A filozófusok – az ismerõs panasz szerint – a Holdon élnek,
de még arról sincs sok fo-galmuk. Saját világértelmezésük
fedezékében spekulálnak, a természettudományt
egyáltalán nem értik, még kevésbé
a géntechnikát. Egymás közt többnyire békésen
megvannak. Valójában az ide-oda utazgató minds-and-more-kongresszusfilozófusok
köre a kedvükre való, ahol az önbizalom kandallója
mellett melegedhetnek.
Miközben a posztmetafizikai hangoltságú filozófia
már nem vállalkozik átfogó világértelmezésre,
a természettudomány derûsen fabrikálja a maga
biokozmikus emberké-pét, a publikum pedig szolgai lelkülettel
dicsõíti biológiai evolúciónak nevezett
világkép-pótlékát. A gyülekezet
térdet hajt az asztrofizikai liturgia hangjaira, és áldásra
szomjasan fogadja a majomkutatás eredményeit.
A helyzet azonban megváltozhat. A Karlsruhéban tanító
filozófus, Peter Sloterdijk elõadásai, melyeket nemrég
tartott a bajorországi Elmau-kastélyban, nagy feltunést
keltet-tek.1 Komolyan felbolydult a filozófustársaság,
persze csak az arcok elé tartott, feltartott mutatóujjak
mögött. Az esedékes vitára mindeddig nem került
sor, leszámítva a Frankfur-ter Rundschauban megjelenõ
cikkeket és a Süddeutsche Zeitung riadót fújó
beszámolóját. Legutóbb Enno Rudolph heidelbergi
bölcsész igyekezett kibontani szegény Platónt
Sloterdijk baráti ölelésébõl, igaz, hogy
ezzel a kérdés lényegét még korántsem
érintette (Frankfurter Rundschau, 1999. augusztus 20.).2 De az akadémikus
filozófustársadalom többi részének még
ennyi se jutott eszébe. Sloterdijk végül is Siegfried
Unseld legköze-lebbi tanácsadói közé tartozik,
akinek kiadója, a Suhrkamp Verlag, nem akármilyen meg-jelenési
lehetõséget biztosít a mindenkori könyvszerzõknek.
Sloterdijk egy nagy gongütéssel véget szeretne vetni
a filozófia és a természettu-dományok civakodásának,
kibékítve egymással tudást és szellemet.
Egy valódi filozófu-sokból és a témában
jártas géntechnikusokból álló demokráciamentes
munkaközösség le-beg a szemei elõtt, amely többé
már nem vacakol morális kérdésekkel, hanem
gyakorlati lépéseket tesz. Az elitcsapat feladata a fajtörténet
genetikai revíziójának megindítása lenne
a kiválasztás és nemesítés módszereivel.
Ezzel csakhamar valósággá válhat Nietzsche
leg-szebb álma: Zarathustra látomása az embert felülmúló
emberrõl.
Sloterdijk lehangoló diagnózist állít fel,
így érvel a géntechnikai szelekció mellett.
A kiteljesedõ modernségben – szerinte – fokozódik
a civilizáció barbárságra való hajlama:
„A gátlásait levetkõzõ ember hétköznapi
bestializálódása a szórakoztató médiában
nõttön nõ. (...) Az újkori humanizmus korszaka
lejárt, nem tartható tovább az az illúzió,
hogy a politikai-gazdasági alapstruktúrák a literátus
társadalom békés modellje szerint szervezhetõk
meg.” Az ember „megszelídítése” kudarcot vallott,
„a humanitás jövõje” a régi „humanizáló
médiumok” gondatlan kezeiben van. Ha a humanitás görbebotja
már csak a felvilágosodás babamúzeumába
való, felmerül a kérdés, miként lehetünk
„úrrá az idõszerû elvadulási tendencián”.
„Mi szelídítheti meg hát az embert, ha a humanizmus,
az emberszelídítés iskolája csõdöt
mondott”, s ha az „önmagunk megszelídítésére
tett erõfeszítések lényegében a létezõk
feletti hatalom megkaparintásához vezettek”?
A humanizmus – mondja Sloterdijk – éppen annak a hatalmi problémának
volt a része, aminek megoldásaként a mai napig be
akarja állítani magát. A humanizmus lekciói
nemcsak képezik az embert, de idomítják is, mégpedig
végsõ soron törpeformátumúvá. „Az
ember domesztikációja az a nagy tabugondolat, amely elõtt
a humanizmus az ókortól napjainkig mindig is lesütötte
a szemét.” A civilizáció „kisállattenyészete”
– idézi Sloterdijk a szociáldarwinista Nietzschét
– ártalmatlan embereket hoz világra, csúszómá-szókat,
szánalmasakat és megvetendõket, egy nappali és
egy éjszakai vágyacskával a szí-vükben.
„Etika és genetika leleményes összekapcsolásával”
elértük, hogy az ember „kisszerûvé korcsosuljon”.
E jámbor és mégis elvadult emberben a faj „háziállatosítása”
elérte planetáris léptékû csõdjét.
„Mi szelídítheti meg hát az embert?” Egy szempillantásnyi
idõre Sloterdijk meg-próbál belekapaszkodni háziistenébe,
Martin Heideggerbe, de keserûen csalódnia kell. A csodált
Heidegger – miként panaszolja – „az 1945 utáni (!) példátlanul
kiábrándult évek-ben” behúzódott vackába,
és „a Lét ájtatos csõszévé” introvertálódott.
Ami akkor anakro-nisztikus, bár érthetõ volt, ma már
veszélyes. Az idõ nem pásztorjátékra
szólít, hanem döntésekre. Az idõ sürget.
Az erõszak fokozódik. „Elég, ha tisztázzuk:
az emberiség elõtt álló hosszú periódus
fajpolitikai döntések idõszaka lesz.” Sloterdijk azonban
már megpil-lantott egy „tisztást”, rajta a géntechnikát
módszereivel, a kiválasztással és a nemesítéssel.
„A tisztás egyszersmind csatatér is, a szelekciós
döntés színtere.” Vajon nem szimatolta meg már
Nietzsche is a küzdelmet a „kiszerûvé és nagyszerûvé
nemesítõk (...), humanisták és szuperhumanisták,
emberbarátok és emberfölötti-emberbarátok”
között?
Na ez már tiszta sor. Mivel egyaránt megengedhetetlen,
hogy az ember még jám-borabbá vagy még barbárabbá
váljék, a felvilágosodás lekcióját
fel kell váltania a géntechnika sze-lekciójának.
S hogy ezt az életbevágó kérdést ne
a véletlenre, de ne is gyarló géntechnikusok kezére
bízzuk, Sloterdijk egy „antropotechnikai kódex” létrehozását
java-solja. Az „explicit jellegtervezésben” csakis a szellemi elit
illetékes, a társadalom úgyne-vezett „kulturális
fõfrakciói”. Azt azonban sûrû homály fedi,
hogyan is kellene az új em-bert felülmúló embernek
kinéznie. Elsõ intézkedésként Sloterdijk
a „sorsszerû születésrõl” az „opcionális
születésre” és a „prenatális szelekcióra”
való áttérést mérlegeli.
Az emberi „lényeg” genetikai finomhangolására
a régi vágású filozófusok a legal-kalmasabbak.
„Az antropotechnikai hatalommal való élés etikai kérdéseiben”
és a szuperhumán tulajdonságtervezésben az
õ szavuk lesz mérvadó. Ezek a „bölcsek” – akik
nyilvánvalóan immunisak a humanista jámborság
szellemi vírusával szemben – nemcsak „õsképszerû”
szelekciós kritériumok birtokában vannak, de közvetlenül
hozzáférnek az emberi „lényeg” igazságához
is. Bennük él legelevenebben „az emlék, milyen is a
legjobb minõségek mennyei arculata”. Ami kimarad, azt majd
kitenyésztik a gondolkodók.
Hogy netán lehetnek erkölcsi aggályaink is? Épp
ellenkezõleg. A szellemi elitnek semmiképpen sem szabad kezeit
mosva lemondania a „szelektor” szerepérõl. „Minthogy a puszta
vonakodás és demisszió sorsát általában
saját sterilitása pecsételi meg, a jövõben
azon múlik minden, hogy lesz-e, aki ebben a játékban
(!) aktív szerepet vállal.” Sloterdijk mellékesen
Platón egyik dialógusát, Az államférfit
is emlékezetünkbe idézi. A filozófus szavait
– látszólag kommentár nélkül – a jövõre
értelmezi, s így Platón tényleg a géntech-nika
biopolitikává avatásának modelljével
szolgál neki. Talán nem a platóni zoon volt az, amely
az egyenlõsítõ demokráciát mint tévedést
szerencsésen maga mögött hagyta? És nem beszélt-e
már Platón is „a reprodukció nemesítõ
szándékkal történõ szabályozásá-ról”?
A géntechnika neonnapsugarában a Platón-féle
elituralom hirtelen csábító fényben csillan
meg. A jövõbõl integet felénk. „Az államférfinak
– mondja Sloterdijk – ki kell fésülnie az alkalmatlan természetûeket,
mielõtt nekilátna, hogy az alkalmasakkal megszõje
az állam szövetét”. Késõbb „a megfontoltak
(...) beléphetnek a kultúrába”, miközben „az
emberpásztorokat védenceiktõl oly alaposan elválasztják”,
hogy „lehetetlenség válogatni az útirányok
között”. „Csak egyetlen, belátáson alapuló
útirány létezik.”
A Frankfurter Rundschauban megjelent replikájában Sloterdijk
kifogásolja kritikusai „rémromantikáját”, saját
esetébõl pedig megalkotja a „mit sem sejtõ” tárcaíró
ká-zusát. Kijelenti, hogy õ csak Heideggert parafrazálta.
Ez így is van, de csak ami a lényeg-telen részt illeti,
egészében véve ugyanis nincs így. Sloterdijknek
már 1991-ben voltak nemesítéssel kapcsolatos fantáziái,
már akkor eljátszott a gondolattal: az ártalmatlan
„régi emberrel” a szelekció segítségével
lehetne végezni. Jelentések a jövõ helyzetérõl
címû könyvében éppenséggel „az óeurópai
világnézeti örökség” félretételét
javasolja.3 Ezen örökség nyomasztó súlyától
megszabadulva Sloterdijk a „biologizmusért” lelkesedik, „melynek
célja nem neurobiológiai apartheid vagy intelligens mutánsok
osztályuralma a régi ember mai típusa felett, hanem
a teljes intelligens emberiség létrejötte”. Egy mondat-tal
tovább olvasva elillan minden kételyünk e tételek
obszcenitását illetõen – itt a Sloterdijk lelke mélyén
élõ („nagyszerûvé”) nemesítõ kap
szót: „El lehetünk készülve a legrosszabbra. De
semmi sem lehet rosszabb annál, ami akkor történik,
ha meghiúsul az intelligens, nemeslelkû emberek szelekciója.”
Igaza van, a lehetõ legrosszabb ütött be. Sloterdijk
botrányos hangja azonban nem pusztán egy filozófus
világnézeti tévelygésébõl fakad,
aki belesüppedt Nietzsche és Heidegger lábnyomaiba,
s közben elhiszi magáról, hogy a karlsruhei városligetben
meg-áshatja a modernség sírját. Sloterdijk
szelekciós fantáziái mögött hátborzongató
realizmus húzódik meg, amely a génkutatás diabolikus
potenciálját józanul mérlegeli. Egyszerûen
tudja, hogy Pandóra szelencéje kinyílt, s hogy az
ember géntechnikai alapú tenyésztése immár
nem csupán science fiction.
Egyes génkutatók már közvetlenül a DNA-struktúra
felfedezése után szabadon engedték (hatalmi) fantáziájukat,
s a biopolitikai jövõ egét édes ígéretekkel
festették kékre. Ismeretes, hogy 1962-ben Julian Huxley adott
hangot aggodalmának a faj emberi tökélet-lensége
miatt, azt javasolva, hogy „javítsák fel a világ népességének
intellektuális minõsé-gét” eugenetikus kiválasztással.
A Nobel-díjas molekuláris biológus Joshua Lederberg
azon örvendezett egy elhíresült CIBA-kongresszuson, hogy
„most már képesek vagyunk definiálni az embert”, „az
emberi agy nagyságát pedig prenatális beavatkozással
befolyá-solni”. Francis Crick álma az ûrutazásokra
alkalmas, sugárzásálló és igénytelen
homunku-lusz volt, „egy regresszív mutáns kapaszkodásra
alkalmas lábakkal és majomszerû meden-cével”.
Eltörli-e a géntechnika tudásunkat a jóról és a rosszról?
A géntechnológia az elsõ perctõl kezdve
elárasztott minket saját emberképeivel, sötét
jö-võt jósolva, miközben fût-fát ígért.
A tudósok géntechnikai szondája eltakarította
az útból az utolsó metafizikai maradékokat
is, az ember idõtlen és változtathatatlan lényegébe
ve-tett hitünket helyrehozhatatlanul megfosztotta varázsától.
Az abszolút szabadság terméke mégis a megnevezhetetlen
iszonyat lett. A géntechnikai transzparencia csak újabb homályt
szül, mozgósítva a felvilágosodás dialektikáját,
amely mintha egy mély, internalizált zónát
érintene bennünk: az emberek erkölcsi viszonyulását
egymáshoz, az alapvetõ szimmetriát a szabadok és
egyenlõk között. A géntechnika elõhívta
archaikus félelmet Ronald Dworkin amerikai jogfilozófus abból
a lelkünk mélyén ülõ rettegésbõl
magyarázza, hogy elveszíthetjük felelõsségérzetünket,
azaz tudásunkat a jóról és a rosszról
– mintha a génkutatás a lét látens mivoltának
titkát, az élet definiálásának õsi
tilalmát sértette volna meg.
Sloterdijk, kihasználva az alkalmas órát, a félelmet
elõidézõ természettudósoknak békeajánlatot
terjeszt elõ. Prókátor-segédként lép
fel, s a természettudományos kutatás számára
magasabb metafizikai kenetet helyez kilátásba, midõn
a géntechnikai tudás szájá-ba filozófiai
lelket lehel. Egyúttal persze a filozófia fejére illeszti
a tudományok királyá-nak járó koronát.
Íme, ez volna a megváltás minden kritikától,
a fausti tudomány gyanú-sítgatásának
vége, örök béke tudás és szellem,
filozófia és technika között! „Léttörténeti”
szempontból ugyanis a génkutatás tiszta szerencse.
A humanizmus állítólagos megfeneklé-se után
kezünkbe adja azt az eszközt, amellyel a helyét és
kapcsolatait vesztett embert visszaplántálhatjuk eredeti
„lényegébe”. Sõt, ami még ennél is több:
az antropotechnikában benne rejlik az a valóságmozzanat,
amelyet a Lét eddig elhanyagolt. A tudomány tisztásán,
az elitek által irányított nemesítési
processzus során az excentrikus földlakó visszahelyezõdik
(mutálódik) egykori, a modernség által elsikkasztott
„lényegébe”.
Hogy e tenyésztési „humanizmus” milyen alapba ágyazódik,
azt Sloterdijk mo-numentális, három kötetre rúgó
Sphären-vállalkozása mutatja meg nekünk.4 Ebben
már-már totalitárius igénnyel épít
arra az ötletre, hogy posztnatális viszonyaink közé
vissza kell helyezni a prenatális szimbiózist: az eredeti
elrejtettséget, a „buborékban” létezést, „a
méhbeli klauzúrát”.
Innen ered Sloterdijk dühe a monoteizmussal szemben, amely az
embert szerinte fatális üdvtörténeti reményekkel
mételyezi meg. De már nem sokáig. Mihelyst kitöröljük
az emlékezetünkbõl, hogy Isten képére
és hasonlatosságára teremtettünk, a jogtalanság
nem lesz többé skandalum – éppúgy nem, ahogy
egy biopolitikailag lenyugtatott osztály-társadalom sem,
amelyben az ember önmaga jobbágyaként személyes
humánerõforrását bocsátja áruba.
Miközben a szociális problémák nyomása
erõsödik, az igazságos rend utópiáit felváltják
a biopolitikai kiválasztódás fantáziái.
Ezek a fantáziák a természettudományos kutatás
logikájához, a mesterséges környezethez és
a modernizáció alternatíva nélküli fo-lyamatához
való alkalmazkodást hirdetik – Sloterdijk elõadásában
pedig még mindennek a géntechnikai felgyorsítását
is. Ha a régi „lényeg” nem követi kello sebeséggel
az idõ szavát, és elhajlással reagál,
vissza kell téríteni saját „lényegéhez”.
Ha a realitáson már nem változtathatunk, változtassunk
legalább világképeinken. A jelszó: nem szabadság
és nem felelõsség, hanem erkölcsileg kimagozott
konformizmus. Bizarr dolog, hogy ez a biopolitika egy Nietzschével
génmanipulált Heidegger oldalvizén operál.
És éppen Heideggerén, aki borzadva fordult volna el
a Zarathustra-projekt eugenetikus õrületében – az általános
támadástól a „régi ember” kimondhatatlan élete
felé.
Magyar István fordítása
* © Thomas Assheuer: Das Zarathustra-Projekt. Die Zeit, 1999/36.
(szeptember 2.)
Az utóbbi néhány évben számos filozófiai
szöveg tematizálta a géntechnológia fejlõdésének
jelentõségét és azt a „veszélyt”, amit
e fejlõdés generál. Az elsõsorban amerikai
és német filozófusok által folytatott diskurzus
Thomas Assheuer itt közölt cikkével és Peter Sloterdijk
válaszírásával jelentõsen kiszélesedett:
olyan nyilvános vitává alakult, amely Németországban
ma is tart. E vita legfõbb fóruma a Die Zeit Bildung
& Wissen címû melléklete, ahol nemrég megjelent
Sloterdijk Regeln für den Menschenpark címû provokatív,
terjedelmes tanulmánya is, valamint Manfred Frank, Ernst Tugendhat
és mások reflexiói mellett az angolszász irodalom
több reprezentáns írásának a fordítása.
A Vulgo Kelepce-rovatában azzal a szándékkal jelentetjük
meg magyarul is Assheuer vitaindító írását,
hogy ösztönözzük a géntechnológia vívmányairól
és lehetõségeirõl szóló hazai
diskurzust; örömmel veszünk tehát minden hozzászólást.
Fontosnak tartjuk azt is, hogy a vitában explicitté váló
filozófiai frontvonalak kialakításának stratégiáiról
szintén szó essék: ennek elsõ kísérlete
Peter Sloterdijk írása. A két cikkhez csatolt szerkesztõi
jegyzetek a magyar megjelenéshez készültek (– a szerk.).
1 A következõ számunkban közöljük
az inkriminált elõadások teljes szövegét.
2 A hivatkozott cikkek mindegyike olvasható az interneten.
Ezekre és még számos, a témában született
német nyelvû írásra vonatkozó linket
tartalmaz a következõ hely:
www.archiv.zeit.de/daten/pages/199938.genetik_.html.
3 Peter Sloterdijk: Berichten zur Lage der Zukunft. Suhrkamp,
Frankfurt am Main, 1991.
4 Peter Sloterdijk: Sphären. I-III. Suhrkamp, Frankfurt
am Main, 1998.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu
http://www.c3.hu/scripta