Sólyom László

Egy új szabadságjog: az információszabadság*

Az információszabadság** nem politikai jelszó, hanem szakkifejezés, azoknak a jogintézményeknek az összefoglaló neve, amelyek a mai viszonyok között akarnak valódi esélyt adni a vélemény- és sajtószabadságnak, valamint a polgárok "informált részvételének" a társadalom ügyeiben, és ezért az államapparátus információit nyilvánossá teszik.

TÖRVÉNYEK ...

Az információszabadságról szóló törvények lényege az, hogy az államigazgatási szervek birtokában lévő, bármely formában rögzített információkat mindenki számára hozzáférhetővé teszik. Ezzel az állam "tudása" és e tudás felhasználása nyilvánossá válik. Ez tehát a főszabály, amelyet a kivételek országonként változó listája követ.

Az információs szabadság elvont jogi struktúrája három pillérre épül: az alapelvre, a pontosan meghatározott kivételekre és a független ellenőrző fórumra. .

a/ Az alapelv: mindenkinek joga van ahhoz, hogy az államigazgatási szervek rendelkezésére álló információkat megismerje. Ez az államigazgatásra a nyilvános működés kötelezettségét rója. Ezért mindig a hatóságnak kell bizonyítania, hogy jogosan korlátozza a dokumentum hozzáférhetőségét.

A törvények megkövetelik a könnyű és gyors joggyakorlás biztosítását. Az igazgatásnak kell gondoskodnia arról, hogy bárki megtalálja a dokumentumot és a hatóságot, amelyiknél van. Erre szolgál például a hivatalok és hatáskörük jegyzékének rendszeres publikálása, amely tartalmazza az általuk vezetett dokumentumok fajtáit is — sok országban a betekintési üggyel foglalkozó , tisztviselő nevével és címével együtt. Az információ szolgáltatásának nem szabad olyan költségesnek lennie, hogy ez bárkit visszatartson. Végül főszabályként rövid válaszolási határidők vannak.

b/ A kivételekkel szembeni követelmény, hogy maga a törvény pontosan és a tágító értelmezést kizárva sorolja fel, milyen fajta információkat tarthat az igazgatási szerv titokban. Az információ-visszatartás nem a dokumentumra, hanem a titokra vonatkozik: a nem titkos részeket meg kell mutatni.

A magánszféra sérthetetlenségének elve természetesen érvényesül, bár sok a határkérdés. Hogy az igazgatásnál lévő személyes adatok, így például egészségügyi információk nem hozzáférhetők idegeneknek, már az adatvédelmi törvényekből is következik. Harmadik személyek gazdasági adatai azonban lehetnek közérdekűek is, ezért ezeket bonyolult szűrőrendszer védi.

c/ Mivel a FOI az igazgatás ellenőrzését is szolgálja, a végső döntést arról, hogy egy információt jogosan tartott-e vissza, független külső szerv hozza meg. Ez az illető jogrendszertől függően a közigazgatási vagy rendes bíróság. Nagy szerepet játszhatnak azonban a törvény alkalmazásán, azaz az információszabadságon őrködő különleges megbízottak vagy bizottságok. Ezeknek — minthogy a svéd ombudsman megfelelői — nincs döntési vagy utasítási joguk. Feladatuk a közvetítés az információkérő és a hatóság között. Egyben persze jogi véleményt is nyilvánítanak, és ha nem tudják meggyőzni az államigazgatást, maguk is perre mehetnek.

.:. ÉS GYAKORLAT

Az európai országokból túl kevés és máshonnan is csak jogi információink vannak. Az, hogy Európában a FOI bevezetése nem hagyott különösebb nyomot, azt is jelentheti, hogy nincsenek konfliktusok, és azt is, hogy a jogintézményt nem használják. A "korai" finn törvényt még a hagyományos aktákra koncipiálták, így nem vonatkozik a számítógépes nyilvántartásokra — meglepő, hogy ugyanez a helyzet Hollandiában is. Dániában olyan pontosan kell meghatározni a kén információt, hogy az általános érdeklődés és a sajtó felderítő akciói ki vannak zárva.

A svéd állapotokat viszont kedvvel és anekdotikusan ecseteli a nemzetközi irodalom. Mindenekelőtt olvashatjuk, hogy a minisztériumok külön szobában minden reggel közszemlére teszik a bejövő postát, a nagyobb újságok külön embert tartanak arra, hogy átnézze az aktákat. Ha külön szoba nélkül, de hasonlóan köteles minden hivatal hozzáférhetővé tenni ügyeit, szigorú büntetések terhe alatt. A büntetések azonban ritkák, a sajtó által felderített visszásságok listája hosszú, és senki nem vitatja, hogy a nyilvános igazgatás élő tradíció. Másrészt láthatjuk, hogy az aktanyilvánosság Svédországban a sajtó ügye. (Még a törvénytervezetek is a fenti úton kerülnek "társadalmi vitára".) A svéd törvény természetesen példaképe volt a modern FOI-törvényeknek. Értékelésekor azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a svéd társadalomban a nyilvánosság nemcsak a köz-, hanem a magánszféra terhére is sokkal természetesebb, mint bárhol másutt.*** Ezért a svéd hivatkozások a reggeli aktaszemlével kapcsolatban éppúgy nem állhatnak meg önmagukban, mint másrészt például a személyi szám aggálytalansága melletti érvként.

Pontos számok állnak rendelkezésünkre az USA-ból, Kanadából és Ausztráliából. De hiába tudjuk, hogy az USA-ban a "kérelmezők 60%-a a Department of Defense és a Department of Health and Human Services dokumentumaiba akart betekinteni" — hadügyminisztérium egy van, egészségügyi igazgatás viszont minden államban külön is. Az információs szabadság tartalmi határait illetően azonban a szövetségi szintű döntések igen informatívak.

Az USA-ban a FOI igénybevétele emelkedik. 1983-ban 262 265, 1984-ben 281 102, 1985-ben 309 768 kérelmet intéztek a szövetségi hivatalokhoz, a kérelmek 88%-át teljes egészében teljesítették.

Kik élnek az információszabadság jogával? A "nép" aligha. Mint a közérdekű bírósági keresetek — az ún. populáris akciók — tapasztalatai bizonyítják, ilyen eszközökkel rendszerint társadalmilag aktív érdekcsoportok élnek, például kisebbségek, környezetvédők. Az USA FOI Act történetében a fogyasztóvédelmi mozgalom jelentős szerepet játszott, Ausztráliából is van hasonló adat.

Amerikában a FOI ügyfelei 50-60%-ban az üzleti életből kerülnek ki, s érdeklődésük zömmel a versenytársaknak az igazgatásnál meglévő adataira, illetve az állam gazdasági terveire irányul. Ez a tapasztalat Európában kedvelt érv az információszabadság ellen. ,

Hogy hol húzódik az információs szabadság tényleges határa, az nem a kérelmek számából és ügyfeleiből, hanem a vitás esetekből rajzolódik ki, vagyis abból, milyen kérelmeket

"Az információ fölötti rendelkezés hasonló szerepet játszik ma. mint az anyagi javak szabad tulajdonának kialakítása a kapitalizmus kezdetén."

utasít el a hatóság, és hogy ezekben az ügyekben mi a bíróság végső döntése.

A FOI Act alapján ki kell adni a hivatalok belső működési szabályzatait és a hivatalnokoknak szóló instrukciókat, ha ezek a kívülállókat érintik. Nem tekintette ilyen instrukciónak
és nem adatta ki a bíróság a vámőrök kiképzésében használt kézikönyvet a gyanús személyek megfigyelési módszereiről. (Az információt egy rendőrtiszt kérte.) Viszont megkapta egy kérelmező a vámhivatal által használt kémiai teszteket és vizsgálati jegyzőkönyveket. Nem kellett nyilvánosságra hozni a katonai szerződések pénzügyi ellenőrzéséről szóló háromkötetes útmutatót (amelynek egyes részei egyébként nyilvánosak). Több kérelmező hozzájutott viszont az adóhatóság belső kézikönyvéhez, kódolási eljárásához — hogy saját ügyét maga is felülvizsgálhassa.

Egy környezetvédő csoport egy alaszkai föld alatti atomrobbantás irataiba akart betekinteni, hogy vajon minden környezetvédelmi intézkedést megtettek-e. Az elhúzódó ügyben nem született végső döntés, a bíróság azt éne el, hogy ő maga megvizsgálhassa a dokumentumokat és így ellenőrizze az Atomenergia Bizottság mentességi hivatkozásait. Perben került nyilvánosságra a CIA kísérletének anyaga a tudatállapotot megváltoztató drogokkal. Az igazságügyminiszternek ki kellett adnia azokat a terveket, amelyek szerint szükségállapot esetén 150 000 személyt internálnának.

A FOI végrehajtása az USA-ban a nyolcvanas években évi 50 millió dollárba került (ehhez perköltségek még 50-60 milliót adnak); Ausztráliában évi 20 millióba. Ezt persze az egyéb adminisztratív kiadásokhoz kell viszonyítani. Az információszabadság hívei szívesen állítják párhuzamba a FOI és a kormány általános propagandakiadásait: az utóbbiak mindenütt sokkal nagyobbak.

ÖSSZEFÜGGÉSEK

A fenti nagyon vázlatos leírásra szükség volt ahhoz, hogy képet alkothassunk az információszabadságról mint jogintézményről. Ez az ismertetés az esetleg meglévő kezdeti lelkesedést nemcsak stilisztikai okokból hűti le. A FOI mérlege -valóban nem egyértelmű, a fentiek váltakozva adnak okot örömre és kárörömre.

Az információ fölötti rendelkezés hasonló szerepet játszik ma, mint az anyagi javak szabad tulajdonának kialakítása a kapitalizmus kezdetén. A nagy különbség azonban az információ mindig is megvolt társadalmi szerepe s az információs társadalombeli jelentősége között
az, hogy az elektronikus technika az információfeldolgozás hatékonyságát beláthatatlanul megnövelte.

A társadalmi reakció e változásra ma sem kevésbé összetett, mint a korábbi technikai forradalmakra volt, csupán kényszerűen gyors. Az információszabadság is sok összetevőből alakult ki, miközben maguk az alkotórészek is rohamosan változtak. Számításba kell tehát vennünk a hagyományos demokratikus nyilvánosság intézményeit (sajtószabadság, az ügyfél jogai), és ugyanakkor a nyilvánosság elleni védekezésként már száz éve egyre jobban kiépülő magánszférához való jogot. Másrészt vizsgálnunk kell a számítógépes információfeldolgozásra adott első választ, a hagyományos jogi adatvédelmet. Látni fogjuk, hogy a demokráciára törekvés a további informatizálás során szükségessé teszi a kiinduló koncepciók megváltoztatását, egyben általánosításukat, azaz elválásukat az információ technikájától. Így jön létre egy olyan információs rend, amelyben az eredetileg egymást kizáró információszabadság és adatvédelem összefonódik, amelyben kialakul az információs konfliktusok kezelésének egy újfajta, "közvetítő" típusú módja — hogy csak a nem feltétlenül puszta adatalannyá válni akaró állampolgárt érintő fejleményt említsük. A nyilvánosság és a titok határai átrendeződnek, s a titkosság fenntartása az adatvédelemmel és az információ szabadságával szemben egyaránt "technikai" jellegű megokolást kap; a nagy rendszerek sebezhetősége és a kockázat-elhárítás az információs társadalomban a jogok korlátozásának általános ideológiájává válik.

A politikai nyilvánosság hagyományos intézményei

Az állam tevékenységének nyilvános ellenőrzése a parlament és a sajtó által a klasszikus liberalizmus vívmánya volt — amelyet nem volt könnyű kivívni. Hiba ismerték el az alkotmányok a vélemény- és sajtószabadságot, az államapparátus még sokáig védte magát. Ehhez a magánszférához való jog előfutárát, a rágalmazás elleni védelmet vette igénybe ("scandal of government" — mai utóda az izgatás). Még Angliában is külön törvénynek kellett biztosítania 1792-ben, hogy a parlamenti szónokot nem érheti bántódás a kormány bírálata miatt. Az angol sajtó ezt a szabadságot csak a XIX. század közepe után érte el.

Ezek a szabadságok mára a reakció érvei lettek egy sokkal tágabb információs igénnyel szemben. Parlamenti ellenzékek állandó panasza, hogy a többséggel és a kormánnyal szemben nincs információs támaszuk. De a tömegkommunikáció is ki van szolgáltatva a neki adott információknak; ami ezen túlmegy, a botrányok és államtitoksértések kockázatos területe.

Az aktuális kérdés tehát az, hogy a nyilvánosság képviselőinek van-e joguk információt követelni az igazgatástól azon felül, amit az magától nyilvánosságra hoz; s ezután az, hogy ez a jog miért korlátozódna a nyilvánosság képviselőire, miért nem mindenki joga? Ez a kérdésfeltevés vezet az információszabadságról szóló törvényekhez, amelyek alanyi jogot biztosítanak az információkhoz, illetve az igazgatás kötelezéséhez, hogy működését eleve nyilvánossá tegye.

A "hagyományos" adatvédelmi jog

Az "individuális" alapállás jellemzi a korai adatvédelmet is, amely lényegében nem más, mint a számítógépes nyilvántartásokra alkalmazott korlátozott aktanyilvánosság. Jól szemlélteti ezt egyetlen hatályos adatvédelmi paragrafusunk. A Polgári Törvénykönyv szerint mindenki felvilágosítást kérhet a róla tárolt adatokról, helyesbítési joga is van — de a betekintés "állami vagy közbiztonsági érdekből" megtagadható!

Hogy az információszabadsághoz vezető szálakat világosan lássuk, a fenti típusú adatvédelem jogi hátterét kell inkább kiemelni: a "magánszférához való jog" egy évszázada tartó fejlődését. Ez mára az ún. általános személyiségi jog formájában egy igen általános szabadságjoggá vált, amelyre az állami hatalommal és minden más (például szervezeti vagy információs) túlerővel szemben is támaszkodni lehet, és amely éppen az új, technikai alapú veszélyeztetésekkel szemben az emberi méltóság és függetlenség megóvásának jogi lehetőségét nyújtja ott is, ahová a klasszikus szabadságjogok védelme már nem érne el.

Ám a hagyományos szabadságjogok és az általános személyiségi jog együtt sem vezettek volna az információszabadsághoz az új információ- és kommunikációtechnika nélkül.

A számítógéptudós Joseph Weizenbaum tíz évvel ezelőtt úgy ítélte meg, hogy a számítógép "éppen jókor jött" az ötvenes években, hogy a konzervatív struktúrákon ne kelljen változtatni: politikai és társadalmi találmányok helyett a meglévőt tette technikailag folytathatóvá ott ahol az információfeldolgozás sebessége egyébként (jótékony) határt szabott volna.**** A komputer alkalmazásával az államigazgatás terjeszkedésének természetes korlátai is megdőltek, sőt az igazgatás növekedési spirálra tért: az állam szolgáltatásai és cserében a még több "szükséges" információ, valamint ezáltal az igazgatottak még teljesebb függése egymást gerjesztve bővülhetett.

Az igazgatás automatizálásának első szakasza a nagy gépek, nagy nyilvántartások, nagy hatalom kora. Minden országban nekilátnak, hogy megvalósítsák az egységes központi népesség-nyilvántartást, amelyről az abszolút uralkodók és klasszikus rendőrállamok csak álmodozhattak. (Lehetséges lett volna ahogy az atombomba is elkészült számítógépek nélkül -, de túl drága. Hitlert is csak a "külső körülmények" akadályozták meg az 1939-ben elrendelt Volkskartei fölállításában.) Ennek a rendszemek a velejárója az emberek megszámozása. Természetesnek veszik továbbá az igazgatási szervek közötti korlátlan adatáramlást is — beleértve a népszámlálási adatok egyedi adatként való kiadását egyes hivataloknak.

A terveket sok helyütt megvalósították, másutt, főleg a hetvenes évektől kezdve, a felháborodás elsöpörte őket.***** Jellemző példaként azt mutatjuk meg, hogy mi lett Hessenben a személyi számból. Csakis a lakásbejelentésben használható adat, amely a számítógépes rendszer belső "jelzete". Ez a szám tehát az egyik alközpont területéről a másikra költözéskor megváltozik, nem adható ki más igazgatási szerveknek, s hacsak nem kérdezi meg, az érintett sem tudja. Mindehhez a bejelentés feladatát is szigorúan a személyazonosság és lakcím megállapíthatóságára és bizonyítására korlátozták, s előírták, a bejelentési hivatal mely adatokat, kinek, milyen feltételekkel adhat ki.

Ez volt tehát az igazgatás tervei megvalósításának társadalmi ára. Az "eljogiasítás" az igazgatásnak is hozott előnyöket, mert a felhatalmazások támadhatatlanná teszik, és a konfliktusok rendezésére is immár rutinmechanizmusok szolgálnak.

A vitákban a magánélet veszélyeztetése volt a fő téma: az államigazgatás számítógépeivel Orwell 1984-ét látták beköszönteni. A látszólag semleges adatok összerakásával is rekonstruálható ugyanis az ember intimszférája. A hangsúly jogilag inkább azon volt, hogy a Nagy Testvér mit figyel: a szenzitív adatokra vonatkozó tilalmi listák a kor nagy törvényhozási témája. Eszerint a politikai, világnézeti, egészségügyi és a szexuális életre vonatkozó adatokat nem szabad feldolgozni. Ma már az az uralkodó nézet, hogy adott összefüggésben bármely adat érzékeny lehet — így a fenti listákkal együtt eltűnőben van az ún. szabad adatok jegyzéke is (név, lakcím). A magánszféra védelme jogilag a tulajdonjogéhoz hasonlított, s meg kell mondani, hogy ez az atomizált és passzív védelem volt az adatfeldolgozók számára is a leginkább elfogadható.

Látható, hogy az itthoni igazgatási adat feldolgozás még a "Nagy Magyar Terv" kor szakában van. Sőt, a tervet akadálytalanul teljesítik is Kiépült az Államigazgatási Számító gépes Szolgálat; az Állami Népességnyilvántartás, egy központi gépben; bevezették és messze a törvényileg kötelező területen túl alkalmazzák a személyi számot; a statisztikai adatok igazgatási használatát — a statisztikai törvényben foglalt statisztikai titokkal szemben — más jogszabályok lehetővé teszik. A rendszerek összekapcsolásának jogi akadálya nincs ******

"...aki nem képes áttekinteni, hogy bármely kommunikációs partnere mit tud róla, cselekvési és döntési szabadságában korlátozva van."

Az információs önrendelkezéstől az információelosztás rendjéig

A fentiek szerint (és a kortársak tudatában) a nyilvánosság és az adatvédelem egymással ellentétes. Hogy funkcionális közösségük kiderüljön, ahhoz elsősorban az adatvédelem szemléletváltására volt szükség, s ezt a törvények alkalmazásának tapasztalatai hozták meg.

E tényleges folyamattat kölcsönhatásban az adatvédelem ideológiája is megváltozott: az adatvédelmet, mint a demokrácia működési feltételét fogják fel. Ennek rendszeres kifejtése a német Alkotmánybíróság népszámlálás-ítéletében található. Lényege az, hogy aki nem képes áttekinteni, hogy bármely kommunikációs partnere mit tud róla, cselekvési és döntési szabadságában korlátozva van. Aki például bizonytalan abban, hogy az átlagostól eltérő magatartását nem jegyzik-e fel, nem adják-e tovább stb., kerülni fogja, hogy feltűnjön. "Aki azzal számol, hogy egy gyűlésen való megjelenését vagy részvételét egy polgári kezdeményezésben a hatóságok regisztrálják, és ez kockázatos lehet, esetleg lemond a vonatkozó alkotmányos jog gyakorlásáról. Ez pedig nem csupán az egyéni kibontakozás esélyeit, de a közjót is károsítaná, mert az önrendelkezés elemi működési feltétele a polgárai cselekvő- és közreműködési képességén alapuló szabad és demokratikus közösségnek."

Az ítélet idézett okfejtéséből származik az ,;információs önrendelkezési jog" elnevezés, amely a privacy-t nemzetközileg is felváltja, és az új, aktív megközelítést jól kifejezi. Az információs önrendelkezési jog továbbá a kommunikációs alkotmányos alapjogok közé illeszkedik, azaz közös nevezőn van a sajtó- és véleményszabadságból származó információszabadsággal. Az adatvédelem és az információszabadság így ténylegesen, elméletileg és újabban a mindkettőre vonatkozó törvények és egységes ellenőrző szervezet révén immár újabb rendszert alkot. Egyre gyakrabban beszélnek általában az információs hatalom elosztásáról vagy információszabályozásról vagy egyszerűen információs rendről.

További kilátások

Az információelosztás mai rendjét a technikai fejlődés több helyütt is kikezdte. A nagy központi gépekre kiépült jogi szabályozás nem alkalmazható a rohamosan terjedő egyedi adatfeldolgozásra, amelyet a személyi számítógépek elterjedése tett lehetővé és versenyképessé: nem alkalmazható az új típusú hálózatokra (amelyek nem egy központi gépre épülnek); sem a távközlési hálózat digitalizálásával előálló nyílt hálózatokra; sem az interaktív médiára. (Az utóbbiak segítségével az adat alany válaszolni tud, eddigi passzív szerepe helyébe valódi kommunikáció lép.) Ma már egy közepes árú személyi számítógépnek akkora a teljesítménye, mint az NSZK-ban 1970-ben
felállított területi számítástechnikai központoknak; s valóban a községek egyre-másra válnak le róluk, miután a gyártók felfedezték az új piacot és kedvező ajánlatokkal árasztják el a polgármestereket. Az adatvédelmi biztos pedig erőfeszítéseket tesz az új szituáció "eljogiasítására", hogy ellenőrizhető legyen: felelősök állítását, házi szabályzatok kidolgozását stb. követeli. Svédország már megváltoztatta adatvédelmi törvényét: megszűnt az adatfeldolgozási rendszerek engedélyezésének kötelessége (csak a szenzitív adatok feldolgozása maradt fenn). Amerikában és Svédországban a súlypont bizonyos fajta összeköttetések engedélyezésére tevődik át. A "new media" külön engedélyezési és ellenőrzési eljárásokat tesz szükségessé. Az érintettek védelmét itt a "törlésre való jog" szolgálhatja.*******

Mindez témánkat, az információszabadságot annyiban érinti, hogy az adatokhoz való hozzáférés joga részvételi joggá alakulhat át, akár személyes, akár közügyben. Az infrastruktúra kikerül a nagyszervezetekből, azaz demokratizálódik. A svéd titoktörvény már 1982-ben előírta, hogy az igazgatás automatizálása során úgy kell kialakítani a rendszereket, hogy a lakosság saját termináljára minden olyan adatot lehívhasson, amely nem esik a törvény meghatározta kivételek alá. A válaszolási lehetőséggel az érintettek beleegyezési joga is új dimenziót nyer. Az eddig túl drága és nehézkes értesítési kötelezettség az adattovábbításról nemcsak könnyűvé válik, hanem az adatalany eldöntheti, hogy a továbbításhoz hozzájárul-e, méghozzá az egész rendszer áttekintése alapján kiszámíthatja, hogy neki megéri-e. A technika nemcsak a széles körű információszerzést teszi lehetővé a lakosság számára, hanem az információ felhasználásának ellenőrzését az igazgatásban. Például egy személyi számítógépen szimulálva könnyen megítélhető, hogy a tanács helyesen becsülte-e fel döntése hatásait. Vagy a megfelelő adatbázison a polgárok (csoportjai) reális alternatívát dolgozhatnak ki a hivatalos verzióval szemben. Az áttetsző kormányzat így válhat osztott kormányzássá.

Még mielőtt egy gépesített direkt demokrácia képzete elragadna minket, emlékeztetnünk kell az új technika veszélyeire is. Az interaktív eszközök még teljesebb ellenőrzést tesznek lehetővé; például a szolgáltatások közvetlen függése az információszolgáltatásról az adatalanyok utolsó menedékét, a hamis vagy pontatlan válaszokat is elveszi.

A lehetőségek jó vagy rossz oldalának megvalósulása újra és újra attól függ, menynyire tudják az érintettek érdekeiket érvényesíteni. Ez politikai kérdés. Ma két front van. A harc egyiken sem kifejezetten az új technika körül folyik, és nem is az "érintettek", tehát az adatalanyok és az adatfeldolgozók között, kimenetele azonban meghatározó lesz az adatalanyok helyzetére nézve is. Az egyik az információtechnika előállítóinak és privát használóinak, különösen a nagy cégek világméretű hálózatainak küzdelme az állami szabályozás és a főleg telekommunikációs monopóliumok ellen. A jelszó a dereguláció. A dereguláció győzelmei várhatóan nem a piac spontán uralmához fognak vezetni, hanem az információs szektor önszabályozásához, mintegy "rendi" magatartási becsületkódexekhez. Ez az új, társadalmilag feldolgozatlan technikák általános jelensége — "rendkívüli orvosi beavatkozások" -, amelyekhez itt még a nemzetekfölöttiség is járul. A folyamattal szemben résen kell lenni; talán megismétlődik majd a "gyengék védelmében" fellépő állami beavatkozás története.

A másik front logikája hasonló. Itt az állam nagy információs rendszerei törekednek az általános szabályozás alóli kivételre. Ma az információszabadság és az egyéni adatvédelem egységes rendszerré válása a tendencia. Az állam az áttetszőséget egy bizonyos határig elismeri, hogy aztán annál jobban megátalkodjon a maradék titkosságban. Ha megnézzük az adatvédelmi törvények és az információszabadság-jogszabályok kivételeinek listáját, ezek egymást fedik. Vagyis ugyanazokban az ügyekben nem kapok felvilágosítást arról, hogy rólam milyen információt tárolnak, mint amelyekben általában sem nyilatkoznak. A hatalom egységesen védi saját privacyjét a kőzés a személyes érdekű nyilvánosságtól. Az állam- és közbiztonság vagy a harmadik személyek védelmében fenntartott titkosság elvileg természetesen szükséges és jogos. Láthattuk azonban a FOI-példákon, hogy konkrét mértéke mennyire a körülivényektől függ. A tapasztalat az, hogy az állami titkosságból veszély nélkül mindig el lehet venni.

ÉS NÁLUNK?

Nálunk, ahol még telefon is alig van, nem kell attól félni, hogy a direkt demokrácia polgárai kis komputerrel a kézben gyülekeznek a Rousseau-féle tölgyfa alatt. De a demokrácia polgárait a technikától függetlenül megilleti az információhoz való jog; és az új technika féloldalas, állami és gazdasági nagyszervezetek kezében való jelenléte éppen elég indok arra, hogy a kommunikációs szabadságjogokat ne múlt századi formájukban képzeljük el.

Az információszabályozási törvény alapvető szabadságjogokat érint, ezért társadalmi vitára kell bocsátani. Az "információszabadság"
megvitatása felvilágosítás is kell hogy legyen az információ és a szabadság összefüggéséről. Információ hiányában nem tudjuk, hogy mekkora az információs hatalom és kiszolgáltatottságunk. Azért törekedtem a jogintézmények objektív leírására, hogy kitessék: hosszú történelmi folyamatban kivívott jogok adaptálásáról van szó egy technikai forradalom által megváltoztatott helyzethez — szüle Bégszerű alkalmazkodásról annyiban, amennyiben
a klasszikus demokratikus Bélkitűzéseket fenntartjuk. Azt is szerettem volna bizonyítani, hogy ehhez a tejes információszabályozás:
adatvédelem és információszabadság is kell.

Más országok joga, tények; példák, mindig korlátok és feltételek, "ha". és "de" és főleg "történelmi szükségszerűség" nem a legjobb propaganda. Mennyivel jobban mozgósítana, és szükséges is lenne a meglévő veszélyeket tudatosítani! Másrészt könnyű lenne lelkesítő és konkrét képet festeni egy jövendő nyílt államról és biztos magánszféráról. Mégis szeretnék az olvasóra hagyatkozni: mindenki képzelje el magának a demokráciát. Képzelje el, hogy — e vonatkozásban — mit nézne meg, vagyis hol, milyen információt követelne; mi az, amit saját magáról nem mondana meg, és hogy hogyan változna meg (megváltozna-e?) a saját élete, vagy községéé, vagy az újság és a rádió, avagy az országos politizálás. A jogi szabályozás sémája mindenütt hasonló. Az egyes országok társadalma azonban mást-mást csinált belőle. A magyar törvény megfelelne a formális követelményeknek — de hogy csupán egy újabb bürokrácia, vagy az ügyesek eszköze, vagy írott malaszt válik-e belőle, vagy mégis betölti célját, az az embereken múlik.

Befejezésül arra kérem az olvasót, forduljon el a képernyőtől és az aktaszekrényektől, és tegyen velem néhány lépést a zöldben.

Jó lenne, ha az információszabadság ügyében tanulnánk a környezetvédelem sorsából.

A párhuzamok szembeötlőek. Az adatvédelem és információszabadság lényege éppúgy nem az egyéni védelem, mint a környezetszennyezési ügyeké, hanem elsősorban rendszer kérdése. A konfliktusokat és igényeket azonban mindkét esetben a személyes érintettség, legtöbbször az egyéni kár tudatosítja. Az információs és kommunikációs technikák hosszú távú társadalmi hatásai éppoly bizonytalanul becsülhetők, mint a környezeti hatások. A biztonságot már a bevezetéskor és a legrosszabb eshetőségre kell tervezni. Az az érv, hogy a környezetvédelem, valamint az adatvédelem és információszabadság a gazdag országok luxusa, amely szűkösebb vagy társadalmilag bizonytalanabb időkben mellőzhető, mindkettő vonatkozásában hamis és megbosszulja
magát.

Mindkét területen nagy az írástudók felelőssége. Az érintettek csak úgy tudják megfogalmazni a problémákat, ahogy a tömegkommunikációból tanulják. Baj az, ha csak a botrányok kerülnek a nyilvánosság elé. Szükség van azonban szimbolikus ügyekre, amelyek segítenek tisztázni a problémákat és az erőviszonyokat. Baj az, ha egyoldalú technikapárti propaganda folyik, amely elhallgatja a veszélyeket és költségeket, és még nagyobb baj, ha már alig megfordítható helyzet utólagos igazolását szolgálja. Baj az, ha a szakértők partizánakciókkal kényszerülnek feltörni a közérdekű titkokat.

S végül ne feledjük, hogy egy törvénnyel, egy hivatal felállításával még nem oldották meg a problémákat, akkor sem, ha a hivatalos rész történetesen jól működik: mindkét ügy állandó és aktív társadalmi részvételt kíván. Az áttekinthetetlenül hagyott információs helyzettel olyan észrevétlenül fogy el a szabadság, ahogy a tiszta víz és a levegő elfogyott.

* A szerző hozzájárulásával jelentősen rövidített változat a "Valóság" 1988/9. száma alapján.

** "freedom of information", nemzetközi szokásos rövidítése FOI

*** Svédországban mindenkinek joga van más ingatlanán átjárni, sőt akár táborozni is; a mindenütt kapható "adókalendáriumból" megtudható, hogy a városban ki milyen jövedelem után adózik. Jan Freeze, a svéd adatvédelmi törvény atyja és 1976-tól 86-ig az adatvédelmi bizottság elnöke, rezignáltan távozik hivatalából, szerinte Svédországban teljesen felszámolták a magánszférát csak azzal tudja demonstrálni felelősségtudatát, hogy nem vállal tovább felelősséget-leugrik a ringlispílről, amelynek a sebességét többé nem lehet kontrollálni.

**** Például a haditechnikában, de hasonlóan a fogyasztás területén is (az autógyártásban a vevő millióféle triviális döntési lehetőséget kapai ahelyett, hogy lenne mintegy 100 valóban különböző
modell, e másik példa a szociális ellátás elképesztő központosítása és elidegenedése, ahelyett, hogy decentralizált humán szolgáltatásokat építettek volna ki.

***** Míg ilyen rendszerek Svédországban 1947, Norvégiában 1964, Finnországban 1965, Dániában 1968 óta működnek, nem tudták bevezetni az NSZK-ban az egységes személynyilvántartási rendszert 1971-ben, és az ellenállás miatt el kellett ejteni a személyi szám tervét 1978-ban. Ugyanakkor 1986-bai bevezették a géppel olvasható személyi igazolvány. Az igazolvány-számok tárolása és kérdezhetősége azonban lényegesen korlátozva van. 1986-87-ben a személyi igazolvány és a személyi szám tervét leszavazta az ausztrál parlament, de megszavazták Hollandiában, Franciaországban 1974-ben az országos nyilvántartás terve ellen mozgalom indul, ennek eredménye 1978-ban az informatikáról és a szabadságjogokról szóló törvény. Ugyanakkor

1986-ban Franciaországban is életbe lép a géppel olvasható igazolvány. Az USA-ban az adatvédelem ügyét szintén az 1965-ben
javasolt National Data Center elleni sikeres küzdelem tette közismertté. Újabban Svédországban, Kanadában és USA-ban is felülvizsgálják, és korlátozni kívánják a személyi, illetve Amerikában a társadalombiztosítási szám használatát.

*** *** Az Alkotmánybíróság — melynek Sólyom László az elnöke 1991 áprilisában betiltotta a személyi számot. Más univerzális személyazonosító jel (személyi igazolvány vagy útlevél száma) sem használható.

******* " A new media lényege a kétoldalú kommunikáció, veszélye, hogy minden használatuk nyomot hagy, s a használóról naprakész személyiségprofilt kínál. Ezekhez az új problémákhoz képest az online kapcsolat avagy az adatfelvétel észlelhetetlenítése (az érintett részéről például gépi leolvasással, hang- vagy képfelvétellel) még az előző generáció kérdése.