I. Bevezetés
A biológia filozófiája az utóbbi két
évtizedben lélegzetelállító fejlõdésen
ment keresztül. Nem túlzás azt állítani,
hogy mára a nemzetközi filozófiai élet egyik
legizgalmasabb és legtermékenyebb területévé
vált, ahova számos más tudományág felismerései
integrálhatók és ahonnan számos más
irányba nyílik szubsztantív elmozdulási lehetõség.
Ezt a jelenséget mi sem példázza ékesebben,
mint az, hogy a nagy kiadók sorra indítják e témájú
könyvsorozataikat, a biológia filozófiája a tudományfilozófiai
folyóiratok domináns témájává
lépett elõ, sõt egy rendkívül színvonalas,
kifejezetten a biológia filozófiai aspektusaira koncentráló
önálló periodika, a Michael Ruse által szerkesztett
Biology & Philosophy is segíti a témában folyó
diszkussziót.1
A biológia filozófiájának elõtérbe
kerülése része annak a tudományfilozófiával
kapcsolatban általánosan megfigyelhetõ tendenciának,
ami az egyes szaktudományok, mint a fizika, a biológia, a
pszichológia, a közgazdaságtan és legújabban
a kémia speciális filozófiai vonatkozásainak
nagyobb teret enged a tudományfilozófián belül
az általános kérdések rovására.
Ezt a jelenséget értelmezhetjük a klasszikus nagy tudományfilozófiai
témák (demarkáció, verifikáció,
falszifikáció, tudományfejlõdés, racionalizmus,
realizmus, tudományos módszertan stb.) idõleges kifulladására
adott reakcióként, vagy – miként J. Rouse (1998) teszi
– a posztpozitivista tudományfilozófia belátásainak
konzekvens folyományaként. Ha annak okát szeretnénk
megragadni, hogy a szaktudományok filozófiái közül
miért éppen a biológia filozófiája mutat
oly rendkívüli elõmenetelt és miért vált
ki széleskörû filozófiai hatást, elsõsorban
magának a biológiának a sajátos helyzetét
kell figyelembe vennünk. Mint Érdi Péter (1985) megjegyzi,
abban, hogy Erwin Schrödinger, a modern fizika egyik gigásza
1944-ben az élet természetérõl megírta
híres tanulmányát, annak jelképét és
próféciáját kell látnunk, hogy a század
második felének slágertudományává
a biológia lép elõ (éppenséggel a fizikától
véve át ezt a szerepet). A tudományos kutatásban
felbukkant új kísérleti módszerek és
technikák segítségével robbanásszerû
fejlõdés köszöntött a biológiára,
aminek elsõ igazán jelentõs eredménye a genetikai
kód megfejtése volt, amit egyes szerzõk a második
biológiai forradalomként, nevezetesen molekuláris
forradalomként méltatnak. Mindeközben a Darwin evolúciós
elméletéhez kapcsolódó elsõ nagy biológiai
forradalom problematikája (a természetes szelekció
által vezérelt biológiai evolúció: a
fajok eredete) szemernyit sem vesztett intellektuális vonzerejébõl.
A Dobzhanskytól származó közismert szlogen, miszerint
a biológiában minden csak az evolúció fényében
nyer értelmet, ma talán érvényesebb mint valaha;
az evolúciós tan mélyen teoretikus jellegébõl
adódóan pedig magától értetõdik
a filozófusok affinitása az evolúció folyamatát
illetõen. Ugyanezen okból kifolyólag az evolúcióelméletben
nagyobb teret nyerhetnek a filozófikus spekulációk,
a gondolatkísérletek, a nehezebben igazolható elméleti
hipotézisek, ami a filozófiai képzettségnek
jelentõs szerepet hagyhat még a legkonkrétabb empirikus
vizsgálódások terén is.
Amellett, hogy az evolúcióelmélet az említett
okok miatt kiválóan alkalmas a filozófiával
való kooperációra, illetve kifejezetten igényli
is azt, egy másik szempontot is említhetünk, ami miatt
a biológia speciális filozófiai relevanciával
bír. A filozófiai gondolkodás hagyományos feladata
az ’emberi természet’ (bármit is értsünk ezen)
feltárása, biológiai és pszichológiai
jellemzõink bevonása pedig ehhez aligha kerülhetõ
el. Tekintve, hogy az elmefilozófia, amely a huszadik század
második felében az angolszász filozófia legnagyobb
befolyású területe, egyre inkább megköveteli
különbözõ szintû biológiai magyarázatok
integrációját, illetve hogy a biológia filozófiája
egyre ambíciózusabban lép fel mentális életünk
magyarázatának igényével (feltûnõ,
hogy elmefilozófusok mind nagyobb számban nyergelnek át
a biológia filozófiájára), az sem tûnik
légbõl kapott jóslatnak, hogy a biológia filozófiája
idõvel képes lesz átvenni azt a szerepet, amit ma
még az elmefilozófia tölt be – alkalmasint annak saját
tárgyát, az emberi elme magyarázatát illetõen
is. Kevésbé militánsan fogalmazva azt mondhatjuk,
hogy az elmefilozófia és a biológia filozófiája
jól kivehetõ és határozott konvergenciát
mutat.
A biológia filozófiáján belül a filozófiai
hozzáállás kétféle módon kapcsolódik
az adott szaktudomány gyakorlatához. Egyrészt mint
az általános tudományfilozófia reflexiója
az egyre érettebbé (és ennélfogva általános
filozófiai konzekvenciák levonására mind alkalmasabbá)
váló biológia fejlõdésére. Szembetûnõ
az a tendencia, hogy az újabb tudományfilozófiai munkák
inspirációként illetve illusztrációként
a korábban bevettnek számító fizikai és
kémiai példák helyett egyre gyakrabban említenek
biológiai példákat (például a mendeli
genetikának a molekuláris biológiára való
redukciójának lehetõsége az interteoretikus
redukciók kérdésében már régóta
standard példának számít). Ezzel szinkronban
tudománytörténészek és tudományszociológusok
esettanulmányaik színteréül mindinkább
elõszeretettel választják a biológusok tevékenységét.
Másrészt a filozófia a konceptuális tisztázatlanságok
felismerésével és kezelésével, az elméleti
háttér átfogóbb kidolgozásával
effektív szerepet játszik a biológia fejlõdésében.
A biológia filozófiája és az elméleti
biológia között ebben a vonatkozásban nagyonis
szoros kapcsolat áll fenn2, egyszersmind nagyon szép példáját
mutatva az interdiszciplináris együttmûködéseknek,
amelyekbõl nemcsak a különbözõ természet-
és társadalomtudományok profitálhatnak rengeteget,
de a filozófia számára is óriási lehetõséget
jelentenek arra, hogy kiterjessze mûködési kereteit,
új területeket vonjon hatáskörébe és
nem utolsósorban, hogy növelje úgymond társadalmi
és tudományos presztizsét.
Abban az áttekintésben, amit írásomban
nyújtani szeretnék, a biológia filozófiájának
azokat a kulcstémáit fogom tárgyalni egy-egy icipici
dióhéjban, amelyeken belül a filozófia közvetlen
szerepet játszik elméleti biológiai problémák
kezelésében, ahol tehát a filozófia és
a biológia közötti viszony ebben az értelemben
birtokos szerkezettel határozható meg. Ugyanakkor a biológiatörténet
tudományfilozófiai vonatkozásaira nem fogok kitérni.
Nem érintek továbbá olyan összefüggéseket
sem, ahol a biológia és a filozófia más értelemben
(mint biológia és filozófia) kooperál egymással
– gondolok például a szociobiológiára, viselkedésökológiára,
evolúciós pszichológiára, kognitív tudományra,
evolúciós etikára, evolúciós episztemológiára
és tudományfilozófiára, darwiniánus
medicinára, mesterséges életre, vagy akár a
bioetikára és a környezeti etikára.
II. Kulcsproblémák
1. A faj-probléma
A biológia filozófiája elsõ igazán
látványos sikerét az úgynevezett faj-probléma
radikális és utólag többé-kevésbé
megnyugtatónak tûnõ megoldásával vívta
ki. Ez a megoldás a filozófus David L. Hull és a biológus-biológiatörténész
Michael T. Ghiselin nevéhez fûzõdik.
A faj-probléma lényegében azt a kérdést
érinti, hogy mi egy faj, mit is értsünk az alatt, hogy
egy egyedi állatpéldány mondjuk lódarázsnak
(Vespa crabro) számít. A gond ezekkel az egyszerûnek
látszó kérdésekkel az, hogy a tüzetesebb
vizsgálat azt mutatja, hogy bár nap mint nap gond nélkül
használunk fajneveket, azok szabatos meghatározása
korántsem egyszerû. Ténylegesen egy több ezer
éves filozófiai problémával kell szembenéznünk.
Vajon kell-e hasonlítaniuk bizonyos tekintetben az egy fajba tartozó
egyedeknek vagy sem? És ha igen, miben? Makrostrukturális
(morfológiai) vagy mikrostrukturális (genetikai) tulajdonságaikban?
Az esszencialista gondolkodás szerint a természeti fajtákra
(natural kind) vonatkozó fogalmaink alá olyan dolgok tartoznak,
amik lényegi hasonlóságot mutatnak egymással.
A definícióhoz elvileg minden esetben megadhatjuk a tulajdonságoknak
egy olyan listáját, amik alapján egyértelmûen
eldönthetjük, hogy egy adott individuális entitás
része-e az így meghatározott osztálynak (természeti
fajta) vagy sem. A természeti fajták térben és
idõben korlátlanok, örökek (idõben nem változnak)
és diszkrétek (határaik szigorúan meghatározottak).
E felfogás értelmében egyértelmûen meghatározhatjuk
azoknak a tulajdonságoknak a körét, amik egy tárgyat
pl. pingpongütõvé tesznek. A »pingpongütõség«
ezen meghatározása képezi a pingpongütõ
lényegét. Az, hogy egy adott pingpongütõ zöld,
sárga vagy piros, nem lényegi tulajdonságjegy, vannak
viszont olyan esszenciális jellemzõk, amik a különbözõ
pingpongütõk osztályát egyértelmûen
elkülönítik pl. a kempingszékek osztályától.
Az így felfogott esszencializmus szerint két morfológiailag
megegyezõ egyedi entitás mindenkor ugyanahhoz a természeti
fajtához fog tartozni.
A biológiai fajok esetében mindez úgy néz
ki, hogy két egymáshoz lényegileg hasonlító
egyed ugyanabba a fajba tartozik, a fajok definíciója pedig
azoknak a tulajdonságjegyeknek3 a meghatározását
jelenti, amik ezt a lényegi hasonlóságot biztosítják.
Léteznek akcidenciális tulajdonságok, amik lehetnek
eltérõek a fajon belül, viszont két külsõleg
tökéletesen hasonló egyed szükségképpen
ugyanabba a fajba tartozik. A biológián belül ez az
esszencialista szemlélet Platón és Arisztotelész
munkáira és a munkáik által kiváltott
hatásra vezethetõ vissza4. Késõbbi legjelentõsebb
képviselõje pedig Linné, akinek fajfogalma és
gyakorlatilag mindmáig használatos nevezéktana az
arisztoteliánus eredetû esszencializmusát és
keresztény szellemû kreácionizmusát tükrözi.
Ezt az evolúciós eszme megjelenéséig történetileg
jórészt egyeduralkodónak tekinthetõ fajfogalmat
esszencialista vagy tipologikus fajfogalomnak nevezzük. Az e mögött
meghúzódó koncepció a fajok lényegét
öröknek és változatlannak tekinti, tehát
idõben és térben korlátlannak. Hangsúlyozni
szeretném azonban, hogy nem arról van szó, hogy maguk
a fajok örökek, hanem hogy a fajok lényege az ami örök
– így elképzelhetõk olyan természeti fajták
(pl. biológiai fajok) is, amelyek nem rendelkeznek reális
instanciákkal.
Nézzük ezek után, hogy milyen változást
hozott ebbe a képbe az evolúciós gondolkodás
jelentkezése. Lamarck 1809-ben Philosophie zoologique címû
mûvében azt a gondolatot vetette fel, hogy a fajok nem állandó
karakterjegyek hordozói, hanem történetileg változó
entitások, a transzformációt pedig a szerzett tulajdonságok
átörökítése teszi lehetõvé.
Lamarckban gradualista transzformizmusa – figyelemreméltó
következetességgel – azt a kételyt vetette fel, hogy
talán nincsenek is fajok: ha a fajoknak nevezett természetes
csoportosulások állandó változáson mennek
keresztül, akkor nem építhetõ ki egy definitív
taxonómia (ami a fajok diszkrét lényegmeghatározásán
alapulna), ennek hiányában pedig – véli Lamarck –
semmi okunk arra, hogy a fajok reális létezésérõl
beszéljünk. A Lamarck által felvetett dilemmával
minden korai evolucionistának szembe kellett néznie. Lyell
például azt írja, hogy „[a] fajoknak többé
nem lesznek jól meghatározott határaik, a klasszifikáció
egy pusztán önkényes gyakorlattá válik,
és bármely faj könnyedén átalakulhat a
másikba.” Darwinnál pedig a következõket találjuk:
„A fajokat úgy kell kezelnünk (…) mint a kényelem kedvéért
alkotott pusztán mesterséges kombinációkat.”
Nyilvánvaló, hogy a fajok evolúciós fejlõdésének
hipotézise egy súlyos diszkrepanciát hozott felszínre,
nevezetesen, hogy a fajok lényege és neve más megítélésbe
került mint a fajokat képezõ reális entitásoké.
Mindez világosan kitûnik az Eredetre adott elsõ reakciókból.
W. Hopkins 1960-ban írja: „Valamennyi természetes fajnak
definíció szerint elkülönült és független
eredete kell hogy legyen, s így minden olyan elmélet – mint
Lamarcké és Mr.Darwiné – ami az állatok összes
osztályának egyetlen eredetbõl való leszármazását
állítja, ténylegesen tagadja a természetes
fajok egyáltalában vett létét.” L. Agassiz
ugyanebben az évben a következõ híres és
imponálóan szellems megjegyzéssel élt: „Ha
a fajok egyáltalán nem léteznek, ahogy a transzmutáció
hívei állítják, hogyan változhatnak?”
Bár Darwin nem igazán értékelte Agassiz éleselméjûségét,
azt hiszem az idézet rámutat egy nagyon fontos szempontra.
Arról van szó, hogy a fajok esszencialista definíciója
és a konkrét természeti csoportok evolúciója
nem zárja ki feltétlenül egymást. Arra a kérdésre,
hogy Darwin jelentkezése miért nem hozott magával
közvetlenül egy taxonómiai forradalmat, de Quiroz azt
a választ adja, hogy a taxonómia korabeli fogalma egyszerûen
eltért a maitól. de Quiroz – G.C.D.Griffiths nyomán
– különbséget tesz osztályozás és
rendszerezés között. A biológiai taxonómia
tradícióját a legutóbbi idõkig az élõlények
hasonlóságára építõ osztályozás
jelentette. Ezzel szemben a darwinizmus szellemével sokkal inkább
összhangban lévõ rendszerezés alapja egy, az
elemeket egységes rendszerbe szervezõ természeti folyamat.
Az evolúciós elmélet nem zárja ki automatikusan
az osztályozási alapon mûködtetett taxonómiát.
Ahhoz, hogy az evolúciós elmélettel összhangban
lévõ taxonómiát dolgozhassunk ki – érvel
de Quiroz – azt olyan filogenetikai rendszerezéssé kell fejlesztenünk,
amin belül az evolúciót magát axiómának
vesszük, amibõl a rendszerezési módszereket és
fogalmakat dedukció útján nyerjük5.
Hull és Ghiselin felismerésének nagyszerûsége
abban áll, hogy a fajok meghatározását egy
nagyvonalú filozófiai lépéssel szabadították
ki az esszencializmus szorításából. Ily módon
a darwiniánus rendszerezést a fajok meghatározának
alapjává tették, e rendszerezés alapjául
szolgáló természeti folyamatot pedig a leszármazásban
határozták meg. A koncepció nagyon egyszerû.
Lényegében arról van szó, hogy Hull és
Ghiselin azt javasolják, hogy a fajokat ne természeti fajtáknak,
hanem individuumoknak tekintsük. A székek esetleg alkothatnak
természeti fajtát és talán a székek
osztálya meghatározható esszencialista módon,
a lényegi hasonlóság alapján, viszont az az
individuális szék, amin pillanatnyilag ülök, egészen
másféle meghatározást igényel. Mi biztosítja
egy individuum identitását? Miért mondhatjuk azt,
hogy a szék bal elsõ lába és a háttámlája
ugyanahhoz a valamihez tartozik? Nos, bármi legyen is az, nyilvánvaló,
hogy a hasonlóságnak ehhez semmi köze. A székláb
és a háttámla egyszerûen nem hasonlítanak
egymáshoz. Amennyiben a fajokat individuumoknak tekintjük,
ahhoz, hogy két egyedet ugyanabba a fajba soroljunk, nem szükséges,
hogy azok hasonlítsanak egymáshoz. Az egy fajhoz tartozás
kritériumát a Hull-Ghiselin-féle individualitás-tézis
a leszármazásban látja. Ahogy a szék azonosságát
az asztalos tevékenysége biztosítja, tehát
az, hogy pl. a bal elsõ székláb és a háttámla
oksági vagy rész-egész viszonyban van egymással
(Hull különbséget tesz a kettõ között),
úgy egy adott fajt is az tart össze, hogy a részek között
létezik egy bizonyos oksági vagy rész-egész
viszony, ami biztosítja a faj identitását. Ghiselin
kifejezetten azt javasolja, hogy a fajok tagjai helyett fajok részeirõl
beszéljünk. A fajok neve pedig e koncepció szerint nem
köznév, hanem tulajdonnév lesz, amivel egyfajta elkeresztelési
procedúra nyomán ruházzuk fel. A fajok ugyanúgy
egyszeriek mint például egy emberi egyén, hiába
jönne létre egy ahhoz tökéletesen hasonló
másik egyed, az semmiképp sem lenne ugyanaz a személy.
Jóllehet Lamarck és helyenként (legalábbis
elméletileg) Darwin is elismeri a fajok egymásba való
átalakulásának lehetõségét, az
individualitás-tézis ezt határozottan kizárja
– ha egy más leszármazási ágon az általunk
ismert zöld gyíkokhoz (Lacerta viridis) tökéletesen,
akár genetikai állományukat tekintve is hasonlító
állatok fejlõdnének ki, vagy sikerülne ilyeneket
mesterségesen elõállítani, azok nem számítanának
zöld gyíkoknak. Az esszencialista felfogással ellentétben
itt a tökéletes hasonlóság nem biztosítja
az azonosságot. Ez természetesen maga után vonhatja
azt a kifogást, hogy ilyen esetekben a biológus képtelen
különbséget tenni a két teljesen hasonló
egyed között. Ez kétségkívül így
van, viszont az elmélet azzal kecsegtet, hogy reális körülmények
között a taxonómiai gyakorlatban mutatkozó elõnyei
messze felülmúlják hátrányait. Kijelenthetjük,
hogy a faj-problémát jórészt a tipológiai
fajfogalom és az eszencialista taxonómia saját területén
bizonyított kudarca generálta. Az esszencializmus sebezhetõsége
két ponton mutatkozik meg: (i) testvérfajok (hasonló
morfológiai tulajdonságok különbözõ
fajoknál), és (ii) politipikus fajok (jelentõs morfológiai
eltérések egy fajon belül). Az individualista fajfogalom
szerint a morfológiai hasonlóságot mutató egyedek
nem feltétlenül tartoznak egy fajba, míg morfológiailag
jelentõsen eltérõ egyedek is tartozhatnak ugyanabba
a fajba. A fajoknak ugyanúgy van születésük és
haláluk, mint például egy organizmusnak, ugyanúgy
egyszeri entitások és fejlõdésük során
ugyanúgy megõrzik – akár drasztikus morfológiai
változások dacára is – individuális azonosságukat.
Ahogy egy lepke életútja során hernyóból
bábbá, majd kifejlett lepkévé alakul és
mindeközben ugyanaz az egyed marad, ugyanúgy a fajok fejlõdésük
során jelentõs változásokon mehetnek át
anélkül, hogy új faj létrejöttérõl
beszélhetnénk. Ahhoz, hogy speciációról
beszélhessünk, a filogenetikai leszármazás mentén
feltétlenül hasadásnak kell mutatkoznia. Az egyszer
kihalt fajok viszont nem támadhatnak fel többé6.
Az individualitás-tézissel szemben felhozható
legfontosabb filozófiai érveknek azok tekinthetõk,
amelyek oly módon érvelnek, hogy igaz ugyan, hogy a hagyományos
esszencializmus filozófiailag tarthatatlan, de a természeti
fajták alternatív meghatározásai alkalmazhatóak
lehetnek a biológiai fajokra is. Ezek az érvek két
csoportra oszthatók. Az egyik ellenvetés azon alapul, hogy
a nyelvfilozófusok már régen feladták az esszencialista
definíciók lehetõségét. Aki amellett
érvel, hogy a pingpongütõk lényegi meghatározásával
juthatnánk el a pingpongütõ fogalmához, az enyhén
szólva elavult koncepciókat dédelget. Az szigorú
esszenciális definíciók helyett, amelyek a definíciót
konjunktív módon adják meg (A[DEF] a&b&c&d),
olyan cluster-definíciókat kell preferálnunk, amik
diszjunktív jellegûek (A[DEF] aVbVcVd). A diszjunktív
meghatározás esetén nem szükséges valamennyi
tulajdonságjeggyel rendelkezni ahhoz, hogy egy individuum az adott
osztályfogalom alá tartozzon. Az efféle megközelítések
egy speciális változatát alkotja Wittgenstein családi
hasonlóság-elmélete. A másik esszencialista
alternatíva az a Putnam és Kripke által képviselt
koncepció, ami a természeti fajták meghatározását
nem morfológiai jellemzõkre, hanem mikrostrukturális
tulajdonságokra igyekszik alapozni. Például a víz
meghatározásában lényegi szerepet játszik
az a tény, hogy a víz H2O. A Putnam híres Ikerföld
gondolatkísérletébõl levonható tanulság
az, hogy a vízhez makrostrukturálisan tökéletesen
hasonlító XYZ nem számít víznek a mikrostrukturális
különbség miatt7. Putnam és Kripke nézetüket
a biológiai fajokra is alkalmazhatónak tartják, amely
esetben a releváns mikrostrukturális meghatározókat
genetikai tulajdonságok jelentenék8. Hull elutasítja
mindkét lehetõséget, mondván, hogy végsõ
soron ezeknél is a hasonlóság az, amire a meghatározás
épül, és így a biológiai evolúció
(tehát a leszármazási elv) nem játszik meghatározó
szerepet sem a fajok cluster-, sem mikrostrukturális definíciójában.
Ahhoz, hogy a darwini evolúciós elv központi szerephez
jusson a biológiai taxonómiában, az esszencialista
szemléletet a leszármazáson alapuló individualista
nézettel kell felváltani. Hull és Ghiselin ezt tûzték
ki céljukul. Ghiselin 1974-es, a Systematic Zoology-ban megjelent,
mára úgyszólván klasszikussá vált
cikke (A Radical Solution to the Species Problem) tekinthetõ az
új szemlélet legfontosabb forrásának. Természetesen
ez az elmélet nem volt elõzmények nélküli.
A negyvenes évektõl számos kísérlet
született arra, hogy a fajfogalmat evolúciósan megalapozhatóvá
tegyék. Különösen Ernst Mayr és Th. Dobzhansky
nevét említhetjük (Hull 1976, 1980). Mayr 1942-es könyvében
dolgozta ki az ún. biológiai fajfogalmat, amit a következõképpen
definiált: ”A fajok a természetes populációk
olyan aktuálisan vagy potenciálisan keresztezõdõ
csoportjai, amik reproduktíve izoláltak más ilyen
csoportoktól.” (120.o.) Látnunk kell azonban, hogy a biológiai
fajfogalom nem individualista. Ghiselin és Hull erõfeszítései,
akik a hatvanas évektõl mindmáig sorban írják
az individualista koncepciót propagáló szövegeket,
mára elérték azt, hogy például Kim Sterelny
(1995) a biológia filozófiájának helyzetképét
bemutató írásában a következõket
írja: „Jóllehet számos kérdés vár
még megoldásra (…) a Hull-Ghiselin nézetre vonatkozóan
kialakult valamiféle konszenzus.” Ghiselin és Hull megoldásának
radikalitása elsõsorban abban áll, hogy metafizikai
szinten ragadják meg a faj-probléma szarvát. Éppen
ezért a faj-probléma kitûnõ példáját
nyújtja a filozófia és a szaktudományok termékeny
együttmûködésének. Mára a helyzet
annyiban vált árnyaltabbá, hogy a különbözõ
fajfogalmak számos változatával találkozhatunk.
Egyes szerzõk a többféle definíció integrálására
tettek kísérletet (Ruse 1987, Giray 1976), míg mások
a különféle fajfogalmak egymás mellett mûködtetését
szorgalmazzák (Dupré 1993, Mishler & Donoghue 1982, Kitcher
1984, Mishler & Brandon 1987). Ereshefsky (1992) viszont a fajfogalmak
túlburjánzását látva az egyszerû
»faj«-kifejezésnek a biológiai teóriákból
való eliminálását javasolja.
Az eredeti Hull-Ghiselin-koncepció egyik legkövetkezetesebb
alternatíváját talán az ún. kladisztikus
fajfogalom jelenti. A kladisták radikálisan elvetik a morfológiai
hasonlóság elvének a fajok meghatározásában
való bármiféle jogosultságát. Mark Ridley
(1989) így fogalmaz: „Igaz, hogy a fajok rendszerint különböznek
fenetikusan más fajoktól. Ez azonban irreleváns teoretikus
realitásukra és megfelelõ definíciójukra
nézve.” A kladisztikus fajfogalom lényege, hogy a fajokat
szigorúan két speciációs esemény közötti
monofiletikus leszármazási ágban határozza
meg. Ezzel a kladisták egy módszertani-metafizikai huszárvágással
kizárják annak lehetõségét, hogy morfológiai,
mikrostrukturális vagy egyéb hasonlóságok a
legcsekélyebb szerepet is kapjanak a fajok meghatározásában.
Ezáltal egyrészt bizonyos értelemben kitartanak az
individualitás-tézis mellett, másrészt annak
a fajok organizmus- szerû jellegének megkérdõjelezésével
azok individualitásának értelmét veszélyeztetik.
(ábra)
t4 idõpillanatban B3 faj két másik fajra (D1 és
E1) hasad, miközben megszûnik létezni. Mindezzel nincs
is semmi probléma, Hull és Ghiselin messzemenõen egyetértenének
ezzel. Ha viszont visszamegyünk t2 idõpillanatra, akkor azt
látjuk, hogy A fajból kiválik egy kisebb rész
(tegyük fel, hogy ez csupán egyetlen párt jelent) és
ez a speciációs esemény ugyanazzal a hatással
jár, mint a t4 idõpontban lejátszódó:
az eredeti faj (A) kihal! Ha a fajokat individuumoknak tekintjük,
és mint ilyeneket az individuumok prototipikus képviselõihez,
a biológiai organizmusokhoz hasonlítjuk, mint ahogy azt Hull
és Ghiselin teszik, akkor azt mondhatjuk, hogy igaz az, hogy ha
például egy egysejtû kettéosztódik, akkor
megszûnik létezni (vö. t), viszont például
ha egy fáról leszakítunk egy ágat és
azt elültetjük, akkor az eredeti fa nem szûnik meg létezni.
Úgy tûnik tehát, hogy a kladista fajfogalom amellett,
hogy radikálisan antiesszencialista és hogy a fajokat individuális
entitásoknak tekinti, az individualitásról alkotott
fogalmunkba nem egészen fér bele. Hull és Ghiselin
nem is fogadják el ezt a radikális alternatívát.
Számukra a fajok az organizmusokhoz hasonló individuális
entitások és ahogy egy organizmus identitását,
azaz meghatározó belsõ szervezõdését
sem csorbítja az, ha eltûnnek vagy kicserélõdnek
egyes összetevõi (pl. ha kihúzzák egy fogamat,
az éppúgy nem szünteti meg individuális azonosságomat,
mint ahogy a fáét sem, ha letörjük egy ágát)
Az individualitás-tézis antiesszencializmusa az emberi
természetre vonatkozóan is radikális kihatással
bír. Ghiselin egyik írásának címe pontosan
kifejezi az esszenciális emberi természet fogalmára
vonatkozó kurrens biológiai álláspontot: A
fajok individuumok: ennélfogva az Emberi Természet egy Metafizikai
Téveszme (Ghiselin 1987). Mégha léteznek is olyan
tulajdonságok, amik egy adott fajon vagy populáción
belül az adott idõpillanatban nagyobb százalékban
(vagy kizárólagosan) vannak jelen, ezek semmiféleképpen
nem határozhatják meg a faj metafizikai lényegét.
Ezzel könnyedén kifoghatják a szelet azoknak a filozófusoknak
a vitorlájából, akiknek antibiologizmusát az
a hiedelmük táplálja, miszerint a biológusok
az emberi természet politikailag inkorrekt fogalmának szószólói.
Ráadásul – mint arra Hull (1986) rámutat – nemcsak
hogy nincs nézetkülönbség a biológusok illetve
a társadalomtudósok és filozófusok között
ebben a kérdésben, hanem a biológia felõl sokkal
hatékonyabban tudunk érvelni az emberi természet univerzalitása
ellen: „sokkal nehezebb genetikus mint kulturális univerzálék
mellett érvelni, mivel az allélokat könnyebb beazonosítani,
mint a kulturális gyakorlatokat”.
A faj-problémával szorosan összefüggõ
kérdés, hogy beszélhetünk-e természeti
törvényekrõl a biológiai jelenségekkel
kapcsolatban. J.J.C.Smart már 1963-ban, nevezetes könyvében
(Philosophy and Scientific Realism) amellett érvelt, hogy nincsenek
biológiai törvények. Miután a biológia
által tett általánosítások a földi
életre vonatkoznak és semmi okunk sincs arra, hogy úgy
gondoljuk, hogy azok más bolygókon esetlegesen kialakult
élõlényekre is érvényesek, ezért
univerzális természeti törvényekrõl a
biológia esetében nem beszélhetünk. A fajok hetvenes
években kibontakozó individualista koncepciója alátámasztani
látszik Smart felvetését. A természeti törvények
univerzálisak, a tér- és idõbeli univerzumra
korlátlanul érvényesek. A természeti törvényeket
megfogalmazó tudományos elméletek természeti
fajtákkal kapcsolatban tesznek univerzális érvényességû
állításokat. Az, hogy a testek tömegükkel
arányosan vonzzák egymást, természeti törvény,
viszont az, hogy Kati vonzza Pétert, nem az (még fizikai
értelemben sem). Kepler törvényei azért nem tarthatnak
igényt a természeti törvény státuszára,
mivel a Naprendszer bolygóira vonatkoznak. Természeti törvényekben
nem engedhetõ meg individuumok vonatkozó illetve tér-
vagy idõbeli megszorítás. Nyilvánvaló,
hogy az a kijelentés, hogy ’Napóleon alacsony volt’, nem
tekinthetõ természeti törvénynek. Napóleon
individuum, akire ugyan érvényesek a természet törvényei,
maga viszont nem szerepelhet individuumként természeti törvényben.
Mi a helyzet azonban az olyan univerzálisan kvantifikált
kijelentéssel, mint ez: ’Minden holló fekete’. Ha azt mondjuk,
hogy ez az állítás azért nem természeti
törvény, mert csak a földi hollókra vonatkozik,
akkor ahhoz a kijelentéshez hasonlítjuk, mint például
’A szobámban minden asztalnak négy lába van’. Ezt
az állítást minden további nélkül
kiterjeszthetjük univerzálisan érvényes kijelentéssé
és amennyiben igaznak bizonyul ebben a formában, tehát,
hogy ’Minden asztal (univerzálisan) négylábú’,
akkor az minden további nélkül elfogadható természeti
törvénynek. Smart nézete szerint, ha kiderülne,
hogy a földi élõlényekre vonatkozó általánosításaink
univerzálisan érvényesek, akkor beszélhetnénk
biológiai törvényekrõl. De mi van akkor, ha a
’Minden holló fekete’ kijelentést a ’Napóleon alacsony
volt’ kijelentéshez hasonlítjuk? Az utóbbi esetében
nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk természeti
törvényrõl, hiszen individuális tulajdonnevet
foglal magában. Viszont ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy
a biológiai fajok is individuumok, akkor világossá
válik, hogy legalábbis a konkrét fajneveket tartalmazó
biológiai általánosításoktól
az individualista fajfelfogás hívei miért tagadják
meg a természeti törvény státuszát910.
David Hull több írásában vizsgálta
a részint az õ nevéhez fûzõdõ
individualista fajfogalom tudományfilozófiai konzekvenciáit.
Egyrészt amellett érvel, hogy a fajneveket tartalmazó
kijelentések nem lehetnek természeti törvények,
másrészt azonban azt mondja, hogy ez nem jelenti azt, hogy
egyáltalán ne volnának biológiai törvények.
Így például azok az evolúciós törvények
(mint például Cope, Dacqué, Williston vagy Dollo törvényei),
amik nem tartalmaznak partikuláris fajnevet, hanem általában
beszélnek fajokról (ami pedig már egy más kategoriális
szintet jelent). Eszerint az individualitás-tézisnek nincs
okvetlenül kihatása az evolúciós törvények
tudományfilozófiai státuszára (amik ettõl
persze még lehetnek hamisak). Másrészt viszont Hull
csökkenteni szeretné a tudományban honos emfázist
a természeti fajtákat és az átfogó természeti
törvényeket illetõen. Számára a fajneveket
tartalmazó kijelentések nem természeti törvények,
hanem történeti narratívumok, amikben a bennefoglalt
individuum (a faj) központi tárgyként (central subject)
szerepel. A központi tárgy neve merev jelölõ, referenciája
nem változik a jelentésváltozással. A biológiát
ez a tulajdonsága a társadalomtudományokhoz közelíti,
metodikája a történeti tudományokhoz válik
hasonlóvá. Mindez azonban semmiképpen nem jelenti
azt, hogy a biológia veszítene tudományos presztizsébõl.
A természeti törvények megfogalmazása nem tekinthetõ
a komoly tudományosság megkülönböztetõ
jegyének.
2. Biológiai funkciók
A biológia filozófiáján belül pillanatnyilag
talán a legélénkebben vitatott kérdéskör
a biológiai funkciók tulajdonításával
kapcsolatos. Hogyan értelmezhetünk a biológián
belül funkcionális magyarázatokat, miként tulajdoníthatunk
megfelelõ módon funkciót egy szervnek, viselkedési
mintázatnak vagy pszichológiai tulajdonságnak? A dugóhúzó
funkciója az, hogy dugókat húzzunk ki vele borosüvegekbõl,
a karóra funkciója az, hogy mutassa az idõt – de mi
a funkciója a szívnek, vesének vagy a térdreflexnek?
Az emberi készítmények funkciója felhasználóik
szándékaitól (általánosabban: mentális
állapotaitól) ered. Az, hogy dugók kerülnek ki
bizonyos borosüvegekbõl, valaki számára jó,
az pedig, hogy dugóhúzók egyáltalán
léteznek, aligha magyarázható meg a felhasználói
érdeknek a magyarázatba való bevonása nélkül.
De biológiai értelemben kinek a számára jó
egy megfelelõen mûködõ szív? És
kinek állt érdekében létrehozni ilyen szíveket?
Bár elsõ pillantásra talán problémátlannak
tûnhet a funkcionális kijelentések biológiai
alkalmazása, ezek a kérdések világosan rámutatnak
számos olyan nehézségre, amelyek kezelése körültekintõ
filozófiai analízist igényel. Amennyiben elfogadnánk,
hogy a biológiai lényeket egy teremtõ Isten céltudatosan
hozta létre, azok bizonyos tulajdonságainak végsõ
funkciója legalábbis elvileg egyértelmû lenne:
azokat Isten elméjére való hivatkozással magyarázhatnánk.
Ha az egész világot Isten teremtette, akkor jogosan beszélhetünk
akár a lavinák, áradások, esõzések
funkcióiról is, vagy jogosan tehetünk olyan kijelentéseket,
mint pl. ’a kovalens kötés funkciója a vízmolekula
összetartása’. A világ jó (Isten számára)
és benne minden egyes atom megfelelõen látja el a
maga funkcióját. Ez a hipotézis bár önmagában
nem oldja meg a konkrét funkciók tulajdonításának
problémáját, de legalábbis a funkcionális
leírásokat módszertani értelemben problémátlanná
teszi. Az olyan kemény tudományoknak, mint a fizika és
a kémia az igazi tudománnyá válása az
Isten-hipotézis mellõzésére datálható.
E metafizikai lépéssel nyilvánvalóvá
vált, hogy funkcionális leírások ezen tudományokon
belül teljességgel megengedhetetlenek. Mi a helyzet mármost
a biológiával? A biológia tudományos szigorúság
tekintetében elmaradna a fizikától és a kémiától?
Vagy megengedhetetlen lenne minden olyan kijelentés, mint pl. ’a
szív funkciója a vérkeringetés’ (és
nem mondjuk szívhangok produkálása)? Jóllehet
akad néhány szerzõ, aki a funkcionális kijelentéseknek
a biológiából való maradéktalan eliminálása
mellett érvel, ma általánosnak tekinthetõ az
az álláspont, hogy a biológián belül bizonyos
jól meghatározott értelemben megengedhetõk
teleologikus és funkcionális magyarázatok a biológia
tudományos státuszának legkisebb csorbulása
nélkül is.
Az egyik kézenfekvõ megoldásnak az tûnhet,
hogy azt mondjuk, az organizmusoknak van egyfajta biológiailag megragadható
’érdeke’, nevezetesen a fennmaradás és a szaporodás,
tehát relatív fitnessük növelése, és
ezen organizmusok egy adott tulajdonságának funkciója
ebbõl lenne magyarázható. Az evolúcióbiológusok
körében gyakran találkozhatunk ilyen kvázi-mentális
leírásokkal és bizonyos mértékig ezek
a leírások megengedhetõnek tûnnek a biológiában.
Gondoljunk például Dawkins híres önzõ
gén-teóriájára. Mit értsünk azalatt,
hogy egy gén önzõ? Természetesen semmiképpen
se azt, hogy a géneknek volnának olyan jellegû mentális
természetû tulajdonságaik, mint az önzés.
Az organizmus fitness-növelésére mint érdekre
és célra alapozó funkció-tulajdonítási
eljárás csak annyiban tartható, amennyiben olyan metaforikus
nyelvnek tekintjük, mint Dawkins megfogalmazásai. Nyilvánvaló
azonban, hogy komoly tudományos leírásként
nem alkalmazható. Az evolúciós elmélet fényében
az organizmusoknak, mint az evolúciós folyamat résztvevõinek
nincsenek semmiféle céljaik, egyszerûen úgy
vannak kialakítva (vagy nem úgy vannak kialakítva),
hogy képesek az evolúciós távlatú fennmaradásra.
A teleológia mentális jellegû felhasználása
a biológiai funkciók tulajdonításában
kizárólag heurisztikus célból vagy metaforikus
nyelvezetként engedhetõ meg. Az utóbbi jó két
évtized és különösen az utóbbi néhány
év elméleti erõfeszítései a biológiai
funkciók tulajdonításának terén az efféle
teleologikus feltevések kiküszöbölését,
tehát a biológiai funkciók (és magának
a teleológiának11) a naturalizálását
tûzte ki célul. Lássuk, milyen megoldási javaslatok
születtek.
A biológiai funkciók újabb irodalmán belül
egységes nézet bontakozott ki arra vonatkozóan, hogy
a magyarázati módok két fõ típusát
különböztetik meg, akár úgy, hogy azokat egymás
ellen játsszák ki, akár úgy, hogy a kettõ
valamiféle összehangolt alkalmazását javasolják.
Az egyik típusú funkciótulajdonítási
eljárás Robert Cummins nevéhez kapcsolódik
és oksági szerep-funkcionalizmusnak nevezhetjük, míg
a másikat leginkább Larry Wrighttól (1973) szokás
eredeztetni, s ez utóbbi koncepciót etiológiai funkcionalizmusnak
nevezzük. Cummins (1975) két, Hempel és E. Nagel (továbbá
mások, köztük Wright) nevéhez kapcsolt, egymással
rendszerint összekapcsoltan jelentkezõ feltevést kritizálva
dolgozza ki saját megközelítését. Az elsõ
kritizált feltevés szerint a funkcionális jellemzés
magyarázatot ad a funkcionálisan jellemzett dolognak (pl.
egy szerv) egy azt tartalmazó nagyobb rendszerben (organizmus) való
jelenlétére. A második Cummins által elvetett
feltevés értelmében akkor mondhatjuk azt, hogy valami
funkcionál, ha az azt tartalmazó rendszerre olyan hatást
gyakorol, ami hozzájárul e rendszer bizonyos funkciójához.
Cummins kifejti, hogy például az, hogy a szívem vért
pumpál és a vérkeringésem ezáltal biztosított,
nem magyarázza meg kauzálisan és szükségszerû
módon, hogy miért van szívem. Szívem helyett
állhatna mûszív is, ami éppúgy képes
lenne betölteni a megfelelõ funkcionális szerepet. Abból
a ténybõl, hogy a vérpumpálás funkciója
el van látva, legfeljebb arra következtethetünk, hogy
egy funkcionálisan meghatározott vérpumpáló
rendszer található bennem, arra azonban nem, hogy az egy
speciális fizikai realizációban létezõ
szív. Ezen a feltevésen – véli Cummins – nem segít
a természetes szelekció segítségül hívása
sem, a szelekció csupán negatív erõ, ami a
nem megfelelõen mûködõ biológiai jellegeket
kiküszöböli, ám a megfelelõen funkcionálók
jelenlétére nem ad közvetlen oksági magyarázatot.
Funkcionálisan magyarázni a jelenlétet csak intencionálisan
létrehozott emberi készítmények esetében
engedhetõ meg. A második bírált feltevéssel
az a baj, hogy ha egy dolog funkcióját az azt tartalmazó
rendszer funkciójával igyekszünk magyarázni,
két egyaránt nemkívánatos eredményre
juthatunk. Ha a tartalmazó rendszernek nincs saját funkciója,
akkor részeinek sem lehet, ha viszont van, akkor a regresszus csapdájában
találjuk magunkat. Amennyiben tehát egy biológiai
(tartalmazó) rendszer funkcióját a túlélésben
és a reprodukcióban jelöljük meg és a benne
található funkcionális elemeket ehhez a rendszer-funkcióhoz
viszonyítva határozzuk meg, ahogy a teleologikus elmélet
képviselõi teszik, a funkciótulajdonítás
mindenképpen hibás lesz (regresszushoz vezet). Cummins ennek
kivédésére egy analitikus stratégiát
javasol, aminek segítségével a rendszer egy adott
képessége számos különbözõ részfeladatra
osztható. Valami olyasmirõl van szó, mint amikor egy
kimeneti jelenséget (pl. egy viselkedési elemet) egy számítógépprogrammal
szeretnénk modellezni. Ehhez elõször a kimeneti képességet
kisebb részfeladatok elvégzését végzõ
lépésekre kell osztani, amiket ily módon funkcionálisan
határozunk meg. Az ezen felosztási vonal mentén azonosítható
részek mûködése/funkciója okságilag
járulna hozzá az azt tartalmazó rendszer egy meghatározott
komplex képességéhez (abban oksági szerepet
játszana), amit ugyanakkor a részfunkciók ellátását
végzõ egységek funkciójára való
hivatkozással specifikálhatunk. A lényeg az, hogy
a funkciótulajdonítás minden esetben egy elemzési
háttér felállításának függvénye.
A tartalmazó rendszer funkciójáról kizárólag
akkor beszélünk, ha egy azt magába foglaló még
magasabb rendszer (pl. csoport, faj, ökoszisztéma) háttéranalízisét
is elvégezzük. Cummins definíciója a következõ:
„Funkciót tulajdonítani valaminek annyi, mint egy olyan képességet tulajdonítani neki, ami az azt tartalmazó rendszer bizonyos képességének elemzésében játszott szerepe által ragadható meg.” (765.)
Ugyanarra a funkcionális egységre különbözõ
képességeinek megfelelõen többféle funkcionális
analízis alkalmazható. A szív funkciója eszerint
az egyik elemzési háttér elõtt a vérpumpálás,
míg egy másik elõtt esetleg szívhangok produkálása12.
(Az, hogy gyakran a szóbanforgó háttéranalízis
megemlítése nélkül mondunk olyasmiket, hogy a
szív funkciója a vérpumpálás, csupán
azt jelzi, hogy ez a megszokott háttér, módszertani
értelemben vett kitüntetettségrõl szó
sincs.)
Azáltal, hogy Cummins mellõzi a funkciók speciális
biológiai aspektusait, eléri a teleológia tökéletes
kiiktatását, de lemond arról, hogy a biológiának
a funkciótulajdonítást illetõen speciális
helyet biztosítson a tudományok között. Cummins-funkciót
fizikai rendszereknek is éppoly jól tulajdoníthatunk,
mint biológiai jellegeknek, illetve biológiai jellegek fizikai
jellemzõi ugyanolyan típusú funkciókkal bírnak,
mint evolúciós terminológiával megközelíthetõ
képességeik. Ez a megközelítés amellett,
hogy egyrészrõl megszabadul az obskúrus teleológiától,
azoknak az eliminativistáknak a malmára hajtja a vizet, akik
a természettudományok metodikájával összeegyeztethetetlennek
tartanak bármiféle funkcionális magyarázatot.
A cumminsi koncepcióval szemben felhozott legfontosabb ellenérv
azonban az, hogy Cummins funkcionális analízise nem tesz
különbséget egy dolog megfelelõ funkcionálása
illetve rosszul funkcionálása között, nem beszélve
a funkciójukat ellátni képtelen dolgok esetleges funkcióiról,
amikkel – lévén, hogy minden esetben aktuális képességek
funkcionális analízisérõl van szó –
egyáltalán nem tud mit kezdeni. Funkciót tulajdonítani
egy vak szemeinek reménytelenül kívül esik bármely
analitikus háttér elõtt. A Cummins-funkciók
és a teleologikus funkciók közös gyengesége,
hogy csak az aktuális funkcionálás eseteit képesek
kezelni, mint L. Shapiro (1997) szellemesen megjegyezte, ez ahhoz az (egyébként
valótlan) feltevéshez hasonlít, miszerint a cápák
csak addig maradhatnak életben, amíg mozgásban vannak.
Az utóbbi évek egyik legsikeresebb filozófiai
elmélete a funkciók naturalizálására
tett kísérlet a biológia filozófiáján
belül. Ezt az elméletet etiológiai elméletnek
nevezzük. Az etiológiai koncepció legfõbb erényének
azt tarthatjuk, hogy a teleologikus és a cumminsi megközelítésekkel
ellentétben, képes az elemzés alá bevonni a
hibás vagy nem-funkcionálás eseteit is. Az etiológiai
elmélet kulcsfogalma a megfelelõ vagy tulajdonképpeni
funkció (proper function). A fogalmat Millikan vezette be a jellegek
hibás funkcionálásának, nem-funkcionálásának
vagy véletlenszerû funkcionálásának normatív
kontrasztfogalmaként. Azáltal, hogy a funkciókat nem
a tartalmazó rendszer egy meghatározott képességéhez
mint aktuális kimenethez vagy diszpozícióhoz13 viszonyítják,
hanem ehelyett történeti perspektívába állítják,
oly módon, hogy a funkcionális leírás bizonyos
értelemben képes magyarázatot adni a funkciót
ellátó jelleg jelenlétére és annak funkciója
ebbõl a történeti perspektívából
kiindulva válik magyarázhatóvá, a pillanatnyi
(történetietlen) funkciótulajdonítás problémái
kiküszöbölõdnek. Vegyük a következõ
egyszerû példát. A kalapács nyelének
funkciója az, hogy a kalapács használóját
hozzásegítse például szögek beveréséhez.
A kalapács természetesen intencionálisan létrehozott
mesterséges készítmény és mint ilyen
a kalapácsnyél funkciója is ebbõl a ténybõl
származik. Tegyük fel, hogy marslakók szállnak
a földre vagy több ezer év múlva régészek
találnak egy elhagyott kalapácsnyelet. Mi lehet ennek a funkciója
a szemükben? Az, hogy szögeket verjenek be vele? Nos, ezt aligha
gondolhatják, hiszen a kalapácsnyél messze nem a legmegfelelõbb
alkalmatosság a szögbeverésre. Szögbeveréssel
kapcsolatos Cummins-funkciót nem igazán tulajdoníthatunk
a kalapácsnyélnek. Azt gondolom, hogy egy intuitíve
elfogadható funkcionális leírásnak számot
kell tudnia adni arról, hogy a kalapácsnyél funkciója
a szögbeverésbõl eredeztethetõ. Biológiai
tulajdonságok esetében sokkal nehezebb helyzetben vagyunk,
hiszen intencionális magyarázat lehetõsége
fel sem merülhet. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy találhatunk
olyan magyarázatot, ami képes értelmezni az aktuálisan
nem fennálló funkciókat is. Erre egy olyan történeti
magyarázat tûnik a legjobb jelöltnek, ami a funkciót
a funkcionális jelleg eredetébõl képes magyarázni,
egy kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy az intencionális leírás
teszi, ám anélkül, hogy mentális tényezõkre
hivatkozna.
Az etiológiai felfogás történetisége
abban áll, hogy azon a feltételezésen alapul, miszerint
megfelelõ hosszúságú evolúciós
periódus alatt csak azok a jellegek maradnak fenn, amik okságilag
hozzájárulnak az azokat hordozó egyedek relatív
fitnessének növeléséhez, és ezeknek a
jellegeknek a funkciója pedig pontosan az az oksági hatás,
amivel hordozóik rátermettségéhez hozzájárulnak.
Természetesen az evolúciós történet nem
abban az értelemben határozza meg valaminek a funkcióját,
ahogy azt Cummins (mint láttuk) megkívánná.
A történeti perspektíva figyelembevétele azonban,
ha nem is szükségszerû következtetést, de
okságilag mindenképpen releváns magyarázatot
képes produkálni. A szelekció nem magyarázza
meg, hogy miért van szívem, viszont képes megmagyarázni
a már kialakult szívek evolúciós távlatú
fennmaradását, és ebben a magyarázatban a funkcionális
leírás kulcsszerephez jut. Az evolúció folyamán
a funkció betöltése oksági szerepet játszik
a funkcionális meghatározásra kerülõ jelleg
fennmaradásában, funkciója pedig ebbõl az oksági
szerepbõl adódik: a funkció szelektált hatás
(Neander 1991). Szívem funkciója eszerint azért a
vérpumpálás, mivel a szív által végzett
vérpumpálás okságilag hatékony volt
a szívvel rendelkezõ õseim (és így a
szív mint típus) fennmaradásában. És
ami nagyon fontos: ezen nem változtatna az sem, ha egy adott szív-példány
(mondjuk az én szívem) rosszul vagy egyáltalán
nem mûködne. Az etiológiai elméleten belül
a funkciótulajdonítás nem kizárólag
aktuálisan funkcionáló jelleg-példányokra
érvényes, hanem rosszul vagy nem funkcionáló
példányokra is, mivel a funkciótulajdonítás
alapja az evolúciós leszármazási folyamat típusaira
vonatkozóan megy végbe14. Az etiológiai elmélet
is olyan szerkezetû magyarázatot biztosít, ami a miért?
kérdésre válaszol. Míg azonban a Cummins által
bírált teleologikus feltevés a miért kérdésre
úgy válaszol, hogy pl. ’Azért van szívem, hogy
vért pumpáljon’, addig az etiológiai elmélet
olyan értelmû választ kínál, mint amilyen
az ’Azért van szívem, mert (hasonló típusú
szív-elõdei) vért pumpált(ak)’. Az etiológiai
magyarázat minden esetben a posteriori jellegû.
E nézet azt feltételezi, hogy a funkciótulajdonítás
alapját képezõ történeti/naturalista leírás
kontrafaktikus felcserélése legalábbis igen valószerûtlennek
mutatkozna. Ha tehát õseim szíve nem pumpált
volna vért (és más funkciója sem lett volna),
a vérpumpálás nem növelte volna a szívvel
rendelkezõ õseim relatív fitnessét, akkor a
szív nagy valószínûséggel eltûnt
volna a populációból. Az etiológiai funkcionalizmus
alappillére a szelekció hatékonyságának
feltételezése, azaz az adaptácionizmus elfogadása.
Ezzel kapcsolatban három megjegyzést szeretnék tenni,
egyszersmind újabb három olyan témát is bevezetve,
ami a biológia kurrens filozófiájának jelentõs
szegmensét fedi le.
(i) A szelekció hatékonyságának tana (adaptácionizmus)
a darwini elmélet sarkköve. Ezt a felfogást ellensúlyozandó,
idõrõl idõre feltûnnek nem-darwininak vagy anti-darwiniánusnak
kikiáltott evolúciós alternatívák. A
darwini módszer Ghiselin egyik könyvcímében (Ghiselin
1969) hirdetett diadalához korántsem vezetett könnyû
út és a jelenlegi helyzet is sokkal árnyaltabb, mint
ahogy a darwinizmus szószólói és népszerûsítõi
széltében propagálják. A hetvenes évek
nem-darwini eufóriájának hõsei a punktualista
elmélet kidolgozói, S.J. Gould és N. Eldredge voltak
(akik egyébként – mint közismert – visszautasították
a nem-darwiniánus cimkét). Az adaptácionizmus – anti-adaptácionizmus
vita a hetvenes évek legvérmesebb biológiai vitáit
generáló témája volt. Gould & Lewontin
híres cikke (1979) a természetes szelekció hatékonyságának
megkérdõjelezésével igyekezett kihúzni
a talajt az adaptációt túlhangsúlyozó
megközelítések lába alól. Ezzel egyidõben
a másik szélsõség, a pánszelekcionista
panglossi szemlélet is széleskörûen virágzott.
A helyzet azóta némileg normalizálódott. A
fõ kérdés ma már nem az, hogy mely tulajdonságok
adaptívak és melyek nem, az organikus jelenségek mekkora
hányada esik az adaptív és mekkora a nem-adaptív
(vagy exaptív) kategória alá, hanem hogy mekkora a
szelekció viszonylagos hatékonysága az egyes tulajdonságok
kialakításában. Központi célkitûzéssé
az adaptív hipotézisek empirikus tesztelése vált
(Orzack&Sober 1994; Griffiths 1996).
Ruse (1989a) és Hull (1985, 1988) amellett érvel, hogy
a punktualizmus nem jelent paradigmaváltást Darwin nézetéhez
képest. Míg azonban a fosszilis leletek tanúságából
kiinduló punktualisták makroevolúciós modellje
úgy-ahogy összeegyeztethetõ az eredeti darwini elmélettel,
amik beillesztése a darwiniánus elméleti keretbe sokkal
problematikusabb. Jelenleg a szelekció hatékonyságának
kérdése leginkább a fejlõdéselvû
tradíciót továbbvivõ ún. folyamatstrukturalisták
körében vetõdik fel. Ez az irányzat meglepõen
hosszú történeti elõzményekre tekint vissza.
A strukturalista, morfológiai vagy fejlõdéselvû
tradíció gyökereinél olyan szerzõket találunk,
mint Cuvier, Owen, Buffon, Goethe, St.Hilaire, Driesche, Oken, továbbá
ide sorolható Kant és a német Naturphilosophie. A
biológiatörténész E.R. Russell 1916-ban publikált
híres Form and Function címû könyvében
még a biológiatörténetben uralkodó két
fõ szemléletmódot, a formai-strukturális és
a (darwini) funkcionalista15 megközelítést különíthetett
el, az evolúcióbiológia Modern Szintézisének
jelentkezését (’30-as évek) követõen azonban
a strukturalizmusnak már csak nyomait találjuk: elsõsorban
két szerzõt kell megemlítenünk, D’Arcy Thompsont
és C.H. Waddingtont. Békés Vera (1997) találó
kifejezésével élve azt mondhatjuk, hogy a fejlõdéselvû-strukturalista
paradigma a darwinizmus diadalmas periódusa alatt zárványokban
élt tovább. Mára a helyzet jócskán megváltozott.
Miközben Richard Dawkins (1995), a neodarwinizmus frontharcosa kedélyesen
gúnyolódik a strukturalisták réges-régi
kulcsfogalmának, a stabil strukturális mintázatok
német elnevezésének, a Bauplan szónak az Oxford
English Dictionary legújabb kiadásából való
kihagyásán, addig pl. Kelly C. Smith (1992) folyamatstrukturalista
forradalom lehetõségét fontolgatja. A folyamatstrukturalizmus
fõ képviselõi (S.A. Kauffman, B.C. Goodwin, M.W. Ho,
P. Saunders, de ide sorolhatók B.H. Weber és D.J. Depew biológiatörténeti
munkái is) egyetértenek abban, hogy a természetes
szelekció szerepét az életformák sokféleségének
kialakításában a háttérbe szorítani
igyekeznek. Az elmélet szerint a fejlõdési folyamatot
egyfajta belsõ természeti erõ mozgatja, ami a rendelkezésre
álló ’morfotéren’ belül kirajzolja a fejlõdés
lehetséges menetét. Kauffman a káoszelmélet
terminológiáját átvéve olyan stabil
struktúrákról (attraktorok, antikáosz) beszél,
amik gyors és intenzív kaotikus változások
eredményeként jönnek létre. (Ez a kép
egyben erõteljes elméleti alátámasztást
is biztosít a punktualistáknak.) A természetes szelekciónak,
a darwini evolúció véletlen esetlegességeinek
csak igen korlátozott szerep jut ezekben a koncepciókban,
a fõ mozgatórugó az egymásba átalakuló
generikus geometriai formák szigorú fejlõdési
törvények16 szerint (ön)szervezõdõ fejlõdési
folyamata egyre komplexebb biológiai formák irányába17.
A strukturalista megközelítés azonban nem kell,
hogy feltétlenül ellentmondjon a darwini elméletnek.
P.E. Griffiths több helyen (1996a, 1996b) kritizálja a strukturalista
nézetek anti-darwinizmusát. Rámutat arra, hogy a rendelkezésre
álló ’morfotér’ sokkal kiterjedtebb, mint ahogy azt
egynémely strukturalista láthatóan véli, ezen
belül a lehetséges fejlõdési utak bejárása
a darwini evolúciós elméletbõl ismerõs
történeti esetlegességek és szelektív
mechanizmusok közrejátszásának eredménye.
Griffiths Wimsatt ’elsáncolás’ fogalmát átvéve
fogalmaz meg egy olyan nézetet, amelyen belül a már
kialakult formák határozzák meg a fejlõdés
lehetséges további menetét a ’morfotér’ rendelkezésre
álló fennmaradó szeletén belül – mindezzel
nyilvánvalóan a történeti/darwini magyarázatok
malmára hajtva a vizet.
(ii) Griffiths az etiológiai funkció-elmélet kapcsán
többször hivatkozik a filogenetikai tehetetlenség fogalmára.
Ezzel kapcsolatban két fõ szemléletmódot különböztet
meg, az egyiket newtoniánusnak, a másikat arisztoteliánusnak
nevezi. A newtoniánus felfogás értelmében a
tulajdonságok az értük felelõs szelekciós
hatások eltûnte után is fennmaradnak, egészen
addig, amíg egy ellentétes hatású szelekciós
nyomás nem éri azokat – hasonlóan ahhoz, ahogy a newtoni
fizikán belül a testek mozgása egészen addig
fennmarad, amíg a testet ellenhatás nem éri. Az arisztoteliánus
kép alapján a biológiai jellegek több-kevesebb,
de mindenképpen véges tehetetlenség-mennyiséggel
rendelkeznek, s így a stabilizáló szelekciós
nyomás megszûnte után az adott jelleg idõvel
csökevényessé válik, majd eltûnik a populációból.
A különbözõ komplexitású jellegek inerciája
eltérõ lehet (ennek mértéke pedig mérhetõ
[Goode&Griffiths 1995]), ami a fejlõdéselvû szemlélet
hívei számára kínálkozó terepet
nyújt elméletük alkalmazására. A fejlõdéselvû
elméletek ugyanis azt hangoztatják, hogy a fejlõdési
kényszereknek konzerváló hatásuk van, bizonyos
tulajdonságoknak a generikus formájukból adódóan
nagyobb a filogenetikai tehetetlenségük, s így ennek
köszönhetõen azután is jó ideig fennmaradhatnak,
hogy adaptív hatásuk megszûnik. Ennek egy erõsebb
verziója úgy szól, hogy az említett fejlõdési
kényszerek a stabilizáción túl az aktuális
fejlõdési folyamat determinációjához
is döntõ mértékben hozzájárulnak.
A szelekció hatékonyságának mértéke
a fejlõdésben, illetve a biológiai jellegek adaptív
stabilizációjában kétségtelenül
kihatással van az etiológiai funkcionalizmusra. Amennyiben
egy funkcióval rendelkezõ tulajdonság evolúciós
távlatban anélkül is fennmaradhat, hogy funkcióját
ellátná (pl. rendkívüli filogenetikai tehetetlensége
miatt), aligha tekinthetnénk hitelesnek egy olyan elméletet,
ami azt vallja, hogy a funkció az az oksági hatás,
amivel a funkciót ellátó jelleg hozzájárul
önnön evolúciós léptékû fennmaradása
érdekében. A harmadik szelekcióval kapcsolatos megjegyzés
további adalékkal szolgál a szelekció hatékonyságának
kérdéséhez.
(iii) Karen Neander több írásában (1988,
1991, 1995b, 1995c) felveti a természetes szelekciónak mint
pozitív erõnek a lehetõségét. Mint láttuk,
Cummins tagadja azt, hogy a szelekció megfelelõ magyarázatot
adhatna arra, hogy egy funkcióval bíró (vagy egyéb)
jelleg miért található meg az azt tartalmazó
rendszerben. A természetes szelekció csupán negatív
erõ, ami a rátermettséget nem növelõ tulajdonságokat
kirostálja. Elliott Sober (1984) csatlakozik ehhez a nézethez.
Sober kétféle magyarázatot különböztet
meg, az egyiket fejlõdési magyarázatnak, a másikat
szelekciósnak (vagy variációsnak) nevezi. Vegyük
a következõ példát. Egy osztályteremben
csak azok a gyerekek tartózkodnak, akiket azon az alapon válogattak
ki, hogy harmadikos szinten tudnak olvasni. Ebben az esetben a szelekció
magyarázatot ad arra, hogy az osztályban milyen megoszlási
arányban vannak olyan gyerekek, akik harmadikos szinten tudnak olvasni
(jelen esetben ez 100%), arra azonban nem, hogy az egyes gyerekek miért
tudnak harmadikos szinten olvasni (errõl adna számot a fejlõdési
magyarázat). Ez azt a némiképp paradox helyzetet eredményezi,
hogy a szelekció magyarázatot ad arra, hogy miért
tud minden gyerek a teremben harmadikos szinten olvasni, arra azonban nem,
hogy bármelyikük is személy szerint miért tud
harmadikos szinten olvasni. Ehhez hasonlóan, a természetes
szelekció nem képes magyarázattal szolgálni
arra vonatkozóan, hogy nekem miért van szembefordítható
hüvelykujjam, mégha képes is megmagyarázni, hogy
miért van minden embernek szembefordítható hüvelykujja.
Az elõzõ kérdés megválaszolásához
a genetikai kód szintjén bekövetkezett változásokra
(mutáció, migráció, véletlen génsodródás
és génrekombináció) kell hivatkoznunk.
Neander ezt a beállítást szándékozik
gyengíteni. Nézete szerint a szelekciós magyarázat
efféle korlátozása csak egylépéses evolúciós
változások esetében tartható maradéktalanul.
Kumulatív szelekciós folyamatok esetén azonban, bár
az egyes fejlõdési lépések itt sem magyarázhatók
a szelekcióval, a komplex folyamat elõrehaladásában
a már megtett lépések (a szelekció által
stabilizált genetikai variabilitás a populáción
belül) bizonyos értelemben magyarázatot adhat a folyamat
továbbhaladására egészen a végeredményként
elõálló komplex adaptációkig. Ilyen
komplex adaptációk kialakulásának a valószínûsége
enélkül a mechanizmus nélkül elhanyagolhatóan
csekély lenne. Mint írja (Neander 1995b): „Cummins, Sober
és Dretske arra összpontosít, hogy mi történik
akkor, amikor a szelekciót további genetikai rekombináció
és mutáció követi: a korábbi szelekció
drámai módon képes megváltoztatni a késõbbi
génszekvenciák felbukkanásának valószínûségét.”18
Neander úgy véli, hogy Darwin gondolatának nagyszerûsége
a szelekciónak mint az életformák kialakításához
hozzájáruló pozitív tényezõnek
a felismerésében áll.
Amennyiben Neander érvelését a felhozható
erõs ellenérvek (Sober 1995; Buller 1997) ellenére
elfogadjuk, az etiológiai funkciótulajdonítás
szelekcionista alapfeltevését kiegészíthetjük
azzal, hogy a szelekciós történet nem csupán
a funkcionális jelleg fennmaradására szolgál
oksági magyarázattal (amennyiben ezen a populáción
belüli bizonyos eloszlási arányt értünk),
hanem a komplex adaptációk (amik közé legtöbb
funkcionális tulajdonságunk is tartozik) kialakulása
és fejlõdése is magyarázhatóvá
válik részlegesen. E három, a szelekció hatékonyságával
és az adaptácionizmus plauzibilitásával kapcsolatos
megjegyzés, amellett, hogy saját jogán is egy izgalmas
területet képvisel a biológia filozófiáján
belül, fontos adalékokkal szolgál ahhoz, hogy az etiológiai
funkcióelmélet lényegét jobban megragadhassuk.
Az etiológiai koncepció értelmében egy funkciótlan
jelleg elõbb-utóbb eltûnik a populációból,
a jellegek funkciója pedig abból az oksági tényezõbõl
adódik, amivel a funkcionális jelleg hozzájárul
saját evolúciós léptékû fennmaradásához.
A Wright nyomán kidolgozott etiológiai funkcióelmélet
a nyolcvanas évektõl egyre inkább uralkodóvá
vált a biológia filozófiájában19. Legfontosabb
képviselõi K. Neander, R.G. Millikan, P.E. Griffiths – nyomukban
pedig számos meghatározó filozófus és
biológus (pl. P. Godfrey-Smith, S.D. Mitchell, L. Shapiro, W. Walsh,
C. Allen). Továbbá, az etiológiai felfogás
jelentõs karriert futott be az elmefilozófián belül
is, reprezentációk és szemantikai tartalmak vagy mentális
állapotok (Sober 1985) tulajdonítása terén
is alkalmazhatónak látszik a történeti kiindulópont
analóg alkalmazása. A biológiai funkciók meghatározásának
finomítása nem egyszer errõl a területrõl
származott vissza gyökereihez. (A legjelentõsebb etiologikus
elmefilozófusok R.G. Millikan, F. Dretske, D. Papineau, C. McGinn.)
Az elmélet alkalmazási körének kiterjesztésével
kapcsolatban számos más lehetõség is felmerült.
Griffiths (1993) egyes emberi készítmények szelekciós
fejlõdését a biológiai jellegek fejlõdésével
analóg módon kezeli, Pettit (1996) a társadalomtudományokban
alkalmazott funkcionalista megközelítések etiologizálásának
lehetõségét vizsgálja, Agar (1997) pedig a
morális státusszal felruházható lények
problémájára kínál egy etiológiai
funkcionalista értelmezést.
Az etiológiai elméleten belül két fõ
tendencia figyelhetõ meg. Az egyik a tulajdonképpeni funkció
történeti kialakulásában a funkcionális
jelleg eredetét tartja meghatározónak (Millikan),
míg a másik tábor az újabb vagy ’modern’ szelekciós
folyamat stabilizáló hatását tekinti a funkciótulajdonítás
releváns alapjának (Griffiths, Godfrey-Smith). Griffiths
a filogenetikai inerciát illetõ arisztoteliánus felfogását
a funkciók kérdésére vonatkoztatva amellett
érvel, hogy funkciótulajdonításkor az eredeti
funkció nem részesülhet privilegizált bánásmódban,
az evolúciós történet során ugyanis a
funkció megváltozhat vagy el is tûnhet. Az utóbbi
esetet a csökevények képezik, amelyeknek nem tulajdonítunk
funkciót, mivel modern szelekciós történetük
erre nem jogosít fel (bár eredeti funkciójuk lenne).
Az elméleten belül létezik még egy szemléletmódbeli
eltérés. Neander az etiológiai koncepciót eredetileg
fogalmi analízisként vezette be, míg Millikan (1989)
ezt elutasítva elméleti definícióként
kezeli azt. Millikan érvelése a következõ. A
tulajdonképpeni funkció etiológiai definíciója
a megfelelõ történeti háttérmagyarázat
függvénye – két tulajdonság funkcionálisan
akkor ekvivalens, ha a populáción belüli jelenlegi meglétük
ugyanannak a funkciónak az evolúciós hatása.
Ugyanakkor két teljesen egyforma jelleg funkcionálisan nem
ekvivalens abban az esetben, ha etiológiai magyarázatuk eltér.
Millikan ezt a lehetõséget egy gondolatkísérlet
révén a szélsõségig viszi. Képzeljünk
el egy velem molekuláról molekulára megegyezõ
személyt, aki azonban nem a megszokott biológiai úton,
hanem egy pillanatnyi véletlenszerû folyamat során,
’egy csapásra’ jött létre. Hasonmásom szívének
ebben az esetben nem lenne tulajdonképpeni funkciója a vérpumpálás,
szemének a vizuális információ gyûjtése,
sem undoromnak az ártalmas táplálék elkerülése.
Az elméletnek ez a következménye nyilvánvalóan
kontraintuitív és bizonyos fokig a rivális megközelítések
javára billenti a mérleget: sem a történetietlen
teleologikus, sem az oksági szerep-funkcionalizmus számára
sem lépne fel ebben az esetben semmiféle probléma.
Ennek kivédése érdekében Millikan elzárkózik
attól, hogy elméletétõl effajta tényellentétes
szituációk elviselését megkövetelje, azt
olyan teoretikus definíciónak tartja, ami csupán az
aktuális (biológiailag realisztikus) esetekre vonatkozik.
A víz konceptuális analízisének – mondja Millikan
– számot kell adnia arról a lehetõségrõl,
hogy egy lehetséges világban az nem H2O, míg az elméleti
definíció a földi tudósok aktuális vizét
szem elõtt tartva kitarthat azon empirikus hipotézis mellett,
hogy a víz H2O. Kontrafaktuálisokkal – ha egyáltalán
– az elmélet csak annyiban törõdik, amennyire ez hozzájárulhat
a tényleges történeti-oksági magyarázat
kidolgozásához.
Neander (1991) Millikannel szemben kitart amellett, hogy az etiológiai
funkció-elmélet fogalmi analízis. Ehhez mindenekelõtt
módosítania (pontosabban korlátoznia) kell a fogalmi
analízis fogalmát. Eszerint a fogalmi analízis nem
foglalja magába a jelentésnek (amennyiben azt internnek tekintjük)
illetve a fogalom szükséges és elégséges
használati feltételeinek keresését. Ez utóbbi
helyett olyan kifejezések terminusaiban látja keresztülvihetõnek
a fogalmi analízist mint a családi hasonlóság,
prototípusokhoz való hasonlóság vagy a minskiánus
keretek, az analízist pedig – tudományos kérdésrõl
lévén szó – a tudományos közösség
nyelvhasználatára alapozza. Neander nem fogadja el azt a
vélekedést, miszerint a nem kívánt következmények
alól pusztán a fogalmi analízisnek a teoretikus definíciókra
való korlátozása által kibújhatnánk:
az elméleti definíciók és a fogalmi analízisek
egymást kiegészítõ és egymástól
függõ eljárások20.
Az etiológiai elmélet természetesen nem mindenkinek
nyerte el a tetszését, noha uralkodó nézetté
válása csakugyan rendkívül gyors volt. A két
legfontosabb ellenérv a következõ. (1) Reduktivista
oldalról makacsul tartja magát az a kifogás, hogy
egy érett természettudományon belül nem engedhetõ
meg a mentális természetûnek tekintett teleologikus
és funkcionális állítások semmilyen
formája (vagy legfeljebb csak heurisztikus eszközként,
a ’felfedezés kontextusában’). Schaffner terjedelmes könyve
(1993) jelzi, hogy bár a biológusok és tudományfilozófusok
zöme megengedhetõnek tartja a teleologikus és funkcionális
beszédmód bizonyos formáit a biológián
belül, ma is számolnunk kell az ilyen fogalmak maradéktalan
eliminálását sürgetõ nézetekkel21.
(2) A másik legfontosabb ellenérv, hogy funkciókat
történetietlenül is tulajdoníthatunk. Ez az érv
egyaránt felmerül Cummins és a történetietlen-teleologikus
felfogás hívei részérõl. Klasszikus
példájuk az ahogy Harvey felfedezte a szív funkcióját.
Harvey a billentyûk jelenlétébõl következtetett
a szív vérpumpáló hatására –
mindezt Darwin elõtt kétszáz évvel. Magától
értetõdik, hogy efféle magyarázati eljárások
bizonyos érvényességét és hasznát
mindenki elismeri, ám az etiológiai elmélet hívei
kizárólag heurisztikus értelemben fogadják
ezt el22. Neander rámutat arra, hogy a fogalmi analízisek
(és az elméleti definíciók) a tudományos
közösség által elfogadott elméleti háttérre
irányulnak. Eszerint a darwini elmélet egyszerûen megváltoztatta
Harvey felfedezésének (azaz a szív funkciójának)
továbbélõ elméleti fogalmát (éppúgy,
ahogy a víz molekuláris szerkezetének felismerése
megváltoztatta a víz elméleti fogalmát és
azonosítási kritériumait.)
Az etiológiai koncepcióval szemben felhozhatók
másfajta ellenvetések is, ezek a konkrét funkciótulajdonítás
nehézségeire mutatnak rá. Neander (1995a) filozófiai
és biológiai problémákat különít
el, jelen írásomban figyelmemet a biológiai vonatkozásokra
fogom koncentrálni23. A biológiai nehézségek
elsõdleges forrása az, hogy bizonyos esetekben még
a legkörültekintõbb gondolkodás sem képes
két egyformán racionálisnak és optimálisnak
tûnõ heurisztikus kiindulópont közül választani.
További zavarok forrása lehet a vizsgált jelenség
összetett volta (mint az emberi agyméret és intelligencia
növekedése) vagy a megszokott megoldások automatikus
elõnyben részesítése. Ez utóbbira Griffiths
(1996a) kínál egy kitûnõ példát.
Bizonyos nearktikus költözõ madarak tanulmányozói
azzal az elõfeltevéssel éltek, hogy a madarak a kemény
tél elõl vonulnak délre. A filogenetikus kutatások
azonban arra az eredményre jutottak, hogy a madarak eredetileg trópusi
élõhelyen éltek és vándorlásuk
valójában észak felé irányul a nyári
hónapokra. Ebben az esetben a történeti adatok szerencsés
módon lehetõvé tették a rivális adaptív-funkcionális
hipotézisek közötti választást. Amennyiben
azonban efféle evolúciós rekonstrukcióra nincsen
mód (ami nem ritka), az adaptácionizmus könnyen abba
a csapdába eshet, hogy egyre több funkcionális hipotézist
halmoz fel, amelyek között nemcsak etiológiai, de optimalista
értelemben sem tud dönteni24.
A továbbiakban rátérek az etiológiai szakirodalom
standard példáinak vizsgálatára. Ehhez mindenkelõtt
a két leggyakoribb biológiai esetet írom le. A két
példa remélhetõleg közelebb visz minket az etiológiai
koncepció erõsségeinek és gyengeségeinek
a megértéséhez. Az egyik a Lettvin és mtsai.
(19XX) által vizsgált Rana pipiens nevû békafaj,
ami azóta a filozófusok kedvenc állatorvosi lovává
vált (hogy egy szép képzavarral éljek). Ha
a béka közelében egy légy elrepül, a béka
szemével észleli azt, majd nyelvét kiöltve zsákmányul
ejti. Amikor azonban a béka közelébe apró ólomgolyókat
juttatunk, szegény állat egyiket a másik után
sorra bekebelezi. A kérdés mármost a következõ:
mi a béka összetett perceptuális és zsákmányoló
mechanizmusának tulajdonképpeni funkciója? Az, hogy
legyeket észlel, az, hogy legyeket és ólomgolyókat
észlel, vagy az, hogy a látóterébe kerülõ
apró sötét mozgó tárgyakat észleli?
Netán az, hogy táplálékhoz juttassa a békát,
vagy hogy növelje relatív fitnessét? A másik
példa Dretske-tõl származik, fõszereplõje
egy, az északi tengerekben, anaerob körülmények
között élõ baktérium. Az oxigéndús
felszíni vízrétegben a baktérium elpusztul,
van azonban egy olyan belsõ mágnese, ami a Föld mágneses
mezejét észlelve hozzásegíti a baktériumot
ahhoz, hogy a mélyebb vízrétegek felé haladjon.
Amennyiben a baktériumot áthelyezzük a déli félteke
egyik tengerébe, az vígan a halálba rohan. Mi tehát
a baktérium-mágnes funkciója? Az, hogy a mágneses
mezõt észlelje, vagy hogy távol tartsa a baktériumot
az oxigéndús víztõl – netán az, hogy
növelje relatív fitnessét?
Ezeknek a nehézségeknek a kivédéséhez
a legfontosabb annak a tényezõnek a specifikálása,
amit a funkció szelekciós fejlõdésében
okságilag hatékonynak tarthatunk. E tekintetben két
tábor alakult ki25. Az egyik valamelyik magasabb szinten ragadja
meg a tulajdonképpeni funkció okságilag releváns
meghatározóját. Sterelny és Millikan (az utóbbi
egy más analóg példa alapján) azt vallják,
a béka szóbanforgó mechanizmusának funkciója
az, hogy legyeket kapjon el. Shapiro amellett érvel, hogy a kérdéses
funkció az élelemszerzés. E szerzõk nézetüket
úgy igyekeznek alátámasztani, hogy kontrafaktuálisok
felállításával vizsgálják, mely
tulajdonságok jöhetnek számításba mint
okságilag releváns tényezõk. Sterelny és
Millikan esete: faktikusan igaz, hogy a béka egyaránt elkapja
a legyeket és a sörétólmot. Tegyük fel azonban,
hogy a béka csak a legyeket kapja el, a golyókat nem – ebben
az esetben a biológiai funkció ugyanúgy el lenne látva,
mint a reális esetben, tehát a golyóelkapás
nem tartozik hozzá a tulajdonképpeni biológiai funkcióhoz.
A fordított értelmû kontrafaktuális kondicionális
esetében, tehát amikor a béka csak az ólomgolyókat
kapja el, a legyeket nem, a dolog még nyilvánvalóbb:
a funkció nincs ellátva, hiszen a béka mechanizmusa
aligha azért maradhatott fenn az evolúció folyamán
mert emészthetetlen dolgokat kapott el (kiváltképp,
ha olyanokról van szó, amikkel nem is állt módjában
találkozni). Shapiro esete: tegyük fel, hogy a béka
olyan környezetben él, ahol kizárólag legyek
jelentik számára a táplálékot. Ha a
legyeket ebben a környezetben pl. szitakötõkkel váltjuk
fel, amik szintén táplálékul szolgálhatnak
a békáknak, a funkció továbbra is el lenne
látva – a lényeg nem a legyekben van, hanem a táplálékon.
Sterleny (1989) és Millikan (1991) az okságilag nem hatékony
tényezõk kezelésére a Sober (1984) által
felállított szelektált/szelektálódott
distinkcióhoz folyamodik. A légyfelismerés szelektált
mechanizmus, a golyóelkapás szelektálódott.
Sober egy játék segítségével illusztrálja
az általa javasolt megkülönböztetést. Képzeljünk
el egy olyan szerkezetet, amiben különbözõ méretû
golyók és több szinten elhelyezkedõ speciális
rostaként mûködõ szûrõlapok találhatók.
Ha valamennyi apró golyó, ami a szerkezet tetejérõl
képes lejutni az aljára (magyarán átfér
a szûrõlyukakon), zöld színû, akkor a golyókra
mint kis méretûekre szelekció hat (selection for),
miután a szûrõ a méret alapján disztingvál,
miközben mint zöld színûek szelektálódnak
(selection of). Sterelny és Millikan úgy vélik, hogy
ezzel az eljárással képesek meghatározni a
biológiai jellegek specifikus funkcióit, elválasztva
azokat esetleges (szelektálódott) tulajdonságaiktól.
E megközelítésbõl az következik, hogy amikor
a béka golyót kap el, az nemcsak hogy nem tekinthetõ
megfelelõ funkcionálásnak, hanem kifejezetten a rosszul
funkcionálást példázza. A probléma az,
hogy amikor azt mondjuk, amennyiben a béka mechanizmusa sörétólmot
zsákmányol, rosszul funkcionál, egy meglehetõsen
furcsa képet kapunk. Olyasmit várunk el valamitõl,
amire az egyszerûen nem képes – nevezetesen, hogy különbséget
tegyen légy és golyó között26. Éppen
ezért egyes teoretikusok olyan megközelítést
szorgalmaznak, ahol a funkciótulajdonítás alsóbb
szinteken is lehetséges. Eszerint minden további nélkül
mondhatjuk azt, hogy a béka mechanizmusának tulajdonképpeni
funkciója az egyik szinten az, hogy apró, sötét
dolgokat kapjon el, egy másik szinten az, hogy legyeket kapjon el,
egy harmadikon az, hogy táplálékhoz juttassa a békát,
míg egy negyediken az, hogy növelje fitneszét. Goode
& Griffiths (1995) meghatározó írásukban
már csak azért is tarthatatlannak tartják Sober megkülönböztetésének
a funkció-meghatározásban való kiaknázását,
mivel kontrafaktikus kitételek csak a legmagasabb szinten (x funkciója
a tartalmazó rendszer fitnessének növelése) nem
merülhetnek fel27.
A végeredmény az, hogy funkciókat minden esetben
csak egy bizonyos magyarázati háttér figyelembevételével
tulajdoníthatunk. A többszintû modellel lehetõvé
válik több szinten strukturálódó szerveknek
többféle funkcionális magyarázatot adni. Neander
(1995a) példaként az elzáródott petevezetékeket
említi. Ha a petevezetékek elzáródnak, a spermiumok
nem juthatnak el a petesejtekhez. Ebben az esetben ugyan (az egyik szinten)
mondhatjuk azt, hogy a szaporodó-rendszer nem funkcionál
és ebbõl kifolyólag a petefészkek sem, egy
másik szinten azonban kitarthatunk amellett, hogy a petefészkek
megfelelõen funkcionálnak (ilyen megkülönböztetéseknek
konkrét gyakorlati hasznuk lehet az orvosi gyakorlatban).
Létezik az etiológiai felfogásnak egy további
elõnye is. Ideális esetben a tulajdonképpeni funkció
normatív sajátosságai nemcsak minõségileg,
de mennyiségileg is meghatározhatók. Az evolúciós
történet megvizsgálásával megállapítható,
hogy egy adott jelleg mennyire hatásos, evolúciós
értelemben mennyire sikeresen látja el funkcióját
(természetesen ehhez a filogenetikai inerciát is figyelembe
kell venni).
3. A szelekció egységei és szintjei
A hatvanas-hetvenes évek legsikeresebb elméleti biológiai
teóriája minden bizonnyal G.C. Williams és Richard
Dawkins gén-nézõpontú evolúciós
elgondolása volt. A Modern Szintézis felismerésebõl
kiindulva Williams és Dawkins a szelekció egységeinek
régi, az evolúcióbiológián belül
gyakorlatilag Darwin jelentkezése óta az egyik centrális
szerepet betöltõ problémájával kapcsolatban
alakítottak ki egy meglehetõsen markáns állásfoglalást.
Ennek lényege, hogy a szelekció egységének
nem a fajokat, populációkat, csoportokat, de még csak
nem is az egyedi organizmusokat tekintik, hanem a géneket. Nem beszélhetünk
a fajok érdekérõl, nem mondhatjuk, hogy például
a betolakodót megcsípõ méh feláldozza
magát a csoport (vagy a faj) érdekében stb. Léteznek
bizonyos gének, amik olyan fenotipikus vagy egyéb hatásokat
képesek elérni, amik fennmaradásukat biztosítják,
és vannak olyan gének, amik ebben kevésbé sikeresek,
ezek eltûnnek az evolúciós folyamat süllyesztõjében.
Ez az elképzelés különösen Dawkins révén
olyan nagy népszerûségre tett szert, hogy a csoportszelekció
bármely formáját akár csak megemlíteni
is blaszfémiának tûnt egészen a legutóbbi
idõkig.
Mára a helyzet alaposan megváltozott. A csoportszelekció
lehetõségének tanulmányozása az utóbbi
években látványos visszatérést produkált
(Sterelny 1995, 1996), és ebben természetesen a biológia
filozófiája is alaposan kivette részét (Sober&Wilson
1994). A hagyományos, elsõsorban W.C. Wynne-Edwards nevéhez
fûzõdõ csoportszelekciós problémák
új megvilágítása mellett számos vadonatúj
lehetõség is felmerült csoportszelekciós értelmezések
mûködtetésére. Az új csoportszelekciós
megközelítés két központi alakja David Sloan
Wilson és Elliott Sober. Az õ munkáikban a szelekció
egységei körüli vita korábban nem tapasztalt sokrétûségben
jelentkezik.
A Dawkins-féle gén-nézõközpontú
szemlélet a replikátor és a hordozó közötti
distinkción alapul. Dawkins szerint az organizmus vagy a csoport
nem lehet a szelekció egysége, mivel önmaguk nem reprodukálódnak,
s így nem lehetnek az evolúciós folyamat fõszereplõi.
Ahhoz, hogy hosszú távon beszélhessünk egy bizonyos
szintû struktúra fejlõdésérõl,
az szükséges, hogy az önmagát képes legyen
megbízható pontossággal lemásolni és
fennmaradását ily módon biztosítani. Erre az
egyedi organizmusok nem képesek, annál inkább a bennük
levõ speciális replikátorok, a gének, amik
esetében már beszélhetünk evolúciós
távlatú folyamtokról. Dawkins nézete szerint
e ténybõl az következik, hogy a szelekció egységei
kizárólag a gének lehetnek, végsõ soron
arról van szó, hogy bizonyos gének a szelekció
hatására nagyobb számban maradnak fenn mint mások.
Bár a gének nem önmagukban néznek szembe a környezeti
kihívásokkal, hiszen olyan hordozókban vannak jelen,
amik más géneket is tartalmaznak, s így bizonyos értelemben
közös sorsra vannak kárhoztatva, az így elõálló
gén-konglomerátumok, noha kétségkívül
fontos szerepet töltenek be a természetes szelekció
folyamatában, nem lehetnek a szelekció egységei, hiszen
evolúciós perspektívából alkalmi társulásoknak
kell tekintenünk õket. A csoportszelekciós elmélet
hívei nem kétlik, hogy a hordozók - vagy Hull terminológiájával
interaktorok - és a replikátorok között lényeges
különbség áll fenn, ettõl függetlenül
azonban kitartanak amellett, hogy az, hogy a szelekciós folyamatok
a hordozók/interaktorok mely szintjén zajlanak, lényeges
szempontot hoz az evolúciós folyamat leírásába.
Az új csoportszelekciós nézetek legfontosabb kiindulási
alapja az, hogy a replikátorok mivoltának kérdését
el kell választani a szelekció egységeinek és
szintjeinek problémájától. Az, hogy a gének
a replikátorok, még nem jelenti feltétlenül azt,
hogy csoport-szintû szelekció nem létezhet, tehát,
hogy az önzõ gének lennének a szelekció
egyedül lehetséges egységei. Nézzünk néhány
példát.
Egy egészen egyszerû példa képes megvilágítani
a szóbanforgó jelenséget. Tegyük fel, hogy egy
adott lokuszon két allél, A és B található
és ezek közül B fittebb mint A. Ha tehát egy tiszta
A gént hordozó populáción belül bekövetkezik
egy B-t eredményezõ mutáció, a B gén
gyorsan és biztosan elterjed a populációban. Elképzelhetünk
azonban olyan szituációkat, ahol a 100%-ban A gént
hordozó egyedekbõl álló populáció
fittebb, mint a B gént hordozó egyedeket is tartalmazó.
Például egymástól elszigetelt szigeteken élõ
nyúlpopulációkat képzelünk el, ahol B
gén több utód létrehozását eredményezi.
Ekkor a B gén fittebb lesz A-nál és elterjed a populációban.
Viszont ha ez a rendelkezésre álló források
gyorsabb felélését okozza, a B gént tartalmazó
populáció átlagos fitnesse alacsonyabb lesz, mint
a tiszta A populációé (esetleg teljesen ki is hal
a populáció). Ebben az esetben érvelhetünk amellett,
hogy a két populáció között szelekciós
folyamat zajlik és a szelekció a tiszta A populációk
elterjedését fogja elõmozdítani, annak ellenére,
hogy a populáción belül a B gén fittebbnek számít,
mint A. Ugyanezt példázhatná olyan altruista gének
jelenléte, amik ugyan csökkentik az egyedi hordozók
fitnessét, ugyanakkor az altruista csoportok vagy fajok fittebbek
lehetnek az önzõ csoportoknál vagy fajoknál.
Sober szerint ez a jelenség magyarázatot adhat olyan altruista
megnyilvánulásokra, amik nem férnek bele az önzõ
gén-elmélet altruizmusról vallott felfogásába,
ahol kizárólag a rokonokkal szembeni és a reciprok
altruizmus bizonyos formái engedhetõk meg. Hogy egy másik
empirikus példát hozzak, megemlíteném, hogy
a gén-nézõközpontú szemlélet egyik
legfontosabb empirikus megerõsítését a nemek
Fisher által igazolt stabil 1:1-es aránya jelentette. Bár
a populációk szempontjából nagyobb rátermettséget
jelentene, ha bizonyos esetekben a nõstények javára
billenne a nemi arány (pl. az oroszlánfókák
esetében, ahol a hímek nagy része reproduktív
szempontból feleslegesnek tekinthetõ), a gén-szintû
folyamatok által kialakított evolúciósan stabil
stratégia továbbra is az 1:1-es nemi arány marad,
ami sokáig a gén-nézõpontú szemléletet
alátámasztó biztos empirikus bázisnak számított.
Az újabb megfigyelési eredmények azonban ennek merõben
ellentmondónak mutatkoznak, fajok százainál találtak
az 1:1-es nemi aránytól eltérõ adatokat. Ily
módon a nemi arány ma már sokkal inkább tekinthetõ
a csoportszelekció empirikus bizonyítékának
(Wilson & Sober 1994).
Az egyedi organizmusok fontos szintjét jelentik a szelekciós
folyamatnak, hiszen a gének egy bizonyos organizmus által
hordozva, más génekkel mintegy összezárva vannak
kitéve a környezeti hatásoknak. Vajon a csoportok, amik
szintén tekinthetõk ugyanebben az értelemben a szelekció
egységeinek, mennyiben hasonlíthatók az organizmusokhoz?
D.S. Wilson talán legfontosabb fogalmi újítása
a jelleg-csoport kifejezés. Jelleg-csoportnak tekinthetünk
minden olyan közösséget, ahol az abban szerepet játszó
egyedek hatással vannak egymás fitnessére, közös
sorsban osztoznak. Az elkülönült szigeten élõ
nyulak közös sorsban osztoznak, de ugyanígy az egy várban
élõ hódok vagy az egy családban élõ
méhek. Ezeknek a csoportoknak nem szükséges tartósan
együtt maradniuk, akár rövid ideig fennmaradó alkalmi
társulásokat is a szelekció egységeinek tekinthetünk.
Wilson & Sober (1994) egy képzeletbeli példával
illusztrálják ezt az esetet. Egy bizonyos tücsökfaj
táplálékának, a vízililiom virágának
a megszerzésére kifejleszt egy olyan viselkedési formát,
aminek révén az elhalt leveleken futva képes eljutni
a vízen úszó virágokig. Amennyiben két
tücsök párban fut és egymás mozgását
kölcsönösen koordinálják, sokkal eredményesebbek
lehetnek. A tücsök-pár voltaképpen úgy mûködik,
mint egyetlen organizmus, az együttmûködésért
felelõs gén elterjedhet a populációban annak
ellenére, hogy maguk az összeálló párok
csupán idõleges társulásként maradnak
fenn. Ez a példa világosan megmutatja, hogy mi a különbség
aközött, hogy a szelekció egységeit replikátornak
tekintjük (mint azt Dawkins teszi) és aközött, amikor
a szelekció egységének kérdését
ettõl teljesen elválasztva kezeljük. A tücsök-pár
nyilvánvalóan nem reprodukálódik, viszont az
egyes tücsök-párok lehetnek a szelekció egységei,
amennyiben a szelekció a kooperatív párokat (s így
a kooperálásért felelõs gént) elõnyben
részesíti az önzõ tücskökkel szemben.
A csoportszelekciós elmélet hívei a szelekció
egységeként tekintett csoportokat funkcionális egységeknek
tartják, amik között szelekció zajlik. Wilson szerint
mindez elegendõ ahhoz, hogy a csoportokat az individuális
organizmusokhoz hasonló szereppel lássuk el a szelekciós
folyamatban. Sterelny (1996) ezt a következtetést túl
erõsnek tartja. Szerinte ahhoz, hogy csoportszelekcióról
beszélhessünk, a csoportoknak nem kell feltétlenül
az organizmusokhoz hasonló szervezõdést mutatniuk.
A szakirodalomban általánosan elfogadottnak számít
az a nézet, hogy a csoportszelekció két típusát
különböztethetjük meg. Az egyik típusú
csoportszelekció során a csoport tulajdonságai a csoportot
alkotó organizmusok individuális fitnessére vannak
kihatással, míg a másikban maga a csoport alkot olyan
koherens egységet, amelyet saját csoport-fitnessel ruházhatunk
fel. Ez utóbbi típus az, amin belül ún. naív
csoportszelekciós elmélet mozog, s gyengesége abban
áll, hogy a fajokat és populációkat az organizmusokhoz
hasonló tulajdonságokkal és evolúciós
’érdekekkel’ ruházzák fel. Az elsõ típusú
csoportszelekció során a csoport ugyan önálló
egységként vesz részt a szelekcióban, de ez
nem jelenti azt, hogy önmagában az organizmusokhoz hasonló
szervezettséget mutatna, tehát egyfajta szuperorganizmust
alkotna. A korábbi példában szereplõ nyúl-populációk
például felfoghatók a szelekció egységeiként,
de nem kell feltétlenül úgy tekintenünk rájuk,
mint szuperorganizmusokra. Sober (1992) a fajszelekció lehetõségét
vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy ahhoz, hogy
faj-szintû szelekcióról beszélhessünk,
a fajoknak nem szükséges az organizmusokhoz hasonló
individuumoknak lenniük, ezáltal gyengítve a Hull-Ghiselin
tézis relevanciáját a makroevolúciós
folyamatok vonatkozásában28. Sober szerint az individualitásnak
több fokozata lehet, ahhoz pedig, hogy az organizmusokénál
magasabb szintû szelekció lehetõségét
elfogadhassuk, a szelekció magasabb egységeitõl nem
szükséges megkövetelnünk az individualitásnak
azt a markáns verzióját, ami az organizmusokat jellemzi.
A különbözõ szinteken zajló szelekciós
folyamatok nem zárják ki egymást, a csoporton belüli
és a csoportok közötti szelekció egyidejüleg
érvényesülhet. Az evolúciós folyamat utólagos
rekonstrukciójához a szelekció többszintû
modellje egy súlyos történeti bizonytalansági
tényezõvel járul hozzá: bizonyos esetekben
igen nehéz, vagy akár lehetetlen eldönteni, hogy milyen
szintû szelekciós folyamat eredményeként terjedt
el egy adott jelleg. Mint Sober (1992) írja: „A szelekció
egységeinek problémája történeti probléma.
Nem elég azt eldönteni, hogy az általunk megfigyelt
jelleg jelenleg az egyedek vagy a csoport számára jó-e.
A releváns kérdés az, hogy a jelleg miért fejlõdött
ki. Ez maga után vonja annak tisztázását, hogy
a múltban milyen költségek és hasznok merültek
fel. A nehézség abban áll, hogy a populáció
jelenlegi állapota nem mindig jelent kristálytiszta útmutatót
ahhoz, hogy mi történt történetileg…[H]a…[a] hipotetikus
folyamatok ugyanahhoz a végállapothoz érnek, a végállapot
megfigyelésével lehetetlen kikövetkeztetni, hogy ténylegesen
mely folyamat zajlott. Az evolúciós folyamat ebben az esetben
információ-romboló lesz.” Bár a történeti
leírás konkrét folyamatában a szelekció
szintjeinek kérdése egy újabb bizonytalansági
forrást jelent, az elemzési keret pontosítása
elvileg körültekintõbb magyarázatokat képes
biztosítani. Amennyiben a magasabb szelekciós egységeket
funkcionális szervezõdésû entitásoknak
tekintjük, nyilvánvaló, hogy a funkciók többszintû
etiológiai elméletét is ki kell egészítenünk
még egy szinttel: a szelekció szintjeivel29. A funkcionális
meghatározásokhoz minden esetben figyelembe kell vennünk
azt a szelekciós szintet is, ahol az adott funkcionális jelleg
oksági hozzájárulást tett fennmaradása
érdekében. Ha a fajok individualista meghatározását,
az adaptációk és a funkcionális jellegek történeti
meghatározottságát, illetve a szelekció egységeinek
és szintjeinek szintén történetileg meghatározott
problémáját egyetlen keretbe ágyazva vizsgáljuk
és következményeiket egymással vonatkozásba
hozzuk, a biológiának mint történeti narratívumokon
alapuló tudománynak egészen konkrét értelmet
adhatunk. A biológián és a biológia filozófiáján
belül az utóbbi évek legfontosabb szemléleti
újításának a történeti magyarázati
keret átfogó kidolgozása tekinthetõ30.
III. Záró megjegyzés
A magyar filozófiai életben a tudományfilozófia már hosszú évekkel a rendszerváltás elõtt olyan húzóerõt jelentett, ami nagy szerepet játszott filozófiai életünk felfrissítésében. Mára - úgy tûnik – némiképp alábbhagyott ez a lendület. Ez a kissé elbizonytalanodott útkeresés természetesen nem kizárólagosan magyar jelenség, mint láttuk, a hagyományos tudományfilozófiai témák világszerte visszaszorulóban vannak. Az egyes szaktudományok konkrét filozófiai vonatkozásaira irányuló megélénkült érdeklõdés azonban a tudományfilozófiát továbbra is a nemzetközi filozófiai élet középpontjában tartja. A természet- és társadalomtudományok különbözõ ágainak tevékenységére és eredményeire való filozófiai reagálás és az azokban való aktív filozófiai részvétel a magyar filozófiai életben is jelentõs megújulást hozhatna, miközben a tudományfilozófia visszanyerhetné korábbi pozícióit. A magyar filozófiai életre sajnos meglehetõsen kevéssé jellemzõ az a hozzáállás, ami a filozófia alkalmazási és alkalmazkodási lehetõségeinek, valamint interdiszciplináris kapcsolódási pontoknak a keresését eredményezhetné. Talán mondanom sem kell, hogy a filozófia jövõje azon áll, hogy milyen mértékben lesz képes bekapcsolódni az átfogóbb társadalmi és tudományos diskurzusba.
1 A terület áttekintéséhez ld.: Sterelny
(1995); Grene (1998). Nagyobb monográfiák: Hull (1974); Rosenberg
(1985); Sober (1993).
2 Az elméleti biológia elméleti mivoltát
nagyon szépen fejezi ki Dawkins (1989) Necker-kocka hasonlata. Mint
írja, a szelekció egységeiról kialakított
radikális nézete nem igényelt új tapasztalati
felfedezéseket, a rendelkezésre álló empirikus
adatokat egyszerûen egy más teoretikus keretbe ágyazva
kezdte értelmezni, ahhoz hasonlóan, ahogy a Necker-kockát
is többféleképpen értelmezhetjük.
3 Elsõsorban morfológiai és viselkedési
tulajdonságokra kell gondolnunk, ám Garcia & Rusiniak
(1980) a tanulást is ide veszik: „a tanulás, akár
a rögzült viselkedési mintázatok és a morfológia,
szintén a taxonómia tárgyát képezik.”
(id.: Griffiths 1996a)
4 Mint az egy ilyen sikeres elmélet, mint a Hull-Ghiselin
tézis, esetében nem meglepõ, nagyon hamar felbukkantak
olyan kifogások ellene, amik történeti felszínességgel
vádolják (Grene 1989). Kitts (1987) amellett érvel,
hogy Platón szövegeiben nem találhatunk olyan koherens
doktrinát, ami a biológiai fajok természetére
vonatkozna. D.M. Balme pedig írások sorozatában fejti
ki azt a véleményét, miszerint az Arisztotelésznek
tulajdonított esszencializmus nem támasztható alá
szövegszerû bizonyítékokkal. Az ilyen felvetések
(részleges) irrelevanciáját a magam részérõl
abban találom, hogy a középkori és újkori
biológiához nem elsõsorban a konkrét biológiai
szövegrészek, hanem az az átfogó szemléleti
keret járult hozzá, ami Platón és Arisztotelész
szövegeiból sugárzott át a késõbbi
filozófusokra és tudósokra.
5 Ereshefsky (1994, 1997) ehhez hozzáteszi, hogy a (mára
praktikus elõnyeit elvesztõ) Linnétõl eredõ
nevezéktant is fel kellene váltani az evolúciós
elvvel inkább összhangban levõ, formailag numerikus
nevezéktannal.
6 Az individulaitás-tézis fajokról kialakított
elmélete a rasszokra is érvényes (Andreassen 1994).
Munzer (1994) az individuális azonosság kérdésére
is alkalmazhatónak tartja a leszármazási elvet. Transzplantációt
követõen a szervek azonossága genetikailag meghatározott
marad.
7 Bár végsõ soron a H2O és az XYZ
közötti különbség is ’viselkedési’ alapon
ragadható meg.
8 A biológia filozófiájának szorosabb
kontextusában vö.: Dupré (1981)
9 Elképzelhetõ azonban a természeti törvényeknek
olyan alternatív koncepciói is, amikbe a fajneveket magukba
foglaló kijelentések is beleférnek. Lange (1995) pl.
egy pragmatikus természeti törvény-fogalmat javasol,
ami alapján partikuláris biológiai fajokról
is tehetnénk törvényszerû állításokat.
10 A tudományfilozófia kedvenc természeti
törvény-példáinak (geometriai formák,
kémiai elemek és biológiai fajok) egyike így
alkalmatlanná válik.
11 Abban, hogy a funkciók naturalizálása
a teleologikus feltevések kiiktatásának függvénye-e
vagy a teleológia is naturalizálható-e, megoszlanak
a vélemények. Mayr (1992) például a teleológia
kérdését elválasztja a funkciók problémájától.
Sober (1993) viszont naturalizált teleológiáról
beszél.
12 Cummins elméletének ezen furcsasága
valószínûleg azzal is összefügg, hogy õ
nem elsõsorban a funkciók köznapi értelemben
vett meghatározására tesz kísérletet,
hanem inkább bizonyos jelenségek funkcionális individualizálásának
módszertani alapjait vizsgálja. Nem véletlen, hogy
Cummins szövegének egy részlete bekerült a Ned
Block által szerkesztett Readings in the Philosophy of Psychology
címû, mindmáig mértékadónak számító
elmefilozófiai szöveggyûjteménybe (Block 1980),
mint a funkcionalista koncepció egyik kulcsszövege.
13 A diszpozicionális funkció-meghatározással
kapcsolatban vö.: Bigelow & Pargetter (1987).
14 Erre egyébként a teleologikus koncepción
belül is van mód, amennyiben faj-tipikus funkciókkal
állítjuk szembe az egyedi jelleg mûködését
(Boorse 1977). Ez az eljárás azonban nem tûnik túlságosan
meggyõzõnek, hiszen nem jelent feltétlenül evolúciós
szempontból értelmezhetõ keretet. Elképzelhetõ
ugyanis, hogy a faj valamennyi tagjának kérdéses jellege
rosszul funkcionál egy adott környezetben, ilyenkor a faj-tipikus
funkciók nem jelentenek evolúciós normát. Ráadásul
a fajok individualista meghatározásának tükrében
a faj-tipikus kifejezés is igen problematikusnak mutatkozik.
15 Ruse (1989a) rámutat arra, hogy a funkcionalista szemlélet
a darwini elmélet fontos összetevõje. Darwin valójában
Paley tradícióján belül marad, csak éppen
más választ kínál ugyanarra a kérdésre.
16 Resnik (1997) pragmatista alapon utasítja el a folyamatstrukturalisták
igényét a fejlõdési folyamatok törvényszerûségét
illetõen. Peter Kosso nyomán egy olyan nézetet fogad
el a természeti törvényekre vonatkozóan, ami
alapján egy állítás a tudományos diskurzusban
betöltött meghatározó szerepébõl
meríti törvény-mivoltát. Miután a fejlõdési
törvények egyelõre nem játszanak ilyen meghatározó
szerepet a biológián belül, nem tekinthetjük azokat
valódi természeti törvényeknek.
17 Mindez a taxonóma terén is kihatással
lehet. Goodwin az irányzat egyik legradikálisabb képviselõje
kerek perec elveti a darwiniánus leszármazási rendszertant
és helyette Linné idealista morfológiára épülõ
esszencialista taxonómiájának újraélesztését
szorgalmazza. Idézem: „Általánosan elfogadott, hogy
amennyiben léteznek az organizmusok fejlõdése során
mûködésbe lépõ generatív törvények,
akkor azok morfológiája oly módon lesz kényszerek
alá vetve, hogy bizonyos formák lehetségesek lesznek,
mások nem. Ennek egy lehetséges következménye
az, hogy az organizmusok hierarchikus taxonómiája nem a természetes
szelekció kiválogató folyamatából adódó
kettéágazásnak köszönhetõ, hanem
a dinamikus törvények által generált természeti
fajtákat elkülönítõ bensõ diszkontinuitásoknak.
Ha errõl van szó, akkor a biológiai taxonómia
alapja nem a történeti esetlegességben van, hanem a
biológiai szervezõdés racionális dinamikájában.
Egy ilyen eshetõség azt jelentené, hogy Linné
bizonyos értelemben közelebb járt az igazsághoz
mint Darwin.” (Goodwin 1992)
18 A kumulatív szelekciók jellegét és
evolúciós jelentõségét vizsgálja
Dawkins (1994). Neander (1995b) a következõ példával
világítja meg elgondolását. Képzeljünk
el egy olyan populációt, ahol az egyedek 100%-a rendelkezik
az A1B1 génszekvenciával. Tegyük fel továbbá,
hogy A2 adaptív értéke nagyobb, mint A1-é,
B2-é viszont kisebb, mint B1-é. Ugyanakkor a génpárok
adaptív értékei a következõképpen
alakulnak (csökkenõ sorrendben): A2B2; A2B1; A1B1; A1B2. Ha
a B2 mutáció akkor következik be, amikor az A1 van túlsúlyban,
az új mutáció rövid idõ alatt kihal a
populációból, ha viszont akkor bukkan fel, amikor
A2 van túlsúlyban, gyorsan elterjed. A mutációk
sorrendje tehát egyáltalán nem lényegtelen.
Neander álláspontjának a lényege, hogy miután
A2 elterjedését a szelekció idézte elõ,
ez a szelekció oksági hatással van a leginkább
adaptív A2B2 komplex adaptáció kialakulására.
19 Az etiológiai elmélet történetéhez
ld.: Neander (1991)
20 Nemrégiben Buller (1998) egy további megkülönböztetést
vezetett be az etiológiai elméleten belül.
21 Schaffner etiológiai szemléletû kritikájához
vö.: Rottschaefer (1997)
22 Resnik (1995) az (általában vett) funkcionális
leírások heurisztikus értékét a tudományos
felfedezések kontextusában négy pontban jelöli
ki (és esettanulmányokkal illusztrálja): (1) a funkcionális
állítások olyan háttérfeltevésként
szolgálhatnak, amik kutatási problémákhoz vezetnek;
(2) a funkcionális kérdések a kutatási problémák
fontos részét képezhetik; (3) a funkcionális
fogalmak keretet nyújthatnak általános elméletek
kidolgozásához; (4) a funkcionális állítások
heurisztikaként szolgálhatnak hipotézisek generálásához.
(120.o)
23 A szorosabban vett filozófiai nehézségek
jórészt abból fakadnak, hogy a funkciótulajdonítás
nyelvi természetû eljárás. A két felmerülõ
legáltalánosabb nyelvfilozófiai probléma a
koextenzivitás (két koextenzív kifejezés egymással
való felcserélhetõsége) és a transzparencia
(koextenzív fogalamak felcserélhetõsége). Fodor,
az etiológiai elmélet és a teleologikus szemantika
’hivatalos ellenzéke’ szerint : „Darwin azzal törõdik,
hány legyet eszel meg, nem azzal, miféle leírás
alatt.” (Fodor 1984; id.: Neander 1995a)
24 Dennett (1996, 1998) az evolúciós történetre
alapozó és a történetietlen/optimalizációs
megközelítés egy sajátos hibridjét dolgozza
ki. Dennett ultraadaptácionista nézetével összhangban
úgy véli, hogy az optimális funkcionalista leírás
megbízható alapját képezheti a filogenetikai
rekonstrukciónak (fordított tervezés).
25 Neander (1995a) High Church és Low Church elnevezéssel
látja el a két nézetet.
26 A másik lehetséges és igen sok veszélyt
magában rejtõ alternatíva, hogy minden viselkedési
megnyilvánuláshoz keresünk biológiai funkcionális
magyarázatot (tehát pl. a golyóelkapás így
önálló funkcióval rendelkezhetne). Ez az egyébként
gyakran jelentkezõ szemléleti hozzáállás
jogosan vívja ki azt a kifogást, miszerint bizonyos evolúcióbiológusok
csupán hiteltelen sztorizást képesek nyújtani.
27 Bizonyos esetekben azonban – úgy vélem – a
soberi megkülönböztetés hasznos lehet a funkciótulajdonítások
terén is. Helena Cronin The Ant and the Peacock címû
könyvében amellett érvel, hogy a vér vörössége
adaptív, mivel a ’vörös vér’ leírás
mereven jelöli ugyanazt a mikrostrukturális tulajdonságot,
mint az ’oxigéntartalmú vér’. Ily módon a vörösség
adaptív tulajdonság, miután az oxigéndús
vér elõnyös a fennmaradáshoz (vö.: Griffiths
1995).
28 Hull (1981) a következõképpen fogalmaz:
„Függetlenül attól, hogy emberi szemszögbõl
hogyan látszhatnak, evolúciós nézõpontból
a populációk és fajok nem csoportok [és mint
késõbb hozzáteszi, csoportok ténylegesen semmiféle
szerepet nem játszanak az evolúciós folyamatban –
N.L.], hanem éppannyira egységes és koherens egészek
mint az organizmusok.” Ez a megfogalmazás egyértelmûvé
teszi, hogy Hull szerint ahhoz, hogy populációk és
fajok a szelekció egységei lehessenek, az organizmusokhoz
hasonló szervezõdésû individuumoknak kell lenniük.
29 Nem értek egyet Manning (1997) kritikájával,
aki szerint a szelekciós szint kijelölése egy nemkívánatos
teleológiai elemet hozna be a funkcionális magyarázatba.
30 Vö.: különösen Sober (1993)
IRODALOM:
Agar, N (1993): What Do Frogs Really Believe? Australasian Journal
of Philosophy. (71) 1-12.
Agar, N. (1997): Biocentrism and the Concept of Life. Ethics. (108)
147-168.
Allen, C. & Bekoff, M. (1995): Biological Function, Adaptation,
and Natural Design. Philosophy of Science. (62) 609-622.
Amrine, F., Zucker, F.J. & Wheeler, H. (eds.) (1987): Goethe and
the Sciences: A Reappraisal. D.Reidel.
Amundson, R. (1994): Two Concepts of Constraint: Adaptationism and
the Challenge from Developmental Biology. Philosophy of Science.
(61) 556-578.
Amundson, R. & Lauder, G.V. (1994): Function Without Purpose: The
Uses of Causal Role Function in Evolutionary Biology. Biology &
Philosophy. (9) 443-469.
Andreasen, R.O. (1998): A New Perspective on the Race Debate. British
Journal for the Philosophy of Science. (49) 199-225.
Atkinson, J.W. (1992): Conceptual Issues in the Reunion of Development
and Evolution. Synthese. (91) 93-110.
Beatty, J.: Speaking of Species: Darwin's Strategy. In: Kohn (1985)
265-281.
Bereczkei T. (1986): Genetika és tudományelmélet.
Filozófiai füzetek. 24-33.
Békés V. (1997): A hiányzó paradigma. Latin
Betûk, Debrecen.
Bigelow, J. & Pargetter, R. (1987): Functions. Journal of Philosophy.
(84) 181-197.
Block, N. (ed.) (1980): Readings in the Philosophy of Psychology I-II.
Harvard UP.
Boorse, C. (1977): Health as a Theoretical Concept. Philosophy of Science.
(44) 552-573.
Buller, D.J. (1997): Individualism and Evolutionary Psychology. Philosophy
of Science. (64) 74-95.
Buller, D.J. (1998): Etiological Theories of Function: A Geografical
Survey. Biology & Philosophy. (13) 505-527.
Cummins, R. (1975): Functional Analysis. Journal of Philosophy. (72)
741-765.
Damuth, J. & Heisler, I.L. (1988): Alternative Formulations of
Multilevel Selections. Biology & Philosophy. (3) 407-430.
Dawkins, Richard (1986): Az önzõ gén. Gondolat,
Bp.
Dawkins, R. (1994): A vak órásmester. Akadémiai,
Bp.
Dawkins, R. (1995): Folyam az édenkertbõl. Kulturtrade,
Bp.
de Quiroz, K. (1988): Systematics and the Darwinian Revolution. Philosophy
of Science. (55) 238-259.
Dennett, D.C. (1996): Szövegek, emberek és más készítmények
értelmezése. Holmi. 251-265.
Dennett, D.C. (1998): Darwin veszélyes gondolata. Typotex, Bp.
Dupré, J. (1981): Natural Kinds and Biological Taxa. The Philosophical
Review. XC.No.1.(Jan.) 66-90.
Dupré, J. (1993): The Disorder of Things: Metaphysical Foundations
of the Disunity of Science. Harvard UP.
Ereshefsky, M. (1991): Species, Higher Taxa, and the Units of Evolution.
Philosophy of Science. (58) 84-101.
Ereshefsky, M. (1992): Eliminative Pluralism. Philosophy of Science.
(59) 671-690.
Ereshefsky, M. (1994): Some Problems with the Linnaean Hierarchy. Philosophy
of Science. (61) 186-205.
Ereshefsky, M. (1997): The Evolution of the Linnaean Hierarchy. Biology
& Philosophy. (12) 493-519.
Érdi P. (1985): Biológia élõlények
nélkül. Világosság. 424-429.
Fodor, J. (1984): Semantics Wisconsin Style. Synthese. (59) 231-250.
Garcia, J. & Rusiniak, K.W. (1980): What the Nose Learns from the
Mouth. In: D.Muller-Schwarze & R.M.Silverstein (eds.): Symposium
on Chemical Signals in Vertebrates and Aquatic Invertebrates. Plenum Pr.
N.Y. 141-155.
Ghiselin, M.T. (1966): On Psychologism in the Logic of Taxonomic Controversies.
Systematic Zoology. (15) 207-215.
Ghiselin, M.T. (1969): The Triumph of the Darwinian Method. University
of Cal. Press
Ghiselin, M.T. (1974): A Radical Solution to the Species Problem. Systematic
Zoology. (23) 536-544.
Ghiselin, M.T. (1987): Species are Individuals: therefore Human Nature
is a Metaphysical Delusion. The Behavioral and Brain Sciences.
(10) 77-78.
Ghiselin, M.T. (1987): Species Concepts, Individuality and Objectivity.
Biology & Philosophy. (2) 127-144.
Ghiselin, M.T. (1988) : The Individuality Thesis, Essences, and Law
of Nature. Biology & Philosophy. (3) 467-471.
Ghiselin, M.T. (1995): Ostensive Definitions of the Names of Species
and Clades. Biology & Philosophy. (10) 219-222.
Ghiselin, M.T. (1997): Metaphysics and the Origin of Species. State
Up. N.Y.
Giray, E.F. (1976): An Integrated Biological Approach to the Species
Problem. British Journal for the Philosophy of science. (27) 317-328.
Goode, R. & Griffiths, P.E. (1995): The Misuse of Sober’s Selection
for/Selection of Distinction. Biology & Philosophy. (10) 99- 108.
Goodwin, B.C.: The Evolution of Generic Forms. In: [96] 213-225.
Goodwin, B.C. (1995): How the Leopard Changed Its Spots. Ch.Scribner
& Sons. N.Y.
Gould, S.J. & Lewontin, R. (1979): The Spandrels of San Marco and
the Panglossian Paradigm. Proc.Roy.Soc.London. B205 581-598.
Grene, M. (1989): A Defence of David Kitts. Biology & Philosophy.
(4) 69-72.
Grene, M. (1998): Current Issues in the Philosophy of Biology. Perpectives
on Science. (5) 255-281.
Griffiths, P.E. (1992): Adaptive Explanation and the Concept of a Vestige.
In: P.E. Griffiths (ed.): Trees of Life. D.Reidel 111- 131.
Griffiths, P.E. (1993): Functional Analysis and Proper Functions. British
Journal for the Philosophy of Science. (44) 409-422.
Griffiths, P.E. (1994): Cladistic Classification and Functional Analysis.
Philosophy of Science. (61) 206-227.
Griffiths, P.E. (1995): The Cronin Controversy. British Journal for
the Philosophy of Science. (46) 122-138.
Griffiths, P.E. (1996a): The Historical Turn in the Study of Adaptation.
British Journal for the Philosophy of Science. (47) 511- 532.
Griffiths, P.E. (1996b): Darwinism, Process Structuralism, and Natural
Kinds. PSA. Vol. 1.1-9.
Harlin, M. & Sundberg, P. (1998): Taxonomy and Philosophy of Names.
Biology & Philosophy. (13) 233-244.
Hennig, W. (1966): Phylogenetic Systematics. Univ.of Illinois Pr.
Hull, D.L. (1965): The Effect of Essentialism on Taxonomy - Two Thousand
Years of Stasis (I.) British Journal for the Philosophy of Science.
1964 (15) 314-326. (II.) British Journal for the Philosophy of Science.
(16) 1-18.
Hull, D.L. (1974): Philosophy of Biological Science. Prentice-Hall,Inc.
New Jersey
Hull, D.L. (1975): Central Subjects and Historical Narratives. History
and Theory. 1975 (14) 253-274. Újranyomva: Hull (1989)
Hull, D.L. (1976): Contemporary Systematic Philosophies. In: M. Grene
& E. Mendelsohn (eds.): Topics in the Philosophy of Biology.
D.Reidel Publishing Company. Dordrecht. 396-440.
Hull, D.L. (1977): The Ontological Status of Species as Evolutionary
Units. In: R.Butts & J.Hintikka (eds.):Foundational Problems
in the Special Sciences. D.Reidel Publishing Company. Dordrecht. 91-102.
Újranyomva: M. Ruse (ed.): Philosophy of Biology. Macmillan Publishing
Company.N.Y. 1989. 146-155.
Hull, D.L. (1978): A Matter of Individuality. Philosophy of Science.
(45) 335-360.
Hull, D.L. (1980): The Herd as a Means. PSA (2) 73-92.
Hull, D.L. (1981a): Kitts and Kitts and Caplan on Species. Philosophy
of Science. (48) 141-152.
Hull, D.L. (1981b): Units of Evolution: A Metaphisical Essay. In: U.J.Jensen
& R.Harré (eds.): The Philosophy of Evolution. The Harvester
Press. 23-44.
Hull, D.L. (1984): Historical Entities and Historical Narratives. In:
Ch. Hookway (ed.): Minds, Machines and Evolution. Cambridge
UP. 17-42.
Hull, D.L.: Darwinism as a Historical Entity. In: Kohn (1985) 773-812.
Hull, D.L. (1986): On Human Nature. PSA 3-13. Újranyomva: Hull
(1989) 11-24.
Hull, D.L. (1988): Science as a Process: An Evolutionary Account of
the Social & Conceptual Development of Science. University
of Chicago Pr.
Hull, D.L.: Conceptual Evolution and the Eye of the Octopus. In:Hull
(1989) 221-240.
Hull, D.L. (1989): The Metaphysics of Evolution. State U. N.Y.Press.
Kauffman, S.A.: Origins of Order in Evolution: Self-Organization and
Selection. In: Varela & Dupuy (1992) 153-181.
Kitcher, P.: Genes. British Journal for the Philosophy of Science.
1982 (33) 337-359.
Kitcher, P. (1984): Species. Philosophy of Science. (51) 308-333.
Kitts, D.B. (1987): Plato on Kinds of Animals. Biology & Philosophy.
(2) 315-328.
Kohn, D. (ed.): The Darwinian Heritage. Princeton UP. 1985.
Lange, M. (1995): Are There Natural Laws Concerning Particular Biological
Species? Journal of Philosophy. (92) 430-451.
Manning, R.J. (1997): Biological Functions, Selection, and Reduction.
British Journal for the Philosphy of Science. (48) 68-82.
Mathen, M. (1998): Biological Universals and the Nature of Fear. Journal
of Philosophy. (95) 105-132.
Mayo, D.G. & Gilinsky, N.L. (1987): Models of Group Selection.
Philosophy of Science. (54) 515-538.
Mayr, E. (1942): Systematics and the Origin of Species. Columbia UP.
N.Y.
Mayr, E. (1988): A response to David Kitts. Biology & Philosophy.
(3) 97-98.
Mayr, E. (1993): The Idea of Teleology. Journal of the History of Ideas.
(53) No.1. 117-135.
Mayr, E. (1996): What is a Species and What is Not? Philosophy of Science.
(63) 262-277.
Millikan, R.G. (1984): Language, Thought, and Other Biological Categories.
MIT Pr.
Millikan, R.G. (1989a): In Defence of Proper Functions. Philosophy
of Science. (56) 288-302.
Millikan, R.G. (1989b): An Ambiguity in the Notion ’Function’. Biology
& Philosophy (4) 172-176.
Millikan, R.G. (1991): Speaking Up for Darwin. In: Loewer, B &
Rey, G. (eds.): Meaning in Mind, Fodor and His Critics. Oxford UP.
Mishler, B. & Brandon, R. (1987): Individuality, Pluralism, and
the Phylogenetic Species Concept. Biology & Philosophy. (2) 397- 414.
Mishler, B. & Donoghue, R. (1982): Species Concept: A Case for
Pluralism. Systematic Zoology. (31) 451-503.
Mitchell, S.D. (1995): Function, Fitness, and Disposition. Biology
& Philosophy. (10) 39-54.
Munzer, Stephen R. (1994): Transplantation, Chemical Inheritance, and
the Identity of Organs. British Journal for the Philosophy of Science.
(45) 555-570.
Neander, K. (1988): What Does Natural Selection Explain? Correction
to Sober. Philosophy of Science. (55) 422-426.
Neander, K (1991): Functions as Selected Effects. The Conceptual Analist's
Defence. Philosophy of Science. (58) 168-184.
Neander, K. (1995a): Misrepresenting & Malfunctioning. Philosophical
Studies. (79) 109-141.
Neander, K. (1995b): Pruning the Tree of Life. British Journal for
the Philosophy of Science. (46) 59- 80.
Neander, K (1995c): Explaining Complex Adaptations: A Replay to Sober’s
’Replay to Neander’. British Journal for the Philosophy of Science.
(46) 583-587.
Nunney, L. (1985): Group Selection, Altruism, and Structured Deme Model.
American Naturalist. (126) 212-230.
Orzack, S.E. & Sober, E. (1994): Optimality Models and the Test
of Adaptations. American Naturalist. (143) 361-380.
Pettit, P. (1996): Functional Explanation and Virtual Selection. British
Journal for the Philosophy of Science. (47) 291-302.
Preston, B. (1998): Why Is a Wing Like a Spoon? A Pluralist Theory
of Function. Journal of Philosophy. (95) 215-254.
Putnam, H. (1989): Representation and Reality. MIT Pr.
Resnik, D.B. (1994): The Rebirth of Rational Morphology: Process Structuralism's
Philosophy of Biology. Acta Biotheoretica. (42) 1-14.
Resnik, D.B. (1995): Functional Language and Biological Discovery.
Journal for General Philosophy of Science. (26) 119-134.
Resnik, D.B. (1997): Laws and Development. Synthese. (112) 37-51.
Ridley, M. (1989): The Cladistic Solution to the Species Problem. Biology
& Philosophy. (4) 1-16.
Ridley, M. (1990): Comments on Wilkinson's Commentary. Biology &
Philosophy. (5) 447-450.
Rosenberg, A. (1985): The Structure of Biological Science. Cambridge
UP.
Rottschaefer, W.A. (1997): Adaptational Functional Ascription in Evolutionary
Biology: A Critique of Schaffner’s Views. Philosophy of Science.
(64) 698-713.
Rouse, J. (1998): New Philosophies of Science in North America – Twenty
Years Later. Journal for General Philosophy of Science. (29) 71-122.
Ruse, M. (1987): Biological Species: Natural Kinds, Individuals, or
What? British Journal for the Philosophy of Sciences. (38) 225-242.
Újranyomva: Ruse (1989c) 97-117.
Ruse, M. (1989a): Is the Theory of Punctuated Equilibria a New Paradigm?
In: Ruse (1989c) 118-145.
Ruse, M. (1989b): Teleology and Biological Sciences. In: Ruse (1989c)
146-154.
Ruse, M. (1989c): The Darwinian Paradigm. Routledge. London & N.Y.
Schaffner, K. (1993): Discovery and Explanation in Biology abd Medicine.
Un. Of Chicago Press
Shapiro, L. (1997): Junk Representation. British Journal for the Philosophy
of Science. (48) 345-361.
Smith, K.C. (1992): Neo-Rationalism Versus Neo-Darwinism: Integrating
Development and Evolution. Biology & Philosophy. (7) 431-451.
Sober, E. (1984): The Nature of Selection. MIT Pr.
Sober, E. (1985): Panglossian Functionalism and the Philosophy of Mind.
Synthese. (64) 165-193.
Sober, E. (1992): Organisms, Individuals, and the Units of Selections.
In: A.I.Tauber (ed.): Organism and the Origins of Self. D.Reidel.
275-296.
Sober, E. (1993): Philosophy of Biology. Oxford UP.
Sober, E. & Wilson, D.S. (1994): A Critical Review of Philosophical
Work on the Units of Selection Problem. Philosophy of Science. (61)
531-555.
Sober, E. (1995): Natural Selection and Distributive Explanation: A
Replay to Neander. British Journal for the Philosophy of Science.
(46) 384-397.
Steen, van der, W.J. & Kamminga, H. (1991): Laws and Natural History
in Biology. British Journal for the Philosophy of Sciences. (42)
445-467.
Sterelny, K. (1990): The Representational Theory of Mind. Oxford UP.
Sterelny, K. (1995): Understanding Life: Recent Work in Philosophy
of Biology. British Journal for the Philosophy of Science. (46) 155-183.
Sterelny, K. (1996): The Return of the Group. Philosophy of Science.
(63) 562-584.
Varela, F.J. & Dupuy, J-P. (eds.) (1992): Understanding Origins.
D.Reidel.
Walsh, D.M. (1996): Fitness and Function. British Journal for the Philosophy
of Science. (47) 553-574.
Weber, B.H. & Depew, D.J. (1996): Natural Selection and Self-Organization.
Biology & Philosophy. (11) 33-65.
Wilson, D.L. & Sober, E. (1989): Reviving the Superorganism. Journal
of Theoretical Biology. (136) 337-356.
Wilson, D.S. & Sober, E. (1994): Re-Introducing Group Selection
to the Human Sciences. Behaviour and Brain Sciences. (17) 585-654.
Wright, L. (1973): Functions. Philosophical Review. (82) 139-168.
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu
http://www.c3.hu/scripta