a 23 szám tartalomjegyzéke

A társadalmi struktúra és rétegzõdés kérdése a második világháború után Magyarországon – a többi szocialista  országhoz2 hasonlóan – a társadalomtudományok és az uralkodó politikai rend számára egyaránt fontos kutatási témának számított3.  Olyan terület volt, melyet a megváltozott politikai, gazdasági szerkezet jelentõsen módosított vagy módosítani igyekezett.
A társadalomról szóló diskurzusok számára az elméleti alapot a hatalom hivatalos ideológiája nyújtotta. Adott volt a marxista ideológiai-elméleti keret a társadalmi struktúra kérdésének megválaszolásához is. 1945 után a magyar társadalomtudományokban a történelmi materializmus keretében kidolgozott marxi „két osztály” elmélet, majd a Sztálin által megfogalmazott „két osztály és egy réteg” modell uralkodott. E szerint a szocialista társadalmak szerkezetét úgy lehet leírni, hogy abban a termelõeszközökhöz való viszony alapján két osztályt lehet megkülönböztetni: a munkásosztályt, amely az állami tulajdonon keresztül részesül a termelõeszközök tulajdonában és a termelõszövetkezeti parasztságot, amely a szövetkezeti tulajdonon keresztül részesül a termelõeszközök tulajdonában, valamint egy réteget, a szellemi vagy értelmiségi réteget.
A hivatalos ideológia és a valóság közötti különbség azonban lényeges volt. A szociológia, mivel azzal az igénnyel lépett fel, hogy empirikus kutatásokon keresztül a valóságot fogja bemutatni, alapelveinél fogva kritikai diszciplínának minõsült. A megszervezõdött szociológiának ezért mindenekelõtt a létjogosultságát kellett igazolnia, megmutatni azt, hogy lehetséges egy nem polgári, hanem marxista szociológia kialakítása. Ebbõl következett, hogy meghatározóvá vált a politikai rendszerhez való kapcsolatán túl a történelmi materializmushoz fûzõdõ viszonya.
Míg a társadalmi struktúráról szóló elméleti vita az 1960-as évek közepére bontakozott ki – a szociológia intézményesülésével együtt fejlõdve –, addig a társadalmi rétegzõdés empirikus vizsgálatai a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) keretein belül már az 1950-es évek végétõl folytak, összekapcsolódva az 1920-as, 1930-as és az 1940-es években a társadalmi rétegzõdésre vonatkozó adatokkal4.
Az 1960-as években a magyar szociológiát vizsgálva az empíria és az elmélet különélését tapasztalhatjuk. Ez a társadalmi struktúra vizsgálatain keresztül is jól bemutatható, mindamellett már az 1960-as években történtek kísérletek a kettõ ötvözésére. Az ideológiai korlátok nem támogatták a modern „polgári” szociológiai elméletek megismerését és beépítését, de ugyanakkor nem akadályozták meg a legújabb módszertani eljárások átvételét. Bár Dányi Dezsõ szerint az 1940-es években a magyar statisztikai apparátus módszertani tekintetben elmaradt az európaitól, néhányan már alkalmazták a nemzetközi statisztikai módszereket a hazai vizsgálatokban (Dányi 2001, 7). Az empirikus vizsgálatok nemcsak a hatalom és a kutatók számára bírtak szakmai és politikai jelentõsséggel, hanem lehetõséget biztosítottak a nemzetközi kutatásokba való bekapcsolódásra is. Ezen törekvések már az intézményesülés elsõ lépéseinél láthatóvá váltak.

A társadalmi struktúráról kialakult elméleti vita az 1960-as években

Az elsõ tanulmány, amely Magyarországon a társadalmi szerkezet elméleti problémáját egészében vizsgálja „A szocialista társadalom strukturális modellje és a társadalmi rétegzõdés” címen a Valóságban jelent meg 1964-ben Hegedüs Andrástól5.  Ebben a marxi dichotóm modell elméleti segítségének elismerése mellett hangsúlyozza azt, hogy egy „árnyaltabb és több dimenziót is figyelembe vevõ modell használata különösen idõszerû a mi korunkban” (Hegedüs 1964, 4) a szocialista társadalom korszerû vizsgálatánál. „Mi sem lenne azonban nagyobb hiba, mint a kapitalizmusra érvényes – dichotóm jellegû – strukturális modell mechanikus alkalmazása a szocialista társadalomra, amelynek történelmi jelentõségû funkciója éppen a kétosztályos társadalmi struktúra megszüntetésével az osztály nélküli társadalom megteremtése” (Hegedüs 1964, 4). Hegedüs András olyan retorikát alakított ki, mely alátámasztotta és politikailag elfogadhatóvá tette elméleti következtetéseit. A szöveg sugallta, hogy a szerzõ a helyes kategóriákat és elméleti kereteket alkalmazza, a társadalmi struktúra kérdését a marxista ideológiának és a hatalomnak megfelelõ módon értelmezi. Elméleti kiindulópontja a marxista modell volt, mely szerinte azért nem volt alkalmas az akkori magyar társadalom leírására, mivel azzal a kapitalista társadalmakat lehetett jellemezni, továbbá a korszakra jellemzõ tudományos igényû empirikus felmérések elkészítéséhez sem felelt meg.
Elmélet és empíria viszonya sajátosan alakult e tanulmányban. Hegedüs nem empirikus adatfelvétel és feldolgozás eredményeképpen vont le elméleti következtetéseket, és jutott el a kétosztályos elmélet elutasításához6.  Az állította, hogy a dichotóm modell nem alkalmas a szocialista társadalom ezen idõszakára jellemzõ struktúra leírásához, és ehhez mintegy illusztrációként mutatott be statisztikai adatokat. A marxi modell hiányosságára Marx munkái felõl közelített, kimutatta, hogy konkrét történelmi idõszakok leírásakor maga Marx sem ragaszkodott a dichotóm modellhez.
A társadalmi struktúra vizsgálatához kapcsolódó vita – ha ezt valóban annak lehet nevezni – 1966-ban a Valóság címû folyóirat hasábjain bontakozott ki. A vita elõre meghatározott menetében két oldal különíthetõ el. Az egyik oldalt Hegedüs András és Ferge Zsuzsa képviselte, a másikat Wirth Ádám és Buza Márton. Az indító cikket Hegedüs András írta, címe: „Társadalmi struktúra és munkamegosztás”. Hegedüs 1966-os tanulmánya nem tért el lényegesen az 1964-ben megjelent álláspontjától. Ebben a tanulmányában utalt a korábban már leírt elmélet és empíria kettõsségére, mely végig jelen volt a társadalmi struktúra vizsgálata során. „Az elméleti és társadalomstatisztikai megközelítések között csak olyan kutatási cél tud kapcsolatot teremteni, amely a társadalmi különbségek és rétegzõdés vizsgálatát alárendeli a társadalmi történések megértésére irányuló törekvéséknek. Csak errõl az alapról kiindulva lehet válaszolni arra a kérdésre is, hogy a társadalmi különbséget okozó jegyek közül melyeknek van különös jelentõsége” (Hegedüs 1966, 20). Hegedüs szerint a társadalmi történések megértése a legfontosabb, s ennek kell alárendelni a társadalmi különbségek vizsgálatát. „Marx álláspontja, amely szerint a társadalmi struktúrában elfoglalt hely döntõ szerepet játszik az emberek gondolkodásában és következésképpen az emberek által »csinált« történelemben is, nemcsak a marxista szociológiának alaptétele, hanem a modern polgári szociológia különbözõ, nem marxista irányzatainak is: ahogy B. Barber írja, ez »alapvetõ feltételezése a modern szociológiának is«. Nem utolsósorban éppen ebben a gondolatban lehet megtalálni a szociológiának, mint önálló társadalomtudományi ágnak a legfontosabb specifikus vonását” (Hegedüs 1966, 20).
Hegedüs, S. Ossowskihoz7  hasonlóan, nem tartotta megfelelõnek a marxi osztályelmélet kategóriáit a szocialista társadalmak elemzésére. A szocialista társadalmakban szerinte is alapvetõen megváltozott a termelõeszközök tulajdonának rendszere, ezért a kialakított fogalmak nem alkalmasak a társadalmi szerkezet elemzésére, ugyanakkor nem állított alternatívát a marxi elmélettel szemben. „Marx a tulajdonviszonyokat, amelyekre visszavezette az osztályok létezését, nem közvetlenül származtatta a termelõerõk állapotából, hanem a társadalmi munkamegosztás adott fokával magyarázta. […] A marxizmus vulgáris felfogása minderrõl megfeledkezik, a tulajdonformákat nem vezeti vissza a társadalmi munkamegosztásra, hanem abszolutizálja, és ezen az alapon ezt tekinti a társadalmi struktúrát végsõ soron meghatározó tényezõnek, vagy ha a matematika nyelvén akarjuk kifejezni magunkat, az egyetlen történelmileg lehetséges független változónak” (Hegedüs 1966, 21).
Hegedüs András e két tanulmánya alapján elmondható, hogy a társadalmi struktúráról kialakított elméleti álláspontja kilépett a dogmatikus, marxizáló elméletalkotókéi közül, de nem lépett ki a marxi elméleti keretbõl. A marxi elméleten belül maradva, Marx elméletén keresztül a tulajdonviszonyokkal szemben az egyén munkamegosztásban elfoglalt helyének szerepét hangsúlyozta a társadalmi struktúra vizsgálatában. Fõ érdeme, hogy vállalta annak leírását, hogy az akkori szocialista társadalomban léteztek társadalmi egyenlõtlenségek, és ezeket leginkább a munkamegosztásban elfoglalt hely szerint lehet értelmezni.
A idézett Hegedüs-tanulmányokkal párhuzamba állítható Ferge Zsuzsának a Valóság 1966/10. számában megjelent „Társadalmi rétegzõdés Magyarországon” címû írása. Párhuzam húzható a két szerzõ között abban a tekintetben, hogy mindkettõ elmozdult a marxizáló, hivatalos ideológiai álláspontból – szemben a két ugyancsak ebben az idõben megjelent tanulmánnyal8.  A párhuzam elismerése mellett a két tanulmány különbségeit emelem ki. Alapvetõ különbség, hogy Ferge Zsuzsa tanulmánya az elsõ, amely közelebb hozta az empíria és az elmélet kettészakadt rendszerét. Tanulmánya a Központi Statisztikai Hivatal 1963 elején készült, 15 000 háztartást felölelõ empirikus vizsgálatára épült. Elméleti háttérként Hegedüs és Ossowski gondolataira hivatkozott, és „célja nem a részletes adatok közlése, hanem néhány általánosabb meggondolás és következtetés ismertetése” volt; ez egy „a számok és a mérhetõ tények felhasználásával tett kísérlet az elméleti állásfoglalások és a társadalmi valóság szembesítésére” (Ferge 1966, 23). Bár Ferge Zsuzsa sem lépett ki a marxista modellre jellemzõ konfliktuselméleti megközelítésbõl abban a tekintetben, hogy a társadalomban meghatározónak tartotta a csoportok közötti konfliktust, abban viszont igen, hogy mi okozza ezt a feszültséget. Kettejük munkája eltérést mutat abban is, hogy Hegedüs még nem mondta ki csak utalt arra, hogy a csoportok közötti különbségek az értékválasztásban mutatkoznak meg. Ferge Zsuzsa vizsgálati hipotézise szerint: „a mai magyar társadalom tagolódása – minthogy a termelési eszközökhöz való viszony elvesztette a kizsákmányoló osztálytársadalmakban játszott döntõ szerepét – többé nem a tulajdonviszonyok különbözõsége alapján jön létre, de változatlanul a társadalmi-gazdasági viszonyokban gyökerezik, amennyiben a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyek különbözõsége a tagolódás alapja” (Ferge 1966, 24).
Míg Hegedüs András Marxra hivatkozott, és elismerve a munkamegosztásban elfoglalt hely szerepét, ugyanilyen lényegesnek tartotta a tulajdonviszonyok, a lakóhely jellege, a jövedelem, a népgazdasági ág és a mûveltségi szint dimenzióit, addig Ferge Zsuzsa a szocialista társadalmakban a számos különbözõ differenciáló tényezõ közül legfontosabbnak a munkamegosztásban elfoglalt helyet tartotta, és ez alapján állította fel a munkajellegcsoportokat. Ferge tanulmányában még határozottan különbséget tett munkajellegcsoportok és foglakozási csoportok között, de ennek gyakorlati alkalmazását nem mutatta be. „A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely társadalmi jelentõsége nem magából a foglalkozásból adódik, hanem azokból az általános jellemzõkbõl – a munka jellegét meghatározó dimenziókból –, melyek egy-egy konkrét foglalkozáshoz kapcsolódnak, akár mint annak elõfeltételei, akár mint velejárói” (Ferge 1966, 26). A munka jellegét a következõ dimenziók alapján határozta meg: hatalom, döntési jogkör, felelõsség, képzettség, képesség, alkotóbb vagy rutinosabb, nehezebb vagy könnyebb, rendszeres vagy rendszertelen erõkifejtést igényelõ munka. Ezek alapján a három nagy, a szellemi, a fizikai és a mezõgazdasági kategóriákban alkategóriákat határozott meg9.  Hegedüs elsõ tanulmányában (Hegedüs 1964) megkülönböztette a tulajdonviszonyok alapján az állami szektorban dolgozókat, a mezõgazdaságiakat és az önállóan dolgozókat, Fergéhez hasonlóan figyelembe vette a munka jellegének megfelelõ csoportokat is, mint a szellemi (ahol vezetõ, önálló munkakörrel rendelkezõ és beosztott értelmiségi vagy alkalmazott rétegeket különített el) és a fizikai (szakmunkás, betanított munkás, segédmunkás) munka szétválasztását. Hegedüs szerint e foglakozási struktúra szoros kapcsolatban van a mûveltségi szinttel, a jövedelemmel, a lakóhellyel és az ágazati megoszlással, de nem állított fel közöttük Fergéhez hasonló ok-okozati viszonyt. Hegedüs második tanulmánya (Hegedüs 1966), szinte önkritikát gyakorolva a korábbi tanulmány felett, már nem tartalmazta a konkrét kategóriákat, hanem a munka azon dimenzióját hangsúlyozta, hogy milyen lehetõséget enged saját és mások munkájának kontrolljára. Az 1966-os Hegedüs-tanulmány visszafogottságának oka az 1965-ben megjelent „Optimalizálás és humanizálás” (Hegedüs 1965) címû tanulmánya miatt kialakult helyzet lehet, a cikk után meg kellett válnia a Valóság fõszerkesztõi pozíciójától10.
1968-ban Ferge Zsuzsa „A társadalmi struktúra és a rétegzõdés elméleti alapjai és valóságos megjelenése a mai magyar viszonyok között” címmel védte meg kandidátusi disszertációját. Az ezt követõ évben, 1969-ben jelent meg a Társadalmunk rétegzõdése címû könyve11.  Ez a könyv is – a Valóságban 1966-ban megjelent tanulmányhoz hasonlóan – az 1963-as KSH-felmérésen alapult, tehát a valós tényekbõl kívánt levonni további következtetést a társadalmi struktúrára. Ferge szerint az akkori magyar társadalom nem írható le a korábban elfogadott „két osztály, egy réteg” elmélettel, mert e modell alkalmazásakor az egyes kategóriákon belül adódó különbségek lényegesebbek, mint a kategóriák közötti eltérések. A munkamegosztásból kiindulva a munkákat jellegük szerint csoportosította a tulajdon, a hatalom, a tudás, a munkamegosztásba való bekapcsolódás rendszeressége, mezõgazdasági jellege, fizikai vagy szellemi volta, valamint a munka tárgya szerint. Ezek alapján hét munkajellegcsoportot12  különböztetett meg, és ezeket kiegészítette elõzmény- és következményváltozókkal. Érdekes megfigyelni, hogy a hét, munkajelleg alapján különválasztott csoport már sokkal közelebb áll a foglalkozási csoportok szerinti felosztáshoz, mint az 1966-ban megjelent tanulmányának munkajellegcsoportjai. Ez teszi lehetõvé, hogy a késõbbiekben Andorka Rudolf szinte egyenlõséget tehetett a Ferge-féle munkajelleg és az általa használt foglalkozási jelleg alapján létrehozott csoportosítás között (Andorka 1970).
A témában 1971-ben jelent meg Kolosi Tamás A társadalmi struktúra marxista elméletéhez címû könyve (Kolosi 1971). Mint azt a mû címe is mutatja, Kolosi közelebb állt a társadalmi struktúra ideológiai megközelítéséhez. A hazai álláspontokat két táborra osztotta. Az egyik a Ferge Zsuzsa által képviselt, a fentiekben ismertetett elméleti koncepció, a másik Wirth Ádám nevéhez kötõdik, és Kolosi Tamás így foglalta össze: „Az osztályviszonyok komplexitása nem zárja ki, ellenkezõleg, feltételezi a tulajdonviszonyok központi szerepét. […] A munkamegosztás kialakulása és fejlõdése egyfelõl a termelõerõk fejlõdésével, másfelõl a tulajdonviszonyok fejlõdésével függ össze. […] Természetesen nem teljesen »független« változó a tulajdonviszony sem, hiszen a termelési viszonyok – melyek fõ komponense és jellemzõje a tulajdonviszony – végsõ soron a termelõerõk színvonalának felel meg” (Kolosi 1970, 84). Kolosi Tamás szerint a hatvanas évek vitái a sztálini állásponton belül maradtak, mely szerinte két dimenzióra bontja a termelési viszonyokat: tulajdonviszonyokra és munkamegosztásra. „Sztálin koncepciójának lényege az volt, hogy a társadalmi struktúrában a leglényegesebb struktúraképzõ a tulajdonviszony, melyet a szocialista társadalomra vonatkozóan a tulajdonformával, vagyis a szocialista tulajdon két formájával azonosítottak” (Kolosi 1971, 85).
Az 1960-as években a Hegedüs András és Ferge Zsuzsa által kialakított, a magyar társadalom szerkezetérõl folyó diskurzus lehetõvé tette a marxista ideológiai magyarázaton kívüli beszédmód legitimálását. Hegedüs személye és az általa használt retorika elfogadtatta a nem dogmatikus szemlélet kialakítását a társadalmi struktúra kutatásában. Erre épülhetett Ferge Zsuzsa munkajellegcsoporton alapuló elmélete, melynek módosított változatait hosszú idõn keresztül használták a hazai társadalomtudományokban. A társadalmi szerkezetnek a termelõeszközökhöz való viszony alapján való meghatározása megkérdõjelezése maga után vonta annak megkérdõjelezését is, hogy az osztályok és rétegek között csekély különbséget lehet kimutatni, és azt, hogy ezek a különbségek gyorsan csökkentek vagy megszûnhetnek13.

A társadalmi mobilitás empirikus vizsgálata

Az elméleti vita mellett az 1960-as években számos empirikus kutatás született a társadalmi mobilitás változásáról és az átrétegzõdésrõl. Ezek az empirikus kutatások kevés pontban kapcsolódtak a társadalmi struktúráról kialakult elméleti vitához. A társadalmi struktúráról szóló vita azt a problémát taglalta, hogy mi határozza meg az egyén helyét a társadalomban, valamint magában rejtette azt a szakmai és hatalmi kérdést, hogy ki kompetens e kérdés megválaszolására. Ezért, mint azt a fentiekben láthattuk, az elméleti írások retorikájukban álláspontjuk igazolására törekedtek egyrészt a marxista ideológia, másrészt a tudományos elvárásoknak megfelelve. A társadalmi átrétegzõdés- és mobilitáskutatások ezzel szemben az egyének és családok társadalmi helyzetének változását vizsgálták empirikus módszerekkel, figyelmen kívül hagyva a marxista ideológia által diktált társadalomfelosztást. A két terület összekapcsolódott viszont abból a szempontból, hogy a társadalmi átrétegzõdés vizsgálatánál alapvetõ kérdés: milyen szempontok alapján határozzuk meg az egyén helyét a társadalmi struktúrában, milyen tényezõk befolyásolják a mobilitást.
A KSH akkori vezetõje, Péter György 1963-ban indíttatta el a társadalmirétegzõdés-kutatást, melynek vezetõi Mód Aladárné, Ferge Zsuzsa, Láng Éva és Kemény István voltak (Mód és mtsai. 1966). A KSH-n belül nem tartották fontosnak a – Hegedüsnél még tapasztalható – helyes retorika használatának hangsúlyozását. Az 1962-ben elkezdõdött, a társadalmi mobilitás vizsgálatára készített adatfelvétel elsõ eredményeit 1965-ben a KSH Népességtudományi Kutatócsoportja14  által kiadott Közleményben publikálták (Szabady–Klinger 1965). A kötet az adatok ismertetésére szorítkozik. A tanulmány szerzõiként a kutatócsoport akkori igazgatója, Szabady Egon és Klinger András szerepeltek. Az 1960-as években nem volt ritkaság, hogy nem a munka valódi készítõit nevezték meg szerzõként, hanem az intézet vagy részleg vezetõit15.
1967-ben jelent meg Kemény István „A mobilitás társadalmi összefüggései” (Kemény 1967) címû tanulmánya. Kemény István ebben a munkájában elsõsorban a mobilitást befolyásoló tényezõkkel foglalkozott, és ezeket is fõként a mobilitás és a gazdasági fejlõdés összefüggéseinek szempontjából vizsgálta. Magyarországon elsõként mutatott rá arra, hogy a mobilitási arányszámok elsõsorban a gazdasági fejlettség fokától, a gazdasági növekedés ütemétõl és a foglalkozási struktúra átalakulásától függtek. Ennek következtében a magyar munkásoknak a szellemi foglalkozások felé irányuló kilépési mobilitása elmaradt a nyugati országok átlaga mögött. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a foglalkoztatási struktúra átalakulását messzemenõen befolyásolta az erõltetett iparosítás, valamint hogy a szellemiek felfelé történõ mobilitása jóval nagyobb volt, mint a nyugati országokban, végül hogy más rétegekhez képest romlott a régi értelmiségiek és szakmunkások, valamint a jómódú parasztság helyzete16.
1970-ben jelent meg a KSH Népességtudományi Kutatóintézete által kiadott kötet második része, mely az 1962–64-es adatok elemzését tartalmazta, szerzõje Andorka Rudolf volt (Andorka 1970)17.  A Szabady Egon által írt „Bevezetés” jól elkülöníthetõ a kötet többi részétõl. Szabady a marxista retorikát használva utalt arra, hogy a szocialista társadalmak számára a társadalmat befolyásoló folyamatok tudományosan tervezhetõk, befolyásolhatók, vagyis a szocialista társadalom számára is hasznos a társadalomtudomány, így a szociológia is: „Különösen fontos a társadalom jelenségeinek és folyamatainak, közöttük a mobilitásnak pontos ismerete a szocialista társadalomban, amely ezeket a folyamatokat tudományosan és az egész társadalom érdekében kívánja irányítani” (Andorka 1970, 11). A kötet egészében egyedül itt van némi marxizáló megjegyzés azokra a tömegekre, melyek a második világháború elõtt nem rendelkeztek termelõeszközökkel, ezért saját munkaerejüket adták el. „Magyarország a második világháború elõtt mind a gazdasági élet, mind pedig a társadalmi struktúra alapján ítélve félfeudális-félkapitalista ország volt. A nemzeti jövedelem nagyobb részét a mezõgazdasági termelés alkotta, a keresõknek a fele a mezõgazdaságban dolgozott. A társadalmi egyenlõtlenségek igen nagyok voltak: egy szûk nagybirtokos és nagytõkés csoport kezében volt az ország gazdasági életének jelentõs része, ugyanakkor hatalmas munkás és földnélküli paraszt tömegek semmilyen termelõeszközzel sem rendelkeztek, és munkaerejük eladásából kellett hogy megélhetésüket biztosítsák” (Andorka 1970, 12).
Andorka, bár elismeri, hogy a második világháború után átalakult magyar társadalomban megnõttek a mobilitási lehetõségek és ezáltal közelebb került a nyugati társadalmakhoz, de önéletrajzában (Andorka 1996, 119) azt olvashatjuk, hogy az adatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy – az ideológiai tételekkel ellentétben – nagyon lényeges egyenlõtlenség érvényesül a mobilitásban. A privilegizált családokból származóknak sokkal nagyobb esélyük volt elõnyös társadalmi pozíciókba bekerülni, mint a szegényebb családok gyermekeinek. Szerinte a szocialista és a kapitalista társadalmak egyformán egyenlõtlenek voltak.
Andorka utalt az ismertetett elméleti vitára, és egyértelmûen a Ferge Zsuzsa által kidolgozott, a munkamegosztásban való hely alapján kialakított rétegzõdéselméletet fogadta el az akkori hazai elméletek közül. Az elmélet megismerésére Ferge Zsuzsa 1969-es Társadalmunk rétegzõdése címû könyvét és Kemény István 1969-ben Társadalmi rétegzõdés címen megjelent, a külföldi irodalomról szóló áttekintését ajánlotta.
A legösszevontabb csoportosításban három réteget (szellemi, nem mezõgazdasági fizikai, mezõgazdasági fizikai foglalkozásúakat) különített el, amely lehetõvé tette egy szocialista és egy kapitalista ország társadalmi mobilitásának összehasonlítását: „Amikor a foglalkozásokon alapuló társadalmi csoportokat alkalmazzuk, nem kerülünk ellentmondásba a mai magyar társadalomra vonatkozó rétegzõdési elméletekkel sem. Bár a rétegzõdéselméletre vonatkozó viták még nem zárultak le, kétségtelen, hogy a foglalkozás és az azzal szorosan összefüggõ helyzeti adottságok, más szóval a társadalmi munkamegosztásba való bekapcsolódás módja a leglényegesebb differenciáló tényezõ, amely az emberek és családok jellegzetességeit, magatartását befolyásolja” (Andorka 1970, 20). Itt találkozhatunk Andorka azon álláspontjával, mely szerint a munkamegosztásba való bekapcsolódás módja és a foglalkozás alapján kialakított csoportok között egyenlõséget lehet tenni. Andorka szerint a társadalmi mobilitás vizsgálata során két alapvetõ módszertani probléma merül fel. Az egyik, hogy milyen dimenziókban (foglalkozás, presztízs, jövedelem szerint kialakított csoportok között) vizsgáljuk a mobilitást, valamint hány és milyen csoportot különböztetünk meg a társadalomban18.  A másik, hogy milyen mérõszámokkal jellemezzük a mobilitást. „Az elsõ kérdés kapcsolódik a társadalmi struktúra problémájához, bár nem azonos azzal. Akkor beszélünk mobilitásról, ha az egyén (vagy család) az egyik társadalmi helyzetbõl egy olyan másik helyzetbe lép át, amely az elõbbitõl valóságosan különbözik” (Andorka 1970, 144). Ezek alapján a Ferge által használt munkajellegcsoportokhoz hasonló társadalmi csoportokat határozott meg a magyar társadalomban19.
Az így kialakított kategóriák elõnye az volt, hogy általuk olyan fogalmakat használtak, melyek nemcsak a hazai társadalom leírására voltak alkalmasak, de a nemzetközi vizsgálatok számára is érthetõek és elfogadhatóak voltak. Lehetõséget nyújtottak a korábbi népszámlálási adatok elemzésére az aktív keresõk között, ezért alkalmazásukkal több évtizedes tendenciákat lehetett kimutatni a magyar társadalomi szerkezet alakulásában20.  A csoportosítás arra is lehetõséget teremtett, hogy az akkori magyar társadalomban jelenlévõ egyenlõtlenségeket kimutathatóvá tegye. Már az 1970-es vizsgálatban benne volt annak a megfogalmazása, hogy a szocialista társadalmi berendezkedés nem jár együtt a tényleges esélyegyenlõséggel a különbözõ rétegek számára.
A mobilitás kutatásának módszertani kérdését is részletesen elemzi Andorka 1970-es tanulmányában. Olyan fogalmakat ismertet, mint a kilépési és belépési mobilitási arányszámok, az asszociációs és disszociációs index vagy a tökéletes és tényleges mobilitás. Ezek mellett olyan, akkor még egészen újnak számító matematikai-statisztikai módszereket is bemutat, melyeket Blau és Duncan alkalmaztak mobilitáskutatásaikban. Olyan, ma is használt eljárásokat hozott be a hazai társadalomtudományi köztudatba, mint a többváltozósregresszió-elemzés, a kovarianciaelemzés vagy az útelemzés. Tanulmányában hivatkozik O. D. Duncan 1966-ban megjelent, az útelemzés módszerét általánosan bemutató Path Analysis: Sociological Examples címû munkájára, amely a közvetlen és közvetett hatások felbontásának eljárását tárgyalja a társadalmi mobilitás vizsgálataiban. Látható, hogy míg elméleti szinten Ferge Zsuzsa álláspontját fogadja el, addig gyakorlatban nem erre, hanem a korabeli angolszász irodalomra és eljárási módszerekre hagyatkozik.
Andorka 1970-ben megjelent munkája az elsõ, mely itthon részletesen bemutatta a korabeli nyugati empirikus mobilitásvizsgálatok módszertanát és azok problémáit. Külön fejezetet szentelt a társadalmi mobilitás empirikus vizsgálatának világirodalmi áttekintésére. A polgári irányzatok ismertetése, esetleg kritikája az újrainduló hazai szociológia egyik bevett módszere volt a nyugati társadalomtudományi irányzatok közvetítésére21.  A századfordulótól kezdõdõen leírta és pontosan dokumentálta az akkori mobilitásvizsgálat elõfutárainak tekinthetõ kutatásokat. Kiemelte P. A. Sorokin 1926-os és 1929-es munkáinak fõbb pontjait, valamint Linton 1936-os munkáját. A második világháború utáni kutatók közül elsõsorban Glass, Carlsson és Svatastoga adatfelvételi módszerét ismertette. Hangsúlyozta a D. V. Glass szerkesztette, 1954-ben Londonban megjelent Social Mobility in Britain címû kötet szerepét, mely összhangban állt a Nemzetközi Szociológiai Társaságon belül a Társadalmi Rétegzõdés és Társadalmi Mobilitás Kutatóbizottság létrehozásával (Ganzeboom, H. B. G.–Treiman, D. J.–Ultee, W. C. 1991, 285–286). A bizottság megalakulása óta központi színtere volt a tudományos tapasztalat- és adatcserének, a nemzetközi együttmûködésnek. E nemzetközi összefogás keretei között végeztek részletes és rendszeresen ismételt rétegzõdési és mobilitási adatgyûjtést. S. M. Miller Comparative Social Mobility címû 1960-ban megjelent könyvében a nemzetközi együttmûködés keretében magyarországi adatokat is felhasznált. Miller 1960-as könyvét Andorka is megemlítette 1970-es tanulmányában, de a Miller által közölt adatokat elemzésében nem használta fel. Röviden ismertette a Glass-féle vizsgálatban használt foglakozási csoportokat, és megemlítette a Lipset és Bendix által kialakított összevont felosztást (szellemi-fizikai-mezõgazdasági), melyet Andorka maga is leírt az elemzése elején. Lipset és Bendix munkája 1959-ben jelent meg Social Mobility in Indrustial Society címmel, és az elsõ olyan jellegû munka volt, amely a társadalmi mobilitást nemzetközi összehasonlításban elemezte. A foglakozás jellege alapján kialakított csoportosítással kapcsolatban négy problémát emelt ki. Az egyes csoportok nem elég homogének, az egyes rétegek túlságosan elmosódtak, nem lehet kizárólagos hierarchiát felállítani a csoportok között, valamint az így felállított csoportok egymáshoz viszonyított helyzete koronként és országonként változik. Érdekes megfigyelni, hogy amikor Ferge Zsuzsa megállapítja a munkajellegcsoportokat, nem állít fel egyértelmû hierarchiát a csoportok között, és ez számára nem jelent gyakorlati problémát. Ez az empirikus mobilitáskutatásban már hátrányt jelent, hiszen így nem lehetne lefelé vagy felfelé irányuló mobilitásról beszélni. Andorka bemutatja a presztízs alapján végzett svéd, dán, német rétegzõdésvizsgálatokat, melyeknek elõfeltétele, hogy a mobilitásvizsgálatokkal együtt részletes presztízsvizsgálatot is végezzenek. A presztízsvizsgálatok hátrányaiként említi a presztízs módszertanilag nem tisztázott meghatározását, a kialakított csoportok heterogenitását és az országonként és koronként való összehasonlítás nehézségét. Andorka ezek után mint érdekességet írja le az összetett státusindexek alkalmazását bemutató D. J. Bogue Skid Row címû 1963-ban megjelent könyvét, valamint a P. M. Blau és O. D. Duncan által használt módszert. P. M. Blau és O. D. Duncan The American Occupationel Structure címû könyve 1967-bõl iskolateremtõ az amerikai foglalkozási szerkezet mérésének hierarchikus megközelítését tekintve. A presztízsen alapuló mérést módosítja és korrigálja. Csak azért szerepel mint érdekesség, mert „Magyarországon eddig nem végeztek presztízsvizsgálatot, és nem dolgoztak ki státusindexet, ezért ilyenek alkalmazása a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének mobilitásvizsgálatában szóba sem jöhetett. Ezenkívül a társadalmi struktúra kérdéseivel foglalkozó legújabb magyar irodalom a foglalkozások jellege szerinti csoportosítás mellett foglalt állást, ezért a vizsgálatban ennek alkalmazását láttuk indokoltnak” (Andorka 1970, 146). Áttekintette az amerikai és az angol vizsgálatokban használt társadalmi csoportokat, melyek alapja a foglalkozás jellege volt, és megegyezett az amerikai népszámlálásban használt csoportosítással. Ez az adatfelvételi módszer csak az 1960-as évek második felében alakult ki az angolszász rétegzõdésvizsgálatokban. Olyan neveket említett az amerikai kutatók közül, mint Goldstien, Jackson vagy Crockett, akik a mobilitás pszichológiai tényezõivel foglalkoztak egy 1966-ban megjelent tanulmánykötetben. Andorka a hatvanas évek mobilitásvizsgálatait elsõsorban az angolszász irodalom felõl közelítette meg, de hivatkozott Kemény István 1967-ben kiadott A mobilitás társadalmi összefüggései II. címû munkájára is, mely a nemzedékek közötti mobilitási arányszámokra vonatkozó elsõ összehasonlító munka volt Magyarországon.
Az 1962–64-es kutatás összefoglaló elemzésének elvégzése után Andorka arra a következtetésre jutott, hogy az akkori magyar társadalmi mobilitás nem különbözött jelentõs mértékben a nyugat-európai országok társadalmi mobilitásától. Ekkor merült fel a kérdés, hogy hogyan alakult ez történetileg22.  „Már hosszú ideje dolgoztam az 1962–64-es társadalmimobilitás-vizsgálaton, amikor egy idõs kollégám a statisztikai hivatalban felhívta a figyelmemet arra, hogy az 1930-as és az 1949-es népszámlálásnál megkérdezték az apa foglalkozását. Késõbb az is kiderült, hogy a Fõvárosi Statisztikai Hivatal több húszas évekbeli rétegzõdésvizsgálatában megkérdezték az apa foglalkozását. Ezeknek az adatoknak a segítségével egy nagyon érdekes történeti összehasonlításra nyílt lehetõség” (Andorka 1996, 119). A kutatás eredményei azt a valószínû feltétetetést támasztották alá, hogy a két világháború közötti magyar társadalmi rendszer sokkal zártabb volt, mint az 1960-as évek társadalma (Andorka 1996, 121)23.  Andorka 1971-es tanulmányában leszögezi, hogy az 1920–1930-as években lényegesen kisebb volt a társadalmi mobilitás a fõirányban, mint az 1962–64-es vizsgálatkor (melyen a mezõgazdaságból a nem mezõgazdasági fizikai rétegbe, valamint e kettõbõl a szellemi foglalkozásba való átkerülést értette), ugyanakkor jelentõs volt a fõiránnyal ellentétes mozgás (a szellemi rétegbõl a fizikai foglalkozásokba), melyek okát a lassú gazdasági növekedésben látta (Andorka 1971, 1031).
Az 1960-as évek magyar társadalmistruktúra- és társadalmimobilitás-kutatás történetének kronologikus áttekintése kirajzolja, hogyan épültek egymásra a különbözõ szerzõk elméleti és empirikus munkái: hogyan volt lehetséges a marxista ideológia elméleti keretébõl kiindulva eljutni a nyugati országokban használt szociológiai módszerek alkalmazásához. Az 1950-es évektõl az ideológiailag kialakított struktúraképek és osztályozási rendszerek teljes átalakítása hosszú folyamat volt, melyet mind elméleti, mind empirikus módon elfogadhatóvá kellett tenni. Mivel az ideologikus marxi, majd sztálini osztálymeghatározások elméleti konstrukciók voltak, ezért elsõsorban elméleti oldalról kellett igazolni, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely a társadalmi szerkezet meghatározásában kiemelkedõ jelentõségû. Ennek alátámasztására be kellett bizonyítani, hogy a munkamegosztásban elfoglalt hely a marxi elméletben is hasonlóan fontos, mint a termelõeszközökhöz való viszony (Hegedüs 1964, 1966). „Ferge (1969) empirikus rétegzõdéskutatása pedig megalapozta a napjainkban is használatos munkajelleg szerinti csoportosítást” (Róbert 1997, 26). Az, hogy a termelõeszközökhöz való viszony mindent meghatározó szerepét felváltotta a munkamegosztásban elfoglalt hely – mely a jövedelmek, a lakásszínvonal, és a kulturális szint szórásából többet magyarázott, mint a tulajdonviszonyok szerinti osztályhelyzet –, lehetõvé tette, hogy a társadalom vizsgálatakor ne az ideológiai, hanem a szociológia szempontok legyenek a meghatározóak. Bár az 1960-as években még ideológiai viták kereszttüzébe került a Hegedüs András és Ferge Zsuzsa által képviselt álláspont, már lehetõség nyílt a KSH munkatársai által végzett mobilitáskutatásokban a foglalkozás alapján kialakított csoportok vizsgálatára (Andorka 1970)24.  A társadalmi szerkezetrõl szóló diskurzus a politikai és ideológiai kötöttségektõl megszabadulva egy semleges tudományos nyelvezet kialakításával lehetõséget teremtett a nemzetközi tudományos életbe való bekapcsolódásra. A társadalmistruktúra- és társadalmimobilitás-kutatás magyarországi története jól mutatja a hazai szociológia és politika szoros kapcsolatának hátrányait, valamint azt, hogy milyen eredménnyel járt a hazai szociológia kialakulásában a nemzetközi szociológiai eredmények beépülése és egy-egy személy kiemelkedõ munkássága. Az ismertetett munkák nélkül nem kezdõdhetett volna el az 1980-as évek elején a Társadalomtudományi Intézet rétegzõdésmodell-vizsgálata, melynek célja egy társadalmirétegzõdés-modell kialakítása volt, de nem a tulajdonviszonyokat vagy a munkamegosztásban elfoglalt helyet tekintette a réteghelyzet alapjának, hanem a társadalmi státust egy többdimenziós egyenlõtlenségi rendszerben elfoglalt helyzetként értelmezte25.

Jegyzetek

  1 A tanulmány alapjául szolgáló kutatást az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság ösztöndíja tette lehetõvé.
  2 A társadalmi struktúra és mobilitás vizsgálata nem csak a szocialista országokban állt a kutatások középpontjában. A hatvanas években Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban is több megközelítésbõl folytattak kutatásokat, ezeket foglalja össze H. B. G. Ganzeboom, D. J. Treiman és W. C. Ultee (1991) tanulmánya.
  3 „A hazai társadalomtudományi kutatás történetében elõször a X. kongresszus után került sor arra, hogy a Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Bizottsága a kutatóhelyek számára ajánlásként közvetlenül megfogalmazzon kutatási feladatokat. […] Már az elõkészítés idõszakában tisztázódtak a kutatási kérdések: a társadalmi struktúra, a gazdasági növekedés, a világgazdaság, az életmód, a demokrácia. Ezek a kutatások a közvetlenebb gyakorlati hasznosítás szükségleteit kívánták kielégíteni, míg a fejlett szocializmus, a szocialista tudat, a pártosság, népiesség témák esetében reális követelményként a kutatási téma elméleti-módszertani megalapozására, a tudományterület fejlesztésének igényeire helyezõdött a hangsúly.” (Kiemelés az eredetiben: Társadalmi fejlõdés, társadalomtudományi kutatások 1976–1980. 7.)
  4 A magyar népszámlálások 1869-tõl kezdõdõen a korhoz képest már korszerû foglalkozásstatisztikai adatokat is tartalmaztak, melyek közül a foglalkozási fõcsoportokra és a foglalkozási viszonyokra vonatkozó változók lehetõvé tették a társadalmi rétegzõdés vizsgálatát. A két világháború közötti idõszakban felvett népszámlálási adatokból még finomabb képet kaphatunk a magyar társadalom rétegeirõl, mert különválaszthatók a szellemi rétegen belül a felsõfokú végzettségûek és az irodai dolgozók, valamint a rétegek iskolai végzettségét megadó változó alapján következtetni lehet a rétegek közötti különbségekre (Andorka 1991, 36–38).
  5 Hegedüs András 1963-ban megjelent munkái, melyek a téma egy-egy részével foglalkoznak: „A mai falu és a szociológiai kutatás”; „A falusi viszonyokban bekövetkezett változások szociológiai vizsgálatáról”.
  6 Hegedüs e tanulmánya szerint az akkori magyar szocialista társadalom a következõ rétegképzõ jegyek alapján írható le. 1. A tulajdonviszonyok alapján: a) a szocialista állami szektorban dolgozó, bérbõl és fizetésbõl élõk; b) a mezõgazdasági, illetve a kisipari szövetkezetek tagjai; c) a kisiparosok, kiskereskedõk és az egyénileg dolgozó parasztok csoportjait emeli ki. 2. 7 A munka jellege szerint megkülönböztetett: szellemi dolgozókat – ahol további csoportot képeznek a) a vezetõ értelmiségi vagy alkalmazotti rétegek; b) az önálló munkakörrel és felelõséggel rendelkezõ értelmiségi és alkalmazotti rétegek; c) a beosztott értelmiségi és alkalmazotti rétegek – és fizikai munkásokat, akiket szakmunkás, betanított munkás, illetve segédmunkás alcsoportokba lehet sorolni. Rétegképzõ jegy 3. a mûveltség és az iskolai végzettség szerinti eloszlás, 4. a jövedelmi struktúra alakulása és 5. a lakóhely szerinti rétegzõdés. 6. A keresõk megoszlása a népgazdaság alapvetõ ágai szerint (mezõgazdaság, ipar, közlekedés, kereskedelem stb.). A 7. csoportba kerültek, akik az elõbbiek által leírt társadalmi modellbe nem illeszthetõk bele, például a nyugdíjasok rétege (kiemelés az eredetiben: Hegedüs 1964, 13).
  7 A szocialista országokban a társadalmi szerkezettel kapcsolatban meghatározó volt a lengyel S. Ossowski 1957-ben lengyelül megjelent Struktura klasowa w spolecznej swiadomosci (Osztálystruktúra és társadalmi tudat) címû mûve. Könyvében Ossowski bírálta a marxista osztályfogalom társadalomelemzésre való felhasználását, mert szerinte az eredeti marxi osztálykategóriák annál inkább használhatatlanok, minél inkább távolodik egy társadalom a klasszikus kapitalista szerkezettõl. Ezért egy olyan általánosabb osztályfogalom használatát javasolja, mely figyelembe veszi a termelõeszközök tulajdonán túl a hatalom és a fogyasztási javak rendszerét is (Ossowski 1988). Ossowski elméletéhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg a magyar társadalmi szerkezet vizsgálatával kapcsolatban is.
  8 Wirth és Buza tanulmányainak részletes ismertetése nem célom, ezek nem lépnek túl azon, hogy bebizonyítsák a Hegedüs és Ferge által képviselt álláspontok antimarxizmusát.
  9 A szellemi foglalkozásúakon belül elkülönítette a vezetõ állásúakat és az értelmiségieket (ezen belül az államigazgatási és gazdasági vezetõket, a mûszaki értelmiséget és az egyéb értelmiséget), valamint az egyéb szellemi dolgozókat (középszintû szakembereket és egyéb irodai dolgozókat). A nem mezõgazdasági jellegû munkakörben dolgozó fizikai foglalkozásúakat négy kategóriába osztotta: szakmunkások, betanított munkások, segédmunkások és hivatalsegédek. A mezõgazdasági fizikai dolgozók közé sorolta az állami gazdasági munkások közül mezõgazdasági munkakörben tevékenykedõket, a termelõszövetkezeti tagokat, mezõgazdasági fizikai munkát végzõket, az egyéni parasztokat és a mezõgazdasági napszámosokat, alkalmi munkásokat. Ferge a munkamegosztásban elfoglalt hely következményeit a jövedelem és a társadalmi megbecsülés szintjeiben jelölte meg.
  10 „A Valóság fõszerkesztõje voltam 1963-tól 1965-ig, akkor rám varrták a szabadlevegõt, és utánam jött Wirth Ádám. A szociológiában furcsa idõszak volt az 1960-as évek. Akkor tulajdonképpen »kikényszeríttettük« a pártszociológiát, hogy védekezzen a viszonylag liberális szociológia ellen.” Interjú Hegedûs Andrással. Budapest, 1998. május. Az interjút Szabari Vera készítette.
  11 Az elemzés gerincét egy 1963-as, a KSH által végzett tizenöt ezres, véletlen mintavétellel kiválasztott háztartási felvétel adta. A kutatás adekvát célja azoknak az össztársadalmi szinten megjelenõ csoportoknak a megkeresése, amelyek a legfontosabb társadalmi különbségek hordozói, és amelyek egymás közötti viszonyai a társadalmi fejlõdés szempontjából alapvetõk. A szerzõ, miután áttekintette a modern polgári struktúra-, illetve rétegzõdési elméleteket, leszögezte, hogy a szocializmusban a társadalmi rétegzõdés alapja a munkamegosztás.
  12 A hét munkajellegcsoport: I. Szellemi foglalkozásúak: 1. Vezetõ állásúak és értelmiségiek. Ezen belül megkülönböztette az államigazgatási és gazdasági vezetõket, valamint a magasan kvalifikált szellemi dolgozókat. 2. Egyéb szellemi dolgozók: középszintû szakemberek vagy irodai dolgozók. II. Fizikai foglalkozásúak nem mezõgazdasági munkakörben: 1. Szakmunkások: anyagi termelésben vagy más ágakban. 2. Betanított munkások: anyagi termelésben vagy más ágakban. 3. Segédmunkások. 4. Hivatalsegédek stb. III. Mezõgazdasági fizikai dolgozók: állami vagy mezõgazdasági tagok, mezõgazdasági munkakörben vagy egyéni parasztok, vagy mezõgazdasági napszámosok (Ferge 1969, 124–125).
  13 Az, hogy a „két osztály, egy réteg” modell által meghatározott társadalmi szerkezetben a különbségek gyorsan csökkentek, azzal magyarázható, hogy „1. az egyszerû irodai foglalkozásúak létszáma egyre nõtt, jövedelmük és egyéni életkörülmény-mutatóik ezzel párhuzamosan fokozatosan közeledtek a szakmunkásság felé. Mivel az egyszerû irodai foglalkozásúak számszerûen túlsúlyban voltak az »értelmiségi« rétegben, az értelmiségi réteg átlagértékei természetesen közeledtek a munkásosztály átlagértékeihez; 2. mivel a munkásosztály jelentõs részét alkották az állami gazdasági munkások, akik a termelõszövetkezeti parasztsághoz nagyon hasonló körülmények közt dolgoztak és éltek, nem lehetett azon sem csodálkoznunk, hogy a termelõszövetkezeti parasztság átlagai nem estek távol a munkásság átlagától” (Andorka 1991, 39).
  14 A Népességtudományi Kutatóintézet 1968-ban alakult meg elõdjébõl, az 1963-ban létrehozott Népességtudományi Kutatócsoportból. Megalakulása a demográfiai tudomány magyarországi intézményesülésének lényeges állomása volt. Az intézet a Központi Statisztikai Hivatal keretein belül jött létre. Kutatásokat folytat, elemzéseket készít a népesedési alapfolyamatok (termékenység, halandóság, házassági mozgalom, vándormozgalom) alakulásáról. Vizsgálja a népesség strukturális jellemzõit, az ezekben megnyilvánuló folyamatokat (öregedés, család- és háztartásszerkezet alakulása, területi elhelyezkedés, iskolázottság, gazdasági aktivitás, speciális népességcsoportok).
  15 A kötet tényleges szerzõinek névsorát munkatársakként találhatjuk meg a borító belsõ oldalán, nem részletezve, hogy melyik fejezet kinek a munkáját tartalmazza. Andorka Rudolf, Horányi Péterné, Kulcsár Kálmán, Lázár József, Mikes Gábor, Tekse Kálmán és Vukovich György az 1945 utáni társadalmi átrétegzõdés adatait és azok demográfiai hatásait gyûjtötték össze. A tanulmány alapját az 1962–64-es, a KSH által végzett empirikus adatfelvétel, valamint az 1930-as évek és a második világháború utáni társadalmi rétegzõdésre vonatkozó adatok alkották. Az adatok feldolgozása utáni elemzõ munka ebben a kötetben nem szerepelt, megjelenését, mint azt a „Bevezetõben” olvashatjuk, a következõ évre jelezték.
  16 „Ehelyütt nem feladatunk annak tárgyalása, hogy az ugrásszerû és erõltetett iparosítás Magyarországon milyen közgazdasági problémákat hozott magával. Feltétlenül ki kell térnünk azonban arra, hogy ez az átalakulás milyen hatást tett a rétegmobilitásra, vagyis a társadalmi rétegek egymáshoz viszonyított helyzetére. Nagyon röviden összegezve a következõket mondhatjuk errõl: Mindenekelõtt javult azoknak a helyzete, akik parasztból vagy munkásból szellemi dolgozóvá lettek, javult azoknak a segédmunkásoknak vagy betanított munkásoknak a helyzete, akik szakmunkásokká váltak. Egészében javult a volt mezõgazdasági proletárok és félproletárok helyzete (azoké is, akik nem mezõgazdasági munkakörben helyezkedtek el, de azoké is akik a mezõgazdaságban maradtak), egészében javult a segédmunkások és betanított munkások helyzete is, viszont romlott a szomszédos rétegekhez képest a régi értelmiségiek és a régi szakmunkások egyes rétegeinek, valamint a jómódú parasztságnak a helyzete” (Kemény 1992, 61).
  17 Érdekes adalék a szerzõk megnevezéséhez: csak a második kötet egyik lábjegyzetébõl derül ki, hogy az elsõ kötet „Iskolai végzettség és szakképzettség” címû fejezetét Andorka Rudolf készítette (Andorka 1970, 17).
  18 „A mobilitásvizsgálatokban legtöbbször két fõ kritériumot alkalmaztak, a többieket csupán kisebb-nagyobb mértékben vették mellettük figyelembe. Ezek: 1. Az egyéni foglalkozás jellege alapján különböztetnek meg társadalmi rétegeket, csoportokat, például az értelmiségieket vagy szakmunkásokat. 2. A társadalmi megbecsülés, a presztízs alapján osztják fel a társadalmat. […] Ezen az alapon azonban a hasonló jellegû foglalkozások esetleg eltérõ rétegbe kerülnek” (Andorka 1970, 144).
  19 1. Állami és gazdasági vezetõk, valamint értelmiségiek. 2. Egyéb szellemi dolgozók. 3. Kisiparosok, kiskereskedõk. 4. Szakmunkások. 5. Betanított munkások. 6. Hivatalsegédek, portások, éjjeliõrök, házfelügyelõk, háztartási alkalmazottak. 7. Segédmunkások. 8. Napszámosok, alkalmi munkások. 9. Mezõgazdasági fizikai dolgozók és segítõ családtagok. 10. Egyéb.
  20 Ezeknek a tendenciáknak a bemutatására Andorka 1971-ben megjelent tanulmányában vállalkozott (Andorka 1971).
  21 Erre találunk példát Ferge Zsuzsa 1969-es könyvében is, ahol a polgári struktúra-, és rétegzõdéselméleteket tekintette át.
  22 Az 1971-ben megjelent tanulmányában az 1945 elõtti adatokat az 1960-as évekre jellemzõ mobilitási folyamatokkal hasonlította össze és ezek alapján vont le következtetéseket a múltról és a jelenrõl. A társadalmi mobilitás történeti összehasonlítására tett kísérlete nemzetközi szinten is kimagasló vállalkozás. Az elemzés az 1962–64-ben felvett adatokon, valamint a háború elõtti, 1924–25-ös és 1928–30-as adatfelvételeken alapult, amelyekben kérdésként szerepelt az apa vagy eltartó foglalkozására. A tanulmány különösen fontos abból a szempontból, hogy Andorka hogyan oldja meg az 1945 elõtti társadalmi kategóriák és az 1945 utáni kategóriák összehasonlítását.
  23 Andorka a magyar társadalomban meglévõ mobilitási lehetõségeket a késõbbiekben is vizsgálta. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a nyitottság az 1980-as évekre egyre inkább lecsökkent. A társadalom zártabbá vált, a politikai és gazdasági elit pozíciói megszilárdultak (Andorka 1996).
  24 „Jellegzetes módon a munkajellegcsoportokkal párhuzamosan még egy-másfél évtizedig fennmaradtak és a statisztikai kimutatásokban megtalálható volt a két osztály, egy réteg szerinti modell is. A statisztikusok megteremtették a két kategorizálás közötti átjárhatóságot, de ez azzal a sajátos következménnyel járt, hogy a mezõgazdasági fizikai munkajelleg-csoportban a hetvenes években ott szerepeltek a termelõszövetkezetek nem mezõgazdasági munkát végzõ tagjai, alkalmazottjai is” (Róbert 1997, 27).
  25 Koncepciója a Társadalomtudományi Közlemény 1982/2. számában, „A rétegzõdéskutató csoport tervei„ címû kiadványban olvasható.

Irodalom

Andorka Rudolf 1967. Társadalmi átrétegzõdés Magyarországon. Élet és Tudomány, 6. sz. 252–255.
Andorka Rudolf 1970. A társadalmi átrétegzõdés és demográfiai hatásai Magyarországon II. KSH Népességtudományi Kutatóintézet.
Andorka Rudolf 1971. A társadalmi mobilitás Magyarországom a felszabadulás elõtt. Statisztikai Szemle, 10. sz. 1020–1034.
Andorka Rudolf 1975. A társadalmi mobilitás kutatása. In Kulcsár Kálmán (szerk.): A szociológia ágazatai. Budapest, 95–113.
Andorka Rudolf 1991. A társadalmi szerkezet és rétegzõdés vizsgálatára használt régi és új modellek. In Némedi Dénes (szerk.): Közelítések. Szociológiai Tanulmányok. Budapest, ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet és Továbbképzõ Központ, 35–52.
Andorka Rudolf 1995. A rétegzõdéselmélet haszna a mai magyar társadalom kutatásában. In Andorka R.– Hradil, S.–Peschar, J. L. (szerk.): Társadalmi rétegzõdés. Budapest, 1995, Aula, 33–66.
Andorka Rudolf 1996. Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, Antológiai Kiadó.
Buza Márton 1966. A társadalmi struktúra és a munkásosztály vezetõ szerepe. Valóság, 10. sz. 37–49.
Ferge Sándorné 1966. Társadalmi rétegzõdés Magyarországon. Valóság, 10. sz. 23–36.
Ferge Zsuzsa 1969. Társadalmunk rétegzõdése. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Ganzeboom, H. B. G.–Treiman, D. J.–Ultee, W. C. 1991. Összehasonlító intergenerációs rétegzõdésvizsgálat: három generáció és azon túl. In Róbert Péter (szerk.): Társadalmi mobilitás. Hagyományos és új megközelítések. Budapest, 1998, Új mandátum, 284–310.
Hegedüs András 1963a. A mai falu és a szociológiai kutatás. Társadalmi Szemle, 4. sz. 26–40.
Hegedüs András 1963b. A falusi viszonyokban bekövetkezett változások szociológiai vizsgálatáról. Közgazdasági Szemle, 6. sz. 678–692.
Hegedüs András 1964. A szocialista társadalom strukturális modellje és a társadalmi rétegzõdés. Valóság, 5. sz. 1–15.
Hegedüs András 1965. Optimalizálás és humanizálás. Valóság, 3. sz. 17–32.
Hegedüs András 1966. Társadalmi struktúra és munkamegosztás. Valóság, 8. sz. 20–31.
Huszár Tibor – Kovács I. Gábor 2001. Emlékezés Dányi Dezsõre (1921–2000). Interjú Dányi Dezsõvel. Korall, 3–4. sz. 5–19.
Kemény István 1967. A mobilitás társadalmi összefüggései. In Korszerû statisztikai törekvések Magyarországon. Budapest.
Kemény István 1969. Társadalmi rétegzõdés. Budapest, Szociológiai Közlemények.
Kemény István 1992. Szociológiai írások. Szeged, Replika Könyvek I.
Kolosi Tamás 1971. A társadalmi struktúra marxista elméletéhez. Budapest, Társadalomtudományi Intézet.
Kolosi Tamás 1974. Struktúra és szocializmus. Budapest, Kossuth.
Kolosi Tamás 1987. Tagolt társadalom. Budapest, Kossuth.
Mód Aladárné–Láng Éva–Ferge Zsuzsa–Kemény István 1966. Társadalmi rétegzõdés Magyarországon. Budapest, KSH Statisztikai Idõszaki Közlemények.
Ossowski S. 1988. Az osztálystruktúra dichotómikus felfogásai – egyik csoport a másik felett. In Ferge Zsuzsa (szerk.): Társadalmi struktúra és rétegzõdés II. Budapest, ELTE Bölcsészkar, 30–40.
Róbert Péter 1997. Foglalkozási osztályszerkezet: elméleti és módszertani problémák. Szociológiai Szemle, 2. sz. 6–48.
Szabady Egon–Klinger András 1965. A társadalmi átrétegzõdés és demográfiai hatásai I. Budapesten és a városokban. Budapest, KSH Népességtudományi Kutatócsoport Közleményei 7.
Szelényi Iván 1992. Harmadik út? Budapest, Akadémiai.
Társadalmi fejlõdés, társadalomtudományi kutatások 1976–1980. Budapest, 1982, Kossuth, 7.
Várnai Györgyi (szerk.) 1982. Elméletek és hipotézisek. Rétegzõdés – modellvizsgálat I. Budapest, Társadalomtudományi Intézet.
Wirth Ádám 1966. A szocializmus szociális struktúrája és a marxista szociológia. Valóság, 8. sz. 32–44.