Vlasta Delimar: I AM FORTY

Bartók 32 Galéria

VLASTA DELIMAR
I AM FORTY

1997. április 19-től május 11-ig

Vlasta Delimar (1956) személyében nemzedékének egyik leghitelesebb művészegyénisége mutatkozott be tavasszal a Bartók 32 Galériában.

A Negyvenéves vagyok című kiállítás mintha a jubileumok kötelezőnek tartott ünnepélyességét célozta volna meg, és ennek a kerek számnak a fényében igyekezve mérlegre tenni a megtett út teljesítményét. Holott Delimar esetében zsákutcába vezetne az effajta gondolkodás. A negyven esztendő nem az életpálya teljesítményét hivatott reflektorfénybe helyezni, hanem magát az életpályát, amelyen egy nő - aki történetesen művész is - saját intellektuális és biológiai azonosságát kívánja meghatározni a másik nemhez fűződő kapcsolatának vetületében.

Vlasta Delimar opusa a hetvenes évek végének posztkonceptuális atmoszférájában bontakozik ki.

Az őt körülvevő szellemi légkör egy, a horvát művészeti hagyomány modernista kánonjaitól lényegesen különböző ars poetica felvállalására ösztönzi. Ez a törekvés radikálisan szakít a horvát progresszió konstruktivista alapjaival (Nove tendencije) és az élettel teljesen összefonódó, a hétköznapok egzisztencializmusában gyökerező, az esztétika alapszabályainak is ellentmondó magatartásában nyilatkozik meg. A Hat szerző csoportjának (B. Demur, Z. Jerman, V. Martek, M. Stilinovic, F. Vucemilovic) különmunkatársaként Delimarnak néhány esztendő alatt sikerült megfogalmaznia azokat az emberi-alkotói problémákat, amelyek a mai napig is központi szerepet játszanak művészetének tartalmi és stiláris rendszerében.

Lehet, van valami sorsszerűség abban, hogy Delimar nemzedékének egyedüli női képviselője. Mint ahogy annak idején generációjának női tagjaként Ladik Katalin vállalta fel a nemek közötti kapcsolati összefüggéseket poétikai megközelítését, úgy Delimar is a női identitás megfogalmazását avatta művészetének központi gondolatává.

Delimar nem a lázadó feminista tudat nevében nyilatkozik meg oly szokatlan nyíltsággal, ellenkezőleg: teljességében és megbékélten fogadja el azt a teherviselést, amit egy patriarchális, klerikális és konzervatív közeg hárít a hétköznapi szerepvállalás útvesztőiben magára találni áhító nőre. Installációinak és performanszainak gyújtópontjában a női tudat és a női érzékiség felvilágosultsága foglal helyet. A szerető, az anya és a kenyérkereső nő klasszikus szerepvállalásának feladatkörét Delimar friss tartalmakkal egészíti ki, mint amilyen a szociális és politikai érzékenység kultiválása. Egyik ilyen fénykép-sorozatán például a művésznő az arcmimika kifejezőereje révén adja tudtunkra, bensőleg hogyan élte át a háborús szenvedés megpróbáltatásait (Szarajevóra gondolok, 1994., illetve az Igazságtalanságok II. című ciklus).

Delimar alaptörekvéseinek egyike mindenképpen az eszméltetésben rejtőző szándék, illetve annak a tévhitnek a leleplezése, amely szerint vannak külön férfi és női témák, vagyis létezik férfi és női világ, mégpedig sokszor egymás kárára. Delimar a világot egységességében érzékeli, monocentrikusan láttatja, s ebbe a konstrukcióba ágyazza bele a sokarcú egyént. Műveiben gyakran folyamodik önmaga képi megsokszorozásához, amikor a női szerepvállalás stációit kívánja megjeleníteni.

Az arc vagy a fedetlen női test Delimarnál nem a baconi "figurát" aposztrofálja, hanem egész emberi lényét, a fizikai-spirituális struktúrát, a konkrét embert. Művészete többek között ezért válik szélsőségesen személyessé. Nem általánosságok mentén mozog, hanem kizárólag az Ént juttatja szóhoz, egyes szám első személyben nyilatkozik meg minden alkalommal, s az egyediségből következtei ki az egyetemes vonatkozásokat. Munkásságának ebből eredően van egy különleges, regionális jellemvonása, egy olyan szocioanarchoid felhangja, ami csakis egy adott kulturális miliőben formálódhatott mások számára is értékesnek mondható kinyilatkoztatássá.(...)

Delimar installációit rendszerint egy fátylas aurájú, szakrális hangulat lengi be. A realista fényképek már-már a vulgarizmus határát súrolják, kockázatosan közvetlenek, ám az őket körülvevő tárgyi-ikonikus környezetben a közönségesség kellően felnemesül és megkapja valódi értelmét, indokoltságát. A megpróbáltatás és a fájdalom légkörében egy szenvedő és kivetett lélek panasza fogalmazódik meg; azé a valakié, aki mindezért emberségességének legnemesebb tulajdonságait hozza felszínre és teszi elénk. "Csendülni, mint párolt arany az elszenesült kézben", mondhatná Delimar Paul Celan nyelvén.

Annál is indokoltabban, mivel önvallomásai nem fiktív, hanem valós állapotokat rögzítenek és az életrajz elbeszélésének menetét követik. Az én-vonzatok túlhangsúlyozása következtében a nőies dekorativitás erotikusan túlfűtött és egyben a halál jelenlétére utaló traumatikus képzelgésekben állapodik meg. A sírkertre jellemző dekoratív elemek nem egy Delimar-installációnak képezik ikonikus foglalatát. A sok tüll, bársony, csipke és kárpit a női dekadencia világát nyitja meg előttünk, s ez a túldimenzionált szimbolizmus súlyosan telepszik meg a női test körül. A puha és meleg hatást keltő szöveteket legtöbbször szúróeszközök ellensúlyozzák, ám nem az öncsonkítás funkciójában, hanem a lélek sebezhetőségének jelképeként, a "külvilág" okozta folytonos veszélyhelyzet érzékeléseként.

Vlasta Delimar kiállítása révén a magyar művészeti gondolkodásban kevésbé jelenlevő attitűdöt ismerhettünk meg...

Szombathy Bálint

Publikáció a kiállításról:

Szombathy Bálint: A negyvenéves "aszonyka". Vlasta Delimarról budapesti kiállítása ürügyén. Magyar Műhely .104. 1997. ősz

A kiállítást Vlasta Delimar akciója nyitotta meg.

VLASTA DELIMAR
1956-ban született Zágrábban
1977-ben fejezte be tanulmányait a zágrábi iparművészeti főiskolán
1979 óta számos csoportos kiállításon szerepeltek munkái és több mint 30 performance-ot mutatott be.

Egyéni kiállításai:
1981 Prostor PM, Zágráb
1982 Vjencanje (Esküvő/ Wedding).
Studio Galerije suvremene umjenosti, Zágráb (Z. Jermannal)
1983 Dekoracije. Prostor PM, Zágráb
1984 Galerija Koprivnice, Koprivnica
Srecna galerija, Belgrád
1985 Klub Collegium Artisticum, Szarajevó (Z. Jermannal)
Galerija SKUC, Ljubljana, (V. Martekkal)
1987 Galerija SC, Zágráb (D. Losic & M. Vladic közreműködésével)
1988 Fotogalerija, Novo Mesto
1989 Galerija Sesame, Dubrovnik
1990 Galerija Doma mladih, Szarajevó
Galerija Koprivnice, Koprivnica
Galerija Doma mladih, Mosztár
Galerija GT, Ljubljana
1991 Galerija SC, Zágráb
1993 Muzej suvremene umjenosti, Zágráb
1994 Trazim zenu (Keresek egy nőt/ I'm seeking for a woman) Prostor PM, Zágráb
Ljubicasti ambijent (Violet environment). Muzej brodskoj Posavlja, Slavonski Brod
1995 Trazim zenu. Llkovni salon, Celje
Trazim zenu. UGM-Razstavni salon rotovz, Maribor
Trazim zenu. Galerija ZDSLU, Ljubljana
Gemeindezentrum St. Ruprecht Klagenfurt
London Film Makers COOP,
London (Vlado Martekkel)
1996 I am forty. Vila Katarina, Zágráb
I am forty. Galerija Rigo, Novigrad
1997 ...zena je zena je zena... (...a nő, a nő a... /...woman is woman is woman...) Galerija Miroslav Kraljevic, Zágráb
I am forty. Bartók 32 Galéria, Budapest
...zena je zena je zena... Galerija narodnog sveucilista, Porec
Hallwalls, Buffalo, USA

Vlasta Delimar (1956), the most genuine personality of her generation, made her debut at Bartók 32 Gallery this spring.

On the surface her exhibition I am forty appeared to be an obligatory jubilee celebration, aiming to measure her achievements in the light of this round number. Yet in Delimar’s case this kind of approach leads nowhere. The forty years do not serve to shift into the limelight the performance of her oeuvre, but rather, the oeuvre itself, in the course of which the woman-artist sought to define her own intellectual and biological identity in the light of her relationship with the other sex.

Vlasta Delimar’s opus developed in the post-conceptual atmosphere at the end of the seventies.
The intellectual milieu of her environment compelled her to take up an ars poetica quite different from the modernist canons of the Croatian artistic tradition. This meant a radical break from the constructivist foundations of Croatian progression (Nove tendencije), and resulted a behaviour rooted in everyday existentialism, intertwining with life, and contradicting the dictums of aesthetics. Working for the Group of Six Artists (B. Demur, Z. Jerman, V. Martek, M. Stilinovic, F. Vucemilovic), in a couple of years Delimar succeeded in defining those human/creative problems which to this day assume a key role in the system of contents and style of her art.

There could be something ineluctable in Delimar being the only female member of her generation. And similarly to Katalin Ladik, the only woman representative of her generation in her time who took a poetical approach to the issues of relations between the two sexes, Delimar too has made the determination of female identity the core of her art.
It is not some rebellious feminist conscience that propels Delimar to manifest herself with such sincerity, but quite the contrary: she has perfectly come to terms with the burden that a patriarchal, clerical and conservative environment imposes on women trying to find their bearings in the morass of everyday charade. The enlightenment of the female conscience and female sensuality are the focal point of her installations and performances. Delimar adds fresh substance to the classical female roles of the lover, mother and the bread-giver—namely social and political sensitivity.
Delimar’s fundamental schemes most certainly include the fostering of an awareness, or rather, the dispelling of misconceptions that claim that there are separate male and female themes, i.e. there exists an independent male and female world, often to the detriment of one another. Delimar perceives the world in its entirety, and the notion of the world she presents is monocentric in which her multifarious individuals are embedded. In her works she often produces multiple images of herself with the intention of presenting the stations of female role playing.
Delimar’s faces or naked female bodies are not connotations of the Baconian “figure”, but rather, the entire human being, physical and spiritual structures, the concrete person. Which is what, among others, makes her art personal to the extreme. She does concern herself with generalities, but brings to the fore the Ego, and manifests herself in first person singular every time, coming to understand the general aspects via personal ones. Hence the fact that her works have a special, regional trait, a kind of socio-anarchical overtone which could only have developed into a universal manifestation in the given cultural environment.

Delimar’s installations are generally shrouded in a the misty aura of a holy atmosphere. The realistic photographs verge on vulgarism—they are dangerously indirect—yet surrounded by their objective/ironical environment the coarseness is adequately ennobled, given true meaning and justification. The complaint of a suffering and forlorn soul is conceived in a milieu of trials and tribulations; the complaint of the person who, in order to achieve this, brings to the surface and presents to us the most noble traits of her human nature.

“To tinkle like braised gold in a charred hand,” Delimar might say, quoting Paul Celan.

Which is even more justified, bearing in mind that her confessions are not fictitious, but real and truly autobiographical. By over-stressing the ego aspects, female beauty is highly-strung, and it also brings about traumatic visions suggesting the presence of death. The decorative elements characteristic of cemeteries serve as an iconic framework in many of Delimar’s works. The use of a lot of tulle, velvet, lace and cloth opens up the world of female decadence, and this oversize-symbolism settles heavily around the female body. The cloths that create a soft and warm effect are frequently counter-balanced by sharp, pointed instruments—not in the function of self-mutilation, but rather, as the symbols of the vulnerability of the soul, giving an idea of the dangers presented by the “outside” world.

fotók: Sulyok Miklós

Vlasta Delimar’s exhibition, then, brought a fresh outlook to contemporary Hungarian art.

Bálint Szombathy

Támogatta: Nemzetei Kulturális Alap, Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottsága, Pro Helvetia.