A rögtönzött színpadon éppen egy nõ dülöngélt. Férfiruhát viselt, a kezében üres üveg. A színdarab egy tanulatlan, falusi nõ családjáról szólt, amely nehéz helyzetbe került a férj alkoholizmusa miatt. Mivel eladósodtak, még kis földjükre is rátette kezét a hitelezõ - akit szintén egy nõ személyesített meg.

Mindezt színre vinni, kivétel nélkül nõi szereplõkkel, már-már forradalmi tett volt Hirapurban, Gujarat állam (India) egyik kis falujában, ahol több száz nõ gyûlt össze a környékrõl a nõnapi ünnepségre. Csecsemõiket is magukkal hozták, és minden zavar nélkül szoptattak a színpad elõtt a földön ülve, miközben az egyes falvakból érkezett csoportok mûsorszámai peregtek. Az elõadást egy meghívott orvosnõ beszéde zárta: a falusiak számára is érthetõen, képekkel, példákkal mutatta be a tudatos háztartásvezetés, az alapvetõ higiénia, a családtervezés fontosságát. A többórás programot a falubeli férfiak is becsülettel végigvárták a nõk csoportja körül állva. Azután közös ebéd következett: rizsbõl, zöldségbõl és mártásból állt, a földön ülve fogyasztották nagy, bõrszerû falevél-tányérokról, puszta kézzel, de utánozhatatlan eleganciával.

Az apácák, akiknek köszönhetõ a nagyszabású rendezvény, fáradtak, de elégedettek. A közeli Sanand falubeli iskola tanárai, fenntartói, gazdasági vezetõi õk. Néhány éve, mióta ez az iskola fennáll, a térségben komoly változások indultak meg: legyõzték az éhezést, javul a vízellátás, nagyobb hozamú a földmûvelés, tûnõben vannak egyszerûen legyõzhetõ, de elterjedt betegségek... És a nõk, néhány éve még csak a férfiak betakart arcú, szótlan árnyékai, kezdenek önmagukra eszmélni, összefogni, saját helyzetüket tudatosan, döntésekre készen áttekinteni.

A sanandi iskola csak egyik láncszeme annak az iskolahálózatnak, amelyet Cedric Prakash jezsuita szerzetes létesített Gujarat-szerte, s amely ma csaknem húszezer falusi gyereknek teszi elérhetõvé a mûveltség megszerzését. Bár törvény teszi kötelezõvé az alapfokú állami oktatást, ez a falvak szintjén nagyon kis hatékonysággal vagy egyáltalán nem valósul meg: az iskola kevesebb diákot fogad, mint amennyit bejelent, vagy nem is létezik; a tanárok általában nincsenek felkészülve azokra a különleges nehézségekre, amelyek a faluban tanítással járnak, és nem is érdekük, hogy az iskolában folyó munka hatékony legyen. Mindez azt jelenti, hogy a falusiakhoz (márpedig az össznépesség háromnegyede még mindig vidéken él) gyakorlatilag nem jut el semmilyen oktatás. Cedric Prakash iskolái tehát fontos hiányt pótolnak, legalább Gujarat államban - a kormánytól (a gujaratitól ill. az indiaitól) ugyan csak nagy erõfeszítések árán tudnak segítséget kicsikarni, vagy legalább annyit, hogy az általuk kiadott bizonyítványt ismerjék el.
Az iskolák anyagi alapját elsõsorban adományok képezik, külföldiek és belföldiek egyaránt. A külföldi adományozók közül az egyik legjelentõsebb a Bokor Bázisközösség.
Az egyes campusokat (egy campust az iskola, a fiú- és a lánykollégium alkot) helyi apácák és papok vagy szerzetesek vállalják fel. õk igazgatják az iskolát és a két kollégiumot, helyi támogatókat keresnek, tartják a kapcsolatot Cedrickel, õk veszik fel a tanárokat, bejárják a falvakat, hívják és újra hívják a gyerekeket, meggyõzik a szülõket, olykor maguk is tanítanak; a falu életébe többféleképpen is bekapcsolódnak, gyógyszert osztanak, látogatnak, élelmiszert (amelyet Cedric az USA-ból kap segélyként) és vetõmagot osztanak... Az õ rendjük is hozzájárul anyagiakban a campus fenntartásához, amelyet a saját ügyének is tekint. A campushoz rendszerint kis föld is tartozik, amelyen termelni tudnak élelmezésre vagy eladásra. A gyerekek szüleitõl jelképes összegû tandíjat kérnek, ám azok szegénységük miatt gyakran még ezt sem tudják megfizetni. A szülõk tehetõssége és együttmûködési készsége nagy mértékben függ a helyi földrajzi és éghajlati adottságoktól, a földmûvelés lehetõségeitõl, az általuk látott perspektívától (pl. milyen munkalehetõségeket kínál a környék), és persze a falu szokásrendszerétõl, az uralkodó felfogástól.
A tanárok többsége keresztény, bár nem céljuk a kifejezett térítés. De olyan tanárt, aki a falusi iskolában helyt tud állni, van megfelelõ tapasztalata, erkölcsi tartása, elkötelezettsége és megfelelõ munkamorálja, nagyobb eséllyel találhatnak a keresztények között. A térítés kérdése kényes: nagyon vigyáznak arra, hogy a gyerekeket ne szakítsák el a kultúrájuktól. Bár sokan kérik a keresztséget, sõt - ritkán - nõvéri ill. szerzetesi hivatások is feltûnnek, óvatosak a szentség kiszolgáltatásával: szívesebben keresztelnek egy egész közösséget, több családot, vagy akár egy egész falut, amely megfelelõ háttér az újonnan hívõnek. A falusiak többsége hindu, kisebb részben muzulmán, ám sajátos szokásrendszerükkel átszõtték és a maguk képére formálták ezeket a vallásokat. Az eredeti tanok és rítusok így jelentõs változáson mennek át. A kereszténységet sem az általunk ismert formában, hanem a maguk sajátos módján élik meg. Indiában egyébként a keresztények aránya a népességben mindössze néhány százalékra tehetõ.

Cedric Prakash tevékenységérõl sokat hallhattunk, hiszen már kétszer járt Magyarországon, legutóbb 1994-ben. 1996 márciusában egy különleges lehetõség kapcsán viszonozhattam a látogatását.
Az alkalom, amely ezt lehetõvé tette, a Peoples Plan for the 21st Century (Népek terve a 21. századra) mozgalom harmadik találkozója volt, Nepálban. A PP21 folyamat elsõsorban Ázsiában mûködik, lényege, hogy a szegények és elnyomottak fogjanak össze és formálják meg saját koncepciójukat, küzdjenek a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság ellen, amelybe egy láthatatlan, erõszakos világgazdasági rendszer kényszeríti õket. Mindezt kis érdekképviseleti szervek, szakszervezetek, nem-kormányzati csoportok formájában, keresve a segítõket, támogató szervezeteket, a nemzetközi figyelmet, a médiát. Nepálban tehát sokszáz képviselõ munkatalálkozója zajlott egy héten át 1996 márciusának elején. Ide kerültem a Kairos Europa küldöttjeként.
A találkozó folyamán elkészült egy nyilatkozat és elhangzott számos történet. Nem tudom felmérni, mekkora hatása volt az eseménynek a továbbiakra. A helyi (pakisztáni, nepáli, indiai) média figyelemmel kísérte a történteket, de ennél fontosabb volt, hogy egymás jelenlétét, támogatását, szolidaritását érezzék. A kontinensnyi Dél-Ázsia, ahonnan a résztvevõk többsége jött, sok-sok hangon panaszolta a belsõ ellentétek vagy a láthatatlan ellenfél, "Észak" okozta gondjait. Kambodzsából egy mozgássérült érkezett: országában évtizedekig dúlt a polgárháború, amelynek során annyi aknát telepítettek, hogy minden lakosra jutna egy. Több mint háromszáz robbanás történik minden hónapban, az embereket mindennapi munkájuk végzése, favágás, szántás közben éri baleset. A száz fõre esõ rokkantak száma világviszonylatban itt a legnagyobb. Többségük felnõtt: a gyerekek többnyire nem élik túl az aknabalesetet. A mozgássérültek érdekvédelmi szervezetének képviselõje most pontos kampánytervvel jött a konferenciára: a kampány célja Kambodzsa további aknásításának megakadályozása - hosszú távon pedig a taposóaknák gyártásának, szállításának és használatának betiltatása.
A Fidzsi-szigetekrõl érkezett aktivista arról számolt be, milyen hatást gyakorolnak a francia nukleáris kísérletek a csendes-óceáni övezetre. Betegen született gyerekekrõl, "zselé-babákról" beszélt: ezeknek az újszülötteknek a testét megérintve nem lehet érezni belül a csontjaikat.

Újra és újra felbukkanó téma volt, bármerre is jártam, a nõk és gyerekek helyzete. A gyerekmunkások száma Dél-Ázsia-szerte sok millióra rúg; rabszolgák õk, éhbérért dolgoznak akár napi húsz órát, piszkos és veszélyes környezetben, kitéve a könnyen bekövetkezõ baleseteknek és munkaadójuk fizikai bántalmazásának vagy szexuális zaklatásának. Gyakori, hogy megfelelõ ellátás híján a gyerekek belerokkannak vagy belehalnak a munkahelyi balesetekbe. Helyükre azonban mindig akadnak új jelentkezõk: sok szegény szülõ kényszerül arra, hogy eladja vagy munkába küldje a gyerekeit.
A nõkérdés tétje egészen más a Harmadik Világban, mint Európában: a küzdelem alapvetõ dolgokért folyik, azért, hogy a nõket elismerjék önálló, gondolkodó, dönteni képes embereknek, akiknek szavuk van a család gazdasági és belsõ ügyeiben, a gyermekek számával, saját tanulásukkal, munkavállalásukkal kapcsolatban; akiknek tulajdonságai, véleménye és szexualitása emberiek és létjogosultak. Szûnjön meg a kiszolgáltatottság, a családon belüli brutalitás, a nõk kizsákmányolása, nyerjen elismerést a munkájuk által létrehozott komoly, de rejtve maradó gazdasági érték.

Gyakori eset, hogy a férj elveszti munkáját és nem sikerül újra elhelyezkednie. Ilyen helyzetben mindig a nõ találja fel magát: elkezd takarítani vagy mosni járni, hallal vagy más élelmiszerrel házal... az õ munkája a hajszál, amin a család élete függ: sérülékeny ciklusok ezek, máris felborulnak, ha nem jó a fogás, ha kimarad egy-két vevõ, ha a rendõrök felfedezik, hogy hiányzik a kereskedési engedély, ha az asszony megbetegszik vagy baleset éri... Nõk százezrei tartják el a családjukat így, hogy a másnapi kenyér mindig bizonytalan. Falusi nõk tömegei pedig, akik nem a földön dolgoznak, beedee-t, nyers szivart készítenek. Naphosszat görnyednek a munkájuk fölé, az elkészített szivarok száma után kapnak fizetést. Egyik tenyerükön a dohánylevelet tartva, másik kezükkel elrendezik rajta a dohányport: ujjhegyeik így sok-sok tízezerszer érintik meg a dohányt a nap folyamán, és a nikotin a bõrükön át lép be a szervezetükbe, ugyanolyan függõséget és károsodásokat eredményezve, mintha erõs dohányosok lennének. A rákos megbetegedéseken kívül ízületi és csontbántalmakban is szenvednek a munkakörülmények miatt. A dohányzó férfiak aránya kb. 70 % Indiában, míg a dohányzó nõké 5-8 % (ez a feltûnõ különbség egész Dél-Ázsiára jellemzõ). Nem véletlen, hogy a dohánygyárak reklámai elsõsorban a nõket és a gyerekeket veszik most célba. A nagy reklámtáblák, az óriásplakátok csak nemrégen, 2-3 éve jelentek meg Dél-Ázsia nagyvárosaiban, kihasználva a szegények hiszékenységét és naivitását.

A konferencia egyik szünetében körülcsodáltuk egy filippi nõ néhány hónapos, gyönyörû kisbabáját. Éppen Caitriona, várandós ír barátnõm tartotta karjában a gyereket, egy pakisztáni férfi pedig (aki teljesen szokatlan módon csatlakozott a nõk csoportjához) mondta neki, hogy lássa el a születendõ babáját gondosan. Caitriona azonnal megértette, hogy ennek a férfinak fogalma sincs, mi történik a magzattal, nevetve felelte: "A kisbabám ellátja önmagát: a testem, a vérem tápanyagait használja." A válasz teljesen elképesztette a férfit. Kérte, hadd vehesse õ is karjába a filippi kisbabát; megindultan, kicsit ügyetlenül tartotta és elmondta nekünk: "Az édesanyám kilenc gyereket hozott a világra, és csontrákban halt meg. Sohasem értettem, mi okozta a betegségét..."

A technika ma már sok-sok család számára lehetõvé teszi, hogy már a magzat nemét megállapítsák és a nem kívánt lánycsecsemõtõl megszabaduljanak. És bár a megszületett lányok szívósabbak a fiúknál, az elhanyagolás, betegség esetén az ápolás hiánya, kiskoruktól a rájuk nehezedõ felelõsség és munka, meg a felnõttkori gondok, a gyakori szülés, az alultápláltság, a vérszegénység jelentõs kiesést eredményez: míg az iparosodott országokban a nõk aránya 51 %, Indiában csak 48,1 %, Pakisztánban 47,6 %. Amartya Sen, gazdaságfilozófiai professzor a Harvard Egyetemen, százmilliós nagyságrendûre becsüli a világnépességbõl "hiányzó" nõk számát.

"... Szeretném, ha a mai ünnepben férfi barátaink is osztoznának. ... Kérjük, értsék meg, nem az erõszakos, a kemény, a fensõbbséges kell nekünk... Béküljenek ki a nemek egymással! Túlélésünk kulcsa az együttmûködés, egymás elismerése... Olyan férfiakra vágyunk, akik ápolják a nõit is magukban, akik lovagiasak és segítõkészek, akik valóban úriemberek, gyengéd férfiak (gentlemen, gentle men). És hívok minden férfit, hogy csatlakozzon hozzánk, nõkhöz a konyhában, a házimunkában, a játékban a gyerekekkel, az öregek és betegek gondozásában! Hívom a férfiakat, hogy érezzék és éljék át velünk a femininnek nevezett értékeket, a közelséget a földhöz, a természethez; a gyermek kihordásához, a szüléshez, a szoptatáshoz kapcsolódó mély érzelmeket; ismerjék el ezeket, hiszen õk is gazdagodnak, növekednek általuk! Harcoljanak velünk a nõkkel szembeni erõszak, a merevség, a patriarchalizmus ellen... Számomra az erõszak ellentéte nem az erõszakmentesség, hanem a szeretet. Legyen a 21. század a szeretet százada... Boldog nõnapot minden nõnek és férfinak!" Kamla, akinek a beszéde március 8-án, a nepáli találkozó elsõ délelõttjén hangzott el, Teréz anya után a legismertebb nõ Indiában. A legfelsõ kaszt tagja, nagy vagyona van, sokat utazott és több nyelvet beszél, tehát szabad a nõk többségét jellemzõ korlátoktól. Bár Caitriona és én eltöprengtünk azon, mennyiben lehet köze ilyen gazdag létére a szegények tömegéhez, úgy tûnt, a hozzá hasonló, nagy mozgásszabadsággal rendelkezõ nõknek kulcsszerepük van a nõi jogokért folytatott küzdelemben. Egy este vendégül látott néhányunkat Ruth, aki ott lakott Kathmanduban (Nepál fõvárosa) egy meseszép, gyönyörûen berendezett házban. Saját sofõrjét küldte a dzsippel értünk a szállodába, és a kertésze nyitotta az autó elõtt a kertkaput. Ruth is, akárcsak Kamla, egyedülálló és gazdag nõ, az UNICEF-nél dolgozik. Miközben beszélgettünk, egyik szakácsnõje már készítette nekünk a vacsorát. A szerbiai Nõk Gyászban csoportról meséltem nekik, õk is tele voltak mondanivalóval; a nõmozgalom vezetõ alakjai voltak mindannyian, ki-ki a maga helyén (Mexikótól Sri Lankáig). Mögöttük döbbenetes életutak, többségük átélt olyasmit, ami ellen küzd: háborút, megerõszakolást vagy egyéb bántalmazást, semmibevevést, nyomort... Nemcsak a tapasztalataikat mesélték, sok egyébrõl is szó esett, Caitriona születendõ kisbabájáról, az otthon hagyott családtagokról, ruhákról és ételekrõl, krikettrõl - nagyon kellemes, kötetlen este volt.

A nemek közötti megkülönböztetésnek az õsi patriarchális berendezkedésen kívül gyakorlati oka is van: a hozományrendszer. Minél több lány van egy családban, annál nagyobb anyagi terhet jelent a kiházasításuk. Az, hogy a családnak fia szülessen, nagyon fontos, mert a fiúörökösnek kell meggyújtania apja holtteste alatt a máglyát. Ha egy asszonynak egyre-másra lányai születnek, a legrosszabb bánásmódra számíthat férje és anyósa részérõl - így segítik elõ a nõk is saját elnyomásukat, hogy ezeket a kulturális mintákat öröklik: amennyire szenvedtek lány- és fiatalasszonykorukban, annyira meggyötrik, már anyósként és idõsebb nõként a fiatalokat, elsõsorban a menyüket.
Ez Indiában a falvakban, ahová eljártam a nõvérekkel, mindenütt megfigyelhetõ volt. Az iskolákban mindig kevesebb a lány, mint a fiú, bár a lányokra külön is odafigyelnek. A nõvérek a falut járva igyekeznek meggyõzni a szülõket, még kis színdarabokat is elõadnak, hogy hangsúlyozzák a lányok tanulásának fontosságát. Ha sok a munka, ha ünnep vagy gyász van, ha kistestvér születik, a lányokat otthon fogják segíteni, vagy egyszerûen nem engedik vissza szünetrõl, és a nõvérek mehetnek újra körbe, hogy visszaszerezzék az iskola tanulóit. A szülõkben ott munkál az aggodalom is, hogy a lányuk a végzettség elérése után ott hagyja õket, saját tervei szerint (és nem a család szándékának megfelelõen) megy férjhez, és "szégyent hoz a család nevére". A kiskori jegyesség gyakori: a 8-9 éves kislányok jelentõs része már menyasszony, általában a võlegényük is oda jár az iskolába, és a fiúkollégiumban lakik. Az iskola jelenléte ha lassan is, de abban az irányban hat, hogy késleltesse a házasságokat, hiszen mihelyt férjhez megy egy lány, azonnal abbahagyja a tanulást. A törvény tiltja a 18. ill. 16. betöltött év elõtt a házasságkötést, azonban a falusi szokásrendszer erõsebb a törvénynél.
Usha nõvérrel késõ este mentünk ki a faluba, hogy beszéljünk az egyik családdal. Két lányuk egyszerre tûnt el az iskolából néhány napja. A nagyobbik szívesen tanult mindig is, de a kisebb minden ürügyet felhasznált a távolmaradásra: õ jobban szerette a falubeli, napirend és tanulás nélküli életet. Usha nõvérnek azt hazudta (a szülei tanácsára), hogy meghalt a bátyja. A nõvére pedig azért maradt szintén otthon, mert egyedül nem volt önbizalma a többiek közé menni. Alacsonyabb kasztbeliek lévén, a testvérpárnak szüksége volt egymás támogató jelenlétére. Usha nõvér az apával folytatott hosszú és heves szóváltás során kivívta, hogy a nagyobbik lány visszajöjjön. A kisebbnek ezúttal "fájt a lába". A szülõk húzódozásának valódi oka az volt, hogy a faluban csúfolták õket, amiért taníttatják a lányaikat.

A kasztrendszert a törvény már évtizedek óta semmisnek nyilvánította. A falvak világában azonban éppolyan erõsen érvényesül, mint bármikor. A négy fõ kaszt mindegyikén belül számtalan alkasztot, kis csoportot, réteget különböztetnek meg, de egy akarattal különülnek el a kaszton kívüliektõl, az érinthetetlenektõl (harijanok). Ez utóbbiak foglalkoznak pl. az állattetemek eltakarításával. Érintésük, ruhájuk, házuk tája, tárgyaik és ételük tisztátalan. Önmagukon belül pedig éppolyan könyörtelenül rétegzõdnek, mint bármelyik kaszt.
Az iskolák, a keresztény szerzetesek és nõvérek jelenléte lassan, fokozatosan oldja ezeket a kötöttségeket a környezõ falvakban. Természetesen válogatás nélkül vennék be a gyerekeket az iskolába, de óvatosaknak kell lenniük a kasztokra érzékeny szülõk miatt: az egyik csoport kedvéért elveszíthetnek egy másikat. Ha már együtt vannak a gyerekek (és a tanárok mindig csempésznek közéjük érinthetetleneket is), egyenlõ bánásmódban részesülnek, össze kell fogniuk, egymás segítségére kell lenniük a rájuk bízott munkákban (pl. magukra takarítanak, mosnak, fõznek, az iskola kis földjén is dolgoznak). Lassan felengednek egymással szemben. Ez gyakran fájdalmas folyamat, hiszen a harijanok nem csatlakozhatnak a többiek játékához, ha õk a sorosak a fõzésnél, nem kóstolhatják meg az ételt, az edényeket, amelyekbõl esznek, külön kell tartaniuk, elkülönülnek tõlük az osztályban, a hálóteremben... Megtörtént már, hogy egy fiún epilepsziás tünetek mutatkoztak a beilleszkedés sikertelensége miatt. De ezek a korlátok mindig ledõlnek. És évek alatt, a faluba visszatérõ gyerekek magatartásváltozása nyomán lassan a falu is változik. Akár csak annyit, hogy a harijanoknak már nem kell a falun kívül lakniuk, vagy hogy ugyanahhoz a kúthoz járhatnak vízért. Ahhoz azonban, hogy a házasságkötéseknél ne legyen szempont a kaszt - legalább egy fél évszázad kell még.

Mind a falvakban, mind az ahmedabadi nyomornegyedekben fontos szerepük van a health worker-eknek, akik ápolónõk, kapcsolattartók, tanácsadók egyszerre. õk azok a nõk, akik jól át tudják tekinteni a falut/nyomornegyedet, akik mindenkit ismernek, és akikre mindenki hallgat. Cedric gyakran szervez képzéseket Ahmedabadban a számukra (a téma pl. homeopátia, gyógynövények, terhesség és csecsemõgondozás, különbözõ gyógymódok stb.), és õk lesznek az összekötõk a nõvérek és segítõk, meg a falu/nyomornegyed lakói között. Az ahmedabadi nyomornegyedekben végzett munka Cedric Prakash tevékenységének másik fontos területe. Munkatársaival (akik immár egy bejegyzett testület, a Szent Xavér Szolgálat keretein belül dolgoznak) egyszerû osztálytermeket, rendelõket, mindenekelõtt pedig nyilvános WC-ket szerelnek itt fel - a nyomornegyedek higiénia szempontjából sokkal rosszabbak, mint a falvak, ráadásul nagyobb a zsúfoltság, elviselhetetlen a zaj... Itt ugyan van vezetékes víz, de csak reggel 6-tól 8-ig folyik. Ekkor teszik félre az ivó- és fõzõvizet egész napra és végzik el mindazt a munkát (mosás, mosogatás), amihez víz kell. Ez a víz azonban annyira szennyezett, hogy még Prakash és a munkatársai sem merik meginni... Prakash egyébként a városi tanács egyik bizottságának is tagja, innen is próbálja a nyomornegyedek helyzetét javítani.

Sok-sok teendõje ellenére is talál idõt minden héten, hogy ellátogasson a Teréz anya házba, Ahmedabad szélére. Ez a környék éppen úgy néz ki, mint az Unicef-naptárakban: tapasztott, szegényes házak, sötét belsõ terek, a szürke különféle árnyalatai dominálnak... Teréz anya nõvérei jó barátságban vannak Cedrickkel, aki rövid misét tart nekik, bevezetésképpen elmeséli nekik nagy vidáman a héten történteket, és a prédikációja ritkán hosszabb három mondatnál - utána pedig együtt vacsoráznak és beszélgetnek. A Házban azoknak a kisbabáknak viselik gondját, akiket nem sokkal megszületésük után kitettek a szüleik. A környék "rászokott" a Házra, már nem az utcára vagy a kukába teszik a csecsemõket, hanem egyenesen idehozzák õket, a város távolabbi részeibõl is. A nõvérek mellett fiatal nõk segítenek a kicsik gondozásában. Többségük már várandósan jön ide, az otthoni bántalmazás, kitaszítás vagy fenyegetés miatt. Itt biztonságban kivárhatják a szülés idejét és itt hagyhatják a csecsemõt, akit a család ellenzése, az anyagi szükség, a kiközösítés veszélye vagy más kényszerítõ ok miatt nem vállalhatnak. A Házat a gyermekre vágyó házaspárok is jól ismerik. Sokan szeretnének örökbefogadni, és ez rövid idõn, néhány héten belül elintézhetõ. Olyan Házak is vannak, ahonnan külföldiek is kérhetnek gyereket.
Néha maga Teréz anya is látogatást tesz Ahmedabadban. Nemrég adományként kapott egy darab földet, ahol újabb Házat alapít, az alapkõletétel néhány nappal az Indiába érkezésem elõtt volt. Az ünnepi eseményen a nyomornegyedekben lakó gyerekek is felléptek, szép, kölcsönzött ruhákban, kifestve, a Xavér-munkatársak által betanított táncokkal és játékokkal.

Az eredmények? Sok-sok biztató jel: a falvak, a nyomornegyedek lakói átveszik, maguk mûködtetik tovább az új létesítményeket; fiatalok ezrei elõtt nyílik meg lehetõségek sora, és ha nem is mindegyikük, de sokan visszatérnek a népükhöz pl. tanárként, orvosként, köztük segítve elõ egy jobb, emberibb jövõt. Az iskolák tetején, a nyomornegyedekben hatalmas pajzsok fogják be a napenergiát - komoly svájci szakértõk töltöttek éveket Gujaratban, hogy elterjedhessen ez az egyszerû, leleményes technológia. 1995-ben Cedric Prakash és a Szent Xavér Szolgálat elnyerte a rangos Kabir Puraskar díjat, amely azoknak jár, akik a legtöbbet tudják tenni a kommunalista (hindu-muzulmán) vallási ellentétek feloldódásáért. A Xavér soraiban vannak hinduk, muzulmánok, keresztények egyaránt - az ismert testülethez mindkét harcban álló fél bizalommal van, ez megkönnyíti a békítést. A kitüntetés pedig olyan új kapcsolatokat, többletfigyelmet tesz Prakash számára elérhetõvé, amely további támogatásokat jelenthet a szegények számára, akikért dolgozik.

kaci