A szerkesztõ bevezetõje

A franciaországi emigrációba került magyar pszichoanalitikusok életmûvét bemutató sorozatunk III. részében Nicolas Abraham és Maria Torok, azaz Ábrahám Miklós és Török Mária életmûvét mutatjuk be. Az 1998-ban elhunyt Török Máriáról 1998/1. számunkban emlékeztünk meg (Rand Miklós: Török Mária halálára, 139-141). Ábrahám Miklós, Török Mária férje 1919-ben született Kecskeméten, itt végezte a középiskolát, majd 1938-ban került ki Párizsba. A németek elõl Toulouse-ba menekült. A háború után bölcsészdoktori oklevelet szerzett, majd 1950-tõl a Centre Nationale de Recherche Scientifique kutatójaként dolgozott. 1975-ben hunyt el. Ábrahám elsõsorban irodalmár és mûfordító volt, a verstan, a költõi nyelv és a mûfordítás elmélete foglalkoztatta. Gondolkodására egyrészt a husserli fenomenológia, másrészt a pszichoanalízis gyakorolta a legnagyobb hatást. Mûfordítóként legnagyobb teljesítménye a Jónás könyvé nek francia (Török Mária által szerkesztett posztumusz) kiadása. A kötetben megjelent tanulmányában Ábrahám kísérletet tesz Babits Mihály mûvének pszichoanalitikus értelmezésére is (Nicolas Abraham: Jonas. Flammarion, Paris 1981). Ábrahám szerkesztette a párizsi Payot kiadónál 1962-ben megjelent Ferenczi-kötetet, s õ fordította franciára Hermann Imre könyvét, Az ember õsi ösztönei t is (1972).

Az Ábrahámm–T Török házaspár munkássága irodalmár körökön kívül kevéssé ismert Magyarországon, bár Ábrahám Jónás-fordításáról több méltatás is megjelent az elmúlt években, így például Rába György recenziója Kecskemét, Párizs, Ninive címmel ( Nagyvilág, 1982/5), és Bajomi Lázár Endre Ábrahám-portréja (Bolyongás Nicolas Abraham "furcsa vidékén", Kritika 1987/4).

Jelen összeállításunkban egy Török Máriával és Rand Miklóssal folytatott beszélgetés t közlünk, amelyet a Le journal des psychologues címû folyóiratból vettünk át, majd néhány részlettel ismerkedhet meg az olvasó Ábrahám és Török közös pszichoanalitikus tanulmánykötetébõl, A burok és a mag ból (Nicolas Abraham-Maria Torok : The Shell and the Kernel. Vol. I. The University of Chicago Press, Chicago, 1994.) E könyvet Ábrahám Miklós unokaöccse, Nicholas T. Rand (Rand Miklós), a wisconsini egyetem francia tanszékének professzora szerkesztette és fordította angolra. Rand professzor a kötet minden egyes részét bevezetõ-összefoglaló "minitanulmányokkal" látta el, amelyek jó eligazítást nyújtanak a szerzõk életmûvéhez és gondolkodásmódjuk alakulásához. Az angol nyelvû kötet nem teljesen azonos a hasonló címû francia kiadással ( L'Ecorce et le Noyau , Aubier-Flammarion, Paris 1978, 1987). A könyv e mostani szemelvényes bemutatásához mind az angol, mind a francia nyelvû kiadást felhasználtuk. Összeállításunkban két Randtól származó bevezetõt és két Ábrahám–T örök dolgozatot közlünk, s reméljük, mód nyílik majd a teljes kötet megjelentetésére is. A jelen válogatásban Rand Miklós volt segítségünkre, akinek szíves közremûködéséért ezúton is köszönetet mondunk. Megjegyezzük, hogy a kötet címadó tanulmánya már megjelent magyarul "A burok és a mag: a freudi pszichoanalízis tere és eredetisége" címmel, in: Bókay Antal-Erõs Ferenc (szerk.) Pszichoanalízis és irodalomtudomány. Filum, Budapest 1998. 298-312.

Ebben a blokkban közöljük a Párizsban élõ neves pszichoanalitikus, Füzesséry Éva Jacques Lacanról szóló visszaemlékezését is, amelyet lapunk felkérésére írt.

A TUDATTALAN FANTOMJAI

Beszélgetés Török Máriával és Rand Miklóssal *

J. d. P.: Ábrahám Miklóssal együtt írták A burok és a mag ot (L'écorce et le noyau). Beszélne arról, ami kettejük munkájában közös, ami összeköti életmûvüket?

T. M.: Ily módon szemünk elé tárul a páciens családjának élete, szembetaláljuk magunkat mindazokkal, akik akadályt képezhettek a páciens érzelmi vagy libidinális kiteljesedésében. Az ülések során bizonyos hangok egy aggódó anyát tárnak fel, aki nem viseli el annak a gondolatát, hogy gyermeke kilép az életbe. Egy másik esetben az apai nagyanya nem engedte meg fiának, hogy férfivá váljon. Itt a páciens mindig túl gyengének érezte apját ahhoz, hogy modellként elfogadja. Lassanként megismertük az apa gyermekkorát, és együtt feldolgoztuk azokat az akadályokat, amelyeket õ sohasem tudott legyõzni. Az analitikus belép a disszonáns hangok e koncertjébe, hogy egyenként azonosítsa õket, hogy beszéljen hozzájuk, hogy megértse, miért érdeke egyiknek vagy másiknak a vágy útjába állni. Az analitikus munka látványosan halad elõre, ha sikerült "elbeszélgetni" minden gátló elemként ható személlyel, és megérteni, mi táplálja bennük az ellenállást. Ha analízis alá vetjük a páciens segítségével egy család tagjait, rá kell döbbennünk, hogy mindannyian elfojtott fájdalmakkal, traumákkal élnek együtt, és mindez pusztító hatást gyakorol a gyermekek nevelésére. Az egyes családtagokat sújtó lelki fájdalmakat fel kell tehát ismernünk, és meg kell neveznünk õket.

R. M.: Freud négy alapvetõ mûvében dolgozta ki a tünetek megfejtésére vonatkozó technikát. ¹ A megfejtés lényege az, hogy minden egyes tünetben meg kell találni egy múltbéli konfliktus jelenbeli lenyomatát. A tünet tehát minden esetben egyedi kompromisszum képzõdmény. Freud azonban nem fogalmaz egyértelmûen, ami a tünetek megfejtésének lehetõségét illeti. Szeretné a gyermek pszichoszexuális fejlõdésének egyetemesen érvényes elméletére alapozni a pszichoanalízist. A tünetek olvasása ily módon úgy funkcionál, mint egy segédeszköz a komplexusok és az ösztönök egyéni munkájának leírásában. E két freudi törekvés azonban ellentétben áll egymással, mivel a szimptómák értelmezése nem fed föl szükségszerûen tipikus komplexusokat, a komplexusok pedig gyakran elkerülhetik a "megfejtés" módszerét. Valójában a freudi olvasattechnika nem foglalkozik a szövegfejtõ munka eredményével: a tünetek végtelenek lehetnek, ugyanúgy, mint a konfliktusok, amelyekbõl erednek, vagy a kompromisszum, amelyet megvalósítanak. Úgy tûnik, Freud nem bízott igazán megfejtõ módszerének egyetemes jelentõségében. Ha pedig a módszert "bezárjuk" bizonyos egyetemes tartalmakba, megfosztjuk valódi értelmezõ hatalmától. A szimbólum ² címû írásában Ábrahám kidolgozta a tünetek freudi értelmezésének alapos vizsgálatát. Kimutatta, hogy bizonyos elõre meghatározott tartalmaknak a szimbólumokkal való összekapcsolása – ez a szimbolikus ekvivalenciák esete (pénisz = ürülék = gyermek) – korlátozzák a tünet, az egyéni szenvedés elõítélet-mentes olvasatát.

T. M.: Az elméleti vagy egyéb elõfeltevést nélkülözõ olvasat alkotja a mi analitikusi munkánk lényegét.

T. M.: Léteznek olyan fájdalmas élmények, amelyeknek már a felidézése és elbeszélése is lehetetlennek tûnik. Itt az analitikusi munka megtorpanni látszik a céltalan ismétlések miatt, az analitikus többé nem lát tisztán, és így segíteni sem tud betegén, hogy az tisztán lássa önmagát. Ebben az esetben azt feltételezzük, hogy a beszéd tiltás alatt áll, a csend megtörhetetlen. A hagyományos analitikusi munka, amirõl beszéltünk, megáll a titok zónáinál. Az álmok esetleg jelezhetik, hogy valami "eltemettetett", mégpedig egy olyan történés, melynek léte el van utasítva. A pszichikum hajlamos úgy viselkedni egy számára nagy fontosságú, de elfogadhatatlan eseménnyel szemben, mintha az meg sem történt volna. A pszichikus "eltemetés" során nem egyszerûen egy már meghalt személyrõl van szó, vagy egy elrejtendõ, kielégítetlen vágyrezdülésrõl, hanem egy már ténylegesen lezajlott esemény titokra ítéltetik, a beszéd közbeiktatása nélkül, azért, mert szégyenletes, elítélendõ.

R. M.: A crypte, a titok és a bekebelezés fogalmai olyan patológiás állapotok értelmezéséhez is segítséget nyújtanak, mint a melankólia, a fóbiák, a sikertelenség a sokkos vagy végzetszerû neurózisok, amelyek az analizálhatóság határát súrolják. A titok fogalma – Ábrahám Miklós és Török Mária szerint – radikálisan különbözik a szó hétköznapi jelentésétõl, mert éppen az alany elõl marad rejtve, aki azt magában hordozza. Talán pontosan ezért olyan nehéz a crypte -et felfedni.

T. M.: Ez így igaz. A tünetek nem utalnak a crypte tartalmára, sem burkolt, sem elmaszkírozott formában. Az egyetlen nyom, ami arra utal, hogy egy crypte rejtett, létezik valahol, és amelyen az analitikus el tud indulni, az álmokban található: ha az álom temetésrõl, holttestekrõl, sírról beszél, vagyis "elzárásról", csendrõl, az én egy részének eltemetésérõl.

R. M.: Ábrahám Miklós és Török Mária "megõrzõ elfojtás"-nak nevezi azt a jelenséget, amikor a pszichikum elfojtja – elzárja egy titkos helyére – egy bevallhatatlan, tehát az én szervezõdésében pusztító hatású tett valóságát. A freudi dinamikus elfojtást két ellentétes pszichikus áramlat közötti szüntelen harcként definiálhatjuk, ez a két folyamat: a cenzúra és az elfojtott váratlan visszatérései. A megõrzõ elfojtás is visszaszorít bizonyos tartalmakat, de – egyszer s mindenkorra. Ellentétben a libidinális hajtóerõkkel, amelyek mindig készek harcba szállni a lelkiismerettel, amely rajtuk cenzori hatalmát gyakorolja, a titok nem mutatkozik meg a kíváncsi szemeknek.

T. M.: Lehet-e jó az az anya, aki leánya titkos szerelmi tárgyát feljelenti? Bonyolult a kérdés. Ha a leány azonosul anyjával, páciensként saját libidójának üldözõjévé válik. De vajon megteheti-e, hogy dacol anyjával egy ilyen kritikus pillanatban és azt mondja: "Elmegyek vele, õhozzá tartozom?" Ezzel azt kockáztatja meg, hogy elveszti anyját, akire pedig nagy szüksége van. Ebben az esetben a "kriptába zárás" inkább "sikeres" kompromisszum. Így a leány "együtt maradhat" titkos szerelmével, és egyben elviseli az attól való elválasztást.

R. M.: Török Mária régóta foglalkozik egy kutatási terv gondolatával: Freud egy lehetséges családi titkáról van szó, amely – mindmáig ismeretlen – hatással lehetett mind magának a pszichoanalitikus elméletnek megalkotására, mind Freud bizonyos elméleti ellentmondásaira, például arra, hogy miért foglalkozott olyan behatóan az 1890-es években a csábítási elmélettel. Egy ideje jómagam is bekapcsolódtam a freudi gondolatok és bizonytalanságok személyes lelki eredetét kutató munkákba. Közös eredményeink folyóiratokban fellelhetõek, és hamarosan megjelennek elsõként, a freudi "archeológiai metafora" témájával kapcsolatban.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu

Ábrahám Miklós–T örök Mária

REJTETT GYÁSZ ÉS TITKOS SZERELEM *

1. Rand Miklós bevezetõje a "Burok és a mag" címû könyv IV. részéhez

Ábrahámnak és Töröknek a rejtett gyászról és a titkolt szerelemrõl szóló tanulmányai folyamatos egymásutánban születtek 1967 és 1973 között; egy kivételével mind 1975-ig láttak napvilágot. Ez a rész egységes egészet alkot, minden egyes írás kibõvíti az elõzõeket: elõrehaladva egyre nyilvánvalóbb az egyes szövegek közti kapcsolódás, interakció, a korábban kifejtett gondolatok mélyebb kidolgozása. A szakasz egyértelmûen a titokra összpontosít, amely a veszteség traumájával és olyan szerelmi helyzetekkel összefüggésben alakul ki, amelyek traumatikussá és titkossá válnak, mivel a partner elvesztése erõszakos úton történt.

Ábrahám és Török felfogása a titokról eltér a fogalom megszokott meghatározásaitól. A szerzõk szerint a titok nem egy elhallgatott tény, eltitkolt esemény, nem valamiféle személyes érzés vagy bizalmasan kezelt ismeret, amelyet nem hozunk mások tudomására. A "titoknak" nem szinonimája a "rejtett", "ismeretlen" vagy "lappangó", még abban a freudi értelemben sem, hogy az elfojtott vagy tudattalan vágyak csak homályos, tüneti kompromisszumképzõdményekben bukkanhatnak elõ. Ábrahám és Török értelmezése szerint a titok egy trauma, amelynek valódi megjelenését és pusztító érzelmi hatásait a pszichikum mintegy eltemeti, ezáltal belsõ csendbe burkolja, s errõl a szenvedõ mit sem sejt. Ebben az esetben a titok intrapszichikus és egy belsõ, lelki hasításra utal. E hasítás következtében két különbözõ, egymás mellett létezõ "személy" jön létre: az egyik a tapasztalható világ részeként viselkedik, a másik pedig úgy, mintha semmilyen kapcsolata sem volna a világgal. A "két személy" semmit nem tud egymásról, és az alapvetõ különbségeket kettejük között csak a gyakorlott megfigyelõ veheti észre. Ábrahám és Török az okait és kezelési lehetõségeit kutatja ezeknek a lelki titokképzõdményeknek, amelyeket találóan "hasított" vagy "többszörös személyiségnek" nevez a köznyelv, míg a szerzõk a következõ kifejezéseket használják: gyászbetegség, melankólia, inkorporáció (bekebelezés), vagy megõrzõ elfojtás (amely különbözik a freudi dinamikus elfojtástól), vagy, még általánosabban, a tagadott vagy kizárt valóság topográfiája, a titkok metapszichológiája. Az ebben az értelemben vett titok új fényt vet a gyász folyamatára, és számos más olyan lelki és testi zavarok, szokások, preferenciák vagy állapotok eredetére, mint például a mániás-depressziós pszichózis, a fetisizmus, az anorexia, a pedofilia, a kudarcneurózis, a szexuális apátia, az impulzív viselkedés, a kleptománia, a fiatalkorú bûnözés, sõt az úgynevezett pszichoszomatikus betegségek, például a colitis vagy az asztma.

A gyászról és a titokról szóló tanulmányok egy másik, kevésbé kifejtett gondolatfüzért is tartalmaznak. Ez arra szolgál, hogy összekapcsolja ezeket az írásokat Ábrahám és Török korábban vagy egyidejûleg keletkezett munkáival, amelyeknek témái a az érzelmi és szexuális autonómia elsajátításától az én és a valóság felépítésén át anya és gyermek egységéig, a mítoszok metapszichológiájáig, valamint a nõiségig és a fantáziáig terjednek. A vezérelv itt az introjekció, vagyis az az elképzelés, hogy a lélek folyamatosan magába olvaszt, s ehhez hozzátartozik mind a saját belsõ vágyainkra és érzéseinkre, mind pedig a külvilágra való nyitás képességének aktív kiterjesztése. Noha csak egy kötetlen elõadás fõ témájaként fogalmazódott meg ("Az introjekció vétke," 1963, e munka 2. kötetében fog megjelenni), az "introjekció" fogalma Ábrahám és Török pszichoanalitikus felfogásának alapját képezi. Ugyanakkor nem fejtik ki módszeresen, miben is áll szerintük a megkülönböztetõ vonása annak a pszichoanalitikus szemléletnek, amely az introjekció viszontagságain, az önteremtés folyamatának kibontakozásán és zavarain alapul. Ennek az átívelõ elméleti közös nevezõnek a szintézise, az introjekciónak az önmagát megteremtõ én állandóan megújuló folyamataként való meghatározása az olvasóra marad. A tágabb értelemben vett introjekció gondolata tulajdonképpen már jelen van Török legkorábbi tanulmányaiban, így a "Fantázia" (1959) és a "A nõk »péniszirigységének« jelentése" (1964) címû írásában is, hiszen mindkettõnek témája a legbensõ érzelmi és szexuális sugallatok befogadása és elutasítása: a befogadást ebben az esetben az analitikus közvetíti, az elutasítást pedig olyasvalaki végzi (például az anya), aki a maga részérõl akarata ellenére az önteremtés zavarainak áldozata lett. Még sokoldalúbb kép bontakozik ki, ha az introjekció fogalmát Ábrahám és Török fejlõdõ pszichopatológiai és pszichoanalitikus interpretációs elméletének kontextusában szemléljük: e fogalom segítségével megérthetjük Ábrahámnak a pszichoanalitikus szimbólumról kialakított elképzelését is. Eszerint a szimbólum kettõs emléknyom, amely magában hordozza a halálhozó traumák megjelenését éppúgy, mint a sikeres túlélés végtelenül sokféle mechanizmusát. (Lásd "A szimbólum, avagy túl a jelenségen" címû 1961-es cikket, amely e munka 2. kötetében fog megjelenni). Az introjekció képezi sarokkövét annak, ahogyan Ábrahám módosította az anya és a gyermek között fennálló duálunió Hermann Imrétõl származó fogalmát (lásd Ábrahám bevezetését Hermann Az ember õsi ösztönei címû mûvének francia kiadásához (1972) és a "Jónás esete" címû tanulmányát, amely 1972-ben íródott, és 1981-ben jelent meg [mindkettõvel a második kötetben találkozhatunk]).

Ábrahám és Török az introjekciót egyrészt a lelki élet leglényegibb elemeként jellemzi – mint a folyamatos önteremtés akadálytalan tevékenységét –, másrészt mint a pszichoterápia végsõ eredményét is. Innen ered az az éles megkülönböztetés, valójában kölcsönösen kizáró szembeállítás, amelyet elõször Török, majd Ábrahám és Török együttesen tettek meg introjekció és inkorporáció (bekebelezés), vagyis két olyan mechanizmus között, amely szerintük egyrészt az ideális, harmonikus élet folyamatát, másrészt az élet traumáit, az akadályait, majdnem halálait képviseli. Az introjekció és inkorporáció ilyetén szembeállításából szûrhetjük ki a pszichikus mûködés két alapelvének Ábrahám- és Török-féle értelmezését. Noha a szerzõk maguk nem ebben a fogalmi keretben gondolkodtak, az olvasó számára az introjekció-inkorporáció fogalompár utat mutathat Freud fõbb elméleteinek átdolgozásához. Ilyen például az örömelvnek és valóságelvnek a lelki élet ellentétes erõiként való meghatározása. Az introjekció gondolatának – vagyis a pszichológiai, érzelmi, kapcsolati, politikai és szakmai szférában történõ külsõ és belsõ változásokkal szemben megvalósuló fokozatos én-átalakítás elvének – megvan az képessége, hogy átfogja mind a freudi örömelvet és valóságelvet, mind pedig a gyermeki szexuális fejlõdés pszichológiai jelentõségének gondolatát. Hasonlóképpen, az introjekció zavarai – az önteremtésre és az újraalkalmazkodásra való traumatikus képtelenség, amelynek az inkorporáció jelenti az elsõdleges, noha nem az egyetlen mechanizmusát – magukba foglalják a konfliktus, a cenzúra, az elfojtás pszichikus folyamatait, úgy, ahogyan azokat Freud tárta fel, mint olyan folyamatokat, amelyek belsõ vagy külsõ tényezõkre adott válaszokat képeznek. Ábrahámnak és Töröknek az introjekcióra és az inkorporációra vonatkozó elmélete egységbe foglalja a pszichikus folyamatok mechanizmusait, illetve azok céljait és eredményeit. A lelki életet az introjekció viszontagságaiként – az önteremtés, illetve annak akadályai felõl – szemlélõ eme felfogásnak kétségbevonhatatlan erénye az egyszerûség, még akkor is, ha ez a felfogás messze túlmutat az "ösztönök és ösztönsorsok" freudi elméletén.

Az introjekció és az inkorporáció fogalma a pszichoanalízis olyan korai teoretikusaitól származik, mint Ferenczi Sándor, Freud, Karl Abraham, Melanie Klein. E két fogalom komplex történetének rövid összefoglalása itt csupán szõrszálhasogatáshoz és meddõ terminológiai vitához vezetne. Mégis hasznos lehet szót ejteni néhány kérdésrõl. Némi iróniával azt mondhatjuk, minél inkább tisztában van az olvasó azzal, hogy az elmúlt hetvenöt év pszichoanalitikus irodalmában milyen sokféle módon használták az introjekció és az inkorporáció fogalmát, annál inkább összezavarodik, hacsak nem lép túl magukon a terminusokon, és megérti Ábrahám és Török érveinek lényegét, amely szerint a pszichikus mûködés alapelveit dichotomikusan kell értelmezni. Jóllehet a szerzõk az introjekció fogalmát Ferenczi 1912-es meghatározásából eredeztetik, Ferenczi maga más pszichikus mechanizmusok jelölésére is használja ezt a kifejezést, nem csak azokra, amelyeket eredetileg leírt vele. Noha tehát Ferenczinek tulajdonítják a fogalom eredetét, Ábrahám és Török a voltaképpeni megalkotói az introjekció tág értelemben vett fogalmának. Az introjekció és az inkorporáció közötti különbségtevésnek nincs elõzménye a pszichoanalitikus gondolatkörben, sem a különbségtétel mélységét és terjedelmét, sem pedig elméleti következményeit és klinikai hatékonyságát illetõen.

"A gyászbetegség, avagy a Pompás Tetem fantáziája" (1968) címû tanulmány az elsõ darabja annak az esszésorozatnak, amelynek központi gondolata az akaratlan, a szégyenletes és a kínos valóságelemek pszichológiai súlya, és az a hajlandóságunk, hogy izoláljuk a számunkra fájdalmas valóságot, kiemelve azt gondolataink, érzéseink, képzeletünk, válaszreakcióink, alkotófolyamataink, kezdeményezéseink, emberi kapcsolataink szabad áramlásából. Egy elviselhetetlen valóságmozzanat áthelyezését és a léleknek egy elérhetetlen tartományába történõ elszigetelését nevezi Török "inkorporációnak" vagy "megõrzõ elfojtásnak". Török saját klinikai tapasztalataiból vonta le következtetéseit, és ehhez megerõsítést talált Karl Abrahamnak egy megfigyelésével, amelyet 1922-ben közölt Freuddal. Eszerint a családban bekövetkezett haláleset után megnõtt az emberek szexuális aktivitása. K. Abraham ¹ megfigyeléseit sajátjaival kombinálva (vagy inkább megkeresve minden olyam elõzményt, ami alátámaszthatja meglepõ felfedezését), Török új pszichopatológiai kategóriát javasol, a gyászbetegséget. E betegség kritikus pontja nem a szeretett tárgy elvesztése, hanem a titok, amit a veszteség elõidéz, s ezt nevezi Török "pszichikus sírboltnak". Titok keletkezik, mivel a szexuális vágy váratlan elõtörése (néha nem szándékos orgazmus is bekövetkezhet) kíséri vagy szorosan követi a szeretett tárgy halálát. Ha mi, Török tanulmányának olvasói, félretesszük elõítéleteinket, a vágy ilyetén felerõsödését úgy értelmezhetjük, mint az elhunyt iránt érzett szerelem végsõkig felfokozott áradását. Bonyolítja azonban a helyzetet, ha az elhunyt nem szexuális partner, hanem szülõ, nagyszülõ, testvér vagy más hozzátartozó. Ezekben az esetekben a szexuális kitörés személyesen és szociálisan is elfogadhatatlan a gyászoló számára; az akaratlan kiáradás olyan esemény, amelyet a gyászoló nem tud összeegyeztetni azzal a mély fájdalommal, amit átél. Az erotikus kitörés tehát átalakul intrapszichikus titokká.

A libidinális beözönlés és kitörés mechanizmusán és következményein túl Törököt az okok is érdeklik. A szexuális érzések túláradása és kínos kitörése csak abban az esetben lép fel, ha a gyászoló múltjában az elhunythoz kapcsolódó megoldatlan vágyak vannak. Itt egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Nem a gyermeknek anyja vagy apja iránt érzett beteljesületlen vágyairól van szó, mint a freudi Ödipusz-komplexus esetében. Ellenkezõleg, a Török által vizsgált esetekben olyan helyzet állt fenn, amelyben a gyermek vagy serdülõ kezdetleges vágyai átmenetileg valamelyik családtagra irányultak, és összeütközésbe kerültek a szülõ saját konfliktusos vagy paralizált vágytörténetével. Török tanulmányából arra következtethetünk, hogy az anya vagy az apa erotikus szerelmi tárgyat jelent a gyermek számára, ám nem szexuális birtoklás céljából, hanem úgy, mint egyfajta gyakorló terep a gyermek bimbózó vágyainak felfedezéséhez és önálló gyakorlásához. Bár nem fejti ki explicit módon, Török szerint a szülõk nem elsõdlegesen ödipális jellegû vágy tárgyai, hanem közvetítõk a gyermek önteremtõ, introjekciós folyamataiban, a felfedezés és elsajátítás folyamatában, amelynek része az összetalálkozás a saját vágyaival, ahogyan a vágyak spontán módon feltörnek és fokozatosan megérnek, ahogyan szárnyaikat próbálgatják minden szerelmi helyzetben, beleértve a szülõi szeretetet is. Török érvei – kiegészítve Ábrahám egykori tanulmányában, "A burok és a mag"-ban kifejtett, az Ödipusz-komplexusra vonatkozó határozott kritikájával – továbbfejleszthetõk. Eszerint a neurózis forrása nem elsõsorban az, hogy a gyermek nem tudja elfogadni a felnõttnek az incesztuózus vágyakat elutasító vagy tiltó magatartását, hanem sokkal inkább az, hogy a szülõ vágyának állapotaiban zûrzavar uralkodik.

Ennek a szemléletnek messzemenõ implikációi vannak, különösen ha figyelembe vesszük Ábrahámnak az anya és a gyermek duáluniójáról szóló, ezután következõ munkáját. Szerinte ez a kettõs egység képezi talaját a gyermek szülõktõl való fokozatos és esetenként problematikus elszakadásának, amely az önteremtés és az introjekció folyamatában valósul meg. Tovább szélesedik e felfogás hatóköre, ha a szülõ érzelmi állapotának a leszármazottak pszichikai fejlõdésére gyakorolt hatását Ábrahám fantomelméletének tükrében vizsgáljuk, amely elmélet a családi titkok öntudatlan átadásával foglalkozik, s ha figyelembe vesszük azt, ahogyan Török "A félelem története" címû cikkében (1975) kiterjesztette ezt a fogalmat tudattalan félelmeinknek és konfliktusainknak a leszármazottaink életében való váratlan megjelenésére. Az az elgondolás, hogy a szülõk gátolt önteremtési folyamatainak és sikertelen introjekcióinak története a gyermek érzelmi és szexuális fejlõdésében fontos szerepet tölt be, implicit módon következik Török korai tanulmányából, "A »péniszirigység« jelentése nõknél" címû írásából (1964).

A "Gyász vagy melankólia: introjekció versus inkorporáció" (1972) címû tanulmány továbbviszi a gyászbetegség gondolatát a gyász tudattalan visszautasításának olyan eseteiig, amikor a valóságban a gyászoló személyt a fájdalom teljesen birtokába veszi. . Az írás elsõsorban egy pszichés zárvány, a crypte kialakulásának mechanizmusaival foglalkozik. Ez a zárvány az elhunyt szerelmi tárgyat titokban elszállásolja, és a túlélõt mintegy becsapja, elhitetve vele, hogy semmilyen veszteség vagy trauma nem érte õt. Ennek a tanulmánynak az igazi jelentõsége az utána következõ írásban tûnik elõ, amelynek címe "»Az elveszett tárgy-én«: jegyzetek az endokriptikus identifikációhoz". Ez a cikk valódi folytatás abban az értelemben, hogy néhány olyan, részletes esettanulmányt tartalmaz, amelyek azokat a mechanizmusokat illusztrálják, amelyek némiképp elvontabban jelennek meg a "Gyász vagy melankóliá"-ban.

A kifejezhetetlen vagy kriptikus gyász fogalma, Ábrahám és Török titokelméletének alapja egy igencsak jellegzetes nyelvszemlélethez vezet, amelynek betetõzése a kriptonímia vagy a nyelvben való elrejtés gondolata. Ábrahám és Török Freudhoz hasonlóan pszichikus folyamatok eredményének tekinti a nyelvet. Következésképpen a szerzõk keveset remélnek a modern nyelvészet felfedezéseitõl a tudattalan mechanizmusok megvilágítása terén. Ellenkezõleg, úgy látják, hogy a nyelvészet, és különösen a szemiotika, vagyis a jelelmélet (és, következésképpen, a retorika és az irodalomtudomány) új módszertani ihletet meríthet abból, ha szemléleti alapjaiba integrálja a pszichoanalízist, különösképpen a nyelv kifejezõ funkciójában fellépõ zavarok tanulmányozását. Ábrahám és Török úgy találták, hogy azok a páciensek, akik az elhunyt szerelmi tárggyal való titkos azonosulástól szenvedtek, beszédjükbe sajátságos "elhomályosító" formákat illesztettek be. A páciensek a felismerhetetlenségig összezavarták azokat a nyelvi elemeket, amelyek felfedhették volna a titok létét és tartalmát önmaguk vagy a világ elõtt. A szerzõk alapvetõ kérdése ezeknek a pácienseknek az analízise során a következõ volt: mi készteti ezeket az embereket arra, hogy önmagukat érthetetlenné tegyék? Ábrahám és Török válasza új nyelvészeti mechanizmusok felfedezését vonja maga után, amelyeknek célja a nyelv kifejezõ vagy reprezentációs képességének megzavarása, sõt lerombolása. Ezeket a mechanizmusokat "demetaforizációnak", "antimetaforának", "antiszemantikának" vagy "jelentéstelenítésnek" ("deszignifikáció"), a jelentés helyreállítását pedig "kriptonimikus analízisnek" vagy "dekriptálásnak" nevezik.

Ábrahámnak és Töröknek a nyelv mint kifejezõ közeg felbomlására vonatkozó fogalmai két tanulmányukból származnak: "A burok és a mag"-ból (1968), illetve a "Gyász vagy melankóliá"-ból (1972), és hasonló gondolatokra épülõ két alkalmazási területet mutatnak be. Az elsõ esetben a pszichoanalitikus interpretációt úgy írja le Ábrahám, mint a nyilvánvaló jelentés összeomlásából (a jelentéstelenítésbõl) való elmozdulás a jelentés nem nyilvánvaló forrásai felé (anaszémia). Néhány évvel késõbb a titkos vagy intrapszichikus "sírboltok", crypte -ek pszichopatológiáit úgy jellemzik, mint amelyek olyan tünetegyüttest képeznek, amely magában hordozza a jelentés szubverzióját, vagyis olyan mechanizmusok létrehozását, amelyek elõsegítik a jelentés szétesését. A kriptonimikus analízis megpróbálja felfedni azokat a folyamatokat, amelyek megakadályozzák a jelentés létrejöttét. Ábrahámnak és Töröknek a pszichikus crypte- tel és az ennek megfelelõ nyelvi elrejtési formákkal kapcsolatos felfedezései utat nyithatnak ahhoz, hogy megfejtsük azokat az akadályokat, amelyek lehetetlenné teszik, hogy a nyelvi entitások potenciális jelentésforrásaikkal együtt jelenjenek meg. A szerzõk értelmezései határozottan arra irányulnak, hogy legyõzzék a jelentéshez vezetõ ellenállást, oly módon, hogy egy titkos, éppen ezért hozzáférhetetlen trauma tüneteként magyarázzák azt.

Ábrahám és Török Freud "Farkasember"-esetének újraértelmezését a nyelv referenciális, kifejezõ, metaforikus vagy szimbolikus funkcióinak elzáródásával kapcsolatos elméletekre építi. A "Farkasemberre" történõ utalások, amelyek oly gyakran fordulnak elõ a gyászról és a crypte- rõl szóló tanulmányokban, világosabbá válnak, ha betekintünk A Farkasember bûvös szava (1976) címû könyvükbe, amely módszeresen elemzi Freud esettanulmányát. A könyv megírásának története azt mutatja, hogy Ábrahám és Török a következõ szakasz esszéit ugyanakkor írta, mint a "Farkasember"-tanulmány elsõ három fejezetét. A Farkasember-eset vizsgálata inspiráció és gyakorlótérként szolgált Ábrahám és Török számára ahhoz, hogy kialakítsák gondolataikat a titkos pszichés zárványokról vagy a többszörös titkos "identitásokról". Arra is felhasználják a "Farkasember" esetét, hogy segítségével kifejtsék a nyelvben eltemetett titkok megfejtésére irányuló értelmezõ technikájukat.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu

Ábrahám Miklós–T örök Mária

REJTETT GYÁSZ ÉS TITKOS SZERELEM *

2. Gyász vagy melankólia: introjekció versus inkorporáció ²

Metapszichológiai valóság és fantázia

Az inkorporáció egy fantáziának felel meg, az introjekció pedig egy folyamatnak. Nem meglepõ ez a pontosítás, de mindenképpen hasznos – kleini szövegekben is gyakran találkozhatunk vele. Ami ezzel ellentétben meglepõ, az az, hogy Melanie Klein szerint a fantázia, az én terméke, elõidejû a folyamathoz, az egész pszichikum termékéhez képest. Ezen a sarkalatos ponton tér el elméletünk a kleini "fantáziacentrikusságtól". Megpróbáljuk pontosabban körülhatárolni a fantázia fogalmát oly módon, hogy szembeállítjuk azzal az entitással, amit a fantázia elfed. Ha megegyezünk abban, hogy "valóságnak" nevezünk (metapszichológiai értelemben) minden olyan – akár külsõ, akár belsõ – tényezõt, ami a pszichikumban topográfiai módosulást idéz elõ – akkor a "fantázia" meghatározásunk szerint nem más, mint minden olyan reprezentáció, hiedelem, testi állapot, ami az ellenkezõ hatás, vagyis a topográfiai status quo felé gravitál. Ez a meghatározás nincs tekintettel a tartalomra, a formális jegyekre, kizárólag a fantázia funkciójából indul ki. Ez a funkció pedig a megelõzést és a megõrzést szolgálja, annak ellenére, hogy a fantáziának hatalmas újító szelleme van, igen széleskörûen fejti ki hatását; sõt annak ellenére, hogy bizonyos fokú önelégültséget tanúsít a vágyhoz való viszonyában. Felfogásunk szerint a fantázia narcisztikus eredetû: a világot formálja át, nem pedig a szubjektumot sodorja bajba. Az, hogy a fantáziák gyakran tudattalanok maradnak, arra enged következtetni, hogy egy titokban megõrzött helyre, nem pedig egy szubjektumon kívüli dologra utalnak. Egy fantázia megértése azt jelenti, hogy azonosítani tudjuk azt a specifikus topográfiai változást, amellyel szemben az adott fantázia ellenállni hivatott. Következésképpen, az õsfantázia maga is arra szolgál, hogy fenntartsa az eredeti topográfiát, amennyiben azt valamilyen veszély fenyegetné. Az egész metapszichológiai elmélet végsõ soron arra irányul, hogy megmagyarázza, hogyan és miért mûködik a fantázia és annak korroláriumai. Ha a fantáziát a folyamat gyökereként fogjuk fel, ez az egész pszichoanalitikus módszer veszélyes megfordítását jelentené. Ha ezzel szemben a fantázia vizsgálata révén annak feltárására törekszünk, hogy melyek azok a mögöttes folyamatok, amelyekkel szemben áll, akkor a jelenségek leírásán túllépve eljutunk transzfenomenális alapjukhoz. A pszichoanalitikus vizsgálódás eme jellegzetes módjára támaszkodva elérkezhetünk ahhoz a ponthoz. ahonnan olvashatóvá válik minden fantázia metapszichológiai eredete, sõt magának az eredeti vagy õsfantáziának az "eredete" is.

Inkorporáció: a nem-introjekció fantáziája

A fantázia, amennyiben nincs megcsonkítva vagy eltorzítva, sok mindent elárulhat mind a szubjektumról magáról, mind pedig a veszélyrõl, amit el kell hárítani. Ez azért van így, mert a fantázia elválaszthatatlan attól az intrapszichikus helyzettõl, aminek védelmét hivatott biztosítani, mind pedig attól a metapszichológiai valóságtól, amely változást követel. A különféle fantáziák között – amelyek ily módon visszavezethetõk funkcióikra – néhány kiváltságos helyzetû, mivel tartalmuk jól illusztrálják a pszichés instanciákban uralkodó állapotokat. Ennek jól ismert példái az õsjelenet, a kasztráció és a csábítás õsfantáziái. ³ Kevésbé ismert azonban, hogy a fantáziának van egy ugyancsak kiváltságos típusa, amelynek tartalmai azt a folyamatot illusztrálják, amelynek során a topográfia éppen az átalakulás szélén van. Az inkorporáció fantáziájáról van szó. Egy szeretettárgy vagy egy dolog egészének vagy részének a testbe való bevezetése, vagy pedig e tárgynak vagy dolognak alternáló megszerzése, megtartása és elvesztése – ezek mind változatai annak a fantáziának, amely – a birtoklás vagy a színlelt megfosztottság tipikus formáiban – egy alapvetõ fontosságú intrapszichikus szituációra utal, arra a szituációra, amelyet a psziché által fenntartott veszteség valósága idéz elõ. A veszteség elfogadása és feldolgozása nagyfokú újraalkalmazkodást tenne szükségessé. Az inkorporáció fantáziája ezt mágikus úton próbálja megvalósítani, azáltal, hogy szó szerinti értelemben teljesíti be azt, aminek csak átvitt értelemben van jelentése. Hogy ne lehessen "lenyelni" a veszteséget, elképzeljük, hogy lenyeljük vagy lenyeltük azt, ami elveszett, mintha az valamilyen dolog lenne. A mágikus bekebelezést két egymáshoz kapcsolódó eljárás alkotja: a demetaforizáció (vagyis szó szerint értelmezzük azt, aminek átvitt értelme van), és az objektiváció (vagyis úgy teszünk, mintha a szenvedés nem a szubjektumot sértené, hanem a szeretett tárgy által fenntartott veszteségbõl fakadna). Az inkorporáció révén történõ mágikus "gyógyulás" mintegy megkíméli a szubjektumot az újraszervezõdés fájdalmas tevékenységétõl. Amikor a pszichikum – valós vagy elképzelt – táplálék formájában lenyeli azt, amit elveszített, miközben tele van gyásszal, tulajdonképpen visszautasítja a gyászt és annak következményeit. Az inkorporáció visszautasítása annak, hogy sajátunkként vegyük vissza önmagunknak azt a részét, amelyet az elvesztett tárgyba helyeztünk; visszautasítása annak, hogy felfogjuk igazi jelentõségét a veszteségnek, amely, ha igazából felfognánk, átalakítana bennünket. Végsõ soron az inkorporáció nem más, mint a veszteség introjekciójának elutasítása. Az inkorporáció fantáziája egy hézagot fed fel a pszichikumban, rámutat valamire, ami hiányzik ott, ahol introjekciónak kellett volna bekövetkezni.

Az introjekció mint "üres szájak" közössége

Introjektálni, vagyis "magába vetíteni", "belülre vetni" vajon nem ugyanazt jelenti-e, mint inkorporálni? Bizonyára ugyanazt a képet idézi föl, de mégis bizonyos okokból – amelyeket késõbb fejtünk ki – meg kell különböztetnünk a két folyamatot, mint ahogyan egy metaforikus képet különböztetünk meg egy fényképtõl, egy nyelv megtanulását egy szótár megvásárlásától, önmagunknak a pszichoanalízis által történõ birtokbavételét egy "pénisz" "bekebelezésének" fantáziájától.

Ferenczi, a fogalom és a terminus megteremtõje "introjekción" az én kitágításának folyamatát érti. Szerinte ebben a folyamatban az áttételes szerelemnek van elsõdleges szerepe. De bármennyire jó példája is az introjekciónak a pszichoanalitikus helyzet mint elõfeltétel, már nem sokkal a születés után is megjelenik, hasonló körülmények között. Anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, a mi szempontunkból fontos megjegyeznünk: az introjekció kezdeti szakaszai a csecsemõkorban jelennek meg, amikor a száj ürességének tapasztalata az anya jelenlétével kapcsolódik össze. Ezt az ürességet elõször kiabálásként és sírásként tapasztaljuk meg, késleltetett telítettségérzésként, majd hívásként, eszközként arra, hogy valakinek a jelenlétét követeljük; nyelvként. A további tapasztalatokhoz tartozik az orális ûrnek hangképzés útján történõ feltöltése, és a szájüregnek a nyelv mint szerv által való felfedezése, válaszként a külvilágban észlelt hangokra. Végsõ soron a még anyai tárggyal telített száj korai kielégülései részlegesen és fokozatosan behelyettesítõdnek a száj újabb kielégüléseivel; a száj most már nem tárggyal, hanem a szubjektumnak szóló szavakkal van tele. A mellel teli szájtól a szóval teli szájig tartó átmenet az üres száj közbülsõ tapasztalatának segítségével valósul meg. Az üres száj szavakkal való megtöltésének megtanulása nem más, mint az introjekció elsõ modellje. Az introjekció azonban csak egy olyan anya segítségével mehet végbe, aki maga is birtokolja a nyelvet. Az õ állandósága – Descartes Istenének állandó jelenlétéhez hasonlóan – a szavak jelentésének biztosítéka. Akkor, és csakis akkor, ha ez a biztosíték megvalósul, a szavak helyettesíthetik az anya jelenlétét, és így helyet biztosíthatnak újabb és újabb introjekcióknak. A tárgyak hiánya és az üres száj szavakká alakul; végül, maguk a szavakkal kapcsolatos tapasztalatok is átalakulnak más szavakká. Így az eredendõ orális ûr minden hiányára gyógyír találtatik, amikor a száj verbális kapcsolatba kerül a tágabb nyelvi közösséggel. Egy vágy, egy fájdalom, egy helyzet introjekciója azt jelenti, hogy a nyelv által mindezek az üres szájak közösségébe áramlanak. Így lesz az étel tényleges elfogyasztásából introjekció (átvitt értelemben). A szájban lévõ ételtõl a nyelvig való átmenet azt jelenti, hogy a tárgy jelenlétét sikeresen váltotta fel az énnek az a felismerése, hogy a tárgy hiányzik. Mivel pedig a nyelv úgy pótolja a hiányt, hogy reprezentálja azt, és képletes alakot ad a jelenlétnek, ez csak az "üres szájak közösségében" válik érthetõvé és átadhatóvá.

Inkorporáció: az egyik szájmûvelet a másik helyett

Ha minden fantázia az introjekció visszautasítását és egy ûr tagadását jelenti, akkor azt is kérdezhetnénk: bizonyos fantáziák miért éppen egy tárgy testbe való bevezetésének kiváltságos formájában mutatkoznak meg? Másképpen fogalmazva: miért van az, hogy egyes fantáziák éppen az introjekció metaforájára irányulnak? Ha így tesszük fel a kérdést, az a válasz egy részét is tartalmazza. Az inkorporáció szó szerint beteljesíti az introjekció metaforáját, amikor ez utóbbi öntudatossá válik, és valamiféle reflexív fogadtatásban részesül. A reflexív fogadtatásnak ez a formája csak akkor jelenik meg, ha az introjekció egy éppen felmerülõ vagy várható tiltó akadállyal találkozik. Az akadály a szájban, az introjekciót uraló jelenségek székhelyén található. Mivel a szánk nem mondhat ki bizonyos szavakat és nem alkothat meg bizonyos mondatokat, azt fantáziáljuk (késõbb meghatározandó okok miatt), hogy éppen a megnevezhetetlent, a tárgyat magát vesszük szánkba. Az üres száj hiába szeretne introjektív beszéddel feltöltekezni, csak a beszéd kialakulása elõtti, táplálék után sóvárgó mohó száj lesz belõle ismét. Minthogy nem táplálhatja magát szavakkal, amelyek kicserélõdhetnek más szavakkal, fantáziában egy személyt tesz magáévá – részben vagy egészben –, a valódi letéteményesét annak, aminek most nincs neve. A lehetetlenné vált introjekciótól az inkorporációig vezetõ út döntõ lépése akkor történik meg, amikor a szavak nem tudják betölteni a szubjektum ürességét, és a szavak helyén egy képzeletbeli dolog kerül be a szájba. Az a kétségbeesett törekvés, hogy szánkat megtöltsük illuzórikus táplálékkal, azzal a (szintén illuzórikus) következménnyel jár, hogy a szavakkal betöltendõ hiány gondolata maga is kiiktatódik. Tehát arról van szó, hogy – tekintettel egy bizonyos fajta szájmûvelet végrehajtásának egyszerre sürgetõ voltára és lehetetlenségére, vagyis arra, hogy képtelenek vagyunk beszélni valakinek arról, amit elvesztettünk – egy másik szájmûveletet alkalmazunk, olyan mûveletet, amely képzeletbeli és ugyanakkor képes arra, hogy tagadja az egész probléma létezését. A használhatatlanná vált introjekció felett kimondott ítélet révén így születik meg az inkorporáció fantáziája, amely az introjekciónak egyszerre regresszív és reflektív helyettesítõje. Ez persze azt is jelenti, hogy az inkorporációnak az introjekció a maga nosztalgikus küldetése.

Hamis inkorporációk

Miért lép fel hirtelen az introjekció szavainak hiánya? Miért lesz oly égetõ szükség rájuk? A kérdések megint csak magukban hordozzák a választ. Egy narcisztikusan nélkülözhetetlen szeretettárgy hirtelen elvesztésérõl van szó, de a veszteség – természetébõl adódóan – tiltja a kommunikációt. Ha ez nem így lenne, az inkorporációnak nem volna létjogosultsága. Jól ismerjük a nem kellõképpen végigvitt gyász eseteit, ám ez nem szükségképpen vezet inkorporáláshoz. Idézzük fel annak a férfinak a látványát, aki egyedül ül egy vendéglõi asztalnál, de két személyre rendel vacsorát. Egyedül fogyasztja el mindkét menüt, de úgy tesz, mintha volna egy asztaltársa is. Ez az ember nyilvánvalóan egy elvesztett szeretett lény jelenlétét hallucinálja, de itt bekebelezésrõl mégsem beszélhetünk. Ellenkezõleg: azt feltételezhetjük, hogy a közösen elfogyasztott étel lehetõvé teszi számára, hogy az eltávozottat testének határain kívül tartsa, és így, bár megtölti szája ürességét, nem kell abszorbeálnia az elveszett személyt. Mintha azt mondaná: "A kedves lény nem halt meg, itt van, mint azelõtt, az ízeivel, azokban az ételekben, amiket szeretett." A pincér, úgy tûnik, tisztában van a helyzettel, és ajánlataival segíti a férfit a másik étel kiválasztásában, feltehetõleg ismerve az elhunyt ízlését... Inkorporáció esetében nem ezt tapasztalnánk. Ha ugyanis megtörténik, senki sem szerezhet róla tudomást. Az inkorporációban maga az a tény kerül tagadásra, hogy valami elveszett. Az elhunyt személy társaságában elköltött képzeletbeli vacsorát tekinthetjük úgy, mint védekezést az inkorporáció veszélye ellen. A halotti torra emlékeztet, amelynek ugyanez a célja, nevezetesen a túlélõk közösségének megteremtése az ételben való részesedés útján. Azt jelentheti, hogy az elhunyt személye helyett a mi kölcsönös jelenlétünk az, amit megemészthetõ táplálék formájában testünkbe bevezetünk, a halottat pedig nem önmagunkban, hanem a földben helyezzük el. A nekrofágia (dögevés), amely mindig kollektív, ugyancsak különbözik az inkorporációtól: bármennyire a fantáziából ered is, csoportos jellegénél fogva egy nyelvet hoz létre. A holttest tényleges megevése egyszerre szimbolizálja – a bekebelezés fantáziáját megjelenítve – azt, hogy a veszteség introjektálása lehetetlen, és azt is, hogy a veszteség már megtörtént. A holttest megevése mintegy elûzi a túlélõnek a haláleset utáni pszichikus inkorporációra való késztetését. A nekrofágia tehát éppenséggel nem az inkorporáció egyik fajtája, hanem egy megelõzõ védekezõ módszer az inkorporáció ellen.

Az intrapszichikus sírbolt

Láthatjuk, hogy a narcisztikus veszteségek még az introjekció elutasítása esetén sem feltétlenül végzõdnek inkorporációban. Ez csak az olyan veszteségek esetében jellemzõ, amelyeket – valamilyen okból – nem lehet veszteségként bevallani. Ezekben a sajátos esetekben az introjekció lehetetlensége olyannyira mély, hogy még a gyász elutasításának nyelvi megjelenítése is tiltva van, és el vagyunk zárva attól, hogy vigasztalhatatlanságunknak bárminõ jelét adjuk is. Ha már az a vészkijárat sem áll rendelkezésünkre, hogy legalább a gyász elutasítását közöljük valamiképpen, nem marad más lehetõségünk, mint az, hogy a veszteség tényét magát tagadjuk, mégpedig radikálisan, és azt színleljük, hogy semmit sem vesztettünk el. Nem is gondolhatunk arra, hogy ilyen körülmények között fájdalmunkról valaki másnak is beszélhetünk. Minden szó, ami többé ki nem mondható, minden jelenet, ami többé föl nem idézhetõ, minden könny, ami már ki nem ontható, mindez lenyelõdik a traumával együtt, ami a veszteség oka. Lenyelõdik és konzerválódik. A kifejezhetetlen gyász a szubjektum belsejében elhelyez egy titkos sírboltot. Ebben a kriptában (crypte) ott van, élve eltemetve, szavak, képek, affektusok emlékeibõl összeszõve, a veszteség tárgyi megfelelõje, teljes személyként, teljes topográfiájával. A kripta tartalmazza azokat a – tényleges vagy feltételezett – traumákat is, amelyek felelõsek azért, hogy az introjekció nem valósult meg. Ily módon a tudattalan fantáziáknak egy egész világa jön létre, amely azután saját, rejtett életét éli. Néha megtörténik, hogy az éjszaka csöndjében, amikor a libidinális kielégüléseknek szabad útja van, a kripta fantomja visszatér és megkísérti a temetõõrt, furcsa, érthetetlen jeleket ad neki, arra kényszeríti, hogy szokatlan tetteket hajtson végre, és különös, váratlan érzésekkel sújtja.

Egyikünk analizált egy fiút, aki ilyen módon "hordozta" önmagában a két évvel idõsebb nõvérét, aki nyolcéves korában bekövetkezett halála elõtt "elcsábította" öccsét. Amikor a fiú elérte a pubertáskort, nõi fehérnemûüzletekbe járt lopni. Többéves analitikus kapcsolat és egy megvilágító erejû elszólás segített rekonstruálni a fiú belsõ helyzetét, és feltárta a kleptomániája mögötti motivációt is. A fiú úgy szólta el magát, hogy saját életkorának mondta azt az életkort, amiben a nõvérének kellett volna lennie, ha életben maradt volna: "Hát persze – mondta, hogy megmagyarázza lopásait – tizennégy éves korában már szüksége lehetett volna melltartóra." Ennek a fiúnak a crypte -je "életben" tartotta a kislányt, és tudattalanul követte érését. Ez a példa jól mutatja, hogy a veszteség introjektálása miért vált lehetetlenné, és miért vált az elvesztett tárgy inkorporációja a narcisztikus jóvátétel egyetlen módjává. A fiú tiltott és szégyellnivaló szexuális játékai semmilyen módon nem voltak szavakkal kifejezhetõk. Csakis nõvérének bekebelezése, majd a vele való azonosulás tette lehetõvé a fú számára, hogy megvédje topográfiáját, amelyet a csábítás jelölt meg. Kettejük titkának õrzõje, majd nõvérének halála a crypte hordozója lett. A két állapotot jellemzõ folyamatosság jelölésére a cryptophoria kifejezést vezettük be. A bekebelezésfantázia azt jelenti, hogy nincs más választás, mint megõrizni egy titkos örömöt, amely elveszett, olymódon, hogy intrapszichikus titokká alakítjuk.

Az inkorporáció mint antimetafora

A továbbiakban hipotézisünket fejtjük ki. Ennek klinikai jelentõsége az, hogy valahányszor egy inkorporáció felszínre kerül, az egy bevallhatatlan gyásznak tulajdonítható, amely már egy szétszakított ént érint egy korábbi, szégyenletes tárgyi tapasztalat folyományaképpen. A crypte, természetének megfelelõen, fenntartja ezeket a válaszfalakat. Nincs olyan crypte , amelynek ne lenne elõzménye egy közös titok, amely már elõzetesen feldarabolta a szubjektum topográfiáját. Ha a szégyenrõl és a titkosságról beszélünk, akkor azt a kérdést is fel kell vetnünk, hogy ki az, akinek pirulnia kell, és ki az, akinek el kell bújnia. A szubjektum lenne ez, mivel õ a bûnös, aki elkövette a gyalázatos, aljas, erkölcstelen tetteket? Ez a feltevés nem segít hozzá ahhoz, hogy megtaláljuk a crypte alapjait. A crypte csak akkor jön létre, amikor a szégyenletes titok a szeretettárgy cselekedeteiben rejlik, és amikor a tárgy a szubjektum számára énideálként funkcionál. Vagyis, ennek a tárgynak a titkát kell megõrizni, ennek a szégyenét kell elrejteni. Ugyanakkor a szeretettárgy meggyászolása nem megy végbe a megszokott módon, vagyis a szavak átvitt értelmében való használata révén. Ez azért van így, mert amennyiben azok a metaforák, amelyek a tárgy megszégyenítésére szolgáltak, a gyászfolyamat során újra felbukkannak, metaforaszerepükben megsemmisíti õket szavatolójuknak, az énideálnak a bekövetkezõ elvesztése. A cryptophorikus alany számára az egyetlen megoldás az marad, hogy annulálja a megaláztatást, mégpedig oly módon, hogy – titokban vagy nyíltan – átveszi a megaláztatást okozó szavak szó szerinti jelentését. Az "introjektálás" tehát a "szájba vevés", "lenyelés", "megevés" szintjére regrediálódik, a becsmérelt szeretettárgy pedig "fekalizálódik", azaz átalakul igazi ürülékké. Szélsõséges esetekben az ideálvesztés introjekciójának elutasítása kifejezõdhet úgy, mint magának a megalázásnak a semmibevétele olyan fantáziabeli megnyilvánulások révén, mint az ürülék elfogyasztása: elhanyagolt külsõ, piszkosság, koprolália (mocskos beszéd) stb. Világos, hogy ezeknek a bekebelezési fantáziáknak nem az a jelentõsége, hogy a fejlõdés egy kannibalisztikus szakaszára utalnak, hanem az, hogy megsemmisítik a szavak jelképes értelmét. A cryptophorikus személy, hogy megmentse az ideális tárgyát, támadólag lép fel mindenkivel szemben, aki megszégyeníti ezt a tárgyat. Mintegy semlegesíti a megalázás anyagi eszközeit, a székelést, az ürülék metaforáit, mégpedig úgy, hogy ezeket az undorkeltõ metaforákat fogyaszthatónak, sõt étvágygerjesztõnek tünteti fel. Amennyiben a fantázia e típusát irányító folyamatokban egy új nyelvi formát vélünk felfedezni, hagyományos szótárunkba a képes beszédnek egy új fajtáját kell bevezetnünk. A képes beszédnek erre a fajtájára, amely a reprezentáció aktív lerombolását szolgálja, az antimetafora elnevezést javasoljuk. Hangsúlyozzuk azonban, hogy az antimetafora esetében nem egyszerûen a szavak szó szerinti jelentéséhez való visszatérésrõl, hanem a szavak olyan (beszédbeli vagy cselekedetek formájában történõ) használatáról van szó, amely éppen a szavak átvitt értelmét, reprezentációs képességét szünteti meg. Az ilyen aktus példája elsõsorban a koprofágia (az ürülék megevése), s a nyelvhasználat eme fajtája jelenik meg például az incesztusra buzdító káromkodásokban stb. De ami a legradikálisabban antimetaforikus, az éppen maga az inkorporáció, mivel magában hordozza annak az aktusnak a fantáziabeli lerombolását, ami által a metafora egyáltalán lehetõvé válik: az eredendõ orális üresség szavakká alakítását, végsõ soron az introjekció aktusát.

Fantázia versus intrapszichikus valóság

A demetaforizáció nem elsõdleges jelenség; oka nem más, mint a topográfiát veszélyeztetõ olyan tapasztalat, amely intrapszichikusan befalazódik. A bezárás, a bebörtönzés és (szélsõséges esetekben) az eltemetés szerepe az, hogy tárgyiasítsa az inkorporációs fantáziát. Az inkorporációs fantázia, noha képes kizárni, miközben belülrõl szilárdan tart, hatékonyság szempontjából megtévesztõ. A bekebelezés nyilvánvalóan nem több, mint egy fantázia, amely az ént erõsíti. A pszichikus valóság azonban egészen más. A kimondhatatlan szavak és mondatok, amelyek nagy libidinális és narcisztikus értékkel telített emlékekhez kapcsolódnak, nem hagyják magukat kiûzni. A képzeletbeli crypte -ben lévõ rejtekhelyükrõl – ahová a fantázia számûzte õket hibernált, élettelen, érzés- és jelentésnélküli létre – a kimondhatatlan szavak továbbra is kifejtik felforgató tevékenységüket.

Egy nemrég megjelent írásunkban Freud "Farkasember"-énél éppen egy ilyen kimondhatatlan szó létezésére világítottunk rá: az orosz tyerety (dörzsölni) ige körül hipotézisünk szerint szinte kikristályosodnak azok a traumatikus események, amelyeket a "Farkasember" négyéves kora elõtt élt át. Az események a kisfiúnak ahhoz a megfigyeléséhez kapcsolódtak, hogy apja (a fiúnál két évvel idõsebb) kislányának incesztuózus jellegû tapogatásával jutalmazta magát. E tanulmányban leírtuk, hogy ez a szó – különféle leplezett formában – miképpen sûrítette össze a "Farkasember" libidinális életének egészét, sõt szublimációs tevékenységeit is. ⁴ Ma már azt is hozzátehetjük, hogy ugyanennek a szónak szerepe volt tizenhat évvel késõbb a "Farkasember" nõvérének szkizofréniás öngyilkosságában. A fiatal lány egy eszelõs tett következtében halt meg (amelyet csak végzetes kimenetele felõl nézve tekinthetünk szuicidnak): megivott egy üveg folyékony higanyt. "Higany" mármost oroszul rtuty, ami a tyerety szó torokhangú kiejtésének fonetikai inverziója. Úgy tûnik, mintha a lány egy ilyen õrült és tragikus gesztus révén rehabilitálni szerette volna ideális tárgyának visszataszító vágyát, mégpedig úgy, hogy megette, azt állítva róla, hogy ehetõ, a szót, amely mások számára ürülékre utal, és amely most egy mérgezõ anyagban tárgyiasult. Jegyezzük meg, álláspontunk világossá tétele érdekében, hogy súlyos tévedés lenne úgy értelmezni (bár sokan hajlottak erre) a higany elfogyasztását, mint a fellációra irányuló leplezett vágyat. Maga a szó volt az, amit a "Farkasember" nõvére demetaforizált és tárgyiasított formában, egy koprofág aktus során lenyelt.

Ezek a példák egy másik oldalát is megvilágítják az inkorporációs fantáziának (amelynek az ellenmegszállásban játszott kevéssé hatékony szerepére már korábban rámutattunk). Elsõ megközelítésben az inkorporáció hasonlít egy hisztériás típusú elfojtásra, az elfojtott visszatérésével, sõt a szexuális elemmel együtt. De a látszat csal. Persze a "Farkasember"-anyagban valóban vannak hallucinatórikus vágyteljesítések, a testvérpár mindkét tagja részérõl. Ez azonban csak megszorításokkal igaz. A kielégülések nem magukra az azokat átélõ szubjektumokra, hanem inkorporált szeretettárgyaikra vonatkoznak: az apára, akivel az õt becsmérlõ szégyenletes szó révén mind a ketten azonosulnak. A fiú, mintegy az apa helyett, eljut az orgazmusig, mégpedig oly módon, hogy a kérdéses szót (tyerety =dörzsölni) a padlót súroló asszony vizuális képe mögé rejti. Mindez azonban a kislánynak – bizonyára ödipális okokból – nem egészen sikerül, de õ is úgy tesz, mintha a saját apja lenne; erekcióhoz segíti apját, pontosan úgy, ahogyan a fiú teszi ezt a takarítónõvel kapcsolatos fantáziájában. Az alapvetõ különbség itt az inkorporáció és a hisztériás elfojtás között az, hogy az apa, nem pedig maguk a gyerekek a valódi alanyai ez utóbbiak cselekedeteinek. A gyerekek cselekedetei révén az apa az, aki kiköveteli a maga jogát ahhoz, hogy szennyes vágyát kielégíthesse. Ez azt jelenti, hogy azonosulásuk következtében mindkét gyermek (a fiú fetisizmusa, a leány õrült tette révén) mindenáron vissza akarja helyezni az apát saját énideáljuk posztjára. A gyermekek cselekedeteinek (az egyiknél ezek szexuális természetûek, a másiknál csak látszólag azok) az a narcisztikus célja, hogy támogatást nyújtsanak az énideálnak. Vagyis, az inkorporáció tünetei olyan közeget képeznek, amelyen keresztül a lenézett énideál elfogadást keres. Azt állíthatjuk tehát, hogy az inkorporációból származó fantáziaélet arra irányul, hogy – persze csak képzeletben – jóvá tegyen egy sérülést, amely a valóságban megtörtént, és amely az ideális tárgyat sújtotta. A bekebelezésfantázia tehát feltárja azt az utópikus vágyat, amely arra irányul, hogy a kínos esemény emlékét nem létezõnek lehessen nyilvánítani, vagy, egy még mélyebb szinten, eljutni odáig, hogy a kínos eseménynek nem is volt semmiféle ártó hatása.

A zárvány topográfiája

A bekebelezés hatásait roppant nehéz diagnosztizálni. A cryptophorikus személyek analízise gyakran ugyanúgy zajlik, mint egy hisztériásé vagy hiszterofóbiásé. Sokszor fellép egy különös és zavaró jelenség: a páciens úgy viselkedik, mintha valóban hiszterofóbiás lenne (az a furcsa, hogy ezt is meg is tudja tenni), és lezárul a kezelése anélkül, hogy érintették volna valódi problémáját. Lenne mit mondanunk az ilyen mintha analízisek rõl ⁵ és az inkorporációra gyakorolt hatásukról. Ezek az analitikus melléfogások persze nem meglepõek, ha figyelembe vesszük, hogy az inkorporáció keletkezését és funkcióját tekintve is kriptikus jelenség. Elrejtõzik például a "normalitás" mögött, vagy menedéket talál a "jellemvonásokban" vagy a "perverzióban", és csak a delírium állapotában nyilatkozik meg, a Freud által narcisztikus neurózisnak nevezett lelkiállapotban, vagyis a mániás-depressziós pszichózisban. A bekebelezésnek ez a lényege szerint kriptikus jellege mindazonáltal nem magyarázza meg, miért kapott oly kevés elismerést. Freud Gyász és melankólia címû tanulmánya óta semmi sem vitt közelebb bennünket ahhoz, hogy megértsük az inkorporáció fantáziák, illetve az úgynevezett mániás-depressziós pszichózis eseteit. Freud Karl Abrahammal folytatott levelezésének van azonban egy passzusa, amely megvilágíthatja a probléma természetét. Egyik levelében Abraham azzal az ötlettel áll elõ, miszerint a melankólia valamely ösztönproblémában gyökerezne (mint például a kannibalisztikus és análszadisztikus vágyakkal kapcsolatos bûntudat, amely megrekeszti az archaikus gyászfolyamatot). Freud válasza szerint az ösztöntényezõknek valóban fontos magyarázó erejük van, de túl általánosak, amiként azok az Ödipusz-komplexusra vagy a kasztrációs szorongásra épülõ magyarázatok is. Freud felhívja barátja figyelmét a topográfiai, dinamikai és ökonómiai szempontokra, amelyek a probléma pontosabb meghatározását tennék lehetõvé. ⁶ Meg kell jegyeznünk, hogy az ösztöntényezõk a mi felfogásunk szerint is elsõsorban fantáziákból tevõdnek össze. Sajnálatos, hogy Abraham gondolatainak nem volt folytatása, és nem hozta meg a maga gyümölcsét. Éppen az ellenkezõje történt. Abraham kevés hajlandóságot mutatott arra, hogy alkalmazza a metapszichológiai perspektívát ott, ahol saját elképzelései elégségesnek bizonyultak, s ez felelõssé tehetõ azért, hogy a késõbb kialakuló kleini elmélet, bármennyire szigorúan következetes és termékeny, sõt bizonyos tekintetben nagyszabású is, képtelennek bizonyult túllépni az ösztönök leíró elméletén és a "fantáziacentrikusságon".

Freud szerint a melankólia gyûlölet és szeretet között lebeg ama archaikus tudattalan reprezentációk közepette, amelyek nem képesek a tudatosulásra. E küzdelem alapkérdése az, hogy vajon továbbra is fennmaradjon-e a szeretettárgy megszállása, a rossz bánásmód, az átélt csalódások, és – végsõ soron – a szeretettárgy elvesztése ellenére. A tárggyal kapcsolatos ambivalens tudattalan helyzetnek ez a típusa minden bizonnyal a kisgyermekkorban kialakult prediszpozíciókból ered, de véleményünk szerint nem meghatározó a melankólia szempontjából. Márpedig, ha gondosan újraolvassuk Freudnak ezt a szép és nehéz írását, felfigyelhetünk arra, hogy állandóan visszatér benne egy kép a nyílt sebrõl, amely magába szív minden libidót, ami az ellenmegszállásból származik. Ezt a sebet akarja a melankólia eltüntetni, fallal körülvenni, kriptába zárni. Ez a tevékenység véleményünk szerint nem a tudattalan rendszerben megy végbe, hanem ott, ahol a seb maga is található, vagyis a tudatelõttes-tudatos tartományban. A melankóliás ember számára éppen ez az a pszichikus rendszer, ahol a topográfián belüli folyamatnak végbe kell mennie. A folyamat létrehoz valamiféle egységes pszichikus területet, rendszert, instanciát, a topográfia egészének megfelelõjét, amely izolálja a sebet, és az ellenmegszállás hatalmas erõit felhasználva, elválasztja a sebet a pszichikum többi részétõl, elsõsorban pedig annak emlékétõl, amitõl el lett szakítva. Ez az eredmény csak akkor igazolható, ha feltétlenül szükséges a valóság tagadása, a veszteség narcisztikus és libidinális jelentõségével együtt. Azt javasoljuk, hogy ezt a kiegészítõ topográfiát zárványnak (inclusion) nevezzük; egyikünk ennek hatását megõrzõ elfojtásnak nevezte. Az inkorporációs fantázia termékei a zárványtopográfia titkos életével állnak kapcsolatban.

Melankólia: a "gyásztól" az öngyilkosságig

Vajon értelmezhetõ-e a bekebelezéssel kapcsolatos hipotézisünk fényében az a küzdelem, amely "szeretet és gyûlölet" között dúl az olyan szubjektumon belül, akiben – Freud szerint – valóban sérülést és csalódást okozott a szeretettárgy? Itt fontos kiemelnünk azt, hogy elõzetesen kellett lennie egy ambivalenciáktól mentes szeretetnek; hangsúlyoznunk kell, hogy ez a szeretet bevallhatatlannak bizonyult; meg kell mutatnunk, hogy ennek a szeretetnek egy valódi, tehát traumás ok vetett véget. Az ellenmegszállások rendszere, amely a gyûlölet, a csalódottság, valamint a tárgy miatt elszenvedni vélt rossz bánásmód témáit használja fel, traumatikus sérülésekbõl és a gyász teljes lehetetlenségébõl származik. A fantáziabeli agresszió tehát valójában nem elsõdleges; csupán folytatása annak a valódi agressziónak, amely már korábban sújtotta a tárgyat halál, megszégyenítés, eltávolítás formájában – lévén ez a szeparáció akaratlan oka. Zárvány csak akkor keletkezik, ha az alany meg van gyõzõdve a tárgy teljes ártatlanságáról. Az ellenkezõ esetben, amikor a narcisztikus csalódás a tárgyból ered, szkizofrénia keletkezik, amely mind a tárgy, mind az alany elpusztításával fenyeget. A melankóliában szenvedõknél ilyesmi azonban nem történhet meg. Bevallhatatlan, de tiszta és minden agressziótól mentes idilljüket nem a hûtlenség szakította meg, hanem a külsõ kényszer. Ezért van az, hogy a melankóliában szenvedõk az emléket úgy õrzik, mint legértékesebb kincsüket, még annak árán is, hogy azt gyûlölet és az agresszió köveibõl épített kriptába kell zárniuk. Mindaddig, amíg a crypte fenntartható, nem jelenik meg a melankólia. Csak akkor lép színre, ha a falak meginognak, gyakran olyankor, amikor valamilyen másodlagos szeretettárgy, amely addig a falnak támaszául szolgált, elvész. Amikor az alanyt a crypte összeomlása fenyegeti, az egész én eggyé válhat vele, megmutatva a rejtett szeretettárgyat a maga teljes alakjában. Amikor az én fenyegetõ közelségben érzi belsõ támaszának – lénye magvának – elvesztését, összeolvad a beléje zárt tárggyal, azt képzelve, hogy a tárgy van megfosztva társától. Az én tehát végeérhetetlen gyászát nyíltan hirdetni kezdi. Hirdeti a szeretettárgy bánatát, tátongó sebét, világraszóló vétkét, de soha sem tárja fel a kimondhatatlan titkot (ami az egész világegyetemmel felérne számára). Egyetlen eszköz maradt a szubjektum számára ahhoz, hogy titokban újraélessze a tõle elvett paradicsomot: az, ha a fájdalmat megpróbálja a tárgynak tulajdonítani, amely elvesztette õt. Freud meglepetéssel tapasztalta, hogy a melankóliásoknak nincs semmiféle szégyenérzetük mindazon borzasztó dolgok vonatkozásában, amelyekkel önmagukat vádolják. Most azonban mindez érthetõvé válik: minél több szenvedésben és megaláztatásban részesül a tárgy (vagyis minél inkább sóvárog az elvesztett szubjektum után), annál büszkébb lehet az alany arra, hogy "õ (mármint a tárgy) mindezt értem hajlandó elviselni". Melankóliásnak lenni tehát azt jelenti, hogy bemutatom és mindenkivel elhitetem, milyen nagy az én szeretettárgyam bánata, amiért elveszített engem.

A melankóliások látszólag önmaguknak okoznak fájdalmat, de valójában saját testüket adják kölcsön egy fantomszerû szerelmi tárgynak. ⁷ Freud szerint az ilyen önmagunknak okozott fájdalom nem egyéb, mint megnyilvánulása a szeretettárgy iránti agressziónak, amely magára a melankóliás személyre tolódott el. Mégis, fel kell tennünk a kérdést: vajon a melankóliás tényleg szereti a fantomtárgyat? Ennek nincs nagy jelentõsége, mivel a fantomtárgy egyszerûen "megõrül" a melankóliásért: bármit megtenne érte. A melankóliások bármilyen testet kölcsönözhetnek fantomtárgyuknak, mivel a fantom "õrjöngõ bánatában" bármit elvisel tõlük. Ha van egyáltalán bármiféle agresszió, az a szeretettárgy és a melankóliás szubjektum közös jellemzõje, amennyiben az agresszió a külvilág ellen irányul, a libidómegszállás visszavonásának formájában.

A fantomtárgy persze beleszól a viszontáttétel folyamatába is, és ez valódi veszélyt jelent a pszichoanalitikus terápiára nézve. Az analitikus akaratlanul is célba veheti a fantomtárgyat, anélkül, hogy felismerné: a melankóliás számára a fantom (az inkorporált tárgy) az egyetlen partner. Ha az analitikus agresszíven viszonyul a szeretettárgyhoz, a melankóliás legdrágább és legféltettebb kincse ellen lép fel. Nekünk, analitikusoknak mégis fel kell ismernünk a gyûlölet és az agresszió álcája mögé rejtett szeretettárgyat. A melankóliás azt várja a pszichoanalitikustól, hogy felismerje: az alany örül annak, hogy a tárgy miatta szomorú; hogy elismerje: a tárgy nem gyûlöletet, hanem szeretetet érez az alany iránt; továbbá, hogy az analitikus végül elfogadja azt a narcisztikus boldogságot, amit az alany él át amiatt, hogy mindenféle veszélyes buktatók ellenére sikerült megszereznie a tárgy szerelmét. Ha a páciens megkapja az analitikustól ezt az elismerést, akkor a zárvány fokozatosan átadhatja helyét a valódi gyásznak, és az inkorporációs fantáziák átalakulhatnak introjekcióvá. Ha azonban ezt az elismerést nem kapja meg, akkor a tátongó seb tovább él, és az analitikus agresszióra utaló megjegyzései újabb narcisztikus sérelmeket okozhatnak. Az ilyen sérelmekre még a legjobb válasz a mániás reakció. Ha a tárgyat támadás éri, a mánia kérkedni kezd a szeretet mindenhatóságával: "Nézd, milyen hõsiesen védelmez engem, milyen csodálatosan képviseli ügyünket, nem fárad bele, nem adja be nekik a derekát, nem fogja be a száját, semmi sem rettenti el, egy pillanatra sem nyugszik... hát nem csodálatos a szenvedélye?" Dicsõség, megvetés, harag, dac a szégyennel szemben – ezek a mániás repertoárjának elemei. Ilyen körülmények között az analízis persze nem igazán tud elõrehaladni, de legalább a páciens élete biztonságban van. Sajnos, a melankóliás "gyász" sokszor a szubjektum utolsó esélye egy narcisztikus jóvátételre. Érthetõbbé válik mindez, ha figyelembe vesszük, hogy az elvesztett tárgyban az alany olyasvalakit képes meglátni, aki még nem vesztette el teljesen partnerét, akit mintegy elõzetesen gyászol. Amikor tehát a szubjektum megtudja analitikusától, a kezdeti trauma megismétlése során, hogy titkos szerelmét meg kell támadnia, nincs más választása, mint az, hogy gyászfantáziáját eljuttassa a végkifejletig. "Ha szerelmemnek el kell engem veszítenie örökre, õ sem fogja túlélni ezt a veszteséget." Ez bizonyára helyrehozza a szubjektum lelki békéjét, ami annyit jelentene: meggyógyul. A kezelés akkor, azon a napon ér véget, amikor a "tárgy" meghozza majd ezt a rendkívüli áldozatot...

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu

Ábrahám Miklós–T örök Mária

REJTETT GYÁSZ ÉS TITKOS SZERELEM *

3. A valóság topográfiája: vázlat a titok metapszichológiájáról ⁸

E megjegyzésekben félretesszük a "valóság" kifejezés különbözõ jelentéseit, mind a jogi, filozófiai, mind a természettudományos eredetûeket. Mindezek a jelentések, külön-külön vizsgálva õket, távol állnak tudományunktól, a pszichoanalízistõl. Mégis, a mindennapi gyakorlatban számtalanszor találkozunk a valóság fogalmával, ámbár álcázott, sõt felismerhetetlen formában. Nekünk, pszichoanalitikusoknak éppen ez az elkendõzés és tagadás bizonyítja mindennél jobban a jelenlétét annak, ami a páciensünk számára a valóság státuszával bír – noha ez a valóság természetesen elkerülendõ. Mi analitikusok tehát annyiban beszélhetünk a "valóságról", amennyiben éppen a páciens visszautasítása jelöli ki azt. Ebben, és csakis ebben az értelemben nevezhetõ a "valóság" metapszichológiai fogalomnak. A Valóságot tehát úgy lehet meghatározni, mint ami éppen "valóságként" van elutasítva, álcázva, tagadva; ez az, ami van, annál is inkább, mivel nem megismerhetõ, egyszóval: titok. A Valóság, ⁹ mint metapszichológiai fogalom, a lelki apparátusban arra a helyre vonatkozik, ahol a titok van eltemetve.

A vágynak és álcáinak nyilvánvaló és rejtett, manifeszt és látens formái közötti ellentét persze kezdetektõl fogva a pszichoanalízis egyik fõ témája. Ez az ellentét nem feltétlenül vezet a titok vagy a titoknak szánt "valóság" gondolatához. Az elfojtott mindig egy képzet vagy vágy. Ugyanez jelenik meg a tünetekben, mint a szavak "materializációja", azoké a szavaké, amelyek az elfojtották õket. A hisztériás nem jut el odáig, hogy megérintse a valóságot, s így titokkal sem rendelkezik, legalábbis nem metapszichológiai értelemben. Vajon valóban mondhatjuk-e azt, hogy annak, amit a hisztériás elfojtott, volt neve, már elõzõleg létezett mint beszéd, az elfojtás pillanatában, következésképpen az elfojtás feladata a titok elrejtése volna? Tulajdonképpen a hisztériás vágyai és az ehhez tartozó képzetek csak a beszéd oldalhajtásai, nem közvetlenül a vágyból vagy az örömbõl erednek, hanem inkább a tiltásukból. A vágyat éppen tiltásának nevével megnevezni: ez a hisztéria átlátszó homálya. Ez alapvetõen mindannyiunkkal így van.

Mindannyian hordozunk titkot, egyet vagy számosat... Mit jelent cryptophore- nak, "titokhordozónak" lenni? Hogyan jön létre egy ilyen állapot? Amiként a vágy a tiltással alakul ki, a Valóság is, legalábbis metapszichológiai értelemben, azáltal születik meg, hogy valami elrejtõzik vagy kimondhatatlannak minõsül. Sõt mi több, a Valóság, megszületése pillanatában egy vétekhez vagy bûnhöz hasonlítható. A bûn neve nem szinonimája a tiltottnak, mint a hisztériás vágya esetében. A bûn neve affirmatív, tehát kimondhatatlan, mint Istené vagy az orgazmikus élvezeté.

Nincs olyan titok, amin eredetileg ne osztoztak volna. Hasonlóképpen, a szóban forgó "bûn", mivel titokká vált, szintén nem lehet magányos bûn. Szükségszerûen utal egy kívülálló harmadikra, egy cinkosra, az elfogadhatatlan élvezet helyére, és más kizárt kívülállókra, akik ugyanezen élvezet okán lettek kiküszöbölve. Az áthágás fogalma nélkül a "bûnben" nem volna semmi titok.

Hogyan szabadulhatunk meg a bûntõl, amely a Valósággal azonos súlyú? Azt gondolhatnánk, hogy ha a titok már elviselhetetlenül nehéz, elegendõ átadni magunkat a tehertõl való megszabadulás fenséges kudarcélményének., a vágy levezetésének. Ha már nem tartható a feszültség, egyszerûen elmegyünk a rendõrségre, és feladjuk magunkat. "Mindennel kipakolni", micsoda megkönnyebbülés! – ez minden "titokhordozó" álma. Hiszen analitikushoz is csak azért megy, hogy feladja magát. Ott aztán kénytelen felismerni, hogy még egy ilyen kétségbeesett megkönnyebbülés sem adatik meg számára. Már az elsõ próbálkozásoknál kiderül, hogy kivitelezhetetlen ez a vállalkozás. Valóban, hogyan lehet szavakba önteni a megnevezhetetlent? Ha megtenné, belehalna, sõt az egész világot elnyelné a kataklizma, beleértve a rendõrséget és az analitikus díványát is. Ha mégis kísértésbe esne, hogy beszéljen, ezt nem azzal a szándékkal tenné, hogy lerombolja az egész világegyetemet, hanem hogy megõrizze azt, még azon az áron is, hogy börtönné változtatja. Némi habozás után a "titokhordozó" más lehetõség után néz: átváltoztatja az analitikus rendõrt analitikus cinkossá, és újraéli vele a szavak között azt, aminek nincs helye a szavakban. Ilyen körülmények között érthetõ, hogy a Valóság, mint elkövetett bûn, elõbb vagy utóbb felbukkan az analízis során. Ez a vég kezdete. Eközben a titok rejtett jelenléte egyre jobban ránehezedik a terápiára. A crypte jelen van, de hol a kulcs, ami nyitja?

A topográfiában a crypte egy meghatározott helyet foglal el. Ez a hely nem a dinamikus tudattalan, és nem is az introjekció énje. Inkább egy enklávé, egy beékelt terület a kettõ között, valamiféle mesterséges tudattalan, elszállásolva az Én ölében. Egy ilyen "sírbolt" képes teljesen eltömíteni a dinamikus tudattalant határoló, félig áteresztõ falakat. Semmit nem enged átszûrõdni a külvilágba. Az én tölti be temetõõr szerepét. Ott gubbaszt, figyeli a közeli családtagok jövés-menését, akik – különbözõ jogcímeken – megpróbálnak bejutni a sírbolthoz. Ha beenged egy-két kíváncsiskodó vagy sértõdött felet, esetleg egy detektívet, biztosak lehetünk benne, hogy hamis nyomon, álsírbolthoz vezeti õket. A kiváltságosokat, akiknek joguk van látniuk a sírt, különbözõ manipulációkkal és manõverekkel szórakoztatja, és igyekszik õket is folyamatosan az énen belül tartani. Láthatjuk, hogy a sírbolt õrének életét – akinek ehhez a változékony sokasághoz kell alkalmazkodnia – a fortély, leleményesség és a diplomácia hatja át. Jelszava: mindig van valaki, aki még nálad is ravaszabb...

A sírboltot, és zárat, ami a külvilágtól elválasztja, immár nem annyira metaforikus nyelven, megõrzõ (prezervatív) elfojtásnak nevezzük, szembeállítva a konstitutív elfojtással, amely leggyakrabban a hisztériánál jelenik meg, és általában dinamikus elfojtásnak nevezzük. Az alapvetõ különbség a kétféle elfojtás között az, hogy a hisztéria esetében egy tiltásból született vágy kerülõ úton igyekszik kitörni, és ezt az utat szimbolikus kielégülések révén találja meg. Ezzel szemben a "titokhordozónál" egy már megvalósult vágy kiúttalanul eltemetõdik, mivel sem újjászületni , sem szertefoszlani nem képes. Beteljesülése nem tehetõ meg nem történtté, az emléke pedig aktívan él. Ez a múlt úgy van jelen a szubjektumban, mint egy valóságdarab, amely tagadásában létezik. Ez a valóság nem tud teljesen meghalni, de újjászületni sem tud. Megakadályozza a belsõ szereplõk jövés-menése. Az analízis során inkább velük van dolgunk, mint magával a szubjektummal. Mindannyian tudjuk, hogy csak hosszantartó munkával lehet ezeket a belsõ személyeket, elnézésüket kérve, rábírni arra, hogy engedjék kitárni a sírbolt kapuit

De mi van akkor, ha a "bûn", a titok tartalma amelyet Valóság névvel illetünk, pusztán csak fantázia? Vagy, még inkább, egy múltbéli, helytelen felismerés következménye, s teljességgel ártatlan? Jó néhány analitikus van e nézetek egyikén vagy másikán, az érdeklõk nagy megelégedettségére – és kárára. Nem idõzünk sokat a sírbolt valós vagy fantazmatikus eredetével és megnevezhetetlen tartalmával kapcsolatos viták taglalásán.

Bármi legyen is ez a tartalom, alapvetõ jellemzõje az, hogy nem tud napvilágra kerülni beszéd formájában. Mindeközben a folyamatban éppen a szavak játsszák a fõszerepet. A kimondatlan, élve eltemetett szavak. minden kétséget kizárva a crypte belsejében figyelnek, mint folyton éber baglyok. A Valóság tényei vannak e szavak mögött, titokzatos létezésüket kézzelfogható hiányuk bizonyítja. Attól valósak, hogy eredeti, megszokott rendeltetésüktõl – ami a kommunikáció – megfosztották õket. Hogy miért? Feltehetõen azért, mert szemben a hisztéria szavaival, amelyek a tiltással jelölik a vágyat, ezeket a szavakat valami módon pozitív létezés értékeivel ruházták föl. Ezért halálos veszélyt jelentenek a hisztériás konstitutív elfojtás számára. A sírbolt funkciója tehát a hisztériás elfojtás védelme. Másképpen fogalmazva, azáltal, ami eltemetõdött, a konstitutív elfojtás veszélybe került. Milyen módon? – kérdezhetnék. Úgy, hogy a tiltás szavai elvesztették tiltó hatásukat. A szubjektum szavait katasztrófa sújtotta, és kivonódtak a forgalomból. Ez valóban megtörtént. Azt, hogy a vágy valóban beteljesült, milõtt eltemettetett, éppen az bizonyítja, hogy az erre utaló szavak pozitív értelmet vettek föl (ami nem zárja ki, hogy ez a változás utólagosan történt meg), és ebbõl kifolyólag többé nem kerülhetnek napvilágra. A sírbolt létezése egy valódi esemény elegendõ bizonyítéka, s feltételezi, hogy a tiltó pszichikus erõk reprezentánsai cinkosai voltak egy vágy kielégítésének, amelyet megengedhetetlen módon vittek el az orgazmikus beteljesedéshez. Máskülönben a vágy leleplezhetõ volna (erre utalnak a hisztériások vádaskodások). Nem gyõzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a valódinak minõsített eseményt kizárólag metapszichológiai értelemben fogjuk fel.

Visszatérve ahhoz a cikkhez, amely gazdagságával és széles látókörével lenyûgözött bennünket és inspirálóan hatott ránk, ¹⁰ úgy gondoljuk, hogy a "Pszichoanalízis és valóság" címet a titokkal kell kiegészítenünk. Valójában a titok objektív és hatékony létezése lehetne akár a Valóság, mint metapszichológiai fogalom kritériuma is. Ha a jogsértést is beleértjük a Valóság fogalmába, akkor azon sem csodálkozhatunk, hogy a Valóság, mint egy tiltás eredménye, virtuálisan egy pernek is fölfogható, annak minden szereplõjével a vádlottal, a bíróval, a védelemmel, a váddal és a bûnjellel együtt. Legalábbis mindezek mint az analitikusnak szukcesszív módon tulajdonított szerepek vannak jelen. Az analitikus vissza kell hogy utasítsa valamennyi szerepet (ez is a metapszichológiai Valóság fogalom egy technikai implikációja), hogy a valódi folyamat beinduljon: hogy minden érintett fél, köztük a szubjektum is, elfogadja a Valóságot. Ez annyit jelent, hogy meg kell szüntetni a metapszichológiai súlyát egy olyan valóságnak, amelyik csak tagadása által nyeri el létezését. Az analitikus abba a csapdába eshet, a csábítási elmélet vagy éppen annak ellenkezõje által, hogy ugyanarra a jogi területre téved, mint a "titokhordozó" alany. Ezáltal a per elkerülhetetlenné válik, és, paradox módon mindketten vesztesen kerülnek ki belõle. A szubjektum márt eleve el van ítélve, élvezetének tárgyával együtt. Az analitikus pedig elkerülhetetlenül elbukik minden neki szánt szerepben: mint bíró, mint ügyész, mint ügyvéd, mint vádlott, mint bûnjel. A bírói tévedés, a felmentés következménye pedig: a crypte megszilárdulása.

Mi tehát a teendõ? Tagadni a trauma valóságosságát, és puszta fantáziává változtatni? Ez azt jelentené, hogy ezzel a tagadással egy kiegészítõ valóságértéket kapna, amelyen túllépni szinte lehetetlen. Ezzel minden a megoldás felé vezetõ utat elzárunk. Nem kellene talán inkább elszántan szembeszállni mindazzal a jogi és bírói gépezettel, amit maga a páciens diktál?

A "valós" (amire oly gyakran hivatkoznak a páciensek, amikor a külvilág kényszerítõ erejét kívánják jelezni) ugyanazzal a mozdulattal enyészik el, mint a "törvényszékinek", a "valós" eme oldalhajtásának elutasítása. Ezzel a lépéssel csak egy virtuális diskurzus maradna fenn magáról a törvényhozásról, annak viszonylagosságáról, szükségességérõl. Hanem törvényhozóvá tenni azt, aki eddig vádlott, bíró, ügyész vagy ügyvéd volt, jelenthet ez valamiféle megoldást a titok Valóságának felszámolására? Ezzel csak még inkább rálicitálnánk az idézett jelszóra: mindig van valaki, aki nálad is ravaszabb...

Úgy tûnik, hogy még egy lépést meg kell tennünk. Az egyetlen sejtésünk ezzel a lépéssel kapcsolatban az, hogy hatására elfog a szédülés.

A pszichoanalízis történetében az episztemológiai alternatíva a "bûn" Valóságának eltörlésére az, ha visszavezetjük egy puszta fantáziára, vagy felszámoljuk a jogi megközelítést, hangoztatva annak viszonylagos vagy látszólagosan önkényes voltát – mindkét lehetõség ugyanazzal a veszéllyel jár. Hiszen mi van akkor, ha a konstitutív elfojtás közbelép, vagyis maga az õrület fenyeget? Ez a két elméleti lehetõség, amely a metapszichológiai valóság tagadásán alapszik, egymást is tagadja, ahogyan a kezelés hatására kibontakozó lendület lecsendesítésére törnek. Ezek azok az álláspontok, amelyek leginkább elõsegítik a pszichózis kialakulását is, azzal, hogy megerõsítik a sírbolt falait.

Mindezek ellenére ez a súlyos építmény lassanként meginog, sõt romba dõl a hosszú kezelés során, amikor az is bebizonyosodik, hogy peres eljárás híján a tagadás falai megrogynak. Valóban a kimondatlan tiltásának segítségével – amely az analitikus helyzet sajátja – a kimondatlan, mint idegen test színt vált. Átalakul a ki ne mondd aktívan és dinamikusan elfojtott vágyává, a maga útjaival, kanyarjaival, kibúvóival, ezer és ezer módjával, hogy szimbolizált formát öltsön. Akkor, és csakis akkor válhat a Valóság vággyá.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu

Ábrahám Miklós–T örök Mária

REJTETT GYÁSZ ÉS TITKOS SZERELEM *

4. Titok és utókor: a transzgenerációs fantom elmélete. [Rand Miklós bevezetõje a könyv V. részéhez]

Az 1975-ben írt, illetve publikált esszék, amelyek a kötetnek ebben a részében találhatók, Ábrahám és Török húsz éves együttmûködésének utolsó darabjait képezik. A transzgenerációs fantom fogalma, amelyet Ábrahám "A megjegyzések a fantomról" címû tanulmányában (1975) dolgozott ki és tárt a nyilvánosság elé, már több korábbi munkában körvonalazódik, így különösképpen Török Máriának "A nõk »péniszirigységének« jelentése" (1964), valamint "A gyászbetegség, avagy a Pompás Tetem fantáziája" (1968) címû írásában, továbbá Ábrahámnak Hermann Imre Az ember õsi ösztönei címû mûve francia kiadásához írott bevezetésében (1972, e munka 2. kötetében jelenik meg). Ábrahám és Török a "fantom" kifejezést némiképp más, de a késõbbi értelmezéshez kapcsolódó kontextusban használják "Az elveszett tárgy-én" címû, 1973-ból származó írásuk elsõ bekezdésében. A cikkhez a publikáció idején, 1975-ben, egy magyarázó lábjegyzetet fûztek, jelezve a fantomelmélet késõbbi továbbfejlõdését. Ábrahám egy kurzust szentelt a fantomnak a Párizsi Pszichoanalitikus Intézetben, 1974-1975-ig, a kilenc üléshez írt elõzetes jegyzetek 1978-ban kerültek kiadásra, "Szeminárium a duális egységrõl és a fantomról" címmel (e munka 2. kötetében jelenik meg). Az 1980-as években Török kiterjesztette Ábrahám fantomelméletét, továbblépve saját korábbi kezdeményezésein, amelyeket "A félelem történeté"-ben (1975) fejtett ki, s mindezt abból a célból tette, hogy felvázolja az elméleti diskurzus pszichoanalízisét a "Melanie Klein vagy Melanie Mell? Egy traumatikus név viszontagságai" címû írásában ¹¹ (1982, e munka 2. kötetében jelenik meg), valamint a "Mi az okkult az okkultizmusban? Sigmund Freud és Szergej Pankejev között – a Farkasember" (1983) címû tanulmányában, amelyet utóiratként találhatunk meg Ábrahám és Török "A Farkasember bûvös szava" ( The Wolf Man's Magic Word, 1986) címû mûvének amerikai kiadásában. Rand és Török vezette be Ábrahámnak a "Megjegyzések a fantomról" címû írása elsõ angol nyelvû kiadását egy esszével, amelynek címe "A pszichoanalízis titka: a történelem olvassa az elméletet". ¹² Ez az esszé a fantom fogalmát a pszichoanalitikus mozgalom történetének elemzésére alkalmazza.

A fantom fogalma a pszichoanalitikus vizsgálódás fókuszát kiterjeszti az egyénen túlra, mivel abból indul ki, hogy vannak emberek, akik, anélkül hogy tudnának róluk, elõdeik életének titkos lelki tartalmait örökölhetik. A "fantom" egy radikálisan új irányzat a freudi és Freud utáni pszichopatológiai elméletek között: innentõl kezdve a tünetek már nemcsak a személy egyéni élettapasztalataiból származtathatóak, hanem valaki más lelki konfliktusaiból, traumáiból vagy titkaiból is. A pszichoanalízis általában úgy határozza meg a személyes identitást, hogy betagolja azt a tudattalan által teremtett örökös megszakítások közé. Freud szerint a szelf folyamatossága megkövetel egy paradox és megszakított "egységet", valamiféle változó, de összefüggõ formát, amelyet a széthúzó erõk ellenére fenntart. Ábrahám fantomelmélete kibõvíti Freud metapszichológiáját: felveti, hogy egy személy életében helyre nem hozott "szakadások" ártalmas módon és tudattalanul érinthetnek egy másik személyt. Ábrahám a hasbeszélõ hasonlatával jellemzi az idegen jelenlétet, és "fantom"-nak nevezi el, vagy "hazajáró"-nak, "fantomszerû hazajárónak". A fantom gondolata újrarajzolja a pszichopatológia határait, és a terápiás lehetõségeket is bõvíti, mivel feltételezi az egyénen belül egy olyan kollektív pszichológia létezését, amely több generációt magában foglal, tehát az analitikusnak az egyik nemzedék hangjait kell meghallania a másik tudattalanjának vizsgálatakor.

Az Ábrahám és Török által használt "fantom", "kísértet", "hazajáró lélek" kifejezések a folklórból erednek. Õsrégi hiedelmeket pszichológiai tartalommal feltölteni Ábrahám szerint azt jelenti, hogy tudás mezsgyéjét kiterjesztjük olymódon, hogy az irracionális vagy nem racionális képzelet elemeit bevezetjük a racionális megértés szférájába. A pszichoanalitikus fantom fogalma tehát a leírás szintjén azon római, ónorvég, germán és más hiedelmek sorába illeszkedik, amelyek szerint csak bizonyos fajta halottak térnek vissza abból a célból, hogy kínozzák az élõket: azok, akiktõl megtagadták a temetés rítusát, vagy nem természetes, abnormális úton haltak meg, bûnözõk voltak vagy kitaszítottak, esetleg igazságtalanul bántak velük életük során. Ábrahám szerint a halott nem tér ugyan vissza, de befejezetlen ügyeit tudattalanul hátrahagyja utódaira. Az antik világ és a keresztény középkor emberei bonyolult temetési rítusokat alkalmaztak, hogy biztosítsák a halott békében történõ átkelését a túlvilágra, és megakadályozzák annak visszatérését. Az õsök tisztelete sok helyen a mai napig is megmaradt a vallások vagy hagyományok közös elemeként. Metaforikusan azt mondhatjuk, hogy Ábrahám az õsök pszichoanalitikus kultuszát hirdeti, és szükségesnek tartja a halott tisztes temetéssel való megbecsülésének pszichoanalitikus formáját is. A pszichoanalízis birodalmában azonban úgy biztosítjuk a halott nyugalmát, és azzal tiszteljük meg, hogy felfedjük szégyenletes titkait, megpróbáljuk megérteni meg nem nevezett és rejtett szenvedéseit. A halott elõzõ életének leleplezése nem azért fontos, hogy békéjét helyreállítsuk vagy megakadályozzuk éjszakai csínytevéseit, hanem azért, mert az elhunyt gyanútlanul folytatja pusztító pszichikus fél életét – bennünk, az utódokban.

A fantomelméletet jól szemlélteti Ábrahámnak "Hamlet fantomja avagy a hatodik felvonás" címû, 1975-ben íródott és 1978-ban publikált mûve, amely nem más, mint fiktív folytatása Shakespeare tragédiájának tízes szótagszámú verssorokban. Ebben Ábrahám Shakespeare színmûvét úgy értelmezi, hogy új megvilágításba helyezi a régi problémát: miért habozik Hamlet végrehajtani feladatát, vagyis hogy bosszút álljon apja gyilkosán? Errõl a témáról számos pszichoanalitikus kommentár született, Freud foglalkozott vele az Álomfejtés ben (1900), Ernest Jones pedig a "Hamlet és Ödipusz" címû tanulmányában (1949). Mind Freud, mind Jones az elhunyt apához kapcsolódó megoldatlan Ödipusz-komplexusnak tulajdonították Hamlet zavart viselkedését. Freud szerint Hamlet azért nem állhatott bosszút apja gyilkosán, mert tudattalan hálát érzett ama személy iránt, aki végrehajtotta azt a tettet, amit õ maga vágyott elkövetni. Ábrahám, a fantomelméletre támaszkodva, azt állítja, hogy nem Hamlet, hanem a szellem kell hogy legyen az értelmezés fõ tárgya. Hamletet nem saját vágyai és konfliktusai kínozzák, hanem egy szégyenletes titok következményei, amelyet apja vitt a sírba. Hamlet döntésképtelensége olyan események következménye, amelyek valaki mással estek meg. Általánosabb értelemben a fantomelmélet kiegészítése vagy alternatívája azoknak az értelmezõ módszereknek, amelyek a szexuálisan motivált egyéni komplexusok vagy fantáziák freudi felfogásához kapcsolódnak. Ábrahám Hamlet-értelmezése lehetõvé teszi, hogy élõ embereket vagy kitalált személyeket összekapcsoljunk elhunyt õseik (rejtett) életéhez. A fantom fogalma a családtörténet fontosságát, és különösképpen a titkos családi történeteket helyezi elõtérbe a pszichoanalitikus szemléletben. ¹³

Noha a fantom különálló klinikai és elméleti entitás, mégis úgy tekinthetõ, mint közvetlen kiterjesztése Ábrahám és Török azon korábbi munkáinak, amelyek a titkokról és a crypte -rõl szólnak (lásd ezeket a jelen kötet IV. részében). A fantom a csend interperszonális és transzgenerációs következményeit képviseli. A crypte fogalma egy titkos lelki képzõdményre utal, amely a személy saját életének történéseiben gyökerezik, míg a fantom valaki más titkának az akaratlan átvétele. Noha csak egy személy lelkében jelenik meg, a fantom több generáció in absentia pszichoanalíziséhez vezethet el (a szülõk, a nagyszülõk, a nagybácsik stb. analíziséhez), a leszármazott tünetein keresztül.

A fantom fogalma szembeállítható Freudnak azzal a fokozatosan kibontakozó elgondolásával, amely valamiféle "archaikus örökségre", az emberi nem õsi tapasztalatainak átöröklésére vonatkozik. A Freud által gyakran "a neurózis filogenetikus eredetének", vagy "archaikus örökségnek" nevezett jelenség valójában az elõdökhöz kötõdõ megtörtént eseményekre vezethetõ vissza – mint például a szülõk koituszának megfigyelése, csábítás, kasztráció, apagyilkosság -, s ez határozza meg az (egyénivel szembeállított) alkati tényezõt az egyénnek a pszichopatológiához való diszpozíciójában viszonyában, és ugyanakkor egy sor neurotikus fantázia és komplexus egységes, ha nem egyetemes tartalmait. Nyilvánvaló, hogy mind Freud, mind pedig Ábrahám számára a döntõ kérdés a transzmisszió folyamata, az, ami biztosítja a korábbi generációk élményeibõl származó emléknyomok továbbélését. Freud azonban valamiféle "mentális antikvitást" keresett, amely veleszületett és megváltoztathatatlan pszichikus anyag formájában megõrzi az emberi faj történetének legkorábbi periódusait a ma élõ emberben, míg Ábrahám a titkok generációról generációra történõ átadását vizsgálja, és úgy gondolja, hogy a fantom ama személy egyéni élettapasztalatának funkciója, aki átadja azt leszármazottainak. Az ilyen áttevõdések az emberi történelem bármely korszakában megeshetnek.

A fantom fogalma az egyéni, sõt a családi pszichológián túl is alkalmazható. Bizonyos aspektusai megvilágíthatják egyes szociális intézmények kialakulásának kérdését, és új perspektívát jelenthetnek kulturális minták és politikai ideológiák pszichológiai gyökereinek vizsgálatában. Például, a fantom segíthet megmagyarázni, hogy miért térnek vissza idõrõl idõre azok a politikai ideológiák, amelyeket híveik katonai veresége már kompromittált. Ilyen esetnek tekinthetõk az 1980-as és 1990-es évek neonáci mozgalmai Németországban és másutt, amelyek megmagyarázhatatlan módon éppen azokra a serdülõ fiatalokra hat, akiknek nyilvánvalóan nincs közvetlen kapcsolatuk a háborús náci valósággal. A fantom fogalma alapján azt mondhatjuk, hogy az akaratlanul átörökített szégyenteljes családi történetek rejtett motiváló erõként taszítanak egyes fiatalokat olyan mozgalmakhoz, amelyek a nagyapáik által egykor nyíltan dicsõített erõszak modelljére épülnek. Ábrahám és Török munkáiból megérthetjük, hogy a múlt meghamisítása, figyelembe nem vétele, elhanyagolása – akár egy totalitárius állam által intézményesítve (mint a volt NDK-ban), akár pedig a szülõk és nagyszülõk révén – táptalaja lehet szégyenletes titkok fantomatikus visszatérésének, az egyén, családok, közösségek vagy akár egész nemzetek szintjén is.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu

Jegyzetek a "Tudattalan fantomjai" c. interjúhoz

^* Ez a beszélgetés eredetileg "Les fantômes de l'inconscient"címmel a Le Journal des psychologues címû folyóirat 1990. novemberi számában jelent meg (14-18. old).

¹ Tanulmányok a hisztériáról, Álomfejtés, A mindennapi élet pszichopatológiája, A vicc és viszonya a tudattalanhoz.

² "A szimbólum, avagy ami túlmutat a jelenségen". In: A burok és a mag (L'écorce et le noyau), 25-77. old. Aubier Montaigne, Paris, 1978.

³ Jonas, Rythmes: A mûrõl, a mûfordításról, és a pszichoanalízisrõl (De l'oeuvre, de la traduction et de la psychanalyse), Flammarion, Paris, 1985; Csak néhányat idézve: Claudie Cachard, Didier Dumas, Claude Nachin, Serge Tisseron mûvei kapcsolódnak a mi kutatásainkhoz Franciaországban. Az Egyesült Államokban Esther Raqshkin hamarosan megjelenõ könyve az irodalmi mûvekben elõforduló családi titokkal foglalkozik.

Jegyzetek a "Rejtett gyász és titkos szerelem" c. részhez

* Nicolas Abraham-Maria Torok: The Shell and the Kernel , 99-106.

¹ Karl Abraham (1877-1925) nem állt rokonságban Nicolas Abrahammal. Elõbbi teljes nevét, vagy keresztneve kezdõbetûjét használom ezentúl, hogy elkerüljem a zavart.

² Nicolas Abraham-Maria Torok: The Shell and the Kernel , 125-138.

³ J. Laplanche – J.-B. Pontalis: A pszichoanalízis szótára . Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, 356 .

⁴ "Le mot magique de l'Homme aux loups: Incorporation, hystérie interne, cryptonymie", Revue Française de Psychanalyse, 1971, no. 1. E tanulmány megjelent a Cryptonymie: le Verbier de l'Homme aux loups címû kötetben (Aubier, Flammarion, Paris, 1976), angolul pedig a The Wolf Man's Magic Word: A Cryptonimy címû könyv 1. és 2. fejezeteként (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1986). [vö. még Alekszandr Etkind "Neurotikus a forradalmárok nemzedékében – Szergej Pankejev, a Farkasember" címû tanulmányával ( Thalassa, (8) 1997, 2-3: 71-99.). A szerk. ]

⁵ "As if analyses" – a szerzõk a francia eredetiben is ezt az angol kifejezést használják. [Rand Miklós megjegyzése.]

⁶ Karl Abraham – Sigmund Freud: Correspondance. Gallimard, Paris 1969, 225.

⁷ [A "fantomszerû szeretettárgy" kifejezést itt abban az értelemben használjuk, ahogyan az orvosok beszélnek a "fantomvégtag szindrómáról", amikor is fájdalomérzet keletkezik az amputált végtagban. Ábrahám Miklós egészen más értelemben használja a "fantom" kifejezést a "Feljegyzések a fantomról" címû írásában. – Rand Miklós megjegyzése].

⁸ Nicolas Abraham-Maria Torok: The Shell and the Kernel, 157-161.

⁹ A "valóság" mint metapszichológiai fogalom, megérdemli a nagy kezdõbetût. Annál is inkább, mivel minden valóság elõfeltétele, és minden valóság belõle ered. A titok, mint metapszichológiai Valóság megfelelõje a külsõ világ valóságának: az egyik tagadása együtt jár a másik visszautasításával.

¹⁰ Denise Braunschweig: "Psychanalyse et Réalité". Revue Française de Psychanalyse, Paris, P.U.F., 1971, nos. 5-6.)

¹¹ "Melanie Klein or Melanie Mell ? The Vicissitudes of a Traumatic Name" (az eredetiben is a "mell" szó szerepel [ A szerk .]

¹² "The Secret of Psychoanalysis: History Reads Theory." Critical Inquiry 13, no. 2 (Winter 1987): 278-86.

¹³ Ábrahám munkáinak elemzéséhez lásd: Nicholas Rand, "Family Romance or Family History? Psychoanalysis and Dramatic Invention in N. Abraham`s The phantom of Hamlet" , Diacritics 18, no. 4 (Winter 1988): 20-30. Török és Rand egy posztumusz kötetet állított össze Ábrahám korai irodalmi esszéibõl: Rythmes: De l`oeuvre, de la traduction, et de la psychanalyse (Paris, Flammarion, 1985). Ebbõl a kötetbõl Rand egy esszét fordított angolra "Psychoanalytic Esthetics: Time, Rhythm, and the Unconscious" (1962) címmel. Diacritics 16, no. 3 (Fall 1986). A teljes kötet angolul a Stanford University Pressnél fog megjelenni.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu