Az alábbi monológot egy nyomdai betanított munkással az egyik alföldi megyeszékhelyen 1995-ben készített interjúm magnófelvétele alapján szerkesztettem. Az interjúalany egy textilipari vállalat festôüzemében szerzett tapasztalatairól beszélt, ahol hét évig dolgozott, és ahonnan a beszélgetés elôtt egy évvel lépett ki. A szóban forgó vállalat az iparág egyik legtovább túlélô nagyvállalata volt, mely 1993-ban magyar magánszemélyek egy csoportjának tulajdonába került.¹  Mint a munkás elbeszélésébôl - és a kilencvenes évek második felében többször megismételt terepmunkám más tapasztalataiból - kiderült, a privatizáció évek múlva is csak alig éreztette hatását az üzem mindennapi mûködésében. Az interjút akár tíz-tizenöt évvel korábban is felvehettem volna, az egykori szocialista üzemekrôl készült esettanulmányok megállapításait is illusztrálhatná.
A szocialista vállalatok több tekintetben kifejezetten rugalmasan, ám kiszámíthatatlanul mûködtek. A dolgozók egy része megtanult több feladatot is ellátni, szívesen kezdeményezett különféle módosításokat a technológiában, és élénken érdekelték a vállalatának ügyei. Mindezt a vállalatok nem is nélkülözhették, mivel a normális munkavégzéshez szükséges feltételek sokszor hiányoztak, a vezetés pedig a nyugati cégekhez képest kevésbé vett részt az egyes tevékenységek költséges összehangolásában. A bérekrôl és a teljesítményekrôl folyó alku résztvevôi a szocialista vállalatoknál nem a szakszervezet és a vállalati felsô vezetés voltak, hanem a kulcshelyzetben lévô (fôleg a csak az adott vállalatnál elsajátítható ismeretekkel rendelkezô) dolgozók, illetve a közvetlen mûhelybeli és irodai vezetôk. A nyugati gazdaságokhoz képest decentralizáltabb alkudozás eredményeként a névleg azonos feladatokat végzô dolgozók tényleges tevékenysége, illetve bérei jelentôsen különböztek, ez pedig hozzájárult a szocialista vállalatokat jellemzô bizonytalansághoz.²
A nyugati nagyvállalatok munkaerô-gazdálkodása elsôsorban a kiszámíthatóságot szolgálja. Ennek legfontosabb biztosítékai a feladatok viszonylag részletes leírása, a dolgozók kisebb-nagyobb csoportjainak azonos feladatokkal való megbízása, illetve az egyes feladatok követelményein alapuló, meglehetôsen személytelen kiválasztási, értékelési és bérezési eljárások.
A vevôi igények sokszínûbbé válása, az egymástól többé-kevésbé különbözô terméktípusok számának megsokszorozódása miatt azonban az elmúlt másfél-két évtizedben egyre fontosabbá válik egy, az elôbbinek részben ellentmondó követelmény: az alkalmazkodóképesség javítása. Ennek érdekében a nyugati munkaszervezetekben egyre inkább terjedô újítások ösztönzik az alkalmazottak sokoldalúságát és kezdeményezéseit. Ugyanakkor az ellenôrzés formáit is megújítják abból a célból, hogy csökkentsék a szaktudás monopolizálásának, és ezáltal a dolgozók alkuereje növelésének a lehetôségét. Az egykori szocialista vállalatok jellemzôinek és a jelenlegi nyugati munkaszervezeti újításoknak a fô hasonlósága tehát a dolgozói kezdeményezések ösztönzése, fô eltérése pedig az ellenôrzésre szánt figyelem.
A posztszocialista üzemi átalakulás során a nyugati vezetési elvek és technikák alkalmazása jelentôs részben központosítást, a bürokratikus szabályozás és az ellenôrzés erôsítését jelenti. A feladatok pontosabb elôírása, az azonos feladatokkal megbízott dolgozók tényleges tevékenységének és bérének közelítése viszont csak akkor lehetséges, ha ezzel egy idôben korszerûsítik az elavult technológiát, és fokozzák a vezetés összehangoló tevékenységét. Ha csupán az ellenôrzést szigorítják (amire a vezetésnek elvileg természetesen módja van), az kiélezheti a konfliktusokat, kilépésre késztetheti a sajátos ismeretekkel rendelkezô dolgozókat, és emiatt csökkenhet a vállalat teljesítménye. A tulajdonosok tôke- vagy szakismerethiánya miatt tehát, ami a hazai privatizáció nem elhanyagolható részére jellemzô (nem is beszélve a továbbra is állami tulajdonban lévô nagyvállalatokról és a jelentôs közszolgálati szektorról), jelentôsen elhúzódhat a munkaszervezetek posztszocialista átalakulása. Az átalakulás elmaradása, a szocialista vállalatok mûködési jellemzôinek makacs továbbélése persze a versenyképesség romlásához és a vállalat csôdjéhez vezethet.
A hanyatlóban lévô és egyszerû technológiát alkalmazó textiliparra vonatkozó kutatási eredmények nyilván csak kis mértékben általánosíthatók. Mégis, a legtöbb munkaszervezet bonyolultabb annál, elméleti és gyakorlati szempontból érdekesebbnek bizonyulhat, mint tapasztalataim szerint azt sokan gondolják. Egy textilüzem érdekesen ötvöz évszázados munkaszervezési elveket és századvégi dilemmákat. Persze jóval egyszerûbb sok más munkaszervezetnél, ám éppen ez teszi lehetôvé, hogy tanulmányozzunk benne olyan mechanizmusokat – ebben az esetben a jövedelemelosztás mikroszociológiáját, a közvetlen munkatársak egymás rovására történô lazsálását és jövedelemszerzését –, melyek a bonyolultabb szervezetekben is (mint például egy repülôtér, egy ügyvédi iroda vagy egy egyetemi tanszék) fontosak, de ott sokkal nehezebb megfigyelni ôket. A téma jelentôségét fokozhatja, hogy a kutatások szerint a magyarországi bérmeghatározás továbbra is decentralizált, ami - a szakszervezetek gyengeségével és a kollektív szerzôdések szegényes tartalmával együtt - a közvetlen munkahelyi vezetôk jelentôs szerepére enged következtetni az egyéni bérek meghatározásában (Neumann 2001).
A monológban szereplô festöde mûködésében a privatizáció után is kulcsszerepe van a munkások és közvetlen vezetôik tapasztalatainak, mivel a tulajdonosok és a felsô menedzsment nem vállalják számos vezetési feladat költségét. Az elhasználódott gépeken csak a régóta ott dolgozók ismerik ki magukat; a jó minôségû alapanyagok vásárlását korlátozzák a fizetési nehézségek; a technológia részletes kidolgozása, a dolgozók betanítása és ellenôrzése a jelenleginél jóval nagyobb ráfordításokat igényelne. Mindezek miatt az egyes gépek kezeléséhez, illetve a különbözô színek festéséhez más-más dolgozók értenek, akik az üzemvezetéssel folytatott alkuban igyekeznek ezt minél elônyösebben értékesíteni.
Mivel a termelékenység döntô részben a munkások begyakorlottságától és találékonyságától függ, az egyes munkafajták kisajátítása esetén a vállalat kiszolgáltatottá válna dolgozóinak. Az üzem vezetése ezt a munkások versenyeztetésével igyekszik meggátolni. Az üzemben harmincegy férfi festômunkás és kisegítô dolgozik (rajtuk kívül néhány nô végez elôkészítô és adminisztratív feladatokat). Nagy többségük felemelkedni vágyó, teljesítményorientált betanított munkás, akik vagy szakképzetlenek, vagy pedig tanult szakmájukban a környék döntôen mezôgazdasági üzemeiben nem találtak jól fizetô állást. Korábban jellemzô volt az üzemre a deviáns munkások (alkoholisták, börtönviseltek) foglalkoztatása is, amihez hozzájárult, hogy bár a munkakörülmények rosszak, a munkaidô nagy részében nem kell megerôltetô munkát végezni. Amellett, hogy a munkások a verseny következtében nem sajátíthatják ki a begyakorlás és a munkavégzés lehetôségét, bérüket jelentôsen befolyásolják az üzemi vezetôk eseti döntései.
A munkások egyéni versenyeztetésének az elônyök mellett komoly hátulütôi vannak. A technológia kidolgozatlansága változó minôségi jellemzôket, magas selejtarányt eredményez. A munkások közös teljesítménytaktikázásának teljes hiánya lehetôvé tette, hogy a kilencvenes évek elején az üzem - sok más hazai vállalathoz hasonlóan - alapvetô változtatások nélkül, a követelmények növelésével (s emellett a bérek befagyasztásával, valamelyes létszámcsökkentéssel és minôségi válogatással) javíthassa termelékenységét. Mint látni fogjuk, a három közül a leginkább széthúzó (igaz, emellett az egyetlen szakképzett mûvezetôre bízott) csoport teljesítménye a legmagasabb. Ugyanakkor a versengés miatt a munkások, akiket az egy szakmához tartozás közössége sem kapcsol egymáshoz, nem osztják meg tapasztalataikat, sôt egymás felsülésében érdekeltek. Nemcsak nagyobb erôfeszítéssel vagy új ötletek alkalmazásával növelhetik a bérüket, hanem egymás és a vezetés becsapásával (egyes munkafázisok minôségrontó elhagyásával vagy elszámolási trükkökkel), valamint a vezetôk eseti döntéseinek befolyásolásával. A monológ jó néhány meghökkentô, sôt megrendítô példával szolgál arra, hogyan versengenek a munkások vezetôik kegyeiért, illetve az utóbbiak hogyan zsarolják ôket kisebb-nagyobb vétségeikért.
A vezetôkkel való ritka egyéni összeütközés is inkább a munkatársak elôtti kérkedésnek tûnik, amely szolidaritás helyett gyanakvást szül.
A multinacionális nyomda, mellyel - a hasonló képzettségi követelményeknek és a beajánlásos felvételi eljárásnak köszönhetôen - a munkás felcserélte a festödét, a korábbi munkahelye ellenpólusának tekinthetô. A korszerû géppark és a drágább, de színvonalasabb vezetési eljárások mérséklik, de egyáltalán nem szüntetik meg a munkások szerepét az üzem termelékenységének növelésében. A magas minôségi követelmények egyenletes teljesítése fontosabb a vállalat számára, mint a közös teljesítménytaktikázás megakadályozása és a költségek minimalizálása. Ezért a piacinál magasabb béreket fizet, és ösztönzi a munkások együttmûködését, aminek egyik eszköze a meglévô dolgozók ajánlása útján való toborzás. A sors iróniája, hogy a multinacionális nyomda a közelmúltban a munkásokon kívül álló okból egy másik városba telepítette át a termelését, és elbocsátotta dolgozóinak nagy részét. A festödében maradt törzsgárda viszont - miközben a vállalat többször gazdát cserélt, majd botrányos körülmények között csôdbe ment - egy utódcég keretében továbbra is dolgozik az agyonstrapált gépeken. Elfogadja a jelentôsen csökkent reálértékû bért és a gyakran késedelmes fizetést is, ami jól mutatja a sajátos gépparkkal rendelkezô tulajdonosok és a gépeken régóta dolgozó munkások szoros egymásrautaltságát.

 * * *

 „Autófényezôként kezdtem, de ólommérgezést kaptam, elég komolyat, még kártérítés is járt érte, mert a vállalat hibájából történt. Utána a 14. számú Vasedényben voltam mûszakicikk-eladó. A bátyám már régebben a festödében dolgozott, ô csábított oda ’87-ben. A következô évben bevonultam katonának, de a leszerelés után visszamentem.
Kezdetben a Fischer-gépre kerültem, azon mûszakonként két ember dolgozott, igaz, akkor még színes kelmék is mentek rajta. A leszerelésem után ott már csak fehéreket volt szabad gyártani. Hamar korrodálódott a rendszer, rozsdás víz jött belôle, nem tudták kijavítani. Sok gond volt vele, nem lehetett rajta betartani a technológiát. Mesében élô ember volt, aki megvette azokat a gépeket, mert nem ahhoz a kelméhez valók! Biztos lehet rajta festeni, régen mi is sok jó kelmét festettünk rajta, bár akkor is volt selejtünk. De az utóbbi idôben színes ott legfeljebb próbaképpen ment, egy-kettô.
’84-ben hozták azokat a gépeket, és úgy másfél évig futottak jól. Addig az volt a szenzáció, mivel új volt. Kiemeltnek számított a többihez képest, amikor odakerültem. Teljesítményben nem volt kiemelkedô, amit ki lehetett hozni belôle, mégis magasabb bért lehetett elérni rajta, mint a kelmekádakon. A jobb gépekre azok kerültek, akik… hát lehet, hogy elôtte már valamit bizonyítottak, mégis leginkább azok, akik a fônökkel jóban voltak, akik neki szimpatikusak voltak. Sokszor úgy értve, hogy akik vállalaton kívüli, magánjellegû dolgokat nyújtottak felé.
A három mûszak közül Trencséninél húztak szét az emberek leginkább. Szakmailag ô tudott a legtöbbet, és úgy is válogatta ki az embereit. Nem érdekelte, mekkora a szája valakinek, hanem a munkája meg a megbízhatósága alapján, hogy mennyire számíthat rá. Nem az, hogy kiadja, hogy most be kell jönni éjszakára, és akkor elfelejtek bejönni, a gép meg áll. Az ilyenre nagyon allergiás volt. Más mûszakban meg lehetett csinálni, hogy valaki megígérte, aztán elfelejtett bejönni, mert például berúgott.
Viszont aki a legjobb volt egy adott gépen, az szakmailag féltékenykedett mindenkire. Kikísérletezett magának egy festési eljárást, mert hiába volt a technológia, sokan nem azt nézték. Mert tényleg olyan dolgok voltak írva, hogy… Hát végül is a gyakorlat, az ember már a gyakorlatból tudta, mit csináljon, és hogy úgy jó lesz. Abban a mûszakban magasabb teljesítményt és jobb minôséget tudtak nyújtani, ezért jobban is kerestek, és azt féltették egymástól. A legtöbben minimum két gépen tudtak dolgozni. Egymás háta mögött mindennek elmondták, marták egymást. Lenézték a másik két mûszakot is, azt hitték, csak ôk tudnak festeni.
Ligeti is ott kezdett, de nem volt vele Trencséni megelégedve. Áttették a leglinkebb mûszakba, késôbb annak a mûvezetôje lett. Addig ôk csinálták a legtöbb selejtet, többen rendszeresen nem jártak be. Megpróbálták nem egyedül beosztani ôket, hogy ha nem jönnek be, akkor is valaki megcsinálja helyettük. Az volt a büntetômûszak, azokat lökték oda, akik máshol rosszat csináltak. Ezekbôl az emberekbôl Ligeti a második legjobb mûszakot csinálta, de volt olyan hónap, hogy a legjobbak voltak. Késôbb én is hozzájuk kerültem.
Bent a mûhelyben, egymás között, úgy összetartottunk, de ha a fônökségtôl kellett volna kérni valamit, mindenki csak a saját dolgát intézte. Eleinte Ligeti is feljött velünk a fônökhöz, de belefásult. Mert nem lehet ide is jó lenni, meg oda is jó lenni. Szakmailag fölöttük volt, évekig az egyik legjobb fonalfestô volt. Több kimagasló dolgozó is volt a mûszakban, akik olyat tudtak csinálni, amit a másik két mûszak nem. Sok színt csak bizonyos emberek tudtak festeni.
A mûvezetôk között látszólag jó volt a viszony, de bizonyítani akartak egymással szemben. Egymás háta mögött úgy beszéltek egymásról, hogy ilyen buta, meg olyan buta, ezt nem tudja, azt nem tudja. Lenézôk voltak egymással szemben. Mindegyiküket melósból emelték ki mûvezetôvé, de nem a munkájuk alapján. Veréb félt legjobban a fônökségtôl, nem tudott nekik nemet mondani. A fônökséget pedig nem érdekelte, milyen a viszonya a munkatársaival, csak csikarja ki belôlük a munkát.
Régebben sokan ittak, és olyankor szó nélkül hazaküldték ôket. De amikor volt valami, akkor ezeket a dolgokat elôvették, hogy ejnye-bejnye, te a múltkor részegen jöttél be! Ezzel mindent el lehetett érni az ilyen embereknél. Amikor a nagyfônökök elôírták, hogy egy munkának mindenképpen meg kell lennie, és senki nem vállalkozott rá, hogy a hétvégén bejön, és megcsinálja, mert semmivel nem kapott volna több pénzt érte, akkor a fônök kiválasztott valakit, aki akkoriban éppen rossz fát tett a tûzre, és nem mondhatott nemet. A selejt miatt is takarózhattak ezzel a fônökök.
Az üzemben kevés embernek nem volt vaj a fején. Például hibáztak a festésben, és szétment a kelme, ki kellett dobni. Ilyenkor elmaradt a jegyzôkönyv, nem kellett kártérítést fizetni az illetônek. De ha fölmentünk a fônökhöz, akkor visszaélt ezzel. Lent még mindenki mondta a magáét, hogy majd ez meg az lesz, de fönt már csak az mert beszélni, aki épp tiszta volt. Ugyan a többi is fölment nagy lelkesen, de azt lehet mondani, hogy csak kísérônek. Ha elkezdtünk reklamálni, a fônök körbenézett, erre a legtöbben lesütötték a szemüket, és meg sem mertek szólalni. Magunk között nagy hangjuk volt, de ha a fônökség elôtt kellett volna beszélni… Szinte nevetséges volt, tényleg.
Aránylag jól kerestünk, bár attól függ, mihez képest. A nyolcvanas években szerintem megyei szinten csúcs volt a fizetés, bár az is köztudott volt, hogy a festöde káros az egészségre. Én azonban nagyon szeretek festékekkel foglalkozni, nem véletlenül tanultam autófényezônek. Inkább az volt a baj, hogy a kiemelt kereset miatt sokan jöttek oda, és ezért egy idô után már alig emeltek. Mindig azt mondták, hogy így is kimagaslóan keresünk. Ennek az lett a vége, hogy a régen nagyon rosszul fizetô munkahelyek is utolértek. ’94-ben, amikor kiléptem, szinte annyit kerestem, mint ’87-ben, sôt volt, hogy még kevesebbet. ’87-ben huszonkétezret is hazavittem, a végén meg elôfordult, hogy csak tizenhetet!
A kelmekádon versenymunka folyt. Megadták, hogy most neked ennyi kádad van, neked meg annyi, és ment a versengés, hogy na, ki a gyorsabb, az ügyesebb, ki szed ki több partit. Egy régi mûvezetônek az volt a szisztémája, hogy nézte, mi van a táblára felírva. Mindig írtuk a kilókat. Nem a minôséget nézte, hanem hogy hû, nézzétek, az mennyit megcsinált, ezer kilót, te meg, hülye, nem tudsz megcsinálni, csak hatszázat. Utána meg dicsérte, amikor meglátta, hogy a másiknak az ezer kilóból visszajön hatszáz kiló selejt.
Lazán fogták fel az emberek az egészet, mert jóval alacsonyabb volt a norma. Lötyögôs, mai nyelven nyugdíjas norma. Így a hozzáértôbb emberek, akik többet akartak keresni, persze hogy kiugrottak. Késôbb minden bérrendezésnél erre hivatkoztak, hogy ha ôk meg tudták csinálni, akkor neked is meg kell tudnod. Mindenkit kényszerítettek, hogy ha nem csinálja meg, azontúl kevesebbet kap. Egy darabig megérte hajtani, de amikor a többiek elé példaként állították ôket, rövidesen mindenki elérte a szintjüket. Igaz, sokszor nem hajtással, hanem csalással. Hol itt, hol ott csíptek le a technológiából.
Egyesek vállalták, hogy emberhiány esetén mások helyett is dolgoznak. Amikor a mûszaktársuk szabadságra ment, egyedül vitték a gépet, és ugyanazt a normát tudták hozni, mint amikor ketten voltak. Ennek létszámcsökkentés lett a vége, mert arra hivatkozhattak, hogy ezt hosszabb idôn át kipróbálták. Amikor beléptem, a kádon mûszakonként három embernek három-három gépe volt. Kiderült, hogy akad dolgozó, aki hat gépet is el tud vinni. Így aztán késôbb fejenként négy-négy kád jutott, mert egyet kivittek, de már csak két embert hagytak a mûszakban.
A Fischer-gépeken elôször ketten voltak, de akadt, aki ugyanazt a teljesítményt egyedül is hozta. A fonalfestôknél ugyanúgy, a festô elvégezte a beszerelô dolgát is. Végül is Ligeti és egy társa rontotta le a fonalfestô gépen a normát. Egyedül többet megcsináltak, mint két mûszak, beszerelôvel együtt. Hihetetlen mennyiséget meg tudtak festeni, ráadásul jó minôségben. Talán jobb fonalat kaptak másoknál, mert a fônökség is látta, melyik hogyan ázik át, és késôbb a rosszabb minôségû anyaggal is megkövetelték ugyanazt a mennyiséget.
A fonalfestô gépen dolgozott Kuti Gergely is. Szakmailag kimagasló volt, vegyészmérnök! Neki hiába mondták, hogy így meg úgy, ô tudta, hogy melyik vegyszer mire jó. Sokszor elcsodálkoztak, mennyivel többet meg tud csinálni. Volt, hogy saját magának megírta a receptet. A labor leadta neki, de ô mondta, hogy vigyétek vissza, dolgozzátok ki újra, addig én megfestem. Elôfordult, hogy csak a színszámot adták meg, ki sem dolgozták, ô akkor is meg tudta festeni. Ennyire értett hozzá szakmailag! Csak hát az itallal rontotta el. Nagyon ivott, beborult az agya, és idônként hatalmas hülyeségeket csinált. Ennek ellenére akadt mûvezetô, aki ha kényes, például kísérleti partit kellett festeni, azt kérdezte, hogy a Kuti Gergely józan-e. Ha azt mondták, hogy ivott, akkor kiadta, hogy na, oda lehet neki adni. De ha józan volt, akkor nem volt szabad odaadni, mert részegen általában jobban festett, mint józanul, komolyan! Meg kellett várni, hogy berúgjon, mert olyan állapotban nagyon jól megcsinálta. Még aludt is közben, és amikor fölébredt, csak annyit mondott, hogy na, most le kell engedni a vizet, és már kész is volt.
A kelmekád rabszolgamunka. Ott kezdôdött az egész verseny. Csak egy apróságot mondok, messze voltak még a kiszereléstôl, a felénél tartottak a festésnek, de azt hitték, elôrébb jutnak, ha a kiszerelôkocsit már szépen odahúzzák. Süket versenyláz volt, késôbb mind megittuk a levét. Régebben, ha betartottad a technológiát, nem bírtad kiszerelni egy mûszakon belül. Nem volt belôle gond, megosztva fizették a két mûszakot. Az utóbbi idôben viszont már minden mûszak arra ment, hogy maga szedje ki, mert úgy volt vele, hogy mért csináljam a te rosszadat. Amit te rontasz, mért nekem kell kijavítani? De valakinek csak meg kellett csinálni, fôleg, ha sürgôs volt. Mindenki szidta a váltótársát, bár ô is ugyanazt rontotta, róla pedig a másik mondta. Mindenki jobbnak érezte magát a többieknél. Lehet, hogy egyes technológiákban jobb is volt, de más technológiákban nem. Ha valaki valamiben jobb volt, a másik fölött érezte magát, és hülyézni kezdte.
Hivatalosan is kísérletezgettek, módosítgatták a technológiát. Most már csak a nagygépen van olyan technológia, amely nem fut le nyolc óra alatt, és át kell adni a váltótársnak. De azt nem szeretik. Amikor a nagygépet meghozták, még mindennapos dolognak számított, akkor még nem ösztönözték hajtásra az embereket. Folyamatos volt a termelés, addig jutottunk, ameddig jutottunk, a másik folytatta. A minôségi visszavetést is úgy írták, annak is, aki kezdte, és annak is, aki befejezte. Volt olyan parti, amelyik negyvennyolc órán át pörgött a kádban. Látták, hogy nem jó, többször le kellett húzatni, és elölrôl kezdeni.
A nagygépen dolgozókat idôbérben fizetik, csak azt nem tudom, mi alapján veszik, mert mindig változik. Azt mondták, hogy teremátlagot vesznek. De a Trencséniéknél elôfordult, hogy aki jobban feküdt a fônöknél, az a mûszak átlagát kapta, mert az több volt. Az ilyenek miatt kezdték el az emberek piszkálni egymást. Az van bennük, hogy a másik miben segíti a fônököt. Volt ott olyan, aki a kukáját kihordta neki! A szemeteskukáját rendszeresen kihordta! És érdekes módon, nem nagy munkával, fölötte volt pénzben a többi embernek!

Ha nem számoltak el rendesen, és reklamálni mentünk, akkor a bérszámfejtô azt kérdezte, kiegyezünk-e ennyiben és ennyiben? Hát ez nevetséges! Nem utánanézett, hogy mit vétett. Ô adta le a teljesítményt a központnak. Nem tudom elképzelni, hogy tudta három-négy napi munkával kiszámolni, hogy negyven ember mit dolgozott. Ugyanis hó közben soha nem volt bent! Amikor kiosztották a munkalapot, mindig az a fônök tûnt el, akinél reklamálni lehetett volna, a bérszámfejtô pedig szabadságra ment. Nem tudom, ha ennek valaki utánanézne, szerintem a büdös életben nem volt annyi szabadsága, amennyi szabadságra ô elment! Hó végén bejött négy napra, gyorsan összeütötte a bérszámfejtést, és ezzel meg volt oldva.
Ha reklamáltunk, hogy nem jól számolt el, akkor azt kérdezte, hogy mért, mennyit szoktál keresni. Ha éppen annyit szoktál keresni, amennyit elszámolt, akkor meg mit lázadsz, ezt mondta. Nem a munkádat nézte, hanem hogy mennyit szoktál keresni. Nekem is volt ilyen afférom a túlóra miatt. Sokat voltam bent túlórázni. A testvéremmel ellentétes mûszakban dolgoztam, de ha ô éppen nem tudott bejönni, akkor idônként bent maradtam a mûszakjával. A bérelszámoló meg csak a vezetéknevet nézte, és az én béremet is a testvéremnek számolta el. Amikor szóltam neki, tôlem is azt kérdezte, hogy kiegyezünk-e nyolcezer forintban. Mondtam neki, hogy nem egyezem én ki veled, hanem számolj ki! Kilencezer-nyolcszázvalahány forint plusz jött ki. A testvéremtôl nem vont le pénzt. Az soha nem hiányzott senkiébôl? Ha fölmentünk reklamálni, akkor na, hozzáírt ennyit meg annyit. De hogy mibôl írta hozzá? Csak abból írhatta, hogy nem voltunk rendesen elszámolva, így volt mibôl hozzáírni!
Teljesítménybért azok kaptak, akik jobban feküdtek a fônöknél. Például akik zoknit festettek a vállalkozásában, Trencséni és Pallér, most pedig az egyik laboros csaj. A csóró Pallért jól átverték. Nem fizették ki, pedig ô dolgozott legtöbbet. Ott is be volt osztva, hogy ki mit fest, és mindig ô kapta a rossz munkát, olyan színt, amilyet még nem festett, mégis neki volt a legkevesebb pénze. Csak azért csinálja, mert ô az egyetlen, aki megteheti, hogy egész nyáron nem megy be a gyárba. Nem ott keresi a pénzét, neki az télen egy alibi állás. Még vissza is él a fônök jóhiszemûségével, de ha embert utál, akkor ôt utálja legjobban! Ha más annyit volna táppénzen, mint ô, már rég elbocsátották volna. Egyszer összeszámoltuk, volt év, hogy csak ötvennyolc napot dolgozott, ami azért nagyon kevés. A többit táppénzen töltötte, közben hol ennek, hol annak a gyári fônöknek végzett kômûvesmunkát.
A festödében fôleg iskolázatlan emberek dolgoznak. Felvilágosulatlanok. Aki tud is valamit, az sem úgy világosítja fel a többieket, ahogy kellene. Beszélgetés közben sokszor az egyik csak úgy odavágta a szavakat, hogy a másik semmit nem értett belôle. Nem volt olyan ember, aki azt mondta volna, hogy ácsi, álljatok le! Hogy gyerekek, ezzel elrontjuk a saját dolgainkat, mert utána nem fogjuk gyôzni. Ott olyan elôrelátó ember nem volt! Ligeti sem, sôt korábban éppen ô rontotta a normát. Sokan azért voltak hajlandók több ember helyett dolgozni, mert vaj volt a fejükön. Bizonyítani akartak, hogy igenis, meg tudják csinálni. A többiek meg csak ültek, és nevettek rajtuk. Nem volt szó arról, hogy most odamegyünk, és szólunk neki, hogy figyelj már, légy szíves, hagyd abba, mert ezzel nekünk ártasz! Csak beszéltek róla egy darabig, hogy hova hajt ez a hülye.
A fônök általában nem a melóst kérte a pluszmunkára, hanem a mûvezetôt, aki azt válaszolta, hogy majd megoldjuk. Trencsénit kivéve a mûvezetôk, fôleg Veréb, annyira féltek a fônökségtôl, hogy az már bûn. A mûvezetôt a munkás is irányíthatja, ha jól el tud vele beszélgetni. Ligeti mûvezetôként többször nemet mondott a fônökségnek, de akkor már késô volt. Mert akkor közvetlenül a dolgozóhoz mentek, az meg azt hitte, hogy hû, mekkora szívességet tesz, ha ezt most megcsinálja. A váltótársak egymást túrták ki a túlórázásból. Ezért tudták odavágni, hogy ha iksz és ipszilon a múltkor meg tudta csinálni, akkor neked is meg kell tudnod. Mindenki tudta, ki pitizik a fônöknél. A megbízhatatlan emberek, akik idônként elfelejtettek bejönni, de a hiányzásuk késôbb át lett írva szabadságra. Az ilyenek letarolták a többieket, nem lehetett ôket megfékezni. Drasztikus dolognak meg nem volt értelme, bár az is elôfordult. Ketten összevesztek a munkán, pofozták és anyázták egymást. Mindkettô részeg volt, megszondázták ôket, és megkapták a munkakönyvüket.
A festödében nem volt egyetlen szakember sem! Nem oktattak ki kellôképpen, hogy melyik vegyszer micsoda. Mert egyszer erre jó, de ha elfogy egy másik vegyszer, akkor helyette is megfelelhet. A fônökség tudja, hogy mire jó, de titkolja. Hogy mi haszna van ebbôl? Egyesek már húsz éve ott vannak, de még mindig nem ismerik a vegyszereket. Csak azért kérik valamelyiket, mert látják, hogy a másik azzal fest. Ha megnézel egy technológiai lapot, hát szerintem olyan vegyszerek is szerepelnek rajta, amelyek már nyolc vagy tíz éve abszolút nem léteznek! A melóssal nem közlik, hogy az új vegyszerek mire jók, és hogy mibe nem szabad beletenni. Hogy mivel lép olyan reakcióba, amitôl szinte füstöl a kelme. Ezt sokan nem tudják! Fönt a laborban kipróbálják egyliteres tégelyben, de százharminc fokon, zárt rendszerben nem biztos, hogy ugyanúgy viselkedik. Egy új dolgozó több hónap alatt tanulja meg, és fôleg a saját hibáiból, hogy nagyjából mit kell csinálni. Ha egyáltalán érdekli, és nem úgy van vele, hogy majd ide-oda tesznek, és megleszek valahogy.
Ha valami sikerült, az emberek inkább dicsekedtek, hogy én meg tudtam csinálni, te pedig nem, ahelyett hogy megbeszélték volna. Aki újat tudott produkálni, az különbnek érezte magát a többieknél. Örült, hogy megdicsérik, és félt, nehogy másokat is jónak tartsanak, ezért nem mondták el egymásnak. Én sem mondtam el, de nyugodtan mondhatom, hogy senki. Embertelen körülmények voltak! Az elszívót zajszintmérés miatt kikötötték, ezért olyan vegyszergôz volt, hogy majdnem megfulladtunk, az egyik géptôl a másikig nem lehetett ellátni, és csepegett a fejünkre a forró víz. Ha ennek ellenére jól meg tudtad csinálni, persze lopva az idôn, hogy minél hamarabb szabad levegôn legyél, akkor persze, hogy nem árultad el a másiknak. Vagy nem persze, de az a tudat volt bennünk, hogy még így is meg tudom csinálni, nem noszogatnak a fônökök, jónak tartanak… hát csak féltettük egymástól, amit már megtanultunk!
Nincs két egyforma dolgozó a festödében. Ha valaki az egyik gépen tud is idôt lopni, a másikon már nem biztos. Mert ott más a cirkuláció, nem úgy ázik át a kelme, máshogy járja át a festék. Ahol ketten dolgoznak, ott akár egy év is kell, amíg teljesen összeszoknak. De nem hagynak nekik ennyi idôt, mindig változtatnak. Ha összekerül két jó festô, az egyik mindig jobb lesz a fônökség szemében, mert egyformák nem lehetnek. Na, akkor az maradhat, a másikat átteszik másik mûszakba. Akkor is, ha netán ez a kettô jobb mindkét váltótársánál. Cserélgették az embereket, az volt a baj.
Gyakran elôfordult, hogy ha valaki másik gépen is tudott festeni, és netán helyettesíteni kellett valakit, és jobban helyettesítette, akkor ott ragadt, az ô megszokott helyére pedig esetleg éppen az került, akit helyettesített. Ha egy jó géprôl egy idôre máshová teszik az embert, akkor az volna logikus, hogy inkább rosszat csináljon. De akkor jegyzôkönyvet vesznek fel, nem fizetik ki a munkát, és máskor is az orrodra koppintanak, ha reklamálsz. Így végül a legbutább jár jól, aki csak egy gépen tud festeni, mert azt nem tudják máshová rakni. Megmondták a fônökök, hogy a tudást nem tudják megfizetni. Akkor viszont miért mennél le arról a géprôl, amelyet megszoktál, valaki másnak a helyére?
Az egyik dolgozót, mint szinte mindenkit, aki több gépen tud dolgozni, összevissza dobálták, és lekezelôen bántak vele. Többször együtt fölmentünk reklamálni a bére miatt. De nem lehetett beszélni a fônökséggel! Ha az üzemvezetôhöz mentünk, azt mondta, menjünk a fômûvezetônôhöz. Neki meg nem lehetett komolyabban semmit mondani, mert elsírta magát. Ha csak mondtam tovább, akkor még inkább sírt, meg elfordult, így végül meguntuk, és inkább otthagytuk. Nem vezetô beosztásra való, viszont alamuszi, mert amit a bal kezével adott, azt a jobb kezével duplán visszavette.
Minden gépen tudtam festeni, de a kádon szerettem legjobban. Az hajtós hely volt, és nagyszerû munkatárssal kerültem össze. Már egymás mozdulatait is ismertük, nagyon jó volt vele dolgozni. Egyszer aztán beosztottak valaki mellé a nagygépre, késôbb pedig mellém osztottak be másokat. Mindenütt dolgoztam, és végül azért léptem ki, mert összevesztem a fônökséggel, amiért semmi pluszt nem kaptam. Megnéztük otthon a feleségemmel, aki bérelszámoló, és végül minden hónapban mentem reklamálni, mert nem számoltak el rendesen.
Akkor azzal a szöveggel jöttek, hogy még nem érkezett meg a fehér lap, ami alapján elszámolnak. Ellenôrizhetetlen volt, mert nem vezették. Ha modernebb dologgal, mit tudom én, számítógéppel oldották volna meg, akkor bizonyíthatták volna, hogy tessék, még nincs benne. De így ha fölmentél, csak rengeteg fehér lapot láttál elfekvôben. Hát azokat a büdös életben nem számolták el! Abból volt pluszpénzük, hogy ha fölmentél reklamálni, úgy rendezték le, hogy ennyi meg annyi jó lesz-e. Néha többet adtak pár száz forinttal, mint amennyi szerinted járt volna. Olyankor persze azt mondtad, hogy jó lesz, és örültél. Sokszor viszont azzal adták vissza a bérlapot, hogy jól van elszámolva, és nem tudtad bizonyítani, hogy nem.
Ennyiben, hogy mondjam… hát csak elmaradottak voltunk! Nem vezettük konkrétan, hogy na, most ebben a hónapban vagy ezen a napon mennyit csináltam. Hogy mennyi pénz járna a munkáért, azt nem tudtuk pontosan. Volt, hogy kétszáz kilós partit megfestettél, és csak százhatvan kiló ment el belôle, mert két vég rossz volt. És nem volt folyamatosan írva, hogy le tudtuk volna ellenôrizni. Átláthatatlan volt! Csak dolgoztál és dolgoztál! Bementél hétvégén, mert azt hitted, milyen sokat fogsz majd keresni. De a hó végén sokszor ugyanott voltál pénzben, mint az, aki jobb gépen dolgozott, vagy jobban feküdt a fônöknél. Hiába dolgoztál, nem kaptál többet.
Volt, aki kijelentette, hogy ôt senki nem érdekli, nem áll ki senkiért, csak saját magáért. Elôfordult, hogy valaki siránkozni kezdett, és másokhoz képest hatalmas lóvét kapott. Az egyik dolgozó fizetéskor sokat leenged a torkán, ami az ô dolga, de az már nem csak az övé, hogy olyankor nem megy be dolgozni. Vagy éppen bemegy részegen, és másnak kell dolgozni helyette, és elnézi neki a fônök. Dolgozhatsz jól, úgy, hogy nem villogsz vele. De dolgozhatsz rosszul is, úgy, hogy ha kivételesen jót csinálsz, és éppen mindenki bent van, akkor odamész a fônökasszonyhoz villogni, hogy milyen jól megcsináltad. Mutogatod, milyen ügyes vagy. Az a baj, hogy a fônökség úgy fölvette ezt a pitizést, hogy most már törvényszerû náluk.
Egy másik dolgozó hátrányba került, amiért értelmes, széles látókörû és szókimondó. Volt egy kitérô az életében, egy idôre elment tiszthelyettesnek a honvédséghez. Akkor kijelentette, hogy soha többé nem megy vissza a festödébe. Késôbb mégis visszament, ami sokaknak bántotta a csôrét, különösen hogy a Trencséni-mûszakban rögtön a nagygépre került. Egy darabig csendben volt, de amikor elkezdte látni a dolgokat, akkor egyre több mindenbe beleszólt. Ez már a Karcsi csôrét is bántotta, és elrakatta a mûszakjából. Késôbb a fônökséggel kapcsolatban még inkább beleszólt mindenbe. Nem smakkolt neki, hogy visszaélnek a melós gyengeségével. Ki merte nyitni a száját, mert ôt olyan téren nem foghatták meg, hogy iszik, vagy ilyesmi. Nem volt rest fölvenni a telefont, és mindennek utánanézett, ami zûrösnek látszott, nem hagyta annyiban.
Sokszor olyanokat mondott, hogy a többiek csak néztek, hogy ô ezt honnan tudja. Azt hitték, hogy a fônökségtôl, hogy náluk pitizik. Sokan éreztették vele, hogy nincs bizalmuk iránta, mert féltek, hogy a fônökségnek olyan csacsogó embere. Késôbb már túlzásba is vitte a fônökséggel szembeni föllépést, hogy bebizonyítsa, hogy közénk való. Sokszor szemtelenül vágott vissza a fônöknek, már a többi, nyuszi emberkéhez képest, akik csak magukban morogtak, hogy más ne hallja. Amikor összeültünk beszélgetni, mindenki bólogatott, de amikor élesre fordult a helyzet, a fejüket sem merték mozdítani. Fôleg a régebbi dolgozóknak lett befogva a szájuk. Kezdetben mindenkinek tetszett a szabad szája miatt. De aztán úgy voltak vele, hogy na, ez már nagyon kemény, mert ôk nem mernék mondani. Végül egész más miatt kritizálták. Hogy mer ilyet mondani a fônöknek? Hû, milyen jóban lehetnek, ha így mer vele beszélni! Talán csak színlel elôttünk! Ilyen gondolatok is megfordultak a fejükben. Holott talán ôk is megmondhatták volna, és akkor a fônökség sok mindenre nem tudta volna rávenni ôket!
A kilépésem óta ritkán találkozom a volt munkatársaimmal. Inkább csak Pallérral, akivel horgászni járunk. Azért léptem ki, mert összevesztem a fônökkel, nekivágtam a kocsmában a falnak. Elegem volt már a hitegetésbôl! A felmondásomat azzal indokoltam, hogy a pénz nem felelt meg az elvégzett munkának, egyre többet kellett dolgozni ugyanannyiért. Végül is sajnálom azokat, akik ott maradtak, és nagyon örülök, hogy felvettek a nyomdába.
Az új munkahelyemen olyan nyugodtan dolgoznak az emberek, hogy szinte hihetetlen! Nem is beszélve arról, hogy emberséges körülmények között. Olyan kellemes klímaberendezés van, hogy nyáron nem szeretek kijönni a szabadba. A kollektíva is olyan, hogy száz százalék fölött kikapcsolják egymás gépét, mert ha valaki kiugrana, azzal rontaná a normát. Száztizenvalahány, maximum százhúsz százalék fölé soha nem mennek. A többség szakmunkás, de a betanított munkások sem. Az egyik ember vigyáz a másikra, mert tudja, hogy ezzel saját magára is vigyáz.
Ez azért lehetséges, mert van köztünk tájékozott ember, aki nem csak magának tartja meg a tájékozottságát. Elmondja nekünk, felhívja a figyelmünket, hogy márpedig ez van. Ha valaki nem ért egyet, addig beszélnek vele, amíg meggyôzik. Mert ha nem így lenne, az késôbb visszaütne. Nemcsak rád, hanem mindnyájunkra. Még a mûvezetô is szól, ha úgy adódik, hogy most ebbôl ne csinálj többet, mert fölösleges. Ô már az iskolai végzettségénél fogva is tájékozottabb, mint a festödei mûvezetôk. Minden értekezleten ott van, ismeri a vállalat gazdasági helyzetét. A festödében még a fômûvezetô sem ismerte, vagy pedig nem akarta elmondani. Mindig csak azt mondta, hogy hát ô még nem tudja. Ott mindent az utolsó percben mondtak meg! Csak pénteken szóltak például, hogy szombaton túlórázni kell, a nyomdában viszont már hétfôn szólnak. Megvan a norma, és tudják, hogy na, most ez normálisan teljesíthetô, vagy csak túlórával.
A festödében sokkal lazább volt a munkafegyelem. Ott mindig azon töprengtünk, hogy na, gyorsan elvégzem a munkát, aztán tûzés kifelé minél hamarabb. Ha bent is maradnak a mûszak végéig, meg lehet nézni, háromnegyed órával elôtte már fönt fürdenek. A nyomdában meg ha ötven elôtt nem blokkolsz le, azt az órádat nem számolják el, és a mûszak végén is csak ötvenkor mehetsz föl a tusolóba. Most megint annyi a munka, hogy… jó, akinek beutalója van, azt elengedik, de aki csak úgy el akarna menni szabadságra, annak azt mondják, hogy vegyél ki inkább kétszer egy hetet, mint egyszer kettôt. Most tizenkétórázom, mert a társam szabadságon van, és két mûszakot kell kiszolgálnom. De ide örömmel jön az ember hétvégén túlórázni, mert százötven százalék pluszt kap. Azért nem mindegy, hogy ha lehúzol tizenhat órát, az olyan, mintha dolgoznál pluszban egy hetet. A festödében meg bemész hétvégén, és azt sem tudod, hogy végül mennyit kapsz rá!
A nyomdában megvan a besorolási órabéred, tudod, hogy miért mész be dolgozni. A gépmunkásokat szolgálom ki, hozzájuk igazítva kapom a pénzem. Van az alapórabér, arra az esetre, ha a gépek nem hozzák a száz százalékot. Ha hozzák, akkor emelt órabért kapok. Ez havonta változik. Eddig a legjobb arány kilencvenhárom százalék, a legrosszabb pedig nyolcvankettô volt, amelyre az emelt órabért kaptam, a maradékra pedig az alapot. Végül is mindenki arra megy, hogy csinálja, mert mindenkit ilyen rendszerben fizetnek. Mindenki érdekelve van, mert nagy a különbség az alapórabér és az emelt között. Száz százalék fölött ugyanazt kapja, akkor is, ha mondjuk százötven százalékot teljesítene. Ezért gondolkodnak logikusabban, hogy ácsi, fölösleges nekem többet csinálni. Sôt káros is, mert késôbb esetleg emelnék a normát, és többet kellene dolgozni.
A nyomdában lehet látni, hogy mi a norma, de a festödében nem lehetett! Minden géphez feketén-fehéren le kellett volna írni, hogy ebbôl a színbôl vagy ezzel a technológiával mennyit kell csinálni, hogy meglegyen a száz százalék. E nélkül azt sem tudta az ember, hogy mi alapján számolják a teljesítménybért! Kihoztak mondjuk százhúsz forint órabért, és nem tudtad, hogy mennyit kellene csinálnod ahhoz, hogy száznegyven forintod legyen. Szörnyen meddô dolog, hogy csak dolgozol és dolgozol, de tulajdonképpen nem tudod, mennyit kell teljesítened!
Sokan szeretnének elmenni a festödébôl. Én viszont megfogadtam, hogy onnan senkit be nem szervezek a nyomdába! Éppen azért, mert tudom, milyen emberek! A Pallér Laci például, akivel együtt horgászom. Barátnak kitûnô, de hogy idehozzam, és netán tartani kelljen érte a hátam, azt nem! Mert lehet, hogy olyan hülyeséget csinálna, hogy együtt kerülnénk az utcára miatta! Láttam, mit mûvelt a festödében, és az, hogy itt jobban keresne, nekem nem biztosíték arra, hogy nem ugyanazt mûvelné. A Trencséni Karcsi, ô jön át, jól is teszi, neki szakirányú technikuma van.
A festödében sokan hallgattak rám, talán ez is idegesítette a fônökséget. A nagy szám miatt nem lettem kivételezett. Soha nem tudtak megfogni ittassággal vagy hasonlóval. Munka után én is megittam, ami jólesett, de soha nem mentem be úgy. Sok minden nem tetszett, de… Amikor odakerültem, még fiatal voltam, szinte még kajálni sem kajáltunk együtt az idôsebbekkel. Ôk voltak a janik, akik régebben ott dolgoztak, azt kellett csinálnunk, amit ôk jónak láttak. A fiatalok nem nagyon szólhattak bele semmibe. Késôbb láttam, hogy akiknek lent az étkezôben, hû, akkora szájuk volt, ha oda került a dolog, hogy máshol is meg kellett volna szólalni… Akkor senki! Mindenki nyuszi volt! Nem láttam értelmét, hogy olyan emberekkel, akiknek a fônök oda tudott vágni, hogy miért szólsz, amikor tegnap nem jöttél be… Olyan emberekkel, akiknek vaj van a fejükön, és ezért bármikor oda lehet nekik koppintani, szerintem nem lehet együtt harcolni!”

Jegyzetek

1  A kutatást Csontos László (1994) koncepciója alapján és vezetésével, másokkal együtt kezdtem, majd az OTKA (F 30283) támogatásával folytattam. A vállalat privatizációját elemzi Fogarassy (1996) és Fogarassy–Szántó (1996), a privatizáció hatását a vállalat egy másik üzemének mûködésére Bódis (1997), ez utóbbi jelentôsen átdolgozott változata megjelenés elôtt áll.
2  A két évtizeden át folytatott üzemkutatások a korabeli magyarországi empirikus közgazdaságtan és szociológia jelentôs teljesítményei. A legfontosabb munkák: Kemény (1972, 1990a, 1990b), Héthy–Makó (1972, 1978), Fazekas (1982), Köllô (1982), Kertesi–Sziráczki (1983), Neumann (1988) és Stark (1988). A kilencvenes évek kis számú hazai üzemkutatása közül kiemelkedik Fazekas Károly és Köllô János munkája, amely a fenti tanulmányaikban vizsgált két vállalat posztszocialista átalakulását elemzi (Köllô 2001).

Bódis Lajos 1997. Privatizáció, munkaszervezet és bérelosztási mechanizmusok egy nagyüzemi varrodában. Közgazdasági Szemle, 7–8. szám, 698–717, 9. szám, 799–818.
Bódis Lajos; megjelenés elôtt. Privatizáció, munkaszervezet és bérelosztási mechanizmusok egy nagyüzemi varrodában. In Szántó Zoltán-Gál Róbert Iván (szerk.): Cselekvéselmélet és társadalomkutatás. Budapest, Osiris.
Csontos László 1994. Szempontok a privatizáció és a hierarchikus gazdasági szervezetek belsô szerkezetének változásai közti összefüggések tanulmányozásához. Szociológiai Szemle, 4. szám, 83–95.
Fazekas Károly 1982. Bér-teljesítmény alku a belsô munkaerôpiacon. In Galasi Péter (szerk.): A munkaerôpiac szerkezete és mûködése Magyarországon. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 235–276.
Fogarassy Gabriella 1996. Privatizáció banki irányítással. Közgazdasági Szemle, 9. szám, 816–825.
Fogarassy Gabriella–Szántó Zoltán 1996. Privatizáció és a nevetô harmadik. Szociológiai Szemle, 2. szám, 71–80.
Héthy Lajos–Makó Csaba 1972. Munkásmagatartások és a gazdasági szervezet. Budapest, Akadémiai.
Héthy Lajos–Makó Csaba 1978. Munkások, érdekek, érdekegyeztetés. Budapest, Gondolat.
Kemény István 1972. A magyar munkásosztály rétegzôdése. Szociológia, 1. szám, 36–48.
Kemény István 1990a. Futószalag a Motorkerékpárgyárban. In uô: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, Vita, 75–169.
Kemény István 1990b. Munkakultúra és életforma. In uô: Velük nevelkedett a gép. Magyar munkások a hetvenes évek elején. Budapest, Vita, 29–73.
Kertesi Gábor–Sziráczki György 1983. Munkásmagatartások a munkaerôpiacon. Valóság, 7. szám, 20–36.
Köllô János 1982. A külsô és belsô munkaerôpiac kapcsolata egy pamutszövödében. In Galasi Péter (szerk.): A munkaerôpiac szerkezete és mûködése Magyarországon. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 277–318.
Köllô János 2001. Meddig tart a rendszerváltás? Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 11. szám.
Neumann László 1988. Piaci viszonyok az üzemi béralkuban? Gazdaság, 4. szám, 64–79.
Neumann László 2001. Vállalati kollektív béralku Magyarországon. PhD-értekezés. Budapest, BKÁE.
Stark, David 1988. Osztályozás és szelektív béralku a belsô munkaerôpiacokon. Gazdaság, 4. szám, 80–98.