A társadalmi egyenlôtlenségek intergenerációs
átörökítése, az életút során
való mobilitási esélyek alakulása funkcionális
nézôpontból egy olyan társadalmi folyamat, amelynek
során az egész társadalom érdekeit alapul véve
a „megfelelô emberek a megfelelô helyre” kerülnek. Ennek
a folyamatnak során az emberek helyzetében mind kedvezô,
mind kedvezôtlen változások bekövetkezhetnek.
„Ideális esetben” a tehetségesebbek és szorgalmasabbak
felemelkednek, s lesüllyednek azok, akik rosszabb képességûek,
kevesebb erôfeszítést tesznek. Ezt nevezik a társadalmi
mobilitás vizsgálatában „cseremobilitásnak”
(ISA-paradigma, vö. Glass 1954). A mobilitás kutatói
közül sokan gondolják, hogy a társadalom nyitottságát
nem is annyira az mutatja meg, hogy jó képességû,
igyekvô emberek ki tudnak-e emelkedni akár hátrányos
származási helyzetbôl is, hanem sokkal inkább
az, hogy rossz képességû, keményen nem dolgozó
emberek elvesztik-e pozíciójukat annak ellenére, hogy
jó családból valók, vagy sikerül azt érdemtelenül
is megôrizniük (Miller 1960). Egy társadalmi rendszer
legitimitásához, nagymértékben hozzájárul
az a meggyôzôdés, hogy a felfelé mobilitás,
a siker mögött tehetség és kemény munka
van, nem csak szerencsés családi háttér. Kedvezôtlen
a mobilitási légkör ott, ahol az emberek úgy
érzik, hogy képességek, szorgalom nélkül
is elôre lehet jutni, illetve hogy ezek hiánya nem feltétlen
vezet „bukáshoz” (Lipset–Zetterberg 1970)6.
Ebben az értelemben a társadalmi mobilitás tehát
egy funkcionális folyamat, amelynek során társadalmi
kiválasztódás megy végbe. Ez a szelekció
különbözô ismérveken alapul, amelyek alapvetôen
két csoportra oszthatók: egy részük veleszületett
(ascribed), más részük elért (achieved). Az ismérvek
elsô csoportja az emberek olyan tulajdonságaira vonatkozik,
mint a nem, faj, etnikum, vallás, származás; a második
csoport esetében az egyéni képességekben, szorgalomban
kifejezôdô teljesítményen és érdemeken
van a hangsúly. Egyes megközelítések szerint
a társadalom tisztán funkcionális szempontból
mindkét elv szerint mûködôképes lehet (például
Linton 1936). A társadalmi mobilitás vizsgálata kapcsán
azonban elfogadottabb az a nézet, hogy a modern társadalmakban
a kiválasztódásnak meritokratikus alapon kell történnie,
ez segíti jobban a társadalom funkcionális mûködését.
Egyes kutatások szerint egy ilyen irányú történeti
változás is megfigyelhetô a társadalomban (Treiman
1970; Treiman–Yip 1989). A meritokratikus szelekciós mechanizmust
bírálók arra hivatkoznak, hogy a gyakorlatban – a
nehezen mérhetô képességek és az erôfeszítés
helyett – az érdem az iskolázottsággal vált
azonossá, s ez megkérdôjelezi az egész elmélet
érvényességét.
A tanulmányban azt vizsgáljuk, milyenek az elvi elôfeltételek
a meritokrácia érvényesülésére
a modern társadalmakban, s ezen belül Magyarországon.
Ezzel a társadalmi mobilitás, az iskolai esélyegyenlôtlenségek,
az iskolából a munkába való átmenet
empirikusan is rendszeresen vizsgált kérdéseinek eleméleti
kereteit kívánjuk felrajzolni.
A meritokrácia kialakulása és jellemzôi a modern társadalomban
A társadalom tagjai arra törekednek, hogy a mindig és
mindenhol szûkösen rendelkezésre álló,
s ennek megfelelôen értékesebb javakból minél
nagyobb arányban részesedjenek. Természetszerûleg
ezt a törekvését a társadalom nem minden tagja
tudja egyformán megvalósítani. Lesznek, akik nagyobb
hányaddal rendelkeznek a vonzó javakból, s lesznek,
akiknek be kell érniük kevesebbel. A javak eloszlása
tehát egyenlôtlen. Ez a tényközlô megállapítás
vonatkoztatható a javak bármely körére, mind
a kulturális, mind az anyagi természetû javakra.
A javak elosztásának egyenlôtlensége, amennyiben
tényszerûen fennáll, ettôl nem szükségszerûen
elfogadott, nem feltétlen találkozik a társadalom
tagjainak megértésével. Szélsôséges
esetben elképzelhetô, hogy egy társadalomban az egyenlôtlenség
semmilyen formája nem legitim, hanem igazságtalan, más
esetben bizonyos típusú egyenlôtlenségek lehetnek
inkább elfogadottak, más egyenlôtlenségek viszont
kevésbé elfogadottak. Ebben a vonatkozásban az egyik
lehetséges nézôpont tehát az igazságosság
lehet, amely „rendet vág” egyenlôség és egyenlôtlenség
között2. A két
fogalom, egyenlôség, illetve egyenlôtlenség,
nem egy kétértékû fogalompár, hanem sokkal
inkább egy kontinuus jelenség két végpontjáról
van szó. Az egyenlôség lehet abszolút: valamely
szûkösen rendelkezésre álló jószágból
pontosan ugyanannyi jut A-nak és B-nek; illetve lehet relatív,
amennyiben az adott jószágból formálisan nem
ugyanannyit kap A és B, de részesedésük különbsége
valamely más egyenlôségen alapul. Például
A annyival kap többet, mint B, hogy szükségletüket
az adott jószág egyenlô mértékben elégítse
ki; vagy A annyival kap többet, mint B, hogy az adott jószág
egyenlô mértékben ellentételezze azt, amit A,
illetve B azért a jószágért cserébe
adott. Amennyiben a szûkösen rendelkezésre álló
javak elosztása olyan relatív egyenlôségi elv
alapján történik, amely a társadalomban legitim,
a társadalom tagjai igazságosnak fogják tartani az
elosztást, még ha az abszolút értelemben esetleg
egyenlôtlen is. Mint ahogy az is gyakran elôfordulhat, hogy
a társadalomban a szûkösen rendelkezésre álló
javak abszolút egyenlô elosztása igazságtalannak
minôsül, legalábbis a társadalom egy része
számára, akik úgy gondolják, hogy a javakból
való részesedés – akár egyenlô, akár
különbözô – mértékének valamilyen
megfontoláson kell alapulnia.
A javak egyenlô vagy különbözô elosztása
mögé állítható érvek vagy indokok
épülhetnek a társdalom tagjainak eltérô
szükségleteire; a kommunista jövôkép a 20.
század második felében éppenséggel ilyen
társadalmat vetített a szocialista országokban élô
emberek elé. Ha a társadalmak gazdasági fejlôdésével
esetleg bôvül is azoknak a javaknak köre, amelyeket ilyen
alapon lehet elosztani, az elosztás egyenlôtlenségének
problémája pontosan a szûkösen rendelkezésre
álló javak esetében merül fel. E javak vonzereje
ráadásul éppenséggel szûkösségükbôl
következôen nagyobb is, hiszen értékesebbnek minôsül
az, ami nem érhetô el mindenki számára egyforma
mértékben.
A javak elosztásának elveire vonatkozó érvek
és indokok másik nagy csoportja valamilyen érdemre
hivatkozik. Az érdemek és kiválóságok
köre, amelyek feljogosíthatják a társadalom egyes
tagjait arra, hogy a szûkösen rendelkezésre álló
javakból másoknál többet kapjanak, történelmileg
változó. A modern társadalmakat megelôzô
korokban a rang volt a kiválóság egyik alapja. A rang
mögött olyan ismérvek és jellemzôk húzódtak
meg, amelyeket a társadalom tagjai a rang birtokosainak tulajdonítottak.
A rang eredete lehetett a származás, a családi háttér.
A hatalom, a kiváltságos társadalmi helyzet örökölhetô
volt, vagy tulajdonítható volt a kiválóság
isteni eredetének, eleve elrendelt különbségnek
emberek vagy társadalmi rétegek (kasztok) között.
A hagyományos társadalmakban tehát a rang, illetve
rang nélküliség s általában az emberek
társadalmi helyzete „hozzárendelt” jellemzôkön
(ascription) múlott. A történelmi fejlôdés
során, a társadalmak modernizálódásával,
szekularizációjával párhuzamosan tolódott
el a kiválóság, s az elosztás terén
élvezett kiváltság mögöttes tartalma és
alapja az örökölt, hozzárendelt jellemzôktôl
az egyéni képességek és teljesítmény
(achievement) irányába. A rangot ennek megfelelôen
nem a származás alapján feltételezett kiválóság
biztosítja, illetve nem veleszületett jellemzôk fosztanak
meg valakit a rangtól és kiváltságtól,
hanem azt valamely érdem felmutatásával lehet elérni,
illetve az érdem hiánya indokolja a kiváltságtól
való megfosztottságot.
Az érdem, amely rangot ad, kiváltságra jogosít,
maga is történelmileg változó kategória3.
A modern társadalmakat megelôzô korokban is, amikor
a rang alapvetôen örökölt és hozzárendelt
jellemzôkön múlott, bizonyos teljesítmények,
cselekedetek révén ki lehetett emelkedni az „érdemtelenek”
közül. Nem véletlen, hogy Sorokin (1964) a felfelé
mobilitás csatornái között tartja számon
a hadsereget, ahol az egyszerû származású, de
sikeres hadvezér rangot nyerhetett, és a kiváltságosok
közé kerülhetett. A modern társadalmakat megelôzô
korban a fizikai képességeken alapuló, teljesítmény
számba menô cselekedetek domináltak, de a szûkösen
elérhetô javakból való átlag feletti
részesedés ilyenfajta legitimációja nem tûnt
el a modern társadalmakból sem. Jellemzô – történelmet
átívelô, az ókortól napjainkig érvényes
– példa lehetne a sport intézménye. A sportipar mellett
egy másik jellegzetes legújabb kori példa a popipar
vagy a show-biznisz lehet, ahol fizikai adottságok érdemekké
válhatnak, s kiváltságokra jogosíthatnak. (A
képlet ennél persze bonyolultabb: a sikerhez a sportban,
a pop vagy a show világában az adottságok mellett
szorgalomra, erôfeszítésre, vagyis sok munkára
is szükség van.)
Az esetleges ellenpéldák mellett is a modern társadalmakban
olyan trend figyelhetô meg, miszerint a teljesítmény
mögött egyre kevésbé fizikai képességek
és cselekedetek jelennek meg, hanem dominánssá válik
a szellemi tevékenység. Összefüggésben azzal,
ahogy a társadalom igényei a modernizálódás
és az iparosodás folyamán átalakulnak, s ennek
következtében – a funkcionalista megközelítés
érvelésével élve – a fizikai adottságok,
az ezeken alapuló cselekedetek már kevésbé
fontosak a társadalom számára, a képesség
fogalma egyre kevésbé fizikai és egyre inkább
szellemi, intellektuális jelleget ölt. A szorosan vett meritokrácia
tétele is ilyen összefüggésben merül fel4.
A funkcionalista megközelítés érvrendszerével
kapcsolatban természetesen Davis és Moore (1945) az alapvetô
hivatkozás. Ez a tanulmány a társadalmi rétegzôdés
olyan funkcionális szükségszerûsége mellett
érvel, miszerint a társadalom legjobb képességekkel
rendelkezô („legérdemesebb”) tagjait a szûkösen
rendelkezésre álló javakból való átlag
feletti részesedéssel kell arra motiválni, illetve
azért jutalmazni, hogy átlag feletti képességeiket
az egész társadalom érdekében s az egész
társadalom számára legfontosabb pozíciókat
betöltve használják fel. Ez a jutalmak egyenlôtlen
elosztását, társadalmi differenciálódást
eredményez, amelyet viszont el kell fogadniuk a társadalom
tagjainak.
Az elosztási rendszerek szerkezetérôl és
dinamikájáról, ebben az érdem, a hatalom és
a kiváltság helyérôl és kapcsolatáról
Lenski (1966) monográfiája szintén mértékadó
munka. Az elemzés középpontjában a megtermelt
többlet elosztása áll. Az elosztás elsô
törvénye szerint ez egyfelôl funkcionális szükségleten
alapul, ami annak függvénye, hogy az adott egyén munkája,
cselekedetei mennyire szükségesek másoknak. Másfelôl
viszont azért tekinthetjük Lenskit úgy, mint aki a funkcionalista
és a konfliktuselméleti megközelítés közti
szintézisre törekszik, mert az elosztásra és
a kiváltságos helyzetbe jutásra vonatkozó modelljében
jelentôs szerepet tulajdonít a hatalomnak is. A státusmegszerzésre
vonatkozó kutatások klasszikus kérdésfeltevésére
(who gets what and why? – ki mit kap, és miért?) adott válaszában
a szükséglet mellett a hatalmi helyzet határozza meg
a kiváltságos pozíciót, az átlag feletti
részesedést a szûkösen elérhetô javakból.
Ez az elosztás második törvénye, amelyre Lenski
talán még nagyobb hangsúlyt is helyez. Miközben
az elosztás elsô törvényének megvalósulásában
szerepet játszik az altruizmus, a valóságban többnyire
a második törvény dominál: a többlet elosztását
a hatalom determinálja.
Lenski szerint ezután a hatalmi és a kiváltságos
pozíció kölcsönöz az azt betöltônek
presztízst. Mivel tehát a kiváltság mögött
egyrészt funkcionalitás, másrészt hatalom tételezhetô,
a kiváltsággal elnyert presztízs jelentése
is tovább árnyalható. A szó etimológiai
jelentése alapján is legalább kétféle
tartalmat tulajdoníthatunk a presztízsnek. Az egyik a kifejezés
„eredeti” tartalma, a megbecsültség, amelyrôl talán
inkább akkor beszélhetünk, ha a kiváltság
mögött altruista szükséglet áll. A másik
lehetséges tartalom, amikor a presztízs szónak inkább
a respektálás lehetne a szinonimája, ahol a szó
nemcsak azt jelenti, hogy „valakik tisztelnek”, hanem azt is, hogy „tartanak
tôle”. Ebben az esetben a kiváltság alapja inkább
a hatalom. Lenski szerint talán inkább ez utóbbiról
lehet szó, hiszen modelljében (i. m. 44–46) a hatalom nemcsak
a kiváltságon keresztül, hanem közvetlenül
is hat a presztízsre, illetve a presztízs visszahat a hatalomra5.
A meritokrácia klasszikus modellje megjelenik ugyan Lenski monográfiájában,
de nem kap központi szerepet. Lenski – jól bevált „receptet”
követve – a történeti fejlôdés nézôpontjából,
különbözô társadalmi formációkban
vizsgálja a hatalom és kiváltság kapcsolatát,
s ennek során az ipari társadalmak elemzésekor foglalkozik
az „iskolaiosztály-rendszerrel” (educational class system) is. Természetesen
felismeri, hogy „az iskolai státus növekvô fontosságúvá
vált mint a hatalomért és kiváltságért
folytatott harc eszköze” (i. m. 392), s statisztikát is közöl
arról, hogy a magasabb képzettségûek keresete
magasabb, mégis ez a mechanizmus nála csak egy a sok közül.
Történeti szempontból hangsúlyozza azt a folyamatot,
amelynek során a korábbi századokban az egyenlôtlenségeket
elôbb per se elutasították, majd ezt a szemléletet
felváltotta az egyenlôtlenségek elutasítása,
ha azok a hatalom és kiváltság hozzárendelt
formáján alapultak, miközben a teljesítmény
alapú forma inkább elfogadottá vált (i. m.
401–402).
Az iskola növekvô szerepe a státusmegszerzés
folyamatára vonatkozó irodalomban is nagy hangsúlyt
kap, de a rétegzôdés- és mobilitáskutatásokon
túli, szélesebb szociológiai közgondolkodás
ezt az egész koncepciót talán leginkább Bell
alapmûvéhez (1974 [1973]) köti. Bell megközelítésében
az új – immár posztindusztriálisnak nevezett – társadalom
egyik fô jellemzôje, hogy tudás alapú, ahol a
döntéshozatal fokozódó mértékben
alapul professzionális képzettségen. A posztindusztrializmus
olyan koncepció, amely a társadalmi szerkezetben, a munkamegosztási
rendszerben, a gazdaság ágazati struktúrájában
bekövetkezett változásokat próbálja megmagyarázni,
többek között azzal is, hogy a posztindusztriális
társadalom belsô logikájából következôen
meritokratikus. Megfelelô tudás nélkül ugyanis
a társadalmi munkamegosztás új kívánalmainak
nem lehet megfelelni, a bôvülô ágazatokban az alkalmazás,
illetve az elôrejutás fokozódó mértékben
az iskolázottság függvénye. A gazdasági
szervezetekben a vezetôi pozíciók betöltése
is professzionalizálódik, s jobban kötôdik a képzettséghez
(Bell 1974, 409).
Emlékeznünk kell azonban arra, hogy a teljesítmény
megítélésekor az iskolázottság csak
egy „közelítô változó” a meritokrácia
eredeti elméletében, ahol az elôrejutást és
a kiváltságot megalapozó érdem az intelligencia
és az erôfeszítés eredménye. Bár
a továbbiakban, követve számos szerzôt, a kérdés
tárgyalásakor elfogadjuk, hogy az iskolai teljesítmény
a tanuló intelligenciájának és törekvéseinek
lenyomata, ezen a ponton még megvizsgáljuk azt a két
változót, amelyek Young eredeti egyenletében szerepeltek.
Akár az intelligencia, akár az erôfeszítés,
mind elméletileg, mind az empirikus operacionalizálás
szempontjából erôsen problematikus, és számos
kérdést vet fel. Egyik koncepció sem tisztán
szociológiai: interdiszciplináris fogalmakról van
szó, amelyekkel elsôsorban talán pszichológusok
foglalkoztak. A szakirodalomnak erre a vonulatára nem térünk
ki részletesebben, csak azokra a találkozási pontokra
utalunk, amelyek szociológiai szempontból lényegesnek
tûnnek. A meritokratikus egyenletben szereplô két változó
közül az intelligencia került elsôsorban az elméleti
viták és empirikus kutatások középpontjába.
Az erôfeszítés vonatkozásában talán
kevesebb a nézetkülönbség, legalábbis a
szociológusok körében. Az amerikai szociológia
egy meghatározó vonulata a társadalmi érvényesülés
egyik motorjának tekinti a törekvést, az ambíciót:
a mobilitás egyik oka, hogy az emberek fel akarnak emelkedni (Lipset–Bendix
1970). A meritokráciával összefüggésbe
hozható két legfontosabb kérdés Bell monográfiájában
is felmerül. Lehet-e valóban az intelligencia az egyéni
teljesítmény egyik meghatározó eleme, avagy
az intelligencia alapvetôen örökletes? Kimutatható-e
valóban valamilyen történeti trend olyan irányba,
hogy a modern társadalmak meritokratikusabbak, mint a megelôzô
korok?
Az intelligencia mint érdem az Egyesült Államokban
vált „divattá”, ahol az IQ-tesztek szelekciós mérômûszerként
mûködtek a megfelelô alkalmazottak kiválasztásához.
Az IQ-tesztek által kimutatott „tehetség és képesség”
olyan méréseket feltételezett, amelyek normál
eloszlásúak a társadalomban (haranggörbe formát
mutatnak), ahol a többség IQ-szintje közepes, s kevesen
vannak azok is, akiknek nagyon magas, s azok is, akiknek nagyon alacsony
az IQ-ja. A meritokrácia ideája szerint a magas IQ-szinttel
rendelkezôknek társadalmi származástól,
nemtôl, fajtól, vallástól és bármi
más hozzárendelt jellemzôtôl függetlenül
az egész társadalom érdekében kiemelkedô
pozícióba kell kerülniük. Az IQ-mérések
és értékelésük azonban mind Amerikában,
mind máshol a világon végig szakmai és politikai
viták és bírálatok kereszttüzében
állt. A szakmai viták elsôsorban arra irányultak,
hogy az intelligencia milyen mértékben tanulható,
illetve milyen mértékben genetikusan öröklött.
Bell ebben a vonatkozásban egy harvardi pszichológus, Herrnstein
(1971) véleményét idézi: ha a mentális
képességek öröklöttek, s ha a társadalmi
siker e mentális képességek függvénye,
valamint a környezeti különbségek kiegyenlítettek,
akkor a társadalmi helyzet bizonyos mértékig öröklött
különbségek következménye7.
Nyilvánvaló, hogy az ilyen kutatási eredmények,
valamint az ezt követô további kérdések,
mint hogy mit is mérnek a különféle IQ-tesztek,
hogy az azokon elért magas vagy alacsony pontszám mennyire
következik mentális vagy kulturális különbségekbôl,
már az egész problémának alapvetôen politikai
jelleget adtak, s a konzervatív–liberális nézôpontok
különbségét tükrözik.
Aránytalanságot eredményezne, ha itt az IQ-tesztekkel
kapcsolatos kiterjedt irodalom részleteibe mennénk. Ebben
a kérdésben a viták újra és újra
fellángolnak, s ennek kapcsán érdemes talán
megemlíteni az elmúlt évtized legnagyobb vihart kavart
ilyen tárgyú könyvét. Herrnstein és Murray
(1996 [1994]) több mint félezer oldalon vizsgálták
a kognitív osztályok és a társadalmi viselkedés
kapcsolatát, az IQ összefüggését a legkülönbözôbb
szociológiai és demográfiai függô változókkal.
Ennek során statisztikai kapcsolatot mutattak ki az IQ szintje és
különbözô valószínûségek
között, amelyek a magas végzettség elérésére
vagy a képzésbôl való kihullásra, a szegénnyé
válásra, a munkanélkülivé válásra,
a házasodásra és válásra, a házasságon
kívüli gyermekszülésre, a bûnözôvé
válásra vonatkoznak. E statisztikai kapcsolatok számos
esetben szorosabbak voltak az IQ-val, mint a társadalmi státussal,
némely esetben pedig a kapcsolatok iránya is eltérô
volt. Az elemzés kiterjedt az IQ szintjének és az
etnikai háttérnek a kapcsolatára is, ahol statisztikailag
jelentôs különbséget mutattak ki. A szerzôk
végül arra a megállapításra jutottak,
hogy megváltozott a társadalmi rétegzôdés
alapja, a származás, illetve az egyéni teljesítmény
egymással szembenálló mechanizmusai helyett a szellemi
képességek határozzák meg leginkább
a társadalmi helyzetet. Mindez abból következik, hogy
a modern társadalmakban az egyre kifinomultabb technika, a növekvô
verseny, a kreativitás és az innováció szükségessége
miatt felerôsödnek a „tudást kiemelô körülmények”
(cognitive-enhancing conditions). A könyv megjelenését
követô években a recenziók, bírálatok,
a kutatási eredményeket vitató, cáfoló
tanulmányok sora folyóiratok hasábjain, illetve kötetekbe
szerkesztve jóval felülmúlta az eredeti mû terjedelmét.
A meritokrácia emelkedésének történeti
trendjére vonatkozó másik kérdés esetében
szintén elsôsorban amerikai empirikus kutatásokra hivatkozhatunk.
A társadalmimobilitás-kutatások második generációja
szempontjából mérföldkônek számító
Blau–Duncan-monográfia (1967) után az 1970-es években,
a státusmegszerzési modellek legnagyobb divatja idején
a legtöbb amerikai rétegzôdés- és mobilitáskutató
közvetve vagy közvetlenül hozzászólt ehhez
a kérdéshez. Ezt az is lehetôvé tette, hogy
az 1960-as és 1970-es évek nagy amerikai adatfelvételei
rendre gyûjtöttek adatokat a kérdezettek mentális
képességeirôl, ambíciójáról,
mobilitási aspirációiról. A klasz-szikus Blau–Duncan-kutatás
explicit módon ugyan nem helyezi eredményeit egy meritokratikus
értelmezési keretbe, de mégis fontos hivatkozássá
vált ebben az összefüggésben, hiszen az ott szereplô
kohorszelemzés szerint az iskola hatása a társadalmi
helyzetre az idôsebbektôl a fiatalabbak felé növekvô.
Ugyanakkor ez a kutatás jelentôsnek találta egy származási
tényezô, nevezetesen a faj diszkriminatív szerepét8.
Az elôrejutásban nagy szerepe van a teljesítménymotivációnak,
de erre a diszkrimináció leküzdése érdekében
az átlagnál sokkal nagyobb szükségük van
a feketéknek. Kissé általánosabban ez azt jelenti,
hogy a társadalom aljáról, hátrányos
helyzetbôl való felemelkedés mindig több erôfeszítést
kíván, mint amikor egy még kedvezôbb státusba
olyan valaki próbál bejutni, akinek indulási helyzete
is kedvezôbb. A Young-féle meritokratikus egyenlet tehát
nem azonos módon valósul meg különbözô
származású egyének esetén.
Az 1970-es évek státusmegszerzési modelljeiben
a magyarázó változók között nagy
hangsúlyt kaptak a mentális képességekre, az
aspirációkra és törekvésekre vonatkozó
empirikus mérések (például Jencks et al. 1972,
3. és 4. fejezet; 1979, 4. és 5. fejezet; Sewell–Hauser 1975,
3. és 4. fejezet). Egyet kell azonban értenünk Bell
pesszimista következtetésével (i. m. 413–414), miszerint
ezek a kutatások nagyrészt nem tudták egyértelmûen
bizonyítani, hogy a társadalom meritokratikusabbá
vált volna abban az értelemben, hogy a származás
helyett valóban a képességekben megtestesülô
érdemek váltak volna a társadalmi siker és
elôrejutás fô meghatározójává.
Az 1970-es évek komplex, sokféle méréssel
kísérletezô státusmegszerzési útmodelljei
mellett a kutatók „takarékosabb” modelleket is felállítottak,
amelyek a származás és a társadalmi státus
közti kapcsolat idôbeli csökkenésének hipotézisét
vizsgálva próbálták indirekt módon ellenôrizni
a meritokratikusabbá váló társadalom tételét
(például Featherman–Hauser 1978). A származás
és a társadalmi helyzet közti hozzárendelt kapcsolat
meritokratikus felbontására szolgált az iskola mint
harmadik, közbülsô, teljesítmény alapú
változó bevonása, s ezzel kialakult egy redukált,
„háromszög”-modell.
A meritokrácia tételének ellenôrzésére szolgáló redukált modell
A modell azt feltételezi, hogy a származás meghatározza
ugyan a társadalmi helyzetet, de idôben csökkenô
mértékben. Hasonlóképpen a származás
hatása az iskolai végzettségre szintén csökkenô
tendenciájú. (Ezt jelzi a megfelelô nyilak „szaggatottsága”,
s mellettük a mínuszjelek). Ezzel összességében
csökkennek azok a hatások, amelyek a kedvezményezett
és kivételezett társadalmi státus mögött
hozzárendelt, a születéstôl függô tényezôket
feltételeznek. Növekvô viszont az iskola hatása
a társadalmi helyzetre (folyamatos vonal, pluszjel), ami a társadalom
meritokratikusabbá válását jelentené
(vö. még Treiman 1970).
Ez a folyamat, amennyiben megvalósul, az iskolai expanzió
keretében realizálódik, s elvezet egy „bizonyítványokra
épülô” (credential) társadalomhoz, ahol az iskolai
végzettség belépôjegyet jelent olyan munkamegosztási
pozíciókba, amelyek magasabb, kiváltságosabb
társadalmi helyzetet jelentenek (Collins 1979). A bizonyítványokra
épülô társadalom kialakulása értékelhetô
kedvezôen, amennyiben ezek a bizonyítványok valóban
bizonyos képességek és érdemek tanúsítványai,
s ebben az esetben a meritokrácia megvalósulásáról
van szó: a jó képességû és jól
teljesítô emberek jutnak a társadalomban kiváltságos
pozíciókba, s részesülnek nagyobb mértékben
a szûkösen rendelkezésre álló javakból.
De reális a veszélye annak is, hogy a társadalomban
a bizonyítványok, képesítések értéke
túlzottá válik, s megkérdôjelezhetô,
hogy a megfelelô végzettség mögött valóban
ott van-e a megfelelô tudás és képesség,
és hogy ezeket valóban lehet-e megbízhatóan
mérni (Miller–Roby 1968). A társadalom így valójában
„álmeritokrata” jellegûvé válik, amennyiben
a meritokratikus értékrend szempontjából még
megalapozottabb kérdésként fogalmazható meg,
hogy az iskolai végzettség mennyiben tekinthetô az
„intelligencia + erôfeszítés” leképzôdésének.
Tudomásul véve azonban, hogy a szakirodalom jelentôs
részében az iskolai végzettség a teljesítmény
megnyilvánulása, még mindig kérdéses,
hogy a modell által feltételezett történeti tendencia,
tehát hogy a társadalom ebben az értelemben fokozódóan
meritokratikussá vált, valóban megvalósult-e?
Goldthorpe (1996) a téma elméleti implikációira,
illetve a modell empirikus alkalmazásaira vonatkozó összefoglaló
áttekintésében vitatja ezt. A „növekvô
meritokratikus kiválasztódás” (increased merit selection
– IMS; Jonsson 1992) hipotézisét (illetve ideáját)
Goldthorpe három – részben már említett – tényezôre
vagy inkább feltételre vezeti vissza. Egyrészt a 19.
századi liberalizmus hozta magával, hogy a társadalmi
pozíciók allokációjában a nepotizmust,
a patrónus rendszert, a korrupciót felváltotta a kompetencia,
ami elsôsorban a megfelelô iskolázottságban testesült
meg. Másrészt az iskolai egyenlôtlenségek, a
továbbtanulás, illetve a képzési rendszerbôl
való kihullás valószínûségével
kapcsolatban a származás szerinti meghatározottságot
felváltja a képességek szerinti meghatározottság.
Harmadszor pedig a funkcionalista szemlélet érvelésére
utal, miszerint a társadalmi szelekcióban a származás
szerepét a teljesítmény veszi át.
Goldthorpe elméleti jellegû aggodalma a meritokrácia
megvalósulásának esélyével kapcsolatban,
hogy az abban kulcsszerepet játszó érdem kategóriája
„helyzet-, illetve állapotfüggôen meghatározott”
(situationally specific), miáltal változékony és
szubjektív ítéleteket foglal magában. Nem csak
arról van szó, hogy a kategória – mint fentebb már
szó volt róla – történetileg változó,
Goldthorpe inkább a koncepció objektivitását
kérdôjelezi meg. Utal az amerikai funkcionalista irodalomban
megfigyelhetô különbségre, miszerint Davis és
Moore (1945) esetében az átlag feletti jutalmakat a társadalmi
szükségletek kielégítéséhez való
hozzájárulás legitimálja, amit objektívnek
tekintenek, miközben Parsons (1954) esetében, akinél
az egész probléma a társadalom hosszú távú
stabilitásának általánosabb kérdésébe
ágyazódik, az instrumentális elôfeltételekhez
szorosan kapcsolódnak a fennálló értékek
is, ami a történeti kontextust erôsíti. A célmeghatározás
és az értékrendszer olyan kapcsolatáról
van szó, ahol az értékrendszer típusa és
kulturális tartalma a társadalom adaptív és
integratív szükségletei szerint változik, s ez
befolyásolja a társadalomban a funkcionális prioritásokat,
tehát hogy a társadalom mit kíván elônyben
részesíteni. Ennek megfelelôen a teljesítmény
is viszonylagos, értékelése normákon alapszik,
s eszerint kapcsolódnak hozzá jutalmak vagy büntetések,
amelyek Parsonsnál a társadalmi interakció során
kifejezôdô attitûdök. Így az érdem
nem önmagában objektív vagy legitim, hanem annak elismerése
értékeken alapuló társadalmi konszenzuson nyugszik.
Valóban, Bell (1974, 453) is úgy fogalmaz, hogy a meritokrácia
esetében az egyéni teljesítmény, az elért
státus legitimációjához szükség
van az „egyenrangúak” megerôsítésére.
A meritokráciát tehát egy „peer review” teszi igazságossá
és elfogadhatóvá a társadalom többsége
számára. Ez az amerikai társadalomban, ahol az értékrendszer
alapvetôen eredmény-, illetve teljesítményorientált,
jobb esélyeket biztosít a meritokrácia érvényesülésének,
mint egy olyan társadalomban, ahol a teljesítmény
értéke történetileg kevésbé megalapozott,
illetve elfogadott.
Ha viszont a teljesítmény megítélése
nem objektív, akkor felvethetô az a kérdés is,
hogy egyáltalán érvényesnek tekinthetô-e
a teljesítmény és a hozzárendelés olyan
éles szembeállítása, ahogy ez a növekvô
meritokratikus kiválasztódás tételében
megfogalmazódik. A társadalmi változások és
a modernizálódás tendenciáit vizsgálva
ezt a dichotómiát kérdôjelezi meg Haferkamp
(1992) is, amikor úgy véli, hogy „a teljesítmény
jelentôs mértékben hozzárendelt” (achievement
is… ascribed – i. m. 109). Szerinte a mindennapokban az emberek rendszeresen
minôsítik egymást, függetlenül attól,
hogy a másik rendelkezik-e az adott tulajdonsággal. Ez a
gyakorlat annyira általános, hogy a hozzárendelés
fennmaradása egyáltalán nem meglepô, inkább
nyilvánvaló. Sôt a különbözô jellemzôk
közé, amelyek a minôsítés alapját
képezhetik, beletartozhat a teljesítmény is. Vagyis
a két fogalom – a mindennapok empirikus tapasztalatainak szintjén
– sokkal inkább összetartozik, semmint szemben áll egymással.
Az empirikus érvényesség, értve ez alatt
most már a statisztikai survey jellegû elemzésekbôl
levont következtetéseket, természetesen Goldthorpe (1996)
tanulmányában is a vizsgálat tárgyát
képezi. Ennek során még olyan kutatásra is
talál példát, amelyben az iskolának a társadalmi
helyzetre gyakorolt növekvô hatására vonatkozó
hipotézis nem igazolódott. Számos esetben nem sikerült
bizonyítani, hogy a származás közvetlen hatása
valóban csökkenne a társadalmi helyzetre, s szinte alig
volt kutatás, amely „megtalálta” volna a származás
és az iskolázottság közti csökkenô
kapcsolatot. Összességében úgy tûnik, hogy
a kutatási eredmények „mintázata” idôben változó:
a korábbi, az 1970-es években végzett kutatások
inkább igazolták a növekvô meritokratikus kiválasztódás
hipotézisét, mint az 1990-es évek elsô felében
végzett kutatások (i. m. 262–263).
Legfrissebb tanulmányukban Breen és Goldthorpe (2001)
még tovább lép abba az irányba, hogy megkérdôjelezzék
a hagyományos meritokratikus indikátorok meghatározó
szerepét a foglalkozási karrier során. Érvélésük
szerint a posztindusztriális szolgáltatási társadalmakban
éppen az olyan állások és pozíciók
aránya növekvô, ahol a személyiség és
a „társadalmi tudás” (social skills) lesznek a legfontosabb
alkalmazási feltételek. A munkáltatók emberierôforrás-menedzsmentjei
a kiválasztás során olyan személyiségi
jellemzôkre helyezik a hangsúlyt, mint a lojalitás,
kötelességtudás, adaptálódási képesség,
alkalmasság a teammunkára stb. Ennek következtében
az érdem (teljesítmény) és a hozzárendelés
(származás) közti különbség egyre inkább
elmosódik, mivel a különbözô tulajdonításon
alapuló jellemzôk a munkáltatók szemében
felértékelôdnek, s így számukra ezek
válnak érdemmé. Halsey (1977) tulajdonképpen
jóval korábban eljutott már annak felismeréséhez,
hogy „a származási jellemzôk megtalálják
az utat, hogy teljesítményként jelenjenek meg” (i.
m. 184).
Úgy tûnik, arra a kérdésre, hogy napjaink
modern társadalma meritokratikus alapon szervezôdik-e, avagy
sem, nehezen adható akár tagadó, akár igenlô
válasz. Mint Goldthorpe fogalmaz, a meritokrácia csak egy
„szükséges mítosznak” tekinthetô (i. m. 283).
Valóban jó lenne hinni abban, hogy az érvényesülés
és a siker a tehetség és az erôfeszítés
következménye, de ezek mellett annyi más „szempont”
merül fel, hogy talán még az sem dönthetô
el, volt-e olyan idôszak, amikor ezek a tényezôk alapvetôen
meghatározóak voltak. Ha találunk is erre vonatkozóan
statisztikai értelemben vett empirikus bizonyítékokat
(amelyek inkább csak közvetett jellegûek, mint a származás
hatásának csökkenése a társadalmi helyzetre,
s ritkább esetben van szó valóban a képességek
és a törekvés hatásáról), ezek
átmenetinek tekinthetôk9
vagy megkérdôjelezhetôk10.
Lehetséges, hogy a modern társadalmak fejlôdése
során, különösen a 20. század második
felében, maga a szorosan vett funkcionális elméletre
épülô meritokrácia elve veszítette el az
érvényességét. A társadalomban szûkösen
rendelkezésre álló javak elosztásának,
az ezt legitimáló érdemeknek a történeti
változása egy kettôs erôtérben ment végbe
az elmúlt fél évszázadban. Egyfelôl a
piac globális térnyerése, másfelôl a
jóléti állam kifejlôdése változtatta
meg világunkat. A piac gazdasági és társadalmi
szerepének megnövekedése több szempontból
megkérdôjelezi a meritokrácia klasszikus funkcionalista
megközelítésének érvényességét.
A funkcionalista megközelítés értelmében
vannak a társadalom mûködése szempontjából
fontosabb munkamegosztási pozíciók, s ezeknek betöltôit
a társadalomnak átlag felett kell jutalmaznia. A piaci társadalom
gyakorlatában ezzel szemben az egyének javadalmazását
nem befolyásolják önmagukban az egyének képességei,
illetve erôfeszítései. Ezek csak akkor eredményeznek
kiemelkedô jutalmat valaki számára, ha a képességek
és az erôfeszítések olyan tevékenységben
testesülnek meg, amelynek piaci értéke van. A funkcionalista
érvelés által hangsúlyozott „társadalmilag
fontos” tehát a piacon alakul ki. Másfelôl, visszautalva
Lenski (1966) gondolatmenetére, ahol a funkcionális elv az
elosztás elsô törvénye volt, s a hatalmi helyzetbôl
következô kiváltságok jelentették az elosztás
második törvényét, azt mondhatjuk, hogy napjaink
társadalmában, amely gazdaságilag globalizálódik,
politikailag a plurális demokrácia alapelvei szerint mûködik,
a hatalom is sok esetben a piacon keresztül szerez érvényt
az akaratának.
Az említett kettôs erôtér másik összetevôje
a jóléti állam, amely nagymértékben
a társadalmi stabilitás záloga, s természetesen
jelentôs szerepet vállal a társadalmi többlet
újraelosztásában. Nem részletezzük itt
a jóléti állam társadalomtörténetileg
különbözô módon kifejlôdött típusait
(vö. Esping-Andersen 1990), ahol vagy az átfogó és
erôsen állami jellegû szociális gondoskodás
elve, vagy a korporatív és etatista módon szervezett,
a családokra is építô gondoskodás elve,
vagy a célzott támogatások és piaci biztosítás
liberális elve dominál. Ezek a jóléti rezsimek
különbözô mértékben – értékrendszerét
tekintve a szociáldemokrata jóléti állam nyilván
a leginkább, s a liberális jóléti állam
nyilván a legkevésbé – a meritokrácia érvényesülése
ellen hatnak, hiszen az állami redisztribúció során
a javak elosztása jelentôs mértékben nem teljesítmény
alapon, nem a képességek és az erôfeszítés
mértéke szerinti történik11.
Funkcionális értelemben persze mondhatjuk, hogy a jóléti
állam nagyon fontos szerepet tölt be, mind a társadalom
stabilitása, mind mûködése, mind legitimációja
szempontjából. Valójában ez a legtermészetesebb
képlet, összhangban azzal a felfogással miszerint a
modern piacgazdaságokban a piac (vagyis a piaci teljesítmény)
teremt társadalmi különbségeket, alapozza meg a
szûkösen rendelkezésre álló javakból
való részesedés egyenlôtlenségeit12,
s az állami redisztribúció feladata ezeket csökkenteni
(vö. Manchin–Szelényi 1990 [1987], illetve Szelényi–Kostello
1996). Ebben az értelemben a jóléti állam kifejlôdése
szükségszerûen abba az irányba hat, hogy a klasszikus
értelemben vett meritokrácia ne egyetlen meghatározó
társadalomszervezô mechanizmusként legyen jelen napjainkban.
Végezetül még egy, az elmúlt két-három
évtizedben egyre jelentôsebb szerepet játszó,
elméletileg és empirikusan is eltérô megközelítésrôl
kell említést tenni. Ez a társadalom strukturális
folyamatainak vizsgálatára irányuló kapcsolathálózati
elemzés, amely szintén kikezdi a meritokrácia elvének
érvényességét. Nem tartozik a jelen munka illetékességi
körébe, hogy részletesen ismertesse ennek az akár
új paradigmának is nevezhetô (Tardos 1995) irányzatnak
a kutatásait. De például Lin (1990) arra hívja
fel a figyelmet, hogy a státusmegszerzés folyamatában
jelentôs az egyének közti társadalmi interakciók
szerepe; az emberek – származásuktól függôen
(is) eltérô – erôforrásaikat cselekedeteikben
realizálják, amelyek lehetnek instrumentálisak vagy
expresszívek, s a szûkösen rendelkezésre álló
és értékes javak és források megszerzésére,
illetve megtartására irányulnak. A cselekvés,
illetve az interakciók során lényeges a szerepük
az úgynevezett erôs, illetve gyenge kötéseknek
(kapcsolatoknak). Az utóbbiak egyes kutatások szerint hasznosabbak
lehetnek a kedvezô pozíciók elérésért
folytatott versenyben (Granovetter 1973; 1974), bár újabb
kutatások vitatják ezt a tételt, illetve korlátozzák
az érvényességét a magas társadalmi
helyzetû pozíciók megszerzésére.
A kapcsolathálózati elemzés mindenképp
arra hívja fel a figyelmet, hogy a kiváltságos társadalmi
pozíciók megtartásához, illetve kedvezményezett,
a szûkösen rendelkezésre álló javakból
nagyobb részt biztosító pozíciók eléréséhez
a modern társadalmakban a képességeken és az
erôfeszítésen túlmenôen egyre nagyobb
szükség van megfelelô kapcsolatokra is. A hagyományos
társadalmimobilitás-kutatásokról szólva
Breiger (1990) kiemeli, hogy a státusmegszerzési modellek
legfontosabb empirikus eredménye az iskola meghatározó
közvetítô szerepére vonatkozott, miközben
a mobilitás strukturális elemzése a társadalmi
kapcsolatok fontosságára hívta fel a figyelmet. Ezzel
kapcsolatban a meritokratikus kiválasztás mechanizmusára
az jelenti az igazi veszélyt, ha az iskola elveszíti azt
a jelzô (signaling) funkcióját (vagy ennek a funkciónak
az érvénye és megbízhatósága
csökken a társadalomban), amelynek alapján a végzettség
hosszú idôn keresztül a meghatározott tudás,
képességek, erôfeszítés megtestesítôje
volt13.
Mindentôl függetlenül a kapcsolatokkal összefüggésben
lehetne természetesen azt mondani, hogy azok kiépítése
és megfelelô hasznosítása, sôt egyáltalán
ezek fontosságának felismerése részét
képezi a képességeknek, valamint hogy mindez erôfeszítést
is igényel. Eszerint viszont az egész jelenséget úgy
kellene értékelni, hogy a klasszikus meritokráciaelv
történetileg ebbôl a szempontból is átalakulóban
van. Ezen átalakulás során a patrónus rendszer
– Goldthorpe (1996) érvelésével ellentétben
– már nincs szükségszerû és alapvetô
elvi ellentmondásban a meritokrácia szellemével, hiszen
akár például a nagy idô- és energiaráfordítással
kiépített klientúra, mint a kapcsolathálózatok
mûködésének és érvényesülésének
egyik formája, is tekinthetô teljesítménynek14.
A meritokrácia esélyei Magyarországon
A tanulmány ezen fejezetének valószínûleg
olyan társadalomtörténeti, illetve kultúrtörténeti
áttekintéssel kellene indulnia, amely kitérne arra,
hogy Magyarországon a teljesítményelv esetleg nem
olyan lényeges része a társadalom értékrendszerének,
mint az angolszász országokban, különösen
Amerikában, ahol a „self-made man” valószínûleg
mind a mai napig létezô, kulturálisan beágyazott
eszménykép. Avagy hogy a teljesítményelv nem
lehet olyan meghatározó egy alapvetôen katolikus társadalomban,
mint Magyarország, szemben az olyan társadalmakkal, ahol
a vallási tradíciók alapján a protestáns
etika nagyobb szerepet játszhat. Valójában azonban
nem rendelkezünk megfelelô empirikus kutatási anyaggal,
melynek alapján az ilyen vagy ehhez hasonló állításokat
megbízhatóan igazolni vagy cáfolni lehetne.
Az értékrendszer vonatkozásában nyilvánvalóan
Hankiss és munkatársai (1982) alapvetô kutatásaihoz
fordulhatunk. Ez az elemzés éppenséggel a magyar és
amerikai értékrend összehasonlítását
végezte el a hetvenes évek végére és
a nyolcvanas évek elejére vonatkozóan, de ebbôl
csak áttételes következtetésekre juthatunk. Az
általuk alkalmazott Rokeach-értékteszt második,
az eszközértékekre vonatkozó sorozatában
tizennyolc érték között ott szerepelnek explicit
módon a Young-féle egyenlet változói is: értelmes
(intellectual) és törekvô (ambitious). Alapszinten ebbôl
kiderült, hogy az „értelmes” Magyarországon, a „törekvô”
Amerikában fontosabb érték (i. m. 37–38). A szerzôk
az egyes értékek egyedi vizsgálatán túlmenôen
különféle többváltozós elemzési
eljárásokat alkalmaztak a két ország értékrendjének
tipizálására, a különbségek feltárására.
Az intelligencia és az ambíció egyik országban
sem kapcsolódott szorosan egymáshoz, a törekvés
Magyarországon inkább az anyagi boldogulásra irányuló,
Amerikában inkább egy pragmatikus értékszemlélet
része volt. A magyar társadalom értékrendjére
kevésbé tûnt jellemzônek a pragmatizmus, a racionalitás.
Nálunk a törekvés hagyományosabb értékekhez
– családi biztonság, anyagi jólét – kapcsolódott,
miközben Amerikában olyan modernebb és individuálisabb
értékekhez, mint a hatékonyság, önállóság
(i. m. 260)15. Összességében
a kutatók maguk sem értelmezték eredményeiket
a meritokrácia nézôpontjából. Az értékrend
mögött inkább a hazai modernizációs folyamat
sajátosságait, megkésettségét, ellentmondásait
keresték, amelybe áttételesen biztos bele lehet látni
a teljesítményelv meglétét vagy akár
inkább a hiányát is.
Az 1990-es években elvégzett további kutatások
szerint Magyarországon inkább a célértékek,
s kevésbé az eszközértékek változtak
meg. Az értékrend egészét a folytonosság
és megszakítottság kettôssége jellemzi,
az 1990 és 1998 közötti felvételek szerint kimutatható
bizonyos szakadás a szocialista idôszakhoz képest,
de az évtized második felében a visszatérés
jelei is mutatkoztak. A számunkra itt érdekes értékek
szempontjából a magyar értékrendszer magas
intellektuális foka fennmaradt, az „értelmes” érték
fontossága elôbb növekedett 1993-ig, majd visszatért
egy korábbi szintre. A „törekvés”-érték
fontossága nagyjából változatlan maradt az
1990-es évek során (Füstös–Szakolczai 1994; 1999).
De ezek az adatok sem bizonyítanak semmit azzal kapcsolatban, hogy
a magyar társadalom értékrendje meritokratikusabb
lett a rendszerváltozás után, vagy sem.
Nem vagyunk sokkal jobb helyzetben akkor sem, ha a meritokrácia
hazai jelenlétével összefüggésben más
természetû empirikus bizonyítékokat keresünk.
Nem készültek olyan kutatások, amelyek megfelelô
méréseket tartalmaznának mind a családi háttérre,
mind a képességekre vagy az ambíciókra vonatkozóan,
s amelyek alapján vizsgálható lenne a meritokratikus
egyenlet érvényessége Magyarországon. Ha viszont
beérjük a fentebbiekben bemutatott redukált modellel,
amelyben a származás, az iskolázottság, s az
elért társadalmi helyzet szerepelnek, akkor lehetôség
nyílik arra, hogy egy összefoglaló, a korábbi
általános feltételezést cáfoló
megállapítást tegyünk. Eszerint nemzetközi
összehasonlításban Magyarország, több más
volt szocialista országgal együtt, ahol hasonló adatok
elérhetôek, meritokratikusabbnak mutatkozott a szocializmus
évtizedeiben, mint számos fejlett tôkés ország.
Vagyis a magyar adatok szerint az iskola hatása relatíve
nagyobb volt a társadalmi helyzetre, mint más országokban16.
Mégsem biztos azonban, hogy ezt a kutatási eredményt
a meritokrácia érvényesüléseként
értelmezhetjük. Egyfelôl, ha azt nézzük,
hogy az iskola milyen hatással volt a társadalmi mobilitás
esélyére, akkor a magyar adatok hosszú távú
elemzése azt mutatta, hogy ez a hatás a történeti
idôben elôbb növekedett, majd pedig csökkent (Luijkx
et al. 1995). Másrészt, s talán ez a lényegesebb
kérdés, az iskola és a társadalmi helyzet kapcsolatának
vizsgálatakor nem állhatunk meg a statisztikai összefüggések
szintjén. Itt valójában az iskolarendszer és
a munkaerôpiac intézményi kapcsolatáról
van szó. Anélkül, hogy ennek a bonyolult összefüggésrendszernek
itt a részleteibe mennénk, a meritokrácia nézôpontjából
csak annyit jegyzünk meg, hogy adott iskolai végzettségekkel
rendelkezô pályakezdôk a tervgazdálkodás
körülményei között eléggé pontosan
meghatározott állásokhoz juthattak, különösen
a szocialista idôszak elsô felében. Tehát az
iskola és az elért társadalmi helyzet szoros kapcsolata
nem feltétlen jelzi a meritokratikus értékrend érvényesülését
Magyarországon (sem), hanem inkább egy, a politika által
vezérelt gazdasági rend sajátos logikájának
érvényesülésérôl lehetne beszélni.
Egy meritokratikus értékrend jelenlétét,
elfogadottá válását inkább éppenséggel
gátolta Magyarországon a szocialista társadalmi berendezkedés.
Az egykori Szovjetunióról szólva Bell (1974, 104)
is ellentmondásosnak látja azt az „új meritokráciát”,
amely a képzés bôvülése és demokratizálódása
révén alakult ki. Nyilvánvaló, hogy az a politikai-ideológiai
törekvés, amely „a volt uralkodó osztály mûveltségi
monopóliumának” felszámolását tûzte
ki célul, s ennek érdekében Magyarországon
1950 és az 1960-as évek közepe között egy
beiskolázási nomenklatúrarendszert mûködtetett,
nem meritokratikus alapon szelektált. Itt, legalábbis elvben,
egy szigorúan származás szerinti kiválasztódás
mûködött, az úgynevezett munkás-paraszt családi
háttér privilegizálásával s a burzsoá,
kulák stb. családi háttér diszkriminálásával.
Ezen a tényen keveset változtat, hogy a rendszer nem mûködött
jól és hatékonyan, s valójában kevés
fiatal iskolai pályafutása szenvedett végleges törést
akár az ötvenes években is. De a fizikai származást
jelölô „F” betû a név mellett az osztálynaplóban
azért számított például a felsôfokú
továbbtanulás során, s még a hetvenes években
vagy a nyolcvanas évek elején is elônyben részesítették
a fizikai származásúakat a felvételi vizsgák
során (Fényes–Vedres 1999). A beiskolázással
és továbbtanulással kapcsolatos nomenklatúrarendszer
bizonyos fokú „elszabotálását”, a munkásszármazású
hallgatók 50 százalékos arányára vonatkozó
felvételi statisztikák kozmetikázását
pedig egyáltalán nem biztos, hogy egy meritokratikus értékrend
megnyilvánulásaként értékelhetjük.
S akkor még nem szóltunk arról a sajátos „meritokráciáról”,
hogy a szülôk politikai „érdemei”, bizonyos kitüntetések
birtoklása biztosította a gyerek helyét a felsôoktatásban.
Az érvényesülés, a késôbbi szakmai
karrier útjait tekintve a politikai megbízhatóság,
a párttagság szintén kevéssé minôsülnek
meritokratikus kiválasztási feltételnek a fogalom
klasszikus értelmében. Nem kevés cinizmussal lehetne
csak úgy érvelni, hogy adott történelmi körülmények
között a politikai megbízhatóság lehet érdem,
hogy meghatározott funkcionális szükségszerûségek,
illetve a társadalom stabilitása szempontjából
ezek a kiválasztási mechanizmusok megfelelôek voltak.
Mindenesetre Parkin is (1979, 59) a kommunista párttagságot
olyan „tulajdonnak” tekintette, amely birtokosát kiváltságokhoz
juttatta. De ez egyúttal éppenséggel a társadalom
bezáródásának is egyik útja volt, ahol
nem a társadalom funkcionális szükségleteit követô
„megfelelô embert a megfelelô helyre” elv jutott érvényre.
A szocializmus évtizedeinek második felében némiképp
csökkent a fizikai származás vagy a párttagság
s az ezekhez „hozzárendelt” politikai megbízhatóság
szerepe a kiválasztásban, s helyükre a hetvenes és
nyolcvanas években egyre inkább a formális és
szakmai iskolázottság lépett. (Ezt adatszerûen
is dokumentálja Gazsó [1990], illetve Kisdi és Kulcsár
[1991]). A gazdasági vezetôk professzionalizációjának
hullámzása különösen érzékletes
példával szolgál az egész folyamatra. A két
világháború közötti fokozódó
szakszerûséget lerombolta az államosítás
és a szocialista munkás-igazgatók rendszere. A politikai
lojalitásra épülô kiválasztás csak
lassan adta vissza a helyét újra a szaktudásnak, „a
gazdasági vezetôk képzettségi színvonala
a hetvenes–nyolcvanas években érte el a harmincas évekbeli
szintet” (Lengyel 1994, 12). Valójában azonban ekkor már
elsôsorban egy, az 1990-es éveket részben megelôzô
generációváltásnak, illetve az ezt lehetôvé
tevô, a szocialista országok közül a leginkább
Magyarországra jellemzô liberalizálódásnak
és demokratizálódásnak lehettünk tanúi,
s mindez legfeljebb áttételesen tekinthetô a meritokrácia
térnyerésének – fôleg a közgondolkodást
tekintve.
Lényeges elem ebben a vonatkozásban, hogy ezek a gazdasági
vezetôk, miközben már nemcsak politikai, hanem szakmai
végzettséggel kellett rendelkezniük, s miközben
már nem feltétlen kellett párttagnak lenniük,
csak akkor lehettek igazán sikeresek, ha megfelelô politikai
kapcsolataik voltak. Összhangban azzal, ahogy a hetvenes évektôl
kezdôdôen a gazdasági döntéshozatal központosított
rendszere (is) felpuhult, s a tervszámokra épülô
tervlebontást felváltotta a tervalku, ezek a kapcsolatok
mind szükségesebbé és fontosabbá váltak
a vezetôk számára az általuk vezetett gazdasági
szervezetek jó mûködtetése érdekében
(vö. Csanádi 1995).
A kapcsolathálózati paradigma nyilván nemcsak
a gazdasági vezetôk, hanem a társadalom sok más
tagja, egyének és családok esetében érvényes
megközelítést kínál az egyenlôtlenségek,
a strukturális mechanizmusok vizsgálatára Magyarországon
is. Számos hazai kutatás szolgál ehhez empirikus adalékokkal,
mint például Angelusz és Tardos (1991) átfogó
vizsgálata a kulturális-interakciókos rétegzôdés
sajátosságairól, illetve újabb kutatásuk
a kapcsolathálózati erôforrásokról (Angelusz–Tardos
1998); Utasi Ágnes több tanulmánya, s azok az írások,
amelyek az általa szerkesztett kötetben (Utasi 1991) szerepelnek;
Sik Endre (1984; 1988) elemzései a háztartások gazdasági
kapcsolatairól stb. A szorosabban vett státusmegszerzési,
illetve mobilitási kutatások azonban nemcsak a klasszikus
meritokratikus egyenlet ellenôrzését nem végezték
el, amikor nem gyûjtöttek olyan adatokat, amelyek kitértek
volna a képességek és a törekvés mérésére,
hanem adósak azzal is, hogy a kapcsolathálózati elemzés
lehetôségeit, méréseit, modelljeit beépítsék
az álláskeresésre, pályakezdésre, illetve
az életpálya további alakulására vonatkozó
elemzésekbe17. Kivételnek
tekinthetô Bartus (2001) friss kutatása, amely szakközépiskolát
végzett, tovább nem tanuló diákok egy szûkebb,
Budapestre és néhány nagyvárosra koncentrálódó
mintáján vizsgálta a formális és informális
álláskeresés, a kapcsolatok hatását
az elhelyezkedés valószínûségére,
a jobb állás esélyére, valamint az elért
keresetre. De megfelelôen komplex és nagyobb mintára
kiterjedô átfogó adatok hiányában mégis
azt mondhatjuk, hogy az olyan nagy formátumú versengô
hipotézisek, mint hogy a meritokráciaelv vagy a jó
társadalmi kapcsolatok számítanak jobban a szûkösen
rendelkezésre álló javakból többet juttató
pozíciók elérésekor, nem lehet egyértelmûen
tesztelni18.
Fentebb az állítottuk, hogy a szocializmus ideológiája
kezdetben határozottan nem kedvezett a meritokratikus kiválasztás
érvényesülésének, de ez a helyzet a késôbbiekben
javult, amennyiben csökkent a hozzárendelés szerepe,
s növekedett az iskolai teljesítmény értéke.
Mindezzel kapcsolatban a rendszerváltást követô
idôszakra vonatkozóan nemcsak szociológiai kutatásokat
idézhetünk, amelyek tükrében egyébként
ellentmondásos kép rajzolódik ki. A meritokratikus
elv érvényesülését ellenôrzô
vizsgálatnak tekinthetô, amikor a közgazdaságtanban
a humántôke-befektetések megtérülését
vizsgálják. Ennek kapcsán hivatkozhatunk arra a kutatási
eredményre, miszerint vállalati alkalmazotti körben
az 1990-es években a magasabb iskolai végzettség a
korábbi éveknél magasabb kereseti megtérüléshez
vezetett (Köllô 2000). Ezen az alapon, amennyiben a magas végzettséget
érdemnek, de legalábbis a kompetencia mutatójának
tekintjük, a továbbtanulást teljesítményként,
illetve erôfeszítésként értékeljük,
akkor a meritokrácia erôsödésérôl
lehet beszélni. Ehhez járult, hogy a nemek szerinti kereseti
különbségek a rendszerváltozást követôen,
az 1990-es évek elsô felében csökkentek, tehát
kisebbedett egy jellegzetes hozzárendelésen alapuló
tényezô szerepe. Ebben ugyan számos strukturális
tényezô is szerepet játszott (például
a keresô nôk javuló összetétele, a foglalkoztatott
nôk nagyobb aránya a magasabb bérszínvonalú
régiókban), de a felsôfokú végzettség
bérhozama legalábbis az 1990-es évek elsô felében
a nôknél jobban emelkedett, mint a férfiaknál
(Galasi 2001).
A magyarországi helyzetet tárgyalva érdemes visszautalni
arra a gondolatra, hogy a meritokrácia térnyerése
történeti fejlôdésében a patrónus
rendszer, a korrupció csökkenésével kapcsolódik
össze. Ebben a vonatkozásban a politikatudományi elemzések
alapján egy kevésbé kedvezô tendencia rajzolódik
ki. Nyilván itt sem lehet véglegesen lezárt kutatásokról
beszélni, különösen nem a mérését
és mértékét tekintve is erôsen vitatott
korrupció esetében. (A politikai publicisztika és
a közvélemény persze a korrupciót nagymértékûnek
tekinti.) A patrónus rendszer esetében a politikatudományi
írások egy jelentôs vonulata foglalkozik azzal, ahogy
a különbözô pártok és kormányok
kiépítették, kedvezményekkel és kiváltságokkal
megnyerve kialakították klientúrájukat. (Elsôsorban
talán Szalai Erzsébet munkáira lehet utalni, a legfrissebb:
Szalai 1999.) Amennyiben a többszempontú és -irányú
klientúra képzôdése egy valóságos
és bizonyítottnak tekinthetô folyamat, amely az 1990-es
években esetleg szintén erôsödött, akkor
itt a meritokráciaelv sérülésérôl
van szó. (Kivéve, ha – amint ennek lehetôségére
már utaltunk – teljesítményként értékeljük
a klientúra kiépítését.) Márpedig
a folyamat joggal valószínûsíthetô Czakó
és Sik (1994; 1995) elemzései alapján. Jóllehet
nem a klientúra, hanem a hálózati tôke fogalmát
használva, a szerzôk kimutatják, hogyan folytak s hogyan
fokozódtak ezek az „intenzív játszmák” a szocializmus
klasszikus, illetve késôi (reform) szakaszában, majd
a „pre-posztkommunizmus” idején s végül a rendszerváltás
után, amikorra áthatották mind a politika, mind az
igazgatás, mind a gazdaság szféráit. Egy frissebb
tanulmányában pedig Sik (2001) a magyar társadalomról
mint „kapcsolatérzékeny kultúráról”
ír, s az ott bemutatott útfüggô kapcsolatérzékenység
kínál egy olyan olvasatot, miszerint nálunk a hagyományos
teljesítmény alapú meritokrácia érvényre
jutásának kulturális okokból kisebb az esélye,
mint más kapcsolatérzéketlenebb társadalmakban.
A meritokrácia nézôpontjából ugyanakkor
valószínû, hogy a rendszerváltást követôen
a kapcsolathálózat és a klientúra nem úgy
szervezôdött ismeretségek, politikai megbízhatóság
s egyéb külsô ismérveken alapuló minôsítések
szerint, ahogy az a szocializmus idején történt. Most
már jóval kevésbé lehet szó a képzettség
és szakértelem teljes háttérbe szorításáról,
sôt a pártok és kormányzati szervek kifejezetten
törekszenek ezek hasznosítására politikai céljaik
és érdekeik érvényesítése során
(vö. Csizmadia 1998). Magyarországon mostanra olyan mértékben
halmozódott fel megfelelônek tekinthetô tudás
és szakértelem, hogy lehetôség van közel
egyforma felkészültségû emberek, szervezetek,
intézmények közül azok kiválasztására,
akik adott politikai céloknak vagy érdekeknek megfelelôbbek.
A meritokrácia tehát „csak” akkor és annyiban sérül,
ha az ilyen kiválasztási folyamatban nem a legmegfelelôbb
ember (szervezet, intézmény), hanem csak a „második
legjobb, de hozzánk közelebb álló” jut egy kedvezményezett
pozícióba. Nincsenek pontos információink arról,
hogy ez milyen gyakori jelenség, (a politikai publicisztika és
a közvélemény persze ezt is gyakorinak tartja). Ennél
még nehezebben dönthetô el – a kompetencia mérésére,
megítélésére vonatkozó nagyfokú
bizonytalanság miatt –, hogy az esetleges „második” (vagy
„harmadik”?) mennyire marad el az „elsôtôl”, van-e köztük
valójában különbség. Összességében
mindenesetre az ilyen jelenségek olyan társadalmi klímához
vezetnek, amely nem egyezik meg a meritokratikus társadalomszervezôdési
mechanizmus elveivel. Ráadásul a kapcsolatok szerepe a kiválasztásban
feltehetôen nemcsak a politika vagy a gazdaság felsô
szintjein van jelen, hanem mindenfajta pozíció betöltésére
hatással van, és befolyásolja a teljesítmények
értékelését az elosztás és jutalmazás
esetében is.
Végezetül a jóléti állam hazai szerepérôl
kell szót ejteni. A gondoskodó állam eszméje
Magyarországon is befolyásolja a teljesítményelv
és a meritokratikus értékrendszer esélyeit.
Esping-Andersen (1990) tipológiáját alapul véve
a szocialista idôszak jóléti rendszere ahhoz a skandináv
modellhez állt a legközelebb, amelyet meghatározó
mértékû állami szerepvállalás
és alanyi jogosultság jellemzett. A szocializmus évtizedei
alatt a társadalom többsége olyan állami gondoskodásban
részesült, amely nem kívánt meg különösebb
erôfeszítést az emberektôl. Ez azt jelenti, hogy
nálunk az állami redisztribúció olyan módjai
és gyakorlata váltak hagyományossá, amelyek
jelentôs mértékben keresztbe metszik a teljesítmény,
illetve érdem szerinti elosztás és javadalmazás
gyakorlatát. Az elôzô alfejezetben utaltunk a teljesítmény
szerinti, illetve a redisztributív elosztás és javadalmazás
kettôsségére, tehát itt nem magyar sajátosságról
van szó. Ennek a képletnek viszont a megvalósulási
módja lehet olyan, amely társadalmanként és
történetileg változó, s ebben az értelemben
sajátos. Magyarország esetében figyelembe kell venni,
hogy a szocializmus évtizedei során az állami gondoskodás
egy olyan társadalmi közegben valósult meg, ahol a társadalmi
egyenlôség a hivatalos ideológia által támogatott
érték volt. Ezt éppúgy lehetett esélyegyenlôségként
értelmezni, mint egy nivelláló, egyenlôsítô,
a társadalom minden tagjának mindenbôl ugyanannyit
juttató elosztási gyakorlatot megalapozó eszmét.
Míg az egyenlôség elôbbi felfogása nem,
az utóbbi felfogása viszont alapvetôen szemben áll
a teljesítményelv értékrendjével.
Természetesen nem tudjuk adatszerûen dokumentálni,
hogy az állami redisztribúció milyen mértékben
került szembe a meritokratikus eleven alapuló elosztással
és jutalmazással, miközben ez a gyakorlat két
vonatkozásban is valószínûleg jelen volt. Az
egyikrôl már esett szó: az állami elosztás
és jutalmazás jelentôs részben nálunk
is olyan alapon történt, ahol a megfelelô származás
és a politikai megbízhatóság volt az érdem.
Másfelôl az egyenlôség elvét követô
újraelosztás a tényleges képességek
és erôfeszítés eredményeképpen
kialakult különbségeket is nivellálta. Míg
az elôbbi jelenség már a szocializmus késôi
szakaszában sem volt meghatározó, az utóbbi
valószínûleg túlélte a rendszerváltást,
s az 1990-es években is jelen van, s befolyásolja azt a társadalmi
klímát, amelyben a különféle teljesítmények
érdemmé válhatnak.
A teljesítményelv érvényesülését
tekintve az értékpreferenciák függvényében
két szempontból is kialakulhatnak különbözô,
a javadalmazás mértékére és hogyanjára
vonatkozó feszültségek. Egyfelôl a teljesítmény
szerinti differenciálás és az egyenlôségeszmény
kerülhetnek szembe egymással. Másfelôl a teljesítmény
szerinti, illetve a szociális alapú differenciálás
mentén alakulhatnak ki különbségek. Ami az egyenlôséget
illeti, Füstös és Szakolczai (1994; 1999) korábban
már idézett kutatásai szerint a Rokeach-teszt alapján
az egyenlôség mint célérték valamelyest
veszített fontosságából az emberek szemében
az 1990-es évekre az 1970-es évek végéhez képest.
Ennél differenciáltabb képet mutat az a korábban
már szintén említett Tárki-kutatás,
ahol 2000 júniusában egy másik ellentétpárról
is véleményt mondtak a kérdezettek: „A jövedelmeknek
egyenlôbbeknek kellene lenniük”, illetve „Az egyéni teljesítményeket
anyagilag jobban meg kellene becsülni”. Ezek az állítások
is egy tízfokú skála két végpontján
szerepeltek, ahol egyenlôbb jövedelmekre szavazott a válaszolók
majd 30 százaléka (a skála 1–3-as értékei),
illetve a nagyobb mértékû teljesítmény
szerinti differenciálást választotta közel 40
százalék (a skála 8–10-es értékei) (érvényes
esetszám: 1448). Eszerint a magyarok erôteljesen megosztottak
az egyenlôségelv, illetve a teljesítményelv
preferálása tekintetében.
Nem tudjuk, hogy a munkáltatók milyen elveket követnek,
amikor bérajánlatot tesznek a munkavállalóknak,
illetve hogy milyen szempontok alapján differenciálnak a
bérek megállapításakor, növelik jobban
vagy kevésbé különbözô dolgozók
fizetését. Az ISSP 1999-es „Társadalmi egyenlôtlenség”
címû kutatásában mindenesetre arról kellett
az embereknek véleményt mondani, hogy a munkabérek
megállapításánál milyen mértékben
kell figyelembe venni teljesítmény jellegû, illetve
szociális szempontokat19.
A válaszolók (érvényes esetszám 1100
és 1200 között) döntô többsége
szerint (80 százalék az ötfokú skála két
felsô fokán) a munkabéreknek azon kell múlniuk,
hogy milyen jól végzi a munkáját, és
milyen keményen dogozik valaki. Ennél kevesebben, minden
második válaszoló (50 százalék az ötfokú
skála két felsô fokán) vélte, hogy az
iskolázottság fontos a keresetek megállapításakor.
S nem sokkal kevesebben (40 százalék körül az ötfokú
skála két felsô fokán) gondolták úgy,
hogy a munkabérek esetében fontos szempont a család
nagysága, az eltartott gyerekek száma (is). Az emberek nem
egymást kizáró módon választhattak a
különbözô szempontok között, a kérdés
nem úgy hangzott, hogy inkább a teljesítmény
minôsége, vagy inkább a szociális rászorultság
a fontosabb. Bár a mérés ilyen szempontból
nem pontos, mégis úgy tûnik, hogy a képességek
és a törekvés különbségei valamivel
inkább tekinthetôk legitimnek különbözô
mértékû bérek megállapításakor,
mint a szociális szempontok.
(Részben) szubjektív zárógondolat
A meritokráciára vonatkozó szakirodalmi áttekintés
célja a tanulmányban az volt, hogy egy nagyon általános
elméleti keretrendszert teremtsen azon empirikusan is gyakorta vizsgált
mechanizmusok kutatása számára, amelyek a társadalmi
mobilitás folyamatában az iskolai egyenlôtlenségek
alakulásakor és az iskolai befektetések megtérülésekor
hatnak és mûködnek. Emellett kísérletet
tettünk arra is, hogy áttekintsük a fogalmat érvényességének,
illetve esélyének történeti változása
szempontjából, általánosságban, illetve
Magyarországon. A címben szereplô kérdésre:
Miért (nem) meritokratikusak a modern társadalmak?, nem tudunk
ezen a ponton egyértelmû és tömör választ
adni, hiszen az egész tanulmány egy erre vonatkozó
válaszkísérletként értelmezhetô.
Fôleg az a kérdés természetesen, mi történjen
a címben szereplô zárójeles kifejezéssel.
Végül is (inkább) meritokratikusak, vagy (inkább)
nem azok a modern társadalmak? Erre a kérdésre sem
lehet egyértelmû igennel vagy nemmel válaszolni. A
tanulmány utolsó bekezdéseinek stílusát
követve azt mondhatnánk, hogy itt a felsorakoztatott hivatkozások,
érvek és ellenérvek ellenére is nagymértékben
mindenki maga, saját értékei, attitûdjei, a
szakirodalom sajátos olvasata alapján adhatja meg a választ.
Mondjuk egy tízfokú skálán, valahogy így:
A
modern társadalmak meriokratikusak
A magyar társadalom meriokratikus |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 |
A modern társadalmak meriokratikusak A magyar társadalom nem meriokratikus |
Jegyzetek
1 Ez a tanulmány a benne felvetett
elméleti kérdések és a szakirodalmi áttekintés
szempontjából részét képezi a szerzô
készülô akadémiai doktori disszertációjának.
Jelen formájában ugyanakkor olyan, a mai magyar társadalomra
vonatkozó empirikus eredményeket is tartalmaz, amelyek elsôsorban
azzal a céllal kerültek bele, hogy az írásmû
önmagában is önálló és kerek egész
legyen. A tanulmány megírása idején a szerzô
az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság
ösztöndíjasa volt, amiért köszönetét
fejezi ki az ARTT kuratóriumának.
2 A társadalmi igazságosság
fogalmát a jelen kontextusban nem fogjuk teljes körûen,
történeti fejlôdésében, különbözô
irányzatai közti vitákra kiterjedôen tárgyalni.
Erre vonatkozóan lásd például Ludassy (1989),
Tóth (1991), Örkény (1997). Az igazságosság
itt leginkább abban az értelemben szerepel, hogy mi minôsül
legitimnek, elfogadhatónak a társadalom ítélete
szerint.
3 Az érdem kifejezés
a merit terminológia megfelelôje. A meritokratikus, érdemeken
alapuló társadalom alatt napjainkban azt értik, hogy
az egyén társadalmi helyzete és elôrejutása
a tehetségén, szorgalmán, tudásán, egyszóval
a teljesítményén múlik.
4 A téma klasszikusa, Young
(1975, 94) [1958] a meritokrácia koncepcióját egyetlen
egyenletbe sûríti, miszerint: I + E = M, vagyis intelligencia
+ erôfeszítés (effort) = merit (érdem). A tanulmány
ezt követô mondata aláhúzza a két komponens
kapcsolatát: The lazy genius is not one. (A lusta zseni nem az.)
Goldthorpe (1996, 258) olvasatában ez a mondat ad morális
tartalmat az egész meritokratikus koncepciónak, ezzel legitimálva
azt.
5 Hasonló etimológiai
különbségtétel, de másfajta játék
a szavakkal, ha megkülönböztetjük a tisztelet (respect)
és az elismerés (praise) fogalmakat. Ezt teszi Runciman (1970,
204), aki szerint mindenki tiszteletet érdemel, de elismerést
csak meritokratikus alapon lehet kivívni. Annak okán egyébként,
hogy a téma fô vonalától ne térjünk
el, itt nyilvánvalóan elvágunk egy gondolatmenetet,
amely a hatalom legitimációjának kérdéséhez
vinne. A meritokrácia fogalmi körében maradva érdemes
viszont megemlíteni, hogy Bell (1974, 453) szerint (is) különbséget
kell tenni hatalom (power) és tekintély (authority) között.
A meritokratikus kiválasztás és elôrejutás
tekintélyt eredményez, s éppen azok fognak hatalomra
törekedni, akik nélkülözik ezt a tekintélyt.
6 Az egyik idevágó
gyakori hivatkozás a pszichológia kontextusában a
teljesítménymotivációra irányul (például
McClelland 1961).
7 Herrnstein egy korábbi,
Jensen által elvégzett elemzés alapján vonta
le ezt a következtetést. Jensen (1969) számításai
szerint az IQ 80 százalékban öröklött, s 20
százalékban környezeti tényezôk következménye,
vagyis az IQ-pontok szórását 80 százalékban
olyan más tényezôk magyarázták, amelyek
örökletesek. A szerzô ebben a hírhedt és
vitatott tanulmányában állítja azt is, hogy
az amerikai feketék alacsonyabb intelligenciaszintje szintén
örökletes tényezôkkel magyarázható.
(Érdemes egyébként megjegyezni, hogy Hebb (1975: 188)
bírálja az olyan kijelentéseket, mint hogy „az intelligencia
80 százalékban az öröklôdés és
20 százalékban a környezet által determinált”.
Ez ugyanis azt jelentené, hogy a két hatás összeadódik,
s együtt eredményez 100 százalékot. Szerinte
ezzel szemben a két tényezô szerepe valójában
kölcsönhatásukban (interakciójukban) ragadható
meg, tehát „összeszorzódva” fejtik ki együttes
hatásukat.)
8 „Az általános következtetés,
amelyre ezek az eredmények mutatnak, az, hogy az amerikai foglalkozási
szerkezetet nagymértékben a cselekvés és teljesítmény
(performance and achievement) univerzális feltételei kormányozzák,
a faj hatásának jelentôs kivételével”
(Blau–Duncan 1967, 241). Érdekes módon Bell (1974)
is elsôsorban abban az összefüggésben hivatkozik
Blau és Duncan munkájára, hogy a diszkrimináció
jelen van az amerikai társadalomban.
9 A hosszabb idôtávra
vonatkozó elemzésekben gyakran fordul elô, hogy a származás
hatása a társadalmi helyzetre átmenetileg csökken
ugyan, de aztán újra növekedést mutat, összhangban
Sorokin (1964) „trend nélküli fluktuáció”-tételével.
10 Tudományos viták
kapcsán szerencsés esetekben elôfordul, hogy különbözô
kutatók ugyanazt az adatbázist elemzik. A meritokrácia
érvényesülésének vizsgálatára
vonatkozó egyik legjobb adatbázis az angol National Child
Development Study (NCDS). Ebben a panel-kutatásban az 1958. március
3. és 9. között született összes (mintegy 17
500) csecsemô szerepel, akiknek akkor megkérdezték
a szüleit. Újabb, részben a szülôkre, részben
a gyerekekre vonatkozó adatfelvételre került sor a gyerekek
7, 11, 16, 23 és 33 éves korában. A társadalmi-demográfiai
adatokon túlmenôen különbözô egészségügyi
vizsgálatok és iskolai tesztek eredményei is rendelkezésre
állnak, például 11 éves korukban felvettek
egy General Ability Testet. Saunders (1997) ezeknek az adatoknak az elemzése
alapján arra a megállapításra jutott, hogy
Angliában a képességeken múlik a késôbbi
társadalmi helyzet, tehát a társadalom alapvetôen
meritokratikus. Breen és Goldthorpe (1999) viszont ugyanezeken az
adatokon azt mutatta ki, hogy ugyanolyan státus eléréséhez
hátrányosabb származási háttér
esetén magasabb pontszámra volt szükség a képességteszten,
mint egy jobb családból származó gyerek esetében.
Más szóval, a jobb társadalmi helyzet rosszabb képességek
esetén is relatíve magasabb társadalmi státust
eredményezett. Szintén ezeken az adatokon Savage és
Egerton (1997) is azt találták, hogy az osztály és
a nemek szerinti különbségek jelentôsek a mobilitási
esélyek szempontjából, még akkor is, ha figyelembe
veszik az eltérô képességek hatását.
A jobb vagy rosszabb képességek különbségei
inkább a nôk, s kevésbé a férfiak mobilitási
esélyeit befolyásolták.
11 Esping-Andersen (1999, 170–172)
remek jellemzést ad a homo liberalismus, a homo familius és
a homo socialdemocraticus beállítódásáról,
értékeirôl, érzéseirôl a jóléti
rendszerrel kapcsolatban, de ebbôl persze csak következtetni
lehetne, hogy ezek az ideáltípusok miként gondolkodnak
a meritokrácia helyességérôl vagy szükségességérôl
a társadalomban.
12 Fentebb utaltunk rá,
hogy a „piaci teljesítmény” kategóriája is
ellentmondásba kerülhet a meritokratikus kiválasztás
elvével, amennyiben a piac sem mindig és kizárólag
a képességek és az erôfeszítés
alapján szelektál és jutalmaz.
13 Ez a probléma központi
helyet foglal el az iskolából a munkaerôpiacra való
átmenet vizsgálatában. Minél kevésbé
tölti be az iskola azt az elôrejelzô funkcióját,
amelyeknek alapján egy munkaadó tudhatná, hogy egy
adott képzettségû, adott iskolából kikerülô
munkavállaló milyen humán tôkével rendelkezik,
mit tükröz, hogy az adott végzettséget megszerezte
(s minél költségesebb számára ennek az
információnak a beszerzése), annál inkább
múlik a kapcsolati tôkén az álláshoz
jutás (vö. Rosenbaum et al. 1990).
14 Egy újabb tanulmány
tükrében a társadalmi kapcsolatok valóban arra
szolgálnak, hogy azok révén birtokosaik leküzdjék
olyan hátrányaikat, amelyek alapvetôen hozzárendelésen
alapulnak, mint a nemi vagy a faji diszkrimináció (Petersen–Saporta–Seidel
2000). Ez az elemzés kimutatja, hogy a kapcsolatokban meglévô
egyenlôtlenségek figyelembe vétele statisztikailag
valóban csökkenti, bizonyos tekintetben meg is szünteti
a nemi, illetve faji különbségeket. Ugyanakkor a kapcsolatok,
mint közbülsô változó valójában
közvetíti az egyenlôtlenségeket, hiszen jelentôs
mértékben összefügg az emberek faji hovatartozásával.
Tehát végeredményben a társadalmi kapcsolatok
nem (csak) az egyének képességein és erôfeszítésén
múlnak.
15 Füstös és Szakolczai
(1999, 58–59) összefoglalják a magyar és az amerikai
értékrend különbségeit, s egyebek között
ott is kiemelik az intellektuális értékek fontosságát,
illetve a pragmatikus értékek hiányát Magyarországon
a szocialista idôszakban. Ebbôl azonban nehéz lenne
arra következtetni, hogyan viszonyultak a magyarok a meritokráciához.
16 Amikor az iskola relatív
hatásáról beszélünk, ez alatt azt értjük,
hogy a modellben szerepel a származás hatása is a
társadalmi helyzetre, amely viszont Magyarországon kisebb
volt. Valójában tehát a származás és
a társadalmi helyzet közti kapcsolatot bontottuk két
összetevôre, ahol az egyik összetevô, az iskola nálunk
nagyobb súllyal volt jelen, a másik összetevô,
a származás viszont kisebb súllyal volt jelen, mint
más országokban (vö. például Kolosi–Peschar–Róbert
1986).
17 A hivatkozott Utasi-féle
tanulmánykötetben szerepelt egy – szinte már általam
is elfeledett – tanulmány, amely azt vizsgálta, hogy a szülôi
támogatás mint közbülsô változó
hogyan hat a gyerek foglalkozására, illetve lakáshelyzetére.
Az alkalmazott útmodellekben, mind az iskoláztatásban,
mind a lakásszerzésben való szülôi segítség
szignifikánsnak mutatkozott, figyelembe véve a szülô
iskolázottságát, illetve a családi anyagi hátteret
is (Róbert 1991).
18 Messze nem teljes értékû
bizonyíték, de valamit talán jelez ebben a vonatkozásban
egy közvélemény-kutatási eredmény. A Tárki
2000 júniusában a következô ellentétpárral
szembesítette egy országos véletlen minta kérdezetteit:
„Hosszú távon a kemény munka feltétlen jobb
élethez vezet”, vagy „A kemény munka nem mindig vezet jobb
élethez, ez inkább szerencse és kapcsolatok kérdése”.
Az állítások egy tízfokú skála
két végpontján szerepeltek, ahol az elôbbi maximális
választását az 1-es, az utóbbi teljes elfogadását
a 10-es kód jelentették. A minta 15 százaléka
választotta a skála 1–3-as értékeit, s több
mint 50 százaléka a skála 8–10-es értékeit.
Ezen belül majdcsak 30 százalék a 10-es értéket
választotta a skálán (érvényes esetszám:
1457). Ez az eredmény azt mutatja, hogy az emberekben komoly kétségek
vannak a meritokratikus egyenlet vagy legalábbis annak egyik eleme,
az erôfeszítés hatékonyságát,
eredményességét illetôen.
19 A kutatást az OTKA T29994.
számú projektje támogatta.
Angelusz R.–Kardos R. 1991. Hálózatok, stílusok,
struktúrák. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet
és Magyar Közvélemény-kutató Intézet.
Angelusz R.–Tardos R. 1998. A kapcsolathálózati erôforrások
átrendezôdésének tendenciái a kilencvenes
években. In Kolosi T.– Tóth I. Gy.–Vukovich Gy. (szerk.):
Társadalmi riport, 1998. Budapest, Tárki.
Bartus T. 2001. Social Capital and Earning Inequalities. The Role of
Informal Job Search on Hungary. Groningen: ICS Dissertation
Bell, D. 1974. The Coming of Post-Industrial Society. London, Heineman.
[New York, 1973, Basic Books.]
Blau, P. M.–Duncan, O. D. 1967. The American Occupational Structure.
New York, John Wiley and Sons Inc. [Részleteit magyarul lásd
Róbert P. (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos
és új megközelítések. Szöveggyûjtemény.
Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Breen, R.–Goldthorpe, J. H. 1999. Class Inequality and Meritocracy:
A Critique of Saunders and an Alternative Analysis. British Journal of
Sociology, 50. évf. 1. sz. 1–27.
Breen, R.–Goldthorpe, J. H. 2001. Class Mobility and Merit. The Experience
of Two British Birth Cohorts. European Sociological Review, 17. évf.
2. sz. 81–101.
Breiger, R. L. 1990. Introduction: On the Structural Analysis of Social
Mobility. In Breiger, R. L. (szerk.): Social Mobility and Social Structure.
Cambridge, Cambridge University Press, 1–23.
Collins, R. 1979. The Credential Society. An Historical Sociology of
Education and Stratification. New York, Academic Press, Inc.
Czakó Á.–Sik E. 1994. Hálózati tôke
a posztkommunista Magyarországon. Mozgó Világ, 6.
sz. 17–25.
Czakó Á.–Sik E. 1995. Hálózati tôke
szerepe Magyarországon a rendszerváltás elôtt
és után. 2000, 7. évf. 2. sz. 3–12.
Csanádi M. 1995. Honnan tovább? A pártállam
és az átalakulás. Budapest, T–Twins.
Csizmadia E. 1998. Pártok és agytrösztök. Think-tank
szervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon.
Politikatudományi Szemle, 4. sz. 5–29.
Davis, K.–Moore, W. E. 1945. Some principles of stratification. American
Sociological Review, 10. sz. 242–249. [Magyarul lásd Angelusz R.
(szerk.): A társadalmi rétegzôdés komponensei.
Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új Mandátum.]
Esping-Andersen, G. 1990. The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge,
Polity Press.
Esping-Andersen, G. 1999. Social Foundations of Postindustrial Economies.
Oxford, Oxford University Press.
Featherman, D. L.–Hauser, R.M. 1978. Opportunity and Change. New York,
Academic Press, Inc.
Fényes H.–Vedres E. 1999. Döntés preferálással.
Felvételi vizsgák a felsôoktatásban 1967 és
1989 között Magyarországon. Szociológiai Szemle,
2. sz. 58–76.
Füstös L.–Szakolczai Á. 1994. Értékek
változásai Magyarországon, 1978–1993. Kontinuitás
és diszkontinuitás a kelet-közép-európai
átmenetben. Szociológiai Szemle, 1. sz. 57–90.
Füstös L.–Szakolczai Á. 1999. Kontinuitás és
diszkontinuitás az értékpreferenciákban (1977–1998).
Szociológiai Szemle, 3. sz. 54–72.
Galasi P. 2001. A nôi-férfi kereseti különbségek
Magyarországon, 1992–1996. Statisztikai Szemle, 79. évf.
1. sz. 18–34.
Gazsó F. 1990. Káderbürokrácia és
értelmiség. Társadalmi Szemle, 11. sz. 1–17.
Glass, D. 1954. Social Stratification and Social Mobility. International
Social Science Bulletin, 6. sz. 12–25.
Goldthorpe, J. H. 1996. Problems of „Meritocracy”. In Erikson, R. –
Jonsson, J. O. (szerk.): Can Education be Equalized? The Swedish Case in
Comparative Perspective. Boulder, Westview Press, 255–287.
Granovetter, M. 1973. The Strength of Weak Ties. American Journal of
Sociology, 78. sz. 1360–80.
Granovetter, M. 1974. Getting a Job. Cambridge, Harvard University
Press.
Haferkamp, H. 1992. Modernity and Ascription. In Haferkamp, H.–Smelser,
N. J. (szerk.): Social Change and Modernity. Berkeley – Los Angeles, University
of California Press, 97–121.
Halsey, A. H. 1977. Towards meritocracy? The Case of Britain. In Karabel,
J. – Halsey, A. H. (szerk.): Power and Ideology in Education. New York,
Oxford University Press, 173–186.
Hankiss E.–Manchin R.–Füstös L.–Szakolczai Á. 1982.
Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendjének
alakulása 1930 és 1980 között. Budapest, MTA Szociológiai
Kutató Intézet.
Hebb, D. O. 1975. A pszichológia alapkérdései.
Budapest, Trivium Kiadó.
Herrnstein, R. J. 1971. I. Q. Atlantic Monthly, September, 43–64.
Herrnstein, R. J.–Murray, Ch. 1996 [1994]. The Bell Curve: Intelligence
and Class Structure in American Life. New York, The Free Press.
Jencks et al. 1972. Inequality. A Reassessment of the Effect of Family
and Schooling in America. New York, Basic Books, Inc.
Jencks et al. 1979. Who Gets Ahead? The Determinants of Economic Success
in America. New York, Basic Books, Inc.
Jensen, A. R. 1969. How Much Can We Boost IQ and Scholastic Achievement?
Harvard Educational Review, 39. sz. 1–123.
Jonsson, J. O. 1992. Towards the Merit-Selective Society? Stockholm,
Swedish Institute for Social Research, University of Stockholm.
Kisdi J.–Kulcsár R. 1991. A hatalom gazdasági elitje
az elmúlt évtizedben. Statisztikai Szemle, 10. sz. 789–797.
Kolosi T.–Peschar, J.–Róbert P. 1986. A reprodukció redukciója?
Magyar–holland összehasonlító vizsgálat a társadalmi
származásnak és az iskolai végzettségnek
a foglalkozási pozícióra gyakorolt hatásáról.
Szociológia, 3–4. sz. 307–323.
Köllô J. 2000. Iskolázottság és életkor
szerinti különbségek: az „emberi tôke” átértékelôdése.
In Fazekas K. (szerk.): Munkaerô-piaci tükör 2000. Budapest.
MTA Közgazdaság-tudományi Kutatóközpont,
80–90.
Lenski, G. E. 1966. Power and Privilege: A Theory of Social Stratification.
New York, McGraw-Hill. [Részleteit magyarul lásd Angelusz
R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés komponensei.
Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új Mandátum.]
Lengyel Gy. 1994. A magyar gazdasági vezetés professzionalizációjának
két hulláma. Szociológiai Szemle, 3. sz. 3–14.
Lin, N. 1990. Social Resources and Social Mobility: A Structural Theory
of Status Attainment. In Breiger, R. L. (szerk.): Social Mobility and Social
Structure. Cambridge, Cambridge University Press, 247–271. [Magyarul lásd
Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés
komponensei. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új
Mandátum.]
Linton, R. 1936. The Study of Man. New York, Appleton–Century
Lipset, S. M.–Zetterberg, H. L. 1970. A Theory of Social Mobility.
In Tumin, M. M. (szerk.): Readings on Social Stratification. New Yersey,
Prentice-Hall, Inc. [Magyarul lásd Róbert P. (szerk.): Társadalmi
mobilitás: hagyományos és új megközelítések.
Szöveggyûjtemény. Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Ludassy M. 1989. Szabadság, egyenlôség, igazságosság.
Budapest, Magvetô.
Luijkx, R.–Róbert P.–de Graaf, P. M. – Ganzeboom, H. B. G. 1995.
A származástól a teljesítményig. A státusmegszerzés
folyamata Magyarországon. Szociológiai Szemle, 4. sz. 3–27.
Manchin R.–Szelényi I. 1987. Social Policy Under State Socialism:
Market Redistribution and Social Inequalities in East European Socialist
Societies. In Esping-Andersen, G.–Rein, M.–Rainwater, L. (szerk.): Stagnation
and Renewal in Social Policy. White Plains, N. Y., M. E. Sharpe. [Magyarul:
Szociálpolitika az államszocializmusban. In Szelényi
I.: Új osztály, állam, politika. Budapest, 1990, Európa.]
McClelland, D. C. 1961. The Achieving Society. New York, Free Press.
Miller, S. M. 1960. Comparative Social Mobility. Current Sociology,
9. sz. 1–89.
Miller, S. M.–Roby, P. A. 1968. The Credentials Trap. In Miller, S.
M.–Riesman, F. (szerk.): Social Class and Social Policy. New York, Basic
Books, Inc. 69–77. [Magyarul lásd uô: A papírkórság
csapdája. in Ferge Zs.–Háber J. (szerk.): Az iskola szociológiai
problémái. Budapest, 1974, KJK.]
Örkény A. 1997. Hétköznapok igazsága.
Budapest, Új Mandátum.
Parkin, F. 1979. Marxism and Class Theory: A Bourgeois Critique. New
York, Columbia Unviersity Press.
Parsons, T. 1954. A Revised Analytical Approach to the Theory of Social
Stratification. In Bendix, R.–Lipset, S. M. (szerk.): Class, Status and
Power. A Reader in Social Stratification. Glencoe, The Free Press. 92–128.
[Magyarul lásd Angelusz R. (szerk.): A társadalmi rétegzôdés
komponensei. Szöveggyûjtemény. Budapest, 1997, Új
Mandátum.]
Petersen, T.–Saporta, I.–Seidel. M-D. L. 2000. Offering a Job: Meritocracy
and Social Networks. American Journal of Sociology, 106. sz. 763–816.
Róbert P. 1991. Státus és szülôi támogatás:
öröklôdô egyenlôtlenségek. In Utasi
Á. (szerk.): Társas kapcsolatok. Budapest, Gondolat, 59–84.
Rosenbaum, J. E.–Kariya, T.–Settersen, R.–Maier, T. 1990. Market and
Network Theories of the Transition from High School to Work: Their Application
to Industrialized Societies. Annual Review of Sociology, 16. sz. 263–299.
Runciman, W. G. 1970. ’Social’ Equality. In W. G. Runciman: Sociology
in Its Place. Cambridge, Cambridge University Press, 201–211.
Saunders, P. 1997. Social Mobility in Britain. An Empirical Evaluation
of Two Competing Theories. Sociology, 31. sz. 261–88.
Savage, M.–Egerton, M. 1997. Social Mobility, Individual Ability and
the Inheritance of Class Inequality. Sociology, 31. sz. 645–72.
Sewell, W. H. – Hauser, R. M. 1975. Education, Occupation and Earnings.
Achievement in the Early Career. New York, Academic Press, Inc.
Sik E. 1984. A háztartások egymás közötti
kapcsolatai. In Egy korosztály életútja. Budapest,
MTA Szociológiai Intézet, 338–387.
Sik E. 1988. Az „örök” kaláka. Budapest, Gondolat.
Sik E. 2001. Kapcsolatérzékeny útfüggôség.
2000, 13. évf. 7–8. sz. 11–24.
Sorokin, P. A. 1964. Social and Cultural Mobility. New York, The Free
Press. [Részleteit magyarul lásd Róbert P. (szerk.):
Társadalmi mobilitás: hagyományos és új
megközelítések. Szöveggyûjtemény.
Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Szalai E. 1999. Oroszlánok és globalizáció.
Budapest, MTA PTI–Új Mandátum.
Szelényi I.–Kostello, E. 1996. The Market Transition Debate:
Toward a Synthesis? American Journal of Sociology, 101. sz. 1082–1096.
[Magyarul: A piaci átmenet elmélete: vita és szintézis.
Szociológiai Szemle, 1996. 2. sz. 3–20.]
Tardos R. 1995. Kapcsolathálózati megközelítés:
új paradigma? Szociológiai Szemle, 4. sz.
Tóth I. Gy. 1991. A társadalmi (elosztási) igazságosság
problémája. Szociológiai Szemle, 1. sz. 151–171.
Treiman, D. J. 1970. Industrialization and social stratification. In
Laumann, E. O. (szerk.): Social Stratification: Research and Theory for
the 1970s. Indianapolis, Bobbs-Merrill, 207–234. [Magyarul lásd
Róbert P. (szerk.): Társadalmi mobilitás: hagyományos
és új megközelítések. Szöveggyûjtemény.
Budapest, 1998, Új Mandátum.]
Treiman, D. J.–Yip, K. 1989. Educational and Occupational Attainment
in 21 Countries. In Kohn, M. L. (szerk.): Cross-National Research in Sociology.
Sage, Newbury Park, 373–394.
Utasi Á. (szerk.) 1991. Társas kapcsolatok. Budapest,
Gondolat.
Young, M. 1975 [1958]. The Rise of the Meritocracy, 1870–2033. An Essay
on Education and Equality. Harmondsworth, Penguin Books.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu