Róbert Péter
Miért (nem) meritokratikusak a modern társadalmak?1

23. szám tartalomjegyzéke

A társadalmi egyenlôtlenségek intergenerációs átörökítése, az életút során való mobilitási esélyek alakulása funkcionális nézôpontból egy olyan társadalmi folyamat, amelynek során az egész társadalom érdekeit alapul véve a „megfelelô emberek a megfelelô helyre” kerülnek. Ennek a folyamatnak során az emberek helyzetében mind kedvezô, mind kedvezôtlen változások bekövetkezhetnek. „Ideális esetben” a tehetségesebbek és szorgalmasabbak felemelkednek, s lesüllyednek azok, akik rosszabb képességûek, kevesebb erôfeszítést tesznek. Ezt nevezik a társadalmi mobilitás vizsgálatában „cseremobilitásnak” (ISA-paradigma, vö. Glass 1954). A mobilitás kutatói közül sokan gondolják, hogy a társadalom nyitottságát nem is annyira az mutatja meg, hogy jó képességû, igyekvô emberek ki tudnak-e emelkedni akár hátrányos származási helyzetbôl is, hanem sokkal inkább az, hogy rossz képességû, keményen nem dolgozó emberek elvesztik-e pozíciójukat annak ellenére, hogy jó családból valók, vagy sikerül azt érdemtelenül is megôrizniük (Miller 1960). Egy társadalmi rendszer legitimitásához, nagymértékben hozzájárul az a meggyôzôdés, hogy a felfelé mobilitás, a siker mögött tehetség és kemény munka van, nem csak szerencsés családi háttér. Kedvezôtlen a mobilitási légkör ott, ahol az emberek úgy érzik, hogy képességek, szorgalom nélkül is elôre lehet jutni, illetve hogy ezek hiánya nem feltétlen vezet „bukáshoz” (Lipset–Zetterberg 1970)6.
Ebben az értelemben a társadalmi mobilitás tehát egy funkcionális folyamat, amelynek során társadalmi kiválasztódás megy végbe. Ez a szelekció különbözô ismérveken alapul, amelyek alapvetôen két csoportra oszthatók: egy részük veleszületett (ascribed), más részük elért (achieved). Az ismérvek elsô csoportja az emberek olyan tulajdonságaira vonatkozik, mint a nem, faj, etnikum, vallás, származás; a második csoport esetében az egyéni képességekben, szorgalomban kifejezôdô teljesítményen és érdemeken van a hangsúly. Egyes megközelítések szerint a társadalom tisztán funkcionális szempontból mindkét elv szerint mûködôképes lehet (például Linton 1936). A társadalmi mobilitás vizsgálata kapcsán azonban elfogadottabb az a nézet, hogy a modern társadalmakban a kiválasztódásnak meritokratikus alapon kell történnie, ez segíti jobban a társadalom funkcionális mûködését. Egyes kutatások szerint egy ilyen irányú történeti változás is megfigyelhetô a társadalomban (Treiman 1970; Treiman–Yip 1989). A meritokratikus szelekciós mechanizmust bírálók arra hivatkoznak, hogy a gyakorlatban – a nehezen mérhetô képességek és az erôfeszítés helyett – az érdem az iskolázottsággal vált azonossá, s ez megkérdôjelezi az egész elmélet érvényességét.
A tanulmányban azt vizsgáljuk, milyenek az elvi elôfeltételek a meritokrácia érvényesülésére a modern társadalmakban, s ezen belül Magyarországon. Ezzel a társadalmi mobilitás, az iskolai esélyegyenlôtlenségek, az iskolából a munkába való átmenet empirikusan is rendszeresen vizsgált kérdéseinek eleméleti kereteit kívánjuk felrajzolni.

A meritokrácia kialakulása és jellemzôi a modern társadalomban

A társadalom tagjai arra törekednek, hogy a mindig és mindenhol szûkösen rendelkezésre álló, s ennek megfelelôen értékesebb javakból minél nagyobb arányban részesedjenek. Természetszerûleg ezt a törekvését a társadalom nem minden tagja tudja egyformán megvalósítani. Lesznek, akik nagyobb hányaddal rendelkeznek a vonzó javakból, s lesznek, akiknek be kell érniük kevesebbel. A javak eloszlása tehát egyenlôtlen. Ez a tényközlô megállapítás vonatkoztatható a javak bármely körére, mind a kulturális, mind az anyagi természetû javakra.
A javak elosztásának egyenlôtlensége, amennyiben tényszerûen fennáll, ettôl nem szükségszerûen elfogadott, nem feltétlen találkozik a társadalom tagjainak megértésével. Szélsôséges esetben elképzelhetô, hogy egy társadalomban az egyenlôtlenség semmilyen formája nem legitim, hanem igazságtalan, más esetben bizonyos típusú egyenlôtlenségek lehetnek inkább elfogadottak, más egyenlôtlenségek viszont kevésbé elfogadottak. Ebben a vonatkozásban az egyik lehetséges nézôpont tehát az igazságosság lehet, amely „rendet vág” egyenlôség és egyenlôtlenség között2.  A két fogalom, egyenlôség, illetve egyenlôtlenség, nem egy kétértékû fogalompár, hanem sokkal inkább egy kontinuus jelenség két végpontjáról van szó. Az egyenlôség lehet abszolút: valamely szûkösen rendelkezésre álló jószágból pontosan ugyanannyi jut A-nak és B-nek; illetve lehet relatív, amennyiben az adott jószágból formálisan nem ugyanannyit kap A és B, de részesedésük különbsége valamely más egyenlôségen alapul. Például A annyival kap többet, mint B, hogy szükségletüket az adott jószág egyenlô mértékben elégítse ki; vagy A annyival kap többet, mint B, hogy az adott jószág egyenlô mértékben ellentételezze azt, amit A, illetve B azért a jószágért cserébe adott. Amennyiben a szûkösen rendelkezésre álló javak elosztása olyan relatív egyenlôségi elv alapján történik, amely a társadalomban legitim, a társadalom tagjai igazságosnak fogják tartani az elosztást, még ha az abszolút értelemben esetleg egyenlôtlen is. Mint ahogy az is gyakran elôfordulhat, hogy a társadalomban a szûkösen rendelkezésre álló javak abszolút egyenlô elosztása igazságtalannak minôsül, legalábbis a társadalom egy része számára, akik úgy gondolják, hogy a javakból való részesedés – akár egyenlô, akár különbözô – mértékének valamilyen megfontoláson kell alapulnia.
A javak egyenlô vagy különbözô elosztása mögé állítható érvek vagy indokok épülhetnek a társdalom tagjainak eltérô szükségleteire; a kommunista jövôkép a 20. század második felében éppenséggel ilyen társadalmat vetített a szocialista országokban élô emberek elé. Ha a társadalmak gazdasági fejlôdésével esetleg bôvül is azoknak a javaknak köre, amelyeket ilyen alapon lehet elosztani, az elosztás egyenlôtlenségének problémája pontosan a szûkösen rendelkezésre álló javak esetében merül fel. E javak vonzereje ráadásul éppenséggel szûkösségükbôl következôen nagyobb is, hiszen értékesebbnek minôsül az, ami nem érhetô el mindenki számára egyforma mértékben.
A javak elosztásának elveire vonatkozó érvek és indokok másik nagy csoportja valamilyen érdemre hivatkozik. Az érdemek és kiválóságok köre, amelyek feljogosíthatják a társadalom egyes tagjait arra, hogy a szûkösen rendelkezésre álló javakból másoknál többet kapjanak, történelmileg változó. A modern társadalmakat megelôzô korokban a rang volt a kiválóság egyik alapja. A rang mögött olyan ismérvek és jellemzôk húzódtak meg, amelyeket a társadalom tagjai a rang birtokosainak tulajdonítottak. A rang eredete lehetett a származás, a családi háttér. A hatalom, a kiváltságos társadalmi helyzet örökölhetô volt, vagy tulajdonítható volt a kiválóság isteni eredetének, eleve elrendelt különbségnek emberek vagy társadalmi rétegek (kasztok) között. A hagyományos társadalmakban tehát a rang, illetve rang nélküliség s általában az emberek társadalmi helyzete „hozzárendelt” jellemzôkön (ascription) múlott. A történelmi fejlôdés során, a társadalmak modernizálódásával, szekularizációjával párhuzamosan tolódott el a kiválóság, s az elosztás terén élvezett kiváltság mögöttes tartalma és alapja az örökölt, hozzárendelt jellemzôktôl az egyéni képességek és teljesítmény (achievement) irányába. A rangot ennek megfelelôen nem a származás alapján feltételezett kiválóság biztosítja, illetve nem veleszületett jellemzôk fosztanak meg valakit a rangtól és kiváltságtól, hanem azt valamely érdem felmutatásával lehet elérni, illetve az érdem hiánya indokolja a kiváltságtól való megfosztottságot.
Az érdem, amely rangot ad, kiváltságra jogosít, maga is történelmileg változó kategória3.  A modern társadalmakat megelôzô korokban is, amikor a rang alapvetôen örökölt és hozzárendelt jellemzôkön múlott, bizonyos teljesítmények, cselekedetek révén ki lehetett emelkedni az „érdemtelenek” közül. Nem véletlen, hogy Sorokin (1964) a felfelé mobilitás csatornái között tartja számon a hadsereget, ahol az egyszerû származású, de sikeres hadvezér rangot nyerhetett, és a kiváltságosok közé kerülhetett. A modern társadalmakat megelôzô korban a fizikai képességeken alapuló, teljesítmény számba menô cselekedetek domináltak, de a szûkösen elérhetô javakból való átlag feletti részesedés ilyenfajta legitimációja nem tûnt el a modern társadalmakból sem. Jellemzô – történelmet átívelô, az ókortól napjainkig érvényes – példa lehetne a sport intézménye. A sportipar mellett egy másik jellegzetes legújabb kori példa a popipar vagy a show-biznisz lehet, ahol fizikai adottságok érdemekké válhatnak, s kiváltságokra jogosíthatnak. (A képlet ennél persze bonyolultabb: a sikerhez a sportban, a pop vagy a show világában az adottságok mellett szorgalomra, erôfeszítésre, vagyis sok munkára is szükség van.)
Az esetleges ellenpéldák mellett is a modern társadalmakban olyan trend figyelhetô meg, miszerint a teljesítmény mögött egyre kevésbé fizikai képességek és cselekedetek jelennek meg, hanem dominánssá válik a szellemi tevékenység. Összefüggésben azzal, ahogy a társadalom igényei a modernizálódás és az iparosodás folyamán átalakulnak, s ennek következtében – a funkcionalista megközelítés érvelésével élve – a fizikai adottságok, az ezeken alapuló cselekedetek már kevésbé fontosak a társadalom számára, a képesség fogalma egyre kevésbé fizikai és egyre inkább szellemi, intellektuális jelleget ölt. A szorosan vett meritokrácia tétele is ilyen összefüggésben merül fel4.
A funkcionalista megközelítés érvrendszerével kapcsolatban természetesen Davis és Moore (1945) az alapvetô hivatkozás. Ez a tanulmány a társadalmi rétegzôdés olyan funkcionális szükségszerûsége mellett érvel, miszerint a társadalom legjobb képességekkel rendelkezô („legérdemesebb”) tagjait a szûkösen rendelkezésre álló javakból való átlag feletti részesedéssel kell arra motiválni, illetve azért jutalmazni, hogy átlag feletti képességeiket az egész társadalom érdekében s az egész társadalom számára legfontosabb pozíciókat betöltve használják fel. Ez a jutalmak egyenlôtlen elosztását, társadalmi differenciálódást eredményez, amelyet viszont el kell fogadniuk a társadalom tagjainak.
Az elosztási rendszerek szerkezetérôl és dinamikájáról, ebben az érdem, a hatalom és a kiváltság helyérôl és kapcsolatáról Lenski (1966) monográfiája szintén mértékadó munka. Az elemzés középpontjában a megtermelt többlet elosztása áll. Az elosztás elsô törvénye szerint ez egyfelôl funkcionális szükségleten alapul, ami annak függvénye, hogy az adott egyén munkája, cselekedetei mennyire szükségesek másoknak. Másfelôl viszont azért tekinthetjük Lenskit úgy, mint aki a funkcionalista és a konfliktuselméleti megközelítés közti szintézisre törekszik, mert az elosztásra és a kiváltságos helyzetbe jutásra vonatkozó modelljében jelentôs szerepet tulajdonít a hatalomnak is. A státusmegszerzésre vonatkozó kutatások klasszikus kérdésfeltevésére (who gets what and why? – ki mit kap, és miért?) adott válaszában a szükséglet mellett a hatalmi helyzet határozza meg a kiváltságos pozíciót, az átlag feletti részesedést a szûkösen elérhetô javakból. Ez az elosztás második törvénye, amelyre Lenski talán még nagyobb hangsúlyt is helyez. Miközben az elosztás elsô törvényének megvalósulásában szerepet játszik az altruizmus, a valóságban többnyire a második törvény dominál: a többlet elosztását a hatalom determinálja.
Lenski szerint ezután a hatalmi és a kiváltságos pozíció kölcsönöz az azt betöltônek presztízst. Mivel tehát a kiváltság mögött egyrészt funkcionalitás, másrészt hatalom tételezhetô, a kiváltsággal elnyert presztízs jelentése is tovább árnyalható. A szó etimológiai jelentése alapján is legalább kétféle tartalmat tulajdoníthatunk a presztízsnek. Az egyik a kifejezés „eredeti” tartalma, a megbecsültség, amelyrôl talán inkább akkor beszélhetünk, ha a kiváltság mögött altruista szükséglet áll. A másik lehetséges tartalom, amikor a presztízs szónak inkább a respektálás lehetne a szinonimája, ahol a szó nemcsak azt jelenti, hogy „valakik tisztelnek”, hanem azt is, hogy „tartanak tôle”. Ebben az esetben a kiváltság alapja inkább a hatalom. Lenski szerint talán inkább ez utóbbiról lehet szó, hiszen modelljében (i. m. 44–46) a hatalom nemcsak a kiváltságon keresztül, hanem közvetlenül is hat a presztízsre, illetve a presztízs visszahat a hatalomra5.
A meritokrácia klasszikus modellje megjelenik ugyan Lenski monográfiájában, de nem kap központi szerepet. Lenski – jól bevált „receptet” követve – a történeti fejlôdés nézôpontjából, különbözô társadalmi formációkban vizsgálja a hatalom és kiváltság kapcsolatát, s ennek során az ipari társadalmak elemzésekor foglalkozik az „iskolaiosztály-rendszerrel” (educational class system) is. Természetesen felismeri, hogy „az iskolai státus növekvô fontosságúvá vált mint a hatalomért és kiváltságért folytatott harc eszköze” (i. m. 392), s statisztikát is közöl arról, hogy a magasabb képzettségûek keresete magasabb, mégis ez a mechanizmus nála csak egy a sok közül. Történeti szempontból hangsúlyozza azt a folyamatot, amelynek során a korábbi századokban az egyenlôtlenségeket elôbb per se elutasították, majd ezt a szemléletet felváltotta az egyenlôtlenségek elutasítása, ha azok a hatalom és kiváltság hozzárendelt formáján alapultak, miközben a teljesítmény alapú forma inkább elfogadottá vált (i. m. 401–402).
Az iskola növekvô szerepe a státusmegszerzés folyamatára vonatkozó irodalomban is nagy hangsúlyt kap, de a rétegzôdés- és mobilitáskutatásokon túli, szélesebb szociológiai közgondolkodás ezt az egész koncepciót talán leginkább Bell alapmûvéhez (1974 [1973]) köti. Bell megközelítésében az új – immár posztindusztriálisnak nevezett – társadalom egyik fô jellemzôje, hogy tudás alapú, ahol a döntéshozatal fokozódó mértékben alapul professzionális képzettségen. A posztindusztrializmus olyan koncepció, amely a társadalmi szerkezetben, a munkamegosztási rendszerben, a gazdaság ágazati struktúrájában bekövetkezett változásokat próbálja megmagyarázni, többek között azzal is, hogy a posztindusztriális társadalom belsô logikájából következôen meritokratikus. Megfelelô tudás nélkül ugyanis a társadalmi munkamegosztás új kívánalmainak nem lehet megfelelni, a bôvülô ágazatokban az alkalmazás, illetve az elôrejutás fokozódó mértékben az iskolázottság függvénye. A gazdasági szervezetekben a vezetôi pozíciók betöltése is professzionalizálódik, s jobban kötôdik a képzettséghez (Bell 1974, 409).
Emlékeznünk kell azonban arra, hogy a teljesítmény megítélésekor az iskolázottság csak egy „közelítô változó” a meritokrácia eredeti elméletében, ahol az elôrejutást és a kiváltságot megalapozó érdem az intelligencia és az erôfeszítés eredménye. Bár a továbbiakban, követve számos szerzôt, a kérdés tárgyalásakor elfogadjuk, hogy az iskolai teljesítmény a tanuló intelligenciájának és törekvéseinek lenyomata, ezen a ponton még megvizsgáljuk azt a két változót, amelyek Young eredeti egyenletében szerepeltek. Akár az intelligencia, akár az erôfeszítés, mind elméletileg, mind az empirikus operacionalizálás szempontjából erôsen problematikus, és számos kérdést vet fel. Egyik koncepció sem tisztán szociológiai: interdiszciplináris fogalmakról van szó, amelyekkel elsôsorban talán pszichológusok foglalkoztak. A szakirodalomnak erre a vonulatára nem térünk ki részletesebben, csak azokra a találkozási pontokra utalunk, amelyek szociológiai szempontból lényegesnek tûnnek. A meritokratikus egyenletben szereplô két változó közül az intelligencia került elsôsorban az elméleti viták és empirikus kutatások középpontjába. Az erôfeszítés vonatkozásában talán kevesebb a nézetkülönbség, legalábbis a szociológusok körében. Az amerikai szociológia egy meghatározó vonulata a társadalmi érvényesülés egyik motorjának tekinti a törekvést, az ambíciót: a mobilitás egyik oka, hogy az emberek fel akarnak emelkedni (Lipset–Bendix 1970).  A meritokráciával összefüggésbe hozható két legfontosabb kérdés Bell monográfiájában is felmerül. Lehet-e valóban az intelligencia az egyéni teljesítmény egyik meghatározó eleme, avagy az intelligencia alapvetôen örökletes? Kimutatható-e valóban valamilyen történeti trend olyan irányba, hogy a modern társadalmak meritokratikusabbak, mint a megelôzô korok?
Az intelligencia mint érdem az Egyesült Államokban vált „divattá”, ahol az IQ-tesztek szelekciós mérômûszerként mûködtek a megfelelô alkalmazottak kiválasztásához. Az IQ-tesztek által kimutatott „tehetség és képesség” olyan méréseket feltételezett, amelyek normál eloszlásúak a társadalomban (haranggörbe formát mutatnak), ahol a többség IQ-szintje közepes, s kevesen vannak azok is, akiknek nagyon magas, s azok is, akiknek nagyon alacsony az IQ-ja. A meritokrácia ideája szerint a magas IQ-szinttel rendelkezôknek társadalmi származástól, nemtôl, fajtól, vallástól és bármi más hozzárendelt jellemzôtôl függetlenül az egész társadalom érdekében kiemelkedô pozícióba kell kerülniük. Az IQ-mérések és értékelésük azonban mind Amerikában, mind máshol a világon végig szakmai és politikai viták és bírálatok kereszttüzében állt. A szakmai viták elsôsorban arra irányultak, hogy az intelligencia milyen mértékben tanulható, illetve milyen mértékben genetikusan öröklött. Bell ebben a vonatkozásban egy harvardi pszichológus, Herrnstein (1971) véleményét idézi: ha a mentális képességek öröklöttek, s ha a társadalmi siker e mentális képességek függvénye, valamint a környezeti különbségek kiegyenlítettek, akkor a társadalmi helyzet bizonyos mértékig öröklött különbségek következménye7.  Nyilvánvaló, hogy az ilyen kutatási eredmények, valamint az ezt követô további kérdések, mint hogy mit is mérnek a különféle IQ-tesztek, hogy az azokon elért magas vagy alacsony pontszám mennyire következik mentális vagy kulturális különbségekbôl, már az egész problémának alapvetôen politikai jelleget adtak, s a konzervatív–liberális nézôpontok különbségét tükrözik.
Aránytalanságot eredményezne, ha itt az IQ-tesztekkel kapcsolatos kiterjedt irodalom részleteibe mennénk. Ebben a kérdésben a viták újra és újra fellángolnak, s ennek kapcsán érdemes talán megemlíteni az elmúlt évtized legnagyobb vihart kavart ilyen tárgyú könyvét. Herrnstein és Murray (1996 [1994]) több mint félezer oldalon vizsgálták a kognitív osztályok és a társadalmi viselkedés kapcsolatát, az IQ összefüggését a legkülönbözôbb szociológiai és demográfiai függô változókkal. Ennek során statisztikai kapcsolatot mutattak ki az IQ szintje és különbözô valószínûségek között, amelyek a magas végzettség elérésére vagy a képzésbôl való kihullásra, a szegénnyé válásra, a munkanélkülivé válásra, a házasodásra és válásra, a házasságon kívüli gyermekszülésre, a bûnözôvé válásra vonatkoznak. E statisztikai kapcsolatok számos esetben szorosabbak voltak az IQ-val, mint a társadalmi státussal, némely esetben pedig a kapcsolatok iránya is eltérô volt. Az elemzés kiterjedt az IQ szintjének és az etnikai háttérnek a kapcsolatára is, ahol statisztikailag jelentôs különbséget mutattak ki. A szerzôk végül arra a megállapításra jutottak, hogy megváltozott a társadalmi rétegzôdés alapja, a származás, illetve az egyéni teljesítmény egymással szembenálló mechanizmusai helyett a szellemi képességek határozzák meg leginkább a társadalmi helyzetet. Mindez abból következik, hogy a modern társadalmakban az egyre kifinomultabb technika, a növekvô verseny, a kreativitás és az innováció szükségessége miatt felerôsödnek a „tudást kiemelô körülmények” (cognitive-enhancing conditions). A könyv megjelenését követô években a recenziók, bírálatok, a kutatási eredményeket vitató, cáfoló tanulmányok sora folyóiratok hasábjain, illetve kötetekbe szerkesztve jóval felülmúlta az eredeti mû terjedelmét.
A meritokrácia emelkedésének történeti trendjére vonatkozó másik kérdés esetében szintén elsôsorban amerikai empirikus kutatásokra hivatkozhatunk. A társadalmimobilitás-kutatások második generációja szempontjából mérföldkônek számító Blau–Duncan-monográfia (1967) után az 1970-es években, a státusmegszerzési modellek legnagyobb divatja idején a legtöbb amerikai rétegzôdés- és mobilitáskutató közvetve vagy közvetlenül hozzászólt ehhez a kérdéshez. Ezt az is lehetôvé tette, hogy az 1960-as és 1970-es évek nagy amerikai adatfelvételei rendre gyûjtöttek adatokat a kérdezettek mentális képességeirôl, ambíciójáról, mobilitási aspirációiról. A klasz-szikus Blau–Duncan-kutatás explicit módon ugyan nem helyezi eredményeit egy meritokratikus értelmezési keretbe, de mégis fontos hivatkozássá vált ebben az összefüggésben, hiszen az ott szereplô kohorszelemzés szerint az iskola hatása a társadalmi helyzetre az idôsebbektôl a fiatalabbak felé növekvô. Ugyanakkor ez a kutatás jelentôsnek találta egy származási tényezô, nevezetesen a faj diszkriminatív szerepét8.  Az elôrejutásban nagy szerepe van a teljesítménymotivációnak, de erre a diszkrimináció leküzdése érdekében az átlagnál sokkal nagyobb szükségük van a feketéknek. Kissé általánosabban ez azt jelenti, hogy a társadalom aljáról, hátrányos helyzetbôl való felemelkedés mindig több erôfeszítést kíván, mint amikor egy még kedvezôbb státusba olyan valaki próbál bejutni, akinek indulási helyzete is kedvezôbb. A Young-féle meritokratikus egyenlet tehát nem azonos módon valósul meg különbözô származású egyének esetén.
Az 1970-es évek státusmegszerzési modelljeiben a magyarázó változók között nagy hangsúlyt kaptak a mentális képességekre, az aspirációkra és törekvésekre vonatkozó empirikus mérések (például Jencks et al. 1972, 3. és 4. fejezet; 1979, 4. és 5. fejezet; Sewell–Hauser 1975, 3. és 4. fejezet). Egyet kell azonban értenünk Bell pesszimista következtetésével (i. m. 413–414), miszerint ezek a kutatások nagyrészt nem tudták egyértelmûen bizonyítani, hogy a társadalom meritokratikusabbá vált volna abban az értelemben, hogy a származás helyett valóban a képességekben megtestesülô érdemek váltak volna a társadalmi siker és elôrejutás fô meghatározójává.
Az 1970-es évek komplex, sokféle méréssel kísérletezô státusmegszerzési útmodelljei mellett a kutatók „takarékosabb” modelleket is felállítottak, amelyek a származás és a társadalmi státus közti kapcsolat idôbeli csökkenésének hipotézisét vizsgálva próbálták indirekt módon ellenôrizni a meritokratikusabbá váló társadalom tételét (például Featherman–Hauser 1978). A származás és a társadalmi helyzet közti hozzárendelt kapcsolat meritokratikus felbontására szolgált az iskola mint harmadik, közbülsô, teljesítmény alapú változó bevonása, s ezzel kialakult egy redukált, „háromszög”-modell.

A meritokrácia tételének ellenôrzésére szolgáló redukált modell

A modell azt feltételezi, hogy a származás meghatározza ugyan a társadalmi helyzetet, de idôben csökkenô mértékben. Hasonlóképpen a származás hatása az iskolai végzettségre szintén csökkenô tendenciájú. (Ezt jelzi a megfelelô nyilak „szaggatottsága”, s mellettük a mínuszjelek). Ezzel összességében csökkennek azok a hatások, amelyek a kedvezményezett és kivételezett társadalmi státus mögött hozzárendelt, a születéstôl függô tényezôket feltételeznek. Növekvô viszont az iskola hatása a társadalmi helyzetre (folyamatos vonal, pluszjel), ami a társadalom meritokratikusabbá válását jelentené (vö. még Treiman 1970).
Ez a folyamat, amennyiben megvalósul, az iskolai expanzió keretében realizálódik, s elvezet egy „bizonyítványokra épülô” (credential) társadalomhoz, ahol az iskolai végzettség belépôjegyet jelent olyan munkamegosztási pozíciókba, amelyek magasabb, kiváltságosabb társadalmi helyzetet jelentenek (Collins 1979). A bizonyítványokra épülô társadalom kialakulása értékelhetô kedvezôen, amennyiben ezek a bizonyítványok valóban bizonyos képességek és érdemek tanúsítványai, s ebben az esetben a meritokrácia megvalósulásáról van szó: a jó képességû és jól teljesítô emberek jutnak a társadalomban kiváltságos pozíciókba, s részesülnek nagyobb mértékben a szûkösen rendelkezésre álló javakból. De reális a veszélye annak is, hogy a társadalomban a bizonyítványok, képesítések értéke túlzottá válik, s megkérdôjelezhetô, hogy a megfelelô végzettség mögött valóban ott van-e a megfelelô tudás és képesség, és hogy ezeket valóban lehet-e megbízhatóan mérni (Miller–Roby 1968). A társadalom így valójában „álmeritokrata” jellegûvé válik, amennyiben a meritokratikus értékrend szempontjából még megalapozottabb kérdésként fogalmazható meg, hogy az iskolai végzettség mennyiben tekinthetô az „intelligencia + erôfeszítés” leképzôdésének.
Tudomásul véve azonban, hogy a szakirodalom jelentôs részében az iskolai végzettség a teljesítmény megnyilvánulása, még mindig kérdéses, hogy a modell által feltételezett történeti tendencia, tehát hogy a társadalom ebben az értelemben fokozódóan meritokratikussá vált, valóban megvalósult-e? Goldthorpe (1996) a téma elméleti implikációira, illetve a modell empirikus alkalmazásaira vonatkozó összefoglaló áttekintésében vitatja ezt. A „növekvô meritokratikus kiválasztódás” (increased merit selection – IMS; Jonsson 1992) hipotézisét (illetve ideáját) Goldthorpe három – részben már említett – tényezôre vagy inkább feltételre vezeti vissza. Egyrészt a 19. századi liberalizmus hozta magával, hogy a társadalmi pozíciók allokációjában a nepotizmust, a patrónus rendszert, a korrupciót felváltotta a kompetencia, ami elsôsorban a megfelelô iskolázottságban testesült meg. Másrészt az iskolai egyenlôtlenségek, a továbbtanulás, illetve a képzési rendszerbôl való kihullás valószínûségével kapcsolatban a származás szerinti meghatározottságot felváltja a képességek szerinti meghatározottság. Harmadszor pedig a funkcionalista szemlélet érvelésére utal, miszerint a társadalmi szelekcióban a származás szerepét a teljesítmény veszi át.
Goldthorpe elméleti jellegû aggodalma a meritokrácia megvalósulásának esélyével kapcsolatban, hogy az abban kulcsszerepet játszó érdem kategóriája „helyzet-, illetve állapotfüggôen meghatározott” (situationally specific), miáltal változékony és szubjektív ítéleteket foglal magában. Nem csak arról van szó, hogy a kategória – mint fentebb már szó volt róla – történetileg változó, Goldthorpe inkább a koncepció objektivitását kérdôjelezi meg. Utal az amerikai funkcionalista irodalomban megfigyelhetô különbségre, miszerint Davis és Moore (1945) esetében az átlag feletti jutalmakat a társadalmi szükségletek kielégítéséhez való hozzájárulás legitimálja, amit objektívnek tekintenek, miközben Parsons (1954) esetében, akinél az egész probléma a társadalom hosszú távú stabilitásának általánosabb kérdésébe ágyazódik, az instrumentális elôfeltételekhez szorosan kapcsolódnak a fennálló értékek is, ami a történeti kontextust erôsíti. A célmeghatározás és az értékrendszer olyan kapcsolatáról van szó, ahol az értékrendszer típusa és kulturális tartalma a társadalom adaptív és integratív szükségletei szerint változik, s ez befolyásolja a társadalomban a funkcionális prioritásokat, tehát hogy a társadalom mit kíván elônyben részesíteni. Ennek megfelelôen a teljesítmény is viszonylagos, értékelése normákon alapszik, s eszerint kapcsolódnak hozzá jutalmak vagy büntetések, amelyek Parsonsnál a társadalmi interakció során kifejezôdô attitûdök. Így az érdem nem önmagában objektív vagy legitim, hanem annak elismerése értékeken alapuló társadalmi konszenzuson nyugszik. Valóban, Bell (1974, 453) is úgy fogalmaz, hogy a meritokrácia esetében az egyéni teljesítmény, az elért státus legitimációjához szükség van az „egyenrangúak” megerôsítésére. A meritokráciát tehát egy „peer review” teszi igazságossá és elfogadhatóvá a társadalom többsége számára. Ez az amerikai társadalomban, ahol az értékrendszer alapvetôen eredmény-, illetve teljesítményorientált, jobb esélyeket biztosít a meritokrácia érvényesülésének, mint egy olyan társadalomban, ahol a teljesítmény értéke történetileg kevésbé megalapozott, illetve elfogadott.
Ha viszont a teljesítmény megítélése nem objektív, akkor felvethetô az a kérdés is, hogy egyáltalán érvényesnek tekinthetô-e a teljesítmény és a hozzárendelés olyan éles szembeállítása, ahogy ez a növekvô meritokratikus kiválasztódás tételében megfogalmazódik. A társadalmi változások és a modernizálódás tendenciáit vizsgálva ezt a dichotómiát kérdôjelezi meg Haferkamp (1992) is, amikor úgy véli, hogy „a teljesítmény jelentôs mértékben hozzárendelt” (achievement is… ascribed – i. m. 109). Szerinte a mindennapokban az emberek rendszeresen minôsítik egymást, függetlenül attól, hogy a másik rendelkezik-e az adott tulajdonsággal. Ez a gyakorlat annyira általános, hogy a hozzárendelés fennmaradása egyáltalán nem meglepô, inkább nyilvánvaló. Sôt a különbözô jellemzôk közé, amelyek a minôsítés alapját képezhetik, beletartozhat a teljesítmény is. Vagyis a két fogalom – a mindennapok empirikus tapasztalatainak szintjén – sokkal inkább összetartozik, semmint szemben áll egymással.
Az empirikus érvényesség, értve ez alatt most már a statisztikai survey jellegû elemzésekbôl levont következtetéseket, természetesen Goldthorpe (1996) tanulmányában is a vizsgálat tárgyát képezi. Ennek során még olyan kutatásra is talál példát, amelyben az iskolának a társadalmi helyzetre gyakorolt növekvô hatására vonatkozó hipotézis nem igazolódott. Számos esetben nem sikerült bizonyítani, hogy a származás közvetlen hatása valóban csökkenne a társadalmi helyzetre, s szinte alig volt kutatás, amely „megtalálta” volna a származás és az iskolázottság közti csökkenô kapcsolatot. Összességében úgy tûnik, hogy a kutatási eredmények „mintázata” idôben változó: a korábbi, az 1970-es években végzett kutatások inkább igazolták a növekvô meritokratikus kiválasztódás hipotézisét, mint az 1990-es évek elsô felében végzett kutatások (i. m. 262–263).
Legfrissebb tanulmányukban Breen és Goldthorpe (2001) még tovább lép abba az irányba, hogy megkérdôjelezzék a hagyományos meritokratikus indikátorok meghatározó szerepét a foglalkozási karrier során. Érvélésük szerint a posztindusztriális szolgáltatási társadalmakban éppen az olyan állások és pozíciók aránya növekvô, ahol a személyiség és a „társadalmi tudás” (social skills) lesznek a legfontosabb alkalmazási feltételek. A munkáltatók emberierôforrás-menedzsmentjei a kiválasztás során olyan személyiségi jellemzôkre helyezik a hangsúlyt, mint a lojalitás, kötelességtudás, adaptálódási képesség, alkalmasság a teammunkára stb. Ennek következtében az érdem (teljesítmény) és a hozzárendelés (származás) közti különbség egyre inkább elmosódik, mivel a különbözô tulajdonításon alapuló jellemzôk a munkáltatók szemében felértékelôdnek, s így számukra ezek válnak érdemmé. Halsey (1977) tulajdonképpen jóval korábban eljutott már annak felismeréséhez, hogy „a származási jellemzôk megtalálják az utat, hogy teljesítményként jelenjenek meg” (i. m. 184).
Úgy tûnik, arra a kérdésre, hogy napjaink modern társadalma meritokratikus alapon szervezôdik-e, avagy sem, nehezen adható akár tagadó, akár igenlô válasz. Mint Goldthorpe fogalmaz, a meritokrácia csak egy „szükséges mítosznak” tekinthetô (i. m. 283). Valóban jó lenne hinni abban, hogy az érvényesülés és a siker a tehetség és az erôfeszítés következménye, de ezek mellett annyi más „szempont” merül fel, hogy talán még az sem dönthetô el, volt-e olyan idôszak, amikor ezek a tényezôk alapvetôen meghatározóak voltak. Ha találunk is erre vonatkozóan statisztikai értelemben vett empirikus bizonyítékokat (amelyek inkább csak közvetett jellegûek, mint a származás hatásának csökkenése a társadalmi helyzetre, s ritkább esetben van szó valóban a képességek és a törekvés hatásáról), ezek átmenetinek tekinthetôk9  vagy megkérdôjelezhetôk10.
Lehetséges, hogy a modern társadalmak fejlôdése során, különösen a 20. század második felében, maga a szorosan vett funkcionális elméletre épülô meritokrácia elve veszítette el az érvényességét. A társadalomban szûkösen rendelkezésre álló javak elosztásának, az ezt legitimáló érdemeknek a történeti változása egy kettôs erôtérben ment végbe az elmúlt fél évszázadban. Egyfelôl a piac globális térnyerése, másfelôl a jóléti állam kifejlôdése változtatta meg világunkat. A piac gazdasági és társadalmi szerepének megnövekedése több szempontból megkérdôjelezi a meritokrácia klasszikus funkcionalista megközelítésének érvényességét. A funkcionalista megközelítés értelmében vannak a társadalom mûködése szempontjából fontosabb munkamegosztási pozíciók, s ezeknek betöltôit a társadalomnak átlag felett kell jutalmaznia. A piaci társadalom gyakorlatában ezzel szemben az egyének javadalmazását nem befolyásolják önmagukban az egyének képességei, illetve erôfeszítései. Ezek csak akkor eredményeznek kiemelkedô jutalmat valaki számára, ha a képességek és az erôfeszítések olyan tevékenységben testesülnek meg, amelynek piaci értéke van. A funkcionalista érvelés által hangsúlyozott „társadalmilag fontos” tehát a piacon alakul ki. Másfelôl, visszautalva Lenski (1966) gondolatmenetére, ahol a funkcionális elv az elosztás elsô törvénye volt, s a hatalmi helyzetbôl következô kiváltságok jelentették az elosztás második törvényét, azt mondhatjuk, hogy napjaink társadalmában, amely gazdaságilag globalizálódik, politikailag a plurális demokrácia alapelvei szerint mûködik, a hatalom is sok esetben a piacon keresztül szerez érvényt az akaratának.
Az említett kettôs erôtér másik összetevôje a jóléti állam, amely nagymértékben a társadalmi stabilitás záloga, s természetesen jelentôs szerepet vállal a társadalmi többlet újraelosztásában. Nem részletezzük itt a jóléti állam társadalomtörténetileg különbözô módon kifejlôdött típusait (vö. Esping-Andersen 1990), ahol vagy az átfogó és erôsen állami jellegû szociális gondoskodás elve, vagy a korporatív és etatista módon szervezett, a családokra is építô gondoskodás elve, vagy a célzott támogatások és piaci biztosítás liberális elve dominál. Ezek a jóléti rezsimek különbözô mértékben – értékrendszerét tekintve a szociáldemokrata jóléti állam nyilván a leginkább, s a liberális jóléti állam nyilván a legkevésbé – a meritokrácia érvényesülése ellen hatnak, hiszen az állami redisztribúció során a javak elosztása jelentôs mértékben nem teljesítmény alapon, nem a képességek és az erôfeszítés mértéke szerinti történik11.
Funkcionális értelemben persze mondhatjuk, hogy a jóléti állam nagyon fontos szerepet tölt be, mind a társadalom stabilitása, mind mûködése, mind legitimációja szempontjából. Valójában ez a legtermészetesebb képlet, összhangban azzal a felfogással miszerint a modern piacgazdaságokban a piac (vagyis a piaci teljesítmény) teremt társadalmi különbségeket, alapozza meg a szûkösen rendelkezésre álló javakból való részesedés egyenlôtlenségeit12, s az állami redisztribúció feladata ezeket csökkenteni (vö. Manchin–Szelényi 1990 [1987], illetve Szelényi–Kostello 1996). Ebben az értelemben a jóléti állam kifejlôdése szükségszerûen abba az irányba hat, hogy a klasszikus értelemben vett meritokrácia ne egyetlen meghatározó társadalomszervezô mechanizmusként legyen jelen napjainkban.
Végezetül még egy, az elmúlt két-három évtizedben egyre jelentôsebb szerepet játszó, elméletileg és empirikusan is eltérô megközelítésrôl kell említést tenni. Ez a társadalom strukturális folyamatainak vizsgálatára irányuló kapcsolathálózati elemzés, amely szintén kikezdi a meritokrácia elvének érvényességét. Nem tartozik a jelen munka illetékességi körébe, hogy részletesen ismertesse ennek az akár új paradigmának is nevezhetô (Tardos 1995) irányzatnak a kutatásait. De például Lin (1990) arra hívja fel a figyelmet, hogy a státusmegszerzés folyamatában jelentôs az egyének közti társadalmi interakciók szerepe; az emberek – származásuktól függôen (is) eltérô – erôforrásaikat cselekedeteikben realizálják, amelyek lehetnek instrumentálisak vagy expresszívek, s a szûkösen rendelkezésre álló és értékes javak és források megszerzésére, illetve megtartására irányulnak. A cselekvés, illetve az interakciók során lényeges a szerepük az úgynevezett erôs, illetve gyenge kötéseknek (kapcsolatoknak). Az utóbbiak egyes kutatások szerint hasznosabbak lehetnek a kedvezô pozíciók elérésért folytatott versenyben (Granovetter 1973; 1974), bár újabb kutatások vitatják ezt a tételt, illetve korlátozzák az érvényességét a magas társadalmi helyzetû pozíciók megszerzésére.
A kapcsolathálózati elemzés mindenképp arra hívja fel a figyelmet, hogy a kiváltságos társadalmi pozíciók megtartásához, illetve kedvezményezett, a szûkösen rendelkezésre álló javakból nagyobb részt biztosító pozíciók eléréséhez a modern társadalmakban a képességeken és az erôfeszítésen túlmenôen egyre nagyobb szükség van megfelelô kapcsolatokra is. A hagyományos társadalmimobilitás-kutatásokról szólva Breiger (1990) kiemeli, hogy a státusmegszerzési modellek legfontosabb empirikus eredménye az iskola meghatározó közvetítô szerepére vonatkozott, miközben a mobilitás strukturális elemzése a társadalmi kapcsolatok fontosságára hívta fel a figyelmet. Ezzel kapcsolatban a meritokratikus kiválasztás mechanizmusára az jelenti az igazi veszélyt, ha az iskola elveszíti azt a jelzô (signaling) funkcióját (vagy ennek a funkciónak az érvénye és megbízhatósága csökken a társadalomban), amelynek alapján a végzettség hosszú idôn keresztül a meghatározott tudás, képességek, erôfeszítés megtestesítôje volt13.
Mindentôl függetlenül a kapcsolatokkal összefüggésben lehetne természetesen azt mondani, hogy azok kiépítése és megfelelô hasznosítása, sôt egyáltalán ezek fontosságának felismerése részét képezi a képességeknek, valamint hogy mindez erôfeszítést is igényel. Eszerint viszont az egész jelenséget úgy kellene értékelni, hogy a klasszikus meritokráciaelv történetileg ebbôl a szempontból is átalakulóban van. Ezen átalakulás során a patrónus rendszer – Goldthorpe (1996) érvelésével ellentétben – már nincs szükségszerû és alapvetô elvi ellentmondásban a meritokrácia szellemével, hiszen akár például a nagy idô- és energiaráfordítással kiépített klientúra, mint a kapcsolathálózatok mûködésének és érvényesülésének egyik formája, is tekinthetô teljesítménynek14.

A meritokrácia esélyei Magyarországon

A tanulmány ezen fejezetének valószínûleg olyan társadalomtörténeti, illetve kultúrtörténeti áttekintéssel kellene indulnia, amely kitérne arra, hogy Magyarországon a teljesítményelv esetleg nem olyan lényeges része a társadalom értékrendszerének, mint az angolszász országokban, különösen Amerikában, ahol a „self-made man” valószínûleg mind a mai napig létezô, kulturálisan beágyazott eszménykép. Avagy hogy a teljesítményelv nem lehet olyan meghatározó egy alapvetôen katolikus társadalomban, mint Magyarország, szemben az olyan társadalmakkal, ahol a vallási tradíciók alapján a protestáns etika nagyobb szerepet játszhat. Valójában azonban nem rendelkezünk megfelelô empirikus kutatási anyaggal, melynek alapján az ilyen vagy ehhez hasonló állításokat megbízhatóan igazolni vagy cáfolni lehetne.
Az értékrendszer vonatkozásában nyilvánvalóan Hankiss és munkatársai (1982) alapvetô kutatásaihoz fordulhatunk. Ez az elemzés éppenséggel a magyar és amerikai értékrend összehasonlítását végezte el a hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére vonatkozóan, de ebbôl csak áttételes következtetésekre juthatunk. Az általuk alkalmazott Rokeach-értékteszt második, az eszközértékekre vonatkozó sorozatában tizennyolc érték között ott szerepelnek explicit módon a Young-féle egyenlet változói is: értelmes (intellectual) és törekvô (ambitious). Alapszinten ebbôl kiderült, hogy az „értelmes” Magyarországon, a „törekvô” Amerikában fontosabb érték (i. m. 37–38). A szerzôk az egyes értékek egyedi vizsgálatán túlmenôen különféle többváltozós elemzési eljárásokat alkalmaztak a két ország értékrendjének tipizálására, a különbségek feltárására. Az intelligencia és az ambíció egyik országban sem kapcsolódott szorosan egymáshoz, a törekvés Magyarországon inkább az anyagi boldogulásra irányuló, Amerikában inkább egy pragmatikus értékszemlélet része volt. A magyar társadalom értékrendjére kevésbé tûnt jellemzônek a pragmatizmus, a racionalitás. Nálunk a törekvés hagyományosabb értékekhez – családi biztonság, anyagi jólét – kapcsolódott, miközben Amerikában olyan modernebb és individuálisabb értékekhez, mint a hatékonyság, önállóság (i. m. 260)15.  Összességében a kutatók maguk sem értelmezték eredményeiket a meritokrácia nézôpontjából. Az értékrend mögött inkább a hazai modernizációs folyamat sajátosságait, megkésettségét, ellentmondásait keresték, amelybe áttételesen biztos bele lehet látni a teljesítményelv meglétét vagy akár inkább a hiányát is.
Az 1990-es években elvégzett további kutatások szerint Magyarországon inkább a célértékek, s kevésbé az eszközértékek változtak meg. Az értékrend egészét a folytonosság és megszakítottság kettôssége jellemzi, az 1990 és 1998 közötti felvételek szerint kimutatható bizonyos szakadás a szocialista idôszakhoz képest, de az évtized második felében a visszatérés jelei is mutatkoztak. A számunkra itt érdekes értékek szempontjából a magyar értékrendszer magas intellektuális foka fennmaradt, az „értelmes” érték fontossága elôbb növekedett 1993-ig, majd visszatért egy korábbi szintre. A „törekvés”-érték fontossága nagyjából változatlan maradt az 1990-es évek során (Füstös–Szakolczai 1994; 1999). De ezek az adatok sem bizonyítanak semmit azzal kapcsolatban, hogy a magyar társadalom értékrendje meritokratikusabb lett a rendszerváltozás után, vagy sem.
Nem vagyunk sokkal jobb helyzetben akkor sem, ha a meritokrácia hazai jelenlétével összefüggésben más természetû empirikus bizonyítékokat keresünk. Nem készültek olyan kutatások, amelyek megfelelô méréseket tartalmaznának mind a családi háttérre, mind a képességekre vagy az ambíciókra vonatkozóan, s amelyek alapján vizsgálható lenne a meritokratikus egyenlet érvényessége Magyarországon. Ha viszont beérjük a fentebbiekben bemutatott redukált modellel, amelyben a származás, az iskolázottság, s az elért társadalmi helyzet szerepelnek, akkor lehetôség nyílik arra, hogy egy összefoglaló, a korábbi általános feltételezést cáfoló megállapítást tegyünk. Eszerint nemzetközi összehasonlításban Magyarország, több más volt szocialista országgal együtt, ahol hasonló adatok elérhetôek, meritokratikusabbnak mutatkozott a szocializmus évtizedeiben, mint számos fejlett tôkés ország. Vagyis a magyar adatok szerint az iskola hatása relatíve nagyobb volt a társadalmi helyzetre, mint más országokban16.
Mégsem biztos azonban, hogy ezt a kutatási eredményt a meritokrácia érvényesüléseként értelmezhetjük. Egyfelôl, ha azt nézzük, hogy az iskola milyen hatással volt a társadalmi mobilitás esélyére, akkor a magyar adatok hosszú távú elemzése azt mutatta, hogy ez a hatás a történeti idôben elôbb növekedett, majd pedig csökkent (Luijkx et al. 1995). Másrészt, s talán ez a lényegesebb kérdés, az iskola és a társadalmi helyzet kapcsolatának vizsgálatakor nem állhatunk meg a statisztikai összefüggések szintjén. Itt valójában az iskolarendszer és a munkaerôpiac intézményi kapcsolatáról van szó. Anélkül, hogy ennek a bonyolult összefüggésrendszernek itt a részleteibe mennénk, a meritokrácia nézôpontjából csak annyit jegyzünk meg, hogy adott iskolai végzettségekkel rendelkezô pályakezdôk a tervgazdálkodás körülményei között eléggé pontosan meghatározott állásokhoz juthattak, különösen a szocialista idôszak elsô felében. Tehát az iskola és az elért társadalmi helyzet szoros kapcsolata nem feltétlen jelzi a meritokratikus értékrend érvényesülését Magyarországon (sem), hanem inkább egy, a politika által vezérelt gazdasági rend sajátos logikájának érvényesülésérôl lehetne beszélni.
Egy meritokratikus értékrend jelenlétét, elfogadottá válását inkább éppenséggel gátolta Magyarországon a szocialista társadalmi berendezkedés. Az egykori Szovjetunióról szólva Bell (1974, 104) is ellentmondásosnak látja azt az „új meritokráciát”, amely a képzés bôvülése és demokratizálódása révén alakult ki. Nyilvánvaló, hogy az a politikai-ideológiai törekvés, amely „a volt uralkodó osztály mûveltségi monopóliumának” felszámolását tûzte ki célul, s ennek érdekében Magyarországon 1950 és az 1960-as évek közepe között egy beiskolázási nomenklatúrarendszert mûködtetett, nem meritokratikus alapon szelektált. Itt, legalábbis elvben, egy szigorúan származás szerinti kiválasztódás mûködött, az úgynevezett munkás-paraszt családi háttér privilegizálásával s a burzsoá, kulák stb. családi háttér diszkriminálásával. Ezen a tényen keveset változtat, hogy a rendszer nem mûködött jól és hatékonyan, s valójában kevés fiatal iskolai pályafutása szenvedett végleges törést akár az ötvenes években is. De a fizikai származást jelölô „F” betû a név mellett az osztálynaplóban azért számított például a felsôfokú továbbtanulás során, s még a hetvenes években vagy a nyolcvanas évek elején is elônyben részesítették a fizikai származásúakat a felvételi vizsgák során (Fényes–Vedres 1999). A beiskolázással és továbbtanulással kapcsolatos nomenklatúrarendszer bizonyos fokú „elszabotálását”, a munkásszármazású hallgatók 50 százalékos arányára vonatkozó felvételi statisztikák kozmetikázását pedig egyáltalán nem biztos, hogy egy meritokratikus értékrend megnyilvánulásaként értékelhetjük. S akkor még nem szóltunk arról a sajátos „meritokráciáról”, hogy a szülôk politikai „érdemei”, bizonyos kitüntetések birtoklása biztosította a gyerek helyét a felsôoktatásban.
Az érvényesülés, a késôbbi szakmai karrier útjait tekintve a politikai megbízhatóság, a párttagság szintén kevéssé minôsülnek meritokratikus kiválasztási feltételnek a fogalom klasszikus értelmében. Nem kevés cinizmussal lehetne csak úgy érvelni, hogy adott történelmi körülmények között a politikai megbízhatóság lehet érdem, hogy meghatározott funkcionális szükségszerûségek, illetve a társadalom stabilitása szempontjából ezek a kiválasztási mechanizmusok megfelelôek voltak. Mindenesetre Parkin is (1979, 59) a kommunista párttagságot olyan „tulajdonnak” tekintette, amely birtokosát kiváltságokhoz juttatta. De ez egyúttal éppenséggel a társadalom bezáródásának is egyik útja volt, ahol nem a társadalom funkcionális szükségleteit követô „megfelelô embert a megfelelô helyre” elv jutott érvényre.
A szocializmus évtizedeinek második felében némiképp csökkent a fizikai származás vagy a párttagság s az ezekhez „hozzárendelt” politikai megbízhatóság szerepe a kiválasztásban, s helyükre a hetvenes és nyolcvanas években egyre inkább a formális és szakmai iskolázottság lépett. (Ezt adatszerûen is dokumentálja Gazsó [1990], illetve Kisdi és Kulcsár [1991]). A gazdasági vezetôk professzionalizációjának hullámzása különösen érzékletes példával szolgál az egész folyamatra. A két világháború közötti fokozódó szakszerûséget lerombolta az államosítás és a szocialista munkás-igazgatók rendszere. A politikai lojalitásra épülô kiválasztás csak lassan adta vissza a helyét újra a szaktudásnak, „a gazdasági vezetôk képzettségi színvonala a hetvenes–nyolcvanas években érte el a harmincas évekbeli szintet” (Lengyel 1994, 12). Valójában azonban ekkor már elsôsorban egy, az 1990-es éveket részben megelôzô generációváltásnak, illetve az ezt lehetôvé tevô, a szocialista országok közül a leginkább Magyarországra jellemzô liberalizálódásnak és demokratizálódásnak lehettünk tanúi, s mindez legfeljebb áttételesen tekinthetô a meritokrácia térnyerésének – fôleg a közgondolkodást tekintve.
Lényeges elem ebben a vonatkozásban, hogy ezek a gazdasági vezetôk, miközben már nemcsak politikai, hanem szakmai végzettséggel kellett rendelkezniük, s miközben már nem feltétlen kellett párttagnak lenniük, csak akkor lehettek igazán sikeresek, ha megfelelô politikai kapcsolataik voltak. Összhangban azzal, ahogy a hetvenes évektôl kezdôdôen a gazdasági döntéshozatal központosított rendszere (is) felpuhult, s a tervszámokra épülô tervlebontást felváltotta a tervalku, ezek a kapcsolatok mind szükségesebbé és fontosabbá váltak a vezetôk számára az általuk vezetett gazdasági szervezetek jó mûködtetése érdekében (vö. Csanádi 1995).
A kapcsolathálózati paradigma nyilván nemcsak a gazdasági vezetôk, hanem a társadalom sok más tagja, egyének és családok esetében érvényes megközelítést kínál az egyenlôtlenségek, a strukturális mechanizmusok vizsgálatára Magyarországon is. Számos hazai kutatás szolgál ehhez empirikus adalékokkal, mint például Angelusz és Tardos (1991) átfogó vizsgálata a kulturális-interakciókos rétegzôdés sajátosságairól, illetve újabb kutatásuk a kapcsolathálózati erôforrásokról (Angelusz–Tardos 1998); Utasi Ágnes több tanulmánya, s azok az írások, amelyek az általa szerkesztett kötetben (Utasi 1991) szerepelnek; Sik Endre (1984; 1988) elemzései a háztartások gazdasági kapcsolatairól stb. A szorosabban vett státusmegszerzési, illetve mobilitási kutatások azonban nemcsak a klasszikus meritokratikus egyenlet ellenôrzését nem végezték el, amikor nem gyûjtöttek olyan adatokat, amelyek kitértek volna a képességek és a törekvés mérésére, hanem adósak azzal is, hogy a kapcsolathálózati elemzés lehetôségeit, méréseit, modelljeit beépítsék az álláskeresésre, pályakezdésre, illetve az életpálya további alakulására vonatkozó elemzésekbe17.  Kivételnek tekinthetô Bartus (2001) friss kutatása, amely szakközépiskolát végzett, tovább nem tanuló diákok egy szûkebb, Budapestre és néhány nagyvárosra koncentrálódó mintáján vizsgálta a formális és informális álláskeresés, a kapcsolatok hatását az elhelyezkedés valószínûségére, a jobb állás esélyére, valamint az elért keresetre. De megfelelôen komplex és nagyobb mintára kiterjedô átfogó adatok hiányában mégis azt mondhatjuk, hogy az olyan nagy formátumú versengô hipotézisek, mint hogy a meritokráciaelv vagy a jó társadalmi kapcsolatok számítanak jobban a szûkösen rendelkezésre álló javakból többet juttató pozíciók elérésekor, nem lehet egyértelmûen tesztelni18.
Fentebb az állítottuk, hogy a szocializmus ideológiája kezdetben határozottan nem kedvezett a meritokratikus kiválasztás érvényesülésének, de ez a helyzet a késôbbiekben javult, amennyiben csökkent a hozzárendelés szerepe, s növekedett az iskolai teljesítmény értéke. Mindezzel kapcsolatban a rendszerváltást követô idôszakra vonatkozóan nemcsak szociológiai kutatásokat idézhetünk, amelyek tükrében egyébként ellentmondásos kép rajzolódik ki. A meritokratikus elv érvényesülését ellenôrzô vizsgálatnak tekinthetô, amikor a közgazdaságtanban a humántôke-befektetések megtérülését vizsgálják. Ennek kapcsán hivatkozhatunk arra a kutatási eredményre, miszerint vállalati alkalmazotti körben az 1990-es években a magasabb iskolai végzettség a korábbi éveknél magasabb kereseti megtérüléshez vezetett (Köllô 2000). Ezen az alapon, amennyiben a magas végzettséget érdemnek, de legalábbis a kompetencia mutatójának tekintjük, a továbbtanulást teljesítményként, illetve erôfeszítésként értékeljük, akkor a meritokrácia erôsödésérôl lehet beszélni. Ehhez járult, hogy a nemek szerinti kereseti különbségek a rendszerváltozást követôen, az 1990-es évek elsô felében csökkentek, tehát kisebbedett egy jellegzetes hozzárendelésen alapuló tényezô szerepe. Ebben ugyan számos strukturális tényezô is szerepet játszott (például a keresô nôk javuló összetétele, a foglalkoztatott nôk nagyobb aránya a magasabb bérszínvonalú régiókban), de a felsôfokú végzettség bérhozama legalábbis az 1990-es évek elsô felében a nôknél jobban emelkedett, mint a férfiaknál (Galasi 2001).
A magyarországi helyzetet tárgyalva érdemes visszautalni arra a gondolatra, hogy a meritokrácia térnyerése történeti fejlôdésében a patrónus rendszer, a korrupció csökkenésével kapcsolódik össze. Ebben a vonatkozásban a politikatudományi elemzések alapján egy kevésbé kedvezô tendencia rajzolódik ki. Nyilván itt sem lehet véglegesen lezárt kutatásokról beszélni, különösen nem a mérését és mértékét tekintve is erôsen vitatott korrupció esetében. (A politikai publicisztika és a közvélemény persze a korrupciót nagymértékûnek tekinti.) A patrónus rendszer esetében a politikatudományi írások egy jelentôs vonulata foglalkozik azzal, ahogy a különbözô pártok és kormányok kiépítették, kedvezményekkel és kiváltságokkal megnyerve kialakították klientúrájukat. (Elsôsorban talán Szalai Erzsébet munkáira lehet utalni, a legfrissebb: Szalai 1999.) Amennyiben a többszempontú és -irányú klientúra képzôdése egy valóságos és bizonyítottnak tekinthetô folyamat, amely az 1990-es években esetleg szintén erôsödött, akkor itt a meritokráciaelv sérülésérôl van szó. (Kivéve, ha – amint ennek lehetôségére már utaltunk – teljesítményként értékeljük a klientúra kiépítését.) Márpedig a folyamat joggal valószínûsíthetô Czakó és Sik (1994; 1995) elemzései alapján. Jóllehet nem a klientúra, hanem a hálózati tôke fogalmát használva, a szerzôk kimutatják, hogyan folytak s hogyan fokozódtak ezek az „intenzív játszmák” a szocializmus klasszikus, illetve késôi (reform) szakaszában, majd a „pre-posztkommunizmus” idején s végül a rendszerváltás után, amikorra áthatották mind a politika, mind az igazgatás, mind a gazdaság szféráit. Egy frissebb tanulmányában pedig Sik (2001) a magyar társadalomról mint „kapcsolatérzékeny kultúráról” ír, s az ott bemutatott útfüggô kapcsolatérzékenység kínál egy olyan olvasatot, miszerint nálunk a hagyományos teljesítmény alapú meritokrácia érvényre jutásának kulturális okokból kisebb az esélye, mint más kapcsolatérzéketlenebb társadalmakban.
A meritokrácia nézôpontjából ugyanakkor valószínû, hogy a rendszerváltást követôen a kapcsolathálózat és a klientúra nem úgy szervezôdött ismeretségek, politikai megbízhatóság s egyéb külsô ismérveken alapuló minôsítések szerint, ahogy az a szocializmus idején történt. Most már jóval kevésbé lehet szó a képzettség és szakértelem teljes háttérbe szorításáról, sôt a pártok és kormányzati szervek kifejezetten törekszenek ezek hasznosítására politikai céljaik és érdekeik érvényesítése során (vö. Csizmadia 1998). Magyarországon mostanra olyan mértékben halmozódott fel megfelelônek tekinthetô tudás és szakértelem, hogy lehetôség van közel egyforma felkészültségû emberek, szervezetek, intézmények közül azok kiválasztására, akik adott politikai céloknak vagy érdekeknek megfelelôbbek. A meritokrácia tehát „csak” akkor és annyiban sérül, ha az ilyen kiválasztási folyamatban nem a legmegfelelôbb ember (szervezet, intézmény), hanem csak a „második legjobb, de hozzánk közelebb álló” jut egy kedvezményezett pozícióba. Nincsenek pontos információink arról, hogy ez milyen gyakori jelenség, (a politikai publicisztika és a közvélemény persze ezt is gyakorinak tartja). Ennél még nehezebben dönthetô el – a kompetencia mérésére, megítélésére vonatkozó nagyfokú bizonytalanság miatt –, hogy az esetleges „második” (vagy „harmadik”?) mennyire marad el az „elsôtôl”, van-e köztük valójában különbség. Összességében mindenesetre az ilyen jelenségek olyan társadalmi klímához vezetnek, amely nem egyezik meg a meritokratikus társadalomszervezôdési mechanizmus elveivel. Ráadásul a kapcsolatok szerepe a kiválasztásban feltehetôen nemcsak a politika vagy a gazdaság felsô szintjein van jelen, hanem mindenfajta pozíció betöltésére hatással van, és befolyásolja a teljesítmények értékelését az elosztás és jutalmazás esetében is.
Végezetül a jóléti állam hazai szerepérôl kell szót ejteni. A gondoskodó állam eszméje Magyarországon is befolyásolja a teljesítményelv és a meritokratikus értékrendszer esélyeit. Esping-Andersen (1990) tipológiáját alapul véve a szocialista idôszak jóléti rendszere ahhoz a skandináv modellhez állt a legközelebb, amelyet meghatározó mértékû állami szerepvállalás és alanyi jogosultság jellemzett. A szocializmus évtizedei alatt a társadalom többsége olyan állami gondoskodásban részesült, amely nem kívánt meg különösebb erôfeszítést az emberektôl. Ez azt jelenti, hogy nálunk az állami redisztribúció olyan módjai és gyakorlata váltak hagyományossá, amelyek jelentôs mértékben keresztbe metszik a teljesítmény, illetve érdem szerinti elosztás és javadalmazás gyakorlatát. Az elôzô alfejezetben utaltunk a teljesítmény szerinti, illetve a redisztributív elosztás és javadalmazás kettôsségére, tehát itt nem magyar sajátosságról van szó. Ennek a képletnek viszont a megvalósulási módja lehet olyan, amely társadalmanként és történetileg változó, s ebben az értelemben sajátos. Magyarország esetében figyelembe kell venni, hogy a szocializmus évtizedei során az állami gondoskodás egy olyan társadalmi közegben valósult meg, ahol a társadalmi egyenlôség a hivatalos ideológia által támogatott érték volt. Ezt éppúgy lehetett esélyegyenlôségként értelmezni, mint egy nivelláló, egyenlôsítô, a társadalom minden tagjának mindenbôl ugyanannyit juttató elosztási gyakorlatot megalapozó eszmét. Míg az egyenlôség elôbbi felfogása nem, az utóbbi felfogása viszont alapvetôen szemben áll a teljesítményelv értékrendjével.
Természetesen nem tudjuk adatszerûen dokumentálni, hogy az állami redisztribúció milyen mértékben került szembe a meritokratikus eleven alapuló elosztással és jutalmazással, miközben ez a gyakorlat két vonatkozásban is valószínûleg jelen volt. Az egyikrôl már esett szó: az állami elosztás és jutalmazás jelentôs részben nálunk is olyan alapon történt, ahol a megfelelô származás és a politikai megbízhatóság volt az érdem. Másfelôl az egyenlôség elvét követô újraelosztás a tényleges képességek és erôfeszítés eredményeképpen kialakult különbségeket is nivellálta. Míg az elôbbi jelenség már a szocializmus késôi szakaszában sem volt meghatározó, az utóbbi valószínûleg túlélte a rendszerváltást, s az 1990-es években is jelen van, s befolyásolja azt a társadalmi klímát, amelyben a különféle teljesítmények érdemmé válhatnak.
A teljesítményelv érvényesülését tekintve az értékpreferenciák függvényében két szempontból is kialakulhatnak különbözô, a javadalmazás mértékére és hogyanjára vonatkozó feszültségek. Egyfelôl a teljesítmény szerinti differenciálás és az egyenlôségeszmény kerülhetnek szembe egymással. Másfelôl a teljesítmény szerinti, illetve a szociális alapú differenciálás mentén alakulhatnak ki különbségek. Ami az egyenlôséget illeti, Füstös és Szakolczai (1994; 1999) korábban már idézett kutatásai szerint a Rokeach-teszt alapján az egyenlôség mint célérték valamelyest veszített fontosságából az emberek szemében az 1990-es évekre az 1970-es évek végéhez képest. Ennél differenciáltabb képet mutat az a korábban már szintén említett Tárki-kutatás, ahol 2000 júniusában egy másik ellentétpárról is véleményt mondtak a kérdezettek: „A jövedelmeknek egyenlôbbeknek kellene lenniük”, illetve „Az egyéni teljesítményeket anyagilag jobban meg kellene becsülni”. Ezek az állítások is egy tízfokú skála két végpontján szerepeltek, ahol egyenlôbb jövedelmekre szavazott a válaszolók majd 30 százaléka (a skála 1–3-as értékei), illetve a nagyobb mértékû teljesítmény szerinti differenciálást választotta közel 40 százalék (a skála 8–10-es értékei) (érvényes esetszám: 1448). Eszerint a magyarok erôteljesen megosztottak az egyenlôségelv, illetve a teljesítményelv preferálása tekintetében.
Nem tudjuk, hogy a munkáltatók milyen elveket követnek, amikor bérajánlatot tesznek a munkavállalóknak, illetve hogy milyen szempontok alapján differenciálnak a bérek megállapításakor, növelik jobban vagy kevésbé különbözô dolgozók fizetését. Az ISSP 1999-es „Társadalmi egyenlôtlenség” címû kutatásában mindenesetre arról kellett az embereknek véleményt mondani, hogy a munkabérek megállapításánál milyen mértékben kell figyelembe venni teljesítmény jellegû, illetve szociális szempontokat19.  A válaszolók (érvényes esetszám 1100 és 1200 között) döntô többsége szerint (80 százalék az ötfokú skála két felsô fokán) a munkabéreknek azon kell múlniuk, hogy milyen jól végzi a munkáját, és milyen keményen dogozik valaki. Ennél kevesebben, minden második válaszoló (50 százalék az ötfokú skála két felsô fokán) vélte, hogy az iskolázottság fontos a keresetek megállapításakor. S nem sokkal kevesebben (40 százalék körül az ötfokú skála két felsô fokán) gondolták úgy, hogy a munkabérek esetében fontos szempont a család nagysága, az eltartott gyerekek száma (is). Az emberek nem egymást kizáró módon választhattak a különbözô szempontok között, a kérdés nem úgy hangzott, hogy inkább a teljesítmény minôsége, vagy inkább a szociális rászorultság a fontosabb. Bár a mérés ilyen szempontból nem pontos, mégis úgy tûnik, hogy a képességek és a törekvés különbségei valamivel inkább tekinthetôk legitimnek különbözô mértékû bérek megállapításakor, mint a szociális szempontok.

(Részben) szubjektív zárógondolat

A meritokráciára vonatkozó szakirodalmi áttekintés célja a tanulmányban az volt, hogy egy nagyon általános elméleti keretrendszert teremtsen azon empirikusan is gyakorta vizsgált mechanizmusok kutatása számára, amelyek a társadalmi mobilitás folyamatában az iskolai egyenlôtlenségek alakulásakor és az iskolai befektetések megtérülésekor hatnak és mûködnek. Emellett kísérletet tettünk arra is, hogy áttekintsük a fogalmat érvényességének, illetve esélyének történeti változása szempontjából, általánosságban, illetve Magyarországon. A címben szereplô kérdésre: Miért (nem) meritokratikusak a modern társadalmak?, nem tudunk ezen a ponton egyértelmû és tömör választ adni, hiszen az egész tanulmány egy erre vonatkozó válaszkísérletként értelmezhetô. Fôleg az a kérdés természetesen, mi történjen a címben szereplô zárójeles kifejezéssel. Végül is (inkább) meritokratikusak, vagy (inkább) nem azok a modern társadalmak? Erre a kérdésre sem lehet egyértelmû igennel vagy nemmel válaszolni. A tanulmány utolsó bekezdéseinek stílusát követve azt mondhatnánk, hogy itt a felsorakoztatott hivatkozások, érvek és ellenérvek ellenére is nagymértékben mindenki maga, saját értékei, attitûdjei, a szakirodalom sajátos olvasata alapján adhatja meg a választ. Mondjuk egy tízfokú skálán, valahogy így:
 
A modern társadalmak meriokratikusak
 

A magyar társadalom meriokratikus





-×-




2 3 4 5 6 7 8 9 10
A modern társadalmak meriokratikusak

A magyar társadalom nem meriokratikus


Jegyzetek

1 Ez a tanulmány a benne felvetett elméleti kérdések és a szakirodalmi áttekintés szempontjából részét képezi a szerzô készülô akadémiai doktori disszertációjának. Jelen formájában ugyanakkor olyan, a mai magyar társadalomra vonatkozó empirikus eredményeket is tartalmaz, amelyek elsôsorban azzal a céllal kerültek bele, hogy az írásmû önmagában is önálló és kerek egész legyen. A tanulmány megírása idején a szerzô az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság ösztöndíjasa volt, amiért köszönetét fejezi ki az ARTT kuratóriumának.
2 A társadalmi igazságosság fogalmát a jelen kontextusban nem fogjuk teljes körûen, történeti fejlôdésében, különbözô irányzatai közti vitákra kiterjedôen tárgyalni. Erre vonatkozóan lásd például Ludassy (1989), Tóth (1991), Örkény (1997). Az igazságosság itt leginkább abban az értelemben szerepel, hogy mi minôsül legitimnek, elfogadhatónak a társadalom ítélete szerint.
3 Az érdem kifejezés a merit terminológia megfelelôje. A meritokratikus, érdemeken alapuló társadalom alatt napjainkban azt értik, hogy az egyén társadalmi helyzete és elôrejutása a tehetségén, szorgalmán, tudásán, egyszóval a teljesítményén múlik.
4 A téma klasszikusa, Young (1975, 94) [1958] a meritokrácia koncepcióját egyetlen egyenletbe sûríti, miszerint: I + E = M, vagyis intelligencia + erôfeszítés (effort) = merit (érdem). A tanulmány ezt követô mondata aláhúzza a két komponens kapcsolatát: The lazy genius is not one. (A lusta zseni nem az.) Goldthorpe (1996, 258) olvasatában ez a mondat ad morális tartalmat az egész meritokratikus koncepciónak, ezzel legitimálva azt.
5 Hasonló etimológiai különbségtétel, de másfajta játék a szavakkal, ha megkülönböztetjük a tisztelet (respect) és az elismerés (praise) fogalmakat. Ezt teszi Runciman (1970, 204), aki szerint mindenki tiszteletet érdemel, de elismerést csak meritokratikus alapon lehet kivívni. Annak okán egyébként, hogy a téma fô vonalától ne térjünk el, itt nyilvánvalóan elvágunk egy gondolatmenetet, amely a hatalom legitimációjának kérdéséhez vinne. A meritokrácia fogalmi körében maradva érdemes viszont megemlíteni, hogy Bell (1974, 453) szerint (is) különbséget kell tenni hatalom (power) és tekintély (authority) között. A meritokratikus kiválasztás és elôrejutás tekintélyt eredményez, s éppen azok fognak hatalomra törekedni, akik nélkülözik ezt a tekintélyt.
6 Az egyik idevágó gyakori hivatkozás a pszichológia kontextusában a teljesítménymotivációra irányul (például McClelland 1961).
7 Herrnstein egy korábbi, Jensen által elvégzett elemzés alapján vonta le ezt a következtetést. Jensen (1969) számításai szerint az IQ 80 százalékban öröklött, s 20 százalékban környezeti tényezôk következménye, vagyis az IQ-pontok szórását 80 százalékban olyan más tényezôk magyarázták, amelyek örökletesek. A szerzô ebben a hírhedt és vitatott tanulmányában állítja azt is, hogy az amerikai feketék alacsonyabb intelligenciaszintje szintén örökletes tényezôkkel magyarázható. (Érdemes egyébként megjegyezni, hogy Hebb (1975: 188) bírálja az olyan kijelentéseket, mint hogy „az intelligencia 80 százalékban az öröklôdés és 20 százalékban a környezet által determinált”. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a két hatás összeadódik, s együtt eredményez 100 százalékot. Szerinte ezzel szemben a két tényezô szerepe valójában kölcsönhatásukban (interakciójukban) ragadható meg, tehát „összeszorzódva” fejtik ki együttes hatásukat.)
8 „Az általános következtetés, amelyre ezek az eredmények mutatnak, az, hogy az amerikai foglalkozási szerkezetet nagymértékben a cselekvés és teljesítmény (performance and achievement) univerzális feltételei kormányozzák, a faj hatásának jelentôs kivételével” (Blau–Duncan 1967, 241).  Érdekes módon Bell (1974) is elsôsorban abban az összefüggésben hivatkozik Blau és Duncan munkájára, hogy a diszkrimináció jelen van az amerikai társadalomban.
9 A hosszabb idôtávra vonatkozó elemzésekben gyakran fordul elô, hogy a származás hatása a társadalmi helyzetre átmenetileg csökken ugyan, de aztán újra növekedést mutat, összhangban Sorokin (1964) „trend nélküli fluktuáció”-tételével.
10 Tudományos viták kapcsán szerencsés esetekben elôfordul, hogy különbözô kutatók ugyanazt az adatbázist elemzik. A meritokrácia érvényesülésének vizsgálatára vonatkozó egyik legjobb adatbázis az angol National Child Development Study (NCDS). Ebben a panel-kutatásban az 1958. március 3. és 9. között született összes (mintegy 17 500) csecsemô szerepel, akiknek akkor megkérdezték a szüleit. Újabb, részben a szülôkre, részben a gyerekekre vonatkozó adatfelvételre került sor a gyerekek 7, 11, 16, 23 és 33 éves korában. A társadalmi-demográfiai adatokon túlmenôen különbözô egészségügyi vizsgálatok és iskolai tesztek eredményei is rendelkezésre állnak, például 11 éves korukban felvettek egy General Ability Testet. Saunders (1997) ezeknek az adatoknak az elemzése alapján arra a megállapításra jutott, hogy Angliában a képességeken múlik a késôbbi társadalmi helyzet, tehát a társadalom alapvetôen meritokratikus. Breen és Goldthorpe (1999) viszont ugyanezeken az adatokon azt mutatta ki, hogy ugyanolyan státus eléréséhez hátrányosabb származási háttér esetén magasabb pontszámra volt szükség a képességteszten, mint egy jobb családból származó gyerek esetében. Más szóval, a jobb társadalmi helyzet rosszabb képességek esetén is relatíve magasabb társadalmi státust eredményezett. Szintén ezeken az adatokon Savage és Egerton (1997) is azt találták, hogy az osztály és a nemek szerinti különbségek jelentôsek a mobilitási esélyek szempontjából, még akkor is, ha figyelembe veszik az eltérô képességek hatását. A jobb vagy rosszabb képességek különbségei inkább a nôk, s kevésbé a férfiak mobilitási esélyeit befolyásolták.
11 Esping-Andersen (1999, 170–172) remek jellemzést ad a homo liberalismus, a homo familius és a homo socialdemocraticus beállítódásáról, értékeirôl, érzéseirôl a jóléti rendszerrel kapcsolatban, de ebbôl persze csak következtetni lehetne, hogy ezek az ideáltípusok miként gondolkodnak a meritokrácia helyességérôl vagy szükségességérôl a társadalomban.
12 Fentebb utaltunk rá, hogy a „piaci teljesítmény” kategóriája is ellentmondásba kerülhet a meritokratikus kiválasztás elvével, amennyiben a piac sem mindig és kizárólag a képességek és az erôfeszítés alapján szelektál és jutalmaz.
13 Ez a probléma központi helyet foglal el az iskolából a munkaerôpiacra való átmenet vizsgálatában. Minél kevésbé tölti be az iskola azt az elôrejelzô funkcióját, amelyeknek alapján egy munkaadó tudhatná, hogy egy adott képzettségû, adott iskolából kikerülô munkavállaló milyen humán tôkével rendelkezik, mit tükröz, hogy az adott végzettséget megszerezte (s minél költségesebb számára ennek az információnak a beszerzése), annál inkább múlik a kapcsolati tôkén az álláshoz jutás (vö. Rosenbaum et al. 1990).
14 Egy újabb tanulmány tükrében a társadalmi kapcsolatok valóban arra szolgálnak, hogy azok révén birtokosaik leküzdjék olyan hátrányaikat, amelyek alapvetôen hozzárendelésen alapulnak, mint a nemi vagy a faji diszkrimináció (Petersen–Saporta–Seidel 2000). Ez az elemzés kimutatja, hogy a kapcsolatokban meglévô egyenlôtlenségek figyelembe vétele statisztikailag valóban csökkenti, bizonyos tekintetben meg is szünteti a nemi, illetve faji különbségeket. Ugyanakkor a kapcsolatok, mint közbülsô változó valójában közvetíti az egyenlôtlenségeket, hiszen jelentôs mértékben összefügg az emberek faji hovatartozásával. Tehát végeredményben a társadalmi kapcsolatok nem (csak) az egyének képességein és erôfeszítésén múlnak.
15 Füstös és Szakolczai (1999, 58–59) összefoglalják a magyar és az amerikai értékrend különbségeit, s egyebek között ott is kiemelik az intellektuális értékek fontosságát, illetve a pragmatikus értékek hiányát Magyarországon a szocialista idôszakban. Ebbôl azonban nehéz lenne arra következtetni, hogyan viszonyultak a magyarok a meritokráciához.
16 Amikor az iskola relatív hatásáról beszélünk, ez alatt azt értjük, hogy a modellben szerepel a származás hatása is a társadalmi helyzetre, amely viszont Magyarországon kisebb volt. Valójában tehát a származás és a társadalmi helyzet közti kapcsolatot bontottuk két összetevôre, ahol az egyik összetevô, az iskola nálunk nagyobb súllyal volt jelen, a másik összetevô, a származás viszont kisebb súllyal volt jelen, mint más országokban (vö. például Kolosi–Peschar–Róbert 1986).
17 A hivatkozott Utasi-féle tanulmánykötetben szerepelt egy – szinte már általam is elfeledett – tanulmány, amely azt vizsgálta, hogy a szülôi támogatás mint közbülsô változó hogyan hat a gyerek foglalkozására, illetve lakáshelyzetére. Az alkalmazott útmodellekben, mind az iskoláztatásban, mind a lakásszerzésben való szülôi segítség szignifikánsnak mutatkozott, figyelembe véve a szülô iskolázottságát, illetve a családi anyagi hátteret is (Róbert 1991).
18 Messze nem teljes értékû bizonyíték, de valamit talán jelez ebben a vonatkozásban egy közvélemény-kutatási eredmény. A Tárki 2000 júniusában a következô ellentétpárral szembesítette egy országos véletlen minta kérdezetteit: „Hosszú távon a kemény munka feltétlen jobb élethez vezet”, vagy „A kemény munka nem mindig vezet jobb élethez, ez inkább szerencse és kapcsolatok kérdése”. Az állítások egy tízfokú skála két végpontján szerepeltek, ahol az elôbbi maximális választását az 1-es, az utóbbi teljes elfogadását a 10-es kód jelentették. A minta 15 százaléka választotta a skála 1–3-as értékeit, s több mint 50 százaléka a skála 8–10-es értékeit. Ezen belül majdcsak 30 százalék a 10-es értéket választotta a skálán (érvényes esetszám: 1457). Ez az eredmény azt mutatja, hogy az emberekben komoly kétségek vannak a meritokratikus egyenlet vagy legalábbis annak egyik eleme, az erôfeszítés hatékonyságát, eredményességét illetôen.
19 A kutatást az OTKA T29994. számú projektje támogatta.



23. szám tartalomjegyzéke


Irodalom

Angelusz R.–Kardos R. 1991. Hálózatok, stílusok, struktúrák. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet és Magyar Közvélemény-kutató Intézet.
Angelusz R.–Tardos R. 1998. A kapcsolathálózati erôforrások átrendezôdésének tendenciái a kilencvenes években. In Kolosi T.– Tóth I. Gy.–Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport, 1998. Budapest, Tárki.
Bartus T. 2001. Social Capital and Earning Inequalities. The Role of Informal Job Search on Hungary. Groningen: ICS Dissertation
Bell, D. 1974. The Coming of Post-Industrial Society. London, Heineman. [New York, 1973, Basic Books.]
Blau, P. M.–Duncan, O. D. 1967. The American Occupational Structure. New York, John Wiley and Sons Inc. [Részleteit magyarul lásd Róbert P. (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Breen, R.–Goldthorpe, J. H. 1999. Class Inequality and Meritocracy: A Critique of Saunders and an Alternative Analysis. British Journal of Sociology, 50. évf. 1. sz. 1–27.
Breen, R.–Goldthorpe, J. H. 2001. Class Mobility and Merit. The Experience of Two British Birth Cohorts. European Sociological Review, 17. évf. 2. sz. 81–101.
Breiger, R. L. 1990. Introduction: On the Structural Analysis of Social Mobility. In Breiger, R. L. (szerk.): Social Mobility and Social Structure. Cambridge, Cambridge University Press, 1–23.
Collins, R. 1979. The Credential Society. An Historical Sociology of Education and Stratification. New York, Academic Press, Inc.
Czakó Á.–Sik E. 1994. Hálózati tôke a posztkommunista Magyarországon. Mozgó Világ, 6. sz. 17–25.
Czakó Á.–Sik E. 1995. Hálózati tôke szerepe Magyarországon a rendszerváltás elôtt és után. 2000, 7. évf. 2. sz. 3–12.
Csanádi M. 1995. Honnan tovább? A pártállam és az átalakulás. Budapest, T–Twins.
Csizmadia E. 1998. Pártok és agytrösztök. Think-tank szervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 4. sz. 5–29.
Davis, K.–Moore, W. E. 1945. Some principles of stratification. American Sociological Review, 10. sz. 242–249. [Magyarul lásd Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés komponensei. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új Mandátum.]
Esping-Andersen, G. 1990. The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge, Polity Press.
Esping-Andersen, G. 1999. Social Foundations of Postindustrial Economies. Oxford, Oxford University Press.
Featherman, D. L.–Hauser, R.M. 1978. Opportunity and Change. New York, Academic Press, Inc.
Fényes H.–Vedres E. 1999. Döntés preferálással. Felvételi vizsgák a felsôoktatásban 1967 és 1989 között Magyarországon. Szociológiai Szemle, 2. sz. 58–76.
Füstös L.–Szakolczai Á. 1994. Értékek változásai Magyarországon, 1978–1993. Kontinuitás és diszkontinuitás a kelet-közép-európai átmenetben. Szociológiai Szemle, 1. sz. 57–90.
Füstös L.–Szakolczai Á. 1999. Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban (1977–1998). Szociológiai Szemle, 3. sz. 54–72.
Galasi P. 2001. A nôi-férfi kereseti különbségek Magyarországon, 1992–1996. Statisztikai Szemle, 79. évf. 1. sz. 18–34.
Gazsó F. 1990. Káderbürokrácia és értelmiség. Társadalmi Szemle, 11. sz. 1–17.
Glass, D. 1954. Social Stratification and Social Mobility. International Social Science Bulletin, 6. sz. 12–25.
Goldthorpe, J. H. 1996. Problems of „Meritocracy”. In Erikson, R. – Jonsson, J. O. (szerk.): Can Education be Equalized? The Swedish Case in Comparative Perspective. Boulder, Westview Press, 255–287.
Granovetter, M. 1973. The Strength of Weak Ties. American Journal of Sociology, 78. sz. 1360–80.
Granovetter, M. 1974. Getting a Job. Cambridge, Harvard University Press.
Haferkamp, H. 1992. Modernity and Ascription. In Haferkamp, H.–Smelser, N. J. (szerk.): Social Change and Modernity. Berkeley – Los Angeles, University of California Press, 97–121.
Halsey, A. H. 1977. Towards meritocracy? The Case of Britain. In Karabel, J. – Halsey, A. H. (szerk.): Power and Ideology in Education. New York, Oxford University Press, 173–186.
Hankiss E.–Manchin R.–Füstös L.–Szakolczai Á. 1982. Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendjének alakulása 1930 és 1980 között. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézet.
Hebb, D. O. 1975. A pszichológia alapkérdései. Budapest, Trivium Kiadó.
Herrnstein, R. J. 1971. I. Q. Atlantic Monthly, September, 43–64.
Herrnstein, R. J.–Murray, Ch. 1996 [1994]. The Bell Curve: Intelligence and Class Structure in American Life. New York, The Free Press.
Jencks et al. 1972. Inequality. A Reassessment of the Effect of Family and Schooling in America. New York, Basic Books, Inc.
Jencks et al. 1979. Who Gets Ahead? The Determinants of Economic Success in America. New York, Basic Books, Inc.
Jensen, A. R. 1969. How Much Can We Boost IQ and Scholastic Achievement? Harvard Educational Review, 39. sz. 1–123.
Jonsson, J. O. 1992. Towards the Merit-Selective Society? Stockholm, Swedish Institute for Social Research, University of Stockholm.
Kisdi J.–Kulcsár R. 1991. A hatalom gazdasági elitje az elmúlt évtizedben. Statisztikai Szemle, 10. sz. 789–797.
Kolosi T.–Peschar, J.–Róbert P. 1986. A reprodukció redukciója? Magyar–holland összehasonlító vizsgálat a társadalmi származásnak és az iskolai végzettségnek a foglalkozási pozícióra gyakorolt hatásáról. Szociológia, 3–4. sz. 307–323.
Köllô J. 2000. Iskolázottság és életkor szerinti különbségek: az „emberi tôke” átértékelôdése. In Fazekas K. (szerk.): Munkaerô-piaci tükör 2000. Budapest. MTA Közgazdaság-tudományi Kutatóközpont, 80–90.
Lenski, G. E. 1966. Power and Privilege: A Theory of Social Stratification. New York, McGraw-Hill. [Részleteit magyarul lásd Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés komponensei. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új Mandátum.]
Lengyel Gy. 1994. A magyar gazdasági vezetés professzionalizációjának két hulláma. Szociológiai Szemle, 3. sz. 3–14.
Lin, N. 1990. Social Resources and Social Mobility: A Structural Theory of Status Attainment. In Breiger, R. L. (szerk.): Social Mobility and Social Structure. Cambridge, Cambridge University Press, 247–271. [Magyarul lásd Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés komponensei. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új Mandátum.]
Linton, R. 1936. The Study of Man. New York, Appleton–Century
Lipset, S. M.–Zetterberg, H. L. 1970. A Theory of Social Mobility. In Tumin, M. M. (szerk.): Readings on Social Stratification. New Yersey, Prentice-Hall, Inc. [Magyarul lásd Róbert P. (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Ludassy M. 1989. Szabadság, egyenlôség, igazságosság. Budapest, Magvetô.
Luijkx, R.–Róbert P.–de Graaf, P. M. – Ganzeboom, H. B. G. 1995. A származástól a teljesítményig. A státusmegszerzés folyamata Magyarországon. Szociológiai Szemle, 4. sz. 3–27.
Manchin R.–Szelényi I. 1987. Social Policy Under State Socialism: Market Redistribution and Social Inequalities in East European Socialist Societies. In Esping-Andersen, G.–Rein, M.–Rainwater, L. (szerk.): Stagnation and Renewal in Social Policy. White Plains, N. Y., M. E. Sharpe. [Magyarul: Szociálpolitika az államszocializmusban. In Szelényi I.: Új osztály, állam, politika. Budapest, 1990, Európa.]
McClelland, D. C. 1961. The Achieving Society. New York, Free Press.
Miller, S. M. 1960. Comparative Social Mobility. Current Sociology, 9. sz. 1–89.
Miller, S. M.–Roby, P. A. 1968. The Credentials Trap. In Miller, S. M.–Riesman, F. (szerk.): Social Class and Social Policy. New York, Basic Books, Inc. 69–77. [Magyarul lásd uô: A papírkórság csapdája. in Ferge Zs.–Háber J. (szerk.): Az iskola szociológiai problémái. Budapest, 1974, KJK.]
Örkény A. 1997. Hétköznapok igazsága. Budapest, Új Mandátum.
Parkin, F. 1979. Marxism and Class Theory: A Bourgeois Critique. New York, Columbia Unviersity Press.
Parsons, T. 1954. A Revised Analytical Approach to the Theory of Social Stratification. In Bendix, R.–Lipset, S. M. (szerk.): Class, Status and Power. A Reader in Social Stratification. Glencoe, The Free Press. 92–128. [Magyarul lásd Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés komponensei. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új Mandátum.]
Petersen, T.–Saporta, I.–Seidel. M-D. L. 2000. Offering a Job: Meritocracy and Social Networks. American Journal of Sociology, 106. sz. 763–816.
Róbert P. 1991. Státus és szülôi támogatás: öröklôdô egyenlôtlenségek. In Utasi Á. (szerk.): Társas kapcsolatok. Budapest, Gondolat, 59–84.
Rosenbaum, J. E.–Kariya, T.–Settersen, R.–Maier, T. 1990. Market and Network Theories of the Transition from High School to Work: Their Application to Industrialized Societies. Annual Review of Sociology, 16. sz. 263–299.
Runciman, W. G. 1970. ’Social’ Equality. In W. G. Runciman: Sociology in Its Place. Cambridge, Cambridge University Press, 201–211.
Saunders, P. 1997. Social Mobility in Britain. An Empirical Evaluation of Two Competing Theories. Sociology, 31. sz. 261–88.
Savage, M.–Egerton, M. 1997. Social Mobility, Individual Ability and the Inheritance of Class Inequality. Sociology, 31. sz. 645–72.
Sewell, W. H. – Hauser, R. M. 1975. Education, Occupation and Earnings. Achievement in the Early Career. New York, Academic Press, Inc.
Sik E. 1984. A háztartások egymás közötti kapcsolatai. In Egy korosztály életútja. Budapest, MTA Szociológiai Intézet, 338–387.
Sik E. 1988. Az „örök” kaláka. Budapest, Gondolat.
Sik E. 2001. Kapcsolatérzékeny útfüggôség. 2000, 13. évf. 7–8. sz. 11–24.
Sorokin, P. A. 1964. Social and Cultural Mobility. New York, The Free Press. [Részleteit magyarul lásd Róbert P. (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Szalai E. 1999. Oroszlánok és globalizáció. Budapest, MTA PTI–Új Mandátum.
Szelényi I.–Kostello, E. 1996. The Market Transition Debate: Toward a Synthesis? American Journal of Sociology, 101. sz. 1082–1096. [Magyarul: A piaci átmenet elmélete: vita és szintézis. Szociológiai Szemle, 1996. 2. sz. 3–20.]
Tardos R. 1995. Kapcsolathálózati megközelítés: új paradigma? Szociológiai Szemle, 4. sz.
Tóth I. Gy. 1991. A társadalmi (elosztási) igazságosság problémája. Szociológiai Szemle, 1. sz. 151–171.
Treiman, D. J. 1970. Industrialization and social stratification. In Laumann, E. O. (szerk.): Social Stratification: Research and Theory for the 1970s. Indianapolis, Bobbs-Merrill, 207–234. [Magyarul lásd Róbert P. (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos és új megközelítések. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Treiman, D. J.–Yip, K. 1989. Educational and Occupational Attainment in 21 Countries. In Kohn, M. L. (szerk.): Cross-National Research in Sociology. Sage, Newbury Park, 373–394.
Utasi Á. (szerk.) 1991. Társas kapcsolatok. Budapest, Gondolat.
Young, M. 1975 [1958]. The Rise of the Meritocracy, 1870–2033. An Essay on Education and Equality. Harmondsworth, Penguin Books.


Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu



C3 Alapítvány c3.hu/scripta/