a 23 szám tartalomjegyzéke

A történeti munkák társadalmi és történeti képzõdmények, sõt maguk a történészek is egy jellegzetes történelmi csoportot alkotnak, sajátos társadalmi arculattal. A történetírás – a kultúra részeként – kommunikációs rendszerként is értelmezhetõ, olyan „írott nyelvként”, amelynek saját „nyelvtana” van2.  Ebben az értelmezési keretben a történészek által létrehozott szövegek válnak az elemzés tárgyává, nem pedig az, hogy kinek van „igaza” a múltról szóló diskurzus egyes kérdéseiben. Történetírói kifejezéssel élve, ebben az esetben a múltról szóló történészi szövegek válnak „forrássá”, egymás mellett létezõ, viszonylagos igazságokat képviselõ szövegekké. Ez a megközelítés felrúgja azt a sokak által alapvetõnek tartott történészi szabályt, hogy a források – jelen esetben monográfiák, biográfiák, tanulmányok – „valóságtartalmának” vizsgálata nélkül képzeli el, rekonstruálja a múltat, és elsõsorban azt helyezi a középpontba, hogy milyen fontosabb tényezõk határozták meg a múltról – jelen esetben az 1956-ról – szóló történeti munkák beszédmódját 1989 után.
A következõkben arra teszek kísérletet, hogy vázoljam azokat az általam fontosabbnak ítélt magyar történetírói értelmezési kereteket, amelyek meghatározták az 1956-ról szóló történetírás téma- és mûfajválasztását 1989 után. Az áttekintés korántsem lehet teljes, mivel a kilencvenes években megjelent, 1956-ról szóló történeti munkák elemzése már önmagában is önálló monográfiát érdemelne, nemcsak a témában megjelent könyvek és tanulmányok hatalmas száma, hanem az azokban szereplõ megközelítések sokszínûsége, és nem utolsósorban, a történelmi tudat változása miatt is. Nem beszélek 1956 diplomáciatörténeti megközelítéseirõl, annak ellenére, hogy úgy vélem, a diplomáciatörténet beszédmódján belül éppen ez az a terület, amelyben talán a legtöbb eredményt sikerült felmutatni 1956-tal kapcsolatban: ezen belül kiemelném az 1996-os nemzetközi konferencia elõadásait, valamint a Döntés a Kremlben3 címû könyvet.
1956 történetírásában a rendszerváltás sok szempontból cezúrát jelentett a levéltárak fokozatos megnyittatásától kezdve a nyilvános és szabad, 1956-ról szóló történészi diskurzusig. 1989 után lassan, de fokozatosan megnyíltak azok a levéltárak, amelyekben a legtitkosabbnak minõsített dokumentumokat õrizték; ha nem is teljes mértékben, de egyre nyíltabban kezdtek el visszaemlékezni az egykori szereplõk 1956-ra; lehetõvé vált, hogy politikai vagy ideológia kötöttségektõl függetlenül is szabadon publikáljanak 1956-ról hivatásos és kevésbé hivatásos történetírók. Mégis, elhamarkodottság lenne azt állítani, hogy 1956 történetírása 1989 után gyökeresen megváltozott. Ennek elsõdleges oka az volt, hogy a történészek jelentõs energiáit kötötte le, hogy számos történeti kérdéssel abban a kontextusban kellett foglalkozni, amit még a „Fehér Könyvek” által megalapozott Kádár-kori hivatalos, az „emigrációs” vagy a „szamizdat”-történetírás generált. Gyakran azok a kérdések kerültek a középpontba, amelyeket a Kádár-kori propaganda vagy az azokkal éppen ellenkezõ emigrációs vagy „szamizdat”-történetírók véltek fontosnak 1956 kapcsán. Igaz, a két csoport különbözõ forrásokra építve konstruálta meg annak idején a maga 1956-képét, hiszen míg a Kádár-kor hivatalos 1956-történelemképét közvetítõ szerzõk az írott források egy jelentõs részéhez hozzáférhettek, addig az emigránsok vagy a „szamizdat”-szerzõk – néhány megõrzött jegyzõkönyvet leszámítva – többnyire a szóbeli visszaemlékezésekre vagy éppen saját emlékeikre hagyatkoztak. Ezért is válhatott az oral history az 1956 történetével foglalkozó emigráns vagy hazai szamizdatban publikáló történetírók számára sokszor elsõdleges forrássá, és az általuk összegyûjtött anyagra építve lehetett létrehozni az Oral History Archívumot, amely Magyarországon példa nélkül állt abból a szempontból, hogy kizárólag a szóbeli visszaemlékezések archiválására helyezte a hangsúlyt. Mindazonáltal mind a Kádár-kori hivatalos, mind az emigráns vagy „szamizdat”-történetírás normatív kontextusban ábrázolta 1956 történetét, ami komoly hatással volt (és van) 1956 rendszerváltást követõ történetírására.
A történészek egy részét 1989 után meglepetésként érte, hogy a sokszor politikai töltettel átitatott – ennek ellenére, gyakran történészek közötti – viták középpontjába 1956 értelmezési kerete került a „tényfeltárás” helyett. Ezzel kapcsolatban Litván György írta 1992-ben, az 1956-os Intézet elsõ évkönyvének indítótanulmányában: „Nem számítottunk arra, hogy maga a forradalom jellege, mibenléte, célrendszere, fõ erõi és vezetõi körül ismét fellángolhat a vita, hogy csaknem az egykori 1956–57-es szinten – »forradalom vagy ellenforradalom« – kell újrakezdeni és folytatni a »hitvitát« 1956-tal kapcsolatban.”4  A „hitvita” az azóta eltelt csaknem tíz évben kisebb-nagyobb megszakításokkal tovább folytatódott, és alapvetõen meghatározta az 56-os kutatások és az 56-ról szóló történeti irodalom tematikáját és megközelítéseit.
Ebben a kontextusban a történészek a múlt olyan „hivatásos értelmezõi” voltak, akik a múltról szóló „igazmondás” letéteményesei, feladatuk pedig az, hogy úgynevezett „helyes történelmet” írva, pontosan elmondják, ami „valójában” történt: az eseményeket, az okokat, a fontosnak tartott, vagy egyes irányzatok által fontosnak ítélt személyek életének történéseit, megírják a „hõsök” életrajzait (helyenként hagiográfiáit) és a „bûnösök” rémtetteit. Ebben a megközelítésben 56 percrõl percre bontott eseménysorozata, vagy egy-egy fontosnak tartott, többnyire nagypolitikai szereplõ legapróbb cselekedete is értelmet kapott vagy éppen – interpretációtól függõen – értelmet nyert, ami valamilyen determinált irányba mutatott.
A helyzetet tovább bonyolította, hogy azok az emberek, akiknek egy adott történés vagy helyszín hozzátartozik az identitásához, nehezen viselik, ha ez az identitásképzõ tényezõ elemzés tárgyává válik. Az 1956-os Corvin-köz, a Petõfi-kör vagy a gyûjtõfogház meghatározta vagy éppen megváltoztatta azoknak az embereknek az identitását, akik saját személyes történelmükben kulcsfontosságú helyként határozzák meg ezt vagy azt a helyszínt, intézményt. Részben emiatt, részben 1956-os és azt követõ élményeik miatt ezek az emberek sokszor úgy vélik, hogy személyes érintettségük kizárólagos kompetenciát biztosít nekik egy adott helyszín vagy egy adott esemény történeti képének megkonstruálására. 1956 identitásképzõ tényezõ. Ezért azok az emberek nehezen viselték 1956 vizsgálati tárggyá tételét, akik több szállal kötõdtek hozzá, akik személyes múltjukat 1956 fényében konstruálták meg. Ezen „nem hivatásosnak” is tartott „emlékezõk” rendszeres, mégis váratlan felbukkanása és emlékezése sokszor megkérdõjelezte a történészek történelmét, ami egyrészt ahhoz vezetett, hogy minden irányzat megtalálta a maga „emlékezõit”, másrészt a történészek témái közé csak elvétve került olyan, amely azzal foglalkozott volna, hogy miként hatott az egyes emberek vagy csoportok identitására 1956, illetve hogy 1956 milyen szerepet kapott a 20. század második felében a magyar nemzeti identitás újradefiniálásában.
Az 56-tal foglalkozó történeti munkák társadalomképére jellemzõ, hogy a történészek többnyire elfogadták azt a tételt, hogy a totalitárius kormányzatok intézkedései áthatották a társadalmi berendezkedés teljes vetületét, ezért elsõsorban a politikai történéseket kell feltárni. Ez pedig mindenekelõtt a külpolitikai összefüggések, az állampárt vezetõ szerveinek és tagjainak tevékenysége és az 56-os politikai intézmények és tagjaik politikai cselekedeteinek története. Ennek függvényében – kimondva vagy kimondatlanul – sokan magukévá tették azt a társadalomról szóló korabeli beszédmódot is, amelynek megfelelõen a társadalmat a „munkás-paraszt-értelmiség” háromosztatú vetületeként ábrázolták, még akkor is, ha tudták, hogy sem a „parasztság”, sem a „munkásság”, sem az „értelmiség” nem létezett abban a formában, amilyennek a korabeli iratok azt láttatták. Sõt kérdéses, hogy ez az egynemû felosztás egyáltalán alkalmas-e arra, hogy kizárólagos használatával a mélyreható társadalmi folyamatok elemezhetõk legyenek. Erre a problémára 1956 társadalmi folyamatainak elemzése kapcsán Valuch Tibor már 1993-ban felhívta a figyelmet: „A munkás, értelmiségi, diák és paraszt kategóriák túlságosan tágak ahhoz, hogy valójában választ kapjunk kérdéseinkre. Hiszen egy adott mikrotársadalmi közegben korántsem volt mindegy, hogy valaki tsz-tag-e vagy egyéni gazda, napszámos vagy ingázó munkás.”5  Mégis úgy tûnik, a probléma feloldására született eddigi kísérletek alig-alig hoztak létre 56 értelmezésében használható társadalomtörténeti modellt. Ez talán annak is köszönhetõ, hogy még ez utóbbi megközelítésben említett társadalmi csoportok megkülönböztetése is jóval erõsebben kötõdött a makrotársadalmi kategóriákhoz, mint a mikrotörténeti megközelítéshez.
Ez valószínûleg összefügg azzal is, hogy a szerzõk sokszor annak az eldöntésével bajlódtak, hogy „kik vettek részt?”, „ebbõl hány volt munkás?”, vagy „hány százaléka volt az elítélteknek értelmiségi?”. Ezzel szemben megkérdõjelezhetõ, hogy van-e történetírói konszenzuson alapuló definíciója a korabeli „résztvevõ”, „munkás” vagy „értelmiségi” kategóriának. Vajon nem ugyanúgy fontos történeti szempontból egy „nem résztvevõnek” minõsülõ, tömegben bámészkodó ember magatartása és reflexiói, mint azé, aki „a szobrot döntötte”, s ezáltal „résztvevõnek” minõsül? A modern kollektív magatartásformákra adott elméletek ismeretében, egyáltalán érdemes-e elkülöníteni a „résztvevõ” és „nem résztvevõ” fogalmát?
1956 történeti megközelítését nagyban befolyásolja az 1950-es évek megközelítése. Bár banálisan hangzik, talán mégis érdemes hangsúlyozni azt a sokszor figyelmen kívül hagyott kijelentést, hogy 1956 társadalma nincs az ötvenes évek társadalma nélkül és fordítva. Ennek a problémának gyakori feloldása 1956 politikatörténetibõl társadalomtörténeti korszakhatárrá transzformálása, aminek révén 1956 jelen van, de csak mellékesen, vagy éppen fordítva, a társadalom jelen van, de csak mint mellékszereplõ, arctalan tömeg. Ebbõl a tömegbõl 56 kapcsán többnyire azokat a korabeli politika által definiált rétegeket emelik ki, amelyek a legtöbbet szenvedtek az ötvenes években. A mobilitási folyamatok sokrétûsége, a társadalmi mozgások többirányúsága többnyire árnyékban marad.
A ma már akár hagyományosnak is minõsíthetõ értelmezési keret szerint a magyar társadalom az ötvenes években „lesodródott” a természetes fejlõdés útjáról, a sztálinizmus összeütközésbe került az „eredeti” magyar történelemmel, és 1956-ban a „hatalomnak kiszolgáltatott tömegek” ezt próbálták korrigálni. Mindehhez hozzátartozik, hogy 1956 Magyarország számára külföldön a második világháborús szerep miatti megbélyegzéstõl való szabadulást is jelentette. Az ötvenes években zajló társadalmi folyamatokat gyökértelennek, teljességgel diszkontinuusnak minõsítõ értelmezések hajlamosak 1956-ot a „jó” és a „rossz”, adott esetben a „kommunisták” és a „forradalmárok” sematikus harcaként is ábrázolni. Ezekben, a fõleg megtorlást ecsetelõ munkákban az „áldozatok vére” miatt katartikus hatásra törekvõ krimiket olvashatunk. A korábbiakhoz képest újszerû megközelítést lehetõvé tevõ, a normatív értelmezési keretbõl kiutat keresõ társadalomtörténeti modell adaptációjára Kövér György tett óvatos javaslatot akkor, amikor Losonczy Gézáról szóló könyvében 1956 értelmezésében tanulságos megközelítésként ábrázolta a nemzetközi szakirodalomban széles körben ismert, Tillyékhez kapcsolódó „kollektív erõszak” elméletét. Kövér értelmezésében „Tillyék szerint a modern korszak kollektív akcióinak az a paradoxona, hogy mennél elnyomóbb egy rendszer, annál kisebb az esély kollektív akciókra, ugyanakkor valamifajta közvetlen represszív beavatkozás szinte feltétele a kollektív erõszak kirobbanásának”6.  Az 1956-os forradalom értelmezése a „kollektív erõszak” megnyilvánulásaként igen távol állt a normatív értelmezési keretektõl. Talán ennek is köszönhetõ, hogy mind a mai napig nem követte reflexió az elmélet adaptációjára tett javaslatot.
1956 megítélése szempontjából fontos a kommunizmusnak és társadalmi hatásának megítélése. Ezt az is jelezte, hogy igen sok 1956-tal foglalkozó történész kapcsolódott be „A kommunizmus fekete könyve” kapcsán kirobbant vitába, amely erõs politikai töltettel is bírt. Persze igen lakonikus ábrázolása egy ideológia társadalmi hatásának, ha az ideológia vélt vagy valós áldozatait számolgatjuk, még akkor is, ha a halottak számbavételét õsidõktõl a történészek végzik.
A „hõsiesség” esetében a kollektív emlékezet már régtõl fogva használja a nevesített számontartás eszközét7.  Ez ugyanúgy igaz az elsõ, majd második világháborús elesettekre, mint az aradi vértanúk felsorolására vagy az 1956-os halottak számbavételére az egyik, majd a másik oldalon. 1989. június 16-án a Hõsök terén nevek és a hozzájuk tartozó foglalkozások hangzottak el Nagy Imre újratemetésén, ezzel is jelezve, hogy az emlékezés gyakorlására a mártírium teremt alapot. Az 56-osok nevesített számontartása a kivégzettek nevének és foglalkozásának számontartásával kezdõdött, ami a hagiografikus jellegû 56-os életrajzok és adattárak születésének kezdetén kívül azt is jelezte, hogy a társadalom számára az 56-osok esetében is a foglalkozás az egyik legfontosabb identitásteremtõ tényezõ.
A mártírok nevesített számontartására és rövid életrajzaiknak megírására igen gyorsan számos történészt hadra fogtak, és 1992-ben már folyamatban volt „a kivégzettek több százas csoportja pontos névsorának, hovatartozásának és életrajzának összeállítása is”8.  Az 1956-os Intézet 1991–1992 évi tevékenységérõl szóló beszámolóban ez szerepel: „Fontos feladatunknak tekintjük a forradalom után kivégzett vezetõk és fegyveres felkelõk sorsának kutatását s életútjuk, harcaik és szenvedéseik megörökítését. Elsõsorban a megtorló perek irataira támaszkodva, számos munkatársunk dolgozik ezen a feladaton.”9  Az 56-ot kutató történészek egy részéhez kapcsolódó kutatásokat a beszámoló a mártírium miatt is gyakorolt emlékezet kontextusában ábrázolja.
Az ötvenhatosokról szóló minden jelentõs történeti biográfia – leszámítva Kövér György Losonczy-könyvét – politikai életrajznak tekinthetõ (több esetben maguk a szerzõk is ezt a mûfajmeghatározást alkalmazták), ami teljesen szokványosnak mondható a kilencvenes évek magyarországi történetírásában. Ez persze annak is köszönhetõ, hogy a politikus vagy közéleti „hõsök” gyakran nem túl sok személyes nyomot hagytak maguk után, ezért a szerzõk többnyire a személytelen ideológiai diskurzusszövegek elemzésével próbálták ábrázolni hõsüket, változó sikerrel10.  A politikai életrajzok jellemzõje, hogy leginkább a köztörténetrõl szóló történeti diskurzusba illeszkednek, elsõsorban nem „fõhõsükrõl”, hanem „fõhõsükrõl és koráról” szólnak, illetve arról, hogy a „fõhõsnek” milyen szerepe volt a korszak történelmében. A szerzõk sok esetben szövegeikben vagy szóban kimondva, másik részük pedig kimondatlanul azért is folytatta kutatását, hogy az egykori hõsök mártíriumát megörökítse, emléket állítson, a halottak végsõ nyugalomra leljenek.
Ezt a törekvést még Kövér György, a Losonczy Gézáról szóló biográfia szerzõje is vállalja, amikor könyve utolsó lapjain, a szövegen belül kiemelt helyen így fogalmaz: „Miközben az utókor történésze viszolygását legyõzve, igyekszik megérteni azt a gépezetet, amely Losonczy Gézát a halálba hurcolta, megnevezi a fogaskerekeket, amelyek a végzetes úton robogó szerkezetet hajtották, abban reménykedik, hogy ezzel annak az idõnek a közelítésén munkálkodik, amely meghozza végre a halottak végsõ nyugodalmát.”11  Igaz, a mondatot más kontextusba helyezi az azt követõ Claude Lévi-Strauss-idézet, de nem veszi el súlyát12.
Rainer M. János könyvében azt a pillanatot, amikor a Nagy Imre-könyv megírásának gondolata elkezdte foglalkoztatni, az 1989. június 16-i újratemetéshez köti: „Megragadott annak a napnak különös hangulata, légköre, érezhetõ politikai és erkölcsi jelentõsége” – írja az elsõ kötet elõszavában, és szinte erre rímel, ahogy lezárja a második kötetet: „Az élettörténet […] szereplõje egy alapvetõen erre alkalmatlan korban, mozgalmának képviselõi között szinte egyedül, a kellõ (nagy) pillanatokban kivételes erkölcsi tartást tudott sugározni.”13  A mártírium emlékezésre kötelezte a kezdetben nevesített számontartással, késõbb pedig biográfiákkal emlékezõ történészek jelentõs részét. A kivégzettek életrajzainak összeállításából és az eseménytörténet helyenként percrõl percre bontott fetisizálásából nõtt ki az a háromkötetes adattár, amely az 1956 kézikönyve címet kapta, és még valószínûleg hosszú évekig jól használható kézikönyvül szolgál majd az 1956-ot kutatóknak14.
Az 1956-os eseménytörténet megszületését nagyban befolyásolta, hogy az egyes események milyen szerepet töltöttek be a mártíréletrajzokban. A részletes eseménytörténet az életrajzokkal párhuzamosan jött létre. Az elsõ 1956-os Intézet-i beszámolóban közvetlenül a mártíroknak való emlékállítás fontosságának hangsúlyozását követi az a mondat, hogy „intézetünk igen fontosnak tartja, hogy a forradalom eseményeit Budapesten, sõt az ismertebb vidéki színtereken túl, országos méretekben feltárja. […] Úgy véljük, hogy ez az »országos« hozzáállás a következõ évek munkájának fõ iránya kell hogy legyen”. Ennek az „országos eseményekre” koncentráló „Nagy Történetnek” a létrehozása abba a koncepcióba illeszkedett, amely az „évtizedeken keresztül elhallgatott valóság feltárását”15  tûzte ki célul. Ennek megfelelõen minden forrásból, a periratokból, a sajtóból, sõt még az interjúkból is elsõdlegesen az 1956-os események voltak fontosak, ahogy Kozák Gyula írja az elsõ évkönyvben az Oral History Archívumról: „Az intézet alaptevékenységébõl következõen a legrészletesebben (tehát a legkevesebb információveszteséggel) a forradalom napjainak eseményeit rögzítjük.” Vagyis ebben az összefüggésben a legfontosabb „a dátum, az esemény, a földrajzi hely”16.  Az úgynevezett „kemény adatok” annalista kigyûjtésének eredményeképp valószínûleg a 20. század, de talán az egész magyar történelem legrészletesebb krónikája az 1956-os évrõl szól.
Könnyen gondolhatnánk, hogy a történetírói mûfajok közül az annales utasítja el leginkább a narrációt: a krónika csak mérsékelten szelektál, alig-alig emel ki, sõt alig-alig hagy el, az interpretációt pedig szinte teljes mértéken a befogadóra hagyja. Persze ez az 56-os annalesek esetében sincs így17.  A középkori hagiográfiák ugyanúgy forrásai voltak a középkori krónikáknak, mint ahogy az 56-os „miniéletrajzok” forrásai voltak az 56-os eseménytörténeteknek, mondhatni, ezek átszõtték egymást, idõnként egymásból táplálkoztak. Közhely, hogy egy történetnek egy bizonyos szempontból való elbeszélése szükségszerûen egy bizonyos értelmezés uralmát jelenti az összes többi lehetségessel szemben. 1956 kutatásában hosszú idõn keresztül annak az értelmezésnek az uralma érvényesült, hogy a források – legyen itt szó periratokról vagy szóbeli visszaemlékezésekrõl – arra valók, „hogy végre megtudjuk és elmondjuk, valójában mi történt 1956-ban”.
„Nem elég történelmi emléket állítani” – fogalmazott Hegedûs B. András 1995-ben, és 1956 kutatásának két fõ forrását is megjelölte, majd elmondta a két forrás „hátrányait” is a „tényfeltárás” szempontjából: „Kétfajta forrásunk van. Az egyik a szóbeli közlés; ezért folytatjuk az életútinterjúk gyûjtését. A másik forrást a periratok nyújtják. Mindkettõ objektivitása megkérdõjelezendõ. A perek, ha nem is mindig koncepciósak, de konstrukciós perek voltak. Ezért nagyon alapos kutatómunka és nagyon jó történelmi, társadalmi és jogi érzék kell ahhoz, hogy a periratok és a vizsgálati, nyomozati iratok szörnyû nyelvezetébõl kihámozzuk, valójában mi is történt.”18  A interjúkkal kapcsolatban ugyanennek, az eseményfeltáró értelmezés szemszögébõl „zavaró adáshibának” a kiküszöbölésérõl már számos vita folyt.19
Az 1956-os Intézet már 1994 februárjában vitát rendezett „Az oral history mint történeti forrás” címmel, amelynek egyik központi témája az interjúknak a „valóságfeltárásban” való használhatósága volt. Az intézet 1994-es beszámolója szélsõségesnek minõsítette azt a nézetet, miszerint az interjúk elsõsorban az interjúalanyok képzeteit és reflexióit rögzítik. Mindenesetre már feltették a kérdést: „Vajon az interjúalanyok visszaemlékezései egy-egy történeti eseményre vonatkozó forrást jelentenek-e, vagy – szélsõ álláspont szerint – csupán az interjú pillanatában benne élõ képzeteket és reflexiókat rögzítik?”20.  A végkövetkeztetés az interjúk felhasználási irányáról a hagyományos mederbe terelte a kérdést azzal, hogy megállapította: „mindenképpen helyénvaló a sajátos »oralhistory-forráskritika« körültekintõ alkalmazása”. A perek és a visszaemlékezõk beszédmódja, sajátos elképzelései a múltról vagy reflexiói ezek szerint olyan zavaró tényezõnek számítottak, amelyet valamiféle historista forráskritikával ki lehet és ki kell küszöbölni, azért hogy megismerhessük a „meztelen valóságot”.
A 20. században a kollektív történelmi emlékezet egyre gyakrabban létesített térbeli emlékezeti helyeket.21  Az emlékhelyek történelmi jelentéssel való felruházásában az 56-tal foglalkozó történészek is kivették részüket, elég csak azokra az írásokra gondolni, amelyek elsõsorban az erõszakos cselekmények vidéki vagy budapesti helyszíneivel foglalkoznak. Ezzel párhuzamosan számos „emlékezethely-teremtõ” szervezet, elsõsorban az 56-os identitást részben megjelenítõ veteránszervezetek közül, szembekerült a hivatásos történetírással. Amellett, hogy ezek a szervezetek politikai értelemben marginalizálódtak, tagjaik közül sokan nem érezték sajátjuknak sem a létrejövõ emlékmûveket, sem az 56-ot elemzés tárgyává tevõ történetírást. Ahogy Boros Géza 56-os emlékmûvekrõl szóló könyvében megfogalmazta: „A nyilvános pályázatokon sorra elvéreztek a veteránok ízlésvilágához közelebb álló – anakronisztikus formanyelvû – realista-naturalista alkotások. 1956 köztéri legitimációjában az ‘56-os szervezetek ízlésvilága nem tudott teret nyerni. […] Számukra a megemlékezés fõ terepe az emlékállítás perifériája, a kopjafa- és a szövegesemléktábla-állítás maradt.”22  Mindezt az „56-os hõsi galéria” egyik fõszereplõje, a „pesti srác” kultikus alakja kapcsán írja.
 A „pesti srácok” mítosza a történetírás és a „nem hivatásos” emlékezõk konfliktusaként jelent meg, és komoly hatással volt 1956 rendszerváltást követõ történetírására is. A fontos problémakörre, miszerint az 56-os identitással rendelkezõk egy jelentõs része és a történetírás között konfliktus keletkezett, Litván György már igen korán felhívta a figyelmet23.  A konfliktus talán azért is vált egyre élesebbé, mert az 56-tal foglalkozó hivatásos történetírók fokozatosan eltávolodtak a mártirológiától, még akkor is, ha sokakat közülük részben a mártírium hatása indított el egy adott téma kutatásában. A normatív keretben keletkezett 56-os hõsköltemények nem találkoztak, nem találkozhattak a forrásokon nyugvó, többnyire pozitivista történetírásokkal. Ennek talán egyik leghangosabb – a sajtóban is megjelenõ – konfliktusa a „pesti srácok”, illetve a „pöttömök forradalma” jeligével összefoglalható vitában jelent meg, és abba torkollott, hogy a történetírásban mítoszaikat nem találó emlékezõkre is hivatkozva a politika új intézetet gründolt.
Persze nem csak a „pesti srácok” mítosza hatott az 1956-ról szóló 1989 utáni történetírásra témaválasztását tekintve. Litván György „Mítoszok és legendák 1956-ról” címû tanulmányában összefoglalja azokat a legfontosabb ábrázolásokat és hiedelmeket, amelyek mind a mai napig élnek a nem hivatásos emlékezõk fejében, illetve a kollektív emlékezetben. Ezek címszerûen: a munkástanácsok mítosza, az írók mítosza, a pesti srácok mítosza, a „forradalmi város – békés vidék” mítosza, a „tiszta forradalom” mítosza, a „példátlan nemzeti egység” mítosza, a „polgári forradalom” mítosza és az „ellenforradalom” ellenmítosza24.  A tanulmány joggal nevezhetõ az 1956 befogadástörténetérõl szóló elemzések egyik fontos kiindulópontjának is, mivel addig ez a fontos megközelítés szinte teljesen hiányzott 1956 történeti irodalmából. A hagyományos megközelítés szerint a történész feladata ezekkel a mítoszokkal kapcsolatban abban merül ki, hogy megcáfolja azokat, és az elmúlt évtizedben létrehozott adattárak bõséges anyaggal is szolgálnak ehhez a feladathoz.
 Azonban ebben az értelmezési keretben a „mítoszok” és „legendák” az „adáshiba” részei, akárcsak a visszaemlékezésekben a „reflexió” és a „szubjektivitás”. Az „adáshibát” pusztán eltüntetni szándékozó megközelítésbõl való kitörésre az 56-ról szóló irodalomban talán a legpregnánsabb példa Kõrösi Zsuzsanna és Molnár Adrienne könyve, amely egyben a magyarországi oral history úttörõ munkájának is nevezhetõ25.  A szerzõk – eltávolodva a magyarországi oral historyra még a kilencvenes években is jellemzõ historista felfogástól – az emléket idõnként (de nem mindig következetesen) nem a múlt puszta felidézéseként, hanem valamilyen hatásra történõ megkonstruálásaként kezelik, ezzel is közeledve a nemzetközi történeti irodalomban jelentõs befolyással bíró kognitív kultúraértelmezésekhez. A könyv egyik fontos témája nem a „ténytörténet”, hanem az „emlékezet”, a korábban adáshibaként kezelt reflexiók és a szubjektivitás. Leegyszerûsítve: nem az, hogy mi történt, hanem az, hogy hogyan mesélik el a történteket. Ugyanebbe a tendenciába sorolható Rainer M. János mûhelyszemináriuma, amely az Oral History Archívum önéletrajz-írói pályázatára beérkezett írásokat vizsgálja megéléstörténeti szempontból is26.  Ez utóbbi két vállalkozás az 56-ról szóló történeti irodalomban alig érvényesült „társadalomtörténeti fordulatra” adott válaszként is értelmezhetõ. Az egyik elsõ, aki felhívta a figyelmet arra, hogy 1956 történetírásában társadalomtörténeti elveket is érvényesíteni kell, talán nem véletlenül Timothy Garton Ash volt, aki 1996-ban így fogalmazott: „Ahhoz, hogy megértsük az egész jelenséget, meg kell ismernünk az emlékezet történelmét, az 1956-ról élõ oly különbözõ emlékek történelmét is”27.  Úgy vélem, a két fenti magyar példa ebbe az irányba mutat, és jelzi azt a kacskaringós utat is, amelyet 1956 történetírása a mártirológiától az eseménytörténeten keresztül az emlékezet kutatásáig megtett. Ezt a megközelítésbeli fordulatot érzékelteti az a vita is, amely György Péter Néma hagyomány címû könyve kapcsán az Élet és Irodalom hasábjain folyt, és középpontjában 1956 emlékezetének ábrázolása állt28.
Banális, mégis sokan hiányolják, hogy az 1956-os forradalom emlékezete nem egyesíti, hanem megosztja a politikai vagy tudományos közvéleményt, még akkor is, ha 1956-ban sem egyesítette. Miért egyesítené egy olyan sokféle identitást létrehozó és jelentést hordozó történés évtizedekkel késõbb az embereket, ha magában a korban is különbözõ törésvonalak mentén zajlott? 1956 történetírásában a rendszerváltás óta olyan tendencia is leírható, amely a kérdés kapcsán nem feltétlenül erre a kérdésre akar válaszolni, hanem a kérdés megszületésének körülményeit vizsgálja. Ugyanakkor az 1989 után keletkezett 1956-ról szóló ábrázolások felosztása az egykori törésvonalak mentén figyelmen kívül hagyhatja azokat a társadalmi, ideológiai, sõt a tudományos életben bekövetkezett változásokat, amelyek hatására szintén eltérõ módon konstruálták meg 1956 képét. Ez utóbbi felosztás hajlamos figyelmen kívül hagyni azokat a diszkontinuus, 1956-ban vagy azt követõen fontosnak tartott jelenségeket, amelyek 1956, sõt 1989 után sem találhattak befogadóra.29  Ez utóbbi ábrázolás ahhoz a beszédmódhoz is alkalmazkodik, amely elfogadja, hogy 1956 és 1989 között mindenki számára minden szempontból „megállt az idõ”, vagyis ugyanaz a társadalom, ugyanazon törésvonalak mentén élte meg 1989-et, mint amelyik 1956-ot.
1956 mítosz, sõt egymást átszövõ mítoszok halmaza. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne léteztek volna, illetve nem léteznek azok az emberek, akik 1956-ot megélték, ugyanígy ne léteztek volna vagy léteznének azok a helyszínek, amelyek közül mára sok az emlékezet helyévé vált. Azonban 1956 szereplõi, helyszínei és történései az utókor számára elsõsorban azokban a konstrukciókban jelennek meg, amelyek megalkotásában nagy szerepe volt a közmeg(nem)egyezésnek és a különbözõ tudományos (elsõsorban politikatörténeti) meggyõzõdéseknek. Mindemellett sem az ötvenes évek, sem az 1956 és 1989 közötti magyar társadalom nem írható le kizárólag diszkontinuus vagy éppen megszakítások nélküli, egyirányú folyamatokkal, sem makro-, sem mikroszinten. Ez utóbbi okok miatt is az 1956-ról szóló legendák és mítoszok képlékenyen változtak, és maga ez a változás is legitim terepe a történettudományi elemzésnek.
1956 történetének egyoldalú és korlátozott értelmezését adja az az elemzés, amely az állampárt, az 1956-hoz kapcsolódó intézmények vagy személyek (zömmel politikusok) elsõsorban politikatörténeti ábrázolására koncentrál. 1956 megítélése, az 1956-ról való véleménynyilvánítások, 1956-nak a különbözõ generációk és társadalmi csoportok identitásában betöltött szerepe egymással szorosan érintkezõ elemzésekre adnak lehetõséget. Ugyanígy érdekes vizsgálati kérdés lehetne, hogy a társadalom különbözõ tagjai vagy csoportjai hogyan próbálták megõrizni autonómiájukat 1956-ban, miként hatottak a különbözõ 1956-os intézmények a társadalmi csoportok közötti határok meghúzására, az azok közötti különbségtételre, illetve 1956 hogyan változtatta meg az állampárt által is meghatározott uralmi rendben létrejött sajátos identitásokat. Ezáltal vizsgálhatóvá válna az is, hogy mi alapján soroltak valakit – különbözõ kontextusokban – az „56-osok” közé, vagyis mi teremtette és változtatta folytonosan az „56-os” fogalmát. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata nemcsak abba a tendenciába illeszkedne, amely szerint a történések külsõ, „objektív” leírását, a belsõ, „szubjektív” megközelítések váltják fel, hanem az „56-os mítoszok” és „56-os identitások” történeti nézõpontból felmutatott sokféleségének ábrázolása – a politikai és társadalmi identitás összetett és számos szférát átszövõ jellege miatt – közelebb vinné egymáshoz a politika- és társadalomtörténeti törekvéseket, legyen szó az emlékezõkrõl, az emlékeztetõkrõl, a felejtõkrõl vagy éppen 1956 történetírásáról a rendszerváltás óta.

Jegyzetek

1 Az írás egy változata elõadásként hangzott el az „Emlékezõk, emlékeztetõk, felejtõk – 1956 négy évtizedes emlékezete” címû konferencián, amelyet az 1956-os Intézet és az MTA Történelemtudományi Intézete rendezett 2001. október 15–16-án, Budapesten.
2 Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás a holokauszt után. Budapest, 2001, Helikon, 152–153; Peter Burke: Antropológusok és történészek. Megjegyzések egy kapcsolat történetérõl. BUKSZ, 1992. 4. sz. 490–496.
3 „Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában” címû konferencia elõadásait tartalmazza: Évkönyv. V. 1996/1997. Budapest, 1997, 1956-os Intézet; Szereda, Vjacseszlav–Rainer M. János (szerk.): Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. Budapest, 1996, 1956-os Intézet.
4 Litván György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya és irodalma. In Évkönyv. I. 1992. Budapest, 1992, 1956-os Intézet, 7–16.
5 Valuch Tibor: Adalékok Hajdú-Bihar megye forradalmi bizottmányainak történetéhez. In Évkönyv. II. 1993. Budapest, 1993, 1956-os Intézet, 175–194.
6 Kövér György: Losonczy Géza. 1917–1957. Budapest, 1998, 1956-os Intézet, 263; Charles Tilly–Louise Tilly–Richard Tilly: The Rebellious Century. 1830–1930. Cambridge, Mass., 1975, Harvard University Press, 257. A „kollektív cselekvés” és „kollektív erõszak” tekintélyes nemzetközi irodalmából érdemes még kiemelni Carl J. Couch, Richard Berk és John Lofland nevét, akik Tillyékhez képest is eltérõ magyarázatokat adnak a kollektív magatartásformákra. Carl J. Couch: Collective Behavior: An Examination of Some Stereotypes. Social Problems, 1968. 15. sz. 310–322; Richard Berk: The Controversy Surrounding Analyses of Collective Violence: Some Methodological Notes. In James F. Short–Marvin Wolfgang (szerk.): Collective Violence. Chicago, 1972, Aldine, 112–118; John Lofland: Protest: Studies of Collective Behavior and Social Movements. New Brunswick, NJ, 1985, Transaction Books. A „kollektív erõszak” elméleteinek történeti áttekintését adja, interpretálva és összehasonlítva a fenti szerzõk elméleteit is Clark McPhail: The Myth of the Madding Crowd. New York, 1991, A. de Gruyter.
7 Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág, 89.
8 Litván György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya. 16. A kivégzettekhez kapcsolódóan Rainer M. János végezte 1989 elõtt a legalaposabb kutatást Fényes Elek álnéven: Kísérlet az 1956-os forradalmat követõ megtorlás számszerû felmérésére. Magyar Füzetek, 17. sz. 1986, Párizs, 99–129; Uõ.: Adatok az 1956-os forradalmat követõ megtorláshoz. Beszélõ, 19. sz. (1987. 1. sz.) 43–63; [Újabb teljes közlése: In Halottaink 1956. 2. köt. Budapest, 1989, Katalizátor Iroda, 19–54; Beszélõ összkiadás. Sajtó alá rendezte Havas Fanny. 2. köt. Budapest, 1992, AB Beszélõ Kiadó, 649–663; részletek belõle: Kapitány Éva (szerk.): 301. Budapest, 1989, Aura. 53–59.
9 Évkönyv. I.. Budapest, 1992, 1956-os Intézet, 245–53.
10 Ezzel kapcsolatban lásd Gyáni Gábor: Történetírásunk az évezred fordulóján. Századvég, 2000. õsz. 117–140.
11 Kövér György: Losonczy. 353.
12 „Egyes társadalmak effajta magatartást tanúsítanak halottaikkal szemben. Nem engedik nyugodni, hanem háborgatják õket: olykor a szó szoros értelmében […] és jelképesen is […], ahol tekintélyért versengenek, és a versengõknek, hogy úgy mondjuk, állandóan segítségül kell hívni a halottakat. […] Ezek a társadalmak a többi társadalomnál jobban úgy érzik, hogy zavarják õket a halottak, akiket használnak. Úgy gondolják, hogy a halottak bosszút állnak üldöztetésükért: annál inkább követelõdznek és perlekednek, minél inkább ki akarják használni õket az élõk.” Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok. Budapest, 1979, Európa, 284. Idézi Kövér György: Losonczy. 353–354.
13 Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. Elsõ kötet. 1896–1953. Budapest, 1996, 1956-os Intézet, 7; uõ: Nagy Imre. Politikai életrajz. Második kötet. 1953–1958. Budapest, 1999, 1956-os Intézet, 449.
14 Hegedûs B. András (szerk.): 1956 kézikönyve. I–III. Budapest, 1996, 1956-os Intézet. A 3. kötet a megtorlás áldozatainak adatait tartalmazza, ami valószínûleg annak köszönhetõ, hogy róluk állt rendelkezésre a legtöbb adat, éppen az ezt megelõzõ mártirológiából kinövõ kutatások miatt. Ugyanennek modernebb, nemcsak a kivégzettek életrajzait tartalmazó változata az 1956 enciklopédiája címû CD-ROM. Budapest, 1999, 1956-os Intézet.
15 Beszámoló az intézet 1991–1992. évi tevékenységérõl. In Évkönyv. I. 1992. Budapest, 1992, 1956-os Intézet, 245–253.
16 Kozák Gyula: Az Oral History Archívumról (Bevezetés az OHA ‘56-os interjúinak annotált jegyzékéhez). In Évkönyv. I. 1992. 255–266.
17 A történeti megjelenítés annales, illetve krónika formáinak konstrukcióként történõ elemzésérõl lásd Hayden White: A történelem terhe. Budapest, 1997, Osiris, 103–142.
18 Tudnunk kell, mi történt valójában 1956-ban. Hegedûs B. András a forradalom tizenhárom napjának kutatási sajátosságairól, a fehér foltok eltüntetésének nehézségeirõl. Népszabadság, 1995. október 24.
19 Kovács András: Szóról szóra. BUKSZ, 1992. tavasz. 88–94; Hanák Gábor–Kövér György: Biográfia és oral history. In Valuch Tibor (szerk.): Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Budapest, 1995, Osiris–1956-os Intézet, 92–101; Gyáni Gábor: Emlékezés és oral history. In uõ: Emlékezés. 128–145; Tóth Eszter Zsófia: Klió és az oral history. Múltunk, 2000. 3. sz. 165–177.
20 Beszámoló az Intézet 1993–1994. évi tevékenységérõl. In Évkönyv. III. Budapest, 1994, 1956-os Intézet, 223–236.
21 Gyáni Gábor: Történetírásunk. 90; Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás. 45–76.
22 Boros Géza: Emlékmûvek ‘56-nak. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 123.
23 Litván György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya. 15; uõ: 1956-os kutatások és viták a mai Magyarországon. Bevezetõ elõadás „Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában” címû konferencián. In Évkönyv. V. 1996/1997. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 23–26.
24 Litván György: Mítoszok és legendák 1956-ról. In Évkönyv 2000. VIII. Magyarország a jelenkorban. Budapest, 2000, 1956-os Intézet, 205–218.
25 Kõrösi Zsuzsanna–Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek sorsa. Budapest, 2000, 1956-os Intézet.
26 Errõl lásd: Mindennapi életutak, életstratégiák a XX. században. In Évkönyv. VII. 1999. Budapest, 1999, 1956-os Intézet, 183–214; ill. Évkönyv. VIII. 2000. 171–202.
27 Timothy Garton Ash: Zárszó. In Évkönyv. V. 1996/1997. 309–312.
28 György Péter: Néma hagyomány. Kollektív felejtés és a kései múltértelmezés. 1956 1989-ben. (A régmúlttól az örökségig). Budapest, 2000, Magvetõ; Gyáni Gábor: 1956 elfelejtésének régi-új mítosza. Élet és Irodalom, XLV. évf. 6. sz. 2001. február 9; Litván György: Az elnémult hagyomány; K. Horváth Zsolt: Ami személyes és ami kollektív. Élet és Irodalom, XLV. évf. 15. sz. 2001. április 13.
29 Példának okáért ezek közé a jelenségek közé is sorolható a „munkás-önigazgatás” mítosza, amelyet a sokak által kizárólag „alulról szervezõdött” intézményként ábrázolt 1956-os munkástanácsokhoz kapcsoltak, és nem volt egyeztethetõ sem a tervgazdasági, sem a piacgazdasági viszonyokkal.

a 23 szám tartalomjegyzéke