Michel Delon
A sade-i test

Jegyzetek

A címben foglalt kifejezés Sade, a bebörtönzött, a frusztrációknak és a hízásnak magát átenged? ember testi valójára is vonatkoztatható, vagy azokra a beteg emberi testekre, amelyek m?ködési zavaraikkal az orvoshoz vagy a pszicho­ana­li­ti­kus­hoz fordulnak; de a sade-i test mindenekel?tt regényszer?. Egyfajta retorikai modellnek engedelmeskedik és a szövegszerkezetbe illeszkedik. Történeti szem­pont­ból a klasszikus kor végére tehet?, amelyet a diskurzusok és a viselkedésfor­mák szigorú szabályozása jellemez. A regényben szerepl? test itt a portréra és a funkcionális részletre korlátozódik. Sade abban a korban ír, amikor a retorikai szabályozás követelménye átadja a helyét az eredetiség és a hitelesség követelményének, amikor a verbális visszafogottságot felforgatja a mindent kimondani akarás vágya. Elég, ha felütjük a Szodoma százhúsz napját, hogy megállapítsuk a klasszikus szabályozás és a kimerít? elbeszélésre s radikalitásra törekvés közötti feszültséget. A dráma szerepl?ir?l szóló leírások sorban követik egymást: a liber­ti­nu­sok, a feleségeik, a mesél?k, a fiatal lányok és fiúk, a lóbaszók.**

Minden úrnak kijár a tisztelet: az els? helyen Blangis herceg portréja áll, vagyoni és társadalmi helyzete, jelleme, története, végül a tulajdonképpeni testi megjelenése alapján megrajzolva. A szuperlatívuszok és a mitológiai hasonlatok a Szodoma százhúsz napját a klasszikus regényformához közelítik, de a portré a pontos testméretek megadásának irányába halad tovább, majd pedig a szerepl?k nemiségének klasszikus szemszögb?l elgondolhatatlan részletességgel történ? leírásában kulminál. “Az a hír járta, hogy felépítésének roppant nagysága ölte meg va­la­mennyi n?jét” (I, 24): a megfogalmazás anatómiai valóságot sugall, a nagyvilági híresztelések diszkréciójával. De ezután a herceg termetét pontos számadatok írják le (“öt láb tizenegy hüvelyk”, azaz 1 méter 91 cm), és a visszafogottságot hamarosan felváltja az orvosi rendel?re vagy a nyilvánosházra jellemz? pontosság. Az a mondat, amelyik a testrészeket sorolja fel, végül így fejez?dik be: “nemi szerve, mint egy valóságos öszvéré, sz?rzettel gazdagon övezve, és megáldva azzal a képességgel, hogy spermáját akaratától függ? gyakorisággal bocsássa ki”, valamint “ép­pen nyolc hüvelyk kerület? és tizenkét hüvelyk hosszúságú hímtagjának csaknem folyamatos erekciós képességével”. Elhagytuk a klasszikus absztrakció és illend?ség követelményét anélkül, hogy bármiféle realizmusnak engedelmeskednénk. Blangis nemi szerve a merevedés állapotában 32 cm hosszú, kerülete pedig 21 cm! Ez a test, amely éppoly ideális, mint Nemours hercegé a Cl?ves hercegn?ben, a szociális és szexuális mindenhatóság káprázatát testesíti meg. A Szodo­ma százhúsz napjának nyitányában a fallikus leitmotiv szerepét tölti be.

A másik három libertinus, a püspök, Curval elnök és Durcet bankár portréja úgy jelenik meg, mint a tökéletes libertinus portréjának megannyi variációja, a hím­tag hipertrófiájától annak atrófiájáig; Blangis 8 hüvelyk kerület? és 12 hüvelyk hosszúságú, csaknem folyamatos merevedési képességgel megáldott hímtagjának leírásáról áttérünk a püspökére, akié 5 hüvelyk kerület? és 12 hüvelyk hosszúságú, az elnökének kerülete 7, hossza 8 hüvelyk ritka erekciós képességgel, Durcet-é 2 hüvelyk kerület? és 4 hüvelyk hosszúságú. A szervi adatok a kicsapongás különböz? formáit feltételezik a fizikai er?t?l a képzeletbeli kompenzációkig, az aktív behatolás gyönyörét?l a passzivitás gyönyöréig. Blangistól Durcet-ig a szervi potencia csökkenése egyáltalán nem a szexualitás csökkenését jelenti, hanem inkább a kicsapongás szellemi áttételét, a fiziológiának a képzelet általi meghaladását. A libertinus kvartett a nemiség különböz?ségét reprezentálja, ugyanakkor a hippokratészi orvostudomány négy különböz? alkatát (szangvinikus, epés, melankolikus és flegmatikus), valamint az ancien régime négy társadalmi osztályát (ka­tonai nemesség, f?papság, hivatali nemesség, pénzarisztokrácia) testesíti meg. A regénybeli testet tehát szervi elemek, társadalmi realitások és erotikus álmok alkotják. A libertinus négyes szervezi a szöveget, mivelhogy a négyes szám determinálja a feleségek, az áldozatok, a lóbaszók számát, valamint az elbeszélés id?­tartamát, amely négy hónap, azaz százhúsz nap. Hasonló négyes osztást találunk a Sainte-Marie-des-Bois kolostorban is, ahová Justine szerencsétlenségére betéved: a négy szerzetes a négy vérmérsékletnek felel meg, és a nemi lelemény teljes skáláját reprezentálja.

Nem lehet megítélni a libertinusok portréját anélkül, hogy számításba ne vennénk az áldozatokéit. A Szodoma százhúsz napja négy feleségének leírása rettenetes férjeiké után következik. Hárman közülük kiemelked?en szépek. Sade hangsúlyozza ugyan a köztük lév? különbséget, de szépségük elvontabbnak, általánosabbnak t?nik, mint a libertinusok testének leírása, amely egyénítést, mértéket és számadatokat tartalmaz. Az orgia mestereinek testét leíró metaforák animálisak (“ereje mint a lóé, hímtagja mint egy valóságos öszvéré”), a n?i áldozatok testét felidéz?k pedig vegetálisak (Constance b?re “fehérebb, mint a liliom”, Adéla?de hátsója “rózsa­bimbó”). Julie esete ellenpéldaként szolgál: ugyanolyan szépnek t?nik, mint társn?i, de szája b?zös fogakat rejt, teste mindig piszkos. E két tulajdonság elegend? ahhoz, hogy Julie-t az ideális szépség birodalmából átemelje a létezés valóságába. ? nincs többé a n?i passzivitásra ítélve, amely nem más, mint engedelmesség a morális törvénynek és az esztétikai szabályoknak, hanem csatlakozhat a normától eltávolodó agresszív férfiassághoz és a b?nhöz. A liber­ti­nu­sok­hoz hasonlóan individualitással rendelkezik. Korábban úgy t?nt, hogy nemének sorsát (amelyet Justine, az örök áldozat képvisel) és nevének sorsát (amely név a tulajdonképpeni érzékeny h?sn?nek, Rousseau Julie-jének a neve) követi, de kihasználja személyes kalandját és libertinus státusra tesz szert ugyanúgy, mint az a négy kerít?, akik a Szodoma százhúsz napja mesél?i, vagy mint kés?bb Juliette.

A test ily módon a jellem és a sors jele marad. A libertinusok fiziológiailag meghatározott és intellektuálisan felvállalt testtel rendelkeznek, feleségeik pedig szociálisan oly módon átalakított testtel, hogy megfeleljenek a morális el?írásoknak. Constance “festeni valóan szép, és úgy van megformálva, mintha a Gráciák is örömüket lelték volna benne”, mintha a “Szerelemnek is gondja lett volna rá”. Adela?de is “festenivalóan szép”, “mintha regényh?sn? volna”. A szépség és az erény az irrealitás, a mitológia és a regényesség birodalmába tartozik. Csak a rútság és a b?n tartozik a vágy és az er?szak alkotta valósághoz. A szépség az agresszivitást hívja segítségül, hogy felkeltse a vágyat, amely energiát emészt fel, míg a rútság önmagában is erotikus érdekl?dést kelt. A szépség és a rútság, ha egyfajta vérmérsékleti rendszerbe, illetve morális manicheizmusba illeszkedik, történetet, elbeszélést ígér. A portré feldarabolja a testet, tagokra, szervekre, részletekre osztja. Csak a jellem biztosít számára értelmet és egységet. A Szodoma százhúsz napja bevezet? portréi el?rebocsátják az elbeszélések és orgiák négy havi lefolyását. A cselekmény lehet?vé teszi a testek mechanikájának, dinamikájának és esztétikájának egymást követ? analízisét.

Ahhoz, hogy felidézzük a testek mechanikáját, a sade-i fikciót vissza kell helyezni egy inkább posztkarteziánus, mint karteziánus kontextusba, amikor La Mettrie ember-gépe felváltotta az állat-gépet. A testet ekkor mint egyfajta szervegyüttest képzelik el, amely mechanikus modellre egyszer?síthet?. A test és a lélek, a kiterjedés és a gondolkodás Descartes és Malebranche által kifejtett dualizmusa átadja a helyét La Mettrie materializmusának, akinél a test határozza meg a gondolkodást. A sade-i libertinusok ezt a materializmust vallják, amelyet a fikciók visznek színre. Ebben az elrendezésben a testet szisztematikusan kiállítják, megnevezik, leírják, néha feldarabolják. A Filozófia a budoárban Eugénie-jének a nevelése anatómiai és szótári leckével kezd?dik. A fizikai valóságot elfed? obskurantizmussal szemben Eugénie-t arra buzdítják, hogy vegye szemügyre a saját, illetve Augustin, a fiatal kertész testét. A test ekkor még passzív, csak a szemlélet, a megnevezés, egyfajta gazdasági és szexuális felhasználás tárgya marad. Csak a libertinusok tudata és vágya szervezi a jelenetet.

Ezt a passzivitást Justine történetének több epizódja illusztrálja. Az els? hóhérok egyike, akinek a kezei közé kerül a fiatal lány, a sebész Rodin, aki anatómiai kísérleteket végez. Az erény meghurcoltatásában egy fiatal parasztlányon kísérletezik, a Justine-ben és Az új Justine-ben a saját lányán. A tulajdonképpeni test a n?i test, amelyet a megismerés hideg tekintetének és a szándéka ellenére talán nem is oly fagyos vágy manipulációinak vet alá. Rodin magának követeli a tudományos kísérletezés privilégiumát, hogy igazolja buja gaztetteit egyik szaktársával együtt, aki természetesen csak cinkosa. “Az alhas megnyílik. Rodin közösülés közben kimetszi, kiszakítja, leválasztja és szaktársa szeme el?tt egy tányérra helyezi a méhet, a sz?zhártyát és mind a többit”(II, 566). A Justine ellen felvonuló elnyomó hatalmak sorában az orvosi hatalom ugyanazon a síkon található, mint Bressac márki arisztokratikus hatalma, a sainte-marie-i szerzetesek egyházi hatalma, Saint-Florent vagy Roland gazdasági hatalma stb. Ezen hatalmak mindegyike romlott: az orvos veszélyes kicsapongó, az arisztokrata hitvány homoszexuális, az egyházi emberek korrupt ateisták, a keresked? tolvaj és a bankár pénzhamisító.

A terjedelmes Az új Justine-ben szerepel Bandole-nak, a nemzés és a gyermekgyilkosság megszállottjának az epizódja. ? rendszeresen n?ket er?szakol meg azért, hogy teherbe ejtse ?ket, és miután megszültek, az újszülötteket megfojtja. A meger?szakolás és a szülés céljára kialakított szerkezet hasonlít a m?t?ágyakra és a boncasztalokra. Az anatómiai felszerelés és diskurzus a n?i testet korlátlanul hozzáférhet?vé, felhasználhatóvá, kiaknázhatóvá teszi. A Rodin-epizódban a szüzesség és a defloráció titkának megfigyelésér?l és magyarázatáról van szó; a Bandole-epizódban pedig a terhesség és a szülés titkáról. Azonban ezek a kutatások nem a tudás, hanem a perverz gyönyör forrásai. A karteziánus dualizmust elutasítja a materializmus, viszont egyfajta morális dualizmussal helyettesíti, amely megkülönbözteti egyrészr?l a maszkulin akaratot és vágyat, másrészr?l a vizsgálódásra, a behatolásra, az önmagától való megfosztottságra szánt szervi mechanizmust. A harmadik, Gernante-ról szóló epizódban a vérkeringés és a vér élettani funkciója képezi a kegyetlen kísérletezés tárgyát. Gernande rendszeresen eret vág a feleségén, fiatal szeret?it pollúcióval kimeríti, és megfigyeli a táplálék, a vérképzés és a spermahozam közötti cserehatást a különböz? áldozatoknál. Az utolsó titok a halál, az organikus testnek a szervetlen anyagba való átmenete: Mme de Gernande testét nem boncasztalra helyezik, hanem étkez?asztalra, mint valami puszta állati eredet? húst. Hóhérai már nem törekednek semmiféle tudományos kísérletre.

A testek mechanikája az orgia során is érzékelhet?, amely elrendezi a testeket, és a vágás, illetve a varrás nyugtalanító agyrémeit szorgalmazza. A sade-i képzeletet a határsértés, a rálicitálás mozgatja, amely a Szodoma százhúsz napjában a lemeztelenített testekr?l áttér a behatolást elszenved? testekre, az er?szaknak alávetett testekr?l a megcsonkított testekre. A mozgás mennyiségi természet?, nem érkezik el min?ségi változáshoz. Az újraírásnak abban a folyamatában, amelyben Az erény meghurcoltatását követi a Justine, majd a Justine-t Az új Justine, az epizódok halmozódnak, a szerepl?k száma növekszik, a testek telít?dnek erotikus kapcsolatokkal és mécanóvá, az 1950-es években divatos fémépít? játékká alakulnak át. A szervek és a nyílások végletesen tagoltak és egymásba illeszkednek. Az új Justine-t és a Juliette történetét illusztráló metszetek megpróbálnak valószer?séget kölcsönözni a minden valószín?séget nélkülöz? emberi halmazoknak és azok elrendezésének. Mindegyik jelenet olyan, mint egy variációs szervi kirakójáték, egy emberi testrészekb?l álló intarzia, amely nem elégszik meg a testek egymás mellé rendelésével, hanem valamennyinek az elevenébe vág. A valóságos és a lehetséges közötti határ elutasítása a testi egység elképeszt? újraértelmezéséhez vezet. A test formája szinte tetszés szerint változtatható a különböz? vágások és varrások segítségével.

A varrások vagy buja, vagy kegyetlen célokat szolgálnak. Buját a Szodoma százhúsz napja libertinusa esetében, akinek “egyetlen gyönyöre” az, hogy “vég­bél­nyí­lá­sát összevarratja” vastag, viaszos fonallal. Kegyetlent az olyan n?i áldozatok esetében, akiknek “összevarrják a nemi szervét és a végbélnyílását”, vagy például Eugénie anyja esetében a Filozófia a budoárban végén. A testnyílások elzárásával a libertinus a saját és mások teste fölötti uralmát hangsúlyozza. Mindenhatóságát hirdeti, amelyet semmilyen társadalmi törvény, semmilyen fizikai realitás nem korlátoz. Amikor nérói mintára aljas módon a házasságot gúnyolják ki azzal, hogy felváltva férjül, illetve feleségül veszik valamelyik felszabadított rabszolgájukat, Silling kényurai a társadalmi törvényt csúfolják meg. Amikor a testeket akarják átformálni, fiúkat lányokká átalakítani és fordítva, a fizikai valóság törvényeit lépik át. “Az egyik gonosztev? kiszedi az egyik fiú és lány beleit, és a fiú beleit a lány testébe helyezi, a lány beleit pedig a fiú testébe, majd bevarrja a sebeket” (I, 364). Aztán kicsit odébb a kínszenvedések felsorolásában ez áll: “Miután simára borotválta a hímvessz?t és a heréket, egy vörös vasszerkezettel lyukat vág a fiún, amit a szerkezet rögtön ki is éget” (I, 369). A varrás csak kiegészítése a szörny? vágásoknak. A Szodoma százhúsz napjának negyedik része b?velkedik a felvágott, feldarabolt, csonkolt, darabjaira szedett testek bemutatásában. Amíg Rodin személye a tudományos kíváncsiság perverzióját testesíti meg, addig eme szerváthelyezések a sebészi gyakorlat perverzióját reprezentálják.

A sade-i h?s, akit távolról sem csak a saját impulzusai irányítanak, igyekszik kikerülni a determinizmust, és rákényszeríteni vágyának törvényét a testre, a sajátjára éppúgy, mint a másokéra. Ám a mechanika hamarosan kevésnek bizonyul, és át kell térnie a dinamikára. Ahogyan a leibnizi és newtoni mechanika meghaladja a karteziánus mechanikát, a sade-i test sem csupán a szervek mechanikus játékában, az emberi csapok és csapszájak megfelelésében vagy a testrészek felcserélésében merül ki. A vágy az elektromosság modelljének megfelel?en feszültségre, a gyönyör áramlökésre emlékeztet. Az idegfluidum az elektromos áramnak felel meg, a gyönyör pedig egy aktív és egy passzív, egy kezdeményez? és egy, az aktust elszenved? test közötti potenciálkülönbségb?l ered. Az áldozatok nyomorúsága és fájdalma a libertinus számára “olyan ajzószerré válik, amely er?s hatást gyakorol az idegeire, és amely e heves lökés következtében még bizonyosabban a gyönyör felé kormányozza az üregükben kering? elektromos atomokat”. Sade írásai Galvani kísérletei és Mesmer mágneses kezelései idején születtek. A sade-i képzeletvilágban az állati magnetizmushoz vagy Galvani tudományos hipotéziseihez hasonlóan az emberi test villamosgéppé, villamos kondenzátorrá válik.

A dinamika lehet?vé teszi mozgás és nyugalom egyszer?sített vagy látszólagos szembenállásának meghaladását, amelyben a nyugalom többé nem egyéb, mint a mozgás minimuma. Ebb?l az alapelvb?l kiindulva a szenvedés és a gyönyör, a józanság és az ?rület, az élet és a halál közötti határ is elmosódik. A tudományos gondolkodás kérd?re vonja e kategóriák hagyományos meghatározásait, melyeknek a határait és ingadozásait Sade illusztrálja. Meddig lehet fokozni a gyönyört anélkül, hogy szenvedéssé válna, meddig a szenvedést anélkül, hogy halált okozna? A Justine egyik szerepl?je, a pénzhamisító Roland felakasztatja, majd levágatja magát, hogy megismerje a fojtogatás által el?idézett orgazmust. A gyönyör úgy jelenik meg, mint az eszméletvesztés és a halál közé ékel?d? határeset. Míg Bichat Fiziológiai kutatások az életr?l és a halálról cím? munkájában (1800) meghatározza a köztes állapotokat élet és halál között, addig Sade regényei a végtelenül meghosszabbított, id?ben felfüggesztett szenvedés vagy gyönyör vízióit boncolgatják. Caligula, ahogyan Suetonius meséli, elrendelte a hóhérnak, hogy úgy verje az elítélteket, hogy azok érezzék, amint meghalnak. A Sade által színpadra állított gonosztev?k olyan szerkezeteket agyalnak ki, amelyekkel meghosszabbítják a fájdalmat, megnyújtják az élet és a halál közötti pillanatot. Egy ilyen “fogas acélszerkezet” a Szodoma százhúsz napjában arra szolgál, hogy “lassan és részletekben” f?részelje el az áldozat nyakát (I, 358). Erre az eljárásra javasoltam én az antiguillotine elnevezést, mert a forradalom által bevezetett kivégz?eszköz igyekezett kiiktatni minden fájdalmat, és az életb?l a halálba vezet? utat minél jobban lerövidíteni. A Szodoma százhúsz napjában az elbeszélés el?rehaladtával egyre gyorsabb ütemben t?nnek el az áldozatok, ellenben Az új Justine és a Juliette története egyre inkább részletezi és komplikálja a fikcióban és annak elbeszélésében meghosszabbított szenvedéseket. Justine eszményien ellenáll, sebei behegednek, a halál megkíméli egészen az utolsó csapásig, ám mint a filmeken a színészt, egy sor fiatal lány helyettesíti, akik testükkel felfogják a halálos csapásokat. Justine megtörhetetlen teste a túlélés kihívását állítja szembe hóhérainak kegyetlen invencióival. Az agressziónak és az ellenállásnak, a szenvedésnek és a halálnak az irányítása egyfajta gazdasági rendbe torkollik.

A libertinusok jól tudják, hogy sokat kell enni ahhoz, hogy b?séggel termeljenek spermát, hogy az emberi testnek fogyasztani kell ahhoz, hogy termeljen. Szívesen is veszik ezt a szükségszer?séget, egyensúlyt teremtve az asztal és az ágy gyönyörei között, vegyítve a szexuális birtoklást a ragadozó falánksággal. Lassanként emberi húsra éhes szörnyekké válnak. Nem elég, hogy az áldozat testébe minden oldalról behatolnak, azt szétszedik és feldarabolják, még el is fogyasztják és meg is emésztik. Azonban Sade nem elégszik meg a táplálékot spermává átalakító ciklussal. Gonosztev?i ínyencek és gyakran emberev?k, ugyanakkor mindenféle egyéb emberi eredet? folyadékkal, ürülékkel is táplálkoznak. Az értékek általános megfordítása arra kényszeríti ?ket, hogy a szodómiát a vaginális behatolás fölé helyezzék, a koprofágiát pedig gasztronómiai különlegességnek tekintsék. A táplálék er?t termel? ciklusával Sade excrementum és táplálék azonosításának circulus vitiosusát állítja szembe. A nemzést szolgáló szexualitás által biztosított demográfiai fellendüléssel szembeállítja a destruktív szexualitás pusztításait, amely ahelyett, hogy megújítaná, csökkenti a népességet. A gazdaság már nem irányítja a fejl?dést, még a túlélést sem biztosítja, viszont el?idézi az egyén és a társadalom kimerülését.

Marcel Hénaff A libertinus test felfedezése (1978) cím? tanulmányában azt a kontrollt elemzi, amelyet a Szodoma százhúsz napjában Silling kényurai az áldozatok teste fölött gyakorolnak székelési ritmusuk és székletük természete tekintetében. A libertinusok a foglyaik emésztési és szexuális funkciója feletti uralmat maguknak tarják fenn. “Hatalmas mennyiség? szárnyasmell, különböz? módokon elkészített, kicsontozott vadhús, kevés t?kehús, semmi zsír, kevés kenyér és gyümölcs” biztosítja “a napi kétszeri nagyon finom, nagyon lágy, kit?n? íz? székletet” (I, 180). A dédelgetett, majd er?szakot és behatolást elszenved? test erotikus birtoklását követi bels? funkcióinak birtokba vétele. Bandole terhességre kényszerítette áldozatait, Silling négy libertinusa pedig az emésztés egy bizonyos típusát kényszeríti rá az övéire. “Az áldozat teste – vonja le a következtetést Marcel Hénaff – lényegében csak a libertinus testéhez kapcsolódó rendszer, egy passzív függelék, egy test, amelynek akarata rajta kívül, egy másik testben van.” A libertinusnak már nem is kell táplálkoznia, mások testén él?sködik azzal a céllal, hogy bels? tartalmukat is kiürítse, miel?tt az életükt?l megfosztaná ?ket. Elidegeníti, gyarmatosítja a másik testét és arra kényszeríti, hogy érte dolgozzék. Míg a materializmus minden, a természet szempontjából csak állatnak min?sül? emberi lényt egyesít, addig a libertinus elitizmus visszaállít egyfajta dualizmust a fogyasztó és élvez? testek és rabszolgáik között, akiknek a léte csak a munkára és a szenvedésre korlátozódik. Az utóbbiakat egyfajta termel? gazdálkodásra kényszerítik, hogy az el?bbiek számára a fény?zést, a henyélést és a gyönyört biztosítsák.

Az állati szintre süllyesztett, elgépiesített rabszolgatestek különös gazdasági rendbe illeszkednek: munkaerejüket, vérüket, spermájukat, ürüléküket, nemz?képességüket, s?t még húsukat is uraiknak adják, akik megfordítják ezt a gazdasági rendet: csak azért fogyasztanak, hogy ne termeljenek, csak azért párosodnak, hogy ne nemzzenek, csak azért élnek, hogy megakadályozzanak másokat a túlélésben. A legszebb korban, nemz?képessége teljében lév? test bájai iránt is érzéketlenné váltak, jobban szeretik az öreged?, klimaxos, gyengül? testek felbomló szépségét a sorvadó, önmagát elpusztító társadalom mintájára. A libertinusnak csúfnak kell lennie, hogy vágya még elviselhetetlenebb legyen azok számára, akikre rákényszeríti. Jellemezheti átlagon felüli férfier?, túlhajtott szexualitás, amellyel a megkívánt n?ket és férfiakat gyötri, ugyanakkor gyakran ölti magára a kimerült d?zsöl? arcát, aki a genitális szexualitást rafinált képzeletbeli gyönyörökkel helyettesíti. Minthogy a kicsapongás meghaladja az egyszer? érzéki kielégülést, ezért a fallikus dimenziókat és a birtokolt tárgyak számát tekintve végbemehet a kvantitatív mértéktelenség formájában, de öltheti a kvalitatív mértéktelenség formáját is az alkalmazott er?szakot, a szenvedések kiagyalását tekintve, vagy megjelenhet az értékek teljes megfordításának formájában is. Ekkor a li­ber­ti­nus az, aki újra felfedezi az aszkézist, a mérsékletet. A mértéktelenségben vagy az értékek felforgatásában a teljes szociális gazdaság leépül, kimerül és tönkre­megy.

Most térjünk rá az esztétikára. A testek elrendezése az elbeszélésben, az a színpadias jelleg, amelyet a meseszövés és az illusztráció kölcsönöz neki, kétségkívül a barokk esztétikának felel meg, amelynek mintáját Sade éppen Rómában találhatta meg. Juliette története érinti Olaszországot és Rómát, mint ahogy menekülése során Sade is eljutott a félszigetre, ahol nem mulasztotta el meglátogatni a pápai államot. A szimmetriánál és a klasszikus egyensúlynál jobban kedveli a csavaros mozgást, amely a m?alkotásokat éppúgy megeleveníti, mint a testeket. A római Szent Péter bazilika f?oltárának “csavaros oszlopai” szentségtör? orgia keretéül szolgálnak. A megcsavart test képe, amelyet ugyanez a mozdulat kelt életre, makacsul vissza-visszatér a sade-i fikciókban. Az áldozatok megkorbácsolt, meger?szakolt, megmérgezett teste remeg, görcsbe rándul és eltorzul. A fájdalom és a halál láthatóvá válik az arcukon és a tagjaikon. A korbácsolást dics?ít? beszédében Clairwil, Juliette barátn?je egy képi archaizmust kölcsönöz Brantôme Híres hölgyek életrajzai cím? m?véb?l: egy el?kel? hölgy (valójában maga Medici Katalin) abban lelte örömét, ha megfigyelhette társalkodón?in a korbács okozta “h?köléseket”, “kéjes vonaglásokat” (III, 431). Majd Clairwil egy fiatal n?áldozatát kezdi gyötörni, felizgulva a “szökkenésekt?l és h?kölésekt?l” (III, 434). Kicsit kés?bb a Juliette történetében a szörnyeteg Minski él? bútorokat eszel ki, kiváltképp fiatal lányokból alkotott asztalokat: a lányokon felszolgált meleg fogások “nagyon mulatságos rángatódzást” idéznek el?, “a tenger hullámainak játékához” hasonlót (III, 706). A fájdalmas görcsös rángás elszemélytelenedik, és természeti képpé, puszta esztétikai gyönyörré változik. Az individuális test elmerül a természet nagy mozgásaiban.

Az ostor és a t?z csak egy állomás a többé-kevésbé gyors halálra szánt áldozatok számára. A mérgezés viszont elb?völi Sade-ot, aki felidézi az öreged? XIV. Lajos udvarát izgalomban tartó nagy botrányokat, és aki maga is érdekl?dött a mérgez? anyagok iránt. Jérôme atya, a gaz szerzetes, akivel Justine szerencsétlenségére találkozik, szereti megmérgezni az áldozatait azért, hogy élvezze testük rángásait és vonaglásait (II, 768 és 770). A Juliette történetében Durand asszony hivatásos mérgez?. Meghívja Juliette-et, hogy figyelje meg és hasonlítsa össze a különböz? mérgek által okozott vonaglásokat: “A szerencsétlen el?ször rettenetesen verg?dött, majd végül a legkülönösebb tekerg?dzések és vonaglások közepette a lábunk elé esett, miközben mi mind a négyen b?ségesen ontottuk magunkból a legszemérmetlenebb gyönyör hullámait” (III, 662). A bizarr átmenetet képez a borzalmas és a kívánatos között, és a paradoxon, a borzalomból született szépség, a szenvedéshez kötött élvezet tengelyét képezi. A fiatalsága és szépsége teljében lév? test frissességénél jobban szeretik az öreged? test és a hulla különlegességét. Az ilyen hullabecstelenít? “nem átallja szörny? csókokkal illetni a halál által eltorzított vonásokat, amelyek a hajdani báj helyett csak a fájdalom vonaglásait (...) csak a kétségbeesés görcseit kínálják” (III, 1146). A formát, a szépséget elhagyják az eltorzulás kedvéért, ami mozgás, feszültség és er?szak, ám a halál a kétségbeesést és a fájdalmat egy újabb paradox szépségbe merevíti.

Különösen két kínszenvedés jeleníti meg ezt a plasztikus emóciót. Ezek kivetítik a méreg szervi munkáját, láthatóvá teszik a fájdalom bels? útját. Juliette végül ítélkezik egyik b?ntársn?je fölött, akit “meztelenül egy vasketrecbe dobnak, amely tele van négy napja éhez? békákkal, kígyókkal, siklókkal, viperákkal, veszett kutyákkal és macskákkal”: “El sem tudják képzelni ennek a szerencsétlennek a kiáltásait, a tekerg?dzését, a h?köléseit” (III, 1150). Az állatok felhalmozása önmagában is eleget mond arról az agyrémr?l, amely az emberi testet szembeállítja az agresszív természet túlburjánzásával. Az áldozat vonaglásai mintha csak fokoznák a csúszómászók hemzsegését, a dühös állatok izgalmát. Maga a pápa a földön valaha alkalmazott kínzások történetében egy indián kínzási módot ír le Juliette-nek: “Az irokézek áldozataik idegeinek a végét pálcákhoz kötözik, majd ezeket a pálcákat forgatva az idegek fölött mintha kötélzet m?ködne; a testek kificamodnak és oly különös módon hajlanak meg, hogy annak tanulmányozása nagyon ingerl? lehet...” (III, 895). A bizarr újra közbelép, hogy a szenvedés borzalmát az élvezet ingerévé változtassa. Az indián találmány, amely a testet puszta marionetté, a fájdalmat pedig groteszk látványossággá változtatja, lehet?vé teszi azt, hogy uralkodjanak a test torzulásai fölött, mint valami rémálomban vagy szörny? vízióban.

Ha a test erotikus ingerlésének lényege összerándulásában rejlik, akkor a libertinust is ugyanaz a mozgás jellemzi, mint áldozatát. Az egyedüli különbség köztük az, hogy a libertinus kezdeményez?je, míg az áldozat puszta elszenved?je az er?szaknak. A perverz hullagyalázót ugyanaz a görcsös vonaglás keríti hatalmába, mint azok “a méreg el?idézte görcsös rángások”, amelyeket áldozatának arcán szemlél. “A gyönyör elmondhatatlan rázkódásai fogják el ekkor” és “összeránduló izmai” jól érzékeltetik “lángra gyúlt lelkének állapotát” (III, 1129). A hóhér, miközben áldozatának minden bels? tartalmát kiüríti, meg?rzi akaratát és gonosztettének tudatát. De arcának “összeránduló izmai” leképezni látszanak “a méreg el?idézte görcsös rángásokat”, az orgazmus és a halál tehát ikertestvérek. Durand asszony “rohama” hasonlóan tükrözi m?gonddal megmérgezett áldozatainak haláltusáját. “Ekkor Durand asszony szörny? kiáltásokat hallatott, tagjai kicsavarodtak, borzalmas idegroham vett er?t rajta” (III, 660). A sade-i esztétika, amint már sejthettük is, az erotikában oldódik fel. A test szépsége nem egyéb, mint az érzéki izgatás és a szexuális élvezet lehet?sége, azaz arra való képessége, hogy részt vegyen egy oly módon felfogott természet f? mozgásaiban, amely csupán folyamatos akció és reakció, alkotás és rombolás. A tudat rögzíti a határokat, az átmeneti pillanatokat, míg maga is foglyává nem válik az ?t tagadó mozgásoknak. Ezért az írásra marad az a feladat, hogy érzékelhet?vé tegye a test rángásait és nyugtalanító villódzásait.

Jegyzetek