttélés módját (idõszakos különélés), a család mozgásának dinamikáját (regionális mozgás, nagyobb költözködések, letelepedés, regionális mozgás) s vele az új hely szülte vágyakat, valamint az ugyancsak ismétlõdõ felnõttkori, munka melletti továbbtanulást, s ez utóbbi ethoszával együtt válik egy sikeresnek bizonyult családi stratégia részévé.
 

És ami a történetekbõl kimaradt

Eddig értelemszerûen a történeteknek a mobilitással és migrációval kapcsolatos részletei kerültek a középpontba. Látható, hogy még az iskolázás, rétegváltás, elvándorlás vagy helyben maradás kérdése is egy bonyolultabb, megfogalmazatlanul vagy megfogalmazva is áthagyományozott (a család – társadalmi csoport – nagyobb társadalom közt alakuló), történeti-tapasztalati rendszerbe illeszkedik. De a családtörténeteket akármilyen szempontból fogjuk kérdõre, ugyanerre az eredményre jutunk. Nem egyszerûen a „minden mindennel összefügg” értelmében, hanem úgy, hogy az egyéni választások – tudunk róla, vagy sem – többnyire a családi múlt hátterébõl történnek, és egy sajátos, az adott családra jellemzõ mintázattá állnak össze.
H. Ilona, ha netán arról kell majd döntenie, hogy megtartja-e az édesanyjától megörökölt falusi házat, nem feltétlenül orvosi, városi polgár mivoltában fog úgynevezett racionális döntést hozni, hanem egy olyan identitás alapján, melynek éppen a szülõi ház az egyik szimbóluma, és amelyet részben a családeredet és a vidéki, nem értelmiségi testvérek által körülhatárolt társadalmi tér tart fenn. T. Andrea karrierje ugyan levált a családi pályájáról, de önállóságának kereteit továbbra is az anyagi tõke szûkössége határozza meg. Az a szûkösség, mely a család egészét ugyancsak több generáción keresztül jellemezte, s amiért a család anyai ágán a hatvanas-hetvenes évekbõl hagyományozodó szerepeket és segítõrendszert (anyjára a dédimama, rá a nagymama vigyázott kiskorában, stb.) is tovább éltetve Andrea összeköltözött beteges nagyanyjával, aki mint egykori gyári irodista egy panellházban kapott kétszobás lakásban él. Sz. Mária vágyódása egy nem létezõ és a nagyapa egykori világán át megélt biztonságra bizonyára hatással lesz arra, milyen párkapcsolatban tudja elképzelni a saját életét, s ezzel egy másik kor családi intézményében formálódott férfi-nõi szerepen keresztül próbálja visszaállítani a folytonosságot, és ezáltal a történelem által felbillentett egyensúlyt.
A különbözõ valóságok összeegyeztetése, a folytonosság – ugyancsak az adott családra jellemzõ szinteken történõ – újrateremtése (vagy az arra való törekvés) közvetlenül is nyomon követhetõ az „örökletes” mintákon. A hatvan fehérvári fõiskolás családjából huszonhatban a szülõk-testvérek foglalkozásválasztása még a legmozgalmasabb idõkben, az ötvenes években is a több generációra visszamenõ családi logikát követte. A dinasztikus foglalkozások mellett ez legegyszerûbben 1. az iskolázottság fokozatos növekedésével az azonos, illetve hasonló foglalkozásokat jelentette (garázsmester-villanyszerelõ nagyszülõk, gépésztechnikus apa, mérnök fiú), vagy azt, hogy 2. a felemelkedés és a deklasszálódás is ugyanazon az intézményen, esetleg ágazaton belül történt (például MÁV, Videoton, vendéglõs–üzletvezetõ–pincér ). Számos esetben a kontinuitás generációkkal késõbb állt vissza, például úgy, ahogyan a B. családban láttuk, vagy hogy 3. az egyik nagyszülõ foglalkozása az unokák generációjában bukkan fel újra (bányatiszt – gépésztechnikus – bányamérnök)16.
Mindezeket figyelembe véve talán nem túlzás azt állítani, hogy a dezintegrációs jelenségek ellenére a család, illetve a családon keresztül megjelenített csoportok, a megõrzött és továbbmondott, de az elhallgatott történetek valósága17 is olyan mûködõ rendszer, mely a maga bonyolult módján, hol számunkra is rejtetten, hol nyilvánvalóan határozza meg érzelmeinket, vonzalmainkat, döntéseinket, alkalmazkodásunk módozatait, s velük a család- és éntörténeteket.

Összegzés

A kutatásban részt vevõ és a tanulmányban felidézett családok egyik-másik, esetleg mindegyik ága a 19–20. század fordulóján még parasztcsalád volt. Történetük, a parasztságból kivezetõ életutak egymásba kapaszkodó története a mobilitáskutatások által homályban hagyott területekre is bepillantást nyújt. Láthatóvá teszi a régiók, a társadalmi csoportok és a családi törekvések közti különbségeket, azt, hogy a család jelenlegi társadalmi helyzete gyakran a négy-öt nemzedékkel korábban kezdõdõ törekvések egyik állomása. A már ismert tipikus pályák mellett a családágak összefonódása révén felismerhetõk a státusok közötti megfelelések, illetve távolságok. A generációkon belüli, illetve a generációk közötti változások összehasonlításával pontosabb képet nyerhetünk a közelmúlt társadalmi folyamatainak idõbeliségérõl és finomszerkezetérõl, vagy akár arról, hogy a nemegyszer több mint százéves családi folyamatok és a nagyobb történelmi események, fordulópontok találkozásában hogyan és milyen pályák szakadnak meg, folytatódnak, illetve ágaznak szét.
De a család- és élettörténetek „abban is segítségünkre lehetnek, hogy feltárjuk, miként segítik vagy gátolják egymás mobilitását férfiak és nõk, szülõk és gyerekek, …hogy megismerjük a fennmaradt stratégiákat, az elmulasztott lehetõségeket, az álmokat és a csalódásokat, azt, amin keresztül az egyén szakmai érvényesülése/pályája megvalósul” (Thompson 1997, 35). Mindezek narratív változatainak elemzésével pedig olyan eszköz áll rendelkezésünkre, amelynek alkalmazásával a korábban egymástól szétválasztott valóságok újraillesztésével is megpróbálkozhatunk.

JEGYZETEK

1 A tanulmány Fulbright ösztöndíj keretében készült, annak az oktató-kutató munkának az eredményeként, melyet a 2000–2001. tanév második félévében a New Jersey-i Rutgers Egyetemen végeztem
  2 A szakirodalomban Durkheim óta nagyon sokfajta idõfogalom és kategóriarendszer használatos, mint például formális-informális (Hall 1970), biológiai, kulturális, társadalmi, egyéni stb. idõ (Hall 1983), szent és profán, magán és nyilvános (Zerubavel 1981), történeti és családi (Hareven 1977), családi és „dologidõ” (Hareven 1982), természetes és társadalmi, történeti és családi idõ, utóbbiban a családi idõ a történettel összefonódva a társadalmi idõ része. (Daly 1996). (A társadalmi idõnek magának is nagy irodalma van, a szimbolikus interakcionista megközelítésben a társadalmi idõ konstruált, a fenomenológusok az idõvel mint idõtartammal, motívummal és interszubjektív élménnyel foglalkoznak, a funkcionális felfogásban az idõ társadalmi szervezete, a normák és az idõk szinkronizálása áll a figyelem középpontjában.)
A történeti idõt a családi történettel összefüggésben használom én is, de megkülönböztetem a virtuális és a társadalmi-történeti, illetve a társadalmi, a tényleges családi és az egyéni idõtõl.
A történeti idõ az elõdök által élt, megõrzött és az emlékezés által a narratívákban megjelenített – következésképpen hely- és csoportfüggõ – társadalmi valóság, mely a 19. század közepéig vagy még messzebbre nyúlik vissza. (A történeti idõ és annak valósága így az egy idõben létezõ társadalmi csoportok, akár családok vagy generációk számára is különbözõ lehet.)
A különbségek a virtuális történeti idõ, a társadalmi-történeti idõ, a társadalmi idõ, a családi és egyéni (személyes) idõ dimenzióiban konceptualizálhatók.
A virtuális történeti idõben a csoport beilleszti magát a nagyobb történeti-társadalmi folyamatokba, kitágítja saját egzisztenciájának kereteit, s ezt részint történeti „modellek, képzelt múltbéli közösségek s a hozzájuk társuló képek és elõképek segítségével teszi.
A társadalmi-történeti idõ, majd a közép-kelet-európai országokban a kibillent idõ a csoport hazai megjelenése, jelentõssé válása, illetve a csoporton belüli mozgásfázisok közti eltolódás.
A társadalmi idõ többrétegû dimenzió, amelyben a csoport egy hazai és nem hazai, azonos és más csoportokból álló vonatkoztatási rendszeren belül érzékeli helyzetét, és azonosítja saját helyét. A társadalmi idõ egyik rétege a csoport „európai” megfelelõjének, illetve a csoport a különbözõségében, az életformaelemek hasonlósága és eltérései közt keletkezõ feszültség idõvé alakításában, a másik pedig a csoportnak a saját mozgásfázisaihoz, illetve a többi csoporthoz való viszonyában válik láthatóvá. A csoporthelyzetre is általánosított „mikor fogok ott tartani, ahol az amerikai orvos barátom” (vagyis az amerikai orvosok), vagy a „mikor fogok úgy állni, mint az egykori osztálytársam, akit ugyan kitelepítettek Németországba, de most…” stb. kérdésekben megfogalmazódó elégedetlenség sok státustörekvést mozgatott és mozgat, de szintén hasonló társadalmi élmény húzódhatott meg a – nem politikai indítékú – kivándorlási hullámok mögött is.
A családi idõ a család különbözõ csoportokon belüli helyén és mobilitásán át felfogott idõ, az elõdök által megjelenített pályák, társadalmi és földrajzi helyek kontextualizálása és szubjektivizálása a megélt idõn keresztül. A családi idõ addig terjed, amíg az emlékezet elér.
A saját életszakaszok eseményeit ugyan (természetesen a biológiai különbségekkel együtt) az egyéni idõ sûríti eggyé, de kereteit az elõzõekben vázolt, csoport/család által szelektált valóságok alakítják. Ebbõl a szempontból tehát még a személyes idõ sem tisztán individuális idõ, s a már megnevezett csoporthatásokon kívül többek között a generációs élmények is hatást gyakorolnak rá. (Lásd részletesebben Boreczky Ágnes: Egy múlt – többféle jövõ? Múlt és Jövõ, 2001. 3. sz. 99–109)
  3 Ez olyasmi, mint amit Freeman nem a család, hanem az én állandó újraírásával, az életesemények és tapasztalatok adott helyzettõl függõ újraalkotásával kapcsolatban állít: „…az egyén értelmezés révén újjáalakítja tulajdon múltját, s így valójában önmagát” (Freeman 1993. 3).
  4 Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Andorka Rudolf egyik utolsó tanulmányában. „Ha a felvétel idõpontjában a megkérdezett és apja társadalmi helyzetét közvetlenül vetjük össze, …a státusvesztés átmeneti szakaszai elhomályosodnak. Így arra a következtetésre jutottam, hogy az egész élettörténet vizsgálatára van szükség ahhoz, hogy a társadalmi mobilitás teljes folyamatát megértsük. (…) Ebben a fejezetben családtörténeteket használok arra, hogy tisztázzam… a kérdéseket, melyek a surveyadatok elemzése alapján nem válaszolhatók meg. Mi történt azoknak a családoknak az utódaival, amelyeknek privilegizált helyzetük volt a háború elõtti Magyarországon? Hogy ment a gazdag parasztok, a „kulákok” leszármazottainak a sora a mezõgazdaság kollektivizálása után? Valóban minden társadalmi mobilitás a politikai tényezõk és… kényszer hatására jött létre, vagy ezekkel együtt a többi iparosodó országban tipikus társadalmi mobilitási folyamatok is mûködtek Magyarországon? (Social Mobility in Hungary. 1997, 261–262)
  5 A Széchenyi Professzori Ösztöndíj keretében végzett elõkutatás során a székesfehérvári Kodolányi János Fõiskola hatvan, továbbá az ELTE TFK körülbelül negyven hallgatójának családjában készültek strukturált interjúk a nagyszülõkkel, a szülõkkel, a testvérekkel, illetve magukkal a hallgatókkal, vagyis három (ahol lehetett) négy generációval. (Ez az írás a fehérvári anyagra épül.) Az interjúk a társadalmi és földrajzi mobilitási adatokon túl a család szerkezetének, lakóhelyeinek (térbeli elrendezés, komfort) változására, a társadalmi távolságok, szerepek, a gyerekkor színterei és tartozékai, illetve a gyerekfelfogás módosulására vonatkozó részleteket tartalmaznak.
  6 A tanulmányban idézett családtörténeti rekonstrukciók, részletek H. Ilona családjának kivételével mind a fehérvári anyagból valók. (H. Ilonának az édesanyjával folytatott beszélgetését az Oral History Archivum gyûjteményébõl kölcsönöztem.) Az interjúk a három generáción keresztül a közelmúlt körülbelül száz évét, a 19. század utolsó éveitõl a napjainkig terjedõ idõszakot fogják át. Az idézett részletek minden szempontból eredetiek, de a neveket és a helyneveket megváltoztattam. A helynevek cseréjénél minden esetben az eredetivel fõbb vonalaiban megfeleltethetõ települést választottam.
  7 A H. családban tehát maga a nemzedékek közötti jelentõsebb mobilitás is kérdéses.
  8 Bár a tényleges arány a többi felsõoktatási intézményhez képest nagyon alacsony, az alaptendencián nem változtat. Vö. Székelyi–Csepeli–Örkény 1998.
  9 Körülbelül minden második nagyszülõ adatai ismeretlenek. Azt gondolom, hogy a rendelkezésre álló adatok mégsem torzítanak túlságosan, mert a nagyszülõk generációjában a házasságok többségében nem voltak nagy különbségek a házastársak származása, iskolai végzettsége között, és a várakozással ellentétben a szülõi generációban sem sok az olyan házasság, melynek révén a két összekerülõ családot nagy társadalmi távolság választotta el egymástól.
  10 Az 1930-as és 1941-es népszámlálások alapján számított adat. Forrás: Time Series of Historical Statistics, 1867–1992. Vol. I. Budapest, 1993, KSH.
  11 Bár még ez az egyszerûnek tûnõ állítás is bonyolultabb folyamatokat és iskolai pályafutást fed, mint amilyennek elsõre látszik, az adatok itt sem torzítanak túl sokat, mert a nagyszülõk közül elhanyagolható azoknak a száma, akik késõbb, esti vagy levelezõ tagozaton érettségiztek, illetve szereztek diplomát, és a kulturálistõke-elmélet bizonyos megszorításokkal még az õ esetükben is alkalmazható.
  12 A történetek elbeszélõinek-szereplõinek köre generációnként szûkül, a teljes család, vele a nagycsaládi stratégiák rekonstrukciójára módszertani okokból nincs lehetõség. A hiány oka az, hogy a kutatás során nem minden hallgató által készített interjúban volt szó arról, hogy mi jellemzi a nagyszülõk és a szülõk testvéreinek életútját, iskolai pályafutását, családi viszonyait stb. Ez nem is volt, nem is lehetett cél. Az interjúk feldolgozása során viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a stratégiákat, a családi minták örökítését stb. nem lehet a teljes családra vonatkozó részletek nélkül megismerni. Ezért egy jelenleg reprezentatív mintán végzett OTKA-kutatásban már a teljes családot kérdezzük. A fentiek nem jelentik azt, hogy ne lenne érdemes a nagycsalád egy-egy lineáris leágazásának narratíváit tanulmányozni, mert a történetek maguk is számos új összefüggést láttatnak. Az elsõ történetbõl például az anyai család dominanciájára következtethetünk, a másodikban arra, hogy az apai s az anyai családból érkezõ hatások felerõsítik egymást, míg a harmadikban hibrid módon keverednek (vö. Berger–Kellner 1970).
  13 A két fogalompár csak részben fedi egymást. A budapestiek aránya ugyanis magas például azok között, akikre a lokalitástól független nagyvárosistratégia-leírás illik, õk viszont, ha társadalmi csoportot váltottak is, helyben maradnak-maradtak.
  14 Itt arról az evidenciáról van szó, hogy a nagyobb családok maguk is jobbára két apai-anyai, illetve négy nagyszülõi stb. ág összekapcsolódásából jönnek létre.
  15 A fiatal pár itt a hallgatók szüleit jelenti, a tárgyalt idõszak az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek.
  16 A házasodásokban szintén igen gyakoriak az ismétlõdések és a párhuzamok (a házastárs foglalkozása ugyanaz, mint az egyik szülõé, stb.)
  17 Az életútelemzés számára, bár nehezebb megközelíteni õket, az elhallgatott történeteknek legalább olyan jelentõségük lehet, mint a megfogalmazottaknak (Kövér 2001).

FÜGGELÉK

1. táblázat. Az iskolai végzettség alakulása a három generációban

2. táblázat. A társadalmi és a földrajzi mozgás a nagyszülôk és a szülôk nemzedékében

* Csak a család egyik ágáról van elég mobilitási adat

3. táblázat. A B. család néhány jellemzôje

4. táblázat. A Gy. család néhány jellemzõje

a 23. szám tartalomjegyzéke

IRODALOM

Andor Mihály–Liskó Ilona 2000. Iskolaválasztás és mobilitás. Iskolakultúra. Budapest.
Andorka Rudolf 1982. A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf 1997. Social Mobility in Hungary Since the Second World War.
Berger, P. L.–Kellner, H. 1970. Marriage and the Construction of Reality in Recent Sociology. No. 2. In Dreitzel, H. P. (szerk.): Patterns of Communicative Behavior. London, Macmillan, 50–72.
Bertaux, D.–Thomson, P. et al. 1997. Pathways to Social Class. A Qualitative Approach to Social Mobility. Oxford, Clarendon Press.
Boreczky Ágnes: Egy múlt – többféle jövõ? Múlt és Jövõ, 2001. 3 sz. 99–109.
Bourdieu, P. 1967. A kulturális örökség átadása. In Ferge Sándorné–Józsa Péter–Szalai Sándor (szerk.): A mûszaki haladás problémái. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Bourdieu, P. 1978. A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Budapest, Gondolat.
Burguiere, A. 1995. A társadalmi változás: egy fogalom rövid története. In Czoch Gábor–Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Debrecen, Csokonai, 89–105.
Freeman, M. 1993. Rewriting the Self: History, Memory, Narrative. London–NewYork, Routledge.
Ganzeboom, B. G.–Treiman, D. J–Ultee, W. C. 1998. Összehasonlító intergenerációs rétegzõdésvizsgálat. In Róbert Péter (szerk.): A társadalmi mobilitás. Hagyományos és új megközelítések. Budapest, Új Mandátum, 284–310.
Gáti Tibor–Horváth Ágota 1992. A háború elõtti kisvárosi középosztály utótörténete. Szociológiai Szemle, 1992. 1. sz. 81–97.
Gribaudi, M. 1995. Diszkontinuitások a társadalomban. Egy konfigurációs modell. In Czoch Gábor–Sonkoly Gábor (szerk.): Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Debrecen, Csokonai, 105–137.
Gyáni Gábor–Kövér György 1998. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris.
Hall, E. T. 1970. The Silent Language. New York, Fawcett Publications.
Hall, E. T. 1983. The Dance of dife. New York, Doubleday.
Haller, Max–Kolosi Tamás–Róbert Péter 1990. Social Mobility in Austria, Chechoslovakia and Hungary. In Haller, M. (szerk.): Class Structure in Europe. Armonk, London, M. E. Sharpe Inc., 153–198. Magyarul: Társadalmi mobilitás Ausztriában, Csehszlovákiában és Magyarországon In Andorka Rudolf–Hradil, S.–Peschar, J. L. (szerk.): Társadalmi rétegzõdés. Budapest, 1995, Aula, 427–475.
Harcsa István 1991. Interjú. Replika, 1. sz. 40–46.
Hadas Miklós 1990. Marxizmus és makroszociológia. Kritikai adalékok két évtized hazai struktúrakutatásaihoz. Replika, 1. sz. 3–15.
Hareven, T. K. 1977. Family Time and Historical Time. Daedalus, 106. sz. 57–70.
Hareven, T. K. 1982. Family Time and Industrial Time: The Relationship Between the Family and Work in a New England Industrial Community. New York, Cambridge University Press.
Hradil, S. 1995. Régi fogalmak és új struktúrák. Miliõ-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években. In Andorka Rudolf–Hradil, S.–Peschar, J. L. (szerk.): Társadalmi rétegzõdés. Budapest, 1995, Aula, 347–391.
Interpretations through Surveys and through Family Histories. In Bertaux, D.–Thomson, P. et al.: Pathways to Social Class. A Qualitative Approach to Social Mobility. Oxford, Clarendon Press, 259–299.
Kaelble, H. 1986. Social Mobility in the 19th and 20th Centuries. Europe and America in Comparative Perspective. Berg Publishers.
Kövér György 2001. Keresztutak a gazdasági elitbe. Korall, 2001. tavasz–nyár. 156–170.
Kuczi Tibor–Vajda Ágnes 1991. A vállalkozók társadalmi összetétele. Közgazdasági Szemle
Kurz, K.–Müller, W. 1998. Osztálymobilitás az ipari társadalmakban. In Róbert Péter (szerk.): A társadalmi mobilitás. Hagyományos és új megközelítések. Budapest, Új Mandátum, 256–284.
Örkény Antal 1991. Félúton. Megjegyzések a társadalmi mobilitás magyarországi kutatásának elmúlt két évtizedérõl. Replika, 1. sz. 14–24.
Róbert Péter 1991. Egyenlõtlen esélyek az iskolai képzésben. Az iskolázottsági esélyek változása az 1980-as évek végéig. Szociológiai Szemle, 1. sz. 59–84.
Róbert Péter 1996. Vállalkozók és vállalkozások. In Andorka R.–Kolosi T.–Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki, 444–474.
Róbert Péter 2001. Kikbõl lettek vállalkozók? In uõ.: Társadalmi mobilitás. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég, 169–196.
Róbert Péter 2001. Társadalmi mobilitás a tények és a vélemények tükrében. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság–Századvég.
Romsics Ignác 1999. Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris.
Somlai Péter 1996. A beilleszkedéstõl a címkézésig. In Tausz K.–Várnai Gy. (szerk.): Rejtõzködõ jelen. Budapest, Hilscher Rezsõ, Szociálpolitikai Egyesület. 315–336.
Székelyi Mária–Csepeli György–Örkény Antal 1998. Válaszúton a magyar oktatási rendszer. Budapest, Új Mandátum.
Szelényi, Sonja et al. 1998. Equality by Design. The Grand Experiment in Destratification in Socialist Hungary. Stanford, Stanford University Press.
Thompson, P. 1997. Women, Men and Transgenerational Family Influences in Social Mobility. In Bertaux D.–Thompson P. et al.: Pathways to Social Class. A Qualitative Approach to Social Mobility. Oxford, Clarendon Press, 32–62.
Time Series of Historical Statistics, 1867–1992. Vol. I. Budapest, 1993, KSH.
Utasi Ágnes–A. Gergely András–Becskeházi Attila 1996. Kisvárosi elit. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete.