Magyarország területén belül, akár a
történelmi, akár a jelenlegi határokat vesszük
figyelembe, szép számmal találhatunk munkáskolóniákat.
A kolóniákban lakók mentalitása között
meglepô differenciákat vehetünk észre. Függetlenül
attól, hogy fôvárosi, nagyvárosi avagy falusi;
elit- avagy tömegkolóniáról van szó, ezek
az eltérések magyarázatot igényelnek. A jelen
írás erre vállalkozik egy kettôs, összehasonlító
esettanulmány keretein belül.
Vizsgálataimkor kiindulópontnak tekintettem azt a tényt,
hogy a munkásosztály s ezen belül kiemelten a kolóniákban
lakó munkásság kultúrája maga alkotta,
önálló logikával rendelkezô, autonóm
kultúra, melyet meghatároz a lakótelepi életforma,
a zárt, mesterséges térben való lét.
Ugyanakkor ebben a létben is fontosok a rítusok, a köszöntés,
a folklorisztikus elemek, s nem csupán az elemi létezés,
hanem a szociális-társas lét is értékekkel
bír. Mindez jellegzetes osztályöntudattal, egységes
fellépéssel, politikai aspirációkkal és
igényekkel társul.
A kutatás problémaorientáltságából
és az életmódfogalom sokoldalúságából
fakad az interdiszciplináris megközelítés, azaz
több tudományág módszertanának alkalmazása
egy kérdés megválaszolására. Kutatásaimat
a kulturális antropológia munkamódszereivel végeztem,
mely ugyanúgy magában foglalja a részt vevô
megfigyeléses terepmunkát, a hagyományos interjúkészítési
módozatokat, a mentális régészetet, mint a
levéltári, szakirodalmi feltárást, s jellemzôen
relativista szemlélettel, összehasonlító módszerekkel
dolgozik. A tanulmány kiindulópontjául szolgáló
kutatás két, ezzel a témakörrel foglakozó
kulturális antropológiai terepmunka részeredménye.
A felmérések egyrészt Miskolc egyik kerületében,
a diósgyôr-vasgyári munkáskolóniában,
1996 és 1999 között, másrészt egy észak-borsodi
bányászfaluban, Rudabányán, 1994 és
1999 között történtek. A két helyszínen
a kiválasztott beszélgetôtársakkal különbözô
interjútechnikák segítségével folytak
az információs beszélgetések.1
Egy szabad beszélgetéses interjúsorozat keretein belül
tettem fel partnereimnek a kérdéseket. Az adatok feldolgozása
az Anthropac elnevezésû antropológiai elemzô-analizáló
rendszerrel történt.
***
A terepmunka során felvetett kérdéscsoportok hat, a mentalitással összefüggô kört vizsgáltak, mindegyiket kétféle, egy pozitív és egy negatív skálán:
1. az épített környezet jelenléte vagy hiánya az egyéni mitológiában – az egyéni életút mitikusnak nevezhetô megnyilvánulásaiban mennyire és milyen viszonyulással lelhetôk fel az épített ipari környezet elemei;
2. a jelen elfogadása vagy tagadása – az egyén mennyire veszi természetesnek a jelenlegi környezetet, mennyiben tudja azt elfogadni;
3. a múlt elfogadása vagy tagadása – az ipari környezetnek a múltból származó emlékei, az írott és az elbeszélt múlt mennyire és milyen viszonyulással képezik szerves részét az egyén életének;
4. ragaszkodás az épített ipari környezethez, vagy annak elutasítása – egy feltételezett választási szituációban az egyén mennyire ragaszkodik jelenlegi környezetéhez, ebben mennyire és milyen módon befolyásolják emlékei, egyéni mitológiája;
1. ábra. Viszonyulás az épített ipari környezethez
5. pozitív vagy negatív kollektív emlékezet – a közösségi emlékezetként, közös tudásként megélt vizuális-kulturális elemek milyen viszonyulással lelhetôk fel az egyén elbeszéléseiben, környezetének tárgyi megnyilvánulásaiban, fotográfiákban, emléktárgyakban, anekdotákban;A válaszok meglepô kettôsséget mutattak (1. ábra). Figyelemre méltó, hogy a vasgyári kolónia lakosai által adott valamennyi válasz a grafikon pozitív viszonyulást jelentô felére esik. Ezzel szemben a rudabányai válaszok ennek majdnem pontos tükörképét adják a grafikon negatív térfelén. A legnagyobb különbség a pozitív kollektív emlékezet esetében mutatkozik. A vasgyári lakosok majdnem egésze (90%) kellemes közösségi emlékként idézi vissza a múltat, Rudabányán ez sokkal kisebb arányú (32%). Ennek ellenpólusában, a negatív kollektív emlékezet terén, azaz, hogy a közösség mennyire fogja fel negatív élményként a múltat, megfordul az arány. Rudabányán háromszor annyian (38%) vélekednek elutasítóan, mint a vasgyári kolóniában (12%).
6. büszkeség vagy szégyenérzet az épített ipari környezettel kapcsolatban – az egyénnek a tágabb környezetével szembeni viszonyulása milyen elôjellel és erôsséggel jelentkezik.
1. táblázat. Munkáslétszám
|
|
|
1884 |
|
|
1889 |
|
|
1899 |
|
|
1914 |
|
|
1915 |
|
|
1916 |
|
|
1922 |
|
|
1927 |
|
|
1934 |
|
|
1942 |
|
|
1943 |
|
|
1945 |
|
|
1946 |
|
|
1951 |
|
|
1968 |
|
|
1980 |
|
|
1990 |
|
|
1999 |
|
|
Mindkét kolónia munkáslakosságára
jellemzô az az életmódban megjelenô hierarchia,
amely a munkahelyen betöltött pozíciókat képezte
le. Ez a szinte kasztszerûen elkülönített csoportstruktúra
a mindennapok szintjén, a külsôségekben is megjelent.
A kolóniás építkezésekre általánosan
jellemzôen mindkét helyen más-más lakóértékû
lakások épültek a felsô- és középvezetôknek,
a tisztviselôknek, a munkásarisztokrácia körébe
sorolhatóknak és a tényleges munkásoknak. Nem
is nagyon kellett hozzáértô szem ahhoz, hogy a házakra
tekintve leolvasható legyen róluk lakóiknak a munkarendszerben
elfoglalt pozíciójuk.
Ugyanez megnyilvánult az öltözködésben
és a személyes kapcsolatok formalizált rítusaiban
is, azaz hogy ki milyen ruházatot viselhetett, találkozáskor
ki kinek köszönt elôre, ki milyen kulturális és
egészségügyi vagy szórakoztató intézményeket
látogathatott. Ezekbôl a jelekbôl mind a vasgyári
kolóniában, mind Rudabányán eldönthetô
volt, hogy ki hol áll a társadalmi hierarchiában.
A visszaemlékezésekbôl ez karakteresen megfigyelhetô
a vasgyárban: „Ez még a gyerekek esetében is igencsak
megmutatkozott, mert arra ugyan ügyeltek [a gyár vezetôi],
hogy az iskolában ne legyen kivételezés, no de ott
nem is volt. De ahogyan kiléptünk az ajtón, már
megszûnt a pajtáskodás. Olyan szóba se jöhetett,
hogy egy munkásgyerek elmehessen egy tisztviselôgyerekhez
játszani, a házba, mert be se engedték volna, de eszébe
se jutott, ilyenrôl én nem is hallottam. (…) De még
a hidegüzemi dolgozók is, akik keménygallérban
és kalapban jártak dolgozni, azok se nagyon keveredtek a
melegüzemiekkel, mert azok olyan, hogy is mondjam, másodosztályú
emberek voltak a szemünkben… azok olyan máshogyan is öltöztek.”
És Rudabányán is: A fômérnököt
vagy pláne az igazgatót meg má’ meg se lehetett szólítani,
olyan nagy urak vótak, szinte földesurak vótak, még
a cselédje vagy a kocsisa is tartottak tûle. …a tiszti kaszinóba
mink, alacsonyabb beosztású munkások nem is mehettünk
vóna be, azok csak egymással társalogtak. Még
a munkahelyen se állt szóba velünk, csak az épp
[beosztásban] alatta lévôvel, az is szintúgy;
mit mondjak, nagy volt az elkülönülés.”
Azonosságként figyelhetô meg a két kolóniában
a szinte törvényerôre emelkedett szakmai endogámia
is. Ez túlnyomórészt a szakképzett munkaerô
bevándorlásának kezdetén, a századfordulót
megelôzô és azt követô évtizedekben
volt megfigyelhetô. Az intézményesített szakmai
képzés hiányában ebben az idôszakban
voltak a legnagyobbak a helyi, képzetlenebb munkások, illetve
a bevándorlók közötti ismeret- és tapasztalatbeli
különbségek. Az egyes, nagy szakmai tudással és
tapasztalattal rendelkezô iparos-, bányászdinasztiák
gyakorlatilag csak egymás között házasodtak, igyekeztek
elkerülni a külsô féllel kötött frigyet.
Anekdoták szerint Diósgyôrben a betelepült kohászmesterek
a szakmai tudásukat csakis rokonaiknak voltak hajlandók elárulni
– aki tanulni szeretett volna, kénytelen volt beházasodni
egy-egy mester családjába. Ennek a viselkedésnek a
tükörképe figyelhetô meg azok között a
rudabányai buléner származású bányászok
között is, akik feleséget régi lakóhelyükrôl,
Dobsináról hozattak maguknak. Ez a szokás az 1890-as
évektôl kezdôdôen a trianoni határok meghúzásáig
élte a virágkorát, bár jóval szerényebb
méretekben egészen az 1930-as, 1940-es évekig jellemezte
a bulénereket.
Mind a két kolónia lakossága és a két
vállalat együtt élte át a vasiparban mutatkozó
konjunktúrák és dekonjunktúrák hatásait.
A két nagyüzem munkásságának a létszámait
összehasonlítva kitûnik, hogy – az eltérô
méretekbôl adódóan nominálértékben
ugyan nem egyformán, ám – arányaiban azonos módon
változott a munkások létszáma és a termelés
nagysága. Ugyanúgy hatott mindkét cégre a századfordulós
viszonyok kedvezô alakulása, majd késôbbi pangása,
ezt követôen az elsô világháború
kitörését kísérô fellendülés,
a trianoni békekötés, illetve a világgazdasági
válság eredményeként beköszöntô
évtizedes visszaesés, majd a második világháborút
megelôzô és részben kísérô
ismételt konjunktúra, a szocialista idôket jellemzô
erôszakolt fejlesztés és végül a rendszerváltozást
követô végleges leépülés.
Az elôbb felsorolt azonosságok ismeretében különös,
hogy miért különbözik mégis ilyen élesen
a két kolónia jelenlegi mentalitása? Az azonosságokon
túl fordítsuk most a figyelmünket azokra a történetiségükben
rejlô mikrokulturális tényezôkre, amelyek a mai
állapotokat elôidézhették.
2. ábra. A diósgyôr-vasgyári kolónia, 1999
Alapvetô különbségek fedezhetôek fel a
két gyarmat tervezésének, illetve kivitelezésének
a folyamatában is. Míg a vasgyári kolóniát
egy homogén, nagyméretû, nagyjából vízszintes
területen klasszikus hálózat formájú,
jórészt párhuzamos, egymást merôlegesen
keresztezô utcarendszerrel tervezték meg (2. ábra),
addig a rudabányai kolónia, maximálisan követve
az építkezést erôsen determináló
domborzati viszonyokat, kifejezetten halmaztelepülés jelleggel
bír (3. ábra). A külsô szemlélô szemében
a vasgyári kolónia kiegyensúlyozott, könnyen
átlátható, szétválasztott és
sorba rendezett térrészeivel szemben a rudabányai
kolónia ötletszerûnek, rendetlennek és rendezetlennek
tûnik.
A kolóniák is, mint általában a kötött
szerkezetû terek, alapvetôen két nagy csoportra oszthatók:
szociopetális térre, amely az embereket közelebb hozza
egymáshoz, illetve szociofugális térre, amely az embereket
eltávolítja egymástól. Ehhez természetesen
nagyon fontos hozzátenni azt is, hogy ami az egyik kultúrában
összehozó erô, az egy másik kultúrában
eltávolító erôként jelenhet meg. A kolóniákat
ugyanis a betelepített, betelepült – túlnyomórészt
német ajkú – szakembereknek és családjaiknak
építették, hasonlóan német ajkú
építészek tervei alapján. Így válhatott
a földrajzi viszonyok által kikényszerített halmazfaluforma
az ôslakos magyar parasztlakosság számára szociopetális
térré, az ugyanilyen formájú kolóniák
a betelepült német bányász-, iparosrétegek
számára szociofugális térré. Azok a
mikrokulturális összetevôk, amelyek az egyik helyen a
közösséggé válást elôsegítették,
a másik helyen éppen ellentétes hatást fejtettek
ki.
3. ábra. Rudabánya, 1999
A Rudabányára betelepülôk között
a kétféle térfelfogás meglétére
bizonyíték az, hogy míg egy 1942-ben betelepülô,
paraszti származású lakos „izgalmasnak, érdekesnek”
és „barátságosnak” találta a kolónia
elrendezését, addig ugyanezt egy buléner betelepülô
„cigány rendetlenség”-ként élte meg. Ugyanilyen
kettôsség a vasgyári kolónia esetében
nem figyelhetô meg, az ottani megkérdezettek mindegyike pozitívan
nyilatkozott a kolónia térszerkezetérôl. Véleményük
szerint az épített térben megnyilvánuló
rendezettség, átláthatóság elôsegítette,
majd a késôbbiekben elmélyítette a közösség
kialakulását, mûködését.
Mindeközben semmi jel nem mutat arra, hogy ezek a különbségek
a település falusinak mondható jellegébôl
vagy a kolónia kis méretébôl következnének.
A közvetlen környék más, hasonló környezetûnek
és méretûnek mondható bányász-,
munkáskolóniái (Ormosbánya, Rudolftelep) ezeket
a jegyeket nem mutatták. Sôt, ezeken a helyeken éppen
ellenkezô elôjelû, a vasgyári kolóniához
hasonló mentalitásbeli elemek voltak felfedezhetôek.
Ugyancsak a mikrokulturális elemek meglétét és
azoknak az asszimilációs folyamatok ellenére való
mûködését bizonyítja az a tény,
hogy a kolóniából nyugdíjassá válásuk,
anyagi megerôsödésük miatt vagy egyéb okokból
kiköltözô lakosok milyen lakó- és térformákat
választanak. Ez a vasgyári munkások esetében
gyakorlatilag megegyezik a kolóniabeli lakásaik elrendezésével.
Gyakran még a saját építésû házaik
külseje, formája, architektúrája is azonos a
kolóniában fellehetô lakóépületekével.
Ezzel szemben a Rudabányáról kiköltözôk
egy alapjaiban más lakóformát választottak.
Sem a helybeli, ôslakos paraszti lakosság építkezési
szokásai, sem a kolóniában megtapasztalt formák
nem jelentettek számukra követendô mintát: a rudabányai
parasztportáktól eltérô, a német lakosságú
bányásztelepülésekhez hasonló módon
alakították ki lakóterüket. A tornácos,
hármas osztatú, nyújtott téglalap alakú,
nyeregtetôs háztípus és a közvetlen utcai
fronttal rendelkezô paraszti térképzés helyett
a tornác nélküli, négyzetes vagy L alakú,
összetett tetôs, magasított kô alapú, gyakran
téglaarmírozású házfajta és a
félig zárt belsô udvart rejtô, az utca felé
reprezentatív, szinte kizárólag virágos, esetleg
sziklakompozíciós elôkerttel csatlakozó térrendezés
vált a követendô mintává.
Napjainkra ez a törekvés végérvényesen
megszûnt. Mindkét településen nagyjából
az 1960-as évekig volt jellemzô ez a folyamat. Ettôl
fogva az akkor tipikus házformák, a négyzetes alaprajzú,
sátortetôs házak, melyeket a köznyelv mindkét
kolóniában „tízszer tízes sátortetôs”-nek
nevezett, részben gazdaságossági okokból, részben
az önkormányzatok által megkövetelt területfejlesztési
kényszerbôl kezdtek egyeduralkodóvá válni.
Erôs különbség észlelhetô a két
település terjeszkedésének és ebbôl
fakadóan belsô struktúrájának tekintetében
is. A véges térnek köszönhetôen a vasgyári
kolónia – bár még késôbb is folytak kisebb
építkezések, fejlesztések – 1907-re elérte
mai kiterjedését. Ezt követôen a vasgyári
munkások számára már nem itt építettek
lakásokat, a gyarmat terjeszkedése lezárult. Rudabányán,
mivel hatalmas beépítetlen területek vették körül,
ez nem történhetett meg. Az egymást követô
építkezések, melyek egészen az 1970-es évekig
tartottak, mind hozzáragasztották kolóniarészüket
a településhez. Kis túlzással azt mondhatjuk,
hogy a területi fejlôdésében lezárt vasgyári
településnek volt ideje közösséggé
alakulni, kialakítani saját közösségi emlékezetét,
mikrokultúrájába integrálni a benne lévô,
épített ipari környezetet, míg ezzel szemben
Rudabánya lakosságát „lefoglalta” az újabb
és újabb betelepülôk befogadása.
Még erôteljesebbé válik ez a különbség
akkor, ha megvizsgáljuk a kolóniák belsô társadalmi
szerkezetét. A vasgyári teleprôl elmondható,
hogy a tervezô szándékának megfelelôen
egy rétegzettségében diffúz szerkezet jött
létre. A munkaköri hierarchiában elfoglalt pozíciók,
amellett, hogy az ott élôk számára több
jelbôl is (a lakás és a hozzá tartozó
kert mérete, külsô és belsô formája
stb.) nyilvánvalóak voltak, nem váltak területi
elkülönítô erôkké. Nem alakultak ki
elzárt tisztviselôi, vezetôi vagy munkásnegyedek.
Ezzel szemben Rudabányán a kolónia terjedési
fázisai egyben azt is jelzik, hogy milyen típusú munkaerônek
készültek a lakások. Egyes kolóniarészek
az elit, többnyire buléner származású
szakmunkásoknak, mások a szakképzetlen munkaerônek
készültek. Az egymás mellé épült,
földrajzilag is elkülöníthetô kolóniarészek
így a településen belül különálló
morfológiai-társadalmi szegmentumokat képeznek.
Feltûnô az eltérés a két kolóniának
az „ôslakosok” általi fogadtatásában is. Ahogyan
ezt egy, az 1880-as évek elejérôl származó
igazgatói levél tanúsítja, a rudabányai
paraszt lakosok közül kikerülô munkások „szabályszerû
felmondás és elbocsátó bizonyítvány
nélkül, felvett bérelôlegének elszámolása
mulasztásával eltávoznak, s a bányamunkát
folytató bányászokkal szemben tüntetô viseletet
mutatnak”.
Rudabányán a bevándorlók, a szakmunkás
elitet adó bulénerek merôben új környezetbe
kerültek. Az otthoni, eredeti lakóhelyükön évszázadok
alatt kialakított, bányászpolgári értékrenden
alapuló életvitelüket nem tudták folytatni. Számukra
a költözés hatalmas minôségromlást
jelentett. Eredeti lakóhelyeiken, amíg munkához jutottak,
kifejezett jómódban éltek. Adót nem fizettek,
kiterjedt szociális hálózattal rendelkeztek. Rudabányán
kelletlenül fogadták, jöttmentként kezelték
ôket a helyi lakosok, akik magukat magasabb kultúrájúnak
gondolták. Ez a mentalitás ma is megfigyelhetô, ahogyan
egy paraszti származású férfi adatközlômtôl
elhangzott: „A bányász nem is igazi férfi, mer’ alúró
túrja azt a fôdet, amit mink felûrô…”
Mindez Diósgyôrött nem volt észlelhetô.
Egyrészt a kolónia gyakorlatilag lakatlan területre
épült, másrészt a helybeli lakosság kellô
szimpátiával fogadta a betelepülôket. A paraszti
öntudattal szemben itt a városi belenyugvás és
elfogadás dominált. Hozzájárulhatott ehhez
az a tény is, hogy egy kolóniabeli lakosnak a munkavégzéstôl
eltekintve nem volt szüksége elhagynia lakóhelyét
– mivel az teljes önellátásra volt berendezkedve. Konfrontáció
így alkalom híján sem jöhetett létre.
A terepmunka során valamennyi interjúalanyom egyetértett
abban, hogy sem a gyarmat és a város között, sem
a kolónián belül élô, különbözô
nemzetiségû lakosok között ilyen nézeteltérés
nem adódott.
Itt merül fel a kétlakiság-egylakiság problémája
is. Az, hogy a személy körülményeitôl és
személyes kulturális örökségétôl
indíttatva mennyire képes monoklin életmód
vitelére, alapjaiban befolyásolja viszonyulását
munkájához és lakóhelyéhez. A vasgyári
kolóniára nem volt jellemzô a kétlaki életmód.
Ez elsôsorban nem a minden igényt kielégítô
bérezésnek, hanem annak köszönhetô, hogy
nem voltak meg a kétlakiság feltételei. Bár
minden kolóniabeli épülethez tartozott kisebb-nagyobb
kert, ez azonban csak szabadidôs tevékenységnek minôsíthetô
elfoglaltságra adott lehetôséget. Annak ellenére,
hogy a vasgyári munkásoknak is volt igényük a
földmûvelésre, ezt alkalmas terület híján
nem tehették, hiszen a vasgyári kolóniát nem
a munkások számára könnyen elérhetô
földek övezték, hanem a város, illetve a kohászati
és gépészeti üzemrészek. Voltak, akik
még így sem tudtak ellenállni a földmûvelés
vonzásának, vállalva inkább, hogy hosszas utazgatásokkal
jutnak csak el bérelt vagy vásárolt földjükig.
Könnyebben mûvelhették – és mûvelték
is – földjeiket ezzel szemben a rudabányai bányászok.
A kétlakiság a nagyüzemi bányászat kezdetétôl
fogva ismert jelenség volt. A község határainál
viszonylag nagy kiterjedésû, igaz, gyönge minôségû
földterület állt a mûvelni kívánók
rendelkezésére. Emellett, a vasgyári kolóniához
hasonlóan, a telep lakásainak mindegyikéhez tartozott
kisebb konyhakert is. Olyannyira jellemzô volt ez a kettôs
életmód, hogy a mezôgazdasági munkák
ideje alatt jelentôsen csökkent a bányában dolgozó
szakképzetlen munkások száma. Egyes idôszakokban
ez a szám a munkáslétszám 26-28 százalékát
is kitette. Így például 1899-ben az ezernyolcszáz
fôs dolgozói létszám a nyári idénymunkák
idôszakában ezerháromszáz fôre esett vissza.
Természetesen ez az életmód a vállalathoz,
és ezen keresztül az ipari környezethez való viszonyulást
is alaposan befolyásolta.
Annak ellenére, hogy a beköltözött szakképzett
munkások jóval kisebb mértékben éltek
a kétlakisággal, joggal merülhet fel a kérdés,
hogy egy olyan népesség körében, amely évszázadok
óta a bányászatból tartotta fönn magát,
miért ilyen erôs a földdel való foglalatosság
igénye? Egyrészt azért, mert a kolóniát
övezô paraszti településrészek és
települések mindent átható földközpontúsága
befolyásolta ôket. „A földmûvelés az egyszeri
munka és dupla öröm a parasztoknak, hát nekünk
miér’ ne lehessen? Mer’ nem kell mindenér’ a bótba
szaladozni, ha van egy kis zôccség, meg kukorica a malacnak,
meg aztán ha lássa az ember, hogy mit is dógozott
a sajátján, akkor szinte kivirul a lelke is” – ahogyan egy
idôs, buléner származású interjúalanyom
mondta. Másrészt a szülôhelyrôl hozott tapasztalatok
hatottak rájuk. Hiszen a kibocsátóhely, Dobsina, közel
sem volt homogén népességûnek mondható,
az iparból élôk folyamatos kapcsolatban álltak
a föld- és erdômûvelésbôl élôkkel.
Explicit módon megmutatkozik ez a különállás
a két település lakossága között. Míg
a megkérdezett rudabányai munkások többsége
(67%) azt vallotta, hogy „El lehet élni a bánya nélkû’
is, maj’csak elkapirgálok ottho’. Nekünk má’ semmise
a gyár…”, addig a megkérdezett vasgyári munkások
nagy része (79%) bízott a diósgyôri vasgyártás
feltámadásában. „Elôbb-utóbb csak kell
az a vas, és akkor mi készen fogunk állni!” – ahogyan
egy vasgyári interjúalanyom mondta. Míg Rudabányán
a követendô minta a paraszt ôsök öröksége,
illetve valamilyen vállalkozói magatartás, addig a
vasgyári kolóniában elsôsorban a vasgyári,
nehézipari munka volt.
Jellemzô különbségeket mutatott a rendszerváltozásig
a vállalati tulajdon tiszteletének eltérô volta
is. A gazdasági-politikai változás mindkét
település lakosságát katasztrofálisan
érintette, hosszas és fájdalmas agóniát
követôen megindult a munkahelyek leépülése.
A kilátástalan jövôkép a két kolóniában
azonban eltérô magatartásformákat hozott a felszínre.
A nehézipari termelési eszközök, épületek,
berendezések spontán, magánszemélyek általi
széthordása hatványozottabban jelentkezett a rudabányai
kolónia, mint a vasgyári kolónia esetében.
Míg vasgyári interjúalanyaim valamennyien elítélôen
nyilatkoztak a közösségi-vállalati vagyon eltulajdonításáról,
addig rudabányai adatközlôimnél ennek pontosan
az ellenkezôjét tapasztalhattam. Azt tekintették „ügyes
embernek”, aki minél többet tudott saját használatba
venni a vállalati tulajdonból, s az kapta meg a „nem igazi
férfi” és a „tehetetlen ember” bélyeget, aki nem akart,
nem tudott ebben a folyamatban részt venni.
A tulajdon tiszteletének ezeket az ismérveit mind elôképek,
mind a legutóbbi idôk történései meghatározzák.
A földet is mûvelô rudabányai ipari munkások
között elfogadott volt az, hogy a nem mûvelt – nem kaszált,
nem szántott, egyáltalán a tulajdonosi gondoskodást
szemlátomást nélkülözô – földet
bárki elfoglalhatta. A föld tulajdon- vagy bérleti joga
minden körülményeskedést mellôzve átszállt
a foglalóra. Ez ténylegesen mûködô folyamat
volt, a hanyag tulajdonos teljesen természetesnek vette az ilyen
cserét. Emellett a gyors lakosságnövekedés is
magával hozta a község erkölcsiségének
erôteljes hígulását. Az egymást szinte
alig ismerô embereket, a Rudabányát még nem
szülôföldjüknek tekintôket nem fogta vissza
a közösség visszatartó erkölcsi ereje. Mindez
a folyamat a vasgyári kolóniában nem jelentkezhetett.
A zárt telep természetes fluktuációja (2. táblázat)
nem tudta a közösségi kohéziót megváltoztatni,
a szankcionálás kulturális intézményrendszere
megfelelô mûködés mellett képes volt az
újonnan érkezôket is visszatartani.
2. táblázat. Munkáslakások száma
|
|
|
1882 |
|
|
1888 |
|
|
1889 |
|
|
1938 |
|
|
1951 |
|
|
1955 |
|
|
1965 |
|
|
Igencsak fontos tényezô a kollektív emlékezet
megtartásában, illetve a közösségi mentalitás
alakításában az, hogy a helyi szimbólumrendszerekbe
milyen fontossággal épültek be, s mennyire maradtak
meg abban ikonként az ipari létesítmények.
Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy az egyén
az így felfogható épületeket mennyire és
milyen minôségben láthatja nap mint nap. Könnyû
volna ellentétet találni a kohászat mindenki számára
látható épületegyüttesei és a bányászat
láthatatlan vagy csak kevés ember számára látható,
a föld alá bújó objektumai között.
Minden bizonnyal ez is erôsen befolyásolja az egyén
viszonyulását az ipari környezethez. Ennél sokkal
fontosabb azonban az évtizedek alatt kialakult szimbólumrendszer
elemeinek elvesztése, nyom nélküli eltûnése
vagy lassú pusztulása.
Az ilyen pusztulás mind a két település kolóniájában
és munkaterületén bekövetkezett. De amíg
Diósgyôrött „volt mibôl” szimbólumként
számon tartott elemeket elveszíteni, addig Rudabányán
nem. Így a kevés föld feletti szimbólum, mint
az elsôdlegesnek tekinthetô vasércdúsító-kémény
vagy a vasérctörômû pusztulása (de ide számíthatjuk
a „Jó szerencsét!” köszönés kikopását
az általános iskolából, illetve a köznapi
nyelvezetbôl is) alapjaiban kezdte ki az egész szimbólumrendszert.
Kivétel nélkül valamennyi rudabányai interjúalanyom
olyan szellemben nyilatkozott, mint egyik társuk: „Akkor tudom,
hogy hazaértem, ha már látom a busz vagy a vonat ablakából
a [vasércdúsító] kéményt. A kémény
Rudabányát jelenti. Mióta nincs kémény,
nincs mihez igazodni…”
Ide tartozik több, napjainkban is zajló s a mentalitást
befolyásoló folyamat is. Ilyennek nevezhetô a külvilágnak
az ipari mûemlékek iránti érdeklôdése
is. Ez az érdeklôdés tudatosítja az ott lakókban
saját értékeik nagyságát és fontosságát.
De amíg a vasgyári kolóniában ez a külvilágból
érkezô érdeklôdés – köszönhetôen
az itt zajló kutatásoknak – permanens, addig Rudabányán
szórványos. Pedig egyrészt mindkét település
lakóinak mentalitását szignifikánsan befolyásolja
az ilyen érdeklôdés, másrészt az ott
lakók fogékonyak az ilyen érdeklôdésre.
Mutatja ezt az is, hogy Rudabányán a sorozatos ôshominidae-leletek
– többek között a külvilág folyamatos és
nem szûnô érdeklôdésének, a téma
önmagában való érdekességének,
a „valamit találás” helyi mítoszainak köszönhetôen,
melyet állandóan ébren tart a korábbi külszíni
fejtésen való ásványkeresgélés,
másrészt a helyi általános iskolai oktatásnak
köszönhetôen, mely sikerrel igyekszik a helyiekben elültetett
büszkeséget ébren tartani – közösségi
ikonná tudtak válni. „Ha régen kérdezték,
hogy mire is vagyok büszke, akkor a vasércet mondtam, mer’
az valahogy olyan egyedülálló, az nincsen máshol.
De az már nincs, bezárt; és ugyanolyan fontos a Rudapithecus,
arról bárhol a világon mindenki tudja, hogy rudai.
(…) Az egy helyi kurózium [sic!], az a mi büszkeségünk.”
A másik ilyen befolyásoló tényezô
az épített ipari környezet eddigi védelmére
tett bármilyen látható erôfeszítés.
Védelem, törôdés, még ha csak adminisztratív
úton is. A vasgyári kolóniában arra a kérdésemre,
hogy honnan vannak tudatában annak, hogy bizonyos ipari épületek
s a kolónia is építészeti értéket
képvisel, a többség (71%) a központi intézkedéseket
nevezte meg elsôdleges információforrásként.
Rudabányán az erre a kérdésre adott válasz
gyakorlatilag értékelhetetlen volt. A kérdés
ellenpróbájára, azaz hogy miért nem értékesek
ezek az épületek, a többség (84%) egyik interjúalanyom
szavaival élve azt válaszolta, hogy „senkise foglalkozik
ezekkel, …ezek senkiéi, mindenki azt csinál, amit csak akar”.
Tovább rontja a helyzetet az értékes épületek
központi átalakítása, jellegtelenné tétele,
esetenkénti lebontása – ez követendô mintaként
jelent, jelenik meg az egyén számára.
Erôs megítélésbeli tényezôként
jelentkezik mind a Vasgyárban, mind Rudabányán a slumfolyamat
is. Megítélésük azonban helyileg különbözô.
Rudabányán a – fôként a legkorábbi építkezésekbôl
származó – kolóniabeli épületeket túlnyomórészt
(90%) a nyomortanyával, a cigánylakással azonosítják,
ezekhez a lakásokhoz az alacsony életszínvonalú,
komfort nélküli lét képe társul. A megkérdezettek
igyekeztek önmagukat elhatárolni ezektôl az épületektôl,
semmilyen közösséget nem vállalni szellemiségükkel.
„Már a kedvem elmegy az Ördögszigettôl, a Rendôrsortól
vagy a Kórházsortól [lepusztult rudabányai
településrészek], ha arra kell menni. Ha vendéggel
együtt jövök fel a vonattól vagy a busztól,
a lehetô leggyorsabban igyekszek átmenni rajta, szinte ég
a pofám, alig bírok elnézést kérni,
hogy ezt látni kell. Tényleg, ég a pofám; hát
hogy néznek azok ki?” – vélekedett egy harminckilenc éves
telepi lakos.
A vasgyári kolóniában lakók ezzel szemben
különbséget tettek az egyes lepusztulóban lévô
utcák lakossága és az épületek között,
a slumfolyamatot nem azonosították a kolóniabeli lakásokkal.
„…A cigány az cigány mindenütt. Nem a kolónia
tehet arról, hogy annyira lepusztították azokat az
utcákat. Az nem a kolónia, azok CSAK a cigányok!”
(…) Mikor valami ok miatt arra kell járni, akkor nem is úgy
gondolok rá, hogy ez is ide [a kolóniához] tartozik.
Pedig tudom, hogy oda, hát gyerekkoromban itt jártam hazafelé…
– különböztette meg mintegy kettéválasztva
a tönkretett és az eredeti vagy felújított állapotban
lévô kolóniarészeket egy nyolcvankét
esztendôs lakos. Köszönhetô ez annak is, hogy jócskán
van példa a lakások tradicionalista helyreállítására
is, melyek mind a közösség, mind a központi szabályozás
igényeinek megfelelnek.
Összefoglalásként elmondható, hogy a jelen
állapotának csíráit már a születésükkor
magukban hordozták, mûködésük, virágkoruk
és hanyatlásuk során pedig kibontakoztatták
a vizsgált munkáskolóniák. Nem lehet egy-egy
múlt- avagy jelenbeli részletet kiemelve dicsérni
vagy kárhoztatni a mának az ipari környezethez való
viszonyulását. Hozzátéve mindehhez azt is,
hogy mindez nem egy lezárt történés, hanem napjainkban
is jelentôs flexibilitással változó – és
hozzáteszem: az eredmények által bebizonyítottan
változtatható – folyamat.
Jegyzetek
1 Rudabányán
41, míg Diósgyôrben 62 fôvel készült
zárt, interjú-vezérfonallal kísért beszélgetés.
Rudabányán ez kiegészült 9 további, nem
kolóniában lakóval felvett interjúval.
Irodalom
Cséfalvay Zoltán et al.: Rudabánya 1985. Forrás,
1987. 5. szám 66–74.
Csontos Györgyi–Vass Tibor: Ózdi munkáskolóniák.
Pomáz, 2001, Kráter.
Eisele Gusztáv (szerk.): Gömör és Borsod vármegyék
bányászati és kohászati monográfiája.
1. kötet. Selmeczbánya, 1907, OMBKE Borsod-Gömöri
osztálya.
Gömöri Á. (szerk.): Emlékkönyv Dobsina
város alapításának 600 éves évfordulójára.
Putnok, 1927.
Hall, Edward T.: Rejtett dimenziók. Budapest, 1995, Katalizátor.
Kiszely Gyula: A Diósgyôri Magyar Állami Vas- és
Acélgyár története 1867–1945. Miskolc, 1997,
BAZ Megyei Levéltár – Montan-Press Kft.
Matej, Milos et al.: Nové Vitkovice. Ostrova, 1992.
Mráz Gusztáv: A dobsinai német nyelvjárás.
Budapest, 1909, MTA.
Olajos Csaba: A diósgyôr-vasgyári kolónia.
Miskolc, 1998, BAZ Megyei Levéltár.
Pittroff Kálmán: Munkásjóléti intézmények.
Diósgyôr–Gyártelep, 1906, k. n.
Podányi Tibor: A nagyüzemû bányászat
100 éve Rudabányán. Rudabánya, 1980, ÉÁMF.
Podányi Tibor: A rudabányai bányászat történetének
néhány emléke. Bányászati és
Kohászati Lapok, 1975. 12. szám 845–852.
Podányi Tibor: Rudabánya bányásznemzetségei.
Bányászati és Kohászati Lapok, 1974. 3. szám
208–211.
R. Nagy József: Miért lopnak Rudabányán?
Kézirat. Miskolc, 1993.
R. Nagy József: A vasgyári kolónia. Dokumentumfilm.
Miskolc, 1997.
R. Nagy József: A kolónia krónikásai. Dokumentumfilm.
Miskolc, 1998, Miskolci Egyetem.
Viktor Gyula: Bulénerek Rudabányán. Kézirat.
Rudabánya, 1981.
Véleményét, megjegyzéseit a következõ címre várjuk: vargaj@szazadveg.hu