Retrospektív kiállításról lévén beszélhetnénk Benczúr konceptualizmusáról, a hímzésről, az időfalásról, a mulandóságot firtató alkotásokról, a folyamatot kézben tartó művészről, aki a "Ha száz évig élek is" c. munkájával " kicselezi a halált" - mint azt az egyik méltatója írta, és végül nehéz nem idézni az itt látható műveket. Most mégsem erről lesz szó, hanem megkeresem azt, amit az új nézőpont kínál, másrészt azt az "elvet" - persze idézőjelben, ami Benczúr munkálkodását vezérli.
Benczúr sajátos, már önmagában is érdekes, sűrű térhálót hozott létre - mely mintegy foglyul ejt; az alácsüggő fonalak végére varrt, különböző magasságban lebegő munkák körülvesznek bennünket. Tekeregni, bujkálni kényszerülünk a szálak között, mígnem végül mozgásunkkal kel a mozgó, hullámzó installáció valódi életre. A lebegtetés, a cérnaszálon függesztés látványa szó szerint manifesztálja az elvont tartalmakat. A bizonytalan létmódra tereli a figyelmet, és arra, hogy sohasem birtokolhatók örökérvényű, biztos minőségek, mértékek (úgyis, mint zsinórmérték) és értékek - amint ezt a cím második fele is (ahol minden csak cérnaszálakon múlik) állítja. Benczúr, ahogyan munkáira visszatekint, mérlegelésről tesz bizonyságot (itt igen, bizonyságot!) azzal is, ahogy az egykori szólást a valódi jelentéssel, mint két különböző töredéket illeszti össze; a fizikai megjelenésre utalást, a rejtett valóságokkal fedi át. Itt is, ahogy más munkáinál közhely-szerű szövegeket vagy banális kijelentéseket transzformál meghökkentővé, zavarbaejtővé, vagy egyszerűen humorossá.

Benczúr munkái az emberi cselekvés és természetesen a művészi alkotás értelmére kérdeznek rá; valahányszor faggatóra vonják az időt, vagy a kiszabott teret, lehetőségeink korlátait. Benczúr akár keretekbe szorítja magát, akár határainkat vizsgálja, mindannyiszor létezésünk abszurditását
villantja föl, humoros, ironikus-önironikus, mindig más, de egyéni módján Az ő bátor szembenézése az idővel, elmúlással, biológiai- szociális determináltságunkkal csakis mélységes igenlésből fakadhat, a lét állításából; az értelmetlenségnek így adván - saját mikrokozmoszában - értelmet.  Az alaphangot megadó mottó itt frízként fut körbe, melynek végtelenbe futását a terem mérete korlátozza. Ezekben, a monoton ismétlődő felvetésekben kulminálódnak a művész kétségei. Az egyszerű szócserével önironikussá formált szólások a felpörgött életút törvényszerű, felelős, őszinte kérdési: BÍROM CÉRNÁVAL? NEM VESZTEM EL A FONALAT?