Jegyzetek

Elõadásom egy filozófiatörténész elõadása, ki szokás szerint közelebb áll a klasszikusokhoz, mint a kortársakhoz, ám egyúttal olyasvalakié, aki a tudományok történetét csak úgy képes oktatni, ha azt folytonosan beleérti magába a filozófiába. Mások megfele-lõ kompetenciával tárgyalják mindazt, amit Georges Canguilhem a biológiai és orvosi episztemológia területén hozott, az én célom azonban más: valójában arról szeretnék be-szélni, amit maga Canguilhem, egyfajta ironikus távolságtartással, idõnként saját filozófiá-jának nevezett – s ez lehetõvé teszi, hogy elõcsalogassam szavai és tanítása visszhangját, mikor írásait idézem.
A reflex fogalmának kialakulása címû munka bevezetõjében Georges Canguilhem kijelenti, hogy mûvének célja „alávetni a történelmet a módszertan kritikai kérdésének”.1 A vállalkozás kritikai jellegét érintõ utalásnak meg kell elõznie azt a félreértést, melynek kialakulásához a módszertan említett fogalma szolgáltathat ürügyet: ha módszertanon re-ceptek olyan katalógusát értjük, mely arra szolgál, hogy az elért eredmények, illetve az ér-vényes tudás feltételeinek elõzetes reprezentációja megfeleljenek egymásnak, akkor hiába keresünk ilyen dolgot a mûben. A módszertan kritikai fogalmát – egy olyan megközelítés szerint, melynek helytállóságát Michel Foucault Canguilhem mûveinek vonatkozásában már kimutatta2 – sokkal inkább a kanti értelemben kell vennünk, amennyiben magának a tudás projektumának az értelme az, amely kérdés tárgyát képezi, e projektum kettõs, disz-ciplináris és architektonikus jellegében.
Ennek alapján kijelenthetõ, hogy Georges Canguilhemnél a tudománytörténet mindig implikálja a filozófiának, a filozófia státuszának és feladatainak valamilyen eszméjét, és éppenséggel, egy megkettõzõdés révén – melyet igyekszünk bemutatni – magát a filozófiát mint eszmét, azaz mint egy feltételezett, ám ismeretlen totalitás reprezentációját.
Kétségtelen, hogy a publikált mûvek elég szûkszavúan tudósítanak errõl a feltételezésrõl, mely azonban az életmûvet teljes egészében átjárja s biztosítja koherenciáját. Még ha csak utalások révén is, Canguilhem oktatói tevékenysége alkalmanként sokkal pontosabb volt ebben a tekintetben. Errõl tanúskodik, dokumentumként elfogadva, az elõ-adások és kurzusok azon együttese, mely számomra összekapcsolódik azzal a pillanattal, mikor vele és beszédével találkoztam: az iskolatelevízió számára rögzített beszélgetések 1964-bõl és ’65-bõl3; az 1964-es elõadások az Ulm utcai E.N.S-ben (melyeket titokban látogattam) A tudománytörténet funkciója és tárgya címmel; a Sorbonne 1962/63-as egyetemi kurzusa A norma és a normális témájáról, melynek csak egy része kerül be az Újabb megfontolások a normális és a patologikus tárgykörében címû szövegbe, amely majd a Tanulmány a normális és patologikus kapcsán felmerülõ némely problémáról újrakiadását kíséri 1966-ban. Akkor, amikor ez az egyedülálló orvosi doktori disszertáció 1943-ban megjelenik, Georges Canguilhem a strasbourgi egyetem bölcsészettudományi karán, majd Clermont-Ferrand-ban tartja meg elsõ kurzusát A normák és a normális téma-körében, mely azonban túllépi a disszertáció fogalmi elemzéseinek kereteit, s úgy tûnik, hogy éppen e túllépés teszi lehetõvé bizonyos filozófiai elõfeltevések behatóbb vizsgálatát – legalábbis ez volt a benyomásom a kurzus teljesen megírt szövegének tanulmányozása-kor, melynek kéziratát Georges Canguilhem volt szíves rendelkezésemre bocsátani.
 

Normák által szabályozott történelem – Honnan valók a normák?

A tudománytörténet Georges Canguilhem számára – ugyanúgy, mint Gaston Bachelard-nál – egy normatív történelem, egy kritikai vállalkozás, mely kifejezetten az értékítéletek megfogalmazásának szándékával lép fel. Ennek kifejezetten filozófiai dimenziója mind-kettõjüknél abban áll, hogy a tudománytörténet nem konstituálja, és nem is magyarázza a tények valamilyen rendjét, ami semmiképp sem azt jelenti, hogy nem kell nehéz szövegek alapos vizsgálatával kezdenie, melyeknek a jelentését a maguk nyers állapotában, a nyelv csábításain túl szükséges láthatóvá tennie. Itt egy megítélt, irányított történelemrõl van szó, annak történelmérõl, ami nem tény, hanem tevékenység, s már maga is az értékelés által meghatározott, amennyiben pozícióját az igazság mint a megismerés értékmozzanata jelöli ki.
Túl a közelséget sugalló megállapításokon, melyeket Canguilhem a bachelard-i tézisek említett aspektusainak szentelt vizsgálódásaiban emel ki, inkább egy találkozásról vagy konvergenciáról beszélhetünk, eredetüket és pályájukat tekintve eltérõ problemati-kákból kiindulva: Gaston Bachelard-nál az episztemológiai értékelés tengelyét a matematizáció vektora szolgáltatja, mely meghatározza azt az értelmet, melyben a fizikai tudományok racionalista tevékenysége zajlik. Canguilhemnél az értékelés homonim témá-ja a biológiai episztemológia és az orvosi filozófia eredeti reflexiója által nyitott kutatási mezõbe ágyazódik bele, ahol a normák, a normalitás és a normalizáció eszméi, az értékíté-let problematikájával egyetemben, már az élõ szervezetet meghatározó és e szervezet szá-mára fennálló értékek elsõdleges jelentése által elrendezettek. Az érték nyilvánvalóan nem jelentheti ugyanazt az orvosnak és a matematikusnak, s talán épp azért, mert az orvos az értékre már az egészség és annak megromlása tapasztalatában rábukkan, mely adott és megélt, mielõtt még ismert lehetne. A racionalitás canguilhemi koncepciójának ebben áll az egyedi jellemzõje, s ennek alapján minden további nélkül belátható, hogy a Canguilhemet és Bachelard-t összekötõ filozófiai szövetség egy olyan szinten bontakozik ki, amely sem elsõdlegesen, sem kizárólagosan nem a szigorú értelemben vett episztemológiai kritériumok szintje.
Már említett cikkében Michel Foucault – az 1940 utáni francia filozófia történetét áttekintve – két tendenciát állított szembe egymással: egyrészrõl a tapasztalat, az értelem és a szubjektum filozófiáját (Sartre, Merleau-Ponty), másrészrõl a tudás, a racionalitás és a fogalom filozófiáját (Cavaillès, Bachelard, Koyré, Canguilhem). Ez utóbbi négy névnek az egy helyre sorolása sokkal több problémát okoz annál, mintsem hozzájárulna egy elmé-leti helyzet tisztázásához. Számomra úgy tûnik, hogy ma – az individuális különbségekhez való érzék, ahogyan Arisztotelész állította, kétségtelenül a tapasztalattal jár – terméke-nyebb lenne szétválasztani mindazt, amit e négy név mindegyike sajátosan (elméleti nézõ-pontból) hordoz, mint a keveréküket, kantiánus nyelven szólva, valamilyen „koalíciós kí-sérletben” létrehozni. Foucault szövegének további részei mindazonáltal kitûnõen megva-lósítják ezt a szétválasztást, felmutatva Canguilhem eredetiségét a tekintetben, hogyan ké-pes szembeszegezni az egzisztencialista filozófiákkal és a megélt tapasztalat fenomenoló-giáival az élõ szervezet és a fogalom komplementaritását. Számvetésképpen Foucault megjegyezte, hogy Canguilhem ekképpen „egyszerre van távol Nietzschétõl és áll közel hozzá”4, s ez minden bizonnyal a leghatározottabban kijelöli a követendõ utat, ha azt akarjuk megérteni, hogy mit is jelentett Canguilhem számára a filozófia mint az értékelés minden formájának a kritikája. Maga Canguilhem már 1947-ben – a Revue de méthaphysique et de morale folyóiratban megjelent Megjegyzések a biológiai filozófiának Franciaországban kialakult helyzetérõl címû cikkében – kikezdhetetlen merészséggel és teljes egyértelmûséggel vállalkozott arra, hogy meghatározza saját „racionalitásának” jel-legzetességeit. E cikk konklúziója utal arra, hogy „a metafizikai és nem pusztán tudomá-nyos érdeklõdés Franciaországbeli megújhodása, a biológiai problémák számára” az ész fogalmának újradefiniálását teszi szükségessé, azzal a egyetemi katedrákon uralkodó raci-onalizmussal szemben, mely éppenséggel a Revue de méthaphysique et de morale meg-alapítása óta meghatározza az oktatást. Mindennek alapján felismerhetõ, hogy az ész „nem annyira a szellem vagy a dolgok valóságának lényegi viszonyait felfogó képesség [pouvoir d’aperception], mint inkább az élet tapasztalatában normatív viszonyokat létrehozó ké-pesség [pouvoir d’institution]”.5 Így kell tehát felfognunk ennek a szándéknak a filozófiai tömörségét, mely a biológiai tudományok történeti episztemológiája terén pontos és utol-érhetetlenül széles körû mûveltséggel folytatott kutatásokat egy sokkal jelentõsebb ambí-cióval ötvözi: magának a filozófiának az eszméjével.
 

A filozófia kifejezetten értékfilozófia

Racionális materializmus címû mûvében Bachelard egy ponton a „filozófusi mesterség” következõ meghatározását adja: „a lehetõ legobjektívebben kijelölni a kultúra értékeinek hierarchiáját”.6 Ez a megfogalmazás lehetõvé teszi, hogy két kérdés formájában rámutas-sunk arra, ami az értékek canguilhemi problematikáját ettõl a meghatározástól elkülöníti: vajon a kultúra értékeinek hierarchiája létrehozható-e anélkül, hogy ezeket az értékeket ne helyezzük el egy olyan genealógiában, mely az élõ szervezet számára való jelentéseikhez vezeti vissza õket – vagyis annak a számára, aki feltalálja a technikákat, megalkotja az is-teneket és létrehozza a tudományokat? Elégséges-e az, hogy ha a filozófia helytállóságá-nak és – tegyük hozzá egyúttal – saját értékének a jellemzéséhez az objektivitásra hivatko-zunk? Georges Canguilhem 1943-ban így írt:

„Annak kutatása, hogy mi az emberi megélt tapasztalat a maga valóságában, figyelmen kívül hagyja azokat az értékeket, melyekre ez a tapasztalat az emberek által és egyúttal számukravalóan szert tesz. A tudomány elõtt a technikák, a mûvészetek, a mitológiák és a vallások voltak azok, melyek spontán módok látták el értékekkel az emberi életet. A tudomány megjelenése után ezek a funkciók továbbra is érvényben maradtak, ám a tudománnyal szembeni elkerülhetetlen konfliktu-sukat a filozófiának kell szabályoznia, mely így kifejezetten értékfilozófia lesz.”7

Ugyanebben az idõszakban a Clermont-Ferrand-ban megtartott elõadások beható érdeklõ-désrõl és pontos megfigyelésekrõl tanúskodnak azzal a vitával kapcsolatban, mely Néme-tországban a Wertphilosophie területén, a történeti tudás, a megértõ szociológia és általá-ban a normatív diszciplínák státuszának problémái kapcsán bontakozott ki. Ez utóbbiakkal kapcsolatban – egy szigorú érvelés keretében – Georges Canguilhem visszautasítja a nor-matív tudományok kitételt, amennyiben alkalmazását egy kritikátlan elõítélet megnyilvá-nulásának tekinti. E visszautasítás szigorában a voltaképpeni filozófia legitimitása a tét, ez veszi elejét annak, hogy a „Geisteswissenschaft”-ok, illetve az, amit a késõbbiekben „embertudományoknak” keresztelnek el, magába szippantsa a filozófiát. „Normatív tudo-mány nem létezik. Nincs okunk arra, hogy az elõíró, preskriptív ítéletek számára a tudo-mányos ítélet formáját igényeljük, amíg nem biztosítjuk, hogy az ítélet egyetlen érvényes formája tudományos ítélet formájú legyen. Könnyû belátni, hogy e probléma vizsgálata megköveteli a tudományos nézõpont feladását. Egy tudományos ítélet érvényesítése füg-gõvé teszi ezt az ítéletet magától az értékítélettõl. A normatív tudományok ennek épp az ellenkezõjét javasolják”, azaz megkísérlik belefoglalni – mint egy fajt a megfelelõ nem-fogalomba – az értékítéleteket a valóságítéletek rendszerébe. Ám ha a tudományos vagy valóságítéleteket függõvé tesszük az értékítéletektõl vagy az érvényesítéstõl, akkor felis-merjük, miként a Tanulmány… egy helyen fogalmaz, hogy „a tudományos nézõpont egy absztrakt nézõpont, (mely) egy választást és ekképp egy mulasztást jelenít meg”.8 Ezt a gondolatot az elõadás szövege a Logika és tudomány címû részben mélyíti el. Itt amellett érvel, hogy alapjában véve minden ítélet értékítélet, és hogy minden érték egy kettõsség által határozható meg, melyben egy érték hozzárendelõdik egy ellentétes értékhez, még-hozzá egy olyan konfliktusban, amely saját eredetéhez visszavezethetetlen (1963-ban a bachelard-i „anti-érték” kifejezés válik használatossá).9 Ebbõl következik, hogy egy már létezõ tudományban minden megalkotott ítélet „egyértékû” valóságítéletként adódik, amennyiben elfelejtjük az ítéletben jelenlévõ lényegi kettõsséget és kizáró pozíciót, mely egy rejtett állapotra korlátozódik. Mindez azonban másként fest egy még „keletkezésben lévõ” tudományban, mely kizárólag egy választás révén alapozódhat meg és alakulhat ki, márpedig ez, mint minden választás, magában hordozza az ellentétes választás lehetõsé-gét:

„A tudományos ítélet, mely valóságítéletként jelenik meg, különbözik az értékítélettõl, megjelené-sét mégis ez utóbbi teszi lehetõvé, amennyiben a tudományos ítélet már egy végbement választás-nak a fejleménye, ahol a választás jellemzõje, azaz az értékjellemzõ feledésbe merült. (…) A logi-ka a tudomány filozófiai tudata, az a diszciplína, mely a tudományt visszautalja saját terveihez, ugyanakkor saját elutasításaihoz is. (…) Filozófiai értelemben az, amit a tudomány elutasít, nem kevésbé fontos, mint aminek elérését tervbe veszi. A tudomány hamisnak nevezi azt, amit elutasít, és semmilyen értéket nem tulajdonít neki. De ennek a hamisságnak a jogait, melyet a logika foly-tonosan az igazsággal állít szembe, a filozófiának kell visszaigényelnie.”

A hamis jogainak a filozófia általi visszaigénylése – mely Canguilhemet, Bachelard-nál is jobban, annak a figyelembevételére ösztönözte, amit ez utóbbi „az eltûnt tudományos szellem paleontológiájának” nevezett10 – akkor nyeri el teljes értelmét, ha mindehhez hoz-závesszük a tételt, amely meghatározza a filozófia konkrét jellegét, egyrészrõl a valóság-tudományokkal, másrészrõl az olyan absztrakt normatív diszciplínákkal szemben, mint a logika, az esztétika és az etika. Absztraktnak nevezhetjük ez utóbbiakat, amennyiben olyan axiológiai párok módszeres tanulmányozásában állnak, melyek el vannak választva egy-mástól. A konkrét itt a teljeset jelenti. A filozófia épp azért határozható meg normatív konkrét eljárásként, mert jelöli az értékelések teljes halmazát, az ítélet értékeinek kimerítõ táblázatát – mely nem az objektivitás konstitutív kategóriáinak a táblázata –, s hierarchiába rendezve ezeket, megkísérel feloldást vagy döntést hozni elkerülhetetlen konfliktusukban.
A filozófiai konkretizáció tehát egy olyan szintézis által megy végbe, melynek fo-galmáról gyanítható, hogy azt Canguilhem nem annyira Hegeltõl, mint inkább a mindig csodálattal idézett Hamelintõl vette át. Így értendõ, hogy minden elválasztott, tehát spe-cializált tevékenység, a contrario visszautal „egy szabad értékválasztásra, melyhez hozzá-tartozik egy konvencióból eredõ elégedettség. Ennek következménye a maradék elhanya-golása vagy akár megvetése. Az erre a maradékra vetett pillantás jellemzi a filozófiai gon-dolkodást.” Amennyiben a konfliktusok megoldásának kimondottan filozófiai funkciója már implikálja ennek a maradéknak a tekintetbevételét, annyiban elmondható, hogy a filo-zófia egy másodlagos vállalkozás, abban az értelemben, hogy mindig utólag érkezik. En-nek a gondolatnak nyilvánvalóan megvannak a jól ismert korábbi képviselõi, de ami itt számít, az nem más, mint az a mód, ahogyan ezt Canguilhem saját ízléséhez igazítja: hi-szen számára a filozófia másodlagos jellege nem egy már létrehozott tudás újbóli össze-gyûjtését jelenti abban a pillanatban, mikor Minerva baglya megkezdi reptét, s nem is egy reflexiós tevékenységet, ahol a tudat saját produktumaiból ragadja meg az értelem normá-inak eredetiségét. Valójában itt a „normalitás invariánsának” – mely minden értékteremtõ vállalkozásnak a sajátja – a filozófiára gyakorolt hatásáról kell beszélnünk: a filozófiára is áll az, ami minden normának másodlagos jelleget ad, hiszen nincs norma, mely ne egy szabálysértés szankcionálásával, egy rendetlenség meghaladásával, egy káosz elrendezésé-vel menne végbe.

„Következésképpen a filozófiára is az érvényes, mint ami minden más normára. (…) Az abnor-mális elõidejûsége az, ami kiváltja a normatív szándékot, kihívja a normatív döntést és lehetõséget ad a normának a normális megalapítására. (…) Így tehát gyakorlatilag és funkcionálisan a normá-lis annak az állapotnak az operatív tagadása, mely egyszersmind saját logikai tagadásává is válik, és a logikailag másodikként sorolt ab-normális funkcionálisan mint az elsõ jelenik meg. A filozó-fia tehát csak másodikként jelenhet meg. Nem hoz létre értékeket, mert ezek különbözõsége és vi-tája hívja életre.”

Az 1943-as egyetemi elõadásnak ebbõl a konklúziójából kiindulva szeretnék most rátérni arra, ahogyan Georges Canguilhem húsz évvel késõbb, ám hûséggel adózva korábbi elem-zéseinek, felvetette a filozófia saját értékelõ és érvényesítõ kritériumaira vonatkozó kér-dést: röviden, hogy van-e sajátosan filozófiai érték, és ha igen, miben áll?
 

A tudománytörténettõl a filozófiáig

Ismét megvilágító erejû lehet, ha Bachelard egyik megállapításából indulunk ki, különö-sen, ha tekintetbe vesszük az idézetet, amelyet tartalmaz: „A tudománytörténetben a meg-értés szükségszerû, de legalább annyira az a megítélés is. Itt mindennél jobban igaz a nietzschei megállapítás: »a múltat csak a jelen túlereje felõl szabad értelmezni«”.11 Ez utóbbi megjegyzés a Második korszerûtlen elmélkedésbõl, A történelem hasznáról és ká-ráról-ból származik, ahol Nietzsche a kritikai történelemnek mint olyan történelemnek a jellemzésére vállalkozik, amelyik megítéli s egyszersmind megszakítja a múltat, annak kettõs, a döntést és az elvágást kiemelõ értelmében. Bachelard innen meríti a formális el-vet saját episztemológiai kutatásai számára, a visszatérés olyan eszméjének formájában, mely a tudomány múltját egy elavult és egy jóváhagyott történelemre osztja fel.
Canguilhem továbbmegy az egyszerû formális átvételnél és – legalábbis az érvelés egy pontján – elismeri az értékek eredetére vonatkozó nietzschei kérdés jogosságát, amennyiben ez a kérdés magának a tudománynak az értékére is vonatkozik, s ezáltal fellép az igazságnak minden más érték fölötti hegemóniáját hirdetõ tudományos igénnyel szem-ben. Ezt a pontot az 1964-es E.N.S.-en elhangzott elõadás emeli ki: „Nietzsche kénytelen felvetni egy veszélyes kérdést, a tudománynak mint vitatható problematikának a kérdését. (…) A tudomány lényegében egy ítéleteket hozó vállalkozás, melynek magának is meg-ítélhetõnek kell lennie” (személyes jegyzetek alapján idézem). Ennek alapján a tudomány úgy jelenik meg saját történelmében, mint egy esetleges kaland, amellyel a maga teljessé-gében megeshetett volna, hogy nem jön létre, és melynek létét semmilyen fizikai vagy bio-lógiai szükségszerûség nem garantálja. A tudomány „lényegérõl” csak annyiban beszélhe-tünk, amennyiben tekintetbe vesszük a létrejöttében vagy megalapításában testet öltött el-járásmódot.

„Fel kell ismernünk a tudományban egy kezdõeljárást, ahol az igaz ítéletek rendszere a bizonyító eljárások tétova elrendezõdésétõl egy elnyerhetõ konklúzió felé tart. A kezdés szónak nem szabad pszichológiai értelmet tulajdonítanunk, ebben inkább a szembenállást kell látnunk egy olyan rend-szertelenséggel, melyet a tudományos ítélet megkísérel saját nézõpontjai szerint elrendezni. Amit a tudománynak le kell gyõznie saját létrejöttében, az a reprezentációk és viselkedések sokfélesége, melyek rajta kívül és ellenében egy másfajta tevékenységet alakítanak ki. A tudomány egy tudás-terv beteljesíthetõségének értékébe vetett hit”. (Uo.)

Ha elismerjük, hogy a tudománytörténet feladata annak a problématerületnek a pontos feltárása, ahol ez a folyamat lezajlik, akkor el kell fogadnunk azt a gondolatot is, mely szerint a tudománytörténet egy bizonyos értelemben képes hozzájárulni az ítélethozatal gyakorlatának megalapozásához, mely a tudomány és a filozófia viszonyát meghatározza. Canguilhem ezúttal is egy Nietzsche-idézettõl indul el: „Nietzsche állítja a A filozófia a görögök tragikus korszakában címû szövegében, hogy a görögök azzal igazolták a filo-zófia feltalálását, hogy eszközzé tették azt a megismerés szükségletének kordában tartásá-ra, az élet értelme szempontjából”.12 Canguilhem ugyanebben az idõszakban dolgozza ki tézisét, mely szerint nincs más igazság, csak tudományos,13 miközben észben tartja, hogy az igazság maga is egy érték, egy érték a többi között. Látható tehát, hogy a tudomány megjelenése, akárcsak kialakulásának egyes állomásai, nem egyszerû ténykérdés, mely maga is tudományos tárggyá vagy egyáltalán a tudomány tárgyává tehetõ: a tudomány fo-galma maga nem tudományos fogalom. Minden esetben a szcientizmusról és a filozófia elutasításáról való felesleges fecsegésbe ütközünk ama álláspont felbukkanásakor, amely szerint a tudománynak számot kellene adnia saját intelligíbillitás-feltételeirõl, és azokat saját diskurzusába kellene foglalnia. Ebben az esetben a tudomány (vagy az, aki a nevében szól) visszautasítja annak a polémikus viszonynak a felismerését, mely saját történelméhez köti, vagyis ahhoz a történelemhez, amelyet, elfeledkezve az igazság elérése érdekében hozott választásról, mint a figyelmen kívül hagyott „maradékot” vagy az elutasított „hibát” ismertünk fel. A gondolatmenetet Canguilhem ekképp zárja le:

„A szcientizmus elítélendõ, mert a neki tulajdonított abszolút érték révén a tudományos ítéletet elbizakodottá teszi. Azzal, hogy a tudomány értelmét és kialakulását a tudományos tényekre kí-vánja redukálni, a szcientizmus képtelen lesz megérteni az értéket, melyet keres. Kész ténnyé alakítja azt, ami valójában munka és eljárások szabályozott halmaza, amely eljárások egyedül egy olyan tapasztalat során nyernek értelmet, ami önmagában nem valami kész dolog létrehozásában áll. A szcientizmus azáltal, hogy kötelezõ érvényûvé kívánja tenni, lehetetlenné teszi a tudományt” (Uo.).

Ha a tudománytörténet fogalma nem igazolható tudományos nézõpontból, akkor a filozó-fiára vár a feladat, hogy legitimálja önmagát,14 fenntartva eredetiségét nem csak a tudo-mány tekintetében, melynek a történelmét írja, hanem a tudományos diskurzus minden integráló törekvésével szemben, s egyúttal fenntartva az eszmét, annak teljes radikalitásában és meglepõ egyediségében, mely szerint az igazság nem sajátosan filozó-fiai érték.
 

A filozófia mint az ítélet kritikájának eszméje: a tolerancia

Az 1962/63-as egyetemi elõadások teljes oldalakat vesznek át az 1942/43-as elõadások-ból, átalakítva azokat az új fejlemények fényében, ám anélkül, hogy az egész látásmód megváltozott volna.15 Ezen a módon jelenik meg a filozófiának mint az ítélet átfogó kriti-kájának az eszméje, mely az ítéletek összes absztrakt, elválasztott rendszereinek – kivétel és a Max Weber-i értelemben vett „tûrés” nélküli – konkrét vagy teljes rendszerét jelenti. Canguilhem pontosítása szerint az ítéletet tágabb értelemben kell venni, mint azt az intel-lektualista filozófiák teszik: az ítélet értékelés, ahogyan azt megint csak Nietzsche mondta: „élni már értékelést jelent”. Ha tehát a tudományt úgy ismerjük fel, mint egy más értékek-kel egyenlõ rangú értéket,16 akkor a tudományos értékelés alapját nem a valóságban vagy a tudomány által megcélzott objektivitásban kell keresnünk, hanem abban, amit a „lehetõségek rendszerének” lehetne nevezni. A lehetõség ebben az esetben nem modális logikai értelmében, hanem radikálisan, mint képesség értendõ: annak létrehozásaként, ami még nincs. A tudomány és a mûvészet kultúra-értékekként ilyen képességnek tekinthetõk, s az õ reflektált formáik biztosítanak anyagot a filozófiai ítélet számára, azaz annak a diszciplínának, amelynek nincs saját anyaga. A filozófia tehát azoknak a konfliktusoknak a konkrét szabályozásaként jelenik meg, amelyek az élet tapasztalatában szükségképpen elõbukkannak a tudomány és a mûvészet között mint részleges konfliktusszabályozási formák között, lévén, hogy mindkettõ a maga módján és a saját értékelési tengelye mentén teszi a dolgát. Ezért van az, hogy valójában létezik filozófiai érték, mely normaként jele-nik meg.
A norma és érték közötti precíz megkülönböztetés bizonyos értelemben arra a különbségtételre utal, amit Kant a filozófia népszerû (Weltbegriff) és iskolai (Schulbegriff) fogalma között vont meg. Bemutatás- és eljárásmódját tekintve a filozófiai norma a rend-szeresség követelménye, mely által a filozófia elválaszthatatlan az intelligíbilitás-elvek rendszerszerû megalkotásának követelményétõl. Egyetemes jelentésében a filozófia olyan értékkel rendelkezik, mely „a totalitásra vonatkozó tervre” tekint:

„A filozófiai érték nem az igazság értéke, s nem is a szabadságé, mint az etikában vagy az esztéti-kában. Ez inkább egy eszme, a teljesség eszméje, ahol minden egyes érték megtalálja helyét a többi vonatkozásában.”

Azt állítani, hogy a filozófia értékként egy eszmével rendelkezik, azt jelenti, hogy a filo-zófia egy leegyszerûsítés és redukció nélküli egységesítés megcélzásaként határozható meg, felismerve, hogy ez a cél mindig nyitott marad, azaz alapjában véve történeti.
A „teljességen” kívül azonban ez a filozófiai érték egy másik nevet is visel, melyet az 1943-as elõadás – s nem szükségtelen ragaszkodni a dátumhoz – Max Webertõl köl-csönözve „toleranciának” nevez. Ennek jelentõségét az az elõadás emeli ki, melyet Georges Canguilhem A filozófiaoktatás értelme címmel, az UNESCO 1953-as kongresz-szusán tartott:

„Létezik egy autentikus tolerancia, mely »az értékek koherens pluralizmusának« átgondolt elfoga-dásában áll. (…) A normális nem lenne más mint egy szervezõdés, ahol a gondolkodás és az élet semmilyen formája sem nyerhetné normatív értékét más típusú normák elnyomásából, inkább le-hetõvé tenné, hogy ezek gazdagságukat minden lehetõ módon tanúsítsák egy olyan hierarchiában, melyben nem fejtene ki elnyomó szabályozó szerepet az értékek sajátos rendje, az a rend tehát, melynek neve bármilyen elavultan és romlottan csengjen is manapság, továbbra is a fejlõdés. Ez az a tolerancia, melyet végül is a filozófia, talán utópikusan, de mindenképpen helyettesíthetetlenül, képes felvázolni. Nem az a filozófia dolga, hogy elhelyezze ezt az etikai értékek közé, inkább az, hogy halvány elõképét elültesse az emberi szellemben.”17

Ez a szöveg több mint huszonhét éves és egy olyan idõben készült, mikor a fejlõdõ orszá-gok oktatási rendszerei még nem szembesültek azokkal a problémákkal, melyek megoldá-sát napjaink politikusai hiába keresik. Engedjék meg, hogy zárásképpen olyasvalaki, aki szerényen a kortársi filozófiai gondolatok történészeként áll itt, saját részérõl egy értékíté-letet hozzon, a fentebbi sorokban egy idõ által kikezdetlen helytálló gondolatot ismerve fel: annak elvi igenlésével és gyakorlati korlátozásával együtt.

Jegyzetek

* © Michel Fichant: Georges Canguilhem et l’Ideé de la philosophie. In: Georges Canguilhem Philosophe historien des sciences. Albin Michel, Paris, 1993. 37-48.
  1 Georges Canguilhem: Formation du concept de réflexe. PUF, Paris, 1955. 2.
  2 Michel Foucault: Az élet: tapasztalat és tudomány (Sutyák Tibor fordítása). In: M. Foucault: Nyelv a vég-telenhez. Latin Betûk, Debrecen, 1999. 157.
  3 Philosophie et Science (Beszélgetés G. Canguilhem és A. Badiou között). 1965. január 23-i adás; megje-lent a Revue de l’Enseignement philosophique következõ számában: 15, 2 (1964. december – 1965. január); Filozófia és igazság (Beszélgetés G. Canguilhem, A. Badiou, D. Dreyfus, M. Foucault, J. Hyppolite és P. Ricoeur között). 1965. március 27-i adás; ez magyarul is olvasható a Vulgo jelen számában. A második be-szélgetést az az elsõ adásban megfogalmazott tétel provokálta, a szó erõs értelmében, mely szerint nincs más-fajta igazság, csak tudományos (az 1964/65-ös tanévben kísérleti jelleggel megkezdett, az iskolák számára su-gárzott filozófiai program, kivételes színvonalon egészen 1968-ig tartott). Lásd még: Du concept scientifique à la réflexion philosophique. Ez az elõadás és vita megjelent a Cahiers de Philosophie-ben (1967. január), melyet a párizsi egyetemhez tartozó Groupe d’études de Philosophie ad ki (UNEF-FGEL).
  4 M. Foucault: I. m. 167. „Tagkönyv nélküli nietzscheánus vagyok” – mondta nekem egy ízben az érdekelt.
  5 G. Canguilhem: Note sur la situation faite en France à la philosophie biologique. Revue de métaphysique et de morale 52. (1947) 332.
  6 Gaston Bachelard: Le materialisme rationel. PUF, Paris, 1953. 33.
  7 G. Canguilhem: Essai sur quelques problèmes concernant le normal et le pathologique. La Montagne, Clermont-Ferrand, 1943. 149. „A filozófiát mindenekelõtt mint a mítoszokról való reflexiót látjuk. Manapság a filozófiát a tudat funkcióinak a konfliktusa gerjeszti, hajdanán ugyanezt a mítoszok konfliktusa tette” (1942/43-as kurzus). A nem hivatkozott citátumokat a szerzõ személyes feljegyzései alapján idézi.
  8 Uo.
  9 Az elõadás szövegében: „Bachelard az inadekváció tapasztalatain (azaz a munkán) keresztül igyekszik megalkotni egy értékelméletet: »Minden értéknek…egy anti-értéken kell felülemelkednie, aminek híján az érté-kelést nem lehetne fenntartani«” (La Terre et les rêveries du repos. 41.).
  10 A kapcsolódást Canguilhem maga is elismeri a CNRS arany érmének átvétele alkalmából tartott beszédé-ben (Cahiers du CNRS, 1988). Bachelard kifejezése megtalálható: G. Bachelard: L’Actvité rationaliste de la physique contemporaine. PUF, Paris, 1951. 25.
  11 G. Bachelard: L‘Activité rationaliste de la physique contemporaine. Id. kiad. 24.
  12 Úgy tûnik, ebben az esetben nem annyira egy szó szerinti idézetrõl; mint inkább a mûben elszórt nietzschei megfogalmazások emlékezetbõl való felidézésérõl van szó.
  13 Lásd ehhez Étienne Balibar: Tudomány és igazság Georges Canguilhem filozófiájában címû tanulmányát a Vulgo jelen számában.
  14 Ezek a kérdések összevethetõk A tudománytörténet tárgya címû elõadás pontosabb megfogalmazásaival, mely az Études d’histoires et de philosophie des sciences-ban jelent meg (magyarul a Vulgo jelen számában olvasható).
  15 Példa az új fejleményekre: az 1942/43-as változatban található egy, az adott korszakban figyelemreméltó-an tárgyilagos elemzés Husserlnek a logikára mint normatív diszciplínára vonatkozó anti-pszichologista nézeteirõl. Húsz évvel késõbb Canguilhem átveszi Cavaillès-nek a transzcendentális logika apóriáiról adott elemzését, és saját részrõl erõsen kritizálja azt a husserli álláspontot, mely a normatív ítéleteket az õket meg-elõzni és megalapozni szándékozó teoretikus ítéletek alá rendeli; ekképp igencsak erõsen igenli, hogy nincs a normákon túli teoretikus érvényesség, és nem létezik másmilyen elõfeltevés, csak gyakorlati.
  16 A kifejezés, mely szerint „a tudomány csupán egy érték annyi más hasonlóan jogosult egyéb érték között”, Husserltõl származik. Edmund Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány (Baránszky Jób László fordítása). Kossuth Kiadó, Bp., 1993. 106. Canguilhem ezt az 1963-as elõadásokban veszi át, s benne az elmélet imperia-lizmusának való ellenállás példáját látja.
  17 G. Canguilhem: La signification de l’enseignement de la philosophie. In: Uõ: L’Enseignement de la Philosophie: Enquête internationale. UNESCO, Paris, 1953. 25.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta