Az elsõ levél

Dél-Franciaország, 1999. szeptember elején

Tisztelt Assheuer Úr,

az Ön igen érdekes és fantáziadús, még ha kissé túlságosan szenzációhajhász, a Die Zeit szeptember másodikai számában megjelent cikkét olvasva arról, amit Ön Zarathustra-projektnek nevezett, önkéntelenül is az az igényem támadt, hogy – az érthetõ fenntartások dacára – gratuláljak Önnek. A cikkben ugyanis Ön végre széles közönség elõtt mutat rá olyan aktuális problémákra, amelyek évtizedek óta foglalkoztatnak sok kortárs filozófust, termé-szettudóst és szociológust. Ön szívességet tesz a filozófiai vitának azzal, hogy jelzi: az aka-démiai sivatag nem szükségszerûen az egyetlen létforma számára.
Különösen tetszett nekem az arra való utalás, hogy az Elmauban tartott elõadásom után „felbolydult a filozófustársaság”. Mivel személyesen ismerem az érintett zajongó filo-zófusokat, bizony becsülni tudom e megjegyzés horderejét. Ám még ennél is jobban tetszett az a megállapítása, hogy e felbolydulás „feltartott mutatóujjak mögött” történt. Ez aztán tényleg szórakoztató kifejezés, hiszen egy olyan tényre utal, amely anatómiailag nem érthetõ meg egykönnyen. Képzeljük el, hogy a szemére vetünk valamit valakinek, akinek a háta mö-gött beszélünk?
Mindazonáltal kedvemre való lenne, ha eljuttatná hozzám az Ön által recenzált elõ-adás szövegét, hogy ellenõrizhessem azt. E vágyam az összehasonlító olvasásra könnyen magyarázható: otthon hever nálam az Ön által csodálatosan démonizált szöveg egy változata, amely jóval sápatagabb, mint az Ön gyõzedelmes referátuma. Egyébiránt, ha lehetõségem van rá, magam is igyekszem olyan embereket keresni, akik jobban értenek engem, mint én magam, ám úgy tûnik, az Ön esetében kénytelen vagyok kivételt tenni. Szívesen összeha-sonlítanám az Ön szövegpéldányát az enyémmel, hogy meglássam, vajon ugyanarra az alap-ra támaszkodunk-e. Szövegem egy helyén például arról van szó, hogy Nietzsche tenyésztõi látomásai hisztérikusak és helytelenek voltak, illetve, hogy az embert felülmúló ember kon-cepciójának számunkra semmilyen jelentõsége nem lehet már, azonban Nietzsche mégis – Platónhoz hasonlóan – tanú az emberi lény szaporodását, nevelését, medikalizációját és ön-optimálását érintõ kérdésekben rejlõ bizonyos „pasztoriális” aspektusok felderengése szem-pontjából. Egy másik példa: az én példányomban az áll, hogy a biotechnológiában lezajlott aktuális áttörések tekintetében meg kell fogalmazni egy morális kódexet (valamivel széle-sebb értelemben azt mondom: az „antropotechnikák” számára) – és ehhez az Ön megértésére apellálva azt fûzöm hozzá, hogy egy efféle kódexben többek között ki kell jelölni az egyén legitim génmedicíniai optimálása és a csoportok illegitim biopolitikája közötti határt. Az Ön kezébe nyilvánvalóan egy szürrealista szövegváltozat jutott, mivel azt olvassa, hogy a nem átfogó, elitista újratenyésztéséért emelem fel a szavam. Számomra ez biológiai gótikával és szociológiai rémromantikával fûszerezett scifinek hangzik. Bizony szeretném tudni, ki írta át oly szenzációs módon az Ön elé került szöveget, hogy az most körülbelül az ellentétét mondja annak, ami benne áll? Vagy talán a feltartott mutatóujj adott Önnek útmutatót, hogy miképpen kell a szöveget a szó szerinti hangzása ellenében olvasni?
Térjünk hát rá támadásának módjára. Elviekben vészjelzõ kirohanása egy legitim demokratikus funkciót is kifejezhetne. Ha azt a hülyeséget mondtam vagy gondoltam volna, amit Ön a szövegembe plántál, akkor igaza lenne, hogy óva int attól. Minden társadalomnak szüksége van szemantikai és fizikai riasztórendszerekre, hogy megvédje magát a morális vagy politikai állományát érintõ belsõ és külsõ támadásoktól. Gondoljon csak, hogy klasszi-kusan érveljek, a Capitolium-beli ludakra, amelyek egykor a régi Rómát az éjszakai órában idejekorán jött gágogásukkal mentették meg a galloktól. Ezzel kezdõdik már õseurópaian az alarmizmus. A res publica védõi nem felejtették el a ludak e szolgálatát. A capitoliumi szár-nyasnak, amely funkcionálisan a sajtónkban és az ideológiakritikánkban él tovább, ettõl kezdve ahhoz is joga van, hogy tévesen riasszon, anélkül, hogy levágnák. Ez pedig már jól van így. Inkább csapjon hangos zajt a gágogás olykor fölöslegesen, semmint akár egyszer is túl halk legyen – mint demokrata ebben egyetértek Önnel. Ha felelõtlenséget mondtam, elfo-gadom a riasztás bármely formáját, amíg az civilizált beszélgetéshez vezet.
Eljárására vonatkozólag azonban, Assheuer Úr, egy aggályomat kell kifejeznem. Nem kell-e alkalomadtán attól is óva inteni, aki óva int? Számomra Ön a legjobb úton van afelé, hogy maga is egy problematikus lúddá váljon, egyrészrõl, mert annyira túloz, másrész-rõl pedig, mert egy harmadik fél megbízásából riogat. Mindkét dologról kell még szólnom.
Elõször is: cikke minden olvasójának feltûnhet, hogy Ön mennyire esztétizálta a ri-asztást. Ez rögtön bizonyos gyanút ébreszt: tán felfedezte magának a l'alarme-pour-l'arame-ot? Emiatt aztán úgy búg, mint egy tollas botránydíva, aki állandóan a publikum reakcióját lesi.
A riasztás dekadenciáját tehát nem lehet nem észrevenni Önnél, hisz öncélú formává vált és tobzódott. Miben áll a nyilvánosság számára ama szólista lúd haszna, aki õrült áriáját gágogja ki, miközben híre-hamva sincs a galloknak? Vagy Ön azt akarja mondani: a lúd – aki óva int tõle – határozza meg, hogy ki a gall?
Nyilván ez az Ön szempontja. Máskülönben, úgy tûnik fel elõttem, elég lett volna ar-ra rámutatni, hogy X. filozófus elõadást tartott a jelen egyik legbrizánsabb témájáról, igen-csak ezoterikus, irodalmi igényû beszédet, egy filozófiai éjjeli jelenetet, amit a szerzõ maga is a problémafelvetés szakadékaitól aggódva mondott el Elmauban eminens filozófusok és teológusok elõtt. (Önön kívül csupa álomszuszéknak kellett jelen lennie.)
Egy szó még az imént használt megfogalmazáshoz, a riasztás „dekadenciájához” – mondhattam volna „elkülönülést” vagy egyszerûbben „üzletet”. Az Ön cikke annak példája, miképpen zajlik a jelen totális nyilvánosságában az alarmizmustól a skandalizmusba tartó fejlõdés.* Nem kevés újságíró, köztük Ön is, megérezte az idõ szavát: a kritika halálát és iz-galmat okozó termékké való transzformációját a figyelemkvóták beszûkült piacán. Azóta leplezetlenebbül kínálják szolgálataikat: vagy publicity készítõként, vagy skandalistaként, ami szerkezetileg ugyanaz. Tehát, ha meg szabad kérdezni: kinek szolgál a fellépése? – saját magának?, valaki másnak?, a diskurzusdemokráciának?, az egész emberiségnek?
Ezzel elérkeztünk a másik ponthoz. Kövessük egyszerûen az Ön megjegyzését: for-duljunk a felemelt mutatóujj gazdájához, amely arra figyelmeztet, kinek a hasznára kell Ön-nek magát és másokat éberré tenni.
Üdvözlettel:
P. Sl.
 

A második levél

Tisztelt Habermas Úr,

tudvalevõ, hogy a rémhírek gyorsan terjednek. Valaki egyszer azt mondta, olyan gyorsan, mint a rosszakarat. Mindeközben nekem is a fülembe jutott, mint a sugdolózó lánc utolsó tagjának – csupán néhány hetes késéssel, ráadásul délvidéki nyaralóhelyemen – az, amit Ön rólam és Martin Heidegger Humanizmuslevelérõl szóló Elmauban tartott elõadásomról állí-tólag terjeszt, méghozzá oly szavakkal, amelyek inkább az Ön politikai szóhasználatának polémikus tartalékából származnak, amelyben nagy szerepet játszik az „ifjúkonzervatív” ki-fejezés.
Tekintettel arra, hogy voltak egymás között felhõtlen napjaink is, sõt a barátság befe-jezetlen tapogatózásai, s mivel nem akarom indulatosan elhessegetni a tisztelet emlékét, amely bennem Ön iránt mint néhány számomra és egész generációm számára jelentõs könyv szerzõje iránt élt – ezennel írok hát Önnek, hogy részemrõl megteremtsem a feltételeit a visz-szatérésnek a dialogikus, nem rágalmazó megértés formáihoz. Megteszem az elsõ lépést, no-ha a szituáció szerint Önre hárulna ennek megtétele. Elismerem az idõsebb jogát, amelyet Ön velem kapcsolatban élvez. A továbbiakig tehát véleményét puszta tévedésnek tekintem, amelyet Ön helyesbíthet, ítélkezéseit pedig egy oly állapot kifejezésének, amelybõl még le-hetséges visszatérni a mértékletes formákhoz.
Kérem, vegye figyelembe ezt a megfogalmazást: „a továbbiakig”. Ez azt fejezi ki, hogy közel vagyok türelmem legvégsõ határához. Ön, Habermas Úr, számtalan emberrel be-szélt rólam, ám sosem velem. Argumentáló mesterségünkben ez bizony kétséges, a demok-ratikus párbeszéd egyik teoretikusától pedig érthetetlen. Beszédével, hogy az után ítéljek, amit közvetve hallok vissza, gerjedelmet okozott. Úgy tûnik, heteken keresztül otrombán pattogott és finoman agitált. Telefonálgatott Hamburgtól Jeruzsálemig, hogy másokat is té-ves ítéletére bírjon. Ezen felül, azokat a kollégákat, akik elmaui beszédemet figyelemre méltónak tartották, masszív nyomás alá helyezte. Sõt mi több, kalózmásolatokat készített a szövegrõl (amely csupán Önnek szólt), és ezeket minden kollegiális, akadémiai és publicisz-tikai illemet megsértve továbbította újságíróknak, akik az Ön tanítványai voltak és ma is azok, ellátva a hamis olvasás explicit útmutatóival õket, s cselekvésre buzdítva. Az Elmau-i konferencia résztvevõit látens zsaroló szemrehányásokkal illette, mivel õk in situ nem reagál-tak oly excentrikusan beszédemre, mint Ön. A Die Zeit munkatársát, illetve a Spiegel egyik szerzõjét riasztó cikkek megírásával bízta meg, amelyekben az Ön neve nem szerepelhetett. Elõször tanítványa, Assheuer kongatta meg a vészharangot, aztán pedig Mohr is megtette kötelességét.*
„Szuverén az, aki úgy képviseltetheti magát, mintha képviselõi által maga is jelen lenne.” A mindkettõnk által hevesen kritizált Carl Schmittre célozva legutóbbi könyvemben fogalmaztam meg egy mondatot, ami, ha érvényes, felismerteti, hogy Ön emeritációja után is, még mindig a német diskurzus-produkció szuverénjének a szerepére áhítozik.** Amennyi-re ezt én látom, az elmélet történetében egyetlen hasonló eset sem létezik, amikor is egy gondolkodó oly diszkréten és hatásosan léptette fel magát egy ilyen kényes ügyben, mint Ön.
Elõször is egykori közös filozófiai iskolánk zsargonjában kommentálom ezeket az eseményeket. Akkoriban az efféle aszimmetrikus beszédhelyzet tekintetében ezt jegyeztük volna meg: a kritikus eldologiasítja ellenfelét, úgy bánik vele, mint egy mechanizmussal, nem úgy, mint egy személlyel. A teljes szubjektivitást a maga számára tartja fenn (az igaz-sághoz való közvetlen hozzáférésbõl fakadóan), és a másikat éppen ettõl a hozzáféréstõl fosztja meg. Olykor szükségszerû ez a szemantikai polgárháború közepette. Higgye el ne-kem, Habermas Úr, az effajta nyelvjátékokban éppoly otthonos vagyok, mint Ön. Ezek az ideológiakritikai gondolkodásmód inhumánus örökségéhez tartoznak, ami Önbe nem ivódott bele erõteljesebben, mint ezen, mára már nem egészen nagyra tartott hagyomány egyéb képviselõibe. Ennyiben Ön csupán egy problematikus szokás átlagos hordozója, amit egykor a kritika dicsõ nevével ruháztak fel.
Egy kérdés tolakszik rögtön az elõtérbe: Nem tartozott-e az is hozzá fonnyadt frankfurti tradíciónk gondolkodóihoz, hogy a „dolog bosszújával” számoltak? Mit gondol, mi történne, ha a Sloterdijk nevû dolog egyszer csak elkezdene beszélni? Milyen lenne, ha ez a dolog, ez a mechanizmus ideges magánvalóként, fájdalomérzékelõ õsvalamiként reakciót mutatna, sõt akár túlzott reakciót, ki tudja? Mi lenne, ha a dologban felmerülne az a gondo-lat, hogy tiszteletben tartsák?
A Peter Sloterdijk nevezetû kiterjedt dolog feltétlenül azt képzeli, hogy õ (természetesen elmélet elõttien) res cogitans is, akivel lehetett volna, s talán kellett volna beszélni. Mivel Ön a vele való beszéddel szemben a róla való beszédet részesítette elõnyben, így – a dolog eléggé bõsz ahhoz, hogy ezt hangsúlyozza – a gyakorlati diskurzus deficitje áll elõ, kiváltképpen mert szerzõként és kiadói kollégaként csupán tíz telefonszámnyi (a körzet-számot is beleértve) vagy postafordultnyi távolságában élek Öntõl.
Mily különös, hogy ez a Dolog, ami méltóságot képzel magának, rendelkezik még néhány kvázi-szubjektív jellemvonással: például alkalomadtán történeti konstellációkban gondolkozik. (Ez, Habermas Úr, minden különbség dacára továbbra is közös vonásunk, csakhogy Ön inkább az 1933-1945 közötti helyzetre gondol, élettörténeti igényeinek megfe-lelõen, míg én kezdettõl fogva szívesebben használok március elõtti analógiákat, oly okok miatt, amelyeket rögtön kifejtek. Így mindannyiunknak megvan a maga választott múltja, amelyek kontrasztjai valószínûsítik a félreértéseket.)
Idõzzünk csak el egy pillanatra a március elõtti vonatkozásoknál. Nem tudom, mé-lyen tisztelt Habermas Úr, emlékszik-e rá, milyen helyiértéke volt a mindkettõnk által nagyra tartott felvilágosító, Heinrich Heine munkásságában az írói mûködés és az elégtétel motívu-mainak, s miképpen válaszolt meg a XIX. század harmincas és negyvenes éveiben néhány jelentõs lejáratási kísérletet, amelyek egy bizonyos Wenzelhez és Ludwig Börnéhez kapcsol-hatóak. Mivel Ön engem – távoli, barátibb idõkben – úgy vélem, igencsak jogosan, Heine hagyományához sorolt, talán megengedhetem magamnak a megjegyzést, miszerint a Heine nevû dolog maga is eléggé érzékeny volt a méltóságára, s nem is riadt vissza bárminemû verbális indulattól, ha támadás érte egzisztenciájának érzékeny pontjait – zsidóságát, protes-táns mivoltát, mindenekelõtt azonban kora emancipatorikus tendenciájának szószólójaként kifejtett integritását. Ami engem illet, Heine ellentámadásait ugyan dörgedelmesnek találom, de nem mindig példaszerûnek, hiszen Heine olykor jogos haragjában hevesebben ütött, mint ami ügyének jót tett volna. Mindazonáltal értem, miért viselkedett úgy alkalmanként, mint a nyílt szó harcias-derûs arkangyala. Általában nem volt ínyére a cenzúra, s különösképpen a féltékeny kollégáktól jövõ cenzúra.
A dolgot tekintve Heinének igaza volt. Csodálatra méltónak, sõt mi több, aktuálisnak és ismétlésre kényszerítõnek tartom azt, amit Börne-könyvében procedurális tekintetben létrehozott, azaz a látszatliberális jellem politikai pszichoanalízisét egy ismert politikai moralista példáján keresztül.
Ha van valami jó a kommunikációs szakításokban, Habermas Úr, akkor az, hogy a világosságot részesítik elõnyben. Az ember nemcsak egy lépést hátrál, hanem többet, s le-számol az illúzióival. Miközben Ön eldologiasít engem, megadja nekem, az Ön Dolgának azt az esélyt, hogy interobjektív módon világosabban felismerjem az Ön határait. Ebben az Önre vetett objektívabb pillantásban számomra úgy tûnik, mintha egy csapásra belátnék egy egész területet, egy korszakot, illúziók egész rendszerét. A kritikai teória lényege nyilvánva-lóvá válik az alkonyatban.
Szabad feljegyeznem, amit most látok? Régebbi változatában (Adorno) a Frankfurti Iskola egy baloldali, gnosztikus George-kör volt, amely elõsegítette azt a csodálatosan bátor iniciatívát, hogy pallérozó szándékkal vezessenek félre egy egész generációt. Mély hatást váltott ki, amelyet összefoglalhatunk a természet emlékezeteként a szubjektumban kifejezés-sel. Késõbbi változatában (Habermas) a Frankfurti Iskola látens jakobinizmus volt – az eré-nyek diktatúrájának egyfajta szociálliberális változata (újságírói és akadémiai karrierizmus-hoz kapcsolódva). Mindkét rendszer, mihelyst hatalommal rendelkezik, veszélyt jelent a normális demokráciára nézvést – a régebbi csupán csekély mértékben, mivel az belsõ okok miatt sohasem lehet populáris, ám a késõbbi változat annál inkább, mivel olyan, egészen gyakori és populáris affektusokat hordoz, mint a gyûlölködés és a feljebbvalóság öröme. A még nem normális demokráciáknak ellenben éppen ezekre van szükségük.
Hegel abban ismerte fel a terror lényegét, hogy annak légkörében a gyanú közvetle-nül átmegy ítélkezésbe. Bármilyen is legyen a jakobinizmus, abban vádolni már egyúttal azt is jelenti: likvidálni. E diagnózis sosem volt aktuálisabb, mint manapság, mivel a nagy haté-konyságú tömegmédiumok egyidejû hecceket képesek okozni (maga az NS-rezsim is lassabb volt technikailag, és lényegesen kevésbe átszinkronizált, mint a jelen totális nyilvánossága, amelynek klaviatúráját Ön sem mûködteti eredmények nélkül, Habermas Úr).
Tehát: az, hogy Ön, a nagy kommunikátor, a saját nem-fasizmusától átitatott, német-országi diskurzusetikus (hiszen az Ön kimutathatóan szakító axiómája így hangzik: a fasisz-ták mindig a többiek) a médiákat olyannyira bevetésre készteti, amint ez az ügy tanúsítja, al-kalmat nyújt számomra, hogy észrevegyem, miképpen foszlik szét a konfliktusban az Ön li-berális maszkja. Diskurzusetikai szemrehányásai egyre inkább mellékessé válnak, s robosz-tusabb motívumok lépnek elõ. Csupán el kell olvasnom az e heti Zeit-ot és a Spiegelt, hogy megtudjam, hogyan is állunk Önnel és etikai projektjével. Ön felhagyott avval, hogy a jobb argumentum kényszer nélküli kényszere alapján munkálkodjék. Most végre eljutott hát a gyorsabb denunciáció (és a rosszabb olvasásmód) már nem oly egészen kényszermentes kényszeréhez. Elhunyt kollégája, Luhmann azt jegyezné meg: tehát mégiscsak van áttérés a moráldiskurzusról az agitációra.)
Én sem csodálkozom igazán ezen a fejlõdésen, mivel az csak az állandóan lehetséges átmenetet tanúsítja a liberális-jakobinus látenciáról a jakobinus explicitségre. Ez nem újdonság. Mindamellett Ön új értelmet adott annak a szónak, hogy emeritus.
Kérem, higgye el nekem, mindezt sokkal kevésbé veszem Öntõl rossz néven, mint ahogy azt talán feltételezi. Csupán végiggondolom viselkedésének univerzalisztikus tartal-mait. Ön akarata ellenére lett felvilágosító abban az értelemben, hogy végül mégis megkoc-káztatja a kontrafaktikus konstrukciókból való kitörést, amelyek a kommunikációs elméletet mint too good to be true jelenítették meg. Végre egyszer nyilvánvalóvá kívánta tenni, hogy is néz ki a kommunikatív cselekvés kibõvített fogalma. Beszélhetünk-e az Ön fordulatáról? Mindenesetre most már jobban tudjuk Öntõl és hû tanítványaitól, hogy mit is ért Ön vitán, gondolkodáson, problémák megközelítésén, nyilvánosságon és nyíltságon. Példát szolgálta-tott arra, hogyan használható fegyverként a rossz olvasás, felbujtott egy olyan társaságot, amely segített megérteni, miképpen jár együtt a túlságosan hû tanítványok legaszthéniájával az opportunizmus. Kívánhatunk-e többet egy felvilágosítótól?
Aliqiud semper haeret, miként ezt a római antikvitás mondja, amely már pontos is-meretekkel rendelkezett a rágalmazásnak az ambíciók konfliktusában betöltött szerepérõl. A mondat azt fejezi ki: rágalmazz mindenkor hamisan, hiszen a teljes cáfolat sem hozhatja vissza az azt megelõzõ állapotot. Valami mindig megragad. E mindig fennmaradó aliquid-ról egyébként éppen most fejlesztek ki egy új hipotézist. A jakobinusok bizonyára jobban ismerik nálam a római haeret-elvet, de még számomra, az anti-jakobinus számára is szembe-szökõ, hogy a mondat meghatározatlanul hagyja, kinél kell megmaradnia az aliquid-nak. A rágalmazottnál vagy a rágalmazónál?
Tegyük ezt most az egyszer próbára. (Persze a háború utáni német viták történetének mérlege nem igazán bizalomgerjesztõ, mivel a liberál-jakobinus per formája szerint a megvádolt a vesztes. Botránystatisztikailag nézve a Habermas-Assheuer-Mohr-csoport után siralmasak a kilátásaim – még ha ezek után egy metabotrány fejlõdne is ki, amelybõl tanulha-tunk valamit a honi skandalisták ügyleteirõl, a német felháborodási iparágról, a kritika deka-denciájáról, valamint a liberál-jakobinizmus és a showrendszer közötti csiszolt szövetségrõl.)
Alapjában nem olyan rejtélyes e szituáció: a nemzetiszocialista apák hipermorális fiainak az érája a korhoz kötötten lejár. Egy valamivel szabadabb generáció nyer teret, amely számára már nem jelent sokat a gyanú és a vádaskodás avítt kultúrája. A háború utáni ifjúság traumával terhelt retrospektivitásához már nem lehet sok köze (kivéve azokat a fiatalabbak közül, akik átvették az idõsektõl a jakobinus neurózist – a fiúk fiai, a balos szociálpszicho-lógia egy fejezete). A legtöbben azonban, amíg el nem bátortalanítják õket, új módon gon-dolkodnak, s oly szabadon, amelyrõl az öreg problémahordozók csupán keveset tudnak. Ha ez az ügy nem lenne egy kissé tragikus is, akkor az affér egyetlen helyes feloldása a kacaj lenne.
Tulajdonképpen nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy ebben a helyzetben a mentalitás idõs hatalmasságai leváltatásuk elõtt még egyszer felágaskodnak, s egy utolsó erõ-feszítéssel az utódokra kívánják hagyni vétkeiket és görcsösségüket. Saját óriási hipermoráljuknak óhajtanak emlékmûvet emelni, illetve még egyszer – ahogy akkoriban, amikor egyetlen halott diktátor sem volt biztonságban ellenállásunkkal szemben – fasisztákra akarnak vadászni.
No de, kedves Habermas, mondanám a legszívesebben, ennek már vége. A túlságo-san jó és a túlságosan rossz lelkiismerettel megáldott fiúk korszaka elmúlik. Miért kellene ezen szomorkodni? Új fejezetet kell nyitni. Amit ehhez filozófiailag mint az emberi álom te-oretikusa kívántam nyújtani, az benne van két utóbbi könyvemben.
A kritikai teória az idén szeptember másodikán meghalt. Már régóta ágyhoz volt kötve a marcona öreg hölgy, s most végképp eltávozott körünkbõl. Összegyûlünk majd hát egy korszak sírjánál, hogy mérleget vonjunk, de azért is, hogy megemlékezzünk a hipokrízis végérõl. Gondolkodni: azt jelenti, hogy megköszönni, mondta Heidegger. Én inkább úgy vélem, a gondolkodás fellélegzést jelent.

Baráti üdvözlettel:
P. Sl.

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta