James H. Forest
A KATOLIKUSOK ÉS A LELKIISMERETI
KATONASÁG-MEGTAGADÁS
Ben Forest-nek és minden fiatalnak, aki küzd a
háború struktúráiban betöltött szerepe
ellen!
(Eredeti cím: Catholics and Conscientious Objection)
Magyar fordítás - Hungarian translation © Gyula Simonyi
Kiadta 1981-ben a
THE CATHOLIC PEACE FELLOWSHIP
339 Lafayette Str., New York, NY 10012
tel: 00-1-212-673-8990
Ezennel megadjuk az engedélyt ennek a szövegnek
teljes vagy részleges másolásához, azzal a
kikötéssel, hogy feltüntetik a Katolikus Béke
Szövetséget mint kiadót, címmel
együtt.
NIHIL OBSTAT: William Smith S T D Censor Librorum
IMPRIMATUR: Joseph T. O'Keefe, V G Vicar General,
Archdiocese of New York, 1981. december 3. +
(Eredeti cím: Catholics and Conscientious
Objection)
James H. Forest az USA
haditengerészeténél vált lelkiismereti
katonaságot-megtagadóvá. Miután emiatt
elbocsátották, New York belvárosában csatlakozott a
Katolikus Munkás közösséghez (Catholic Worker),
és havilapjuknak, a "The Catholic Worker"-nek ügyvezetõ
szerkesztõjeként szolgált. (A Catholic Worker mozgalom
alapításáról és
munkájáról magyarul a lásd a Szolgálat 65.
számában Dorothy Day életrajzát. - a ford.)
Alapítója és nemzeti titkára volt a Katolikus
Béke Szövetségének és szerkesztõje a
"Fellowship"-nek, a Kiengesztelõdés Szövetsége
(Fellowship of Reconciliation) lapjának, valamint munkatársa a
"Sojourners"-nek (Tartózkodók) és az "IFOR Report"-nak (A
Kiengesztelõdés Nemzetközi Szövetsége
jelentései). A vietnami háború alatt egy évet
töltött börtönben behívók
elégetése miatt. Legújabb könyve: "Thomas Merton, egy
festõi életrajz", a Paulist kiadónál jelent meg.
Jelenleg az IFOR koordinátora, címe: Hof van Sonoy, 1811 LD
Almaer, Hollandia.
+ A "Nihil obstat" és az "Imprimatur" annak a
hivatalos kinyilvánításai, hogy egy könyv vagy
brossúra mentes a hitbeli vagy erkölcsi
tévedésektõl. Nem foglalják magukban az
engedélyeket megadók kifejezett személyes
egyetértését a tartalommal.
ISBN 0-942252-063
Térdenállva könyörgök,
forduljatok el az erõszak ösvényétõl és
térjetek vissza a béke útjára... Az erõszak
csak késlelteti az igazságosság napját. Az
erõszak lerombolja az igazságosság munkáját.
Irántatok való teljes szeretetemmel, a fiatalokba vetett teljes
bizalommal mondom nektek: ne hallgassatok azokra a hangokra, amelyek a
gyûlölet, a bosszú, a megtorlás nyelvén
beszélnek. Ne kövessetek olyan vezetõket, akik a
halált osztogatás útjára visznek. Szeressétek
az életet, tiszteljétek az életet, önmagatokban
és másokban! Adjátok magatokat az élet
szolgálatára, ne a halál munkájára! Az
erõszak az igazságosság ellensége. Csak a
béke vezethet a valódi igazságossághoz.
II. János Pál pápa, Droghes,
Írország, 1979.IX.29.
Auschwitz és Hirosima századában
élünk. Ezek a földgömb ellentétes oldalain
helyezkednek el, és nevük Isten-adta szabadságunk
sötét oldalára emlékeztet. Mi éppolyan szabadok
vagyunk a halált választani, mint az életet, szabadok
még arra is, hogy egész városok népek
halálát válasszuk, szabadok még saját
kihalásunkat is választani.
Auschwitzben és a hitleri korszak hasonló
koncentrációs táboraiban a gyilkolás
hétköznapi férfiak és nõk mindennapos feladata
volt, akik egyszerûen csak a parancsot teljesítették
és megpróbáltak életben maradni. Más
normális, mindennapi emberek belekeveredtek Hirosima
lerombolásába 1945. augusztus 6-án. E napon olyan korszak
kezdõdött, amelyben lehetséges egyetlen nap alatt emberek
százmillióinak megölése.
Auschwitz és Hirosima nemcsak ama
képességünkre fájdalmas tanúbizonyság,
hogy meg tudjuk ölni egymást, hanem arra is, hogy
racionalizálni tudjuk a számunkra nem kívánatos,
ártatlan emberek tömeges lemészárlását.
Ennek következtében manapság azon vesszük észre
magunkat, hogy ki vagyunk képezve idegen nemzetek teljes
elpusztítására, amelyek pedig semmivel sem
bûnösebbek nálunk, és amelyek a szovjet
szférában még kevésbé felelõsek
kormányuk politikájáért, mint mi a
mieinkért.
Amint XXIII. János pápa megjegyezte Pacem in
Terris c. enciklikájában, a teljes pusztulás eszközei
könnyen kéznél vannak. Az amerikai elnököt mindig
kíséri egy hadsegéd, akinek aktatáskája
tartalmazza a "gombot", egy készüléket, amelyen
keresztül továbbítani lehet a kódolt üzenetet,
amely elindít egy nukleáris támadást.
Feltételezhetjük, hogy a szovjet elnöknek is van hasonló
társa. Ha a parancsot kiadnák, 15 percen belül (ez 1981-es
adat, azóta sokkal kevesebb ez az idõ - ford.)
elérné a célpontot a bombák robbanása. Egy
pillanat alatt több élet pusztulna el, mint az emberi
történelem összes háborújában
együttvéve.
De Auschwitz és Hirosima nem feltétlenül
ítéli az emberi nemet ilyen, sajátmaga okozta
katasztrófára. Úgy is lehet értékelni
õket, mint annak az akaratnak a születési helyét, hogy
magunkat és kormányainkat leszereljük, és hogy
életünket a konfliktusok erõszakmentes
megoldására bízzuk. Míg Auschwitz és Hirosima
meg tudja dermeszteni az észt és a lelket az ember
gonoszságra való képességének
nyilvánvalóságával, ugyanakkor az Evangélium
legjavából való életadó leckét is
adhat. Ahogy II. János Pál pápa kifejezte ezt a
leckét, amikor 1979-ben elzarándokolt Auschwitzbe: "AZ EMBERNEK
SOHA NEM SZABAD SAJÁT ÖNZÕ ÉRDEKÉT
KÖVETNIE MÁSOK ROVÁSÁRA, MÁSOK
LEIGÁZÁSA ÁRÁN, HÓDÍTÁS,
KIZSÁKMÁNYOLÁS ÉS HALÁL ÁRÁN".
Továbbá hangsúlyozta az átlagpolgárok
kötelességét a háború
legyõzésének munkájában való
összefogásra, mert "NEMCSAK AZOK FELELÕSEK A
HÁBORÚKÉRT, AKIK KÖZVETLENÜL
ELÕIDÉZIK, HANEM AZOK IS, AKIK ELMULASZTANAK MINDENT MEGTENNI AZOK
MEGAKADÁLYOZÁSÁRA."
Tehát a háború
megelõzését nem kell a politikai és katonai
vezetõkre hagyni. Mindegyikünknek köze van hozzá azzal,
ahogyan élünk és megválasztjuk munkánkat,
akármilyen fiatalok és tapasztalatlanok is vagyunk. Nem
várhatjuk el, hogy mások a "Ne ölj!" isteni parancsa szerint
éljenek, amikor éppen mi, akik keresztényeknek
nevezzük magunkat, megtagadjuk azt.
Nem is olyan régen, ha a katolikus ember
megpróbálta megérteni az egyház
háborúról és békérõl
szóló tanítását, gyakran úgy
találta, hogy csak összezavarodik a kutatástól. Az
Újszövetségben teljesen nyilvánvaló, hogy
ellenségeinket ugyanúgy kell szeretnünk, mint
önmagunkat, viszont a gyakorlatban meg az nyilvánvaló, hogy a
keresztények óriási többsége aktívan
részt vesz nemzetének hadseregében. Úgy tûnt,
mintha Jézus tanítása és példája, hogy
fegyvertelenül élt egy katonai megszállás alatt
levõ országban, vagy csak egy korábbi és
egyszerûbb kornak, vagy csak a kisszámú szerzetesnek
és apácának szólt volna, s nem lenne
használható a világháborúk és
dühös nacionalizmus mai világában. Krisztus parancsa
Péternek: "Tedd el kardodat, mert aki kardot ragad, kard által
vész el." Ezt - úgy tûnik - nehéz volt
összeegyeztetni a népnek szóló
prédikációval. Évszázadokon keresztül
nem csupán a laikusok, hanem a legtöbb pap és
püspök is erõteljesen támogatta nemzetének
katonai politikáját.
Az õsegyház
Egészen másként állt a dolog az
egyház kezdeti idõszakában. Megdöbbentõ
felismerni, hogy az apostoli kortól Kr.u. 170-ig semmi
bizonyítékát nem találjuk a keresztények
katonai szolgálatban való részvételének. A
keresztények egyik híres bírálatában, amelyet
Celsus pogány tudós írt Kr.u. 173-ban, a
keresztényeket élesen elítéli azért, amit ma
úgy mondanánk: "LELKIISMERETI TILTAKOZÁS a
háborúban való részvétel ellen. "Ha minden
ember úgy tenne, mint ti - írta Celsus -, semmi sem mentené
meg a császárt a legteljesebb
egyedülmaradástól, és haderõinek
szökésével a birodalom a legvadabb barbárok
kezébe kerülne."
A teológus Origenész így válaszolt
a keresztény közösséget védelmezve: "A
keresztényeknek azt tanították, hogy ne
védelmezzék magukat ellenségeikkel szemben. S minthogy
megtartották az emberszeretetet és szelídséget
parancsoló törvényeket, megkapták Istentõl azt,
amit nem értek volna el, ha megengedett lett volna nekik a
háborúskodás - bár azt éppúgy
képesek lettek volna megtenni." (Contra Celsum 3,8) A katonai
szolgálat megtagadása a keresztények
részérõl nem a társadalmi felelõsség
iránti közönyt jelzi - érvel Origenész -, hanem
inkább a lelki és transzcendentális síkon
való reagálást: "Minél buzgóbb
keresztény valaki, annál hatékonyabban tud segíteni
a császárnak, többet mint a katonák, akik a
harctérre menve annyi ellenséges csapatot ölnek meg, amennyit
csak bírnak... Más szavakkal, a legnagyobb háború
nem az emberi ellenségekkel folyik, hanem azokkal, a lelki
erõkkel, amelyek az embereket ellenségekké
teszik!"
Ugyanebben a korban Justin vértanú
hasonlóan írt: "Mi, akik nyakig benne voltunk a
háborúban és kölcsönös
öldöklésben és minden gonoszságban, az
egész világon megváltoztattuk háborús
fegyvereinket... a kardokat ekevasakká és a
lándzsákat szõlõmetszõ
késekké." (TRYPHO 110) Máshol így ír: "Mi,
akik korábban gyilkoltuk egymást, most nem viselünk
háborút ellenségeink ellen, sõt nem is hazudhatunk
vagy vezethetjük félre bíráinkat, hanem
örömmel halunk meg Krisztust megvallva." (I Apol. 39)
"Az egyház olyan hadsereg, amely nem ont vért!"
- mondja Alexandriai Kelemen (Protrepricus 11,116) "Mi a békében,
nem a háborúban vagyunk képzettek!" (Paedagogus 1,12) "Ha
Isten népének vagy tagja, akkor a menny a hazád és
Isten a törvényhozód. És mi az Õ
törvénye? Nem szabad ölnöd, úgy kell szeretned
embertársadat, mint önmagadat. Annak, aki megüti egyik arcodat,
fordítsd oda a másikat is." (Prot. 10)
Keresztény katonák
Nagyon kevés nyoma van annak, hogy keresztények
részt vettek háborúskodásban az i.sz-i elsõ
két század folyamán. Csak 197-tõl vannak "miles"
vagy "milites" (katona, katonák) jelzésû
sírfeliratok. Abban az idõben nem volt az egyházban
egységesített tanítás. A katonai szolgálat
lassan-lassan egyre kevésbé kifogásolttá
vált. Konstantin császár megszüntette az
egyházüldözést 313-ban a Milánói
ediktummal. Röviddel ezután a kereszténység a
birodalom hivatalos vallása lett, s következésképp az
egyház és a világi hatalom közti viszony drasztikusan
megváltozott. Konstantin császár, aki nem tartotta
magát kereszténynek (csak halálos ágyán
keresztelkedett meg), az egyház gyámjának tekintette
magát, és nem a pápa, hanem õ hívta
össze a Niceai egyetemes zsinatot.
Késõbb, a negyedik században,
lefektették az IGAZSÁGOS HÁBORÚ
ELMÉLETÉNEK alapjait. Noha Szent Ambrus (+397) és Szent
Ágoston (+430) fenntartották a hagyományos
szemléletet, hogy a keresztény egyénnek tilos
erõszakhoz folyamodni a saját érdekében, de
javaslatuk szerint az egyesek közösségének
védekezése már más ügy. A parancs, hogy az
ember szeresse az ellenségeit, még erõs maradt.
Csodálkozhatunk, hogy pszichológiailag miként
lehetséges szeretni azt, akinek a hasát éppen
felhasítjuk kardunkkal, de az ellenségszeretetet mégis,
még a csatában is, a keresztények elfogadták, mint a
hitnek egy ünnepélyes kívánalmát.
A századok során az igazságos
háború elmélete fejlõdött, mígnem a
középkorra elérte klasszikus formáját. Ezt
finomítgatták mindmáig a késõbbi
teológusok.
Ennek a tanítása: egy háborút
igazságosnak lehet tekinteni és a keresztények részt
vehetnek benne, ha KIVÉTEL NÉLKÜL eleget tesz bizonyos
feltételeknek: Az állam törvényes
kormányának kell hadat üzennie. A háborút
igazságos okból és igazságos
szándékkal kell vívni, nem nemzeti
büszkeségbõl vagy gazdasági ill. területi
elõnyökért. Igazságos eszközöket kell
alkalmazni, tiszteletben tartva az ártatlanok és
nem-harcolók jogát az élethez. Ésszerû
esélynek kell lenni a gyõzelemre. Ésszerû
reménynek kell lennie arra, hogy a háború jó
eredményei felül fogják múlni azt a gonoszat, amit
okoz. A háborúhoz csak mint utolsó
lehetõséghez, végsõ megoldáshoz szabad
folyamodni. A bûn terhének világosan az egyik oldalon kell
lennie.
Kereken szembe kell néznünk azzal a
ténnyel, hogy a háború többé nem
tûrhetõ, tolerálható a keresztény ember
számára. Hangosan és világosan ki kell ezt
jelentenünk és elvetnünk a háborút mint a nemzeti
politika eszközét. Különösen nemzetünk
új, szörnyû, pusztító fegyverei
kérdésében kell félreérthetetlenül
állást foglalnunk. SOHA, semmilyen körülmények
között, még visszacsapás címén sem szabad
atombombát dobni egy városra. Ez "Isten és ember elleni
gonosztett" lenne. Azokat a parancsokat, hogy ezeket a fegyvereket
városok ellen bevessék, meg kell tagadni, mivel ezek
bûnös parancsok, amint a II. Vatikáni zsinat
tanította.
Caroll Dozier püspök
Vitatható, hogy akár egyetlen
háború, valaha is kielégítette-e egy ilyen
elfogadhatóság valamennyi feltételét. Az
utóbbi években azonban világossá vált, hogy a
MODERN háború mind elméletében, mind
gyakorlatában az igazságosság számos
korlátozását félredobja, és ez a tény
megvilágítja a II. világháború utáni
fejlõdést a katolikusoknak a háborúval való
szembehelyezkedésében.
Erõszakmentes tanúságtétel
A katonai szolgálat fokozatos elfogadása
ellenére a kereszténység és az erõszak sosem
társult szívesen, és a kereszténység
történetének nem volt egyetlen erõszakmentes
tanúságtétel nélküli idõszaka
sem.
295-ben, amikor a keresztényeknek a hadseregben
való részvétele már nem volt kivételes dolog,
egy fiatal keresztényt, Maximiliant vezették Dion római
tartományi helytartó elé Észak-Afrikában.
Tanúságtételét a SZENTEK CSELEKEDETEI c. õsi
írásban jegyezték le. (Magyarul: Ókeresztény
írók 7. kötet, 192.o., SZIT 1984)
"Én nem leszek e világ katonája, mivel
Krisztus katonája vagyok" - mondta Maximilian a
bírájának.
"De hiszen szolgálnak keresztények a
hadseregben" - válaszolta az elképedt
bíró.
"Az az õ dolguk. Én valóban
keresztény vagyok és nem szolgálhatok!" - válaszolta
Maximilian.
Amikor a törvény szerinti halálos
ítéletet kihirdették, a fiatalember felkiáltott:
"Él az Isten!"
336-ban Tours-i Szent Márton kérte a
csapatparancsnokát, hogy szerelje le õt a
katonaságtól. A csata elõestéje volt. "Én
Krisztus katonája vagyok. Számomra nem megengedett, hogy
harcoljak!" Mivel gyávasággal vádolták,
Márton önként felajánlotta, hogy egyedül
és fegyvertelenül szembeszáll az ellenséggel. Helyt
adtak a kérésnek. Az ellenség azonban
megmagyarázhatatlanul békét kért. Mártont
leszerelték, és késõbb püspök és
szent lett.
Még akkor is, amikor a keresztények
részvétele a szélsõséges erõszakban
és kegyetlenkedésben mindennapossá vált, mint a
keresztes háborúk során is, voltak akik nemcsak
személyesen utasították el az erõszakot, hanem
követõiktõl is elvárták ugyanezt. A
legismertebb példa Assziszi Szent Ferencé. Miután
megalapította a szerzetesrendeket, elõször a
férfiakét, majd a nõkét, alapított egy
harmadrendet is a világiak számára. Az általa
felállított regula megkívánta, hogy "ne vegyenek
gyilkos fegyvert a kezükbe, és ne fordítsák senki
ellen se." Bár a szent halála után a helyi uralkodók
nyomására ezt a vitatott részt törölték,
Ferenc életében azt a pápa is
jóváhagyta.
Uram, tégy engem a Te békéd
eszközévé. Ahol gyûlölet van, oda szeretetet
vigyek, ahol sérelem, oda bocsánatot, ahol kétkedés,
oda hitet, ahol kétségbeesés, oda reményt, ahol
sötétség, oda világosságot, ahol
szomorúság, oda örömet!
Ó, Isteni Mester, add, hogy ne arra törekedjek,
hogy vigaszt nyerjek, hanem inkább vigasztaljak mást; hogy
megértsenek, hanem én legyek megértõ; hogy
szeressenek, hanem én szeressek, mert ha adunk, akkor kapunk
igazán, ha megbocsátunk, nyerünk bocsánatot, és
ha meghalunk, nyerjük meg életünket örökre. Assziszi
Szt. Ferenc
Az utóbbi századok egyik legszeretettebb szentje
volt Vianney Szent János, Ars gyógyítója, akinek a
falujába élete során zarándokok tízezrei
jöttek el napokat vagy heteket várva arra, hogy egyszerûen
csak meghallgassa bûneik megvallását. Életének
korábbi idõszakában megszökött a francia
hadseregtõl, és egy erdõben rejtõzött el. A
papságra érzett hivatást, nem az államért
való öldöklésre. Halálos ágyán
mondta, hogy döntése a dezertálás mellett olyasmi
volt, amit sohasem bánt meg.
Századunkban történt meg Franz
Jägerstätter, egy osztrák földmûves
emlékezetes esete, aki családapa és faluja
templomának sekrestyése volt, és akit a nácik
lefejeztek 1943. augusztus 9-én, mert segédszolgálatos
létére is megtagadta a katonai szolgálatot. (Magyarul:
Szolgálat 1973. 19. szám 48-57. old. - a ford.)
Kivégzése elõtt ezt írta: "Ha megláncolt
kézzel kell is írnom, ezt sokkal jobbnak találom, mint ha
az akaratom lenne leláncolva... Meg vagyok gyõzõdve
arról, hogy az a legjobb, ha az igazságot mondom, még ha az
életembe kerül is. Mivel nem találjuk meg leírva, hogy
az ember bûn terhe alatt köteles olyan esküt tenni, ami a
világi uralkodója iránti engedelmességre
kényszeríti."
(Gordon C. Zahn: A magányos
tanú)
Bárhol, ahol az erõs
kizsákmányolja a gyengét, ahol a gazdag kihasználja
a szegényt, ahol a nagyhatalmak uralkodni akarnak és
ideológiákat írnak elõ, ott a
béketeremtés mûvét tönkreteszik, a béke
katedrálisát újra lerombolják. Manapság a
modern, akár nukleáris, akár nem nukleáris
hadviselés méretei és borzasztó volta TELJES
MÉRTÉKBEN ELFOGADHATATLANNÁ TESZI ezt arra, hogy
eszközül szolgáljon a nemzetek közötti
ellentétek megoldásához. A háború
fogalmának a tragikus múlthoz, a történelemhez kell
tartoznia, és nem kaphat helyet az emberiség jövõre
vonatkozó tervében.
II. János Pál pápa, Coventry, 1982
Pünkösd
Az Atlanti-óceán túlsó
partján ugyanebben az idõszakban ott olt a Catholic Worker
(Katolikus Munkás) mozgalom, amely 1933-ban keletkezett Jézus
tanítása alapján: "Amit a legkisebb testvéreim
közül egynek tettetek, nekem tettétek!" (Mt 25,40) Ha Krisztus
azt parancsolja nekünk, hogy adjunk élelmet az
éhezõknek, italt a szomjazóknak, öltözéket
a ruhátlanoknak, hajlékot az otthontalanoknak, keressük fel a
betegeket és a börtönben levõket, és ha az
irgalomnak ezen tetteit munkálni maga az üdvözülés,
akkor tiltva van mindennek a tökéletes ellentétét
tenni, amint a háború kívánja: hogy
éhséget és szomjúságot okozzunk, hogy
leromboljunk otthonokat, hogy az embereket menekültekké tegyük,
hogy sok beteget és haldoklót hagyjunk magunk után, hogy
elégessünk nemcsak ruhákat, de a húst, mások
testét is, és bebörtönözzük mindazokat, akik
megtagadják, hogy ilyen gyilkos munkát végezzenek -
érvelt a Catholic Worker. Országszerte a Catholic Worker
számos vendégszeretõ házából sok
önkéntes inkább ment börtönbe vagy
munkatáborba a lelkiismereti katonaság-megtagadás miatt,
semhogy katonai szolgálatba álljon a II.
világháborútól kezdve a vietnami
háború idõszakán keresztül. (A Catholic Worker
mozgalom létrejöttérõl magyarul: Szolgálat
1985. 65. szám 48. oldal, Dorothy Day életútja. - a
ford.)
Thomas Merton, akinek írásai a Kentucky-beli
trappista apátságából az egész világon
elterjedtek, egyike volt azoknak, akik - még laikusként -
megtagadták a katonai szolgálatot. A II.
világháborúban lelkiismereti
katonaság-megtagadóként vették
nyilvántartásba, s ez - fejti ki a "Hétemeletes hegy" (The
Seven Storey Mountain, magyarul is megjelent a Szent István
Társulatnál 1981-ben - a ford.) címû
önéletrajzában - rávilágít arra a
meggyõzõdésére, hogy a modern
háborúban alkalmazott módszerek
"tömeg-barbarizmussá és kegyetlen, általános
mészárlássá alacsonyodnak le", azzá, "amit
nem lehet másnak csak halálos bûnnek tekinteni." A
lelkiismereti katonaság-megtagadás - mondta - az, "amit Krisztus
maga is megtett volna, és amit tõlem vár el, hogy
megtegyem."
A jelenlegi egyházi tanítás
A lelkiismereti katonaság-megtagadás
egyházi támogatása nyílt és hivatalos. A II.
Vatikáni zsinat hosszan foglalkozott a lelkiismeret különleges
fontosságával:
"Lelkiismerete mélyén az ember olyan
törvényre bukkan, amit nem õ ír elõ
önmagának, hanem ami engedelmességre szorítja
õt. A lelkiismeret szava amellett, hogy minduntalan figyelmezteti, hogy
szeresse a jót és kerülje a gonoszt, ha szükséges
még kifejezettebben szól a szívéhez: Tedd ezt!
Kerüld azt! Igen, van olyan törvény, amelyet Isten írt
az ember szívébe; s éppen abban áll az ember
méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt;
eszerint is fogják megítélni (Róm 2,15-16). A
lelkiismeret a személy legtitokzatosabb lényege és
mélysége. Ott egyedül van Istennel, akinek hangját
visszaverik az õ mélységei. A lelkiismeret
csodálatos módon feltárja azt a törvényt, amely
Isten és a felebarát szeretetével van tele (Mt 22,37-40,
Gal 5,14). A keresztényeket éppen a lelkiismeretükhöz
való hûség állítja oda a többi ember
mellé, keresni az igazságot és az igazság szerinti
megoldást az egyén és a társadalom
életében felmerülõ számtalan erkölcsi
kérdésre.
Mivel az erkölcsi rend feltételezi a
parancsolás jogát, és annak forrása Istenben van,
ebbõl következik, hogy ha a civil hatóságok
törvénybe iktatnak vagy engedélyeznek valamit, ami
ellentétben áll Isten akaratával, akkor sem a hozott
törvény, sem a megadott felhatalmazás nem lehet
kötelezõ az állampolgárok lelkiismeretére
nézve, hiszen Istennek több joga van arra, hogy neki
engedelmeskedjünk, mint az embereknek.
XXIII. János pápa: Pacem in
terris
Minél inkább érvényesül
tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább
tartózkodnak az egyének is, a közösségek is, hogy
kényük-kedvük szerint döntsenek, és annál
inkább iparkodnak az erkölcs objektív normáihoz
alkalmazkodni. A lelkiismeret gyakran tévútra siklik
személyes tudatlanságból, emiatt azonban nem veszíti
el méltóságát. Ez azonban nem
állítható olyan esetben, amikor valaki mit sem
törõdik az igaznak és a jónak
keresésével, és lelkiismerete megszokja a bûnt,
lassanként szinte vakká lesz tõle."
(Határozat
az egyházról a mai világban, no. 16.)
Azok számára, akik elfogadják egy olyan,
modern háború lehetséges voltát, amely megfelelne az
igazságos háború elmélet
követelményeinek, az egyház világos
támogatást nyújt ahhoz, hogy megtagadják
részvételüket egy ADOTT háborúban, amely
megsértené az igazságos háború elmélet
egy vagy több követelményét. A "szelektív
lelkiismereti katonaság-megtagadó" helyzete - az USA Katolikus
konferenciája Igazgatási testületének szavaival
élve (1980. február 14.) - "igazoltan levezethetõ az
igazságos háború elméletének klasszikus
erkölcsi tanításából." Mindazonáltal az
USA törvénye nem támogatja jogilag a "szelektív"
lelkiismereti katonaság-megtagadókat, hanem csak a minden
háborúra, "a háború bármely
formájára" vonatkozó lelkiismereti
katonaság-megtagadást ismeri el. "Módját kellene
találni, - jelentette ki az USA Katolikus konferenciája -, hogy
biztos jogi státuszt nyújtsanak ennek a jogos erkölcsi
magatartásnak. A vietnami háború tapasztalata
rávilágított e kérdés
pontosításának erkölcsi és politikai
jelentõségére. Biztosak vagyunk a "szelektív"
lelkiismereti katonaság-megtagadás erkölcsi
érvényességében, és szívesen
fogadnánk egy párbeszédet
törvényhozókkal, jogászokkal, etikusokkal és
más vallási vezetõkkel arról, hogyan lehetne
megfogalmazni ezt az erkölcsi magatartást hatékony jogi
nyelven."
Saját lelkiismereted alakítása
"Nem én voltam az, aki a zsidókat
üldözte, hanem a kormány!" - mondta Adolf Eichman
Jeruzsálemben, bírái elõtt. A náci
haláltáborok építésze egyszerûen csak
egy magas posztot betöltõ polgári alkalmazottnak tekintette
önmagát, aki engedelmesen tette azt, amit parancsoltak neki. "Az
engedelmességet mindig is erényként magasztalták!" -
mondta. "Az uralmon lévõket vádolom, hogy
visszaéltek az engedelmességemmel!" Bár a struktúra,
amit felügyelt, védtelen és ártatlan férfiak,
asszonyok és gyermekek millióit ölte meg, a
pszichiáterek épelméjûnek találták. Nem
lepõdhetünk meg az ítéleten, ha figyelembe
vesszük, hogy számtalan tekintélyes és
látszólag épeszû ember kész ma is arra, hogy
bizonyos körülmények között elrendelje és
végrehajtsa jóval több ártatlan ember
elégetését egyetlen nap alatt, mint ahányat Eichman
kemencéi tudtak volna elégetni egy évszázad
során.
Másképpen épelméjûek viszont
azok, akik arra törekszenek, hogy életüket Jézus
példája és tanítása szerint
alakítsák. Ez az értelem megbecsüli az
alkotást, és elutasítja az ártatlan, védtelen
emberek esztelen és szándékos legyilkolását.
Az Isten-központú értelem egyik alapelve az élet
mély tisztelete. Ez az értelem hatja át az
Újszövetséget és századunk
pápáinak szociális enciklikáit. XXIII. János
pápa egyszerû, gyakran idézett kijelentése a Pacem in
terris-ben: "A mi korunkban, amely az atomerejére büszke,
esztelenség azt hinni, hogy a háború még mindig
alkalmas eszköz a megsértett jogok
érvényesítésére." (No. 127)
Azóta ez csak még világosabbá
vált. Akik józanságra és felelõsségre
törekszenek, elismerve az élethez való jogot, mint minden
más emberi jog és kötelesség
nélkülözhetetlen alapját, azok számára
világos, hogy senki sem hagyhatja figyelmen kívül korunk
erõszak-válságát. Bármilyenek az
adottságaink, a hivatásunk, a nemzetiségünk vagy az
élethelyzetünk, bizonyos kérdések nap mint nap
ismételten felvetõdnek:
Hogyan teremthetnék az életnek nagyobb
megbecsülést magamban és a körülöttem
levõkben?
Hogyan járulhatok hozzá, hogy Isten szeretete
hasson az életemre, ne a pusztító ideológiák,
mozgalmak vagy pártok félelme és
gyûlölete?
Hogyan fejlesszem a társadalmi kapcsolatokban
elkerülhetetlenül fellépõ konfliktusokkal való
foglalkozás ártalmatlan, összebékítõ
módszereit?
Hogyan válhatok, Szent Ferenc imája szerint,
Krisztus békéjének eszközéve?
Ezek a legnehezebb és legsürgetõbb
kérdések, amikor a katonai szolgálatról van
szó. Szigorúan az Újszövetségre és az
egyház szociális tanítására figyelve
próbálhatunk meg választ adni rájuk. Ez gondos
tanulmányozást és elmélkedést jelent.
És jelent imádságot is, könyörgést Isten
segítségéért, nemcsak hogy megértsük a
saját életünkben követendõ utat, hanem
könyörgést a bátorságért is, hogy Isten
vezetését kövessük.
Nincs az a rengeteg tanulás és
elmélkedés, ami bizonyosságra tudna vezetni minden
dologban, amivel szembekerülünk. Abban azonban biztosak lehetünk,
hogy Isten és embertársaink iránti szeretetre vagyunk
híva. "Aki azt állítja, hogy szereti Istent, de közben
gyûlöli felebarátját, az hazug." (1Ján 5,44)
Isten arra szólított fel bennünket, hogy még az
ellenségeinket is szeressük és bocsássunk meg nekik.
"Én pedig azt mondom nektek - tanította Jézus -,
szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok
azokért, akik üldöznek titeket!" (Mt 5,44) A
megbocsátás olyan fontos, hogy abban az imában, amit
Jézus a tanítványainak tanított, arra
kérjük Istent, hogy aképpen bocsásson meg nekünk,
amiképpen mi megbocsátunk másoknak. Mikor Jézust
megkérdezték, hogy elég-e hétszer
megbocsátani, ezt válaszolta: "Nem hétszer, hanem
hetvenszer hétszer!" (Mt 18,21) Haldokolva a kereszten
gyilkosaiért imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekik,
mert nem tudják, mit tesznek!" (Lk 23,34)
Ezt a fajta szeretetet és megbocsátást
aligha sürgetik valaha is jobb- vagy baloldali politikai pártok,
vagy vezetõ írók. Az efféle tanácsot
valójában kigúnyolják, és sosem volt
könnyû azt követni, illetve megvan az ára. "A
gyakorlatban a szeretet gyakran kemény és borzalmas dolog,
összehasonlítva az álmainkban élõ szeretettel"
- mondja Zossima páter, Dosztojevszkij "A Karamazov testvérek"
címû mûvében. A valódi szeretet nem
szentimentális. A Vatikáni zsinat "Az egyház a mai
világban" c. határozatában igen világosan kifejezte
a gyakorlati szeretet irányát:
"A zsinat újra és újra sürgeti a
tiszteletet az ember iránt. Mindenki köteles embertársait
kivétel nélkül úgy tekinteni, mint másik
önmagát, törõdni azzal, hogy élhessenek és
birtokolják az emberhez méltó élet
feltételeit... Napjainkban különösen sürgetõ
kötelességünk, hogy közel érezzünk
szívünkhöz megkülönböztetés
nélkül minden embert... Krisztus szavaira emlékezve: "Amit
testvéreim közül a legkisebbnek tettetek, nekem
tettétek!" (No. 27)
A zsinat szavai visszavezetnek bennünket Jézus
tanításához. Tudjuk, hogy az utolsó napon nem
azért fogunk üdvözülni, mert helyes
filozófiánk vagy ideológiánk volt, sem nem
azért, mert oly kiválóak és
tiszteletreméltóak vagyunk. Krisztus azokra árasztja
irgalmát, akik azt másoknak megmutatták. Krisztus befogadja
a másokat befogadókat. Krisztus megbocsát a
megbocsátóknak. "Jöjjetek ti, Atyám áldottai,
és vegyétek birtokba a világ
teremtésétõl fogva nektek készített
országot. Éheztem ugyanis és ennem adtatok, szomjaztam
és innom adtatok, mezítelen voltam és felruháztatok,
vándor voltam és befogadtatok, beteg voltam és
meglátogattatok, börtönben voltam és
fölkerestetek." (Mt 25,34k)
Az a határtalan nyomor, amitõl az
emberiség egyharmada szenved, nagyrészt egy
irányíthatatlan fegyverkezési verseny egyenes
mellékterméke. Azok a dollármilliárdok, amiket
jelenleg évrõl évre fegyverekre költenek az
egész világon, igazából a lopás
szörnyû formái egy olyan világban, ahol oly sok ember
hal meg az éhségtõl és nyomortól nap mint
nap.
John Quinn érsek
Jézus élte is a tanítását,
s ez egyáltalán nem magas megbecsülést hozott neki,
hanem a bûnözõk kivégzõ fáján
elszenvedett halált. A szeretõ és
megbocsátást hirdetõ Krisztus szenvedett, mint ahogyan
bizonyos mértékben mindaz szenved, aki követi Õt. Az
út a Húsvéthoz a Nagypénteken át
vezet.
Azok, akik egészében
visszautasítják az erõszakot, és helyette az
erõszakmentesség eszközeit választják, teljes
elismerést kapnak a Zsinattól, ha eközben nem veszik semmibe
az egyén társadalmi felelõsségét. "Csak
dicsérni tudjuk azokat, akik jogaik
érvényesítésében lemondanak az
erõszakról, és a védelem olyan eszközeihez
folyamodnak, amelyek rendelkezésre állnak a gyengébbnek is
- feltéve, ha ezt a közösségben mások jogainak
és kötelességeinek megsértése
nélkül teszik." (GS 78) Ezzel tehát a Zsinat sürgetett
minden kormányt, hogy "hozzon humánus intézkedést
azokról, akik lelkiismereti okból megtagadják a
fegyverfogást, feltéve, hogy elfogadják az emberi
közösség szolgálatát békés
formában." (GS 79)
Másrészrõl a Zsinat bûnösnek
nyilvánított ki minden olyan rendelkezést, amely
ütközik "a természetjog mindent átfogó elveivel",
és kijelentette, hogy "a vak engedelmesség nem menti fel azokat,
akik engednek ezeknek", és hogy "azok bátorsága
páratlan elismerést érdemel, akik nem félnek
nyíltan ellenállni az ilyen parancsoknak." (GS 79)
Ma az erõszak alapbázisa társadalmunkban
az a szándékunk, hogy nukleáris fegyvereket
használjunk. Megegyezhetünk abban, hogy ehhez képest minden
más gonoszság eltörpül. Mindaddig, amíg nem
nézünk szembe a kérdéssel, hogy
jóváhagyjuk-e a nukleáris fegyverek
használatát, a közerkölcs széleskörû
javulásába vetett bármiféle remény kudarcra
van ítélve. Sõt, az erkölcsileg
felhasználhatatlan fegyverek birtoklása is rossz. Fenyegetik a
békét, és atomháborúhoz vezethetnek. A
kommunisták atomfegyverei elpusztíthatják a testünket,
de az a szándékunk, hogy mi vessünk be ilyeneket, a
lelkünket rombolja le! Richard McSorley páter
Noha nem tiltja meg a katonai szolgálatot, a Zsinat
nyomatékosan elítél minden háborút, amely
elpusztít egész városokat vagy nagy területeket
lakosságukkal együtt, bármilyenek is az eszközei. A
katonai szolgálatot vállalókat figyelmeztették, hogy
kötelességük alátámasztani a "biztonságot
és szabadságot". Ha ez megvalósítható, akkor
a katonát úgy tekintik, mint aki "valóban
hozzájárul a béke
megszilárdításához." (GS 79)
Az USA katolikus püspökei ismételten
hangsúlyozták, hogy az egyház támogatja a
lelkiismereti katonaság-megtagadást. 1969-ben az USA Katolikus
Konferenciája kijelentette:
"Arra bátorítjuk mind a papságot, mind a
laikusokat, különösen a szülõket, hogy
értsék meg azokat és érezzenek együtt azokkal,
akik jó lelkiismeretüktõl vezérelve megtagadják
a katonai szolgálatot, még akkor is, ha személy szerint nem
is értenek teljesen egyet velük. A lelkiismereti
katonaság-megtagadásra nem mint botrányra, hanem mint egy
egészséges jelre kell tekintenünk. A háborút
mindaddig nem sikerül helyettesíteni a
konfliktusokat rendezõ humánus
intézkedésekkel, amíg a polgárok nem ragaszkodnak az
erõszakmentesség elvéhez. John F. Kennedy mondta egyszer: A
háború mindaddig fennáll, amíg a lelkiismereti
katonaság-megtagadó ugyanolyan hírnévnek és
tekintélynek nem fog örvendeni, mint a katona manapság." (The
Catholic Conscientious Objector)
Összegezve, azt látjuk végig a
történelem folyamán, hogy az egyház mindig
törekedett az erõszak korlátozására, és
a katonai szolgálatra vonatkozó tanítás két
vonulatával mindig támogatta a békét:
egyrészt a háborúnak mint a Szentírás
szellemével összeegyeztethetetlennek teljes
elutasításával, másrészt az igazságos
háború elméletével, amely csak meghatározott
feltételek mellett engedi meg a háborúban való
részvételt. Mivel pedig adottak a modern haditechnika és
stratégia tényei, amelyek iránya az, hogy megszüntetik
a bûnösök és ártatlanok, a harcolók
és a nem-harcolók közti különbséget,
ezért a két hagyományos elmélet egyfelé tart,
és az egyén bármelyiket is követi, a gyakorlati
eredmény legtöbbször ugyanaz.
Az út kiválasztása
A béketeremtés minden keresztény
hivatásának része. Nincs egyszerû norma. Akik az
erõszakmentességet választják, azok sem tarthatnak
igényt egy ezzel együttjáró automatikus
szentségre. Még az is lehetséges, hogy egy
háborúban levõ katona a valóságban sokkal
könyörületesebb, odaadóbb, bátrabban törekszik
meghallani Isten hangját, és határozottabban
feláldozza életét másokért, mint az, aki
ugyan nem fog fegyvert, de önhitt a saját nézeteiben,
és nagyon keveset kockáztat. Azonban több
megfontolandó alternatíva van azok számára, akik az
erõszak vagy a háború elutasítását
úgy ismerik fel, mint Isten rájuk vonatkozó
akaratát, vagy akiket aggaszt a modern háború
erkölcsi következménye, és sorozás alá
eshetnek.
Az USÁ-ban is, mint sok más országban, a
háború és a katonai szolgálat LELKIISMERETI
MEGTAGADÁSÁT hagyományosan elismerik. Az USA
törvénye megkívánja, hogy a katonaságot
megtagadó ellenezze "a háború bármely
formájában", bármiféle háborúban
való részvételt, és hogy ez az
ellenállása mély és határozott vallási
vagy etikai elven alapuljon. A lelkiismereti katonaság-megtagadó
elfogadhatja a katonai szolgálatot nem-harcolóként, vagy
egészen elutasíthatja azt, és a polgári
hatóság alá tartozó valamilyen ALTERNATÍV
SZOLGÁLATOT választ.
ALTERNATÍV SZOLGÁLAT gyakran
kórházakban vagy más közösségi
szervezeteknél van. Ez jelenthet erdészeti munkákat vagy
mezõgazdasági kísérletezést is. A vietnami
háború során sok katolikus szervezet ajánlott
alternatív szolgálatként alkalmazást azoknak, akik
megtagadták a katonáskodást. Bár ezidáig
még nem történt meg, de reméljük, hogy az USA
törvénye tekintetbe fogja venni azokat is, akik egy ADOTT
háborút tagadnak meg. Mindazonáltal a vietnami
háború során sok helyi sorozóbizottság
ugyanúgy kezelte ezeket az embereket is, mint akik minden
háborút elleneztek.
A nem-harcoló katonai szolgálatot leggyakrabban
egészségügyi létesítményekben
tölthetik le, bár akármilyen feladat lehetséges,
amelyhez nem kell fegyvert fogni. Azt azonban figyelembe kell venni, hogy a
nem-harcoló személyzet is összességében a
katonai célokat szolgálja. A hadsereg szabályzata szerint
"Az egészségügyi csoportoknak, mint más
egységeknek is, az az elsõdleges feladatuk, hogy minden
lehetséges módon hozzájáruljanak csapattestük
sikeréhez." (Army Field Manual 8-40, 195. old.)
Sokan nem foglalkoznak komolyan a háború, a
béke és a személyes felelõsség
kérdésével mindaddig, amíg a hadseregbe nem
kerülnek. Akik az egyenruhában válnak lelkiismereti
katonaság-megtagadóvá, azokat vagy leszerelik, vagy
más beosztást kapnak, a személyes lelkiismerettõl
függõen.
Vannak, akik alapvetõen ellenzik akár a katonai,
akár a polgári célokra történõ
behívást, és visszautasítják, hogy
összeírják õket az általános
hadkötelezettség címén, vagy hogy alternatív
polgári ill. nem-harcoló katonai szolgálatot
kérelmezzenek, és ilyet teljesítsenek. A SOROZÁSSAL
SZEMBENI ELLENÁLLÁS-nak vagy a TELJES
EGYÜTT-NEM-MÛKÖDÉS-nek ehhez az
állásfoglalásához nagy
körültekintéssel kell közeledni. Azoknak, akik
visszautasítják az összeírással való
együttmûködést, vagy akiket nem ismernek el lelkiismereti
katonaság-megtagadónak, különbözõ
lehetõségeik vannak: megpróbálnak a "föld
alatt" élni, oda mennek, ahol nem ismerik õket,
álnéven keresnek alkalmazást, megpróbálnak
észrevétlenek maradni, vagy olyan országba
költöznek, ahol nincs kötelezõ sorozás;
másokat pedig bebörtönöznek.
A földalatti élet is egyfajta
bebörtönzöttség. Mégis ismerjük ennek
szentjeit. Vianney Szent Jánost már
említettük.
A szülõföldet elhagyni szintén
keserves dolog, leginkább éppen azoknak, akik ezt
elképzelhetetlennek tartják. Nem kis dolog valakinek maga
mögött hagyni a családját, a barátait és a
kultúrkörét. Ez csak annak ajánlatos, aki
valóban a kitûzött országban akar élni.
Bár ez is egy történelmileg megbecsült
választás. Sok amerikai családot alapítottak a
katonai sorozás elõl menekülõ
emigránsok.
A keresztények elõtt jól ismert és
szintén messze visszanyúló, igen tisztelt hagyománya
van annak, ha valaki lelkiismereti okból börtönbe megy. Ez
gyakran volt a lelki növekedésnek, mások
szolgálatának, az imádságnak és a
valódi megszentelõdésnek a színhelye. Azonban
veszélyeit sem kell lebecsülni vagy romantizálni.
Segítségre találni
Nincs hiány azokban, akik megmondják
másoknak, hogy mit tegyenek, legyenek bár
kormányfõk, mozgalmak vezetõi, szülõk vagy
barátok. Ám lelkiismeretében az egyén egyedül
áll Istennel. A választáshoz mindenkinek szabadon kell
eljutni. A döntéshozatal folyamának egyik része
viszont megkívánja, hogy beszéljünk
megbízható tanácsadókkal, családtagokkal,
papokkal és ha elérhetõ, egy gyakorlott sorozási
tanácsadóval. Ha valaha nehéz is volt olyan
püspököt vagy papot találni, aki megértette vagy
értékelte a lelkiismereti katonaság-megtagadót, ma
egyre inkább nehéz olyat találni, aki nem. Azzal, hogy
ebben az országban törvényesítették az
abortuszt, az egyházat arra késztették, hogy minden
téren megértse szerepét az élet
védelmében.
Mindenütt ezt mondom a fiataloknak:
építsük együtt a testvériség
szolidaritás új jövõjét, nyújtsuk ki
kezünket a
szükséget szenvedõ testvéreink
felé, tápláljuk az éhezõket, adjunk
szállást az otthontalanoknak, szabadítsuk fel a
leigázottakat, vigyünk igazságot oda, ahol az
igazságtalanság uralkodik, és békét oda, ahol
csak a fegyverek szólnak. Mindenkinek a próféta szavait
ismétlem: "Õk ekevassá kovácsolják kardjukat
és lándzsájukat szõlõmetszõ
késsé. Nemzet nem emel többé kardot nemzet ellen,
és nem tanul többé hadviselést."
(Iz 2,4) II. János Pál pápa,
Hirosima, 1981. febr.
Az egyházon belül vannak
különféle szervezetek, mint a Katolikus Béke
Szövetség, A Pax Christi USA és a Catholic Worker mozgalom,
amelyek információval, tanáccsal, segítséggel
és bátorítással szolgálnak azoknak, akiknek
probléma a sorozás. Lakóhelyed közelében
bizonyára találsz ezekkel a csoportokkal kapcsolatban
álló közösségeket vagy egyéneket.
Bizonyára van az egyházkerületedben egy Béke és
Igazságosság bizottság (Peace and Justice Commission), vagy
egy képzett sorozási tanácsadó.
Akár segítenek a barátok és a
család, akár nem, a kérdés kizárólag
az egyén sajátja marad. Mit fogsz tenni? A háborúval
kapcsolatban? A békéért? Életed
hátralevõ részével? Az alapkérdés
sokkal messzebbre mutat, mint a katonai vagy alternatív szolgálat
ideje, vagy egy börtönben letöltött idõszak. Az
alapvetõ irányultságunk kérdése ez. Azt
kívánja, hogy Istenre hallgassunk, és a
lelkiismeretünknek engedelmeskedjünk. A kérdés az,
hogyan hozunk összefüggésbe a hittel mindent, még az
állampolgárságunkat és a politikai
nézeteinket is.
A Szentlélek, az élet Teremtõje és
Ura, aki közelebb van hozzád, mint a következõ
lélegzeted, segítsen neked, hogy megtaláld az
utadat!
Címek:
CATHOLIC PEACE FELLOWSHIP, 339 Lafayette Str., New York, NY
10012
CATHOLIC WORKER, 36 East First Str., New York, NY
10003
CENTRAL COMMITEE FOR CONSCIENTIOUS OBJECTORS (CCCO) 2208 South
Str.
Philadelphia, PA 19146
FELLOWSHIP OF RECONCILIATION, Box 271, Nyack, NY
10960
INTERNATIONAL FOR, Hof van Sonoy, 1811 LD Alkmaar,
Holland
NATIONAL INTERRELIGIOUS SERVICE BOARD FOR CONSCIENTIOUS
OBJECTORS
550 Washington Bldg. 15th and New York Ave. NW, Washington DC
20005
PAX CHRISTI USA, 6337 W. Cornelia Ave. Chicago, IL
60634
PAX CHRISTI CENTER ON CONSCIENCE AND WAR, 5 Rigelow
Str.
Cambridge. MA 02139
PROLIFERS FOR SURVIVAL, 345 East Ninth Str., Erie, PA
16503
WAR RESISTERS LEAGUE, 339 Lafayette Str., New York, NY
10012
Ajánlott irodalom szerzõi: DANIEL BERRIGAN, S
J; DOROTHY DAY;
EILEEN EGAN; JOSEPH FAHEY; JOHN FERGUSON; JAMES FOREST;
RICHARD
MC SORLEY, S J; THOMAS MERTON; GORDON ZAHN; Dom HELDER
CAMARA;
ERICH FROMM; CAROLL DOZIER püspök; LEV TOLSZTOJ;
ALBERT CAMUS...
SOJOURNERS (Evangelical monthly) 1309 L. Str. NW, WASHINGTON
DC 20005
WIN Magazine, 326 Livingston Str.. Brooklyn, NY
11217