Jegyzetek
 

10. fejezet

217b29 A mondottak után az következik, hogy az idõ  vizsgálatának kezdjünk neki. Legelõbb helyénvaló végigmennünk exoterikus érvek  útján is a rá vonatkozó nehéz-ségeken, tudniillik hogy vajon azon dolgok közül való-e, amelyek vannak, vagy azok közül, amelyek nincsenek,  aztán pedig, hogy mi a természete.
217b32 Nos, hogy egyáltalán nincsen, vagy csak alig-alig van, a következõkbõl hi-hetné valaki. (1) Valami elmúlt belõle és nincsen, valami pedig eljövendõ és még nincsen; az idõ – vegyünk belõle akármennyit, a végtelen is – ezekbõl áll. Lehetet-lennek tûnhet azonban, hogy valaminek, ami olyan dolgokból áll, amelyek nincsenek, része legyen a létben. (2) Ezenfelül szükségszerû, hogy mindennek, ami részekre osztható, ha ugyan van, vagy összes, vagy bizonyos részei legyenek, amikor van. Az idõbõl azonban egyes részek elmúltak, mások eljövendõk, de egyrõl sem mondhatjuk, hogy van, pedig az idõ részekre osztható. A most ugyanis nem része; hiszen a rész méri az egészet, és az egésznek a részekbõl kell állnia – ám úgy véljük, az idõ nem a mostokból áll.  (3) Továbbá, nem könnyû eldönteni, hogy vajon a most, ami – úgy tûnik – elhatárolja a múltat és a jövõt, mindig egy és ugyanaz marad-e, vagy pedig más és más. (3a) Mert ha mindig más és más, és ha az idõben történõ dolgok két különbözõ része semmiképpen sincsen egyszerre (mármint az olyanok, melyeknek egyike nem tartalmazza a másikat, mint ahogy a hosszabb idõ a rövidebbet), továbbá ha az, ami most nincs, de elõzõleg volt, szükségképpen megszûnt valamikor, akkor a mostok sem lesznek egymással egyszerre, és szükségszerû, hogy az elõzõ most mindig megszûnt légyen. Nos, hogy önmagában szûnt meg, lehetetlen, hiszen éppen akkor volt; az pedig, hogy az elõzõ most egy másik mostban szûnt meg, szintén nem lehetséges. Mert úgy kell tekintenünk, hogy lehetetlen, hogy a mostok szomszédosak legyenek egymással, éppúgy, mint pont a ponttal. Ha tehát nem a rákövetkezõben, hanem egy másik mostban szûnt meg, a közbülsõ mostokkal, melyeknek száma végtelen, egyszerre lenne – ez azonban lehetetlen. (3b) Ámde az sem lehetséges, hogy mindig azonos maradjon. Mert ami osztható és határolt, annak nem egyetlen határa van, akár egy, akár több irányban folytonos; a most azonban határ, és vehe-tünk határolt idõt. Továbbá – feltéve, hogy idõben egyszerre, vagyis sem elõbb, sem utóbb lenni annyit tesz, mint egy és ugyanazon mostban lenni –, ha az elõbbi és utóbbi események is ebben a mostban vannak, a tízezer éve történt dolgok egyszerre lennének a maiakkal, egyik semmivel sem elõbb vagy utóbb, mint a másik.
218a30 Az idõ sajátságaival kapcsolatos nehézségek közül elégedjünk meg ezek vizsgálatával.  Hogy mi az idõ és mi a természete, éppúgy nem világos elõdeink nézetei alapján, mint a mi korábbi fejtegetéseinkbõl.  Egyesek ugyanis azt mondják, hogy az idõ a mindenség mozgása, mások pedig, hogy maga az éggömb.  Azonban az égi körforgásnak egy része is valamely idõ, ám nem körforgás; hiszen az, amit veszünk belõle, része a körforgásnak, nem pedig körforgás. Továbbá, ha több világ volna, az idõ egyformán lehetne bármelyikük mozgása, úgyhogy egyszerre több idõ lenne. A mindenség gömbjét pedig azért tartották az idõnek azok, akik ezt állítják, mert minden dolog benne van az idõben is és a mindenség gömbjében is – nézetük együgyûbb annál, semhogy érdemes lenne megvizsgálnunk a belõle adódó lehetet-lenségeket.
218b9 Mivel az idõ leginkább mozgásnak és valamiféle változásnak tûnik, ezt kell megvizsgálnunk. Nos, minden egyes dolog változása és mozgása egyedül magában a változó dologban van, illetve ott, ahol maga a mozgó és változó dolog éppen van; az idõ viszont egyformán mindenütt és mindenben. Továbbá, minden változás lehet gyorsabb vagy lassúbb, az idõ viszont nem; a lassút és a gyorsat ugyanis idõvel hatá-rozzuk meg: gyors az, ami rövid idõ alatt sokat mozog, lassú az, ami hosszú idõ alatt keveset; az idõt viszont nem határozzuk meg idõvel, sem abban a tekintetben, hogy mennyi, sem abban, hogy milyen. Az tehát, hogy az idõ nem mozgás, nyilvánvaló; jelenlegi szempontunkból pedig nem tesz különbséget, hogy mozgást mondunk-e vagy változást.
 

11. fejezet

218b21 Másfelõl viszont változás nélkül sincsen idõ. Amikor ugyanis elménkben nem történik semmilyen változás, vagy nem veszünk róla tudomást, úgy tûnik számunkra, nem telt el idõ – ahogyan azok is így hiszik ébredésükkor, akik Szardínián, mint me-sélik, a hérószok [szentélyében] alszanak.  Mert az ilyenek hozzákapcsolják az elõbbi mostot az utóbbihoz, és a kettõt eggyé teszik, a közbülsõ szakaszt pedig kiveszik közülük, minthogy nem érzékelték. Ahogyan tehát nem volna idõ, ha a most nem volna más és más, hanem egy és ugyanaz, ugyanígy, amikor nem vesszük észre, hogy a most más és más, az sem tûnik idõnek, ami közöttük van. Ha tehát olyankor esik meg velünk, hogy úgy véljük, nem telt el idõ, amikor nem különítünk el semmilyen változást, hanem a lélek egy és osztatlan [állapot]ban látszik maradni, és akkor mondjuk, hogy idõ telt el, amikor változást érzékelünk és különítünk el, nyilvánvaló, hogy mozgás és változás nélkül nincsen idõ.
219a1 Nyilvánvaló tehát, hogy az idõ nem mozgás, ám mozgás nélkül sincsen. Mivel azt kutatjuk, hogy mi az idõ, innen kell kiindulnunk és meg kell ragadnunk, hogy mije a mozgásnak. Egyszerre érzékeljük ugyanis a mozgást és az idõt: mert még ha sötét van is, és semmilyen testi behatás nem ér bennünket, ám lelkünkben van valamilyen mozgás, rögtön úgy tûnik fel számunkra, hogy egyszersmind valamennyi idõ is el-telt.  Másfelõl amikor úgy látszik, hogy valamennyi idõ eltelt, úgy véljük, egyszer-smind valamely mozgás is történt. Így hát az idõ vagy mozgás, vagy a mozgásnak valamije; ám mivel nem mozgás, szükségképpen a mozgásnak valamije.
219a10 Mivel pedig az, ami mozog, valamibõl valami felé mozog, és mivel minden nagyság folytonos, a mozgás a nagyságot követi: ugyanis a nagyság folytonossága miatt a mozgás is folytonos. A mozgás miatt pedig az idõ is az: ugyanis mindig annyi-nak tûnik az eltelt idõ is, amennyi a mozgás.
219a14 Mármost az elõbb és utóbb elsõdlegesen a térbeli hely vonatkozásában van meg: itt az elrendezés értelmében. Mivel pedig a nagyság esetében van elõbb és utóbb, szükségszerû, hogy a mozgásban is legyen, az ottaniak analógiájára. Ámde idõben is van elõbb és utóbb, minthogy közülük az egyik mindig a másikat követi.  Az elõbb és utóbb a mozgásban szubsztrátumát tekintve mozgás;  azonban mivolta más, nem pedig mozgás.
219a22 Ámde az idõrõl is csak annyiban veszünk tudomást, amennyiben a mozgás-ban határokat állapítunk meg, szétválasztva az elõbb és utóbb szerint, és akkor mondjuk, hogy idõ telt el, amikor érzékeljük az elõbbit és utóbbit a mozgásban. A szétválasztást azáltal végezzük, hogy úgy ítéljük: a kettõ más és más, és közöttük is van valami, ami megint csak különbözik tõlük. Ugyanis amikor észrevesszük, hogy a szélsõk különböznek a középsõtõl, és a lélek kettõnek mondja a mostokat – az egyi-ket elõbbinek, a másikat utóbbinak –, akkor mondjuk, hogy idõ telt el, és éppen ezt nevezzük idõnek. Hiszen úgy tûnik, hogy az idõ az, amit a most határol – és ezt nyu-godtan alapul is vehetjük. Tehát amikor a mostot egynek érzékeljük, és nem úgy, hogy vagy elõbbi és utóbbi a mozgásban, vagy – jóllehet azonos – valami elõbbihez, illetve utóbbihoz tartozik, úgy tûnik, egyáltalán nem telt el idõ, minthogy mozgás sem történt. Amikor azonban [érzékeljük] az elõbbit és utóbbit, akkor idõrõl is beszélhe-tünk. Az idõ ugyanis éppen ez: a mozgás száma az elõbb és utóbb szerint.
219b2 Az idõ tehát nem mozgás, hanem az [az aspektus], amennyiben a mozgásnak száma van. Ennek jele az is, hogy a többet és kevesebbet számuk szerint különböz-tetjük meg, a több vagy kevesebb mozgást idejük szerint – az idõ tehát valamilyen szám. Mivel pedig számról kétféle értelemben beszélünk – hiszen azt is számnak mondjuk, ami megszámlálható és amit megszámlálunk, és azt is, amivel számolunk –, nos, az idõ az, amit megszámlálunk, nem pedig az, amivel számolunk. Más az, amivel számolunk és az, amit megszámlálunk.
219b9 És ahogyan a mozgás mindig más és más, az idõ is az. (Ám az egész idõ együtt ugyanaz. A most ugyanis szubsztrátumában ugyanaz; mivolta viszont más és más; és a most választja szét az idõt, amennyiben elõbbi és utóbbi.)
219b12 A most részint ugyanaz, részint nem ugyanaz. Amennyiben másban és más-ban van, különbözõ – és éppen ez a most <mivolta>; szubsztrátumában viszont ugyanaz. A mozgás ugyanis – mint kifejtettük – a nagyságot követi, az idõ pedig, ahogyan most mondjuk, a mozgást. Ugyanígy követi a pontot a helyváltoztató tárgy,  melynek révén a mozgást és benne az elõbbet és az utóbbat tudomásul vesszük. Ez szubsztrátumában ugyanaz (legyen akár pont, akár kõ, akár bármi más efféle), meg-határozásában azonban más és más – azon a módon, ahogyan a szofisták szerint más „a Lükeionban lévõ Koriszkosznak lenni” és „a piactéren lévõ Koriszkosznak lenni”. Mármost ez annyiban különbözik, amennyiben másutt és másutt van; a hely-változtatót pedig úgy követi a most, ahogyan a mozgást az idõ (a helyváltoztató tárgy révén vesszük tudomásul ugyanis az elõbbet és utóbbat a mozgásban, és – ameny-nyiben megszámlálható – az elõbb és utóbb a most). Ezért itt is [úgy van, hogy] a most szubsztrátumában ugyanaz (hiszen ez a mozgásban található elõbb és utóbb), mivolta azonban különbözõ (az elõbb és utóbb ugyanis csak annyiban a most, amennyiben megszámlálható). És a most az, ami leginkább ismeretes. Hiszen a mozgást is a mozgó révén és a helyváltoztatást is a helyváltoztató révén vesszük tudomásul. A helyváltoztató ugyanis ez-a-valami,  a mozgás viszont nem az. A most tehát bizonyos módon mindig ugyanaz, bizonyos módon nem ugyanaz – hiszen a helyváltoztató tárgy is éppen ilyen.
219b33 Nyilvánvaló az is, hogy sem most nem volna, ha nem volna idõ, sem idõ nem volna, ha nem volna most. Mert ahogyan egyszerre van a helyváltoztató és a helyvál-toztatás, úgy egyszerre van a helyváltoztató és a helyváltoztatás száma is. Az idõ ugyanis a helyváltoztatás száma, a most pedig megfelel a helyváltoztatónak és olyan, mint a számoknál az egység.
220a4 Nos, az idõ folytonosságát is a mostnak köszönheti, és felosztva is a most szerint van, ugyanis ebben is a helyváltoztatást és a helyváltoztatót követi. Mert hi-szen a mozgás és helyváltoztatás egyrészt egy a helyváltoztató révén, mert ez egy (nem csupán szubsztrátumában – hiszen ez az egysége akkor is megmaradna, ha megszûnne mozogni –, hanem meghatározása szerint is) . Másrészt viszont a hely-változtató szét is választja az elõbbi és utóbbi mozgást.  A helyváltoztató bizonyos értelemben maga is követi a pontot, hiszen a pont folytonosan összeköti, ugyanakkor szét is választja a hosszúságot: egyik [szakasznak] ugyanis a kezdete, másiknak pedig a vége.
220a12 Ám ha valaki ily módon kettõnek veszi a pontot, szükséges, hogy állónak tekintse, ha ugyanannak a pontnak egyszersmind kezdõ- és végpontnak kell lennie; a most azonban mindig más, mivel a helyváltoztató tárgy mozog.  Ezért az idõ nem olyan módon szám, ahogyan ugyanazé a ponté, amennyiben kezdõ- és végpont, hanem inkább úgy, ahogyan a két végpont száma a vonalnak.  És nem is úgy, mint a részek, egyfelõl a már említett okból (ugyanis a középsõ pontot kettõnek kellene ven-nünk, amibõl nyugvás következnék), másfelõl pedig azért, mert nyilvánvaló, hogy a most egyáltalán nem része az idõnek, sem az osztáspont a mozgásnak, ahogyan a pont sem a vonalnak – a két [felosztással kapott] vonal az, ami a [felosztott] egy vo-nalnak része.
220a21 A most tehát, amennyiben határ, nem idõ, hanem pusztán járulékosan tarto-zik az idõhöz. Amennyiben viszont számlál, annyiban szám.  A határok ugyanis egyedül ahhoz tartoznak, aminek határai, míg ezeknek a lovaknak a száma, a tíz máshoz is tartozhat.
220a24 Nyilvánvaló tehát, hogy az idõ a mozgás száma az elõbb és utóbb szerint, továbbá, hogy folytonos – hiszen az is ilyen, aminek a száma.
 

12. fejezet

220a27 A megszorítás nélküli értelemben vett számok közül legkisebb a kettes szám;  valamely szám bizonyos módon lehet legkisebb, bizonyos módon nem lehet – ahogyan a vonalak esetében sokaságukat tekintve legkisebb a kettõ vagy az egy, nagyságra azonban nincsen legkisebb, hiszen minden vonalat mindig tovább osztha-tunk. Következésképp az idõvel is hasonló a helyzet: szám szerint legkisebb az egy vagy a kettõ, nagyságra azonban nincsen legkisebb.
220a32 Nyilvánvaló az is, hogy az idõt nem mondjuk gyorsnak vagy lassúnak. Sok-nak és kevésnek, hosszúnak és rövidnek viszont igen. Mert amennyiben folytonos: hosszú és rövid, amennyiben pedig szám: sok és kevés. Azonban nem gyors és nem lassú – ugyanis az a szám sem lehet ilyen, amellyel számolunk.
220b5 Továbbá, egyszerre mindenütt ugyanaz az idõ van; azonban elõbb és utóbb nem ugyanaz – ugyanis a változásnál is más az, ami most történik, és más, ami már megtörtént vagy meg fog történni, az idõ pedig nem az a szám, amivel számolunk, hanem az, amit megszámlálunk; ez viszont elõbb és utóbb mindig más, ugyanis a mostok különböznek. (Száz ló és száz ember száma egy és ugyanaz, ám aminek száma, azok különböznek, ahogyan a lovak is az emberektõl.) Továbbá abban az értelemben, ahogyan egy és ugyanazon mozgás újra és újra megtörténhet, egy bizo-nyos idõ is ismétlõdhet – például az év, a tavasz vagy az õsz.
220b14 Nem csak a mozgást mérjük az idõvel, hanem az idõt is a mozgással, mivel ezek meghatározzák egymást; az idõ ugyanis meghatározza a mozgást, lévén a mozgás száma, a mozgás pedig az idõt. Így amikor sok és kevés idõrõl beszélünk, a mozgással mérjük, ahogyan a számot is szoktuk a megszámlálhatóval, például egy lóval a lovak számát. Ugyanis a lovak sokaságát számuk révén állapítjuk meg, és viszont: magát a lovak számát egy ló révén.  Ez így van az idõ és a mozgás eseté-ben is: a mozgást az idõvel mérjük, az idõt pedig a mozgással. És erre jó okunk van: a mozgás ugyanis a nagyságot követi, az idõ pedig a mozgást, mind abban, hogy valamennyi, mind abban, hogy folytonos, mind abban, hogy osztható. A mozgás ugyanis azért bír ezen tulajdonságokkal, mert a nagyság ilyen, az idõ pedig a mozgás miatt. És mind a nagyságot mérjük a mozgással, mind a mozgást a nagysággal – az utat ugyanis hosszúnak mondjuk, ha az utazás hosszú, ahogyan az utazást is, ha az út hosszú; éppígy az idõt is, ha a mozgás ilyen, és a mozgást is, ha az idõ ilyen.
220b32 Az idõ a mozgásnak és a mozgásban-létnek  a mértéke, és úgy méri a moz-gást, hogy egy meghatározott mozgást jelöl ki, amely aztán a mozgás egészét meg-méri (ahogyan a „könyök” is azáltal méri a hosszúságot, hogy egy meghatározott nagyságot jelöl ki, amely aztán az egészet megméri). Továbbá, a mozgás számára idõben lenni  annyit tesz, hogy mind magát a mozgást, mind pedig a mozgás létét  az idõ méri – egyszerre méri ugyanis a mozgást és a mozgás létét, és a mozgás számára idõben lenni éppen azt jelenti, hogy léte méretik. Mivel ez így van, világos, hogy idõben lenni a többi dolog számára is azt jelenti, hogy létüket az idõ méri.
221a9 Idõben lenni ugyanis a következõ kettõ közül az egyik: (1) vagy akkor lenni, amikor az idõ van, (2) vagy pedig olyan, mint ahogyan valamirõl azt mondjuk, hogy számbeli. Ez utóbbi vagy azt jelenti, hogy (2a) a számnak része, tulajdonsága és álta-lában véve a számnak valamije, vagy pedig, hogy (2b) neki van száma. Mivel az idõ szám, (2a) a most, az elõbb és az összes efféle úgy van idõben, ahogyan az egység, a páratlan és páros számbeli (egyik ugyanis a számnak, a másik pedig az idõnek valamije); (2b) a dolgok viszont mint számukban vannak idõben. Ha ez így van, az idõ körülfogja õket, ahogyan <a számbelieket a számuk> és a térbeli helyen lévõket a helyük. Így az is nyilvánvaló, hogy idõben lenni nem (1) „akkor lenni, amikor az idõ van”, ahogyan mozgásban vagy térbeli helyen lenni sem „akkor lenni, amikor a moz-gás vagy a hely van”. Mert ha így értjük azt, hogy valamiben lenni, minden dolog min-denben benne lesz, az égbolt is egy kölesszemben – hiszen amikor a kölesszem van, az égbolt is van. Ám ez esetleges, míg amazok szükségképpen járnak együtt – mind az idõben lévõvel az, hogy legyen valamely idõ, amikor õ is van, mind a mozgásban lévõvel az, hogy legyen mozgás, mikor õ is van.
221a26 Mivel az, ami idõben van, mint számában van az idõben, azt fogjuk találni, hogy van valamely idõ, amely minden idõben lévõnél nagyobb; ezért szükségszerû, hogy az idõ körülfogjon mindent, ami idõben van – mint ahogy ez a többi olyan dolog esetében is így van, ami valamiben van, például a térbeli helyen lévõket is körülfogja a hely.  Tehát valami behatás is éri õket az idõ által – ahogyan mondani is szoktuk, hogy az idõ elemészt, az idõ által minden elöregszik, és az idõ miatt elfeledünk min-dent, ám azt nem, hogy megtanultunk valamit, vagy hogy valami megújult és széppé lett [miatta]. Az idõ ugyanis önmagában véve inkább a pusztulásnak oka – hiszen a mozgás száma, a mozgás viszont megszünteti a fennállót. Következésképp nyilvánva-ló, hogy az örökké létezõk – amennyiben örökké létezõk – nincsenek idõben, ugyanis nem fogja õket körül az idõ, sem pedig létüket nem méri. Ennek bizonyítéka, hogy nem is éri õket semmiféle behatás az idõ részérõl, minthogy nincsenek is idõben.
221b7 Mivel az idõ a mozgás mértéke, a nyugvásnak is a mértéke kell hogy legyen;  ugyanis minden nyugvás idõben van. Hiszen annak, ami idõben van, nem szükséges mozognia, ahogyan annak, ami mozgásban van. Az idõ ugyanis nem mozgás, hanem a mozgás száma, a mozgás számában pedig lehet olyasmi is, ami nyugszik. Mert nem minden dolog nyugszik, ami mozdulatlan, csupán az, ami meg van fosztva a mozgástól, noha természete szerint képes mozogni, mint a korábbiakban kifejtettük.  Számbelinek lenni azt jelenti, hogy a dolognak van valamely száma és létét az a szám méri, amelyben van – tehát ha idõben van, az idõ. Az idõ annyiban fogja mérni a mozgót és a nyugvót, amennyiben az egyik mozgó, a másik pedig nyugvó; ugyanis mozgásukat és nyugvásukat fogja mérni, hogy mennyi. Ezért a mozgó nem megszorí-tás nélküli értelemben lesz az idõ által mérhetõ, amennyiben valamennyi, hanem csak amennyiben mozgása valamennyi. Így semmi, ami sem nem mozog, sem nem nyugszik, nincsen idõben. Idõben lenni ugyanis annyi, mint idõvel mérettetni, az idõ viszont a mozgás és a nyugvás mértéke.
221b23 Ezért nyilvánvaló, hogy azok a dolgok sem lesznek mind idõben, amelyek nincsenek.  Így azok sem, amelyek nem lehetnek másképp, például hogy az átló összemérhetõ legyen az oldallal.  Általában véve ugyanis, ha az idõ önmagában a mozgás mértéke, a többi dolognak pedig járulékosan, világos, hogy mindannak, ami-nek a létét méri, léte a nyugvásban vagy mozgásban lesz. Szükségszerû tehát, hogy mindazon dolgok, amelyek keletkezhetnek és elpusztulhatnak – általánosabban: egy-szer vannak, máskor nincsenek –, idõben legyenek – ugyanis van valamely nagyobb idõ, mely felülmúlja létüket is és azt [az idõt] is, amely létezésüket méri. Azon dolgok közül pedig, amelyek nincsenek, és amelyeket idõ fog körül, némelyik volt (például Homérosz hajdan létezett), némelyik lesz (mint az eljövendõ események valamelyike), aszerint, hogy melyik irányban fogja körül õket az idõ; ha mindkettõben, akkor mind-kettõ.  Amit viszont egyik irányban sem foglal magában az idõ, az nem volt, nincs és nem is lesz. Azon dolgok közül, amelyek nincsenek, ilyen mindaz, aminek ellentéte mindig van [=igaz]: például mindig van, hogy az átló összemérhetetlen, így ez nem lesz idõben. Ennélfogva az sem, hogy [az átló] összemérhetõ: azért nincsen soha, mert ellentmond annak, ami mindig van. Aminek viszont ellentéte nem mindig van, képes lenni vagy nem lenni, és van keletkezése és pusztulása.

13. fejezet

222a10 Mint mondottuk,  a most az idõ folytonosságát biztosító kapocs, ugyanis összekapcsolja az elmúlt és a jövõ idõt, és az idõ határa: egyiknek ugyanis kezdete, másiknak pedig a vége. Ám ez nem nyilvánvaló, ahogyan a pont esetében, amely [egyhelyben] marad. Másrészt a most potenciálisan feloszt[ja az idõt]. Amennyiben ilyen, a most mindig más, amennyiben viszont összeköt, mindig azonos, ahogyan ez a matematikai vonalak esetében is van: ugyanis a pontot nem olyannak gondoljuk el, ami mindig ugyanaz, hiszen ha osztásokat végzünk, más és más; amennyiben viszont egy, mindenütt ugyanaz. Ugyanígy a most is egyrészt az idõ potenciális osztása, másrészt pedig a két [idõ] határa és egysége. Az osztás és az egyesítés ugyanaz és ugyanannak a vonatkozásában van, mivoltuk azonban nem ugyanaz. Nos, a mostot ebben az értelemben is használjuk; egy másik értelemben olyankor mondjuk, amikor ennek és ennek a dolognak az ideje közel van: „most fog érkezni”, mert aznap fog érkezni; „most érkezett”, mert aznap érkezett. Az ilioni események azonban nem most történtek, sem pedig az özönvíz,  mert bár az idõ folytonos irányukban, nincsenek közel.
222a24 A valamikor az elsõ értelemben vett mosthoz képest meghatározott idõ, aho-gyan például „Tróját valamikor elfoglalták”, vagy „valamikor lesz özönvíz” – szüksé-ges ugyanis, hogy ez az idõ a mosthoz viszonyítva határolt legyen. Tehát mostantól egy bizonyos mennyiségû idõ telik majd el addig, illetve telt el [mostanig] az elmúlt [esemény] óta.
222a28 Ha nincsen olyan idõ, ami ne valamikor lenne, minden idõ határolt. Tehát akkor véget is ér majd? Vagy talán mégsem, ha egyszer mindig lesz mozgás? És vajon más és más, vagy pedig többször ugyanaz? – Világos, hogy amilyen a mozgás, olyan az idõ is: ha ugyanis valamikor egy és ugyanazon mozgás játszódik le, az idõ is egy és ugyanaz lesz, ha viszont nem, az idõ sem. A most az idõnek vége és kezdete, ám nem ugyanannak, hanem az elmúlt idõnek vége, az eljövendõnek pedig kezdete; ezért – ahogyan a körben a domborúság és a homorúság bizonyos értelemben ugyanott van meg – az idõ is mindig kezdõ- és végponton van. Ezért úgy látszik, hogy az idõ mindig más; a most ugyanis nem ugyanannak [az idõnek] a kezdete és vége, hiszen ez esetben egyszerre és ugyanabban a vonatkozásban volna igaz az ellentét-pár két tagja. Így az idõ megszûnni sem fog, ugyanis mindig kezdõpontban van.
222b7 Az éppen a jövõ idõnek a jelenlegi oszthatatlan mosthoz közeli része (– „mikor sétálsz?” – „éppen sétálni fogok”, mert közeli az idõ, amikor ez történni fog), vagy pedig az elmúlt idõnek az a része, amely nincsen messze a mosttól (– „mikor sé-tálsz?” – „éppen sétáltam”). Azt azonban, hogy „Ilion éppen elesett”, nem mondjuk, mert túlzottan távol van a mosttól. Az imént a múltnak a jelenlegi mosthoz közeli ré-sze: – „mikor jöttél?” – „az imént”, ha ez az idõ a jelenlegi mosthoz közeli. Régen viszont a távoli volt. Hirtelen az, ami észrevehetetlenül rövid idõ alatt lépett ki korábbi állapotából. Persze minden változás természettõl olyan, ami kimozdítja a dolgot álla-potából.
222b16 Minden dolog az idõben keletkezik és pusztul.  Ezért is mondták egyesek az idõt a legbölcsebbnek, míg a püthagoreus Parón a legtudatlanabbnak, hiszen a fele-dés is idõben történik – õ helyesebben szólt. Világos tehát, hogy az idõ önmagában véve inkább a pusztulásnak oka, mint a keletkezésnek, ahogyan már korábban is mondottuk (ugyanis a változás önmagában véve kimozdítja a dolgokat állapotukból); a keletkezésnek és a létezésnek viszont csak járulékosan. Ezt éppen eléggé mutatja, hogy semmi sem keletkezik anélkül, hogy valamiképpen ne mozgatná valami vagy ne érné valamilyen hatás, pusztulni azonban akkor is pusztul, ha semmi nem mozgatja – leginkább ezt szoktuk az idõ általi pusztulásnak nevezni. Ámbár tulajdonképpen ezt sem az idõ okozza, csupán ez a változás is idõben történik.
222b27 Elmondottuk tehát, hogy az idõ van, hogy mi az, hogy hányféle értelemben mondjuk a mostot, és hogy mi a valamikor, az éppen, a régen és a hirtelen.
 

14. fejezet

222b30 Miután mindezt így határoztuk meg, nyilvánvaló, hogy minden változás és minden mozgó dolog idõben van.  A gyorsabb és lassúbb ugyanis minden változás-ban megvan (ez minden esetben így mutatkozik). Gyorsabb mozgás alatt pedig azt értem, ha [két dolog közül] az egyik ugyanazon távolságon egyforma mozgással mo-zogva elõbb jut el egy meghatározott pontra a változás során (például a helyváltozta-tásnál, ha mindkettõ egy kör kerületén mozog vagy mindkettõ egy egyenesen; és hasonlóképpen a többi mozgás esetében is). Ámde az elõbb idõben van: elõbbrõl és utóbbról ugyanis a mosthoz viszonyított távolság alapján beszélünk, a most viszont a múlt és jövõ határa, tehát – mivel a mostok idõben vannak – az elõbb és utóbb is idõben lesz; mert amiben a most van, abban kell a mosttól való távolságnak is lennie. (Éppen fordítva beszélünk elõbbrõl a múlt és a jövõ esetében: a múltban ugyanis elõbbinek azt mondjuk, ami távolabb van a mosttól, utóbbinak pedig azt, ami köze-lebb; a jövõben elõbbinek a közelebbit, utóbbinak a távolabbit.) Következésképp nyil-vánvaló, hogy – mivel az elõbb idõben van és minden mozgásnak velejárója – minden változás és minden mozgás idõben van.
223a16 Az is méltó a vizsgálatra, hogy miképpen viszonyul az idõ a lélekhez, továbbá hogy miért tûnik úgy, hogy az idõ minden dologban benne van a földön, a tengeren és az égen. Talán azért, mert az idõ a mozgásnak valamilyen tulajdonsága vagy álla-pota, ha egyszer a [mozgás] száma, márpedig ezek a dolgok mind mozgásba hozha-tók (hiszen mindegyikük térbeli helyen van), az idõ és a mozgás pedig mind potenciá-lisan, mind aktuálisan egyszerre van?
223a21 Felvetõdhet a nehézség, hogy vajon akkor is lenne-e idõ, ha nem volna lélek vagy sem. Ha ugyanis lehetetlen, hogy legyen valami, ami a számlálást végzi, az sem lehetséges, hogy valami megszámlálható legyen, úgyhogy világos, hogy nem volna szám sem. A szám ugyanis vagy az, ami meg van számlálva, vagy pedig a megszám-lálható. Ha pedig természettõl fogva semmi más nem képes arra, hogy számláljon, mint a lélek, mégpedig a lélekben lévõ értelem, lehetetlen, hogy legyen idõ, ha nin-csen lélek – legfeljebb az idõ szubsztrátuma, ha egyáltalán lehetséges, hogy legyen mozgás lélek nélkül. Az elõbb és utóbb a mozgásban van – az idõ pedig az elõbb és utóbb, amennyiben ezek megszámlálhatók.
223a29 Felvetõdhet az a nehézség is, hogy milyen mozgásnak száma az idõ. Vagy talán bármilyennek? Mert hiszen a keletkezés, pusztulás, növekedés, minõségi válto-zás és helyváltoztatás egyaránt idõben történik – az idõ tehát minden egyes mozgás-nak száma, amennyiben az mozgás. Ezért az idõ a folytonos mozgás száma minden megszorítás nélkül, nem pedig valamely mozgásé. Ám elõfordulhat, hogy most valami más is végzett mozgást – mindkettejük mozgásának van száma. Akkor hát ez egy másik idõ, és két egyenlõ idõ van egyszerre? Talán mégsem. Mert ami egyenlõ és egyszerre van, az egy és ugyanaz az idõ (fajtájukban azok is azonosak, amelyek nem egyszerre vannak). Mert ha ezek kutyák, azok lovak, de egyaránt heten vannak, szá-muk azonos. Ugyanígy azoknak a mozgásoknak az ideje is azonos, amelyek egyszer-re mennek végbe, bár talán az egyik gyors, a másik nem az, az egyik helyváltoztatás, a másik pedig minõségi változás – idejük azonban azonos, ha egyszer  egyenlõ és szimultán, mármint a minõségi változásé és a helyváltoztatásé. Ezért a mozgások különböznek és külön vannak, az idõ azonban mindenütt ugyanaz, mert az egyenlõ és együtt lévõ dolgoknak a száma is mindenütt egy és ugyanaz.
223b12 Mivel van helyváltoztatás és ezen belül körmozgás, és mivel minden dolgot valamely hasonnemû egységgel számlálunk, a számegységeket az eggyel, lovakat egy lóval, az idõt pedig ugyanezen a módon valamely meghatározott idõvel, továbbá, mint mondottuk, mind az idõt mérjük mozgással, mind pedig a mozgást idõvel (azaz az idõvel meghatározott mozgással mérjük mind a mozgás, mind az idõ mennyiségét) –, ha tehát minden hasonnemû dolog mértéke az elsõ, leginkább az egyenletes kör-mozgás mérték, mert ennek száma az, ami leginkább ismeretes. (Mármost sem a minõségi változás, sem a növekedés, sem a keletkezés nem egyenletesek, viszont a helyváltoztatás lehet egyenletes.) Ezért is tûnik úgy, hogy az idõ az éggömb mozgá-sa, hiszen ezzel mérjük a többi mozgást, és ezzel a mozgással mérjük az idõt is. Ezért van az is, hogy az emberi dolgokat körnek szokták nevezni, és a többi dolgot is, melyeknek természeti mozgása, keletkezése és pusztulása van. Ennek az az oka, hogy mindezen dolgokat az idõ dönti el, és úgy érnek véget és kezdõdnek el, mintha csak valamilyen körforgást követnének. Mert hiszen maga az idõ is egyfajta körnek tûnik; ez pedig azért van így, mert az idõ ennek a fajta helyváltoztató mozgásnak a mértéke, és magát az idõt is ez a fajta mozgás méri. Úgyhogy a keletkezõ dolgokat körnek mondani annyit tesz, mint azt mondani, hogy az idõnek van valamiféle köre. Ez azért van így, mert az idõt körmozgással mérjük. Ugyanis abban a dologban, amit mérünk, semmi mást nem találunk, mint a mértéket, csakhogy az egész a mérték többszöröse.
224a2 Azt is helyesen mondjuk, hogy a juhok és a kutyák száma ugyanaz, ha a kettõ egyenlõ, ám a tízes nem ugyanaz, és a tíz dolog sem ugyanaz – ahogyan egy egyenlõoldalú és egy nem egyenlõoldalú háromszög sem ugyanaz, jóllehet mint alak-zat ugyanaz, hiszen mindkettõ háromszög.  Azzal mondunk ugyanis valamit ugyan-annak, amitõl nem különbözik [a megfelelõ] különbség révén; amitõl viszont különbö-zik, azzal nem. Például egy háromszög <a háromszög> különbsége révén különbözik egy másiktól, így tehát különbözõ háromszögek; az alakzat [különbsége] révén vi-szont nem különbözik tõle, hanem a felosztásnak egy és ugyanazon ágában vannak. Az egyik alakzat ugyanis, ami ilyen és ilyen, kör, a másik viszont, ami ilyen és ilyen, háromszög; ezen belül az egyik, ami ilyen és ilyen, egyenlõoldalú, a másik, ami ilyen és ilyen, nem egyenlõoldalú. Az alakzat tehát ugyanaz, tudniillik háromszög, viszont nem ugyanaz a háromszög. Nos, [így van ez a fenti esetben is:] számuk ugyanaz, hiszen számuk nem különbözik a szám különbsége révén, a tízes azonban nem ugyanaz, ugyanis azok a dolgok, amelyekrõl állítjuk, különböznek: az egyik esetben kutyák, a másik esetben lovak.
224a15 Végére értünk tehát fejtegetéseinknek, melyek az idõre magára és vizsgáló-dásunkhoz tartozó sajátságaira vonatkoznak.

1 Arisztotelész szövegében az „idõ” szó különbözõ használataival kell számolnunk. Az „idõ” szerepelhet mint mennyiség, és úgy is mint „az idõ”, amely minden idõbeli dolgot és eseményt tartalmaz, és amelyet önálló ágensként szoktak emlegetni. Az elsõ használatnak több változatát különíthetjük el aszerint, hogy az idõ egy meghatá-rozott változás mennyiségét jelenti-e, vagy konkrét változásokhoz nem kötõdõ abszt-rakt egységet (pl. egy év), esetleg olyan mennyiséget, amely konkrét változásokhoz nem kötõdik ugyan, azonban meghatározott helyet foglal el az események egymásra-következésében (pl. az 1999-es év). Arisztotelész nem tesz különbséget a különféle használatok között. Annyi azonban világos, hogy az idõ mennyiségként való értelme-zését tartja alapvetõnek, és erre akarja visszavezetni a nyelvhasználatnak a másik alkalmazáshoz kapcsolódó elemeit (220b32 skk.).
2 Az „exoterikus” megjelölés utalhat Arisztotelész saját szélesebb közönségnek szánt írásaira (ilyenek töredékesen fennmaradt dialógusai), vagy pedig más, nem az isko-lához tartozó filozófusok érveire.
3 3 A ta onta, a „létezõk” kifejezés jelentése nem esik pontosan egybe az újkori filozó-fia exisztencia fogalmával. Ráadásul „létezõ” nem csak valamely fennálló objektum lehet, hanem komplex tényállás is, melyet kijelentés formájában írhatunk le. Vö.: 223b23 skk. – itt Arisztotelész egyformán kezeli a „nemlétezõ” ennek megfelelõ két típusát („Homérosz”; „a téglalap átlója összemérhetõ az oldalakkal”). E különbségek miatt a fordításban a görög létige alakjait nem a „létezni”, „létezõ” szavakkal adom vissza, hanem a „lenni”, „azok a dolgok, amelyek vannak” kifejezéssel – ezzel ugyanis egyrészt elkerülhetõ az exisztencia modern fogalmára való (inadekvát) egyértelmûsítés, másrészt a megoldás közelebb áll a görög szóhasználathoz, amely ugyanazzal a szóval jelöli egy objektum és egy tényállás fennállását („valami van”; „valami így és így van”).
4 A mostnak ugyanis nincsen kiterjedése, így az idõ kontinuuma nem rakható össze mostokból.
5 Arisztotelész sem itt, sem késõbb nem adja meg a felvetett apóriák megoldását.
6 Nem világos, hogy pontosan milyen szövegre utal Arisztotelész; elképzelhetõ, hogy a Fizika egész eddigi elemzésére.
7 Az elõbbi nézetet egyes ókori magyarázók Platónnak tulajdonítják, az utóbbit a püthagoreusoknak (lásd: Szimplikiosz: In Physicam. 700, 17 skk.).
8 Arisztotelésznél a „mozgás” (kinészisz) terminusnak megtaláljuk egy tágabb és egy szukebb jelentését: a mozgás jelölheti a helyváltoztatás mellett a minõségi és a mennyiségi változásokat, sõt esetenként a keletkezést és pusztulást is. Szukebb érte-lemben a mozgás a helyváltoztatásra alkalmazható, és a változás (metabolé) fajtájá-nak számít. Az idõteória kifejtésében az elõbbi jelentés releváns, noha a helyváltozta-tás az idõmérés szempontjából kitüntetett (223b12 skk.).
9 Arisztotelész példájáról más forrásból nem tudunk semmit.
10 A kitétel problematikus, hiszen Arisztotelész egyébként a fizikai változáshoz köti az idõt (a mozgást „számláló” lélek az idõnek csupán egyik szükséges feltétele: 223a21 skk.), itt viszont azt állítja, hogy a pszichikus változás elégséges feltétele az idõ észlelésének. A nehézség megoldása talán ott keresendõ, hogy Arisztotelész ebben az összefüggésben nem tesz különbséget fizikai és pszichikus mozgás között.
11 A kiterjedéssel bíró nagyság, a mozgás és az idõ közötti strukturális hasonlóság és függési reláció az arisztotelészi koncepció vázát alkotja. Bizonyos kétértelmûsé-geket azonban itt is találunk. 1. Arisztotelész bizonyos helyeken nem a nagyságot, hanem a térbeli helyet tünteti fel a sorozat elsõ tagjaként – vagy azért, mert tulajdon-képpen négytagú sorozatra gondol, vagy egyszerûen mert ebben az összefüggésben nem tesz különbséget a kettõ között. 2. A tagok között nem teljes a szimmetria: a kiterjedt nagyságnak és a mozgásnak sokkal inkább tulajdonítható bizonyos ontoló-giai függetlenség, mint az idõnek: ez ugyanis csupán aspektusa a mozgásnak.
12 Torstrik kirekeszti a félmondat végén az esztin szót. A szöveg a kirekesztés nélkül a következõképpen értelmezhetõ: Az elõbb és utóbb a mozgásban van és szubsztrá-tumát tekintve mozgás.
13 A szubsztrátum és a mivolt megkülönböztetése több ponton fontos szerepet játszik a kifejtésben. Pontos értelmezése vita tárgya. A mivolt (to einai, to einai autói) szino-nimájaként szövegünkben elõfordul a logosz, a definíció (219b19-20). A kifejezés eszerint egy adott X-et mint X-et meghatározó jegyek kollekciójára utal. A szubsztrá-tum pedig (ho pote on – „az, ami a dolog egyáltalában véve”; a frázist a De generatione et corruptione 319b2 párhuzama alapján értelmezik a „szubsztrátum” megfelelõjeként) az, ami X qua X meghatározásának alapul szolgál. A mivolt különb-sége fogalmi, definícióbeli különbséget jelent, amely nem okvetlenül zárja ki a reális azonosságot.
14 Ezt a mondatot szokás az idõ arisztotelészi meghatározásaként idézni. A definíció szerint az idõ a mozgásban található, mérhetõ mennyiség, amely ontológiailag nem önálló, hanem a mozgás tulajdonsága. Némi magyarázatot igényel, hogy pontosab-ban milyen értelemben mondja Arisztotelész számnak az idõt. Az idõ Platón szerint „az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint tovahaladó képmása” (Tim. 37d), ahol a „szám” az égitestek mozgásainak ismétlõdésére, periodicitására utal. Arisztotelész elemzésében a kozmológiai-asztronómiai vonatkozások háttérbe szo-rulnak, és az idõteória keretévé a mozgás általános elmélete válik: az idõ nem specifikusan az égi mozgásokhoz kötõdik, hanem bármely mozgáshoz (223a29 skk.). A mozgás kontinuumából két most elõbbi és utóbbi gyanánt való megkülönböztetésé-vel metszünk ki egy mérhetõ szakaszt. Ahhoz azonban, hogy az adott mozgás konk-rét mennyiségét, számát megmondhassuk, szükség van az idõ alapegységére, amely viszonyítási alap gyanánt szolgálhat. Ezt az alapegységet Arisztotelész szerint is az égitestek szabályszerû mozgásai jelölik ki (223b12 skk.).
15 Arisztotelész az idõt alapvetõen az egyes mozgások mennyiségeként, megszám-lálható aspektusaként azonosítja, bár tulajdonképpen már a definíció is feltételezi, hogy mûveleteket végzünk az egyes változásokhoz nem kötõdõ, absztrakt idõegysé-gekkel, és az idõ alább valóban szerepel olyan számként, amellyel a mozgást mérjük (220a21skk.; 220b14 skk.).
16 A „szétválasztja” szó (horizei) Torstrik javítása, a kéziratokban „méri” (metrei) áll. Nehézséget jelent annak eldöntése is, hogy egy-egy mozgás teljes idejének egységé-rõl (folytonosságáról) van-e szó, vagy pedig szimultán mozgások idejének azonossá-gáról – a ho d’ hama pasz ho autosz kifejezés ugyanis mindkettõt jelentheti. Alább mindkét téma bõvebb kifejtése megtalálható (220a4 skk.; 222a10 skk.; 220b5 skk.; 223a29 skk.).
17 A nagyság–mozgás–idõ függési relációja maga után vonja a pont, a mozgás osz-táspontja és a most analógiáját. Némi bonyodalmat okoz, hogy a helyváltoztató tárgy a mozgás osztáspontja bizonyos funkcióit átveszi, már-már úgy tûnik, hogy a helyébe lép.
18Arisztotelész terminus technicusa a konkrét és meghatározott dologra (tode ti).
19 Ebben az összefüggésben (arról van szó, hogy mi biztosítja egy adott mozgásnak és a mozgás idejének az egységét) nem csupán az releváns, hogy X tárgy X tárgy, hanem a mozgó tárgy „ezt és ezt a mozgást végzõ X tárgy” gyanánt való azonosítása.
20 Az elõbbi és utóbbi alatt Arisztotelész többnyire két pontot ért a nagyságban, a mozgásban vagy az idõben (vö.: 219a22); itt viszont egyetlen osztáspontról van szó, amely elõbbi és utóbbi részre oszt egy kontinuumot.
21A fizikai/geometriai kiterjedés és az idõ struktúrájában itt bizonyos eltérést fedez fel Arisztotelész: az idõben nem lehetséges aktuális cezúra, amely olyan módon lenne az egyik szakasznak vége, a másiknak pedig a kezdete, mint a nagyságnál – valódi osztáspont létrejöttéhez ugyanis az idõ folytonos múlásának meg kellene szakadnia. Vö.: 222a10 skk.
22 Vagyis egy adott mozgást végpontjainak egymástól való idõbeli távolságával mé-rünk.
23 D. Ross ennél a mondatnál szövegromlást feltételez.
24 Problémát jelent, hogy Arisztotelész az idõt itt és alább is több helyen olyan szám-ként írja le, amellyel „számlálunk” (a mozgást mérjük), fentebb viszont hangsúlyozta, hogy az idõ olyan szám, amelyet számlálunk (219b2 skk.).
25 A görög matematikusok ugyanis a számot „egységek sokasága” gyanánt definiál-ták (vö.: Eukleidész: Elemek. VII. könyv, 2. definíció) – ez viszont nem illik az egyes számra.
26 Arisztotelész itt megkülönbözteti a megszámlálható dolgok konkrét számosságát az absztrakt számtól.
27 Kinészisz és kineiszthai.
28 A kifejezés ugyanúgy kétértelmû, mint az „idõ” szó. Ha idõ alatt idõmennyiséget értünk, „idõben lenni” egyszerûen annyit jelent, hogy egy változás ennyi és ennyi ideig tart, vagy hogy egy dolog ennyi és ennyi ideig áll fenn; ha azonban mindent magában foglaló, egységes idõrõl beszélünk, akkor az „idõben lenni” kifejezés a do-log létmódjára utal (keletkezés, pusztulás és változékonyság). Arisztotelész a követ-kezõkben a második használatot az elsõre vezeti vissza. Az idõben-lét témájához vö.: 222b30 skk.
29 Az einai ebben az összefüggésben másképp értelmezendõ, mint a szubsztrátum–mivolt distinkcióban. A kontextusból úgy tûnik, hogy itt a szó egy mozgás vagy egy dolog fennállásának tartamára utal.
30 A bekezdésben tárgyalt témák másik kidolgozása: 222b16 skk.
31 Ross kirekeszti a kéziratokban ezen a eyen szereplõ „járulékosan” (kata szümbebékosz) kifejezést.
32 Az utalás a Fizika 202a4-5-re vonatkozik.
33 Lásd a 3. jegyzetet.
34 A szükségszerû igazságoknak (amilyen a négyzet átlója és oldalai arányának irracionalitását kimondó tétel) ellentmondó állítások mindig hamisak.
35 Ross itt kirekeszti a kéziratokban szereplõ „mind voltak, mind pedig lesznek” (kai én kai esztai) szavakat.
36 220a4 skk.
37 Torstrik kirekeszti az itt szereplõ „volt” (gegone) szót.
38 Hussey ezt a mondatot kirekeszti.
39 A bekezdésben tárgyalt témák másik kidolgozása: 221a26 skk.
40 Vö.: az „idõben-lét” bõvebb tárgyalásával (220b32 skk.).
41 Lásd a 10. jegyzetet.
42 Ross kirekeszti az itt szereplõ „számuk” (ho arithmosz) kifejezést.
43 Arisztotelész itt az absztrakt számot species gyanánt kezeli, amely alá egyes konkrét csoportokról állítható predikátumok tartoznak. A megszámlált dolgok ettõl megint csak különböznek. Meg kell tehát különböztetnünk a tíz kutyát, a tízet mint e csoportra alkalmazható konkrét predikátumot és a tízet mint absztrakt számot.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta