E. Fayard
, POINTS SHAUDS: 1969.
Fayard kiad., 1969. /Égető
problémák sorozatban/
Jean-Marie MULLER:
L'Évangile de la non-violence
Az erőszak-mentesség
Evangéliuma
"Arra intünk benneteket, hogy ne az erőszakban
bízzatok."
(VI. Pál pápa)
"Amíg civilizációnkból nem
irtottuk ki az erőszakot, nem született meg Krisztus."
(Gandhi)
"Jertek, nézzétek meg Isten tetteit, a
rontást, mit a földön végbevitt! Minden hadakat
elpihenni késztet:
Íjjakat eltör, lándzsát
összezúz, harci szekeret tűzzel elemészttet.
"Megálljatok s lássátok: az Isten
én vagyok, minden népek közt felséges
vagyok!"
(46.Zs.,9-11.)
E. Fayard, Paris
Points Shauds, 1969.
Fayard kiadó, Párizs, 1969. (Égető problémák sorozat)
C Librairie Artheme Fayard, 1969
Magyar fordítás © Bulányi György SchP.
Hungarian translation © György Bulányi SchP.
TARTALOM
BEVEZETÉS
"Békességet hagyok rátok - mondotta
Jézus - az én békémet adom nektek. Én nem
úgy adom nektek, amint a világ adja." /Jn 14,27/ Mégis 20
évszázaddal a golgotai dráma után, ma sincs
béke a világon. A történelem tanúsága
szerint maguk a keresztények is csak a "világ" eszközeivel
akarták a békét biztosítani: az erőszak
és gyilkolás eszközeivel. Pedig ezek nem igazságot
hoznak, csak az erősebb uralmát. Az Egyház
teológusai és lelkészei pedig igazolták az
erőszak alkalmazását, és definiálták,
mikor jogos a háború, milyen jog érvényes
háború idején /jus ad bellum, jus in bello/...
Pedig Jézus békéje nem csupán
lelkiismeretünkben és szívünkben akar uralkodni, hanem
népek és nemzetek fölött is. Nem lelkek, hanem emberek
békéje akar lenni. Jézus legyőzte a világot.
Erre alapozzuk reményünket, hogy már itt és most
megépíthetjük "a szilárd alapokra
épülő várost, melynek tervezője és
alkotója Isten." /Zsid 11,10/ Ebben a reményben indult el
Ábrahám is az Ígéret Földje
felé.
A teológusok ugyan mindig hangoztatták, hogy a
béke biztosítása kötelességünk, de
Konstantin óta hangoztatták azt is, hogy a béke
érdekében kötelességünk lehet a
háború is. És így hitelesítették a
szerencsétlenséggel, amivel jár. A teológia
egyrészt elítéli, másrészt igazolja a
háborút. Bűn a háború, mert Isten tiltja
felebarátunk megölését, nem bűn a
háború, mert Isten megengedi, hogy védekezünk
és önvédelemből megöljük
ellenségünket. Az Egyház ellenzi a szükségtelen
háborút, de megengedi a szükségeset. A
háború kérdésében az Egyház szava
"majd Igen, majd Nem". /2Kor 1,19/
Az utóbbi századok folyamán a hivatalos
Egyház tanítása Rabelais elgondolásával
egyezik: békességre inti a fejedelmeket, de a béke
érdekében folytatott háborút jogosnak tartja. Vajon
felülmúlja ebben az Egyház igazsága az
írástudókét és farizeusokét?
A tanítás helyességét
gyümölcseiből ítélhetjük meg. Abból,
milyen emberi magatartást sugall különböző
körülmények között. Az Egyház
tanítása sajnos, többnyire az erőszakot igazolta,
valahányszor emberek és népek fegyverrel támadtak
egymás ellen. E tanítás alapján igazságosak,
sőt szentek voltak a háborúk, méghozzá
mindkét ellenséges tábor számára. A helyi
egyházak meg támogatták az állami politikát,
még a legnyilvánosabb erőszak és atrocitás
esetében is.
A ma embere nem sokat vár az Egyháztól az
igazság és béke érdekében. Hiszen már
annyit csalódott. A ma világa azzal a kérdéssel
fordul hozzánk, amellyel Keresztelő János küldte
Jézushoz tanítványait: "Te vagy-e az, akinek el kell
jönnie, vagy mást várjunk?" Mit felelhetünk erre? Ha mi,
keresztények, nem Isten szelíd irgalmának vagyunk
tanúi, hol találhatnak még e kegyetlen világban az
irgalom Istenéhez vezető irgalmat? Nem inkább
Ádám fiai vagyunk-e, mint Jézus tanítványai,
amikor a szemet szemért, fogat fogért elvet gyakoroljuk? Mit
válaszolhatunk azoknak, akik azzal gúnyolnak: "Hol van a ti
Istenetek?" Ebben az erőszakos világban ésszerű
kérdés: mit tettek az egyházak és a
keresztények a Jézus adta békével?
Fél évszázada az erőszak uralkodik
és halmozódik világszerte, nem az igazság.
Valamelyes békét csak a félelmek egyensúlya
biztosít: a teljes megsemmisüléstől való
félelem. Az emberek lassanként rájönnek: más
megoldást kell találni a konfliktusok megoldására,
nem a háborút. De hiába ismételjük: a
háború túlhaladott eszköz már, nem oldja meg a
konfliktusokat. Hiába ismételjük, amíg csaknem
mindenütt van konfliktus, és amíg más eszközt nem
találunk. És nem menekülhetünk meg a
konfliktusoktól, nem menekülhetünk ki a
történelemből és az emberi felelősség
elől.
Éppen akkor, amikor a modern technika felfedezte az
abszolút fegyvert, fellépett az ember, aki felszabadította
hazáját egy egész emberi birodalom igája
alól. Csak az igazságosság, a szeretet és az
igazság erőszak-mentes erejére támaszkodott. Gandhi
úgy vívta ki India népének
függetlenségét, hogy közben sohasem alkalmazott
erőszakot az angolokkal szemben, sőt őszinte
barátjuk maradt.
Gandhi nem volt keresztény. De csodálta
Jézust, a Hegyi-beszéd volt számára az
erőszak-mentesség alapokmánya, abból
merítette gondolatait, az irányította tetteit /ld. I.
Függelék/. Egész életében
tökéletességre törekedett, arra, amelyet Jézus
kíván tanítványaitól. Gandhi
felszólít minket, keresztényeket, hogy vele együtt
azon az úton haladjunk, amelyre Krisztus hív. /vö.: C.Drevet:
Gandi interpelle les ehésitiens. Gandhi keresztényekhez
intézett felhívása. Le Cerf, Paris, 1965/ Legyen
benünk elég alázat ahhoz, hogy elfogadjuk
nem-keresztény testvérünk
emlékeztetőintézését: nem a test szerint
harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni erejűek
és erődítmények lerombolására
képesek. /2Kor 10,4/ Gandhi sürgetésére fedezzük
fel újra az erőszak-mentesség evangéliumi
eszményét, revidiáljuk elgondolásainkat és
állítsuk be életünket ebbe az új
perspektívába.
Az erőszak-mentesség ma még csak
megtűrt, sokaknak gyanús álláspont, még az
Egyházon belül is. Tegyük fel a kérdést: az
erőszak-mentesség csak egy vélemény más,
hasonlóképpen jogosult vélemények között,
vagy pedig a kereszténység lényegéhez tartozó
evangéliumi parancsok egyike? Szabad
vélekedésünktől, szubjektív
beállítottságunktól függhet-e, elfogadjuk-e
vagy nem, vagy pedig a kereszténység alapvető
követelménye?
Talán nem szerencsés ez a kifejezés:
"erőszak-mentesség". Mindig elégtelen a negatív
meghatározás; nem fejezi ki magatartásunkat, ha csak azt
mondjuk meg, mi nem az. A kifejezés maga fordítás. A
szanszkrit ahisma szószerinti fordítása /a
privatívum, és himsa: ártás, erőszak/. A
kifejezésből eredő félreértések
elkerülése végett Gandhi maga új szót alkotott
irányának jellemzésére: satyagraha /satya:
igazság, és agraha: ragaszkodás, csatlakozás/. Maga
mondja: "A szó etimológiai jelentése: az Igazsághoz
tartani magunkat - és ebből kifolyólag: az Igazság
Ereje". Talán kár, hogy a másik kifejezést tartottuk
meg, és nem ezt. Minthogy azonban az ahimsa szó ment át a
köztudatba és a szótárakba, azt kell megtartanunk, de
pozitív és építő értelemben.
Nem használjuk azonban a "pacifizmus" szót, mert
ez az igazságtalansággal szembeni passzív
megalkuvásra utal. VI. Pál 1967. december 15-i
szózatában, amikor minden "jóakaratú embert"
felszólít arra, hogy az év első napját
szentelje a béke gondolatának, ezt írja: "A béke
szó nem pacifizmust jelent, nem az élet gyáva, rest
felfogását leplezi". Ugyanebben a szózatban óv a
"taktikai pacifizmus csapdájától, amely el akarja altatni
az ellenfelet, hogy rácsaphasson, vagy pedig ki akarja irtani az
igazságosság, a kötelesség és az áldozat
eszményeit". Ebben a perspektívában nem is annyira az
erőszak, mint inkább maga a pacifizmus is ellentéte az
erőszak-mentességnek.
Határozzuk meg tehát az erőszakot, amely
ellen küzdeni akarunk. Legtágabb értelemben az erőszak
koncentrált akarat, mely minden erejét latba veti a
megkívánt tárgy meghódítására.
Ez az intenzív akarás nem rossz, sőt kifejezetten
jó. Ilyen értelemben mondotta Jézus: "A mennyek
országa erőszakot szenved és az erőszakosak
ragadják el azt". /Mt 11,12/ Nem ezzel az erőszakkal - amelyet
Jézus is megdicsért - állítjuk szembe az
erőszak-mentességet. De ha elferdül akaratunk, ha mindent el
akar pusztítani, ami terveinek útjában áll
főleg ha a másik ember testi-lelki integritása ellen
irányul, akkor már rossz az erőszak. Ha ebben a klasszikus
értelemben használjuk az erőszak szót, akkor
állíthatjuk vele szembe az
erőszak-mentességet.
Az ilyen erőszak nem csupán fegyverek
használatára értendő, hanem
többé-kevésbé leplezett politikai és
gazdasági struktúrákra is. Az
erőszak-mentesség nem csupán háború és
terror ellen irányul, hanem intézményesített
és törvényesített politikai és gazdasági
erőszak ellen is. Ezek legalább annyira fenyegetik a
személyiséget, mint a háború. Az erőszak
tettei előtt az erőszak szituációjára kell
irányítani figyelmünket, mert az előbbiek
többnyire az utóbbiból következnek.
Az erőszak-mentesség célja nem
csupán az, hogy gyilkos erőszak nélkül oldja meg a
konfliktusokat. Életmódot, társadalmi magatartást
akar kialakítani, melyben a személyek közötti
relációk alapja a szolidaritás és a testvéri
osztozkodás. Ez a gondolkodás és
elkötelezettség két olyan tengelye, amelyek nem lehetnek meg
egymás nélkül. Az erőszak-mentességet csak
ezzel a kettős polaritással érthetjük meg
helyesen.
Az erőszak-mentesség nem cél, hanem
eszköz. A cél: az igazságosság, a béke, a
testvériség. De éppen ezeket a célokat csak
igazságos és békés eszközökkel
érhetjük el, olyanokkal, melyek a testvéries élethez
illők, tehát erőszak-mentesek. Nem másodlagos
kérdés az, hogy milyen eszközöket alkalmazzunk. "A
cél - mondja Gandhi - úgy rejlik az eszközökben, mint a
fa a vetésben."
Könyvünk célja annak
bizonyítása, hogy az erőszak-mentesség az
Evangélium lényegéhez tartozik, és ezért
minden keresztény ehhez kell hogy tartsa magát, mind
magánéletében, mind a közéletben. Ma még
a legtöbb teológus az erőszak-mentességben csak
egyéni, vagyis kivételes elhivatottságot lát. De nem
háromszoros tévedés ez? Mert ha a keresztény
eszmény ténylegesen erőszak-mentes eszmény, akkor
nem lehet csak kivételes elhivatottság. Másodszor, mint
minden más keresztény erényt, sőt azoknál
még inkább, ezt sem lehet csak individuálisan gyakorolni. A
magányos egyén ereje hamar kimerül; fáradság
és csüggedés fenyegeti. A személy nem lehet meg a vele
egyetértő, vele együtt küzdő
közösség nélkül. És harmadszor, kevesek
törekvése hiábavaló, kétségbeesett,
sőt nevetséges küzdelem.
Az erőszak-mentesség nem kivételes
hivatás, mint amilyen például a cölibátus.
Ezeket nem állíthatjuk párhuzamban. A cölibátus
olyan állapot, melyet a keresztény önkéntesen
választ vagy nem választ: nem maga a keresztény
eszmény. Az eszmény a szív tisztasága, amely
éppen annyira kötelező a házaséletben, mint
cölibátusban. Ezért nem is szerepel a cölibátus,
mint olyan, a nyolc boldogság között.
Sürgős feladatnak látjuk a béke
teológiájának kidolgozását, vagyis az
erőszak-mentesség, és nem a jogos erőszak
teológiáját. Könyvünkben arra
törekedtünk, hogy felvázoljuk ennek alapvonásait.
Megvitattuk azokat a központi kérdéseket, amelyekkel az
erőszak-mentesség teológiájának szembe kell
néznie. Munkánk nem lehet teljes. Újabb
tanulmányokra van szükség,
kiegészítésre, korrekcióra. Ez még csak
úttörés. Utat kellett törnünk
előítéletek, félreértések, zavaros
gondolatok tömkelegén át, amelyek felhalmozódtak a
konstantini időszak 16 századában. Még alig hagytuk
el ezt az időszakot. Nehezebb út vezet az igazsághoz, ha
tévedésből kell kiindulnunk, mintha csak
tudatlanságból indulhatnánk el. De nem szállunk
szembe, nem vitatkozunk egyenként minden váddal, amelyekkel az
erőszak-mentességet illetik. Nem vádlottként
jelentkezünk, nem védekezünk. De nem is vádolunk senkit.
Az biztos, hogy felfogásunk sokban és alapvetően ellenkezik
sok keresztény testvérünk
álláspontjával, de ez az ellenkezés a mi
részünkről nem személyek ellen irányuló
ítélet és vád.
Az is előfordul, hogy felfogásunk ellenkezik az
Egyház "hagyományos" tanításával,
méghozzá szigorúnak tetsző
állításainkban. De azt hisszük, ez nem ok
botránkozásra. Nem az Egyházat vitatjuk, hanem az
Egyházon belül vitatkozunk, és azt gondoljuk, hogy ez a vita
szükségszerű szabad légzése az Isten
népének, amennyiben a jogos szellemi szabadság
határain belül marad. Erre pedig állandóan
törekedtünk.
Amikor elindulunk az erőszak-mentesség
útján, fennáll az a veszély, hogy elszakadunk a
realitástól és evilági
tevékenységünk hatékonyságától,
tisztább szándék ürügyén. Ezért
hangsúlyozzuk annyira, hogy az erőszak-mentesség nem
csupán a "meggyőződés etikája", hanem
egyúttal a "felelősség etikája" is. Mert nem
teljesíthetjük feladatunkat, ha csupán az evangéliumi
abszolút eszmény követelményeit tartjuk szem
előtt, és tevékenységünk
következményeit egyszerűen rábízzuk Istenre. A
lehetőségek határain belül felelősek vagyunk
tetteink előrelátható következményeiért
is. Nem bújhatunk el a történelmi valóságok
elől történelem-feletti elvek nevében. Nem
menekülhetünk ki a világból a világban el nem
érhető ártatlanság érdekében.
Óvakodnunk kell a csak farizeusi tisztaságtól.
Érdekes az a szemrehányás is, amellyel Péguy illette
Kantot: azért tiszta a keze, mert nincs is keze. Egyszerre kell szem
előtt tartanunk az evangéliumi eszmény iránti
hűséget és a komoly politikai elkötelezettség
iránti hűséget. Ne higgyük, hogy ez a kettős
hűség összeegyezhetetlen. Világunk a maga
teljességében Istenben áll fenn, a maga
teljességében üdvösségtörténet
történelmünk a Teremtés, a Megtestesülés
és a Megváltás révén. Éppen
azért csak egy úton haladhat az igazság, a szeretet
és az igazi hatékonyság. A keresztény
misztérium fölötti elmélkedés nemcsak
arról győzött meg, hogy az erőszak-mentesség
evangéliumi követelmény, hanem arról is, hogy
lehetősége a Megváltásban gyökerezik.
Már most vagyunk "világosság az Úrban. Úgy
éljünk, mint a világosság fiai! A
világosság gyümölcse csupa jóságban,
igazságban és egyeneslelkűségben mutatkozik." /Ef
5,8-9/
Álláspontunk megalapozását nem az
Evangélium egyes kiragadott mondatában keressük.
Szomorú dolog, amikor keresztények egyes evangéliumi
verseket lobogtatva vitatkoznak egymással.
A kereszténység nem elsősorban
erkölcs, hanem életünk és
tevékenységünk értelmét, irányát
adja és szabja meg. Ebben a perspektívában az
erőszak nem elsősorban törvényszegés, hanem
életünk és tevékenységünk
értelmének elferdítése. Ezért Jézus
Evangéliumának igazi értelmén gondolkoztunk, amely
alapvetően egységes. És nem azt akartuk felfedezni, hogy
egy bizonyos tett megengedett-e vagy tilos, hanem azon, milyen legyen
alapvető magatartásunk e világ erőszakával
szemben. Mert ha az erőszak a bűn egyik leggyilkosabb
gyümölcse, akkor a Megváltás, mely megszabadít a
bűntől, az erőszaktól is meg kell hogy
szabadítson. Mert Krisztus feltámadt, és mert az
idők végezetéig a történelem Ura,
lehetővé vált az erőszak-mentes
történelem. Ezért nem taníthatja az Egyház azt,
hogy az erőszakhoz való folyamodás emberi jogunk lehet.
Mert a jog ártatlanná tesz, míg az erőszak mindig
rossz marad, mert megtöri a testvériességet és
késlelteti Isten Országának eljövetelét, hiszen
ez a szeretet és szabadság Országa, és
útját csak szeretet és szabadság
készítheti.
Persze, ma még nem lehetséges minden, és
a lehetetlent nem érhetjük el. De ami ma lehetetlennek
látszik, holnap talán már nem az. És éppen az
a feladatunk, hogy egyre távolabb toljuk a lehetetlen határait. "A
lehetetlent - mondja a költő - el nem érhetjük, de az
mégis lámpásunk", és véleményünk
szerint ez igen jó teológia.
Nem elégedhetünk meg elvont gondolatokkal.
Számot kell vetnünk a valósággal. Éppen
ezért az erőszak-mentesség teológiája
magában kell hogy foglalja a keresztény evilági
elkötelezettségének teológiáját is,
vagyis az Egyház jelenlétét a világban. Rá
fogunk mutatni azokra a konkrét utakra, amelyeket egyházak
és keresztények választhatnak elhivatottságuknak
megfelelően. Ebben a perspektívában különleges
jelentőséget tulajdonítunk azoknak a
kérdéseknek, amelyeket a nukleáris fegyverkezési
verseny tesz fel az Egyháznak. Ha talán nem is áll, hogy a
félelem-szülte egyensúly közvetlenül
veszélyezteti az emberiség jövőjét, az biztosan
áll, hogy már ma veszélyezteti az Egyház
jövőjét. Mert soha vissza nem nyerheti az emberek
bizalmát, ha a történelem tanúsága szerint az
ember sorsának legtragikusabb pillanatában nem meri
vállalni az igazságosság és a béke
kockázatát. Nem hirdetheti Krisztus
Feltámadását, ha csak hallgatással és
"jóindulatú semlegességgel" is alátámasztja a
gazdagok és hatalmasok fegyverkezési versenyét a
szegények és elnyomottak jogaival szemben. Éppen
ezért ma "fel kell támadnia a szellem hatalmának és
élnie kell saját fegyvereivel. Szellemi erő, az
igazság ereje, a szeretet ereje, az erőszak-mentes erő -
nem fontos, hogy nevezzük. De ideje, hogy
elkülönítsük a fegyver erejétől, hogy
kutassuk hatékonyságának módjait, hogy
mobilizáljuk, megszervezzük, hogy életünk és
tevékenységünk elvévé tegyük mind
magán-, mind közéletünkben". /J.Pyronnet. Une nouvelle
de frappe: l' action non vielente. Új ütőerő: az
erőszak-mentes akció, éd. "T.C." Paris, 1965,
p.49/
Főként azt akarjuk kimutatni, hogy az
erőszak-mentesség a kereszténység
lényegéhez tartozik. De ez nem jelenti azt, hogy az
erőszak-mentesség a kereszténységen
kívül is nem találhat megalapozásra. Sőt azt
gondoljuk, hogy a jövőben az erőszak-mentes
tevékenységben találkozni fognak mindazok a
különböző bölcseleti és vallási
beállítottságú emberek, akik egyöntetűen
éhezik és szomjúhozzák az igazságot, amely
tiszteletben tartja "minden egyes ember és az összes ember"
jogát. Az erőszak-mentesség felrobbantja minden
ideológia és minden dogmatizmus mindig szűk kereteit,
és visszavezet ahhoz, ami egyszerűen emberi. Az embert akarjuk
figyelmesen szemlélni, tisztelni, és amennyire csak képesek
vagyunk rá, szeretni, nem csupán gondolatban és
szóban, hanem tettben is. Itt talán nem is annyira az Istenbe,
mint az emberbe vetett hitről van szó. Éppen ezért
reméljük, hogy könyvünk egészséges és
testvéri párbeszédet kezdeményez mindazokkal, akik -
bármi legyen is hitük - igazságosabb és szabadabb
világ építésén
fáradoznak.
1. A MEGVÁLTÁS POLITIKAI ASZPEKTUSAI
"Szerintünk a politika területe irracionális
és erőszakos. Éppen ezért nem lehet
racionális és teológiai vizsgálódás
tárgya: ez a vizsgálódás vagy utópisztikus
lenne, vagy pedig nem vetne számot a politikai realitással. Azt
gondoljuk, hogy csupán az eredményesség
szempontjából végzett tudományos és technikai
vizsgálódásnak van értelme és
lehetősége." E sorokat egy a tekintélyről és
hatalomról szóló tanulmány kezdetén
olvashatjuk. /Lumiere et Vie, september-october 1960, No 49/
Eléggé megmutatják, hogyan vélekedünk
általában a politikai realitásokról. Valóban
azt gondoljuk, hogy a vallás semmi hasznunkra nem lehet, amint nem
vallási kérdésekről van szó, és
főként, ha politikai problémákról.
Általában azt gondoljuk, hogy vallás és politika
két teljesen különböző terület, és akik
nem így vélekednek, azoknak vallásossága rossz
és egyúttal rossz politikusok is. Azt gondoljuk, hogy az
Evangélium individuális, magánerkölcsre tanít,
és hogy ennek az erkölcsnek elvei nem igazítanak ela
társadalmi és politikai élet valóságaiban.
"Azt hisszük, hogy mindabban, ami külső, túlárad
a bűn, és mindabban, ami belső, túlárad a
kegyelem." /P. Ricocur, Historie et véritó. Történelem
és igazság, Le Seull, Paris, 1955. p.23./
Ebből arra következtetünk, bele kell
nyugodnunk a Rossznak e világban való jelenlétébe,
sőt a szükségszerűség folytán magunknak
is meg kell alkudnunk a rosszal. Még Francois Mauriac is, aki pedig -
Bernanos szavai szerint - időnként "oly bátran és
oly nemesen" száll le a politika küzdőterére, azt
írta valamikor Albert Camusnek /aki hitetetlenséggel
vádolta/: "Az a keresztény aki bennem él ... már nem
térhet ki annak nyilvánossága elől, hogy minden
emberi politika lényegében vétkes, vagy inkább /mert
a vétek magában foglalja a felelősség
fogalmát is/ annyira idegen az erkölcsi törvény
számára, mint amilyen idegen a leopárdok vagy a tigrisek
ösztöne. Ha megszorít e téren és
megkérdez, milyen helyet tulajdonítok a Gondviselésnek a
történelemben, azt kell válaszolnom, hogy a mi Istenünk
a szívek Istene. Áldott legyen kegyelméért, mellyel
annyiszor visszaéltem. De a történelmet az emberek, az emberi
szenvedélyek írják. Az én szememben a
történelem rossz kívánságainak summája,
kezdve Ábel meggyilkolásával ... Ha pedig Isten nem
nyilatkozik meg a politikában, hacsak
távolmaradásával nem - ezen
távolmaradásának borzalmas gyümölcsei
révén /szerintem Isten igazságossága a nemzetekkel
szemben mindig negatív/ -, nekünk is ennek a
távolmaradásnak függvényében kell
eljárnunk... Kénytelen-kelletlen engednünk kell annak a
nehézkedésnek, amelyet Simone Weil a kegyelemmel
állít szembe, mert a politika törvénye a
nehézkedés..." Igaz, hogy Maruriac hangsúlyozza, hogy nem
lehetünk Machiavel tanítványai, és hogy gondosan
kerülni kell a csapdákat. Mégis, ha szerinte Isten
szükségszerűen távol marad a politikától,
és a politikát a nehézkedés törvénye
irányítja, akkor Machiavelnek van igaza. Ezért
nyugtalanítóak Maruriac annyira radikális,
határozott szavai.
Hogyan is lehetne a keresztények Istene csak a
szívek Istene? Nem inkább "minden ember és az összes
ember" Istene? Nem földi létünk egész
sűrűjében és természetünk
totalitásában váltott meg és változtatott
át az Emberfia Megtestesülése és
Feltámadása? A Keresztáldozat ereje nem lenne képes
csak szívünk démonjainak kiűzésére? Azok,
akik a történelemre hatnak és akik miatt - Voltaire szavai
szerint - a történelem "gaztettek, őrültségek
és szerencsétlenségek" halmazának látszik,
annyira erősek lennének, hogy meg nem sebezheti őket az
éles kard, mely az apokaliptikus fehér lovas
szájából tör elő? /Jel 19,11 kk./
Valóban legyőzhetetlenek? Vajon az emberek Isten
kegyelmével nem győzhetik-e le már a történelem
folyamán azt a nehézkedést, mely szégyenletes
szenvedélyek kielégítésére vezet? Krisztus
megváltása e világban csak "rejtett", "titokzatos",
"láthatatlan", "észlelhetetlen", "jelenségeket
meghaladó" módon nyilvánulhat meg? Igaz lenne szent Dimitri
legendája, melyet Camus mond el Az Igazak-ban /Les Justen/, mely szerint
Isten nem a földön találkozik velünk? Hiszen akkor
Camus-nak lenne igaza a kereszténységgel és a
keresztényekkel szemben. Mert az a Megváltás, melyen
kívül esne az emberek életének ily nagy része,
nagyon elhibázott lenne. És értelmetlen lenne ez a
világ, ahol az ember a végzetnek van alárendelve, és
részt kell vennie Ábel meggyilkolásától
kezdve annak minden történelmi folyamatában, minden
felelősségtől mentesen.
Ha Jézus valóban feltámadt, az emberi
történelemnek most már a Feltámadás ad
előjelet és nem Ábel meggyilkolása. Igaza van
Ricoeurnak: Gheorghiu regényének címe: A
Huszonötödik Óra /La Vingt- cimquieme Heure/
"káromló cím". Mert az "aktuális idő", a
"pontos idő" nem a huszonötödik óra, "az a pillanat,
amikor fölöslegessé válik minden mentési
kísérlet", ahol "még egy Messiás eljövetele sem
oldana meg semmit". Ha Jézus eljött, és ha valóban az
élő Isten Fia, akkor az aktuális idő, a pontos
idő, az a Feltámadás pillanata, az
Üdvösség órája.
Ha Isten ténylegesen távol van a
történelemtől, nem Isten marad távol, hanem az emberek
maradnak távol Istentől. Ha valóban hűségesek
vagyunk az Evangéliumhoz, lehetetlen, hogy Isten ne nyilvánuljon
meg a történelemben, és hogy az emberi szabadságok
játékán keresztül ne adna annak értelmet,
irányt, jelentést. Ebben a perspektívában kell
újra átgondolnunk az Egyházról való
fogalmunkat. Mert általában úgy gondoljuk el az
Egyházat, mint a lelkek egyházát, és nem, mint az
emberek egyházát. Úgy gondoljuk el, mint amelyben a
remény és üdvösség szavai nem a világhoz
szólnak; megment a világtól, de nem menti meg a
világot, amely továbbra is ki van szolgáltatva a rossz
hatalmának. Ebből pedig elválasztódás
következik Egyház és világ között, és
ebből következően a keresztények életén
belül is. Itt vannak egyrészt az Egyház lelki
követelményei, és másrészt a világ
evilági követelményei. Kettős hűség
köti az embert, mely többnyire egymás között
összeegyezhetetlen. A papok és teológusok
általános tanítása szerint a Hegyi beszéd
elvei olyan lelki követelmények, melyek a keresztények
privát magatartására vonatkoznak, és nem
ösztönözhetik közvetlenül az emberek
magatartását az evilági valóságaival szemben.
Mert - mondják - az eviláginak sajátos rendje van,
és a realizmus rákényszerít, hogy ennek magunkat
alávessük, ha az evilággal kapcsolatos
felelősségünknek is eleget akarunk tenni.
Különösen hangsúlyozzuk, hogy a
Jézus-tanította erőszak-mentesség csak magán
relációiban irányíthatja a keresztény ember
magatartását, de félreértenők Jézus
tanítását, ha politikai felelősségünkre
is vonatkoztatnánk. Ezért az Egyház általában
kötelességünkké teszi, hogy alávessük
magunkat az állam rendeleteinek, amikor az állam saját
védelme érdekében háborút, gyilkos
erőszakot parancsol.
Azt is mondják, csak akkor mondhatnánk le az
erőszakról, ha ez a világ ártatlanabb lenne, mint
amilyen ténylegesen. A világot azonban befolyásolja a
bűn, melynek következményeitől a keresztények se
mentesek. A Megváltás nem terjed ilyen messzire, és
ezért bele kell törődnünk abban, hogy
szükségszerűen részt kell vennünk olyan dolgokban,
melyeket az Evangélium önmagában elítél, de az
Egyház a gyakorlatban mégsem ítélhet el. Azt
elismerik, hogy a keresztény ember szinte kétfelé szakad az
Evangélium iránti hűség és a világ
iránti hűség között, de azt
kívánják, viseljük el ezt a feszültséget
türelemben, alázatban és hitben. Hiszen nem lehetünk
hűségesek az Evangéliumhoz, ha megszegjük a
világ iránti hűségünket. Fogadjuk el
tehát kénytelen-kelletlen a "fájdalmas
megalkuvásokat". Azonfelül, az erőszak-mentesség
kevélységre, farizeusi magatartásra vezethetne:
intellektuális és erkölcsi jó
közérzetünket többre becsülnénk, mint a -
szükségszerűen konfliktusokkal járó -
elkötelezettség felelősségét.
Válasszunk: ebben a perspektívában az
evilági elkötelezettség teológiája igen
közel áll Machiavelli téziséhez, mely szerint ezen a
földön a rossz szükségszerű feltétele a
jónak. Ha az Egyház azt állítja, hogy ebben a
világban, a Megváltás ellenére is, a "politikus
ember" a rossz foglya továbbra is, nem beszélhet már csak
egyéni üdvösségről. Az utóbbi
századok folyamán a tanító Egyház már
csak a Megváltás vertikális aszpektusát tartotta
szem előtt, és megfeledkezett annak horizontális
aszpektusáról. Az ember a Megváltás
révén kibékült Istennel, és ugyanakkor az
emberek egymás közötti megosztottsága megmaradt,
és a teremtett világon továbbra is a gonosz lélek
uralkodik. "Csak lelkem van, azt meg kell menteni, meg kell óvni az
örök tűztől.": így imádkoztak a
keresztények két testvérgyilkos háború
szünetében. Odavitték adományaikat az áldozati
oltárhoz, és közben nem csupán ellenségeik
voltak, hanem maguk is ellenségei voltak másoknak. A
szentségek már csak belső megtisztulást hozhattak.
Megszabadítottak a rossz gondolatoktól, de nem
akadályozták meg a gonosz tetteket. Így tehát meg
szabad ölni az ellenséget, csak éppen gyűlölet
és bosszúálló érzület
nélkül. Mily "paradoxális kifejezései" az
evangéliumi szeretetnek az erőszak és a gyilkosság!
Ha pedig valaki lelkiismeretére hivatkozva nem akart ebben részt
venni, azzal vádolták, hogy hitetlen az emberi
közösséghez, hogy áruló.
Ha a moralisták és teológusok ugyanazzal
a buzgósággal foglalkoztak volna a szeretet parancsával,
mint a 6. parancsolattal, ha az evangéliumi szelídséggel
kapcsolatban ugyannyi tanáccsal szolgáltak volna, ugyanannyi
tilalmat állítottak volna fel, akkor a világ nem
vált volna minduntalan hadszíntérré. "Ó
Bourdaloue - írja Voltaire - a tisztátalansággal
kapcsolatban igen rossz prédikációt mondott, de egy szava
sincs mindazzal a gyilkossággal, fosztogatással,
garázdasággal, egyetemes dühhel szemben, mely
tönkreteszi a világot." Voltaire itt tévedett. Mert
éppen Bordaloue foglalkozott prédikációiban a
világot tönkretevő erőszakkal, de sajnos, csak olyan
értelemben, hogy "ünnepélyesen hálát adott
Istennek" XV. Lajosért, aki "győzelmes és
legyőzhetetlen uralkodó, minden igyekezetével Európa
békéjét akarja biztosítani és ezáltal
a földön látható képmása Annak, Aki az
Írás szava szerint egyszerre a seregek ura és a béke
Istene.
Az Egyház tanítói nem a nemzeteket, csak
a lelkeket oktatták. És ezzel meghamisították a
Megváltás értelmét. Mert a keresztény
remény nem csupán szellemi és individuális
reménység, hanem egyúttal evilági és
kollektív reménység is. Gyökere nem csupán az a
bizonyosság, hogy e világ után más világ
következik, hanem az a bizonyosság is, hogy ez a világ is
képes megújulni és újrakezdeni. Jézus szavai
erre a világra vonatkoznak, nem vesztét, hanem
üdvösségét hirdetik.
Nem dolgozhatjuk ki a Megváltás hiteles
teológiáját, ha nem hozzuk állandóan
kapcsolatba a Teremtés teológiájával. Ennek
elmulasztása járt azzal a következménnyel, hogy
Megváltásra vonatkozó teológiánkban
úgyszólván kimaradt a horizontális, vagyis
szociális és kozmikus aszpektus. Ha a Megváltás nem
áll a teremtéssel vonatkozásban, akkor természetes
az Egyház és a világ teljes
szétválasztódása. Pedig a Megváltás is
a Teremtő műve, ennek folytán ennek a teremtett
világnak a megváltása. Ezt a teremtést
ismétli meg, állítja helyre Jézus Krisztus. Isten
terve, amelyet a Megváltással hajt végre, valóban
az, hogy "Krisztusban, mint főben foglaljon össze mindent, ami
mennyben és földön van." /Ef 1,10/
Krisztus emberi történelmünkön
belül testesült meg, és ezért a világ
idejét váltja meg, szenteli meg, konszekrálja. Jézus
Feltámadásával az emberiség, és vele
együtt az egész teremtett világ számára
megkezdődött a végleges üdvösség, vagyis az
eszkatologikus üdvösség ideje. A Megváltás a
Teremtő győzelme, és meghamisítjuk a
keresztény eszkatologia értelmét, ha az időn
túlra toljuk ki, a történelmin túlra, az Isten
Országának eljövetelét. P.R. Bernard
kiváló tanulmányában rámutat arra, hogy "a
keresztény eszkatológia úgy hatja át és
változtatja át az idő struktúráját,
hogy nem csupán a jövendőre polarizálja azt, hanem
beleépül a jelenbe is, tartással és
értékkel telít". "Amióta Krisztus egyszer s
mindenkorra beteljesítette Isten művét, jelenné
vált az eszkatológia, és minden keresztény
valóság eszkatológikus, végleges jelleggel
bír."
Világos tehát, hogy az eszkatológikus
üdvösség időben végbemenő és
történelmi valóság. E teremtett világ
idejére vonatkozik és nem a teremtett utáni időre.
Éppen ez a Megtestesülés értelme, ennek
misztériuma pedig szorosan összefügg a Megváltás
misztériumával. "A Megváltás biztosítja,
kétségtelen, végleges módon, Krisztus
alapvető győzelmét mindazon hatalmasságok
fölött, amelyek a lázadás és a
rendetlenség csíráját vetették el Isten
világában. Biztosította Jézus uralmát a
hatalmasságok, és ezzel az egész kozmosz fölött.
Ez most még nem teljesen nyilvánvaló, és
ezért kell a megváltottnak továbbra is harcolnia a
természetfölötti hatalmasságok ellen, de már
Isten erejével és hatalmával felvértezve." /R.
Schnackenburg, Regne et Royaume de Disu, Isten uralma és Országa,
L'Orante, Paris, 1965, p.259/ A keresztény teológia eddig ezt nem
merte világos bátorsággal kimondani. Sokszor csaknem
manicheista nézeteket hangoztatott, azt, hogy az
Üdvösség a jövőben megy végbe, csak a
másvilágra remélhetjük. Pedig ez a
Megtestesülés, és ezzel együtt a gyakorlati
tagadása a Teremtésnek. Szembeállítja a
Teremtést és a Megváltást, azt vallja, hogy ez
utóbbi csak akkor válhat valóban hatékonnyá,
ha az előbbi már megszűnt. Ebben a
perspektívában a messiási jövendölések
csak az idők végén, Krisztus második
eljövetelével valósulnának. A Paruziát
megelőző időben pedig a világon a
sötétség hatalmasságai uralkodnak, még a
keresztények sem mentesülnek a gonosz léleknek világ
fölötti uralma alól. Mintha a Megváltó
győzelme valamiképpen véglegesítené a
Teremtő kudarcát.
"Spiritualizáltuk" a Megváltást, pedig az
Megtestesülés. A Megváltás nem az embertől
indul ki az Isten felé, hanem Istentől az ember felé. Nem
az ember érheti el Istent, Isten éri el az embert. Isten nem testi
valóságaitól akarja az embert megszabadítani
és így bevezetni égi Országába, hanem Isten
éppen testi valóságaiban találkozik az emberrel,
így váltja meg, és már itt veti meg az
igazságosság, a béke és a testvériség
Országának alapjait.
Krisztus "mindent magához vonz", de már ezen a
földön. A Megváltás Istennek az ember iránti
szeretetéből folyik, tehát az emberért van. Csak
akkor érthetjük meg, ha az emberek világa, és nem az
ég felé fordulunk. Isten közöttünk maradt, amint
megígérte: "Íme, én veletek vagyok mindennap, a
világ végéig". /Mt 28,20/ Mégis, már a
Mennybemenetel után, a tanítványok ott álltak
"égre emelt szemekkel" /Ap.Csel 1,11/ Ezért is jelent meg nekik
"két fehérruhás férfi": "Galileai férfiak,
mit álltok itt égre emelt szemekkel?"
Találóak tehát Urs von Balthasar
merész szavai: "A régi jelszót: Ad majorem Dei gloriam
/Isten nagyobb dicsőségére/, ezzel a másikkal
kellene helyettesíteni, mely végre rámutatna a
kereszténység értelmére: Ad majorem profectum
generis hámani /az emberi nem nagyobb
előrehaladásáért/." /U.v. Balthasar, in Semaine des
intellectuels cath. 1963, Fayard, Paris, 1964,p.229./ Így
magyarázza szavait: "Párhuzamosan kellene elvárnunk a
jövendőtől azt, hogy az emberiség fokozatosan
megvalósítsa e földön az isteni szeretetet, és
hogy egyre intenzívebben és bensőségesebben
valósuljon Krisztus és az emberi nem asszimilációja
és azonosulása." Természetes, hogy nem kell
szembeállítanunk az Urs von Balthazar idézte két
jelmondatot, inkább azt kell mondanunk, egyik a másikból
folyik. Már szent Ireneus mondotta: Gloria Dei, homo vivens: Isten
dicsősége az, hogy az ember él.
Ennek a perspektívának is megvan a maga
veszélye: az ún. horizontalizmus, vagyis amikor a
kereszténységet csak emberi dimenzióra redukáljuk.
De itt nem arról van szó, hogy a kereszténységet a
felebaráti szeretetre redukáljuk, csak arról, hogy ne
hagyjuk ki belőle a felebaráti szeretetet. Ha a Szeretetet Istent
keressük, ismerjük meg, szemléljük, lehetetlen, hogy ne
ezt a Szeretetet éljük az emberek között.
Természetes, hogy nem Isten transzcendenciáját vitatjuk,
hanem csak azt a vallási magatartást, mely megelégedne
ennek elismerésével, de nem akarná ennek
értelmében alakítani az evilági,
történelmi valóságot.
Ha helyesen értelmezzük a
Megtestesülést és a Megváltást, nincs
szakadék Egyház és világ között. Ha a
Jézus-adta üdvösség nem csupán "szellemi",
individuális, hanem egyúttal történelmi és
kozmikus is, az Egyház már nem csupán "lelki"
valóság, hanem egyúttal evilági
valóság is. Az Egyházban az ember nem csupán
bensőség, lelkiismeret és szándék, hanem azon
belül elkötelezett a társadalmi és politikai
valóságok felé is, hiszen az Egyház is részt
vesz a világ történelmében.
Isten uralma nem csupán láthatatlan, mert a
lelkekben rejtőző valóság; a Lélek ereje az
egész társadalmat akarja megváltani és
átalakítani. "A dogma társadalmi aszpektusairól"
szóló tanulmányában P.de Lubac ezt írja: "A
katolicizmus lényegéből folyóan szociális.
Szociális, a szó legmélyebb értelmében: nem
csupán természetes intézményekben
nyilvánuló valósításaiban, hanem ezt
megelőzően önmagában, misztikus
értelmében, tanítása leglényegében."
"H.de Lubac Catholicisme, Le Cerf, Paris, 1947,p.IX./ Szent Pál
leveleiben mindig ott van a Megváltás kettős,
vertikális és horizontális aszpektusa. Amikor Jézus
kibékítette az embert Istennel, egyúttal
kibékítette az embereket egymással és a teremtett
világot az emberekkel. "Úgy tetszett az Atyának, hogy benne
lakjék az egész teljesség, s hogy általa
békítsen ki magával mindent, ami akár a
földön, akár a mennyben van, azzal keresztjének
vérével békességet szerzett mindennek." /Kol
1,19-20/ Jézus ledöntötte a válaszfalat, amely az
embereket és a népeket egymástól
elválasztotta, "a két népet magában eggyé;
új emberré teremtette, és a kereszt által
mindkettőt egy testben engesztelte ki Istennel úgy, hogy
saját személyében megdöntötte az
ellenségeskedést. Eljött, hogy békét hirdessen
nektek" /Ef 2,14-18/. "Pál, amikor az Ország dinamikus és
pneomatikus jelenlétéről beszél, inkább a
közösségi életre gondol, még akkor is, ha az is
tény, hogy a Szentlélek e közösség minden
tagjában is működik. Isten Országa sohasem
kizárólagosan misztikus, csak belső, lelki
valóság." /R. Schnackenburg i.m. p.245/
A bűn következtében az emberek elszakadtak
Istentől, egymás között is eloszlottak és
elszéledtek az egész földön. Már nem
szóltak ugyanazon a nyelven, és már nem
értették meg egymást. /Gen 11,7-8/ Az a keresztény
terv, melynek valósítását Jézus megkezdte,
ennek éppen a fordítottja: az agapé, a keresztény
szeretet kiterjesztése révén újra egyesíteni
akarja az "ég alatt található mindenféle
nemzetből" származó embereket. /Ap.Csel 2,5-6/ "Krisztus
nem elsősorban a visszavonult lélek barátja, hanem
elsősorban a szétszóródott ember
Egybegyűjtője." /R. Mounier, Oeuvres, Le Suell, Paris,
1962,t.III.p.400./ "Én pedig, mondja Jahvé, eljövök
egybegyűjteni a nemzeteket, bármi legyen is a nyelvük." /Iz
66,18/
A Megváltás tehát azzal teljesedik be, ha
kibékülnek a nemzetek, elfordulnak
bálványaiktól és visszafordulnak az
élő Isten felé. Jézus valóban a "Nemzetek
Királya" /Jel 15,3/, és Országa már a politika
terére is kiterjed. Az biztos, hogy amikor itt volt az embere
között, Krisztus nem lépett fel a politika terén, hanem
vallási téren, de a vallási magában foglalja a
politikait is, ezt is át kell hatnia, át kell
alakítania./1/ A keresztény remény nem elégszik meg
a már üdvözült és a tisztuló lelkek
közösségével, hanem azon emberek és nemzetek
közösségében valósul, akik önként
befogadták az Ország Evangéliumát és akik
már ezen a földön akarják felépíteni
igazságban és szeretetben. A Szentatyák szerint az
Egyház a teljes Krisztus vagyis a teljes Ember, és általa
az egész teremtett világ tökéletessége
valósul meg. Krisztus Teste már e világon kezd
épülni és a föld minden valóságát
magához kell ölelnie./2/
/1/ Gandhi szerint az igazság Lelkét csak az
közelítheti meg, aki a legsatnyább teremtményt is
úgy szereti, mint önmagát. És aki nem
zárkózik el az élet egyetlen területe, így a
politika elől sem. Félreérti a vallást, aki azt
hiszi, hogy a vallásnak nincs köze a politikához.
/2/ Schnackenburg szerint /i.m. p.263./ az Egyház, a
misztikus Test felépülésével arányos a rossz
világra gyakorolt hatásának a
megszűnése.
Az Egyház valósága és a
világ valósága nem egyszerűen egymás
mellé rendelt; az Egyház az Istennel való
kibékülését valósító
világ. "Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a
világgal, s nem számítja be bűneinket, sőt
ránk bízta a kiengesztelés igéjét." /2Kor
5,19/ Következésképpen a bármely
nívójú emberi relációkat
helyreállíthatja Krisztus és az Egyház
közvetítése. És egészen
különösen azokat a relációkat, amelyek a
közéletben, a politikában létesülnek az emberek
között. Nem ott találkoznak-e az emberek, hogy együtt
építsék e világ jövőjét? Ebben az
értelemben a Megváltás szükségszerűen
politikai is, és az Egyház küldetése
szükségszerűen politikai is. A politikum is Istené, az
Egyház küldetése is az, hogy ezt is visszaadja Istennek.
Mivel Krisztus Teste lényegéből folyóan
társadalmi és közösségi,
felépülésében nem kerülheti ki a
társadalmi és közösségi, vagyis politikai
valóságokat sem.
Jézus halála és feltámadása
révén Isten megmenti a teremtett világot abból a
hiábavalóságból, amelynek Ádám
bűne szolgáltatta ki: fölszabadítja a
múlandóság szolgai állapotából az
Isten fiainak dicsőséges szabadságára. /Róm
8,18 kk./ Lebukik a Sátán, aki addig "e világ fejedelme
volt", és helyébe felemelkedik Krisztus. "Eljött
Istenünk üdvössége, ereje és
királysága, s Fölkentjének uralma, mert
letaszították testvéreink vádlóját,
aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe
előtt." /Jel 12,10/ Ettől kezdve az egész teremtett
világ Királya és Főpapja az Atya jobbján
ül az égben, "minden fejedelemség, erő és
uralom, s minden néven nevezendő méltóság
fölött, nemcsak e világon, hanem az eljövendőben
is". /Ef 1,20-21/ Az ember ettől kezdve felszabadulhat mindazon
kényszerűség alól, mely Ádám fiait
addig alávetette a rossznak. Mert Isten "kiragadott minket a
sötétség hatalmából, s áthelyezett
szeretett Fia országába. Benne van megváltásunk."
/Kol 1,13-14/
A keresztények azonban nem azt felejtették ki,
milyen hatással lehet a Megváltás a konkrét
és történelmi valóságra, hanem többnyire
megelégedtek olyan fogalmi meghatározásokkal, amelyek nem
befolyásolták evilági tényleges
magatartásukat. A legutóbbi időkig a
Feltámadás már csak hitvédelmi
jelentőséggel bírt; bizonyította Kr.
Istenségét, de nem befolyásolta a keresztény
magatartást az evilági valóságaival
kapcsolatban.
Húsvét reggelén elvben meghirdetjük,
hogy Krisztus legyőzte a gonosz hatalmát. Amikor a konkrét
valóságról van szó, a keresztény ember
gyakorlati magatartásáról, akkor már nem gondolunk
erre az igazságra. Elméletben: nagy bizonyosság;
gyakorlatban: "komplex" problémák, "kényes"
kérdések. A keresztény reménység és
hit csak kazuisztikára vezetett, és olyan megalkuvásokra,
melyek alól nem találunk kibúvót. Mindennek lehet
magyarázata, mégis meglepő ellentét: az
Egyház elvben vallja a Megváltást, gyakorlatban tehetetlen
az adódó konkrét problémákkal
szemben.
Akkor pedig mit válaszoljunk a "gnosz
csúfolódóknak", akik megkérdezik: "Hol marad /Uratok
és Üdvözítőtök/ megígért
eljövetele? Hiszen, mióta atyáink elhúnytak, minden
úgy maradt, mint a teremtés kezdetétől fogva"?
/2Pét 3,4/ Mert "ha a próféta a békét
jövendöli, jövendölésének
beteljesülése igazolja, hogy valóban Jahvé
küldötte-e"! /Jer 28,9/ Kétezer éve már, hogy
Krisztus békéjét adta az embereknek, és a
világ mégsem ismerte meg a békét, és maguk a
keresztények is folyton háborúskodtak. Ne csodáljuk
akkor, hogy az emberek nem ismerik fel többé
történelmünk eszményeiben Isten jelenlétét
és még kevésbé ismerik fel a keresztény
tanúbizonyságon keresztül az Írások
Messiását! "Őrültek vagyunk - írja Bernanos -
amikor gőgösen hivatkozunk arra, hogy miénk az
igazság, a teljes, az eleven igazság, amelyik megszabadít
és megment, - ha ez az igazság tehetetlenné válik
kezünkben."
Amikor Keresztelő János küldöttei
megkérdezték Jézust, valóban ő-e a
Messiás, ragyogó, elhatározó választ kaptak:
"A vakok látnak, sánták járnak, leprások
megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a
szegények pedig hallgatják az Evangélium
hirdetését". Adhatunk-e ma is hasonló
választ?
A Jézus-korabeli zsidók nagy
kísértése az volt, hogy harcos királyt
vártak, aki kiűzi a rómaiakat és
visszaállítja a nemzetek szemeláttára Izrael
nagyságát. Az első keresztényeknek azt a
kísértést kellett legyőzniök, hogy ne
közvetlen-közeli Paruziára várakozzanak és ne
csak a várakozás éltesse őket. A hajdani
keresztények kísértése: Krisztus társadalmi
uralmának eszménye, amely megkövetelte az Egyház
teljes azonosulását egy meghatározott társadalommal.
A ma kísértése: az Isten uralmának minden
elgondolását kitoljuk a történelem utánra.
Jézus azért jött el e-világra, hogy elhozza az
embereknek az Ország Evangéliumát, mi pedig
visszaküldjük ezt az Evangéliumot az Egekbe. Azt még
megengedjük, hogy Isten a lelkeken uralkodhassék, de úgy,
hogy ne hathasson a történelem eszményeire. Ezzel pedig
gyakorlatilag tagadjuk azt, hogy Jézus a történelem
Ura.
Ezért van az, hogy amikor egyrészt Jézus
királyságáról beszélünk mégis azt
mondjuk, háború nélkül nem irányítjuk
hatékonyan a történelmet. Elvben azt mondjuk, nincs
más királyunk, csak Jézus, gyakorlatban mégis
fenntartás nélkül vetjük magunkat alá e
világ kormányzóinak, még akkor is, ha
félreismerik az evangéliumi igazságot. Amikor azt mondjuk,
hogy az erőszak még most is jogos, és továbbra is ez
lehet csak azok tevékenységi elve, akik hasznosan akarják
előmozdítani a történelmet, - ezzel azt hangoztatjuk,
hogy a megváltás itt és most megbukott. Mert ha
Jézus valóban a történelem Ura, mi szükség
van még erőszakra, terrorra, öldöklésre, amikor a
történelmet most már a Szeretet és az Igazság
erőszak-mentes erejével is
irányíthatnánk?
Az igaz, hogy a teológiai gondolkodás nem
tagadhatja a bűn valóságát, meg kell látnia,
hogy a gonoszság erői még szembeszállnak ezen a
világon a szeretet és igazság erőivel. Az emberi
szabadság sokszor száll szembe az Evangélium
követelményeivel. Mégis, kiüresítenénk a
keresztény reménységet, ha realizmus és
hatékonyság ürügyén azt
állítanánk, hogy erőszakot csak erőszak
győzhet le. Semmibe vennénk ezzel Krisztus
"föltámadásának erejét". /Fil 3,10/
Tagadnánk a szeretet és az áldozat teremtő
erejét. Hát csakugyan azt gondoljuk, hogy a
világosság fegyverei, melyekről az Apostol beszél
semmire sem jók, és hogy merő utópia az a
keresztény forradalom, amelyet világosan sugall a nyolc
boldogság szelleme?
Pedig, ha az erőszak az emberi bűn
következménye, akkor a bűnt kell leküzdenünk az
emberi szívekben, és ezáltal szüntethetjük meg az
emberi erőszakot. Ha erőszakra erőszakkal
válaszolunk, egy pillanatig talán féken tarthatjuk az egyik
erőszakot a másik nagyobb erőszakkal, de nem
szűntetjük meg az erőszak forrását, a
bűnt. Inkább megerősítjük azt az
erőszakot, mely ellen küzdeni akarunk és növeljük a
szenvedést és az igazságtalanságot.
Ha azonban a Megtestesülés
misztériumában megláttuk, hogy Isten jelen van az emberi
történelem legkonkrétabb valóságában,
akkor már nem magyarázhatjuk és érthetjük meg
ezt a történelmet csak gazdasági és politikai
természettörvények segítségével. Akkor
már nem elég a "politikai realizmus". Krisztus a
történelem ura és főpapja: ez megdöbbenti a
pogány világ perspektíváit, amely még csak a
megrontott természettel számolt, de nem a
megváltással. A törvények
szükségszerűségeivel szemben itt van most már a
kegyelem és a szellem szabadsága. Amennyiben az Isten a
történelem értelme, benne teljesül és ér
célba emberi történelmünk, - de csak annak a
szelídségnek és erőszak-mentességnek a
szellemében, amelyet Ő maga nyilatkoztatott ki a
Hegyibeszédben, harcolhatunk ki magunk is jó harcot az emberek
közötti igazságosság és béke
érdekében. A gonosz erőszak bárminemű
alkalmazása akadályozhatja csak Isten Országának
eljövetelét erre a Földre. Jézus a FÖLDET azoknak
ígérte örökség gyanánt, akik
szegények, szelídek, tisztaszívűek, irgalmasok
és békességesek, így tehát gazdagok,
hatalmasok és erőszakosok már ebben az
életszakaszban mondanak le
örökségükről.
Jézus úgy küldi tanítványait
a világba, "mint juhokat a farkasok közé", és azt
kívánja, legyenek "ártatlanok, mint a galambok". /Mt 10,16/
Bizalommal mehetünk mégis, mert Ő legyőzte a
világot. Nincs bennünk sem félelem, sem aggodalom, hiszen
Jézus, Mesterünk, a történelem Ura, és
ezért tántoríthatatlan nyugalommal fogadunk
fenyegetést és veszedelmet. "Ha Isten velünk, ki
ellenünk?" /Róm 8,31/ "Vajon ki árthat nektek, ha
buzgók vagytok a jóban?" /1Pét 3,13/
Az Újszövetség
perspektívájában az emberi történelem
üdvösségtörténet, az
Üdvösségtörténet pedig erőszak-mentes
történelem, következésképpen a
történelem teológusa csak az erőszak-mentesség
teológusa lehet. "Krisztus uralmával - írja P.Comblin -
kezdődik az erőszak-mentesség szituációja,
nem csupán individuális, hanem társadalmi síkon
is."
Jézus ezzel beteljesíti az
Írásokat, amelyek régtől fogva
megjövendölték az alázatos és
erőszak-mentes király eljövetelét, aki
elpusztít minden harci fegyvert és békét teremt a
nemzetek között:
Ujjongj minden erődből, Sion
leánya!
Kiálts örömödben, Jeruzsálem
leánya!
Íme, eljön hozzád
királyod:
Igazságos ő és
győzedelmes,
Alázatos és szamárháton
jő,
Szamárcsikó
hátán.
Elveszti Efraim harci szekereit
És Jeruzsálem lovait:
Megsemmisíti a harci íjjakat.
Békét hirdet a nemzeteknek.
Uralma tengerről tengerig terjed,
A Folyamtól a földkerekség
határáig. /Zsk 9,9-10/
Mária öröméneke is ilyen
értelemben szól a történelem titkairól,
és azt állítja, hogy ezentúl erősebb a
kicsinyek alázata, mint a hatalmasok erőszaka.
Ezért tanították az első
egyházatyák az erőszak-mentességet és arra
intették a keresztényeket, mondjanak le a testi
fegyverekről és öltsék magukra Isten
fegyverzetét. Hittek abban, hogy Krisztus eljövetelével
megvalósult Izaiás jövendölése: eljön a nap,
amikor a népek "ekevassá alakítják kardjaikat
és kaszává lándzsáikat". Szent Ireneus ezt
írja: "Isten Igéje átalakította a világot: a
kardokat és lándzsákat a béke
eszközeivé, ekévé változtatta, meg
kaszává, úgy, hogy az emberek már nem akarnak
hadakozni, hanem, ha megütik őket, másik orcájukat is
odatartják. Nem valaki másról szólottak a
próféták, hanem arról, aki mindezt
megtette".
De Isten nem szükségszerűen
működik a történelemben, csak az emberek
tanúbizonyságán keresztül hathat, abban a
mértékben, amelyben ezek megtérnek a nyolc boldogság
Evangéliumához. Amikor azt mondjuk, hogy Isten jelen van és
működik a történelemben, nem valami deus ex machimu-ra
hivatkozunk, hanem a bölcsek, a próféták és a
szentek tanúbizonyságára, akik az időben
aktualizálják és valósítják a
Megváltást, és tanúsítják Isten
Országának közöttünk való
jelenlétét. De ha ezek hiányoznak, a történelem
újból erőszakossá és gyilkossá
válik. A történelem nem végzetszerű,
alakulása az emberek szabadságától függ, akik
még Isten ígéreteit is megbuktathatják. A
Megváltás az ember szabadságának felajánlott
lehetőség, de nem
szükségszerűség.
Ezért van annyi jelenség, melyek miatt
kételkedünk abban, hogy Jézus a világ Fejedelme
és hogy közöttünk van Isten Országa. Mert az
emberek nem akartak megtérni, továbbra is
bálványokat imádnak, saját kezük műveit.
Megtagadták Jézus Királyságát, és azt
vallották, nincs más királyuk, csak Cézár.
Így szólott hozzájuk Jahvé, Izrael Istene:
"Hallgassatok rám, és akkor Istenetek leszek és ti az
én népem lesztek. Azon az úton haladjatok, melyet nektek
előírtam, hogy boldogok lehessetek." De az emberek "nem hallgattak
rá, elzárták fülüket; gonosz szívük
hajlamát követték; hátat fordítottak Istennek,
nem fordították felé arcukat". /Jer. 7,24/ Maguk a
keresztények is testi, harci fegyverekkel védelmezték
biztonságokat, és növelték hatalmukat a nemzetek
között, és semmit sem bíztak Jahve nevében.
És az emberiség történelme továbbra is a
háborúk és erőszakos forradalmak
történelme maradt.
Világos, hogy mi keresztények
szolidaritást kell vállaljunk az emberekkel és
viselnünk kell velük együtt a világ bűnének
következményeit. De denaturált szolidaritás az, maga
is bűnre vezető alkalom és botrány okozója,
amely bűnrészességgé válik. Csak akkor vagyunk
igazán szolidárisak, ha nem vállaljuk a
bűnrészességet. Elmélkedjünk arról, amit
az Apostol mondott az Egyház első keresztényeinek, amikor
arra intette őket, hogy sohase vegyenek részt a
sötétség cselekedeteiben: "Keressétek, ami kedves az
Úrnak. Ne vegyetek részt a sötétség
meddő cselekedeteiben, inkább leplezzétek le őket".
/Ef 5,10/ "Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel. Mi köze az
igazságnak a gonoszsághoz? Vagy hogyan fér össze a
világosság a sötétséggel, Hogyan
egyeznék meg Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a
hívőnek a hitetlenhez? Hogyan tűri meg Isten temploma a
bálványokat? Hiszen ti az élő Isten temploma
vagytok, amint Isten mondja: "Közöttük lakom és
közöttük járok, Istenük leszek, ők meg az
én népem. Ezért távozzatok közülük, s
váljatok el tőlük, mondja az Úr." /2Kor 6,14 kk./
És meg kell hallgatnunk azt a hangot is, mely így szól:
"Vonuljatok ki onnan, én népem, hogy részetek ne legyen
vétkeiben és csapásai ne érjenek titeket is." /Jel
18,4/
De, amikor kivonulunk Babilonból, nem hagyjuk el az
emberek világát. Annak az imának az
értelmében járunk el, amelyet Jézus intézett
Atyjához, kínszenvedésének
előestéjén: "Nem azt kérem, hogy vedd el őket
a világból, hanem hogy óvd meg őket a
gonosztól. Hisz nem ebből a világból valók
ők, amint én sem vagyok e világból. Szenteld meg
őket az igazságban: a te igéd igazság". /Jn 17,15
kk./ Amikor lehetőségeinkhez képest visszautasítunk
minden kompromisszumot a világ szellemével, nem mondunk le
arról a felelősségről, mellyel e világnak
tartozunk, ellenkezőleg, amikor visszautasítjuk a világ
bűnét és igazságban élünk, részt
veszünk a világ megszabadításában. Amikor nem
alkalmazunk hazugságot és erőszakot, nem
menekülünk ki a történelemből, hanem éppen
azon belül hatunk: nem a hatástalanságot választjuk,
hanem - mint a teremtő és megváltó Szeretet
tanúi - végre tényleg hatunk a világra. Mert a
történelem leghathatósabb fegyvere Isten szava, a
Jelenések Könyve szerint "lovas kardja, mely
szájából tör elő", amely le tudja győzni
a föld királyainak hadseregét. /Jel 19,21/
"Jézusnak nincsenek földi fegyverei. És nem
is fegyverzi fel híveit a Birodalom ellen. A keresztények,
csakúgy mint Krisztus, az Ige fegyverével harcolnak. De ez
rettenetesebb a seregeknél. Isten szava ez, mely véghezviszi, amit
mond, kérlelhetetlenül ítélkező szó.
Jézus uralkodói alakja, Isten Igéje, az Emberfia."
/J.Comblin, Krisztus a Jelenések Könyvében, Le Christ dans L'
Apocalypse, Desolés, Tournai, 1965. p.99./ Ezért szól
nekünk is ez az utasítás: "Jövendölnöd kell
ismét népeknek, nemzeteknek, nyelvek és sok
királynak". /Jel 10,11/ Akkor teljesítjük ezt, amikor
hirdetjük az Ország Evangéliumát és Isten
Ítéletét.
Az persze előfordulhat, hogy "a föld
királyainak hadseregei" háborút viselnek Isten
Szavának tanúi ellen, legyőzik és megölik
őket. De a keresztény magával a
tanúbizonysággal győzedelmes és
önmagában hatékony. Hazugság nélkül csak
úgy tehet tanúságot, ha előbb visszautasított
minden bűnrészességet a gonoszság cselekedeteiben.
Főként arról kell lemondania, hogy erőszakot
alkalmazzon felebarátjával szemben. Nem küzdhet ellenfeleivel
csak "tisztaságban és tudásban,
béketűrésben és jóságban, a
Szentlélekben és őszinte szeretetben, igazmondásban
és Isten erejében, az igazság támadó
és védő fegyverzetében". /2Kor 6,6-7/
Ne várjunk égből jövő
csodát. Nem adatik nekünk sem más jel, mint
Jónás jele. De éppen azt kell világosan megmondanunk
az embereknek, mit jelent számunkra Jónás jele, és
mit kell számukra is
jelentenie.
2. A JOGOS VÉDEKEZÉS ELVE ÉS JÉZUS PARANCSA:
FORDÍTSD ODA ARCODAT
Az erőszakkal és háborúval
kapcsolatos teológiai tanulmányok központi érve a
jogos önvédelem elve. A teológusok szerint ez az elv,
"amelyet a moralisták és jogászok általánosan
elfogadtak", alapozza meg az erőszak és a háború
jogosságát arra az esetre, ha akár egyénnek,
akár társadalomnak "jogtalan támadó" ellen kell
védekeznie. Szerintük: az embernek joga a védekezés,
tehát védekezésből ölnie is szabad. Így
vezet el a jogos védekezés elve a gyilkos erőszak
igazolásához. A gyilkosságot "önmagában" ugyan
elítélik, és megszabnak bizonyos feltételeket,
amelyek híján az erőszak jogosulatlan, gyakorlatilag
azonban a jogos védekezés felold a gyilkosság tilalma
alól. /Az igazságos háború feltételei. 1.
törvényes hatalom hadüzenete; 2. igazságos ok, mely
arányban áll a háború okozta károkkal; 3. a
siker megalapozott reménye; 4. a nemzetközi közjó
tekintetbe vétele; 5. minden békés eszköz már
csődöt mondott. Vö.: P. Steven, Élémente de
mofale sociále. A társadalmi erkölcs elemei, Desolée,
Tournai, 1964. p.575./ Az Egyház hagyományos
teológiája ezek szerint igazolja a jogos önvédelmet
és az "igazságos háborút".
Szent Ágoston óta már csak egyes,
elszigetelt keresztények nem értettek egyet ezzel a
felfogással. Csak kevesen gondolták, hogy ez az elgondolás
nem egyeztethető össze az Evangélium
tanításával, mely szerint ha egyik arcunkat megütik,
oda kell fordítanunk a másikat is, és hogy a rosszat nem
szabad rosszal viszonoznunk. Ezen kevesek elve: nem szabad ölnünk,
tehát önvédelemből sem szabad ölnünk. Mivel
kevesen voltak, elveik gyakorlati kivitele sokszor szabadságukba,
sőt életükbe is került.
A teológusok és papok többsége
továbbra is azt állította, hogy szabad erőszakot
alkalmazni, sőt ölni, ha "az emberi életet vagy
méltóságot kell megóvnunk igazságtalanul
támadó elen". /P. Baring La Loi du Christ, Krisztus
törvénye, t.III,Desclée, Tournai, 1963, p.681./ Ez az elv
annyira evidensnek látszott, hogy nem is keresték teológiai
megalapozottságát. Egyszerűen azt
állították, hogy ez természetjogból
folyó abszolút elv, amelyet az Evangélium sem tett
kérdésessé. Mindig a "természetjogra" hivatkoztak,
és nem az Evangéliumra, és így
teológiánk nem az Evangélium alapján, hanem Az
Evangélium ellenére fejlődött. A teológusok
szerint a nyolc boldogság Evangéliuma nem mérvadó az
erőszakkal szemben követendő magatartásunkban.
Jézus szavait, amely szerint tartsuk oda másik arcunkat is, nem
vehetjük "szóról-szóra". Nem jelentik azt, hogy
szó nélkül, védekezés nélkül kell
elviselnünk az ütlegelést. Csak arra a "szellemre"
tanít, amelyben védekeznünk kell, és
szükség esetén, visszaütnünk. Sokan a többi
boldogságot is ilyen tágan értelmezték: Krisztus nem
tényleges szegénységre int, csupán arra, milyen
"szellemben" lehetünk gazdagok. Pedig nagyon is modern felfogás,
és az Isten Igéjével össze nem egyeztethető, ha
szétválasztjuk a gyakorlati alkalmazást a
"szellemtől". "Mert mi értéke lehet még annak a
szellemiségnek, mely csak elvont marad?" /P.-R. Régamey, Vie
Spirituelle, mai 1966, p.502./
A teológusok tehát inkább arra
törekedtek, hogy az erőszak alkalmazását
igazolják, és nem arra, hogy kifejtsék Krisztus
tanításának gyakorlati kihatását
keresztény magatartásukra, az erőszak
világában. Azt kerestük inkább: mit enged meg az
Evangélium, és magatartásunk alapja nem volt
evangéliumi. Messze mentünk olyan irányban, mely az
Evangélium tanításával ellentétes.
Ugyanez vonatkozik arra, amikor a teológusok a jogos
önvédelem "határairól" elmélkednek. Hiszen
már túlhaladott az igazságos háború tana: a
háború semmiképpen sem felelhet meg a mai világ
konkrét szituációjának. Mégis, nem elvben
ítélik el, csak azért, mert a mai technika
pusztító eszközei már túl messzire
vezetnének. Elvben nem zárják ki az igazságos
háború lehetőségét, csak az
alkalmazható eszközök határait szabják meg. Pedig
maga az elv nem evangéliumi.
/"A konstanti korszak egész folyamán az
igazságos háború elmélete alapján parancsolta
meg az Egyház híveinek, hogy támogassák azokat a
császárokat, királyokat, államokat,
hatalmasságokat, amelyek az Egyház sövetségesei
voltak. Kivételes esetektől eltekintve nem
ítélték el a királyok háborúit, hanem
igazolták azokat... A tanítás célja világosan
a háború engedélyezése volt." P.Comblin,
Théológie de la paix, A béke teológiája,
Ed.Universitaires, 1963,t.II. p.18./
Nem arról van szó, hogy megszabjuk a jogos
önvédelem határait, hanem arról, hogy
megvizsgáljuk: megegyezik-e ez az elv Krisztus
tanításával. Nem az Evangélium szerepe, hogy csak
abban akadályozzon, nehogy túl messze menjünk, hogy
méricskéljük a határokat: ezt szabad, ezt már
nem. Az Evangélium erő, melynek dinamizmusa a jóra vezet, a
bölcsesség és szentség lelkének
irányításával. Ne akarjunk a lehető
legmesszebb elmenni az Evangélium szellemével ellentétben,
inkább menjünk el a lehető legmesszebbre az Evangélium
értelmében. A két alapelv gyökeresen
ellentétes. Térjünk meg az igazi
kereszténységhez, és kövessük a második
elvet.
Ne azzal foglalkozzunk, meddig szabad elmenni az
erőszak terén, hanem azzal, hogyan járunk el igazán
az Evangélium szellemében. Jézus tanítása
és élete szelídségre,
erőszak-mentességre int. Moráletológiánknak a
Hegyibeszédből kell táplálkoznia. Jézus nem
"szellemiséget", hanem konkrét magatartást tanít. Az
ellenségszeretet nem elvont fogalom. "Ne szállj szembe a
gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a
másikat is. S ha pörbe fogva el akarják venni a
köpenyedet, add oda köntösödet is. S ha ezer
lépésre kényszerítenek, menj el kétannyira!"
/Mt 5,39 kk./ "Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót
haragosaitokkal, áldjátok átkozóitokat".
Félreérthetetlen: viseljük el türelemmel a rosszat, amit
mások tesznek ellenünk. Az ellenségszeretet legelső
követelménye, hogy megkíméljük
ellenségünk életét, hogy ne alkalmazzunk ellene
erőszakot. Tehát az erőszak-mentesség.
Isten szeretet, és mi is legyünk
szeretetté: ez a keresztény kinyilatkoztatás
lényege. Nem abból származik a szeretet, hogy minket
szeretnek, hanem, hogy Isten mintájára mi szeretünk és
jók vagyunk másokhoz. Az igazi szeretet nem jutalom, hanem
ajándék. Isten "fölkelti napját jókra és
gonoszokra, esőt ad igaznak és bűnösöknek." /Mt
5,45/ Az Evangélium alapján döntő
jelentőségű az ellenség szeretete: olyan mint egy
teszt, mely hitelesíti, vagy hitelétől fosztja meg
barátaink iránti szeretetünket. Ha ellenségeinket
szeretjük, akkor vagyunk a mennyei Atya gyermekei. "Ha azokat szeretitek
csak, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a
vámosok is?... Ti olyan tökéletesek legyetek tehát,
mint mennyei Atyátok!" /Mt 5,46/
Akkor szeretünk az Evangélium
értelmében, ha azokat is szeretjük akik rosszat tesznek
ellenünk és üldöznek minket, csakúgy mint azokat,
akik szeretnek és jót tesznek velünk. "Aki ugyanúgy
tekint azokra, akik szeretik, akik barátai és ellenségei,
az ismeretlenekre és közömbösökre, az idegenekre
és a közelállókra, a jókra és a
rosszakra, az múlja felül az összes többit a
jogában." /Ehagavad-Gita, 6. Dialógus, 9/ Mindig azt mondjuk:
kénytelenek vagyunk erőszakot alkalmazni, amíg a
többiek is meg nem térnek az evangéliumi szeretethez.
Inkább arra gondoljunk, vajon mi magunk megtértünk-e
már az evangéliumi szeretethez, amikor erőszakot
alkalmazunk mások ellen. Csak ilyen felfogás igazolhat Isten
és ember előtt. "Aki nem képes elviselni a rosszat, maga
sem jó."
Az Evangélium szellemében a
keresztényeknek együtt kell szeretniök Istent és az
embereket, ahogy maga Isten szereti őket. "Aki nem szeret, nem ismeri az
Istent, mert az Isten a szeretet." /l Jn 4,8/ Isten akkor is szeret, ha
elfordulunk tőle és rosszat teszünk. Így kell
szeretnünk azokat, akik rosszak és igazságtalanok
hozzánk. "Amint te küldtél engem a világba, úgy
küldöm én a világba őket." /Jn 17,18/
Ha úgy szeretjük ellenségeinket, ahogy
Isten szeret minket, akkor lemondunk az erőszakról, és
tiszteljük ellenségeinket. Megbízunk bennük, amint Isten
megbíz bennünk. Készek vagyunk szenvedni és
életünket adni értük, amint Isten szenvedett és
életét adta értünk. "Mi dicsőség van
abban, ha hibéátokért tűritek el az
arculverést? De ha jót cselekesztek és ugyanakkor
türelmesen szenvedtek, ez értékes Isten előtt. Hiszen
erre kaptatok hivatást, mert Krisztus is szenvedett értetek,
példát hagyva nektek, hogy nyomdokaiba lépjetek. Ő
bűnt nem követett el... Mikor szidalmazták, a szidalmat nem
viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött." /1Pét
2,20-23/ "Vajon ki árthat nektek, ha buzgók vagytok a
jóban? Még ha szenvednetek is kell az igazságért,
boldogok vagytok... Jobb ugyanis, hogy az ember jócselekedeteiért
szenvedjen, ha az Isten akarata, mint hogy gonoszságáért.
Krisztus is meghalt egyszer a bűnök miatt, az Igaz
bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket..."
/1Pét 3,13-14, 17 18/
Ha szeretjük ellenségeinket, ahogy Isten szeret
minket, akkor tehát elfogadjuk, hogy szenvedjünk általuk
és értük. Ha elfogadjuk a szenvedést, amit okoznak,
felrázzuk lelkiismeretüket, úgy hogy most már tudniok
kell "mit cselekszenek" és át kell gondolniok
magatartásukat. "Amikor a Satyagraha szerint jártam el -
írja Gandhi - hamar észrevettem, hogy az Igazságot keresi,
nem alkalmazhat erőszakot ellenfelével szemben, sőt
türelemmel és rokonszenvvel kell azt
tévedésétől megszabadítanunk: mert amit az
egyik igazságnak lát azt a másik tévedésnek
láthatja. A türelemben benne rejlik személyes
szenvedésünk. Az Igazságot nem úgy
védhetjük meg, ha ellenfelünknek okozunk szenvedést,
hanem ha mi magunk szenvedünk;" /La jeune Inde. Az Ifjú India,
Stock, Paris. 1924, pl.6./ "A szeretet türelmes, a szeretet
jóságos... mindent eltűr, mindent elhisz, mindent
remél, mindent elvisel." /1Kor 13,4-7/
Ha így szeretjük ellenségeinket, ha
elviseljük a szenvedést, amit okoznak, akkor nem
legyőzzük őket, hanem meggyőzzük arról,
hogy igazságtalanok, rávezethetjük, hogy mondjanak le a
rosszról. Olyan erő ez, mely csupán bennünket
védhet meg a rossztól, hanem ellenségeinket is
kiszabadíthatja a rosszból, melynek rabjai. Martin Luther King
írja: "Azt mondjuk legvadabb ellenfeleinknek: Ha ti szenvedést
okozhattok nekünk, mi el tudjuk viselni a szenvedést. Ha karotok
erős, nekünk erős a lelkünk. Bármit tesztek
velünk, mi továbbra is szeretünk benneteket... Ha majd szabadok
leszünk, nemcsak mi leszünk szabadok. Olyan felhívást
intézünk szívetekhez és lelkiismeretetekhez, hogy
benneteket is megnyerünk útközben, és
győzelmünk így kettős győzelem lesz."
/M.L.King. La Foros d'aimer. A szeretet ereje, Casterman, Paris, 1964,
pp.72.73./
Ha a jó harcot akarjuk megharcolni mindvégig, le
kell mondani az erőszak fegyveréről, amely csak
halált és pusztulást hoz. "Igaz ugyan, hogy testben
élünk, de nem a test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem
földiek, hanem Isteni erejűek és
erődítmények lerontására képesek."
/2Kor 10,4/ Igazi ellenfelünk nem a rossz ember, hanem az a rossz, amely az
embert rabságban tartja. "Nem a vér s a test ellen kell
viaskodnunk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, e
sötét világ kormányzói és az égi
magasságok gonosz szellemei ellen. Öltsétek fel tehát
Isten teljes fegyverzetét. Csak így tudtok ellenállni a
gonosz napon és így tudtok mindent leküzdve
helytállni. Álljatok ki tehát: derekatokra
csatoljátok a tisztesség övét, öltsétek
magatokra az igazság páncélját, lábatokra
húzzátok a békesség evangéliumának
hirdetésére a készség saruját. Mindehhez
fogjátok a hit pajzsát, amellyel
elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.
Vegyétek föl az üdvösség sisakját és
markoljátok meg a lélek kardját, ami Isten igéje."
/Ef 6,12-17/ Szent Pál azokat a fegyvereket sorolja fel,
amelyekről már Izaiás beszélt /59,17-20/, de
hármat kihagy a próféta listájából: az
irigységet, a haragot és a
bosszúállást.
Gandhi tanúságtételét
vizsgálva Jacques Maritain Szent Tamás
tanítására emlékeztet, mely szerint az
erősség erényének nem a támadás
/aggredi/ a legfontosabb aktusa, hanem a szilárd elviselés,
kitartás vagy szenvedés /sustitenere/. Ez a
megkülönböztetés fontos ebben a vitában. Szent
Tamás nyomán a háború szót olyan tág
értelemben használhatjuk, amint azt csak az analógia
engedi. Háborús eszköznek nevezünk
közéletben és magánéletben minden olyan
eszközt, melyet az ember konfliktusokban és
ellenállással szemben használ, akadály
leküzdésére vagy támadással szemben. Ilyen
értelemben kétfajta háborús eszköz van,
aminthogy kétfajta erő vagy bátorság: a
támadás és az elviselés bátorsága, a
támadás, agresszivitás és a türelem ereje, az
az erő, mely üt, a rosszat másik rosszal akarja
legyőzni: azzal, hogy másnak testi szenvedést okoz.
Így a rossz egyikről a másikra megy át,
méghozzá vég nélkül. Mert a szenvedő
fél nem értette meg és nem fogadta el az ütést
- ami pedig ritka és éppen lelkierő függvénye
-, többé-kevésbé álnok módon fog
bosszút állni. Az önkéntes szenvedés és
a türelem ereje, az elviselés ereje megszűnteti a kapott
rosszat és szeretetté változtatja, amikor a lélek
magába fogadja a szenvedést, és abba beleegyezik; a rossz
itt megáll, nem mehet tovább. Szerinte Gandhi eredetisége
éppen az, hogy a türelem és önkéntes
szenvedés erejét szervezi meg, mint politikai
hatóerőt. /J.Maritain, Du régime temporel et de la
liberté, Desclée de Broumer, Paris, 1935, pp.163-229./
Szólnunk kell itt a böjtről, mint "a
türelem és önkéntes szenvedés olyan
eszközéről, melyet Gandhi felhasznált
erőszak-mentes küzdelmében. Böjtölni, ez olyasmi,
mintha odatartanánk másik arcunkat. Akár minket ér
igazságtalanság, akár másokkal vagyunk
szolidárisak, a hosszas, önkéntes böjt szenvedése
felszólítást intéz ellenfelünk
lelkiismeretéhez, és Szent Pál szavai szerint izzó
parazsat helyez fejére, hogy hagyjon fel a rosszal. A böjt
elsősorban aszketikus eszköz, tisztulás eszköze, de
így harci eszközzé is válik, mely lefegyverezheti az
elnyomót, és megszűntetheti az
igazságtalanságot. Maga Gandhi is látta azonban, hogy ez a
fegyver is veszélyessé válhat: "Tudom, hogy a böjt
fegyverét sem szabad könnyelműen alkalmazni. Könnyen
erőszakossá válhat ez a fegyver is, ha nem olyan valaki
alkalmazza, aki ért hozzá." Ami böjtünk mögött
áll, az csak az igazságosság, az igazság a szeretet,
az áldozat ereje lehet. Amikor egy keresztény misszionárius
ezt kérdezte: "A maga böjtjei is nem valami kényszert
alkalmaznak-e?", Gandhi így válaszolt: "Igen, olyan
kényszert, amilyent Jézus gyakorol önökre a
Keresztről."
Különben is böjtünk csak akkor gyakorolhat
kényszert ellenfelünkre, ha az valóban felelős
azért az igazságtalanságért, amely ellen harcolunk.
És nem lehet hathatós böjtünk, ha magunk is
igazságtalanok és hazugok vagyunk. Ezért böjtünk
előtt el kell ismernünk saját hibáinkat
ellenfelünkkel szemben és lehetőségeinkhez
képest jó kell azokat tennünk.
Amikor odatartjuk másik arcunkat és
türelemmel viseljük az ellenségeink okozta
szenvedéseket, részt veszünk Krisztus szenvedéseiben
és vele együtt véghezvisszük a világ
Megváltását. "Örömmel szenvedek értetek
és testemben kiegészítem azt, ami még
hiányzik Krisztus szenvedéséből, Testének, az
Egyháznak javára." /Kol 1,24/ "Az erőszak-mentesség
az emberi kapcsolatok horizontális síkjára alkalmazza azt a
módszert, amellyel Isten, Jézus Krisztusban,
helyreállította a normális vertikális
relációkat önmaga és az emberek között."
/J.Lasserre, Les Chrétiens et la violence. A keresztények
és az erőszak, éd. de la Réconciliation, Paris,
1965, p.207./ Ha odatartjuk másik arcunkat, akkor felvesszük
keresztünket és követjük Jézust. /vö.: Mt
16,24/ Ha pedig visszaütünk, akkor úgy viselkedünk, "mint
Krisztus keresztjének ellenségei". /Fil 3,18/ "Én pedig,
mondja Jahvé Szolgája, nem álltam ellent és nem
hátráltam meg. Odatartottam hátamat azoknak, akik vertek
engem, arcomat azoknak, akik szakállamat
ráncigálták, nem rejtettem el arcomat a gyalázat
és köpések elől." /Iz 50,5-6/ A "pogányok"
persze nem akarnak ellenségeiktől és
ellenségeikért szenvedni. A szenvedés
visszautasítása, ez a jogos önvédelem "pogány"
elvének alapja. Ezen elv szerint, ha a másik szenvedést
okoz nekem, akkor jogom van erőszakosan védekezni. Ez tehát
éppen az ellenkezője az evangéliumi elvnek.
Sajnos nem szerettük az embereket, amint Isten szereti
őket, nem tartottuk oda másik arcunkat. Sőt a
múltban többnyire azt hittük, hogy Isten is csak úgy
szereti őket, mint mi, hogy Isten is visszaüt. Megrajzoltuk az
igazságos Isten képét, aki haragra gerjed a
bűnös ellen és bosszút áll. Az Evangélium
Istene nem ilyen: a szeretet, hirdeti Jézus, aki megáldja azokat,
akik áthozzák, jót tesz azokkal, akik fájdalmat
okoznak neki, és ünnepi lakomát rendez a
tékozló fiú hazatérésekor. Isten
mindvégig szelíd velünk szemben. "Vagy semmibe sem veszed
Isten végtelen jóságát, türelmét
és elnézését? Nem szíveled meg, hogy Isten
kegyessége bűnbánatra indít?" /Róm 2,4/ Isten
nem áll bosszút a rossz ember ellen, "nem töri össze a
megrepedt nádat, nem oltja el a még füstölgő
mécset". /Iz 42,2/
Isten úgy fog minket megítélni, ahogy mi
ítélkezünk mások fölött. Erre tanít
Jézus a könyörtelen adós
példabeszédében, aki azért nem nyer
bocsánatot, mert ő maga nem bocsátott meg. /Mt 18,23 kk./
Felmerül a kérdés: Isten tehát megbocsát a
rossz embernek, de bosszút áll azon, aki bosszút áll
a rossz emberen? Hiszen a gazda előbb megkönyörül a
szolgáján, és elengedi adósságát,
majd, amikor ez nem könyörül saját adósán,
átadja a poroszlónak. "Így tesz mennyei Atyám is
veletek, ha mindegyiktek szívből meg nem bocsát
felebarátjának." /Mt 18,35/ Tehát Isten mégis
bosszút áll azokon, akik maguk bosszút álltak
másokon? Vagyis csak a rossznak bocsát meg, de nem azoknak, akik
ítélkeznek, elítélnek, erőszakot alkalmaznak
a rosszal szemben? Valójában Istenről nem
tételezhető fel semmi bosszúállás. Isten
szeretet, és a szeretet nem állhat bosszút. De mert Isten
szeretet, nem akar bennünket kényszeríteni arra, hogy a
szeretetet válasszuk, és tiszteletben tartja
szabadságunkat. Ha visszautasítjuk a szeretetet, Isten meghagyja
választásunk szabadságát, de nem azonosul vele.
Ezért, aki irgalmasságot és bocsánatot
választott, azé lesz az irgalom és bocsánat, aki
pedig igazságosságot és büntetést
választott, azé lesz az igazságosság és
büntetés. "Amilyen ítélettel ítéltek,
olyannal fognak megítélni titeket, és amilyen
mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is."
/Mt 7,2-3/ És csak akkor engedik el tartozásunkat, ha magunk is
elengedtük adósaink tartozását. /Mt 6,12/
Ezzel éppen ellentétes a jogos
önvédelem elve. Ha azt kérdezzük: "Meddig terjed jogom a
rossz ember ellen, aki üldöz?, önmagunkat nézzük
és meg akarjuk menteni életünket. Ezzel a válasszal:
"Szeresd azt, aki üldöz, és áldd, aki átkoz!",
Isten arra késztet, hogy a másikat nézzük és
készek legyünk érte életünket
elveszíteni.
Az világos, hogy az evangéliumi parancs a
világ szemében ostobaság. "Aki közületek
bölcsnek mondja magát ezen a világon, váljék
oktalanná, hogy bölccsé lehessen. E világ
bölcsessége ugyanis oktalanság Isten előtt..." Az
ember gondolatja előtte tárva van: mint egy lehellet, neki mind
olyan", mondja az Írás. /1Kor 3,18 kk./ "Isten azt
választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy
megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami
a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az
erőszakot." /1Kor 1,27/ Ennek a parancsnak konkrét
megvalósítása megújíthatja a föld
színét. Az Egyház azonban századok óta a
jogos önvédelem elvét hangoztatja, és ezért nem
újult meg a Föld színe.
Tizenhat évszázada azt gondoljuk, hogy a
becsület, az erény, a bátorság azt
kívánja, hogy visszaüssünk. Azt gondoljuk, hogy az
erőszak-mentesség gyöngeség, félelem,
gyávaság. Persze, ez is lehetne, amint a szerelem
visszautasítása is lehet félénkség,
félelem, tehetetlenség. Ne tévesszük össze az
erőszak-mentességet az olyasféle pacifizmussal, amely
azért nem akar csak ölni, mert fél a haláltól.
Ezt a pacifizmust Péguy is elítélte: "Ismert taktika az,
amely minden áron békét akar. Olyan
értékskála, mely szerint a becsület olcsóbb,
mint az élet. Ha a félelem taktikája, jó, de akkor
mondják meg". És Gustave Thibon ezeket írja a
második világháború után: "Ha a pacifista
intelmekben, az egyetértésre és szeretetre való
felszólításokban többnyire nincs vonzó
erő és tekintély, ez azért van, mert akik hirdetik,
a háborún kívül, és nem a háború
fölött állnak. Ha a béke embere kevésbé
élő, mint a háború embere, azt kell gondolnunk, hogy
nincs meg benne az igazi béke". Semmit sem várhatunk olyan
rendszertől, amelybe azok menekülnek, akik félnek az
ütlegektől és csak kíméletért
könyörögnek. Az erőszakból felfelé és
nem lefelé kell kiszabadulnunk.
Mounier, aki erőteljesen bírálta azt a
pacifizmust, amely csak békésebb temperamentumok
ellenállása a háborús erényekkel szemben,
kimutatta, hogy az erőszak-mentesség nem azonos ezzel a
pacifizmussal. "Az erőszak-mentesség nem olyan nyugalmi helyzet,
amelyet az erőszakon kívül érünk el, hanem -
mindig bizonytalan, mindig veszélyeztetett - önuralom és
feszültség, amelyeket az erőszakon túl
érhetünk el. Csak aki képes erőszakra, és ezen
felül képes legyűrni erőszakosságát, az
képes az erőszak-mentességre. A szellemnek nem elfojtania
kell az ösztönt /vagy nem áll
ösztön-szegénységben/, hanem túlhaladnia. Csak
akkor beszélhetünk győzelemről, ha túljutottunk
az ellenálláson." /E.Mounier, Lignes, de méthode és
d' action, Ceuvres, Le Seull, Paris, 1961, t.I, p.317/ Vonjuk le tehát a
következtetést G. Gasdorf soraival: "Van tehát olyan
erőszak-mentesség, amely megelőzi az erőszakot,
amely csak gyávaság, képtelenség arra, hogy
erőszakkal erőszakot állítson szembe, annak
visszavonulása, aki enged az erőszak
törvényének. De a hiteles erőszak-mentesség
ezzel szemben túlhaladja az erőszakot, megzabolázott
és túlhaladott erőszak, amely
személyiségünknek erőtartalékot ad. Az
erőszak mindig szenvedély; az erőszak-mentes
szublimálja ezt a szenvedélyt és ezzel felsőbb
tekintélyt szerez." /G.Gasdorf, La Vertu de force, Az
erősség erénye, P.U.F. Paris, 1960, p.86./
Nietzsche-vel szemben meg kell állapítanunk,
hogy az erőszak-mentesség nem azok érve, akik, mivel nem
lehetnek erősek, erőt gyártanak
gyöngeségükből. Gyöngeség és
gyávaság inkább menekülésre késztet,
mint türelemre, mint a rossz elviselésére. Nem igaz az, hogy
az erőszak-mentesség perspektívájában a
becsület olcsóbb lenne mint az élet, azért áll
az igazi bátorság abból, hogy odatartsuk a másik
arcunkat, hogy ne üssünk vissza, és inkább
kockáztassuk a halált, mint azt, hogy mi öljünk. Az
erőszak-mentesség nem béke bármi áron.
"Amennyiben rajtatok múlik, lehetőleg éljetek minden
emberrel békességben." /Róm 12,18/ De a
békesség kedvéért nem mondunk le az
igazságosság követelményeiről. Jézus
elítélte azt a békét, amelynek
érdekében hallgatunk igazságtalansággal és
hazugsággal szemben, és bűntársakká
válunk. Ezért mondta: "Nem békét hoztam, hanem
háborút." Amikor odatartjuk másik arcunkat, már
kaptunk egy pofont, vagyis nem bújtunk el az igazságtalan
elől, hanem eléje mentünk, szembeszálltunk. Amikor
odatartjuk másik arcunkat, szembeszállunk a
háborúval.
Ezzel éppen, hogy nem vetjük magunkat alá a
másik törvényének. Nem engedünk
fenyegetésnek és kényszernek; a másik
brutális erőszakával szilárd
elhatározásunkat állítjuk szembe, hogy inkább
elviseljük azt, hogy üldöznek az igazságért,
mintsem, hogy paktáljunk az igazságtalansággal. "Az
erőszak-mentesség - írja Gandhi - nem abból
áll, hogy lemondunk a rossz elleni küzdelemről. Az
erőszak-mentesség, úgy, ahogy azt én értem,
inkább aktívabb és valósabb küzdelem a rossz
ellen, mint a vérbosszú, mely természeténél
fogva továbbterjeszti a gonoszságot. Ami erkölcstelen, azt
csak szellemi, erkölcsi ellenállásal küzdhetjük le.
Le akarom fegyverezni a zsarnokot, nem azzal, hogy élesebb fegyvert
szerzek az övénél, hanem éppen azzal, hogy nem
tanúsítom azt a fizikai ellenállást, amelyre
várt. Lelki ellenállásomat nem gyűrheti le. Ez az
ellenállás először elvakítja, majd arra
kényszeríti, hogy engedjen. És ha enged, ez nem
alázza meg, hanem felemeli."
Inkább utat nyitunk az igazságosságnak,
és jobban meggátoljuk az igazságtalanság
terjedését, ha elfogadjuk, hogy üldözzenek az
igazságért, mintha üldöznének valakit az
igazságosság nevében. Aki üldözést szenved
az igazságosságért, az hitelre méltó, mert
tanúságot tesz az igazságról, szenvedéseinek
és áldozatának elfogadásával. Ha odatartja
másik arcát, megszakítja azt, amit Lanza del Vastó
"a hivatalos erőszak és az erőszakos igazság
láncolatának" nevez, és gyökérteleníti a
gyilkosságot. "Ha odatartjuk másik arcunkat - írja Giovanni
Papini - nem jelenti azt, hogy megkapjuk a másik pofont, hanem már
az első láncszemnél megszakítjuk
elkerülhetetlen bajok láncolatát. Ellenfeled, aki
ellenállásodra vagy menekülésedre
számított, megalázottnak érzi magát
előtted és saját maga előtt is. Mindenre
számított, csak erre nem. Zavara már csaknem
szégyenérzet. Mozdulatlanságod megfagyasztja
dühét, időt ad neki a gondolkodásra. Nem
vádolhat azzal, hogy te provokáltad, hiszen nem feleseltél
vissza; nem vádolhat félelemmel, hiszen készen várod
a második ütést, sőt magad mutatod, hová
üthet... A nyugalom, amely nem butaság, a szelídség,
amely nem gyávaság, megdöbbenti, mint mindencsodálatos
dolog, a közönséges lelkeket, megéreztetik az
állattal, hogy ez az ember embernél több; és az
állat, melyet már nem ingerel ellenállás vagy
menekülés, tanácstalan, félénk, csaknem
felelős lesz, ezen új erő előtt, melyről
eddig nem is tudott, és amely megzavarja." /G.Papini, Historie du Christ,
Kr. története, Payot, Paris, 1934,p.98./
Ha odatartjuk másik arcunkat és nem
ütünk vissza, ezzel szembeállítjuk
üldözőnket a maga igazságtalanságával
és erőszakával. Kénytelen ezekre felfigyelni. Amikor
Jézust a főpap egyik szolgája megpofozza, Jézus
egyszerűen így szól: "Ha rosszat szóltam,
bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?"
/Jn 18,23/ Ezzel Jézus arra készteti ezt az embert, hogy
tudatosítsa és megítélje saját tettét.
Miért tartsuk oda a bal arcunkat annak, aki a jobbat megütötte?
"Hogy ürességbe essék és szembetalálja
magát az evidenciával - mondja Lanza del Vasto -, mert aki el akar
nyomni egy akadályt és nincs útjában akadály,
restségbe esik, és éppen ezért visszatartja
önmagát. Átvitt értelemben ezt úgy mondhatjuk:
reflektál önmagára, gondolkodik. Bármilyen
brutális legyen is a támadó, bármennyire
elvakítja is szenvedélye, mégis ember és dolgozik
benne az igazságosság érzéke, akár akarja,
akár nem... Lehetetlen, hogy valamikor meg ne mozduljon valami
elsötétedett lelkében." /Lanza del Vasto, Les Cuarte
Fléaux. A Négy Csapás,Deonel, Paris, 1959, pp.
328-329./
Ha a jogos önvédelem nevében
visszaütünk, akkor a másik már igazolhatja
önmagát, és nem tudatosíthatja
igazságtalanságát. Mert mihelyt ütöttünk,
már számára is fennáll a jogos önvédelem
esete, és most már ő is "kénytelen" ütni.
Erőszakunk igazolja az övét és lehetetlenné
válik a kibékülés. Ha visszaütünk,
bűnrészesekké válunk és a
végtelenségig állandósítjuk az
erőszakot. Minden erőszakossá vált emberi
konfliktusban mindkét fél ürügyet talál a
másik igazságtalanságában és
erőszakában ahhoz, hogy még nagyobbakat kövessen el. A
sok ütlegelés közepette talán már azt sem
tudják, hogy min vesztek össze. És így az
erőszakosabb fog győzni, nem az igazságosabb.
Az erőszak mindig a jog és
igazságosság álarcába bújik. Ha pedig
odatartjuk másik arcunkat és nem ütünk vissza,
megfosztjuk az erőszakot a jog ürügyétől
és úgy kell mutatkoznia, mint ami ténylegesen:
igazságtalanság és hazugság, mely
művelőjét lealacsonyítja és becstelenné
teszi. Ezért, az Apostol tanácsa szerint, minden
körülmény közepette legyünk "feddhetetlenek, hadd
szégyenüljön meg az ellenfél, mivel semmi rosszat sem
tud ránk fogni". /Tit 2,8/
"Ha ellenséged éhezik, adj neki enni; ha
szomjazik, adj neki inni; mert ha így teszel, égő parazsat
raksz a fejére." /Róm 12,20/
Nem azért tartjuk oda másik arcunkat, nem
azért viszonozzuk a rosszat a jóval, mert azt gondoljuk, hogy
ellenségünk jó, hanem mert azt hisszük, hogy
képes jóvá lenni. Ellenségünk is ember, Isten
képére és hasonlatosságára
teremtették, érte is meghalt Jézus a kereszten,
bármily messzire ment is a rosszban, van még benne valami
jó, és remélnünk kell megtérését.
Nem arra kell törekednünk, hogy erőszakkal leromboljuk a benne
lévő rosszat, mert akkor könnyen lerombolhatnánk azt a
jót is, ami még benne van. Gondoljunk csak a konkoly
példabeszédére! A túlbuzgó szolgák ki
akarták tépni, hadd nőjön jobban a búza
/jóakaratuk nem volt kétséges/, de a gazda így
válaszol: "Nem, hogy a konkolyt gyomlálva ki ne
tépjétek vele együtt a búzát is.
Hagyjátok, hadd nőjön fel mindkettő az
aratásig." /Mt 13,24 kk./ Jézus nem akarja, hogy erőszakhoz
nyúljunk a rosszal szemben, hiszen ezzel a jót is
akadályoznánk és csak megsokszoroznánk a rossz
hatalmát.
De mindig ugyanezt a kérdést tesszük fel:
ne törődjünk hát a konkollyal, hagyjuk, hogy
elárassza a földet és a szomszédos földeket?
"Ellenkezőleg, - válaszol Jacques Goettmann - éppen
így fog jobban fejlődni a búza, szabadon és
tisztán, úgy, hogy végül is elfojtja a konkolyt.
Így válik szabaddá a rosszon belül is a benne
rejlő jó, az igazság, melyet rosszindulatúan
elfojtott /vö.: Róm 1,18/, és amelyből
végeredményben a rossz is erejét merítette..."
/J.Goettmann, Comment l'Eglise maitrisetelle le probléme de la guerre?
Hogyan győzheti le az Egyház a háború
problémáját? kiadatlan, p.9./ "Az Úr szolgája
ne veszekedjen, inkább legyen barátságos,
tanításra kész és türelmes. Feddje meg
szelíden az ellenszegülőket, hátha megadja nekik Isten
a bűnbánat kegyelmét, hogy fölismerik az
igazságot, és kikerüljenek az ördög
kelepcéjéből, aki kényére-kedvére
fogva tartja őket." /2Tim 2,24-26/ Az ember olyan, hogy
felebarátjával többnyire úgy viselkedik, ahogyan az
vele szemben. Az erőszak erőszakot vált ki, a
bizalmatlanság bizalmatlanságot, a jóság pedig
jóságot, a szelídség szelídséget.
Lao-tseu írja: "Jó vagyok azokhoz akikben jóság van;
jó vagyok azokhoz, akikben nincs jóság; és
így győz a jóság. A jóhiszeműeknek
jóhiszeműséget adok; a rosszhiszeműeknek
jóhiszeműséget adok; és így győz a
jóhiszeműség."
Nem állíthatjuk azonban, hogy az
erőszak-mentesség hatékonysága abszolút,
és hogy szükségszerűen győzelemre vezet
ellenfelünkkel szemben. Óvakodjunk az erőszak-mentes
triumfalizmustól is. Az erőszak-mentesség
lényegében felhívás, amelyet ellenségünk
lelkiismeretéhez és szabadságához
intézünk, hogy az felismerje igazságtalanságát
és lemondjon a rosszról. De szabadságában
áll, hogy visszautasítsa felhívásunkat és
megmaradjon a rosszban.
Az erőszak-mentesség szeretet, és csak a
szeretet, vagyis a szabadság eszközeit használhatja; mert
csak ezek tartják tiszteletben az egész embert. Az erőszak
gyökeresen rossz, mert elpusztítja a szabadságot,
megszakítja a párbeszédet és lehetetlenné
teszi a kibékülést. Ilyen értelemben az erőszak
mindig hatástalan; mindig kudarc. Az erőszak elítél,
az erőszak-mentesség nem ítél, hanem
megérteni próbál. Az erőszak-mentesség
lehetővé teszi a barátságot még
ellentétek közepette is. Akármilyen erős legyen is az
ellentét, az erőszak-mentesség akkor is
felhívás a békülésre és a
barátságra. Az erőszak-mentesség révén
megtagadtam, hogy ellenségévé váljak
ellenségemnek; nem megyek bele a "játékba", nem leszek
bűntársává; udvariasan kijátszom. Ha meg akar
ölni, övé a gyilkosság minden felelőssége,
nem háríthatja rám, még részben sem. De
feltétlenül nem akadályozhatom meg
gyilkosságát. De halálom sem teszi lehetővé
kibékülésünket. Barátságom a
halálon túl is üldözi. Az emberek megölték
Istent, és kétezer évvel e gyilkosság után
Isten szeretete még mindig üldözi az embereket és
még mindig lehetséges a kibékülés.
Ha odatartom másik arcomat, újabb
ütéseket kockáztatok, sőt a halált is. De aki
az erőszak útját választja, aki visszaüt, az is
kockáztatja a szenvedést és a halált. Ha igaz az,
hogy az erőszak-mentesség túlmutat az erőszakon,
hogyan ne vállalna az erőszak-mentes legalább annyi
kockázatot, mint az erőszakos? De az erőszak-mentes a
kockázatot maga vállalja, nem ellensége
számára kockáztat. Kockára teszi
életét, éppen azért, hogy meg ne ölje a
másikat. "Jobb ugyanis, hogy az ember jócselekedeteiért
szenvedjen, ha ez Isten akarata, mint hogy gonoszságáért."
/1Pét 3,17/ És csak az erőszak-mentes áldozat
hiteles áldozat, csak ez részesedés Jézus
keresztáldozatában.
Odatartani másik arcunkat, a halált
kockáztatni, éppen ez a szeretet kockázata. És
főként az evangéliumi szereteté. Ebben
foglalható össze az egész kereszténység: a
szeretet több, mint az élet, és semmi az élet szeretet
nélkül. "Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc
vagyok vagy pengő cimbalom." /1Kor 13,1/ Ezért ez a parancs, hogy
tartsam oda másik arcomat, lényeges tartozéka a
kereszténységnek, talán legjelentősebb
jellemzője. És a jogos önvédelem elve, mely szerint a
szeretet ellenére is megvédhetem életemet, a
kereszténység tagadásához és az
Evangélium elárulásához vezet.
Nem annyira életünket kell
megvédenünk, mint inkább a rossz ellen kell
védekeznünk, mert üressé és
terméketlenné tenné életünket. "Mondom nektek,
barátaimnak: Ne féljetek azoktól, akik megölik a
testet, de aztán semmi egyebet nem tudnak tenni. Megmondom én
nektek, kitől féljetek: Attól féljetek, aki
miután megölt, elég hatalmas ahhoz, hogy a pokolba
taszítson. Igenis, mondom nektek: Tőle féljetek!" /Mk 12,4
kk./ "Aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, de aki
érettem elveszti életét, megtalálja azt." /Mt
16,25/
"Kelemen második levelében" olvashatjuk
Jézus és Péter párbeszédét, melynek
hitelessége természetesen nem bizonyítható, de
legalább kifejezi íróinak mentalitását:
"Olyanok lesztek, mint bárányok a farkasok között",
mondja Jézus Péternek. Péter megkérdezi: "És
ha a farkasok szétszaggatják a bárányokat?"
Jézus válasza: "A bárányok haláluk
után már nem félnek a farkasoktól."
Ha odatartjuk másik arcunkat, már
legyőztük a rosszat, megszakítottuk az erőszak
láncolatát, nem lettünk bűnrészesek,
legyőztük a haragot, a félelmet, a
bosszúállást, a gyűlöletet és az
erőszakot, amit bennünk támasztott a rossz és amelyek
visszaütésre késztettek volna. Volt erőnk rosszat
és szenvedést szelíden és türelemmel hordozni
és elviselni, viszonzásuk, megsokszorosításuk
nélkül. A vértanú legyőzi a rosszat akkor is,
ha őt magát kivégzi a hóhér.
Isten lelke arra indít, hogy
"gyűlöljük" életünket e világon. /Jn 12,25/
Csak aki kész életét adni, tehet
tanúbizonyságot Jézus Evangéliumáról.
"Minden találkozásnál - írja P.Urs von Balthasar -
azt kell látnom a másikban, ami valójában: valaki,
akit Isten öröktől fogva szeret, akiért Isten meghalt
és akiért kész vagyok én is meghalni." /Concilium no
6,p. 37./
Nagy tévedés, ha azt tanítjuk, hogy a
szeretet néha gyilkos erőszakot parancsol. Igaz, a szeretet is
legyen realista és keresse a hatékonyságot, de ne olyan
eszközök árán, melyek számára idegenek
és melyek tagadását jelentenék. A szeretetnek is
megvan a maga realizmusa, és ennek nevében kell lemondanunk az
erőszakról és odatartanunk másik arcunkat, ahelyett,
hogy visszaütnénk. A keresztény hivatás
mindenekelőtt az, hogy biztosítsuk e világon a szeretet
valamelyes nívóját. Nem az, hogy megvédjük az
intézményeket, vagy akár a dogmákat.
Elsősorban azt követeli meg tőlünk, hogy
életünk kedvéért ne mondjunk le a szeretet
tényleges
gyakorlásáról.
3. IGAZSÁGOSSÁG ÉS
SZERETET
Az igazságosság szükségessége
Proudhon kikelt magából, amikor látta,
hogy a gazdagok "felebaráti szeretetnek" nevezik, amikor a
szegények nyomorát enyhítik. "Amikor a pauperizmus
megzavarja álmukat, amikor a kimerült beteg silány
ágyán kínlódik, amikor az éhező
proletár az úton ordít, akkor jutalmat tűznek ki a
koldulás megszűntetése érdekében,
bálokat rendeznek a szegények érdekében, vagy
színielőadást, versenyt, tombolát;
szórakozásuk árát adják alamizsna
gyanánt, és még tapsolnak is önmaguknak!" Proudhon a
szegények nevében visszautasítja ezt az úgynevezett
szeretetet, amely inkább fenntartja a nyomort, mintsem
megszűntetné, - ehelyett az igazságosságot
sürgeti.
Proudhon félreismeri itt az evangéliumi szeretet
igazi természetét és csak
karikatúráját adja. De abban nem téved, hogy
korának keresztényei tényleg így gyakorolták
azt. P. de Lubac is írja, hogy "a liberális
polgárság lealacsonyította és szokásaihoz
idomította a keresztény szeretetet; és ebből a
lealacsonyított állapotból elméletet
gyártott". Ezen elmélet szerint, mely gyakorlatilag "az
Egyház hivatalos tanításává" vált, a
társadalmi igazságtalanság az eredeti bűn
szükségszerű következménye, a dolgok
természetéből folyik, és így hiába is
küzdenénk a pauperizmus és a vagyoni
egyenlőtlenség ellen. Mert amint Proudhon írja, "a
Krisztusba vetett hit nem szabadít meg ... a bűn
következményeitől: a kegyelem enyhíti kemény
megpróbáltatásainkat;... a pauperizmus
lepráját valamennyire enyhíti a szeretet
kiáradásával". A gazdagok tulajdonjoga korlátlan
és csak "tanácsolják nekik, hogy lélekben szabadok,
szegények legyenek, hogy szívükben és
önkéntes önmegtagadással egyesüljenek a
szegények szenvedéseivel és alamizsnát adjanak
nekik".
Ezen elmélet következtében a
társadalmi egyensúly alapja nem az igazságosság,
hanem a "szeretet", mely a Gondviselés választott eszköze a
fennálló rend fenntartására, mely
önmagában is gondviselésszerű. Ennek folytán "a
szociális kérdés" kapcsán Pie bíboros "a
gazdagok szeretetéről, a szegények
megadásáról, és mindenki
boldogságáról" szól. Így azonban
gyakorlatilag igazolt minden társadalmi egyenlőtlenség,
és a szegények nem remélhetik, hogy felszabadulhatnak az
igazságtalanság és nyomor alól. Bármennyire
túloz is Proudhon, mégis igazat adunk neki ma, amikor
szemére veti a keresztényeknek, hogy megelégszenek
igazságosság helyett alamizsnálkodással.
A gazdagok alamizsnája puszta képmutatás,
ha csak arra szolgál, hogy megnyugtassa lelkiismeretüket, és
gyűlöletessé válik, ha felment az
igazságosság alól. Fokozza a szegény
megaláztatását, még inkább érezteti az
igazságtalanság súlyát, ha alamizsnát kap
és nem ismerik el jogait. Az "alamizsna", amennyiben
ajándék, vagy javaink megosztása, adott esetben egyetlen
közvetlen eszköz a szegények
megsegítésére, de ezt is az igazságosság
szellemében kell tennünk és nem csak mint
önkéntes szeretet-szolgálatot. /"Előbb eleget kell
tenni az igazságosság követelményeinek, nehogy
szeretet ajándék gyanánt adjuk azt, amit az
igazságosság kíván meg." II. Vat. Zsin. A
világiak apostolkodásáról 2.fej. 8./ Egyúttal
arra kell törekedni, hogy az igazságtalanság
társadalmi és politikai okait megszűntessük,
tehát társadalmi és politikai akcióra van
szükség. Ezen perspektíván kívül semmi
reményük nem lehetne a szegényeknek. "Minden emberi
szenvedés láttán - írja Pierre abbé - ne
csupán arra törekedjél, hogy haladéktalanul
segíts, amennyire csak teheted, hanem arra is, hogy annak okait
megszűntesd. De ne csupán az okok
megszűntetésén fáradozzál, hanem segíts
is haladéktalanul. Senki sem jó, senki sem igaz, amíg
lehetőségeihez képest nem szolgálja egész
szívből, minden erejével mindkét feladatot. Nem
választhatók el egymástól."
Különben is, a szegények
"büszkeségét" sérti az alamizsna, nem akarnak a
gazdagok "adósai" lenni. Mert ha adunk, ezzel is uralkodunk, a
másikat pedig lealacsonyítjuk. Ezért az
igazságosság nem ad, hanem visszaad. "Nem a te javadból
adsz a szegényeknek - mondja ezt Ambrus - csak az
övéből adsz neki vissza." "Egyenlő
mértékre" van szükség, mondja az Apostol. /2Kor 8,13/
Előbb el kell ismerni igazságosan a másik jogát,
csak azután szerethetjük. "E földön - mondja helyesen
Proudhon - az igazságosság örökös feltétele
a szeretetnek". Éppen ezért nem is lehet szeretet jelenleg gazdag
és szegény között és a gazdag nem is lehet
igazán a szegény barátja. A barátság
feltételezi az egyenlőséget és magunk is kell, hogy
szegények legyünk, ha hazugság nélkül akarunk a
szegények barátai lenni. Az Evangélium nem annyira azt
kívánja tőlünk, hogy segítsük a
szegényeket, mint inkább azt, hogy szegények
legyünk.
Előbb jogaihoz kell segítsük azt, akit
megalázott az igazságtalanság. Tiszteletben kell tartani
jogait, melyeknek végső alapja maga a léte. Csak akkor
válhat velünk egyenlővé. És csak azután
ajánlhatjuk fel szeretetünket, anélkül, hogy ezzel
elnyomnánk. Ha nem tudjuk magunkat egyenlővé tenni, azzal,
hogy jogaikhoz segítsük - és ez többnyire azonnal nem
lehetséges -, akkor váljunk mi magunk vele
egyenlővé, és legyünk vele együtt azon
igazságtalanság áldozataivá, amelytől
ő szenved, és harcoljunk vele együtt az
igazságosság érdekében. Ezért a
nyomorgók szeretete arra ösztönöz, hogy megosszuk sorsukat
és bajaikban legyünk társaikká.
Az igazságosság tehát a szeretet
követelménye, de a szeret az igazságosság
feltétele. Mert a szeretet késztet igazságosságra,
és már sok szeret kell ahhoz, hogy csak elismerjük a
másik jogait és gyakorlatban is tiszteletben tartsuk. De a
szeretet mindig előzze meg az igazságosság, és
hallgassa el nevét a szeretet; csak akkor mutatkozhat be, amikor
már győzelemre segítette az
igazságosságot.
A szeretet szükségessége
A szegény és elnyomott első
szükséglete tehát az igazságosság. De Proudhon
állításával szemben az evangéliumi szeretet
nem közömbös az igazságtalansággal szemben.
Inkább arra törekszik, hogy érvényre juttassa a jogot.
Sőt azt kell mondanunk, hogy az igazságosság nem
elég önmagának, csak a szeretet révén
érheti el célját.
Mert az igazságosság önmagában
megosztott birodalom, és ezért nem állhat fenn. Az
igazságosságból származik az erőszak, az
erőszak pedig igazságtalanság. A mindenáron
való igazságosság ára a háború
és a gyilkosság, vagyis az igazságtalanság. Az
biztos, hogy botrányos az igazságtalanságon alapuló
rend. De botrányos az erőszakon alapuló
igazságosság is, megújítja a rosszat és a
szenvedést és gyűlöletessé teszi az
igazságosságot. A szeretet mindkét botrányt
leleplezi, egyik bűntársává sem válik. Mert a
szeretet a jó erejével győzi le a rosszat és
így beteljesít minden igazságosságot "Az igazi
élet magját békében vetik el a
békeszeretők." /Jak 3,18/
A szeretet titka a tartozások elengedése, a
sérelmek megbocsátása. Az igazságosság nem
ismer bocsánatot, hiszen a bocsánat igazságtalanság.
De csak a bocsánat törheti meg az erőszak és
igazságtalanság jogos láncolatát, és teszi
lehetővé a kibékülést. A szeretet "a rosszat
fel sem rója; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél,
mindent elvisel". /1Kor 13,4 kk./
A szeretet az Evangélium nagy kinyilatkoztatása.
Az Ószövetség, a szemet szemért elv alapján
igazságról beszélt. Az Újszövetség
tanítja, hogy engedjük el az adósságokat és
szeressük ellenségeinket, tehát a szeretetet. Ezért
mondhatjuk, hogy az Evangélium szabadította fel az
emberiséget az igazságosság igája alól. A
szeretet kijavítja az igazságosságot,
lehetővé teszi a megbékélést.
Azt mondhatná valaki, hogy a szeretet is
önmagában megosztott birodalom és ezért nem maradhat
fönn. Mert ha a szeretet nem akar erőszakot alkalmazni a
gonosztevő ellen, ha tiszteli, ha megbocsát neki,
végül is bűntársa lesz, vagyis meggyalázza a
szeretetet. De aki ezt mondja, tévesen értelmezi a szeretetet.
Mert ha a szeretet tiszteli is a gonosztevőt, és nem alkalmaz is
erőszakot, nem nyugszik bele a rosszba és nem marad
passzív. Szembeszáll a gonosztevővel és saját
fegyvereivel felfegyverezve küzd ellene, amíg csak le nem
győzi, vagyis fel nem szabadítja a rossz alól, mely
rabságban tartja. A szeretet nem mindenáron való
békét akar; főként nem akarja a békét
igazságtalanság árán. Inkább felfegyverzi az
embert az igazságosságért folytatott jó harcra. Mert
tudja a szeretet, hogy nem lehet igazságosság, ha nem
küzdünk az igazságtalanság ellen.
Ebben igazuk van az erőszakosoknak a
"pacifistákkal" szemben. Igaza van Péguy-nak, amikor így
kiált fel: "Őrültség, ha az Emberi Jogok
Nyilatkozatához akarjuk fűzni a békenyilatkozatot. Hiszen az
igazságosság nyilatkozata már önmagában is
haladéktalanul hadüzenet. Bármilyen jog, bármilyen
jogos követelmény tüstént zavart okoz e világon
és háborút támaszthat". Az emberek közötti
első relációk tényleg az ellentét és
az ellenségesség relációi. A másik
számomra elsődlegesen az, akinek szabadsága az én
szabadságomat fenyegeti, akinek tervei kétségessé
teszik az én terveimet. Elsődleges agresszivitás jellemzi
az emberek közti kapcsolatokat, feszültségeken és
konfliktusokon keresztül tudatosítom felebarátom más
voltát.
Ezért az első időkben biztosítanom
kell jogaimat a másikkal szemben. És a másik csak
úgy ismeri el jogaimat, ha erőt érez bennem, amely
rákényszeríti, hogy igazságos legyen hozzám.
Ezért többnyire nem elég a tárgyalás
konfliktusok megoldására. Éppen mert kudarcot vallott a
tárgyalás, vagy nem lehetséges a két fél
között, azért van konfliktus, és a konfliktusból
ered az újabb tárgyalás. Mindkét fél, a
konfliktus révén olyan erős pozícióra
törekszik, amely lehetővé teszi a tárgyalások
megkezdését vagy folytatását, úgy hogy
követeléseit a másik fél is elismerje. Vagyis,
éppen a konfliktusok célja a tárgyalások
"megoldása", és nem fordítva. Igaza van tehát
Péguy-nek abban, hogy az "Emberi Jogok Nyilatkozata" nem lehet
"békenyilatkozat".
A keresztény "lelkiség" sokszor
félreismerte ezt az agresszivitást, amelynek
felismerésére viszont rákényszerített a
lélektan tudománya. Nem tudunk újabb, igazságosabb
emberi relációkat létrehozni, a feszültség, a
konfliktus, az ellenségesség átmenete nélkül,
amely nem csupán védekezésre, hanem támadásra
is rászorít. A szeretet nevében nem irthatunk ki
magunkból minden agresszivitást, persze a szónak abban a
tág értelmében, amelyben a pszichológusok is
használják: a küzdőképesség, a jogaim
megvédése érdekében. "Ezerszer inkább
kockáztatnám az erőszakot, mint egy egész faj
elférfiatlanodását", mondta Gandhi, amikor
felkészítette India népét a jogaiért
folytatandó erőszak-mentes harcra. P. Cottier szerint Isten
Országa nem "élettelen paradicsom, ahol vénlányok
vezetik pórázon a növényevő
oroszlánokat"...
Az evangéliumi erőszak-mentesség ugyan
arra ösztökél, hogy odatartsuk bal arcunkat, ha a jobbat
megütötték, és hogy türelemmel viseljük az
ellenség okozta szenvedést, de arra is ösztökél,
hogy erőteljesen leleplezzük az igazságtalanságot,
amikor mindenki más megalkudna vele. Az erőszak-mentes
akciónak akkor az a célja, hogy vagy nem akarnak tudni, és
hogy felébressze az emberek lelkiismeretét. Az
erőszak-mentes akció követi Krisztus
magatartását, aki leleplezi a kereskedők
botrányát a Templomban, mert latrok barlangjává
tették Isten házát, anélkül, hogy a
zsidók észrevették volna.
Gandhi és mindazok, akik
kipróbálták az erőszak-mentes küzdelem
eszközeit, az igazság erejére alapozták
akciójukat, de ezekben az akciókban az ellenfél
világosan ellenfél. Ezeknek az erőszak-mentes
akcióknak is megvannak a maguk fegyverei. Ezek is harc,
erőpróba. Az erők ténylegesen
összeütköznek, sőt még "kényszerről"
is beszélhetünk, amennyiben szó lehet az
igazságosság és az igazság
"kényszerítő" erejéről. Az
erőszak-mentes küzdelem nem teszi teljesen
fölöslegessé az emberi agresszivitást, hanem
szublimálja azt, és az igazságosság és
megbékélés erejévé
változtatja.
Ebben az értelemben nem is állíthatjuk,
hogy az erőszak-mentesség az erőszak ellentéte. Mert
az erőszak-mentesség nem tételez fel olyan világot,
amelyben nincs feszültség, ellentét, konfliktus az emberek
között, csak azt mondja, hogy ezeket az ellentéteket és
konfliktusokat romboló és gyilkos erőszak
nélkül is meg lehet oldani. Itt - és csak itt - nem
értünk egyet Péguy-vel, aki azt állítja, hogy
az "igazságosság nyilatkozata" egyben hadüzenet is. Igaza van
abban, hogy jobb a "háború az
igazságosságért, mint béke az
igazságtalanságban", de ha az alternatíva foglyai maradunk,
akkor csak a háborút választhatnánk, az pedig
képtelen, mind a béke, mind az igazságosság
létesítésére. Csupán a közvetlen
erőszak-mentes akció ment ki a
szorítóból.
Ha igaz, hogy az igazságosság
megkövetelése küzdelemmel jár, akkor az is igaz, hogy a
jog megvédésében és az igazságosság
kiküzdésében csak a szeretet és igazság
erőszak-mentes erőire támaszkodhatunk, és nem az
erőszakra, mely mind a szeretet, mind az igazságosság
tagadása.
Az emberek igazságossága
A szeretet akkor is ki kell hogy igazítsa az
igazságtalanságot, amikor az emberek ítélkeznek
valaki fölött, aki vétett ellenük. Az
igazságosság logikája itt is arra vezetne, hogy a rosszat
rosszal viszonozzák, és a szeretetnek kell itt is
megbocsátásra és kibékülésre vezetnie.
Az igazságosság erőszakos követelményein
túl a szeretet arra ösztönöz, hogy szelíden
intsük meg a gonosztevőket, "hátha megadja nekik Isten a
bűnbánat kegyelmét, hogy fölismerjék az
igazságot, és kikerüljenek az ördög
kelepcéjéből, aki kényére-kedvére
fogva tartja őket". /2Tim 2,24-26/
Jézus világosan megmondja a zsidóknak,
hogy nincs joguk elítélni a házasságtörő
asszonyt /Jn 8,1 kk./, akit tetten értek, pedig Mózes
törvénye az ilyen esetre a megkövezést írta
elő. Ezen a jeleneten keresztül világosan láthatjuk,
hogy az ember nem bíráskodhat jogosan, nem ítélheti
el felebarátját. Mert csak az ítélkezhetne, aki maga
nem bűnös. Jézus, aki egyedül bűntelen,
egyedül ítélkezhet jogosan. De éppen ő,
éppen mert bűntelen, nem ítélkezik, nem
ítél el: "Én nem ítéllek el" - mondja a
házasságtörő asszonynak. Csak aki maga ártatlan
ítélkezhetne és vethetné az első követ,
de aki ártatlan, az nem ítélkezik, az
megbocsát.
Nem kételkedünk abban, hogy az evangéliumi
bocsánatnak politikai kifejezése is kell, hogy legyen. De itt az
Evangélium követelményei kevéssé hatottak az
evilági szervezetre. Sőt, a teológusok maguk is sokszor azt
magyarázták, hogy erre nincs is szükség, hogy az
evangéliumi megbocsátás nem az emberek
kormányzására vonatkozik, csak az Egyházon
belül van értelme, a keresztények "lelki"
közösségében. Az Egyház megbocsát az
elítéltnek, az állam pedig kivégzi ugyanannak az
Egyháznak az engedélyével. De hogyan is nem látjuk,
hogy az Egyház itt megalkuszik a világ erőszakos
szellemével, és hogy amikor az irgalmat és
megbékélést kellene szolgálnia, inkább a
hóhérok bűntársa, mint az áldozatokkal
szolidáris?
Ha igazoljuk a halálbüntetést, akkor a
szemet-szemért elvnél tartunk és nem a sérelmek
megbocsátásánál. A legprimitívebb
igazságosság követelményeit tartjuk szem előtt
/amint azokat az Ószövetség első könyvei is
megfogalmazzák/ és visszautasítjuk az evangéliumi
szeretet követelményeit, vagyis végeredményben nem
vesszük tudomásul az Evangéliumot, nem vesszük
tudomásul Isten akaratát, amikor állami
igazságosságunkat megalapozzuk.
Szerintünk nagyon súlyos dolog az, hogy az
Egyház igazolja a halálbüntetést. Ezzel
radikálisan elveti azt a tiszteletet, amellyel minden embernek tartozunk,
az elesett, a bűnös embernek is, aki pedig a keresztény
kinyilatkoztatás középpontjában áll. Ha
igazoljuk teológiailag a halálbüntetést, akkor
kitoljuk a Megváltást az idők végezetéig,
és nem akarjuk ez élet idejében gyakorolni a
megbocsátó és megbocsátván megmentő
szeretetet.
Bizonyos értelemben a halálbüntetés
egyházi igazolása még súlyosabb
következménnyel jár, mint a háború
igazolása. A háború célja legalább
igazolható, amikor például valamelyik nép meg akarja
védeni szabadságát igazságtalan
támadóval szemben. Viszont, minden lehető magyarázat
után sem érthető, hogyan ismerhette el az Egyház,
hogy az államnak joga van halálbüntetés
meghozatalára, amikor erre nincs semmi valós
szükségesség. Mivel a halálbüntetés
megszűntetése gyakorlatilag lehetséges volt, az
Evangélium alapján ez szükségessé is
vált, és éppen az lett volna az Egyház
hivatása, hogy ezt megértesse mindenkivel és minden
állammal.
Tanulságos, hogy Szent Ágoston, aki az
elsők között ismerte el az állam hadviselési
jogát, és engedte meg a keresztényeknek, hogy
háborúban részt vegyenek, többszörösen
közbenjárt a világi hatóságoknál, hogy
ne mondjanak ki halálos ítéletet. Ezen alkalmakkor
írt levelei egész különös aktualitással
bírnak, pontosan visszautasít minden érvet, amelyet
még ma is hangoztatnak a halálbüntetés hívei.
Idézzünk néhány részletet. A tartományi
prokonzulnak írja: "Ha a halálbüntetés lenne egyetlen
módja a gonoszok megfékezésének, talán
belenyugodnánk végszükség esetén. De minthogy
más büntetés is lehetséges, és így
lehetővé válna az Egyház
szelídségéhez való hűség, valamint a
gonoszok megfékezése is, miért nem választja a
bölcsebb lehetőséget, és miért nem egyezik bele
szelídebb ítéletbe, ami lehetséges a
bírák számára, még ha nem egyházi
ügyről van is szó?" Jelentős ez az utolsó
utalás, mert Ágoston a prokonzulnak azon donatisták
ügyében ír, akik megöltek egy katolikus papot.
Ebből is látható, hogy elvei általános
érvényűek.
"Nem azt vitatjuk, hogy a gonoszokat meg kell fosztani
attól a lehetőségtől, hogy további
vétkeket kövessenek el - írja a tribunusnak ugyanezen
ügyben -, csak azt akarjuk, hagyják meg életüket
és ne csonkítsák meg testüket.
Elégségesnek látjuk, hogy törvényes
ítélet vessen véget értelmetlen
ténykedésüknek és vezesse őket jobb
belátásra, vagy pedig azzal fordítsák el őket
a rossztól, hogy valami hasznos munkában használják
fel őket. Ez is ítélet lenne, de olyan állapotba
helyezné őket, amelyben nem folytatnák bűnös
tevékenységüket, mégis idejük maradna a
bűnbánatra. Ezzel egyúttal jót is tennénk
velük. Keresztény bíró, teljesítse a jó
atya kötelességét, vessen véget a rossznak,
anélkül, hogy megfeledkezne az emberiesség
kötelességéről; a bűnösök
gonoszsága ne legyen számotokra a bosszúállás
kiélvezésének alkalma, hanem úgy tekintsétek,
mint sebeket, melyek gyógyítása a ti
hivatásotok."
Amikor Macédoniusnak, az afrikai helytartónak
válaszol, aki nem érti, miért jár közbe
bűnösök megkímélésének
érdekében /"Azzal jóváhagyja a bűnt, ha nem
engedi, hogy megbüntessék", és ma is hány
keresztény gondolkodik így!/, Ágoston ezt a
magyarázatot adja: "Nem azért védjük a
bűnösök életét, mintha kedvünk telne a
rosszban: de amikor utáljuk a bűnt, szánjuk az embert... Ha
üldözni akarjuk bűnt és meg akarjuk szabadítani az
embert, ezzel nem pártoljuk a gonoszságot, csak az
emberiességet... Az Apostol így vázolja Isten
elgondolását, amennyire csak jámbor ember ismerheti azt:
"Nem tudod-e, hogy Isten türelme "bűnbánatra" vezet? Erre a
bűnbánatra akarjuk elvezetni azokat, akiknek
érdekében közbenjárunk."
Azt mondják, hogy a halálbüntetést
"igazolja a helyesen értelmezett közjó". A magunk
részéről nem így vélekedünk;
bármennyit vétett is valaki a közösség ellen, nem
szabad embert a közjónak feláldozni, bármint
értelmezzük is ez utóbbit. Hiszen a cél nem
szentesíti az eszközt, és semmilyen cél nem
szentesítheti a fegyvertelen és megbilincselt ember
megölését.
Igazságot szolgáltatni annyit jelent, mint
igazságossá tenni. Ha igazságot szolgáltatunk a
bűnösnek, akkor meg kell engednünk, hogy igazzá
válhasson Isten és emberek előtt. Minden bűn
büntetést érdemel, de a büntetés értelme
nem a bűnös elítélése, hanem
megmentése.
Szerintünk minden kereszténynek úgy kellene
vélekednie, hogy bár a társadalomnak védekeznie kell
a gonosztevők ellen és ezeket ártatlanná kell
tennie, halálbüntetésre nincs joga, sőt olyan
büntetésekre sem, amelyek csak megalázhatják és
lealacsonyíthatják az embert. Inkább mindent meg kell
tennie annak érdekében, hogy ezek az emberek megjavuljanak
és szabad emberként ismét részt vehessenek a
közösség életében. Itt nem csupán a
halálbüntetésről van szó, hanem az
utóbbi századokban alkalmazott olyan büntetési
rendszerekről, amelyek még most is léteznek, és
amelyek még jobban lealacsonyítják a bukott embert,
ahelyett, hogy talpra segítsék. Itt még hatalmas
nevelő munkára van szükség. Sajnos,
félő, hogy sokáig még sokan azt hiszik, hogy a
szigorúság hiánya bátorítja a
gonoszságot és sérti az áldozatokat. Pedig ki veheti
szívére, hogy eldobja az első
követ.
4. AZ EGYHÁZ ÉS AZ ERŐSZAK-MENTESSÉG
EVANGÉLIUMA
Amint kimutattuk, a jogos önvédelem elvét,
amelyet morálteológiánk hirdet, Krisztus nem
tanította, sőt arra intett, hogy tartsuk oda másik arcunkat
is, és jóval viszonyozzuk a rosszat. Ha tehát a fenti elv
szerint járunk el, magatartásunk nem egyezik az Evangélium
követelményeivel, és megakadályozzuk Jézus
Országára vonatkozó ígéreteink
valósulását.
Nem azt kell mondanunk, hogy kudarcba fulladt a
keresztényforradalom, inkább azt, hogy még nem
próbáltuk végigvinni. Mert a keresztények nagyon is
hamar áthágták Jézus szeretet-parancsát,
és azt állították, hogy becsület dolga az
ütés viszonzása, meg, hogy igazságos dolog valakit az
igazság nevében üldözni. Tolsztoj írja Gandhinak:
"Ha egyszer helyeseljük az erőszakot, ezzel elégtelennek
ítéltük a szeretet törvényét, sőt
tagadjuk ezt a törvényt. Az egész keresztény
civilizáció, mely külsőleg oly pompás, ilyen
ellentmondásokra épült, ilyen evidens
félreértésekre, amelyek különösek, és
néha tudatosak, többnyire azonban nem is tudatosak."
A keresztény forradalommal az Egyház első
századaiban próbálkoztak meg, de nem vitték
egészen végig. A keresztények igen hamar megalkudtak a
világ szellemével és az erőszak újra
diadalmaskodott a történelemben, még a keresztények
révén is, akik ezzel meghiúsították az
egyházatyák reményét, hogy "majd eltűnik a
föld színéről a háború, amikor majd
győzedelmeskedett a kereszténység és a
pogányság helyére lépett".
Pedig a kereszténység éppen
azáltal lépett napvilágra, hogy tényleg gyakorolta
az evangéliumi parancsot, és odatartotta másik arcát
- ezáltal diadalmaskodott a gonosz erőkön, amelyek már
születésekor meg akarták fojtani. A mindenfelől
üldözött első keresztények
visszautasítják az erőszakos védekezést, mert
hűségesek Jézus Evangéliumához. Ezért
írhatja Tertulliánus: "A hivatalos rendeleteken kívül,
amelyek bennünket üldöznek, hányszor támad
ránk a nép is kövekkel, és gyújtja fel
házainkat az észtvesztő bacchanáliák
folyamán!... Mégis, bosszút állnak-e
bármiképpen azok, akikkel ilyen kegyetlenül bántok?
Nem gyújthatnánk-e fel néhány
fáklyával az egész várost, ha nálunk is
megengedett volna rosszat tenni? És ha úgy lépnénk
fel, mint hivatalos ellenség, nem volna-e elég katonánk
és seregünk?... Nem volnánk-e alkalmasak a
háborúra, még ha számban kevesebben lennénk
is mi, akik oly elszántsággal viseljük el a halált ha
tanításuk nem azt írná elő, hogy
inkább megölessünk, de mi ne öljünk".
Az első egyházatyák szerint egyik
legnagyobb keresztény erény a türelem erénye /sok Atya
írt a türelemről, De patientia/, amelynek révén
az ember szívesebben eltűri a rosszat, mintsem mással
viseltetné el. Tertulliánus írja: "A türelem
általános szabályát ez a parancs foglalja
össze: nem szabad rosszat tenni akkor sem, ha az jogosnak látszik".
És Cypriánus, De bono patientiae c. művében
így szól a keresztények ellenségeihez:
"Közülünk senki sem áll ellen, amikor
letartóztatják, nem próbál bosszút
állni igazságtalan erőszakotok miatt, bár
számos és kiterjedt a mi népünk. Nekünk nem
szabad gyűlölnünk, és jobban tetszünk Istennek, ha
nem viszonozzuk a rosszat, amit nekünk tesznek. Szelídséggel
viszonozzuk gyűlölségteket" Lactantius hangsúlyozza a
türelem hatékonyságát az erőszakkal szemben.
"Ha türelemmel viszonzod a gonoszságot, türelemmel, mely az
ember leghitelesebb és legméltóbb erénye, akkor a
gonoszságot azonnal eloltod vele, mintha csak vizet
öntöttél volna a tűzre. Ha a provokáló
gonoszságot viszont hozzá hasonló
türelmetlenséggel viszonzod, mintha csak olajat
öntöttél volna rá, olyan tűzvészt okoz,
amelyet egy folyó sem tud eloltani, legfeljebb
vérfürdő".
Az első Egyházatyák felfogása
szerint, azzal, hogy Jézus lefegyverezte Pétert, egyúttal
minden keresztényt lefegyverzett, és azoknak ennélfogva nem
szabad erőszakos és gyilkos fegyverekkel védekezniök.
Az evangéliumi szöveget kommentálva Origenész azt
állítja, hogy "nem ránthatunk kardot, sem azért,
hogy háborúskodjunk, sem azért, hogy jogainknak
érvényt szerezzünk, sem bármi más okból.
Mert ez az evangéliumi parancs nem ismer kivételt". Az
Egyházatyák nem relativizálták Jézus szavait,
aki azt kívánja tanítványaitól, hogy
tartsák oda másik arcukat. Nem gondolták, hogy ez a parancs
kivihetetlen, nem akarták "kiigazítani". Arnobus írja:
"Krisztus tanítása és törvényei szerint nem
viszonozhatjuk a rosszat rosszal, jobb, ha saját vérünket
ontjuk, mintha kezünket és lelkiismeretünket más
vérével szennyeznénk be".
Sok teológus még ma is minimumra akarja
szorítani e szövegek jelentőségét, és a
vita e tárgyban még most is folyik. Még most is
kölcsönösen elfogultsággal vádolják
egymást az ellenkező nézetek képviselői. Mi
sem vagyunk kompetensek arra, hogy véglegesen eldöntsük a
kérdést, ezt majd megteszik az egyháztörténelem
írói. Mégis, e jelentős szövegek azokat
látszanak igazolni, akiket az imént idéztünk. Nehezen
tagadható, hogy az első századok keresztényei nagy
többségének véleményét fejezi ki.
Ezért tesszük magunkévá S.Windass
véleményét, aki szerintünk nagyon tárgyilagos:
"Ezek a vélemények /mely szerint a keresztények nem
védekezhetnek erőszakkal vagy gyilkolással/ teljesen
világosak és semmi sem mutat arra, hogy csak kevesek
gondolatát fejeznék ki, vagy hogy kívül esnének
az Egyház uralkodó hagyományán, amint azt
néhány szerző bizonyítani próbálta.
Ellenkezőleg, minden arra utal, hogy senki sem gondolkozott
másképp, ami nem jelenti azt, hogy minden keresztény
gyakorlatilag is ehhez alkalmazkodott volna!" Sajnos azonban, az idők
változtak, és "a háború és az erőszak
fokozatosan beleintegrálódtak a keresztény idealizmus
velejébe". /S.Windass, Le Christianisme et la violence. A
Kereszténység és az erőszak. Le Cerf, Paris, 1966,
p.16./
Az igaz, hogy az Egyház első három
századában a keresztények nem vállalhattak
közvetlen politikai felelősséget, és azt is
mondhatjuk, hogy bizonyos fokig "kihasználhatták" a római
békét, amelyet a birodalom határait védő
légiók biztosítottak. A 4. századtól kezdve
pedig olyan problémákkal kerültek szembe, amelyeket addig nem
ismertek. Ez a tény elegendő a legtöbb szerzőnek
ahhoz, hogy igazolják az erőszak-mentesség elvének
félretételét, valamint az erőszak és
háború jogosultságát az ellenség elleni
védekezésben. Ez szerintünk túlságosan
leegyszerűsítése a problémának. Az igaz, hogy
amikor Origenész megírta Contra Celsum /Celsus-szal szemben/ c.
művét, egészen más körülmények
uralkodtak, mint amelyek közepette Ágoston írta meg az Isten
Országa c. művét. Ez azonban még nem
magyarázza meg az alapvető különbséget
Origenész és Ágoston teológiája
között.
Azt megértjük, hogy a körülmények
változása maga után vonta a keresztények gyakorlati
magatartásának változását. Az
események nyomására azt gondolták, hogy
elfogadhatnak egy olyan kompromisszumot, amelyet addig visszautasítottak.
De nehezebb megérteni az Egyház teológiájának
gyökeres változását, mely lemond a Hegyibeszéd
evangéliumi eszmények tanításáról. A
teológus, ha egyúttal lelkipásztor is, bizonyos
körülmények között kénytelen belenyugodni
valamelyes gyakorlati kompromisszumba, de a teológus semmiképpen
sem igazolhatja és szentesítheti ezt a megalkuvást,
és nem teheti tanítása részére. Pedig
éppen ez történt.
Nézzük meg a kérdést
közelebbről. Origenész szerint a keresztények nem
vehetnek részt az erőszakban azért, hogy
megvédjék a bizalmat ellenségei ellen. "Mi már nem
rántunk fegyvert a nemzetek ellen, mi már nem tanuljuk meg a
háború mesterségét, amióta a
békesség fiai lettünk, Teremtőnk, Jézus
által, és nem követjük azon idők
hagyományos szokásait, amikor még idegenek voltunk a
szövetség szempontjából." Ez szerinte nem
egyértelmű azzal, hogy a keresztényeket nem is
érdekelnék a háborúk, melyek a Birodalmat
fenyegetik, vagy hogy távol kellene maradniok a
történelemtől. De csak a szellem erőszak-mentes
fegyvereinek segítségével harcolhatnak a
fenyegetések ellen.
Ágoston sem feledkezik meg a szellemi fegyverek
hatalmáról, de szerinte a kereszténynek joga, sőt
kötelessége, hogy részt vegyen az állam vezette
háborúban, amennyiben azokat igaz ügyért
folytatják. "Nem hiszem, hogy vétkezne a katona, amikor
megöli az ellenséget, valamint hogy vétkezne a
bíró és a hóhér, amikor kivégzik a
gonosztevőt, mert ezzel a törvénynek engedelmeskednek. A
katona, amikor az ellenséget megöli, egyszerűen a
törvényt szolgálja. Ezért szabad neki
szolgálatát teljesíteni, szenvedély
nélkül, hogy megvédje polgártársait és
hogy erőt állítson erővel szemben." Másik
helyen Ágoston az erőszak-mentesség elve mellett foglal
állást és dicséri a türelem
erényét: "Az igaz és jámbor ember viselje el
türelemmel azok gonoszságát, akiket vissza szeretne vezetni,
hogy ezzel is növelje a jók számát, ahelyett, hogy a
rosszak számát növelné azzal, hogy hozzájuk
hasonlóan jár el." Véleménye szerint azonban ez az
elv a keresztény magánéletében
irányadó, és nem akkor, amikor állami
törvényeknek engedelmeskedik.
Tehát már Ágostonnál az
ellenségszeretet nem zárja ki az erőszakot és a
gyilkosságot. Gyakorlatban már elejti ezt a parancsot, hogy
tartsuk oda másik arcunkat és hogy ne viszonozzuk a rosszat
rosszal. Elvben ugyan még azt állítja, de tudjuk, sajnos,
hogy ez az engedmény mily messzire vezeti majd a keresztényeket.
Szt. Ágoston teológiai tévedése - melynek
következményeit még most is nyögjük - az, hogy
szerinte az evangéliumi parancsok csak a belső
szándékra vonatkoznak és nem magára a cselekedetre.
"Ezek a parancsok inkább a szív belső
felkészültségére vonatkoznak, mint a külső
cselekedetekre; céljuk az, hogy a lélek mélyén
táplálják a türelmes szeretet érzelmeit
és így sugallják külső magatartásukat az
irányban, hogy mi a legjobb a másiknak... A szív soha meg
ne feledkezzen a türelem parancsáról és akaratunkban
mindig legyen teljes a jóakarat, és így ne viszonozzuk a
rosszat rosszal. Mégis sokszor előfordul, hogy az
ellenállásokkal szemben bizonyos szigort kell alkalmaznunk,
melynek alapja a jó kívánsága; ekkor nem az akarat
az irányadó, hanem azok érdeke, akiket
megbüntettünk. Ha tehát a politikai társadalmak
megtartanák e keresztény parancsokat, maguk a
háborúk sem folynának egy bizonyos jóság
nélkül és a legyőzötteket könnyebben vissza
lehetne vezetni ahhoz a társadalmi békéhez, mely
jámborságon és igazságon nyugszik... Úgy
kellene lehetőleg, hogy a jók irgalommal folytassák a
háborút, hogy megfékezzék a szabados
kapzsiságot és megszűntessék azokat a
vétkeket, melyeket a felsőbbségnek ki kellene irtania vagy
vissza kellene szorítania."
Szent Ágoston az Atyák hagyományaival
egyetértésben vallja még, hogy az Evangélium
parancsa szerint legyünk jók ellenségeinkhez, de az
elsők között állítja, hogy ez a parancs csak
belső szándékunk megtisztítására
kötelez. Ez vezeti - a szerintünk esztelen -
állításhoz, hogy a kereszténység
perspektívájában a háborúk gyilkos
erőszaka nem áll szemben a jóság és irgalom
követelményeivel. Szent Ágoston számára az
Egyház már csak a lelkek Egyháza, már nem az emberek
Egyháza, és a Jézus adta üdvösség
már nem vonatkozik a földi társadalomra.
Szent Bernát, a 12. században már
teljesen megfeledkezett erről a türelemről, amelyet az
első Atyák tanítottak, és magasztalja a
szerzetes-katona eszményét, amint azt a Templomosok rendje
valósította. Szavai félreérthetetlenek: "A lovag,
kinek lelkét a hit vértezete, testét vasból
való vértezet borítja, bátor maradhat, hiszen
mindenfelől biztosítva van: mindkét fegyverzettel
felvértezve nem kell félnie sem embertől, sem gonosz
lélektől. A szent ember halála értékes Isten
szemében, bárhol következzék is be, de nem
különösképpen szép dolog a csatamezőn
meghalni, ahol nagyobb a dicsőség?" Mint Ágoston,
Bernát is azt gondolja, hogy az igazságos ügyért
folytatott háborúban csak a hadakozók
szándékában lehet valami rossz; nem kívánja
meg a felhasznált eszközök igazságos voltát: "Ha
igaz ügyért verekszik a keresztény, a háború
kimenetele, bármilyen legyen is, nem lehet rossz; és a
látszatok ellenére nem lehet jó, ha igazságtalan az
ügy és vétkes a szándék".
Ha a keresztény "azért indul hadba, mert
egyetlen vágya az élés, vagy az ellenféllel szemben
a "legcsekélyebb gyűlölet érzése" van benne,
emberölés vétkében vétkes, még ha nem is
ölt meg senkit; de ha egyedül azért indul hadba, hogy Krisztust
és az Egyházat szolgálja, akkor biztosítja
üdvösségét: "Krisztus lovagjai teljes
biztonsággal harcolják Uruk harcát: nem kell
félniök bűntől, ha ölnek, sem
ítélettől, ha elesnek. Hiszen egyedül
Krisztusért ölnek és halnak meg, hogy
megdicsőítsék vagy vele egyesüljenek. Nem hiába
viselnek fegyvert: Isten igazságosságának szolgái,
tisztük a gonoszok üldözése és az igazak
megdicsőítése. Amikor gonosztevőt megölnek, nem
emberölést követnek el, hanem rosszat szűntetnek meg; az
isteni fenyegetések kivitelezői és a
kereszténység védelmezői. Ha elesnek, biztos
üdvösségük; a halál, amit osztanak, Krisztus
haszna, amiben részük van, saját hasznuk".
E Szent Bernátból vett idézetek
mutatják, mennyire nem nyugtalanította a gyilkos erőszak a
kereszténység lelkiismeretét. Még bele is
integrálták abba keresztény eszménybe, amelyet az
Egyház tanított.
/Idézzük ezzel szemben Erazmuszt: "Az emberi
dolgok sok változásának közepette, annyi paktum
és szerződés után, melyeket aláírtak,
majd megszegtek, mindenki találhat valamely okot, ha egy ok
elegendő háború indítására. De azt
mondják: a pápai törvények nem ítélnek
el minden háborút; Ágoston némelyeket helyesel,
Bernát bizonyos katonákat megdicsér. De Krisztus,
Péter és Pál pont az ellenkezőjét
tanítják. Az ő tekintélyük miért
gyöngébb számunkra, mint Ágostoné és
Bernáté?"/
De Gaulle tábornok e szavakkal dicsőíti a
katonai mesterséget: "A harci szellem, a katonai mesterség, az
ezekkel járó erények az emberek
tőkéjének integráns része. Ennek
kifejezői a történelem egész folyamán.
Megérthetnénk-e Görögországot Szalamin
nélkül, Rómát a légiók
nélkül, a Keresztényeket kard nélkül, az
Iszlámot temető nélkül, a Forradalmat Valmy
nélkül, a nemzetek Paktumát Franciaország
győzelme nélkül?" Talán igaz, hogy
Görögországot nem érthetnénk meg Szalamin
nélkül, Rómát a légiók
nélkül, sem a Forradalmat Valmy nélkül, sem az
Izlámot temető nélkül, de ami a
Kereszténységet illeti, éppen azért nem
értheti ma meg senki, mert nem tudják elválasztani a
kardtól...
Egy századdal Szent Bernát után Szent
Tamás újból hitelesíti és igazolja az
erőszakot és a keresztény háborús
jogát. Előzőleg azonban világosan megmondja, hogy ez
az állítás "nehézségekbe" ütközik.
"Mindaz, ami isteni paranccsal ellentétes, bűn. Viszont a
háború viselése ellenkezik az isteni paranccsal. Hiszen ezt
olvassuk Szent Máténál: "Én pedig azt mondom nektek:
Ne szállj szembe a gonosszal" és a Római levélben:
"Bosszút ne álljatok, szeretteim, hanem hagyjátok az
ítélet haragjára". Ezért mindig bűn a
háborúskodás. /Erge bellum semper est peooatum./ "Én
úgy látom, hogy ez a jól megalapozott okoskodás nem
csupán "nehézséget" jelent a teológusnak, amikor ki
szeretné dolgozni az igazságos háború
teológiáját, hanem inkább lehetetlenséget.
Mégis, Szent Tamás csodálkozásba ejtő
könnyedséggel ugrik át ezen a "nehézségen",
és néhány sorral lejjebb már kifejti, melyik az a
három feltétel, melynek teljesítése
igazságossá teszi a háborút...
Más helyen pedig erénynek mondja a
bosszúállást, feltéve, ha
elkövetőjének nincs szándéka rosszat tenni.
Érdemes idéznünk következtetését: "A
bosszúállás gyakorlata a bűnös
megbüntetése. Tekintetbe kell tehát vennünk annak a
szándékát, aki gyakorolja. Ha az a fő és
végső szándéka, hogy rosszat tegyen azzal, akit
megbüntet, akkor teljességgel tilos; mert felebarátunk
baján örvendezni az gyűlölet, mely nem fér
össze azzal a szeretettel, mellyel minden embernek tartozunk. Ha rosszat
kívánunk azoknak, akik velünk igazságtalanul tettek
rosszat, az nem szolgál mentségünkre, éppen
úgy, ahogy nem gyűlölhetjük azokat, akik minket
gyűlölnek. Sohasem vétkeztünk más ellen annak
ürügyén, hogy elsőként ő vétett
ellenünk; ezzel megszegnénk Szent Pál parancsát: "Ne
engedd, hogy legyőzzön a rossz, hanem te győzd le a rosszat
jóval." - Ezzel szemben, ha az, aki a bosszúállást
gyakorolja, elsősorban a jót tartja szem előtt, amelyet a
büntetés a bűnös számára eredményez,
például megjavulását vagy legalábbis
megfékezését, a közösség
békéjét, az igazságosság
védelmét, Isten dicsőségét, akkor a
bosszúállás megengedhető, azzal a
feltétellel, hogy más vétket nem foglal
magában."
Természetesen el kell ismernünk, hogy a
szándéknak fontos szerepe van az erkölcstanban, de itt
kizárólag a szándék tisztaságát
hangsúlyozzák, a ténylegesen kivitelezett tett
tisztaságának rovására. Ez igen káros
következményekre vezetett. Ebben a perspektívában
dolgozták ki a teológusok "a szándék
irányításának nagy módszerét", amelyet
Pascal Provinciales c. művében elítél. Ennek
alapján engedték meg híveiknek a jezsuiták, hogy
nyugodt lelkiismerettel megtegyék azt, amit az Evangélium tilt,
feltéve, ha szándékuk nem arra irányul, ami tilos,
hanem valami nem tiltott dologra "irányul".
Így üresítették ki gyakorlatban
Jézus parancsait, és ezért nem volt hatása az
Evangéliumnak az emberek konkrét életére és a
népek történetére. Ez pogány maradt.
Ezért sürgető az a felismerés, hogy másik
arcunk odatartásának parancsát nem csupán
szóban és gondolatban, de tettben is teljesítenünk
kell, és erre alapoznunk társadalmi és politikai
magatartásunkat is. Az ellenségszeretet nem lehet csupán
lelki szeretet: csak akkor nem illuzórikus és hazug, ha
tényleges, tettekben megtestesülő szeretet. Ha csak
szándékunkat tisztítjuk meg, meghiúsítjuk a
Megváltást, mert a teremtett világ a rossz
fogságában marad. Csak arcunk odatartásának
tényleges megvalósítása változtathatja meg a
történelmet. Ha maguk a keresztények is elvetették ezt
a parancsot, a történelem szükségszerűen a
háborúk és erőszakos forradalmak
történelme marad.
A keresztények Ágostonnal együtt abban
tévedtek, hogy azt hitték, mihelyt politikai
felelősségük van, már nem élhetnek a
Hegyibeszéd követelményeinek megfelelően. J.-M.
Paupert szerint minden jó lett volna, ha nem úgy
történik, mint ahogy tényleg történt. Úgy
lett volna jó, ha a Milánói Ediktum csak egyszerűen
lehetővé teszi, hogy aki keresztény akar lenni, ezt
ezentúl félelem nélkül tehesse. Úgy lett volna
jó, ha autonóm marad az állam, de szabadon engedi
működni az Egyházat. Úgy lett volna jó, ha az
Egyház lehetőségeit arra használja, hogy
átalakítsa a struktúrákat és nagy
léptekkel vezesse az emberiséget a teljes Krisztus felé.
/J.-M. Paupert: Pour une politique évangelique, Privát, Toulouse,
1965, p.103./ Amikor a keresztények is részt vehettek már
az állami felelősség hordozásában, az lett
volna a szerepük, hogy ezt saját "logikájuk"
értelmében tegyék, és nem a pogány
állam logikájának értelmében. Az lett volna a
feladatuk, hogy fokozatosan bevezessék az "elviseléshez
szükséges türelem és bátorság
eszközeit", hogy kipróbálják az Apostol
ajánlotta szellemi fegyverek evilági
hatékonyságát. Persze, utólag könnyű ezt
ajánlani, mégis a dolgok ilyen "idealista" szemlélete
rásegíthet a keresztény eszmény
meghatározására.
Miután az Egyház elismerte az erőszak
hitelességét, csupán néhány vallási
közösség, a nagy egyházaktól
elkülönülten, tartotta századokon át ébren
az ősi kereszténység erőszak-mentes
hagyományát. Azok a keresztények, akik "ezekhez a
szektákhoz tartoztak, annál inkább érdekelve voltak
a hivatalos Egyház magatartása és az evangéliumi
erőszak-mentesség közötti ellentmondás
megvilágításában, mert ők maguk is
ellentmondás áldozatai voltak". /J. Comblin,
Théológie de la paix, A béke teológiája, Ed.
Universitaires, Paris, 1963. t.II, p.133./ De azt is mondhatjuk, hogy ez az
ellentmondás a szekták létezésének a
magyarázata. Eddig a nagy egyházak csak megvetették
és kiátkozták ezeket a közösségeket,
melyek szemükre vetik, hogy vétettek az Evangélium ellen. De
szükségszerű, hogy ökumenikus mozgalmuk majd ezen
levált közösségek felé is irányuljon,
és testvéri, becsületes párbeszéd jöhessen
közöttünk létre. Bármennyire szűk legyen is
néhány teológiai elgondolásuk, talán
mégsem hiába tették századokon át
tanúbizonyságot az erőszak-mentesség isteni
parancsának abszolút volta mellett, borzalmas
üldözések közepette is.
Az Egyház tehát ténylegesen megalkudott a
világ szellemével, nem tanította a Hegyibeszéd
eszményét, és a gyakorlatban a keresztények
habozás nélkül alkalmazták a gyilkos erőszakot,
mihelyt a jogos önvédelem elvére hivatkozhattak. Az igaz,
hogy az evangéliumi szeret parancsát tökéletesen csak
a szentek valósíthatják, és az Egyház amint
gyakran hangoztatjuk, nemcsak szentekből, hanem nagyrészt
bűnösökből áll. Ezt sajnos mindnyájan
tudjuk. Mindnyájan tudjuk, hogy a rossz megalkuvásokra vezet,
melyeken keresztül igen nehéz felismerni az Isten
Országának Evangéliumát. De nem az-e a legnagyobb
kísértés és a lélek elleni legnagyobb
bűn, hogy belenyugszunk abba, hogy nem vagyunk szentek, hogy megnyugtat,
hogy olyanok vagyunk, mint mindenki, mert akkor megmaradhatunk
középszerűségünkben, melyben jól
érezzük magunkat?
Ha az Egyház nem csak szentekből áll is,
az Egyház hivatása szentségre való
meghívás. Nincs középszerűségre
szóló meghívás. "A kereszténység egyik
legalapvetőbb igazsága - írja Simone Weil - az, hogy a
kisebb tökéletességre nem azért kell
törekednünk, mintha csak kisebb tökéletességre
vágynánk. Csak, ha tökéletességre
vágyunk, ez csökkentheti lelkünkben a szennyező rosszat.
Ezért parancsolja Krisztus: "Legyetek tökéletesek, amint
mennyei Atyátok tökéletes." - Éppen az az
Egyház küldetése, hogy Isten szavával
táplálja az embereket és elvezesse őket az Atya
tökéletességére. Az Egyháznak kell arra
emlékeztetne, hogy isteni hivatása hősiességre
szánja az embert. Ezért tanításában csak a
tökéletes tetteket tárhatja az emberek elé, mint
követendő eszményt. Maritain mondja, hogy illuzórikus
az az okosság, mely nem mert az emberektől nehéz dolgokat
követelni. Sokan szavaikban dicsőítik az emberi lélek
méltóságát, de ebből a szempontból
mégis kevésre tartják.
Az emberi szeretetről és annak
követelményeiről szólva VI. Pál
világosan rámutat arra, hogy az Egyháznak a
tökéletességet kell tanítania, és nem tehet
engedményeket az emberi gyöngeségnek: "Vajon ahhoz kell-e
hozzáigazítani az erkölcsi törvényt -
kérdi -, amit általában esznek, az általános
szokásokhoz? Vagy inkább fenn kell-e tartani az eszmény
magasztos nagyságát, még ha így
kevéssé elérhető is, még ha vele szemben a
közönséges ember érzi is
képtelenségét, bűnös voltát?... Izrael
prófétái, az Egyház apostolai sohasem egyeztek bele
az eszmény csökkentésébe, sohasem
kisebbítették a tökéletes, a
tökéletesség értelmét, és nem
húztak határvonalat az eszmény és a természet
közé; sohasem csökkentették a bűn
értelmét sem: éppen elenkezőleg!... /Dalogues unec
Paul VI. Jean Guitton, Fayard, Paris 1967./ Csak azt kell sajnálnunk,
hogy az Egyház nem hangsúlyozta annyira azt a
tökéletességet, amelyet az ötödik parancs
követel meg, mint a hatodik paranccsal kapcsolatosat... Mert ebben a
perspektívában világos, hogy az Egyháznak
szószerint kell ragaszkodnia az evangéliumi szeretet
parancsának tanításához, amely szerint oda kell
tartanunk másik arcunkat, nem szabad viszonoznunk a rosszat, hanem
jóval kell a rosszat legyőznünk. Mert ami ezen
kívül van, azt a "pogányok" is megteszik. Csak ha ezt a
parancsot törekszünk teljesíteni létünk minden
dimenziójában, akkor leszünk tökéletesek, amint a
mennyei Atya Tökéletes.
Az természetes, hogy az Egyház nem
kötelezhet tekintélyi úton minden keresztényt e
parancs gyakorlati kivitelére. Erre hosszas
előkészület kell, az egész ember
mélységes megtérése. Gondolnunk kell itt a
szükséges várakozási időkre, az
okosságra, a türelemre. Belső késztetésnek
engedve, teljes szellemi szabadsággal kell az embernek e parancs
teljesítésére törekednie, de az Egyháznak
éppen az a feladata, hogy erre rásegítsen minden
keresztényt. Az Egyháznak tanítania kell az
evangéliumi szeretet törvényét a maga teljes
abszolút mivoltában, és mindenkinek minden erejével
arra kell törekednie, hogy a lehető legmesszebbre eljusson az
abszolút irányban. "Ami elsődleges - írja P.
Rógamey -, az nem valamely törvény
magatartásának a kötelezettsége, hanem a
határtalan növekedés vitális követelménye,
az Evangélium jelezte irányokba. A mi dolgunk, hogy
szüntelenül megtaláljuk a mértéket, minden
esetben azt a teljes mértéket, amelyre képesítenek
tartalékaink és a körülmények adottságai."
/La Vie spirituelle, mai 1966,pp.503-504./ Az elsődleges az az
eszmény, mely felé törekednünk kell, és erre kell
alapoznia az Egyház tanításának. Ezt az
eszményt nem lehet bezárni külső szabályokba,
melyek előre, mindenki számára, egyszer s mindenkorra
megszabnák a valósítás gyakorlati
módját. Nem az a fontos, hogy megszabjuk, mely tettek
törvényesek és melyek nem azok. Természetesen az
adódó konkrét helyzetekben meg kell mérnünk,
meddig tudunk elmenni, meg kell különböztetnünk, mi
lehetséges és mi nem az. De az Egyháznak az eszményt
kell tanítania, és nem külső szabályok
összességét, melyek aggályos teljesítése
igazzá tehetne és üdvözítene.
Krisztus tanítása, amint azt Tolsztoj helyesen
értelmezte, "olyan tökéletességet mutat, melyet ember
el nem érhet, melyre legbelül mégis áhítozik:
eszményt mutat az embernek és mindig lemérhetjük, mily
távol vagyunk tőle". Külső szabályokhoz mindig
hozzá alkalmazkodhatunk, de attól mindig távol
állunk, hogy életünket a tökéletesség
eszményéhez alkalmazzuk. Az eszmény tudata
tudatosítja egyúttal azt a megalkuvást is, amelyben
élünk. /Tolsztoj még ezt is írja: "Az az ember, aki
Krisztus tanítása szerint él, hasonlít olyan
valakihez, aki hosszú pózna végére helyezett
lámpást visz maga előtt: mindig előtte a
világosság, állandó menésre
ösztönzi, minden pillanatban újabb útszakaszt
világít meg..."/ Az Egyház rá kell, hogy
segítsen a Krisztus tanította eszmény
tudatosítására, azért, hogy meglássuk, milyen
megalkuvásban élünk és hogy
közelíthessünk az eszmény felé. Az
erőszak-mentesség eszményével is így vagyunk,
mint minden más keresztény erénnyel, a szív
tisztaságával, az alázattal, és a
szegénységgel: nagyon tökéletlenül
valósítjuk ezeket, csak az igyekezet igazolhat, a
tökéletesebb valósítás
irányában.
Az biztos, hogy számos esetben nem lesz sem
erőnk, sem bátorságunk bizonyos megalkuvások
visszautasítására. De ezeket a kompromisszumokat semmilyen
esetben sem mondhatjuk jogosnak. Hiszen ez önellentmondás lenne,
hogy valami egyszerre kompromisszum, és mégis jogos, hiszen a
megalkuvás szükségszerűen a törvénnyel
való alkudozást jelenti. Nevezzük tehát a
kompromisszumot kompromisszumnak és ne mondjuk rá, hogy jogos. Az
erőszak, még ha védekezésből alkalmazzuk is a
rossz szándék nélkül, akkor is rossz marad, és
akkor is megszegi Isten törvényét. Mindig bűnt fejez
ki, maga is mindig bűn. Talán nem azért vagyunk
bűnösök, mert erőszakhoz folyamodunk, de
mindenképpen azért folyamodunk erőszakhoz, mert
bűnösök vagyunk. Jacques Goettmann írja: "Ha
bűnünkből nem jutunk ki, vagy alig, csak azt
bizonyítja, hogy még igen kevéssé
próbálkoztunk meg a Kereszt Vére által
történő megbékéléssel. De ezt el kell
ismernünk és nem szabad letagadnunk lelkiismeretünk és
restségünk megnyugtatására. Soha, semmilyen esetben
nem képeznek jogalapot azok számára, akik
méltók az ember nevére, az ún. jogos
önvédelem eszközei, amelyek gyilkolást vagy
háborút rendelnek el. Ezeket nem fogadja el
jóakaratú ember, még kevésbé
keresztény vagy pap. Ha jobb híján alkalmazzuk őket,
nem erkölcsi igazolásra, hanem igazi
jóvátételre szorulnak.
Erőszak és gyilkosság sohasem lehet jog,
még kevésbé kötelesség. Ha nem tudunk jobbat,
mint visszaütni, legalább vádoljuk magunkat, hogy
gyöngék voltunk, és ne tegyük életünk
elvévé és szabályává. "Ha nem tudjuk
megvalósítani az Evangélium parancsolta szeretet -
írja Jean Goss -, igen egyszerű a dolog: mondjuk ezt meg. Meg kell
mondanunk... Ha beismerjük, hogy nem vagyunk keresztények,
nyugtalanságunk termékeny, kezdünk keresni, és ez az
első lépésünk előre". /J.Goss, Bases
évangéliques de la non violence chrétienne,
inédit,p/ Azért, mert nem tudatosítjuk, milyen
sötétségben élünk, azért nem haladunk a
világosság felé. Mi vagyunk azok a farizeusok, akik azt
mondják: "látunk", és sötétségben
élünk és halunk. "Ha vakok volnátok - mondja nekik
Jézus -, bűnötök nem volna. De ti azt mondjátok:
látunk. Ezért megmarad bűnötök." /Jn.
9,40/
Ha valósítani akarjuk az evangéliumi
szeretetet, újra fel kell fedeznünk, hogy minden erőszak
rossz, amelyért vezekelni kell, amelyet jó kell tenni. Az
Egyházban hosszú ideig igen szigorú
büntetéseket szabtak ki azokra, akik mások
vérét ontották, még ha nem rossz
szándékból tették is. "Angliában a 10.
században negyvennapos böjtöt szabtak azokra, akik
ellenséget öltek - még igazságos háború
folyamán is. Az ölést olyan rossznak tartották,
amelyért akkor is vezekelni kellett, ha nem tudták
elkerülni." /Th.Merton, Semences de destruction, A pusztulás
vetése, Albin Michel, Paris, 1968,p.65./ Az, hogy az egyház
abbahagyta ezt a gyakorlatot, arra mutat, hogy még jobban megfeledkezett
a másik arcunk odatartásának parancsáról.
Még hozzá olyan mértékben, hogy papok és
teológusok szemében, hagyományos tanítások
alapján törvénytelenné vált az
evangéliumi parancs gyakorlati alkalmazása.
Pedig az evangéliumi parancs az
erőszak-mentesség, és az erőszak csak kompromisszum
lehet. Amikor az Egyház törvényesítette az
erőszakot, nem a törvényt, hanem a kompromisszumot
tanította, vagyis a törvény megszegésének
jogát.
Még azt sem mondhatjuk, hogy az erőszak az
ószövetségben törvényes volt. Ott is csak
megtűrték. A szemet-szemért törvény csak
kompromisszum, és már ez is arra készteti az embert, hogy
ura legyen erőszakos ösztönének, mely egy
ütést akár százzal is viszonozna. Azt mondhatjuk az
erőszakról, amit maga Jézus mondott a
válásról az őt próbára tevő
farizeusnak. Ezek azt állították, ellentétbe
került Mózes törvényével, mert Mózes
megengedte a válást, Ő pedig nem engedi meg. "Miért
parancsolta hát Mózes a válólevéllel
történő elbocsátást?" Ő kijelentette:
"Mózes keményszívűségtek miatt engedte meg,
hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdetben nem
így volt. Mondom nektek: aki elbocsájtja feleségét
és mást vesz el, házasságtörést
követ el." /Mt 19,2 kk./ Ugyanígy mondhatjuk, hogy a zsidók
keményszívűsége miatt engedte meg nekik Mózes
az erőszakot és az ölést. De kezdetben nem így
volt.
A zsidók tévedtek, amikor azt hitték,
Isten megparancsolta nekik az erőszakot és az ölést,
és hogy ő a seregek Istene. És tévedett
Ágoston is, amikor azt írta az Isten Országában: "Az
isteni tekintély megszabott néhány kivételt az
emberölés tilalma alól. Van, amikor Isten megparancsolja az
ölést, akár általános törvénnyel,
akár ideiglenes és egyedi paranccsal. Erkölcsileg nem
követ el emberölést, aki szolgálatával, a
felsőbbségnek tartozik; csak eszköz, milyen eszköz
fegyvere is. Így nem szegték meg a törvényt, akik
Isten parancsára háborút viseltek." Ezen a ponton igaza
volt Marcion-nak Ágostonnal szemben, amikor teljesen lehetetlennek
tartja, hogy a keresztény Isten gyilkosságot és
mészárlást parancsolhatna az embereknek." Marcion -
írja Barnack - kétségtelenül a maga
tisztaságában ragadta meg a keresztény Isten-fogalmat... A
marcionista egyház, mely sokáig fennmaradt, azzal dicsekedhet,
hogy Jézus Krisztus Atyjának ragyogó képét
akarta megőrizni, még az Ószövetség
feláldozásának árán is, ég nem akarta
valami harcos Isten képéből kölcsönzött
vonásokkal elhomályosítani." Origenész csaknem
osztotta Marcion véleményét az
ószövetségi háborúkkal kapcsolatban, hiszen
csak allegóriákat látott bennük, amelyek a bűn
és gonosz hatalmak elleni szellemi harcot fejezik ki: "Ha az
Ószövetségben elbeszélt borzalmas
háborúkat - írja - nem lehetne átvitt
értelemben értelmezni, akkor az apostolok soha sem hagyták
volna ránk a zsidók könyveit, abból a
célból, hogy azokat az egyházban felolvassák azon
Jézus tanítványainak, aki Békét jött
hirdetni."
Gondoljunk itt arra a számos helyre, melyeken Simone
Weil mutat rá arra, hogy zsidók és keresztények
tévedtek, amikor azt hitték, hogy Isten parancsolja nekik a
más népek iránti erőszakot és
gyilkosságot. Simone Weilt főként ez akadályozta
abban, hogy belépjen az Egyházba, bár hitt a
kereszténység igazságában. Ezt írja:
"Kérlelhetetlenül kegyetlen elbeszéléseket sorolnak a
szent szövegek közé. Ez távolított el engem a
kereszténységtől, főként, mert ezek a
szövegek húsz évszázada folytonosan hatnak a
keresztény gondolkodásra; legalábbis ha
kereszténység alatt azokat az Egyházakat
értjük, amelyeket ma ebbe a rubrikába sorolnak... Az
Ószövetség hatása és a római
Birodalomé, melynek hagyományát a pápaság
átvette, véleményem szerint két fő oka a
kereszténység megromlásának." /S. Weil.
Pensées sans ordre concernant l'amour de Dieu, Rendszer
nélküli gondolatok Isten szeretetével kapcsolatban,
Gallimard, Paris, 1962, pp. 63-64./ S.Weil szerint, amíg a zsidók
erőszakot és háborút alkalmaztak, és azt
hitték, ezzel teljesítik Isten akaratát, nem
ismerték az igaz Istent. Mert ha ismerték volna, inkább a
halált választották volna, mint a gyilkolást. Ezt
írja: "Ha a héberek, mint nép, magukban hordozták
volna Istent, jobban szerették volna az egyiptomi rabszolgaságot -
melyre előző túlkapásaik szolgáltattak okot
-, mint a szabadságot, az elfoglalandó terület
népességének lemészárlása
árán".
Az igaz, hogy S. Weil zsidósággal és
kereszténységgel kapcsolatos nem egy nézete
vitatható, de abban igaza van, hogy "az a forrás, amelyből
városok e pusztításának, népek
lemészárlásának, foglyok és gyermekek
legyilkolásának parancsa támadt Izraelben, nem Isten". Ez
Isten szeretet, ha minden emberre vonatkozó terve a szeretet terve, akkor
nem rendelhette volna el a gyilkolást és a háborút.
Jézus halála óta tudjuk, hogy Isten nem a bűnös
halálát akarja, hanem meg akar halni a bűnös
megtéréséért. Mégis, nem Bossuet volt az
egyetlen, aki a Szentírásból merítette annak a
politikának elveit, mely sokban ellentétes az evangéliumi
szeretettel, és az Egyház sokszor állította, hogy
Izrael háborúival maga Isten igazolja az ölés
és az erőszak jogosságát.
Fel kell tennünk azt a kérdést: nem
vétett-e az Egyház küldetése ellen, amikor
tanítását és magatartását nem arra a
parancsra alapozta, hogy oda kell tartanunk másik arcunkat, hanem a jogos
önvédelem elvére, mely ennek tagadása. Ha a
keresztények nem is ismerik az erőszak-mentesség elveit
és módszereit, sőt törvényesebbnek
látják az erőszakot az
erőszak-mentességnél, nem mutat ez a tény az
Egyház súlyos elégtelenségére? De az
Egyház nép, és minden keresztény mint a nép
tagjai, "kollegiálisan" részesednek az elégtelenség
és e mulasztások felelősségében.
Igazságtalanok lennénk, ha egyoldalúan csak a klerikusokat
és teológusokat vádolnánk, még ha ezek
szerepe különösen jelentős volt is az Egyház
történelmében. Utóvégre is olyan
teológiájuk van a keresztényeknek, amilyet
érdemelnek.
Mégis hogyan lehet az, hogy az összes
keresztény együtt századokon át ily súlyos
tévedésben volt a kereszténység ennyire
alapvető kérdésében? Nagy a
kísértésünk, hogy a korszellemre, az akkor
szokásos erkölcsre hivatkozzunk, hogy történelmi
körülményekkel mindig igazoljuk az Egyház
múltbeli magatartását. De itt is
különböztessünk megértés és
igazolás között. Sokan azt mondják, nem lehet a
múlt századokba visszavetíteni korunk
lelkiismeretének követelményeit, és éppen
ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a keresztények nem
ismerték fel mindig az evangéliumi követelményeket
úgy, ahogyan most már megtehetjük. Pedig azt sem mondhatjuk,
hogy egyszerűen a századok múlása okozott
haladást a lelkiismereti fejlettségben. Inkább úgy
látszik, hogy az Egyház hanyatlott a vértanúk ideje
óta az igazságos, sőt szent háborúk
idejéig, kevésbé tudatosította az evangéliumi
követelményeket úgy, ahogyan most már
megtehetjük.
Szerintünk az jelent komoly bajt, hogy a múltban
az Egyház lelkiismerete nem különböztette meg a mindenkori
kor szokásaiban azt, ami alapvetően ellentétben állt
az evangéliumi követelménnyel, és így a
keresztények tanítását és
magatartását egyenesen a világ erőszakának
szelleme irányíthatta. Mindaz az érv, amely ezt igazolni
próbálja, nevetséges. Személyeket nem lehet, nem
szabad megítélnünk; de tárgyilagosan kell
megítélnünk a keresztények múltbeli
magatartását az elveket, melyek szerint igazodtak, és
főként ezek kihatását a jelenre.
Bármilyen nehezünkre esik is, el kell
ismernünk, hogy az Egyház nem maradt "tiszta, ránctalan,
szeplőtlen", nem volt "hűséges isteni
alapítójának leveihez és nem volt
következetes". Az Egyház nem Krisztus, csak Krisztus jegyese. Az
igaz, hogy mint ilyennek, azonosulnia kell Krisztussal, de éppen mint
ilyen, hűtlenségre, árulásra is képes.
"Istenem, nem! - kiált fel Urs von Balthasar - nem ezt akarta Krisztus
megvalósítani. Nem ezt a konstantini békét, nem a
karoling uralmat, nem a keresztes hadjáratokat, még
kevésbé a két, három tíz,
százfelé szakadt kereszténységet, és nem ezt
a tudós és merev kézikönyvekbe zárt
teológiát, amelyek egymást támadják, nem a
klerikalizmust, nem azokat a missziós módszereket, melyek
hosszú kártevését alig lehet
jóvátenni. Mennyi selejt, mennyi melléfogás, mennyi
időveszteség! Az biztos, hogy az Egyház Krisztusé,
de mily távolság Fő és Test között!"
/Semaine des intellectuels catholiques 1963, Fayard, Paris, 1964, p.
218./
Hisszük, hogy az Egyház legjobb
részében szent, de a keresztények maguk is el kell
ismerjék és meg kell vallják az Egyház
bűnét, azért hogy a világ elismerhesse és
megvallhassa az Egyház szentségét. Az Egyház, mint
egykor a zsidó nép is, elfordult Istentől, idegen istenek
előtt borult le, főként az erőszak istene
előtt. Vétkezett az Egyház, de Isten nem hagyta el
és nem vonta tőle vissza szeretetét. Mert Isten nem vonja
vissza ajándékait. "Ezért mondja Isten, el fogom
csábítani, a sivatagba vezetem és szívéhez
szólok... Ott úgy fog válaszolni, mint
ifjúsága napjaiban, mint abban az időben, amikor
kijött Egyiptom földjéről. Eltávolítom
ajkáról a Baal-ok nevét, nem fogja többé
kiejteni e neveket. Azon a napon szövetséget kötök
érte a mezők állataival, az ég madaraival és
a föld csúszómászóival;
összetöröm az országban az íjat, a kardot, a
háborút, úgy, hogy békességben aludhat. Azon
a napon - ez Jahvé szava - azt mondom Nem-Az-Én-Népemnek:
"Az én népem vagy", és ő azt mondja: "Én
Istenem!" /Oz 11/
Ezért ne féljünk szembenézni az
Egyház bűnével és ne essünk
kétségbe. Isten bocsánata erősebb a
bűnnél, és az Egyház képes újrakezdeni.
Csalódásunk ne váljék
keserűséggé, hanem új reménnyé.
Ezért ne rejtse el az Egyház önmaga elől
bűnét, amikor pedig mindenki tudja, mi az igazság. Az
Egyház csak akkor igazul meg Isten és emberek előtt, amikor
már nem a farizeus imáját mondja, hanem a
bűnbánat és alázat szellemében el meri mondani
a vámos
imádságát.
5. EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ ANARCHISTA INTUÍCIÓ
IGAZSÁGA
Az erőszak jogosságának vizsgálata
arra vezet, hogy megvizsgáljuk az állam
problémáját is. Hiszen éppen az állam
fedezete alatt, adott közösségben, gyakorolják az
emberek "törvényesen" az erőszakot. /Max Weber: "Az
állam magának tulajdonítja a törvényes fizikai
erőszak monopóliumát. Csoportoknak vagy egyéneknek
csak állami engedmény alapján lehet ilyen joguk: az
állam az erőszak "jogának" egyedüli forrása."
/A törvényes erőszak és az igazságos
háború teológiája mindig az állami
szuverenitás elvével igazolta téziseit. Az Egyház
elismerte az állam monopóliumát a maga
területén, és jóindulatú semlegességgel
viseltetett irányában. Valójában több volt a
jóindulat, mint a semlegesség, és a helyi egyházak
sokszor így vagy úgy alátámasztották
hitelükkel az állami politikát, még ha az
evangéliumi szempontból kétséges volt is.
Gyakorlatilag, ezek az egyházak súlyos
kötelességként írták elő
híveiknek az állam tiszteletét és az állami
rendeletek megtartását, mert feltételezésünk
szerint ezek mindig a közjót szolgálják.
"Történelmi sorsában - írhatta
Berdiaeff - a kereszténység deformálódott, mivelhogy
Cézár királyságához idomult; meghajolt az
állam ereje előtt és ezt az erőt
szakralizálni törekedett." A teológusok hosszú
értekezésekben bizonygatták, hogy Jézus akarata az,
hogy tanítványai engedelmeskedjenek az államnak, hiszen
parancsa szerint meg kell adni a Cézárnak, ami a
Cézáré, és Istennek, ami az Istené. /Mt
22,17/ Pedig félreértették Jézus
válaszát: a farizeusok azt kérdezték, szabad-e
adót fizetni a császárnak, azért, hogy
beleköthessenek szavába. Jézus nem válaszolt
megtévesztő kérdésükre, és ezért
jogosulatlanul idézik válaszát annak
igazolására, hogy a tanítványok
kötelessége a császárnak való
engedelmesség, mindig és mindenütt. A farizeusok, akiket
meglepett Jézus válasza, nem értették félre
szavainak értelmét. Hiszen éppen az volt ravasz
tervük, hogy bárhogy válaszol, belekössenek: ha azt
mondja, ne fizessenek adót, beárulhatják a római
kormányzónál, ha pedig azt mondja, fizessenek adót,
hitelét veszti a zsidók előtt, mint a
hódítókkal kooperáló, mint Izrael
ügyének árulója. Ha tehát a farizeusok
csöndben maradtak és eltávoztak, ez azt jelenti, hogy
Jézus kijátszotta őket egyik várt választ sem
adta.
Hogyan értsük tehát Jézus
válaszát? Miután a farizeusok megmondták, hogy az
érméken Cézár képe van, Jézus azt
mondta, adják "vissza" Cézárnak, ami
Cézáré. Kétségtelen ironikus válasz
ez. Nem adóról van szó, csak
viszontszolgáltatásról. Ebbe a válaszba nem
köthettek bele. És főként, azt mondja nekik,
adják vissza Istennek, ami Istené. Ezzel emlékezteti
őket hagyományos misztikájuk lényegére: mint
messiási népnek az ő hivatásuk Isten
megdicsőítése a nemzetek között. Ez Jézus
igazi parancsa, erre kellett volna felfigyelniök a keresztényeknek.
Hiszen minden Istené. A politika is Istené, és vissza kell
adnunk Istennek a politikát, hogy már e világon
előmozdítsuk Isten Országának
igazságosságát.
Amire Jézus itt tanítványait
tanítja, az az engedelmesség, mellyel Istenhez tartoznak.
Ebből nem azt kellett volna következtetni, hogy mindig
kötelességünk a császárnak engedelmeskedni. Hanem
éppen, hogy nem adhatjuk oda Cézárnak, ami Istené;
és ez fel kellett volna hogy vesse a polgári engedetlenség
elvét, a lelkiismeret ellenvetéseit Cézár
parancsaival szemben, amennyiben azok nem egyeznek Isten akaratával.
Cézár parancsai sohasem köthetik meg a keresztény
lelki ismeretet, ha nem vezetnek Isten Országának
valósítására és az Igazságosság
teljesítésére. "Amikor ezt halljátok: adjátok
vissza Cézárnak, ami Cézáré - írja
Aranyszájú Szent János - olyasmire gondoljatok, ami nem
ellenkezik Isten szolgálatával; mert ha azzal ellenkezne, nem
Cézárnak fizetnétek adót, hanem a
Sátánnak."
Ha előfordul, hogy az ember lelkiismerete tiltakozik
Cézár rendeletei ellen, engedetlensége és
vonakodása lojalitását bizonyítja,
magasabbrendű hűséget fejeznek ki. Legközelebbi
felebarátunk iránti szolidaritás is gyávaság
és árulás, ha a rossz és
igazságtalanságban való bűnrészesség.
Az igazi szolidaritás szabad és felelős embereket
tételez fel, és nem csak jól megfegyelmezett embereket. A
hazaszeretet és a haza szolgálata arra kell hogy indítson,
vigyázzunk, nehogy hazánk nevében olyan igazságtalan
eszközöket alkalmazzanak, amelyek az emberi
méltósággal ellenkeznek.
Ha a hatóság olyan cselekedeteket parancsol,
amelyek az igazságosság szolgálatával ellenkeznek,
akkor "nem Isten eszköze" az igazságszolgáltatás
és a jó érdekében, ahogy Szent Pál
írja a Rómaiaknak, hanem az ördög eszköze, Isten
Igazságosságának kigúnyolására
és az emberek csapdába ejtésére. Akkor válik
a felsőbb hatalom apokaliptikus Vadállattá. Ez a
Vadállat, amelynek száma emberi szám, a keresztény
hagyományban Cézárt és hatalmát jelenti,
amennyiben ezt rossz szolgálatba állítja. Szent
János szerint a sárkány, vagyis a Sátán adta
neki "erejét, trónját, a nagy hatalmat is". /Jel 13,2/
Ezért a Vadállat "káromlásra nyitotta
száját Isten ellen: káromolta nevét,
hajlékát és a menny lakóit". /Jel 13,5/ Szent
János még egy Vadállatot lát Jelenéseiben,
amely a hamis prófétákat személyesíti meg,
és az előzőt szolgálja, annak hatalmát
erősíti, annak imádására bírja a
föld lakóit és meg akarja ölni mindazokat, akik nem
imádják. /Jel 13,15/ De csak akik nem imádják,
azoknak neve van beírva a megölt Bárány
könyvébe. Mert ezek mindvégig jó harcot harcoltak
és nem árulták el Isten igazságosságát
azért, hogy Cézárnak engedelmeskedjenek: "Ajkukon nincsen
hazugság, szeplőtelenül állnak /Jel 14,5/ "Aki
imádja a vadállatot és szobrát, aki viseli
jelét homlokán vagy kezén, az is inni fog Isten tüzes
borából, melyet színtisztán töltött
haragjának kelyhébe." /Jel 14,10/ Mert hajlandók voltak
áldozatot bemutatni az állam pogány
bálványainak, és megvetették az
igazságosság és szeretet törvényét, mely
pedig szívükbe volt írva.
Valahányszor a törvény elő akarja
mozdítani az államban a nagyobb igazságosságot,
"alá kell rendelnetek magatokat, nemcsak a megtorlás, hanem a
lelkiismeret miatt is". /Róm 13,5/ És valahányszor a
felsőbb hatóság rendelte adó tényleg az
állami közösség javát mozdítja elő,
mindenki kötelessége az adó megfizetése. Jézus
és Péter ezért fizetik meg a templom
szükségleteire szedett adót. /Mt 18,24 kk./ De
valahányszor a felsőbb hatalom elárulja
küldetését, és nem szolgálja az
igazságosságot, akkor a lelkiismeret miatt, a
megtorlástól való félelem ellenére sem szabad
engedelmeskedni. És nem szabad adót fizetni
Cézárnak, ha igazságtalan célokra akarná
fordítani.
"A Föld királyai és a népek
vezetői felkeltek jahvé és Felkentje ellen." Ekkor a
Zsoltáros engedetlenségre és forradalomra int:
"Repesszük el rabláncunkat, hajítsuk el igájukat!" /Zs
2,2-3/ Izsaiás is Isten haragját tanúsítja azok
ellen, akik igazságtalan törvényeket hoznak és
gyötrik az embereket:
Jaj azoknak, akik igazságtalan
törvényeket hoznak,
az elnyomó rendeletek
íróinak,
akik nem szolgáltatnak igazságot a
szerencsétleneknek
és megsértik népem szegényeinek
jogait,
elnyomják az özvegyeket
és kifosztják az árvákat! /Iz
10,1 kk./
Az Egyház ne azt tanítsa, hogy
engedelmeskedjünk a törvényeknek, hanem azt, hogy
bíráljuk felül a törvényeket. Nem a
törvények szabják meg a jogot és az
igazságosságot, hanem a jog és az
igazságosság határozza meg a törvényeket. A
fegyelem önmagában még nem erény és a
túlságosan fegyelmezett nép hamarosan elveszti
szabadságát. Szabad emberek biztosíthatják csak a
nép szabadságát, és nem a fegyelmezett
emberek.
Amikor Jézus azt parancsolja
tanítványainak, hogy keressék előbb Isten
Országát, lehetetlen, hogy ezzel ne zavarja meg
valamiképpen a Cézár rendelte rendet. Az állam
logikája tüstént megmutatkozik, mihelyt azt mondjuk,
"inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek". /Ap. Csel
5,33/ A zsidók ezzel az érvvel bírták rá
Pilátust, hogy Jézust halálra ítélje: "Ha
elbocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki
királlyá teszi magát, ellenszegül a
császárnak." /Jn 19,2/ És mindazok "a császár
rendelete ellen foglalnak állást", akik "azt mondják, hogy
más a király, mégpedig Jézus". /Ap. Csel 17,6 kk./
Jézus figyelmeztette is tanítványait, hogy ha
hűségesek az Evangéliumhoz, konfliktusba kerülnek majd
Cézár képviselőivel, fejedelmek és
királyok elé idézik őket, hogy
tanúságot tegyenek ezek előtt és a népek
előtt. /Mt 10,18/ Mert a világ fejedelmei és
királyai nem viselhetik el sokáig a próféták
tanúságát, és nincs más eszközük
elhallgattatásukra, mint börtön és
kivégzés. De nincs mitől félniök azoknak, akik
Isten Országának örökösei, ne féljenek
azoktól, "akik megölik a testet, de aztán semmi egyebet nem
tudnak tenni". /Lk 12,4/
Jézus perében megmutatkozik Isten
Országának és Cézár birodalmának
összeütközése. Pilátus előtt Jézus
megvallja király voltát: "Igen, te mondád, Király
vagyok". Amikor azt mondja, hogy Királysága nem "e
világból való", ez nem azt jelenti, hogy Isten
Országa csak a történelem után következik be.
Hiszen már most van az, hogy a vakok látnak, a
sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a süketek
hallanak, a halottak feltámadnak és a szegényeknek hirdetik
az Evangéliumot. /Lk 7,21/ Az a világ, amelyről
Jézus itt beszél, nem az a világ, amelyet Isten teremtett,
hanem az, amelyben a Gonoszlélek lakozik, amely gyűlöli
Jézust, amelyért nem imádkozott, amelyet Pilátus
szolgál azzal, hogy Jézust kivégzi.
Isten Országa nem e világból való,
mert nem e világ Fejedelme kormányozza. Ezért
elsősorban Jézus Királyságát nem
védheti meg az erőszak fegyvere, mint e világ fejedelmeit.
Jézus éppen ezt magyarázza Pilátusnak: "Ha e
világból volna országom, harcra kelnének
szolgáim, hogy a zsidók kezére ne kerüljek". /Jn
18,36/ Jézus Királyságának Bölcsessége
csak az igazságra alapozódik, "nem e világnak
bölcsessége, sem e világ pusztulásra
ítélt fejedelmeié". /1Kor 2,6/ Amikor Jézus azt
mondotta, azért jött e világra, hogy tanúságot
tegyen az igazságról, Pilátus semmit sem ért
ebből: "Mi az igazság?" - mondja és ott hagyja. /Jn
18,38/
A zsidók pedig Cézárhoz való
hűségük ürügyén adták Jézust
halálra: "Nincs más királyunk, mint Cézár."
Jézust úgy ítélték halálra, mint aki
fellázadt a római uralom ellen, mint aki "veszélyezteti az
állam biztonságát". Az első három
század folyamán a keresztényeket is az állam
üldözte, és azzal vádolta őket, hogy
megzavarják a közrendet, hogy nem vetik magukat alá az
állami törvényeknek. Azután következett be
Konstantin "megtérése", amely miatt azt gondolhatta az
Egyház, hogy az egész római Birodalom
kereszténnyé vált és hogy ezért
szövetséget kell kötnie az állammal. A Vadállatot
megkeresztelték, pedig nem tért meg. Nem annyira az Egyház
hódította meg a Birodalmat, mint inkább a Birodalom az
Egyházat. "A Birodalom kereszténnyé vált
szimbolikájában - írja Berdiaeff -, de - és ez a
fontosabb - az Egyház birodalmivá vált. Az Atyák
és az egyháztanítók már nem védik a
lelkiismereti szabadságot, amint tették addig: a Lélek
enged integritásából Cézár javára."
/H. Berdiaeff, Royaume de l' Esprit et Royaume de Césár, Delachaux
et Niestlé, Neuchatel, 1951, p. 67./
Könnyen érthető, hogy három
század borzalmas üldözése után az Egyház a
Birodalom megváltozott magatartásában
gondviselésszerű eseményt látott, amely
előmozdíthatja a kereszténység
jövőjét. Pedig Egyház és állam
szövetsége az e világ szellemével való
legvégzetesebb kompromisszumokra vezette a kereszténységet.
Nem csupán a kereszténység lett államvallás,
hanem maga az Egyház sem védte ki azt a
kísértést, hogy állammá legyen. Maga
Péter engedett a harmadik sivatagi kísértésnek, a
Hatalom kísértésének. "Elfogadtuk
Rómát és Cézár kardját - mondja
Dosztojevszkij Nagy Inkvizítora - és kijelentettük, hogy mi
vagyunk a föld egyedüli Királyai." "Kijavították"
Jézus művét, és a vértanúk
Egyháza az Inkvizíció, vagyis a hóhérok
Egyháza lett.
Azután jöttek a forradalmak, amelyek
megszűntették a régi kereszténység rendszereit
és egyúttal kiűzték az Egyházat a
történelemből. Az Egyház már nem szerepelt az
emberek konkrét életében. Végül is elfogadta,
sőt igazolta ezt a tényállást is. Belenyugodott
abba, hogy már csak a lelkekhez szóljon és átengedte
az embereket Cézár egyeduralmának. Cézár
rendeleteit nem merte többé bírálni. Amikor
aztán az Egyház beleegyezett abba, hogy tiszteletben tartsa az
államot, ez is szívesen beleegyezett abba, hogy tiszteletben
tartsa és tisztelje az Egyházat. De ekkor már az
állam egyedül alakította a történelmet, az
Egyház csupán elviselte. Ide-oda hányódva igyekezett
hozzá alkalmazkodni minden helyzethez, és mindig megtalálta
a helyzethez illő szavakat.
"Lojális" magatartása ellenében csak azt
kérte az államtól, hogy hívei "szabadon
gyakorolhassák a kultuszt" és hogy tűrjék meg
dogmáit. Semmi sem mutatja jobban az Egyház szolgai
állapotát, mint az 1808-i franciaországi
"Császári Katekizmus", melyből a következőkben
idézünk:
Kérdés: Melyek a keresztények
kötelességei az uralkodó fejedelmek iránt, és
melyek a mi kötelességeink császárunk I.
Napóleon iránt?
Válasz: A keresztények uralkodóinak,
és így mi I. Napóleonnak szeretettel, tisztelettel,
engedelmességgel, hűséggel tartoznak, katonai
szolgálatot kell teljesíteniök, meg kell fizetniök a
trón megőrzését és védelmét
szolgáló adókat; tartoznak még buzgó
imával üdvösségéért és az
állam lelki és evilági javáért.
Kérdés: Miért tartozunk mindezzel
Császárunknak?
Válasz: Először is azért, mert Isten
teremti a birodalmakat és osztja szét azokat akarata szerint,
ő árasztotta el ajándékaival
Császárunkat, mind békében, mind
háborúban, ő tette uralkodónkká és
ezzel hatalmának közvetítőjévé és
földi képmásává. Ha Császárunkat
tiszteljük és szolgáljuk, ezzel magát Istent
tiszteljük és szolgáljuk.
Kérdés: Nincsenek-e még más
motívumok is, amelyet miatt ragaszkodnunk kell
császárunkhoz, I. Napóleonhoz?
Válasz: De igen. Isten őt rendelte nehéz
körülmények között arra, hogy
visszaállítsa atyáink szent vallásának
nyilvános Isten tiszteletét, és hogy annak
védelmezője legyen. Mélységes és
tevékeny bölcsességgel állította helyre
és őrizte meg a közrendet; az Úr fölkentje lett,
mivel őt a pápa, az egyetemes Egyház feje koronázta
meg.
Kérdés: Mit kell gondolnunk azokról, akik
megszegik kötelességeiket Császárunk
iránt?
Válasz: Szent Pál apostol szavai szerint azzal a
renddel szállnak szembe, amelyet Isten állított fel,
és így méltók az örök
kárhozatra.
Bernanos, mindebből okulva, e szavakkal fordul papokhoz
és teológusokhoz: "A modern állam alapvetően
keresztényellenes. Antiklerikális csak addig volt, amíg e
zsarolás révén el nem nyerte jóindulatú
semlegességteket. Semmiképpen sincs ellenére, ha
egyházközségeitek szűk keretekben mozognak,
erősen fegyelmezettek, tanításotokra hallgatnak, minden
frontváltozásra hajlandók, a politikával
kapcsolatban nagyon is általánosságban bölcselkednek,
ami ritkán alkalmazható konkrét esetekre és a Kisebb
Rossz nevében elfogadott bármely engedményre alkalmas,
elvben abszolút, gyakorlatban opportunista. Már nem reméli,
hogy elpusztíthatja a kereszténységet, vagy
legalábbis elismeri, hogy ez a vállalkozás sokkal hosszabb
ideig tartó és sokkal nehezebb lesz, mint ahogy azt a
demagógok elképzelték. Addig is, a múltból
okulva, nem vesztegeti idejét azzal, hogy megszomorítsa
békés, tisztelettudó polgárait, akik nem is
kívántak mást, mint hogy egy olyan vallást
gyakoroljanak, melynek egyik törvényes tanítása
éppen a törvényes hatalomnak való
engedelmesség. Sőt mi több, nem is csak engedelmesség,
hanem e hatalom iránti szeretet. A realista államot szeretik, ez
több, mint amit megkívánhat!"
Ez rávezethet arra, hogy megértsük az
anarchizmus igazságát. Szakítsunk megszokott
gondolattársításainkkal és lépjünk
túl azokon a félreértéseken, melyeknek
többnyire rabjai vagyunk. Néhány név, erőszakos
esemény, visszaélés jut eszünkbe, - és ez
elég ahhoz, hogy mindenkivel együtt azt higyjük, hogy
anarchizmus egyenlő rendetlenséggel, zűrzavarral,
káosszal. Hiszen annyi változata van az anarchiának,
és nem egy formája tényleg degenerált. Ezeket,
akár gonoszak, tényleg nem vehetjük komolyan. Itt is, mint
minden más dologban, meg kell különböztetnünk azt,
ami értelmes, attól, ami nem az, de főként az a
fontos, hogy az anarchista gondolatban is felfedezzük azt, ami benne
legmélyebb, leghitelesebb, és akkor ragadhatjuk meg azt az
alapvető intuíciót, mely gyökerét
képezi.
Első felléptében az anarchizmus
tiltakozás Cézár erőszakossága ellen, amely
minden olyan társadalomban, ahol mindenható állam van a
kormányon, mindig szolgasággal és elnyomással
fenyegeti a személyiséget. Az individuális szabadság
nevében szólal fel az anarchizmus azon rend ellen, mely
fenyegetés és kényszer eszközével tartja fenn
önmagát. Nem tartja törvényesnek azokat a
kényszerítő erőket, amelyekkel az állam
saját fennállását biztosítja. Az anarchizmus
ebben látja mind a gazdasági, mind a politikai elidegenedés
okát, és ezeket az okokat akarja megszűntetni. Ebben a
perspektívában, a társadalmi forradalomnak mind a javak,
mind a hatalom elosztására kell irányulnia, arra, hogy
mindenki valóban szabad és felelős legyen a
szolidáris társadalom ölén. Ezért az
anarchisták azt akarják, hogy a társadalmat ne
felülről lefelé szervezzék meg - mint a
mindenható állam esetében -, hanem alulról
felfelé, úgy, hogy szükségszerűen
különböző funkciókon túl minden
állampolgár egyformán osztozzék a
felelősségben. Az anarchista terv széleskörű
függetlenséggel bíró kis közösségeket
szeretne megvalósítani, erősen decentralizált
társadalom keretében. Az egységet a szabad
államszövetség biztosítaná. /Ezen a
téren Proudhon elgondolásai a leginkább
realisták./
Állíthatjuk, hogy Proudhon és Bakounine
jóval forradalmibbak, mint Marx. A szocialista állam okozta bajok
láttán el kell ismernünk, hogy a történelem
Bakounine-t igazolta, aki szemére vetette Marxnak, hogy becsapja a
népet, amikor igazságot és egyenlőséget
ígér, de szabadság nélkül. Mert igaz az, hogy
"az egyenlőség szabadság nélkül állami
zsarnokságot jelent". /Jean Lacroix állítja, hogy a
szocialista államot csak a rég benne rejlő anarchista
szellem tudja életben tartani./
Nem akarjuk itt mélyrehatóan jellemezni az
anarchizmust és vele kapcsolatos számos problémát.
Csak arra akarunk rámutatni, hogy keresztény szempontból el
kell ismernünk az anarchista intuíció megalapozott
voltát.
Furcsa, hogy ugyanazok a keresztények, akik nemcsak
elfogadják, hanem törvényesítik az állam
folytonos, személyiség ellen irányuló
erőszakát, a "rend" fenntartása érdekében,
mennyire másképp állnak hozzá az anarchista
intuíció kérdéséhez. "Az anarchista
elgondolás - írja Moanier - éppen túlzásaival
segít rá arra, hogy rádöbbenjünk mennyi
felszínesség és gyakorlati materializmus van az ún.
spirituális tanokban." Hiszen láttuk, hogy a századok
folyamán kialakult, politikai társadalommal kapcsolatos
keresztény teológia is legalizálta az állami
erőszakot, szemben az Evangéliummal. Isteni hivatást
és küldetést tulajdonított az államnak, amely
jogot ad hazugságra, csalásra, gyilkos erőszakra is,
valahányszor biztonságát támadják. Az
állam így elítélhetett, megalázhatott,
börtönbe vethetett és végül kivégezhetett
számtalan embert az Egyház jóakaratú
beleegyezésével. Az Egyház belenyugodott minden
"szükségszerűségbe", amely a pillanatnyi
történelmi helyzettel járt.
Pedig az emberre gyakorolt minden külső
kényszer rossz, és ilyesmibe keresztény soha bele nem
nyugodhatna. Az állami struktúrák, amelyek
ránehezednek a személyiségekre és azokat
elidegenítik, rosszak, és ezeket semmilyen teológia sem
igazolhatja. A Jézus adta üdvösség ettől a
rossztól is megszabadít, mert már ezen a világon
részesít az Isten gyermekei szabadságában. "A
szombat van az emberért nem az ember a szombatért." Áll ez
minden törvényre. Mindegyiknek biztosítania kell az ember
szabadságát, és nem leigáznia, tagadnia. Az
állam van az emberért, nem az ember az államért. Az
állam kell, hogy alávesse magát a személyiség
követelményeinek, és nem a személyiség az
állam követelményeinek. Az állam nem
öncélú, nem lehet célja saját
fennmaradása. "Az állam java felér-e egyetlen
ártatlan ember halálával?" - kérdi Berdiaff.
Ismerjük azt a választ, amit az állami logika mindig is adott
erre a kérdésre. De tudjuk azt is, hogy ez a logika mennyi
szerencsétlenség okozója volt. "Jobb, hogy egy ember haljon
meg a népért" - mondotta Kaifás. /Jn 18,14/
Mindig azzal akarták igazolni az államhatalom
kényszerét, hogy ez a "közjót" szolgálja.
Azonban, a személyiség perspektívájában a
közjó nem vonatkoztatható el az egyéni
szabadság tiszteletben tartásától. Maga a
kormányzás elve téves, ha az állam, melynek mindenki
szabadságát kellene biztosítania, feltétlen
engedelmességet követel mindenkitől. Ezt az
ellentmondást találhatjuk meg Rousseau híres
Társadalmi Szerződésében is, amely
ténylegesen az állam abszolút uralmára vezet
társadalom és egyesek fölött.
/"Ahol az állam kezdődik - írja Bakounine
- ott végződik az egyéni szabadság, és
viszont. Ha pedig azt mondjuk, hogy az állam, mely a közjót
képviseli és a közérdeket, csak szabadságunk
egy részét veszi el, hogy a többit biztosíthassa, -
erre azt válaszolom, hogy ez a többi, ez talán a
biztonság, de sohasem a szabadság. A szabadság
oszthatatlan."/
A közjó, a közérdek fogalma majdnem
mindig a társadalom organikus elgondolását takarja,
amelyben a személy csak egy része az Egésznek, és
ezért kell magát alávetnie. Pedig a személy nem
úgy viszonylik a társadalomhoz, mint a szerv a szervezethez, mert
a szerv csak eleme a szervezetnek, míg a társadalomban
éppen a személy az alapvető egység. Ha ez a
"kollektivitás" szolgálatában áll, ezt mindig
úgy kellene értelmezni, hogy más személyeket
szolgál, és nem valami fölöttünk álló
valóságot: a társadalmat. A személyiség a
cél és nem a kollektivitás; személyt nem
tekinthetünk úgy, mint eszközt a társadalom
szolgálatában. "Az ember az, aki szervezet, és az ember
szerve a társadalom, nem fordítva." /Berdiaeff/ Ha pedig a
személy előbbrevaló, mint a társadalom, a
közjót nem határozhatjuk meg a személyiségen
kívül. Az a legfőbb érték, amelyre
törekednünk kell, nem az Egész rendje, hanem a személy
szabadsága és autonómiája. És az Egész
rendje és harmóniája sohasem igazolhatja a
személyiségre gyakorolt kényszert, a személyes
méltóság megsértését.
"A társadalom - mondja Berdiaeff - nem szervezet, hanem
kooperatio" /Berdiaeff, De l' esclavage et da la liberté de l' homme, A
rabszolgaság és az emberi szabadság, Aubier, Paris, 1963,
p. 121, 117./ Ez a fogalom azonos a Proudhon emlegette
federációval. Ebben a perspektívában a
társadalom már nem olyan kollektivitás, melynek minden
tagja engedelmes rabja, hanem szabad és felelős személyek
közössége, akiknek autonómiája legyen a
legtágabb. A társadalmi intézmények
pedagógiai funkciója kell hogy legyen. Ne
kényszeríteni akarjon, hanem tanítani, nevelje rá az
embert saját autonómiájára. Ezért nem
elég, ha a törvény igazságos, az is
szükséges, hogy szeretettel alkalmazzák.
Ha igaz is, hogy mihelyt emberek együtt élnek
és dolgoznak, meg kell állapodniok valamilyen fegyelemben, ez a
megállapodás nem történhet kényszer
útján. A fegyelem legyen önkéntes, szabadon
állapodjanak meg benne, alapja legyen mindenki meggondolt
hozzájárulása ugyanahhoz a bölcsességhez
és ugyanazon eseményhez: "A gyermek
játékszabályai - írja Saint Exupéry -
kényszerűek. De kívánja ezeket."
Valójában a kolostor az anarchista társadalom
legtökéletesebb típusa, még ha "társadalmi
szerződése" nagyon nagy kívánalmakkal lép is
föl, hiszen ezeket a "kényszerűségeket" a
közösség minden tagja kívánja.
Az emberek társadalmi életében
szükség van olyan tekintélyre is, mely képes mindenki
szándékát a közös mű
valósítására irányítani és
előmozdítani az akaratok egységét. De ha ez a
tekintély kényszerrel lép fel és megfosztja az
embert szabadságától, akkor milyen
jótéteményt várhatnak tőle?
"Megértettem - mondja Saint-Exupéry egyik hőse -, hogy meg
kell különböztetni a meghódítást a
kényszertől. Akkor hódítunk meg, ha
megtérítünk. Ha kényszerítünk, ezzel
fogságba ejtünk. Ha meghódítlak, megnyerlek,
felszabadítottam egy embert. Ha kényszerítlek, elnyomtalak.
A meghódítás, megnyerés azt jelenti, hogy benned,
rajtad keresztül felépülsz. A kényszer pedig egyforma
kövek halmaza, melyekből nem lesz semmi."
Természetes, hogy a társadalom jogosan
védekezhet azok ellen, akik visszautasítják a
közös fegyelmet és fenyegetik a belső
békét. Szükséges a "rendőrség" a "rend
fenntartása" érdekében; de ezen a téren is mindent
meg kell tenni annak érdekében, hogy erőszak-mentes
eszközökkel helyettesítsék az erőszakos
eszközöket. Itt sem indokolhatja a védekezés
jogossága az erőszak jogosságát, mert az
utóbbi megalázza és degradálja a
személyiséget.
Ebben a perspektívában szükségesnek
mutatkozik az anarchizmussal kapcsolatos teológiai gondolkodás
kimunkálása. Itt is számba kell venni, mily hatalmas
távolság választja el egymástól a Krisztus
végrehajtotta Megváltást, és azt a módot,
ahogyan az emberek abban részesednek. De lényeges dolog
világosan kifejteni a keresztény célkitűzést.
Jézus Feltámadásával olyan történelmi
folyamat kezdődik meg, amelynek célja az állam
radikális átalakítása, vagy mondhatnánk,
/mint a marxisták/ "az állam elsorvasztása". "Krisztus
uralma - írja P.Comblin - abból áll, hogy az
uralkodás, osztályok, erőszak,
hódítás, rendőrség rendszerét az
erőszak-mentesség, meggyőzés,
együttműködés, testvéri egység
rendszerével helyettesítse be. Hosszú távra
Jézus Cézártól is felszabadítja az embereket,
még e világon."
A bűn feldúlta az emberek
testvériségét, erőszakot vezetett be
relációikba. A történelem megtanít arra, hogy
az állam erőszaka emberi személyek ellen az emberi
relációk degradációjának egyik
legrettenetesebb formája. Hogyan is gondolhatták századokon
át keresztények, hogy a Megváltás ezen nem akar
változtatni, és hogy az állami erőszak
törvényes Isten szemében, az Evangélium
ellenére is? Pedig a Megváltás hatása, a
személyes szabadságok útján az kell hogy legyen,
hogy minden erőszaktól mentesíti az emberek politikai
kapcsolatait, és igazi kölcsönös párbeszédet
létesít, mindenki tiszteletben tartásával. A
társadalmi és politikai elnyomás láncai le kell,
hogy hulljanak, mihelyt az emberek komolyan veszik az Evangéliumot,
és életük teljességében teljesítik. Az a
tekintély, amelytől félnek, amely
rákényszerül az emberekre, amely nem ad helyt
kezdeményezésekre és megöli a
felelősséget, a bűn gyümölcse, a kegyelem
gyümölcse pedig ennek eltűnése kell hogy legyen. "Isten
Országa - írja Berdiaeff - az anarchia és szabadság
országa, olyan állam, melyre nem alkalmazható az uralom
egyik kategóriája sem." Így tehát keresztény
szempontból az anarchia a társadalom kegyelmi állapota. A
Megváltás perspektívájában minden
társadalmi struktúra és minden állami
intézmény át kell hogy vegye a krisztusi szeretet
Lelkének információit és
átalakító hatását. Nem lehet
többé céljuk, mint a "pogány"
perspektívában, hogy a "rend nyugalmát" az elnyomás,
kötelezés, tilalom és repressziók eszközeivel
biztosítsák, mert hiszen ezek erőszakot követnek el az
emberi személy ellen, sőt megtagadják azt, és
teljesen alávetik a társadalomnak. Ezentúl minden emberi
találkozást az evangéliumi szeretet kell hogy jellemezzen.
Az evangéliumi szeretet szellemében kell újra
átgondolni és újra megszervezni az emberi
társadalmat, tehát meg kell szűntetni minden
erőszakot és minden kényszert. "Ha a
találkozás csak addig a keretig jut el, "amit a pogányok is
megtesznek", - írja P.Urs von Balthasar -, akkor csak a közös
természet különböző példányai
találkoznak, a természet keretén belül, hogy a
szokásoknak megfelelő rendelkezéseket, "társadalmi
szerződést" hozzanak az egyéni ösztönök
és önzések mindenki számára hasznos
korlátozása érdekében /amint ezt Hobbes igen
reálisan megmagyarázza/. Ez pedig kompromisszum. Ebbe
tökéletesen belefér az is, hogy szükség
esetén feláldozzák az egyént a közjónak
/az állati társadalmak mintájára/, sőt az is,
hogy az ilyen önkéntes áldozat nemes valami. /ld. Euripides
tragédiájának több hősét/ Ezt még
szakadék választja el a keresztény
eseményektől." S a bátor német teológus ezt a
következtetést vonja le: "Azzal, ami keresztény,
bölcseletileg nem építhető fel az állam."
Berdiaeff is így gondolkozik: "Szabad emberek nem rabszolgák
társadalmát kell létrehozni, nem a kozmosz
mintájára, hanem a lélek képére. Tehát
ne hierarchikus elven nyugodjék, hanem a személyiség
elvén. Ne determinatio irányítsa hanem a
szolidaritás és a szereteté."
Isten szemében az a tekintély jogos, mely
szolgálni és szeretni akar, nem hatalmaskodni és uralkodni.
Jézus irónikusan említi, hogy "akiket a világ
urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok pedig
önkényüket éreztetik velük" és hogy
"jótevőiknek hívatják magukat". /Mt 20,25; Lk 22,25/
Tanítványait arra inti, hogy közöttük ne így
legyen: "hanem, aki nagyobb akar lenni, legyen szolgátok". /Mt 20,25/
Jézus ezzel azt mondja, hogy az új rendben, amelyet ő
hozott, ez nem csupán a hívők lelki
közösségére vonatkozik, /mert ebben az esetben nem volna
értelme a "világ uraival" való
összehasonlításnak/ hanem az emberek politikai
társadalmában is a testvéri szeretet
törvényének kell uralkodnia. Mounier írja, hogy "a
kereszténységben minden arra irányul, hogy a hatalmat a
szeretet hatására fellazítsa, a tekintélyt
átitassa szolgálattal és baráti
szívességgel, és így biztosítsa az
alattvaló személyes válaszát, így
táplálja annak párbeszédét a
hatalommal".
Már a Szentírás első
könyveiben Isten emberek fölötti Királysága
kizárja az emberi királyság gondolatát. Amikor az
izraeliták felkeresték Gedeont és kérték,
legyen királyuk, ez így válaszolt: "Nem én fogok
rajtatok uralkodni, sem az én fiam, mert Jahvé kell hogy
uralkodótok legyen". /Bir 8,22 kk./ Az izraeliták éppen
azért akartak királyt, "mint a többi nemzet", hogy
kibújjanak Jahvé uralma alól: amikor Izrael vénei
Sámueltől kértek királyt, Jahvé így
szólt Sámuelhez: "Engem vetettek el, nem akarják, hogy
én uralkodjak rajtuk". /1Sám 8,7/ De mert Isten tiszteletben
tartja az emberek akaratát, megparancsolja Sámuelnek, tegye meg,
amit kívánnak, de egyúttal figyelmeztesse őket a
következményekre, a királyi önkényre.
Sámuel így ismétli meg a népnek Jahvé
szavait: "Íme ez lesz a király joga, aki uralkodni fog rajtatok.
Elveszi fiaitokat és szekerei és lovai szolgálatába
állítja, kocsija előtt futtatja őket... Fiaitok
szántják az ő földjét, aratják az
ő aratását, gyártják harci fegyvereit
és a seregei lószerszámát. Elveszi
leányaitokat, hogy illatosítsanak, főzzenek, süssenek
számára. Elveszi földjeiteket, szőlőtöket
és olajfa kertjeiteket, mindenből a legjobbat, és odaadja
tisztjeinek. Adót vet földjeitekre és
szőlőtökre, és odaadja eunuchjainak és
tisztjeinek. Legjobb szolgáitok, szolgálóitok,
ökreitek és szamaraitok akirálynak fognak dolgozni. Tizedet
vet nyájatokra és ti magatok rabszolgái lesztek".
/1Sám 8,11 kk./
Az emberi királyság hasonló
megvetését fejezi ki csodálatosan Jotan
példabeszéde:
Egy nap útra keltek a fák, hogy királyt
kenjenek fel, és az uralkodjék rajtuk.
Azt mondják az olajfának: "Légy
királyunk!"
Az olajfa így válaszolt: "Lemondjak-e
édességemről és kitűnő
gyümölcsömről, és himbálózzak a
fák fölött?"
Akkor a szőlőnek mondták a fák:
"Jer, uralkodjál rajtunk!"
A szőlő így válaszolt:
"Lemondjak-e boromról, amely megörvendezteti az isteneket és
az embereket, és himbálózzak a fák
fölött?"
Az összes fa így szólt akkor a
tövisbokorhoz: "Jer, te légy királyunk!"
És a tövisbokor ezt válaszolta a
fáknak: "Ha jóhiszeműen kentek föl uralkodásra,
jertek, és keressetek menedéket árnyékomban..." /Bir
9,7 kk./
Tolsztoj jól megértette az anarchizmusban
rejlő igazságot, és sajnos kevés keresztény
igyekezett megérteni Tolsztojt, a többi mind a tolsztojizmus "nagy
illúziójáról" értekezett. Pedig ez a
bölcs ember csak az Ország Evangéliumában vetett
hitét fejezte ki, amikor kiközösítése után
ezt a levelet intézte a zsinathoz /bárcsak imaként
tanulnák meg mind a keresztények!/: "Hiszem, hogy
mindnyájunk életének értelme a bennünk
levő szeretet növelése. Hiszem, hogy a szeretet
növekedése minden más erőnél jobban
mozdítja elő Isten Országának földi
megalakulását, vagyis annak a szervezetnek a helyébe,
melyben mindenható a széthúzás, a hazugság
és az erőszak, új rend lép majd, az
egyetértés, az igazság és a
testvériség uralma."
Ezért meg kell értsük Bakounine-t, aki
abszolút szükségesnek látja az államok
megszüntetését, "vagy legalább is radikális,
teljes átalakításukat. Ne legyenek már
centrális, felülről lefelé szervezett hatalmak,
melyekben erőszak, vagy más hasonló elv tekintélye
uralkodik, hanem úgy alakuljanak újjá, hogy minden
párt teljes szabadsággal rendelkezzék". "Felismerem az
én Evangéliumomat - írja Paul Ricoeur - az
"anarchistánál", aki meg akarja szűntetni a
kényszerítő, hadakozó és
rendőr-államot; az én Evangéliumom ez, amelyet
leejtettem és olyan ember vette fel, aki nem is tudja, hogy megvallja
Jézus Krisztust." /P.Ricoeur, Historie et Vérité,
Történelem és Szabadság, Le Seuill, Paris, 1955, p.
126./
De hangsúlyoznunk kell, hogy az egész
társadalomnak ez a radikális megtérése
elsősorban nem a politikai eszközök, hanem elsősorban
és lényegesen a politikai célok
megtisztítását kívánja meg.
Illuzórikus, hazug dolog lenne azt állítanunk, hogy
ugyanazt a politikát akár erőszakos, akár
erőszak-mentes eszközökkel meg lehet valósítani.
Mielőtt az államok alkalmazta eszközöket
vizsgálnánk, először az államok
céljaival kell foglalkoznunk. Aminthogy Cézár
erőszaka csak Cézár rendjét és
igazságosságát védheti meg és
mozdíthatja elő, Társadalomra és államra
való elgondolásaink teljes
megtérítésére vagyunk hivatottak. Ebben a
perspektívában tehát az anarchizmus nem rendetlenség
- ahogy általában vélik -, hanem tökéletes
rend, mindenki szabad engedelmessége annak a törvénynek,
melyet Isten írt szívébe. Az anarchizmus pozitív
meghatározása az autonómia: mindenki önmagát
kormányozza, és így veti magát alá az
egyetemes törvényeknek, melyeket önmagában fedezett fel.
"Mindenki azt teszi, amit akar", de mindenki azt akarja, ami igazságos,
és azt teszi, ami jó. És ez az Isten gyermekeinek
szabadsága. Ezért be kell venni az anarchizmust a
keresztény célkitűzésbe. Csak esetleges valami, hogy
az egyházaknak a múltban nem volt érzéke az
anarchizmus igazsága iránt, és hogy ez többnyire
ateista filozófiához kapcsolódott. Nem volt
szükségszerű, hogy így legyen.
/Proudhon szerint az ember csak azt a törvényt
ismeri el igazán, amelyet értelme és lelkiismerete
helyesnek tart. minden más engedetlenség
erkölcstelenségre vezet. P.Lubac igazat ad ebben Proudhonnak de
Maistre, Boland és a "tradícionalistákkal"
szemben./
A Megváltás lehetővé teszi az
anarchista társadalmat. De a Megváltás jelenleg sehol sem
valósult meg /utópisztikus a szó etimológiai
értelemben/, és így nem lesz egyhamar anarchista
társadalom sem. Mindig csak kompromisszumokra
kényszerülünk. De azért áll, hogy az anarchizmus
olyan eszmény, amely irányíthatja a politikai
társadalom építésére vonatkozó
törekvéseinket. "Mihelyt az anarchia rendszerezi tételeit -
mondja Mounier -, nevetségessé válik. De mihelyt csak
irányvonalakat, utópisztikus ráirányulást
akar adni, megtermékenyíti a mozgalmakat, amelyekre hat.
Legalábbis annyit mondhatunk, hogy korunk fő veszélyei
ellen küzd." És bármi legyen is a pillanatnyi
"szükségszerűség", az a lényeges, hogy ne
igazoljuk az erőszakot, bármilyen formában jelenjék
is meg. Mert mihelyt azt mondjuk, hogy az erőszak jogos, mindenki
belenyugszik, a szituáció megmerevedik és lehetetlen
túljutnunk rajta.
Ha nem is teszi azonnal lehetővé a
személyiség és a társadalom valamennyi
problémájának a megoldását, legalább
arra ad lehetőséget az anarchizmus, hogy leszögezzük a
problémákat; egyúttal rámutat téves
megoldásokra is, amelyekbe belenyugodtunk, és lassankint
rásegít a helyes megoldások
megtalálására. Rousseau szerint, ha az istenek a
társadalomban élnének, demokráciát
választanának. De ebben tévedett, az anarchiát
választanák. Mégis az emberek számára
még a lehető legjobb kompromisszum a lehető legjobb
demokrácia, hiszen az anarchia a be nem vallott /és be nem
vallható/ vágya a demokráciának.
/Bernanos: "Az általános
választójog nem biztosítja jobban az emberi
szabadságot, mint a lottó a gazdagságot. Ami
szabaddá teszi a népeket, az a szabadság
szelleme."/
6. AZ EGYHÁZ POLITIKAI KÖTELEZETTSÉGE
A szeretet természeténél fogva politikus.
Az emberszeretet csak akkor felel meg saját követelményeinek
és akkor éri el célját, ha politikussá
válik. Az éhezők, az idegenek, a foglyok szeretete /Mt 25,3
kk./ politikai kérdések feltevésére és
politikai válaszok adására késztet. Nem
igazságos, nem irgalmas, nem békességes az, akit nem
érdekel a politika. A múltban még a
Megváltást is az Isten Országának
eljövetelét hátráltatta az, hogy a keresztények
nem akartak "felelősséget vállalni" a
politikáért. Azt ugyan tudjuk a történelemből,
hogy az Egyház állást foglalt egyes különleges
politikai kérdésekben, de csaknem mindig olyan értelemben,
hogy jóváhagyta annak az államnak a
politikáját, amelynek fennhatósága alatt
állott, mind elvből, mind érdekből. Ahelyett, hogy
az Istennek tartozó engedelmességről és az
Evangéliumból folyó evilági
kötelességekről szólt volna, azt hirdette, hogy
engedelmeskedni kell a Cézárnak, az "evilági
szükségletek" miatt, amelyek a keresztényeket is
érintik. "Éppen ez a történelmi
hiányosság - írja Péguy -, hogy az
örökkévalót ideiglenesen eltakarták; az
örökkévaló kudarcba fulladt az időben... mert az
örökkévaló hatalmi megbízottjai nem
ismerték fel, félreismerték, elfeledték,
megvetették azt, ami ideigvaló!" Az emberek jogosan félnek
minden olyan politikai mozgalomtól, melyben nincs lelkiség, de
attól a lelki mozgalomtól sem remélhetnek semmit, amely
apolitikus lenne. Az apolitikus remény nem testesült meg, és
ezért csalóka, hazug emberek számára. Az egyiptomi
rabszolgáknak Isten nem eget, hanem Földet ígért, ahol
szabadon élhetnek, elnyomástól, szolgaságtól
mentesen. Ezért az Egyház számára sem lehet
közömbös az evilági átváltozás,
forradalom.
Az Egyház eddig azt tanította, és azt
ismételgettük restségből, megszokásból,
tévedésből, hogy az Egyház nem foglalhat
állást politikai kérdésekben, mert tisztelnie kell a
törvényesen alakult kormányzatot, és ez a maga
sajátos területén autonóm és szuverén.
Ez a tanítás elvben kétséges, gyakorlatban
veszélyes. Abban a mértékben, amelyben az
evangéliumi szeretnek van politikai hatása, ugyanebben a
mértékben az Egyháznak is "fel kell szólalnia"
éppen az Evangélium nevében a politika
területén. És nagyon sokszor éppen politikai
állásfoglalása révén
tanúsíthatja az Egyház Istennek az emberek iránti
szeretetét.
Ha a Megváltás lényeges
részében politikai Megváltás is, akkor az
Egyház küldetése, lényeges részében,
politikai küldetés is. A politikai elkötelezettség
visszautasítása az Egyház lelki csődjét
jelenti, még ha hosszú ideig azt gondolta is, hogy éppen
"lelki küldetése" érdekében kell visszavonulnia a
politikától.
Krisztus szeretete kell hogy sürgesse az Egyházat
arra, hogy felszólaljon a politikai kérdésekben, még
ha ezzel kockáztatja is az állammal való
összeütközést és küzdelmet. De itt nem
kérkedhet az Egyház küldetésével, sem
Istentől származó tekintélyével. Nem
arról van itt szó, mintha újra
kérdésessé kellene tennünk a társadalom
és az állam szekularizációjának elvét,
nem arról van szó, mintha a középkori
kereszténység klerikális rendszerét kellene
visszaállítani. Végeredményben semmi okunk sincs
arra, hogy sajnáljuk a középkori rendszer
megszűnését. Egyház és állam
szétválasztása a maga idejében
kétségkívül felszabadító
állomás volt, mely számos zavarnak vetett véget. Az
államnak nem mint Egyházat kell elismernie az Egyházat,
és az Egyháznak nem kell az államtól
különleges privilégiumokat megkövetelnie. De azért
ne higgyük azt sem, hogy az Egyház és állam
szétválasztása csodaszer, panacén.
Távolról sem oldja meg a hit és politika kapcsolatainak
problémáit. Inkább a problémák
felvetésére ad lehetőséget, mint
megoldásukra. És éppen az a veszély a
problémák ilyen körülmények közötti
felvetésénél, hogy az Egyház védekezik az
evilági választásoknak még a
látszatától is. Ha helyesen le is mondtunk a két
kard teológiájáról, az nem jelentheti azt, hogy az
Evangéliumnak, az Egyház közvetítésével,
nem kellene sugalmaznia és átalakítania a politikát
és rajta keresztül ezt az egész emberi világot.
És minden keresztény az Egyház, képviseli,
elkötelezi az Egyházat. Felül kell vizsgálnunk azt a
tévhitet, hogy a középkori kereszténység
eltűntével az Egyház már egyáltalán nem
avatkozhat be, nem szólhat hozzá a politika
terén.
Az Egyháznak ma is befolyást kell gyakorolnia a
politikára, csak éppen más eszközökkel mint a
középkorban, és az Evangélium szellemének
megfelelőbb eszközökkel. És ezért, hogy amennyire
csak lehetséges, már az időben megvalósuljon Isten
Országa. "VIII. Bonifác Unam sanctam bullájának
maradandó értéke - írja P.Chenu -, hogy dogmatikai
alapon tanítja, miszerint minden politikai akciót is érint
a hit világossága és a kegyelem hatása. Igaz, hogy
ezt a dokumentumot elfogadhatatlan teokratizmus is áthatja, de ez
már elavult teológia következménye, amely nem
érintheti a benne rejlő igazságot."
A középkori kereszténység az
Egyház a birodalmi egységet is a katolikus dogma
egységével akarta megalapozni - és tudjuk, mily borzalmas
igazságtalanságokra és erőszakra vezette ez -, ma a
polgári életre való behatását csak a
keresztény erkölcsre támaszthatja, vagyis az igazi
igazságosság és igazi testvériség
eszményére, amely különben - és ez nagyon
jelentős - közös eszménye lehet minden
jóakaratú embernek.
Szó sem lehet arról, hogy minden
keresztény egyetlen felekezeti pártba
tömörüljön, hiszen akkor az Egyház
gettóvá válna az államon belül. A
keresztények hivatása, hogy találkozzanak mindazokkal, akik
különböző bölcseleti vagy vallási
világnézetekből kiindulva - mégis ugyanazon
értékeket tartják polgári
elkötelezettségük normájának. Hiszen a
keresztények nem állíthatják, hogy egyedül
ők kívánják az államot az
"evangéliumi" eszmény alapján berendezni. Igaz az, hogy "az
erkölcs független a vallástól", és a politikai
elkötelezettség nívóján a hasadék nem
hívők és hitetlenek között
állapítható meg. Ha közös politikai feladatot
akarunk kezdeményezni, az a szükséges, hogy a világban
való akció azonos elveiben egyezzünk meg, de nem
szükséges, hogy megegyezzünk a világ
magyarázatának azonos elveiben is.
Tehát ha együtt is dolgozunk, nem
szükséges, hogy ugyanazzal igazoljuk
elkötelezettségünket, ugyanazt a jelentést
tulajdonítsuk neki. Meg kell találnunk a közös nyelvet,
amelyen ugyanazon gyakorlati meggyőződéseinket
megfogalmazhatjuk, de elkötelezettségünk teljes
értelmét kinek-kinek bölcseleti hite vagy vallási hite
adja meg. És ezekből merít erőt arra, hogy
magát elkötelezze és hogy kockáztasson bármibe
kerül is. Az ember választását csak az emberre, a
világra és a történelemre vonatkozó
átfogó szemléletével igazolhatja, akármelyik
ideológiára vagy vallásra támaszkodjék is e
szemlélet.
Ezért teljesen jogos, hogy a keresztények
együtt igyekezzenek felismerni az Evangélium
világosságánál, milyen legyen evilági
elkötelezettségük, és hitükre vonatkoztatva
igazolják magatartásukat. Ebben semmi sem sérti meg a
laicizmust, se a pluralizmust. Mert a laicitás nem kívánja
meg azt, hogy mindenki hallgassa el saját elgondolását,
csak azt, hogy tartsa tiszteletben a másikét is. Nincs igazi
laicitás csak valóságos dialógusban, ahol mindenki
saját mivoltában nyilatkozhat meg a többiek előtt,
és a többiek úgy ismerik el, úgy tisztelik,
amilyen.
Ha kifejezem hitemet Jézus
Evangéliumában, ezzel nem vétek a testvérem
iránti tiszteletben, ha ez nem osztja meg hitemet, és még
kevésbé ítélem el erkölcsileg. De én se
érezzem magamat sértve, ha hitetlen testvérem
másképpen ítéli meg az embert és a
világot, mint én, vagy ha az "Isten
haláláról" beszél. A valóságos
dialógus ilyenkor a két ellenkező nézet
lojális szembesítése. Vannak körülmények,
amikor a másik iránti tisztelet arra késztethet, hogy
hallgassak, ha elgondolásom hangoztatása
provokációnak tűnne, vagy önérzetét
sértené. De ez elég kivételes eset, ebből nem
vonhatunk le általános érvényű
elvet.
Lehetetlen, hogy a keresztény a többiek
előtt csak mint ember szerepeljen, hitétől elvonatkoztatva.
Kereszténységem nem hozzátevődik
emberségemhez, hanem kinyilatkoztatja azt, értelmét adja.
Ha tehát elismerem Jézus Krisztust és
Evangéliumát, már nem különböztethetem meg
magamban az embert és a keresztényt. Ha tehát valamiben
választok vagy cselekszem, hiú dolog lenne azt kérdezni,
vajon emberi vagy keresztény lelkiismeretem vezet-e
választásomban vagy cselekedetemben. Krisztushoz és az
Evangéliumhoz való vonatkozásom nem azt jelenti, hogy
Krisztusért cselekszem, hanem az emberért és a
világért Krisztussal, és amennyire tőlem telik, mint
Krisztus. /Simone Weil: "Krisztus nem az Atyáért szenvedett, hanem
az emberekért, az Atya akaratából... Ne Istenért
közeledjen felebarátomhoz, hanem Isten lökjön felé,
mint ahogy a nyilat röpíti célja felé az
íjász.": La Pesanteur et la grace, U.G.E., ccll. "10/8", Paris,
1962, pp. 53-54./ Az Evangélium kinyilatkoztatja, hogy Isten szereti az
embereket és a világot. Mondottuk már, hogy a
kereszténységben a mozgás nem embertől Isten
felé, hanem Istentől ember felé indul, és ha
elismertem Jézus Krisztust, engem is magával ragad ugyanez a
mozgás. Sokszor azt mondták, Istenért kell szeretni az
embereket, de hát ez lehetetlen: akkor nem igazán
szeretnénk őket, csak úgy tennénk, hogy
szeretjük. Csak önmagáért szerethetek valakit.
Ha magatartásomat Jézus
Evangéliumával igazolom, ez nem jelenti azt, hogy
másképp járnék el, ha nem lennék
keresztény. Nincs sajátosan keresztény erkölcs, csak
van az erkölcsnek sajátosan keresztény megalapozása.
Főként a politikában, semmi abból, ami
keresztény nem lehet sajátosan az. Ami a
kereszténységet lényegesen jellemzi, az
végeredményben nem a keresztény életmódja,
hanem életének értelme. A napi tapasztalat mutatja, hogy
valóban nehéz azok együttműködése, akiknek
nem ugyanazok a mélységes meggyőződéseik. Az,
hogy a keresztények ugyanazt az Evangéliumot ismerik el,
egyedülálló könnyebbséget jelent a
közös elkötelezettség
szempontjából.
Az Egyház mindig Krisztusra és az
Evangéliumra hivatkozva szól és cselekszik a
világban, de pluralista társadalomban az Egyház csak
annyiban cselekszik, és szükség esetén szólal
fel, amennyiben maga is evilági. Mivelhogy minden keresztény tagja
a politikai társadalomnak, azért kell az Egyháznak -
értve itt laikusokat, papokat és püspököket
együtt - felszólalni politikai téren, a Hegyibeszéd
követelményeinek megfelelő módon. Szó sem lehet
arról, hogy az egyházi tekintély az állami
helyére lépjen. Az Egyháznak éppen azért kell
interpellálnia az államnál, mert maga is része a
társadalomnak. Az Egyház nem azért fordul az
államhoz, mert kormányozni akar, hanem éppen azért,
mert ő is "kormányzott". Álláspontunk teljesen
ellentétes valami újféle klerikalizmussal vagy
teokráciával.
Az Egyház közbelépése
alapjában különbözni fog attól, ami a
középkor keresztény társadalmában volt, de
annál sürgetőbb lehet, mivel most az Egyház
szabadabban gondolkozhat és cselekedhet az Evangéliumnak
megfelelően. Valamikor a püspök, mint püspök
lépett fel, és amikor a fejedelemhez fordult, akkor is a
keresztény emberhez fordult benne. Ma pedig úgy lép fel,
mint állampolgár, az állampolgárok egy
közösségének nevében, és az
államférfiúhoz fordul, mint ember az emberhez. A
püspök az állam szempontjából nem
püspök, csak az Egyház szempontjából az, de az
Egyház a világért van és őrzője a
világban az evangéliumi bölcsességnek.
A régi keresztény rendszerben, amikor Szent
Ágoston tartománya prokonzuljánál
közbenjár bűnösök érdekében, és
szelídséget, irgalmat kér számukra, a
püspök fordult a keresztény emberhez. Ugyanígy, amikor
Szent Ambrus tiltakozott Teodóziusz császárnál, a
tesszalonikai lázadók lemészárlása
után, a püspök ítélkezett a keresztény
fölött. Ezért Ambrus kiközösítette
Teozódiuszt, nyilvános vezeklést szabott ki rá,
és csak ezután fogadta vissza Egyházába. Ez a
keresztény rendszer már a múlté, de ez nem
jelentheti azt, hogy most már a püspöknek hallgatnia kell, ha
államérdekből igazságtalanságot vagy
erőszakot rendelnek el. Neki is fel kell szólalnia,
beszélnie és cselekednie kell, püspöki
lelkiismeretének megfelelően, mint Egyházának
képviselője és tanúja.
Az Egyházban is fel kell szólalnia a politika
területén, és ott meg kell hirdetnie a szabadság
és testvériség Evangéliumát. Újra
vizsgálat tárgyává kell tennünk azt a
klasszikus sémát, mely szerint az Egyház ne
válasszon politikai szempontból, hanem csak az Evangélium
tanításának megfelelően, irányítsa az
emberek politikai választását. Ez a séma
elméletben tökéletesnek látszódhat, de a
történelem kényszerít arra, hogy
felülvizsgáljuk, mert ez világosan megmutatja, hogy a
pusztán "lelki" és "vallási" tanítás teljesen
kiszolgáltatja az embereket a politikai eseményeknek. Nagyon
fájdalmas dolog, mennyi szakadás volt keresztények
között konkrét és lényeges politikai
kérdésekkel kapcsolatban, amikor pedig mind ugyanarra az
Evangéliumra hivatkoztak és talán ugyanolyan
jóakarattal keresték az igazságot. Csak
jámborság, csak lelki erények nem segíthetnek
rá, hogy felismerjük a Hegyibeszéd politikai
követelményeit adott politikai szituációban. Ha azt
akarjuk, hogy a politikára a vallás információs
és átalakító hatást gyakoroljon, nem
csupán vallási, hanem politikai tanításra is
szükség van.
És arra is rámutattunk, hogy éppen a
jámborság tartotta nem egyszer távol a
keresztényeket a szociális és politikai
feladatoktól, és zárta el őket mesterkélt
világba, ahol úgy vélték, minden
kísértéstől távol ápolhatták az
örök életre vezető erényeket. Ezért
"társadalmi etika követelményeit úgy kell
tekintenünk, mint a kegyelem parancsait a társadalomban való
földi létünk szempontjából. Azt kell
tanítanunk, hogy ezek az üdvösség hírének
szükséges következményei, mint a szeretet parancsa
és engedelmessége, melyről az Egyház
szüntelenül tanúságot tesz
prédikációjában". /H.-D.Wenland, Eglise et
Société, Labor et Fides, Geneve, 1966, p. 89./
Túlságosan és rosszul
hangsúlyozták, hogy a politikai kérdések olyan
kérdések, amelyek nem érintik a keresztények
"szabadságát", mint ha bármely lehető
választás mind egyformán keresztény lehetne, ez
gyakorlati közömbösségre vezetett, amely bármely
magatartást lehetővé tett, még a legnagyobb
gyávaságot is. Ebből a szempontból semmisem
kétértelműbb például, mint
püspökök nyilatkozata választások előtt,
hogy az Egyház egyik politikai pártért sem vállal
kezességet. Hiszen ez nem csak azt jelenti, hogy gyakorlatban mindegyiket
elfogadja. Ez kényelmes magatartás, de rest, és
végeredményben nem is becsületes.
Az biztos, hogy az Egyház nem vállalhat
kezességet minden egyes technikai megoldásért. Ezen a
téren nincs sajátos kompetenciája; itt az
eltérések lehetségesek és jogosak. De
lényeges politikai kérdéseknél az igai
választás nem a technikát, hanem az erkölcsi rendet
érinti, és itt már nem jogosak az eltérések,
mert az igazságosság, a szeretet és az igazság
követelményeire vonatkoznak. /Elvben helyeselnünk kell a
pluralizmust, nem mondhatjuk, hogy egy keresztény politika van, hanem
hogy keresztény politikák vannak. Az Egyháznak nem
politikai programokat, hanem politikai terveket kell elbírálnia./
"Amikor háború vagy béke, személyi szabadság
vagy elnyomás, igazságosság vagy
igazságtalanság forog kockán, a pluralizmus már nem
jogos: akkor már nem igaz; hogy bármelyik megoldás
érvényes. Akkor már nem keresztény akármire
való szabadság: a keresztényt köti hite és
alapvető visszautasításokra kényszeríti."
/René Rémond, az Esprit ankétjára adott
válaszában: "Van-e keresztény politika?"/
Az Egyház Evangéliumra alapozott igazsága
nem annyira dogma, mint inkább bölcsesség, vagyis szeretetre
alapozott életigazság. A szituációkkal és
történelmi eseményekkel szemben ez az igazság olyan
politikai magatartást követel meg, amely az Egyház
legjelentősebb tanúbizonysága a keresztény dogma
igazsága mellett. Az Egyház azzal hirdeti Jézus Krisztust,
ha éli a mások iránti szeretetet.
A múltban az Egyház felszólalt az
államnál és ellenállt, valahányszor az
állam nem ismerte el az Egyház jogát a keresztény
dogma tanítására vonatkozólag. Pedig
lényegesebb ennél, hogy vállaljon kockázatot
és szálljon szembe az állammal, valahányszor az nem
engedi meg, hogy szabadon tanítsa és főként
élje az evangéliumi bölcsesség
követelményeit. Mert az Egyház küldetése nem
annyira az, hogy "hirdesse" az Evangéliumot a dogmák
meghatározásával, hanem azzal inkább, hogy a
pillanatnyi történelmi helyzetben megtestesíti a Nyolc
Boldogság szelídségének és irgalmának
szellemét. Az Egyháznak nem csak arra kell vigyáznia, hogy
az Evangéliumot helyesen "magyarázzák", nem csupán a
tanbeli tévedéseket kell felfednie, de arra is vigyáznia
kell, hogy a keresztények "élete" összhangban legyen az
evangéliumi igazsággal, és ez az élet
szükségképpen "politikai" is. Milyen lélek
hatására feledkezünk meg erről, és
foglalkoztunk szinte rögeszmésen csak a hatodik parancs
követelményeivel?
Természetes, hogy számolnunk kell a politikai
helyzetek csaknem mindig komplex voltával, és a világosan
látás nehézségével. De mindig keresnünk
kell, és együttesen kell keresnünk, hogy keresztény
szempontból mi az igazság.
Sokan attól félnek, hogy ha az Egyház
állást foglal politikai kérdésekben,
önmagában is megoszlik és ezzel veszélyezteti
elsődleges hivatását, a világ
evangelizációját. Azt mondják: a vallás
egyesít, a politika megoszt. Szerintük az Egyház a
lehető legkevesebbet szóljon politikai
problémákról, maradjon meg akkor is
általánosságoknál, és sohase foglaljon
állást egyedi kérdésekben. De ha a vallás
egyesít, nem kell-e, hogy akkor is egyesítsen, ha olyan
lényeges politikai problémákról van szó,
amelyek súlyosan befolyásolják az emberek
jövőjét? Mit ér az a vallási egység,
amely nem vezet politikai egységre is, amikor az emberi
igazságosság előmozdításáról
van szó. A botrány nem annyira megosztottságunk
megnyilatkozása, hanem maga a megosztottság, és az
Egyház semmit sem remélhet olyan vallási
egységtől, mely csak álcázza politikai
megosztottságunkat. Mihelyt nézeteltérés van az
Egyházban lényeges politikai problémákkal
kapcsolatban, feltétlenül szükséges a lojális
és testvéri dialógus minden keresztény
között, azért, hogy őszintén és
szeretettel nézhessünk szembe a kérdésekkel. Ha azt
állítjuk, hogy a nézeteltérések szinte
elkerülhetetlenek, "normálisak" kezdetben, ez nem jelenti azt is,
hogy jogosak. Kell, hogy túljuthassunk rajtuk.
Főként attól kell félnünk,
nehogy az Egyháza maga politikai semlegességével
bűntársává legyen a szegényeket elnyomó
igazságtalanságoknak és erőszaknak. És mivel
az igazságtalanságok mindig konkrétak, az Egyház
csak akkor hű Isten és emberek iránti
küldetéséhez, ha konkrét esetekben lép
közbe. "Igaz, hogy az Egyház csodálatosan határozza
meg az elnyomást - írta valamikor Bernanos -, de ezek a
kifogástalan meghatározások, amelyek csodálatba
ejtik a filozófusokat, nem segítenek az elnyomottakon, minthogy az
Egyház szinte sohasem említi név szerint az
elnyomókat." Ezért, ha azt mondjuk, az Egyháznak fel kell
szólalnia a politika terén, fontos, hogy a helyi egyházak
teológiájának perspektívájában
gondolkozzunk és nem csupán az Egyetemes Egyház
teológiája szempontjából. Az Egyetemes Egyház
túl könnyen válik testetlenné és
elvonttá. Valójában csak a helyi egyházakban
létezik. Amikor a francia vagy a német kormányok
hadakoznak, a francia és német egyházaknak kell
felszólalniok. Láttuk mennyire hatástalanok a római
Egyház felszólalásai a hadatviselő államok
szempontjából - gondoljunk itt például XV. Benedek
lépéseire az Első Világháború
alkalmával. Amikor az Egyesült Államok kormánya
bombázza Vietnam földjét, az Egyesült Államokban
lévő Egyháznak kell felszólalnia. Itt is
látjuk, hogy sajnos, mennyire hatástalanok a római
Egyház lépései - melyek úgyis csak szavak maradnak.
Ugyanígy, ha a párizsi, londoni, moszkvai vagy akármilyen
kormányok gyártanak atombombákat, semmit sem
használ, ha Róma püspöke elítéli a
fegyverkezési versenyt, amíg mindezen országok helyi
egyházai nem mernek szembeszállni a bombák
gyártásával.
A vatikáni palotájába visszavonult
római püspök, aki még csak nem is római
állampolgár, visszavonult az igazi emberi
történelemből és csak
jókívánságokat fejezhet ki a nemzetekkel szemben.
Ezeket úgysem valósítják meg. Lehet valahogy
igazolni a pápai állam jogosultságát azzal, hogy
így Róma püspöke szabad minden evilági
kötöttségtől és függetlenül
szolgálhatja szellemi küldetését. Mégis,
Krisztus szellemi küldetésének
biztosítására megtestesült az emberek evilági
történelmében, és az Egyház, ha folytatni
akarja küldetését, ugyanezt kell hogy tegye. Az Egyház
szellemi küldetése nem csupán az, hogy moralizálja a
politikai életet, hanem hogy maga is elkötelezze magát a
politikai életben.
Minthogy Krisztus megtestesült a
történelemben, a keresztény remény
hozzákapcsolódik az emberiség politikai
történelméhez. Sokszor mondták ennek
ellenkezőjét, de csak azért, mert testetlenné
tették a kereszténységet. A keresztény remény
történelemtúli, vagyis a történelmen túl
teljesedik be, de a történelmen át valósul és
nem a "történelem fölött".
Sokak szerint az Egyház nagyon óvatosan
szóljon és tegyen, nehogy botrányt okozzon. De sokszor,
nehogy megbotránkoztassa az erőseket, az Egyház a
gyöngéket botránkoztatta meg, azokat, akik éhezik
és szomjúhozzák az igazságot és akiknek joguk
van meghallani, mi az igazság. A szeretet mindig botrányos
azoknak, akik nem szeretnek, és így az igazság is mindig
botrányos azoknak, akik nem igazak. Ezért mindig botrányt
okoznak a világban azok, akik tanúbizonyságot tesznek az
Evangéliumról.
Viszont a nem-keresztények nem úgy
látják-e majd, ha az Egyház beleavatkozik politikai
kérdésekbe, hogy újra irányítani akarja az
evilági dolgait? Nem olyan folyamatot látnak-e majd ebben, amely
újra úrrá teszi az Egyházat a társadalom
fölött? Nem beszélnek-e majd új klerikalizmusról,
rosszul leleplezett hatalmi törekvésről? Nem
kockáztatunk újabb antiklerikális támadást,
amely majd azzal vádol, hogy az Egyház beleavatkozik az
állami ügyekbe? Ezek az ellenvetések fennállnak.
Először is azért, mert nem tetszik mindenkinek, ha
megmondják az igazat, és leleplezik az
igazságtalanságot. De az Egyháznak jobban kell
félnie attól, nehogy az igazságtalanság
bűntársává legyen hallgatásával
és a "fennálló rend" tiszteletével.
Másrészt nem volt elég sokáig az is érve az
antiklerikalizmusnak, hogy az Egyház mindig megalkuszik a
fennálló hatalommal; éppen elég sokáig
hivatkozhattak éppen az Egyház hallgatására a
társadalmi igazságtalanságokkal szemben. Most biztosan
hivatkozhatna-e ennek ellenkezőjére, hogy az Egyház
felszólal ugyanezen igazságtalanságokkal szemben? Hiszen az
Egyház nem az állami ügyekbe akar avatkozni, nem akar az
államon uralkodni, nem akar ráerőltetni ilyen vagy olyan
politikát, hanem csak éppen élni akarja a krisztusi
szeretetet, és ezzel akar tanúságot tenni arról,
hogy Isten Országa, mely lényeges részében politikai
is, már itt van közöttünk.
Az Egyház nem akarja
rákényszeríteni az államot, hogy saját
elgondolásaihoz igazodjék, csak éppen saját maga
életére tartsa kötelezőnek a saját
elgondolásait. Türelmetlenség lenne
részéről, ha az Egyház a társadalom minden
tagjára rá akarná erőltetni annak a hitnek
evangéliumi követelményeit, melyben nem osztoznak. A
társadalmi törvények nem képviselhetik az
evangéliumi követelményeket, csak abban a
mértékben, amennyiben az emberek összessége
tudatosította és magáévá tette ezeket. Az
Egyház tartsa tiszteletben a többiek szabadságát, de
maradjon hűséges önmagához. Ezért nem
szállhat szembe olyan törvényekkel, amelyek
engedélyeznek, de nem köteleznek /vagyis a negatív
törvényekkel, a hagyományos teológia
osztályozása szerint/, még ha ezek nem is felelnének
meg az evangéliumi követelményeknek. /Meg kell
jegyeznünk, hogy a középkori kereszténység
idején az Egyház ezekkel a törvényekkel is
szembeszállt./ Például az Egyház nem szállhat
szembe azokkal a törvényekkel, amelyek megengedik a
válást. Ez evidensen nem azt jelenti, hogy ő maga megengedi
a válást, csak éppen nem akar törvényt, vagyis
kényszert alkalmazni tilalmazására. És az
Egyház szavával és tanúbizonyságával
törekedjen arra, hogy az emberek tudatosítsák az
evangéliumi követelményeket ezen a ponton, és
így ráveheti őket, amennyiben módjában
áll, hogy ne éljenek a törvény adta
lehetőségekkel.
Ezzel szemben az Egyház tiltakozzon azon
törvényekkel szemben, amelyek köteleznek /affirmatív
törvények/, amennyiben ezek ellenkeznek az Evangélium
erkölcsi törvényeivel. Azért tiltakozzon, mert ezek a
törvények olyan cselekedetekre kényszerítik, amelyek
árulást követnek el a Hegyibeszéddel szemben. Az
Egyház ne vesse magát alá ezeknek a
törvényeknek, és törekedjen az eseteket
motiváló konkrét problémákat
olyanképpen megoldani, hogy a törvények megfelelhessenek az
evangéliumi szellemnek. Ha áldozatai vannak ezeknek a
törvényeknek /például a faji
megkülönböztetéssel kapcsolatos törvények
esetében/, az Egyház az áldozatokkal vállaljon
szolidaritást és maga is vegyen részt velük
együtt az igazságosságért folytatott
küzdelemben.
Hangsúlyozzuk, ne olyan törvényeket hozzon
az Egyház, melyekben a keresztényeknek kötelezően
alkalmazkodniok kellene. Inkább arról van szó, hogy
túl kell jutni ezen a legalista és jogi magatartáson,
amelyhez az Egyház itt és egyéb területeken is
túlságosan ragaszkodott, a Lélek elleni
vétség kockázatával. Nem az Egyház
küldetése, hogy kötelezettségeket és tilalmakat
halmozzon, hanem az, hogy rásegítse az embereket,
tudatosítsák a tökéletes szeretet valódi
követelményeit, és annak az Evangéliumnak a
szellemében éljenek, amelyet azért adott Isten az
embereknek, hogy már az élet idején is
megváltást
nyerjenek.
7. A LELKIISMERETI ELLENVETÉS JELENTŐSÉGE
Az Egyház kezdeti időszakában is
felvették már a keresztények a lelkiismereti
ellenvetés kérdését. Vajon szolgálhatjuk-e
egyszerre Jézus Krisztust, a Béke Fejedelmét, és
ugyanakkor engedelmeskedhetünk-e Cézárnak, ha az
erőszakot és gyilkolást rendel el, Folytathatunk-e
háborút anélkül, hogy elárulnánk az
evangéliumi parancsot, mely szerint nem viszonozhatunk rosszat rosszal
és szeretnünk kell ellenségeinket, jót kell velük
tennünk? Tudjuk, hogy az első négy évszázadban
a keresztények általában negatív választ
adtak erre a kérdésre. /P.Comblin írja a Béke
Teológiájában. "A legtöbb katolikus
történetíró kevés jelentőséget
tulajdonít annak, hogy az első keresztények nem voltak
hajlandók katonai szolgálatra. Elemzésük mindig
ellenkező irányba forgatja ki a szövegeket. Úgy
látszik, ki akarják kerülni azt az ellentmondást, mely
a Konstantin előtti és utáni egyházi fegyelemben
látható. Azt állítják, hogy csak
jelentéktelen kisebbségnél lépett fel lelkiismereti
ellenvetés, ezek is inkább értelmiségiek voltak,
kiknek gyakorlatát az Egyház nem tette
magáévá. Végül azt
állítják, hogy a bálványimádás
elkerülése és nem az ölés tilalma miatt
vonakodtak a katonai szolgálattól". Théológie de la
Paix, Ed. Universitaries, Paris, 1963, t.II, pp ic-ll./ Lassanként
azonban úgy vélekedtek, hogy a keresztény
háborúskodhat, anélkül, hogy ezzel
elárulná az Evangéliumot, és Ágoston
óta ezt ismételgeti az Egyház hagyományos
tanítása. Ettől kezdve nem csupán megengedettnek
tartják a katonai szolgálatot, hanem jogtalannak és
törvénytelennek a lelkiismereti ellenvetést.
A legutóbbi évekig a kérdéssel
foglalkozó katolikus moralisták jogi szemponthoz tartották
magukat. P. Lorson így foglalja össze
következtetéseiket: "Jogunk és kötelességünk
háborút viselni és engedelmeskedni, ha az állam
hadba szólít, amikor a jog és igazságosság
védelméről van szó." /P.Lorson: Un chrétien
peutil etre objecteur de consience? Le Seuil, Paris, 1950, p.53./ Az Etudes
1930. május 20-i számában közölt erkölcstani
beszélgetésben P.René Brouillard ezt állítja:
"Azt hiszem, elég egy kevés józan ész annak
megítéléséhez, hogy amíg a francia
törvény előírja a katonai szolgálatot, az
hazánkban társadalmi kötelesség." Ha pedig valaki
"úgy gondolja, hogy lelkiismerete ezt nem engedi", akkor
alkalmazható rá az, amit a morálteológia
"téves lelkiismeretnek" nevez. Elítéli tehát az
ellenvetést, de úgy gondolja, mégis tiszteletben kell
tartania annak lelkiismeretét, aki nem vállalja a katonai
szolgálatot. De hozzáteszi: "Ha a téves lelkiismeret
kifelé is megnyilvánul, ha hatásai megzavarhatják a
társadalmi miliőt, utánzásra bírhatnak, a
hatalomnak joga ezeket a megnyilvánulásokat elfojtani, e
hatásoknak ellenállni, és arányos,
ésszerű büntetést alkalmazni. Nem a
szándékot bünteti, melyhez nem férhet, sem a
tévedést, mely feltevésünk szerint nem vétkes,
hanem a terjedést és a társadalmi kárt
akadályozza meg." A katonai szolgálat társadalmi
kötelesség, és a lelkiismereti ellenvetés
tévedés, mely - árthat a társadalomnak, melyet az
állam jogi úton büntethet.
Az Etudes 1936. október 5-i számában P.
de la Briére, aki abban az időben nagy tekintéllyel
bírt, ugyanezt az álláspontot képviseli. Szerinte
ezek "jóhiszemű exaltáltak, akik a feltétlen
pacifizmus hallucináló misztikájának hívei."
Inkább úgy kell kezelni őket, "mint betegeket és nem
mint vétkeseket". Mert "szigorú büntetéssel
vértanúvá tennénk őket, és így
álmisztikai őrültségük annál inkább
fertőzne a pacifista exaltációra hajló
miliőkben. Ez csak súlyosbítaná a társadalmi
rendetlenséget és a közveszélyt".
Mégis, elvben elismerik mindnyájan, hogy a
lelkiismeret ellenvetése jogos lehet egyes esetekben, amikor
nyilvánvalóan igazságtalan háborúban kellene
részt venni. Ezt az elvet már Viktória kimondotta: "Ha
valaki világosan látja, hogy a háború
igazságtalan, nem szabad abban részt vennie, még ha a
fejedelem meg is parancsolná. Ez evidens." Viszont ugyanezen
moralisták szerint a háború nem lehet igazságos
mindkét félnél. Ez elvnek tehát jelentős
gyakorlati következménye kellett volna hogy legyen. Mégis
csak holt betű maradt. Ezért P. de la Briere fent idézett
cikkében ezt írja: "A kivétel csak
szörnyűséges esetekben tételezhető fel, amely
túlhaladná a rendes jogi szabályokat". Minden
író azt állítja, hogy a többi esetben a
törvényes felsőbbség javára kell dönteni,
annak jogos eljárását kell feltételezni,
tehát gyakorlatilag mindig alá kell magunkat vetnünk az
állam parancsának, ha besorolnak. P.Ducatillon írja: "A
moralisták könnyelműen azt gondolták és
tanították, hogy a rendszeres gyakorlatban ki kell zárni a
lelkiismereti ellenvetést, kivéve talán egyes
egészen kivételes esetekben, amelyek annyira kivételesek,
hogy azok lehetőségével e gyakorlatban nem is kell
számolni". /Ducatillon, Patriotisme et colanisation, Tournai,
1957./
A lelkiismereti ellenvetést a legutóbbi
évekig a katolikus moralisták "súlyos erkölcsi
és társadalmi eltévelyedésnek" tartották,
mely "az állampolgári szolidaritás
szükségszerű kötelességével ellenkezik".
/P. de la Briere/ Az ellenvető dezertáló, aki nem akarja
vállalni a társadalomhoz való
tartozásából folyó felelősségeket. Ha
az illető az Evangéliumra hivatkozik, amely azt tanítja,
hogy tartsuk oda másik arcunkat, azt válaszolják neki,
nagyfokúan hamis értelmezés ha "a közügyek
kormányzására transzportálunk olyan lelki
tanításokat, melyek a keresztény lélek belső
és vallási tökéletességére vonatkoznak".
/u.az/
Az Etudes 1936. április 5-i számában P.
Feszard ezt a mérsékeltebbnek tűnő
állítást hangoztatja, mely következményeiben
azonban ugyanoda vezet: "Elhiszem, hogy néhány lelkiismeretben
ellenvető pacifizmusának motívumai az ő
szemükben érdeknélküliek, sőt keresztények
is. De ha tiszteletben tartjuk is személyes
őszinteségüket, akkor is el kell ítélnünk
azt a radikális és káros illúziót, melyre
példájuk ösztönözhet."
Tény, hogy az ellenvetők magatartása
sokszor túlságosan negatív volt, és ez
magyarázhatja részben azt a szigorúságot, mellyel a
moralisták elítélték. De nem kellett volna-e ez
utóbbiaknak az ellenvetőket konstruktívabb és a
valósággal jobban számoló magatartás
felé irányítaniok? Mert a lelkiismeretük miatt
ellenállóknak joguk volt mást várni Jézus
papjaitól, mint egyszerű elítélést,
mindenesetre több figyelmet és jóindulatot.
Hogy áll ma e kérdés? Az utóbbi
világháború óta érlelődtek a dolgok
és sok teológus már nem foglal olyan negatív
állást, mint a fent idézettek. Mégis, az
Egyház hagyományos tanítása
mélységesen hat még mindig a lelkiismeretekre és a
mentalitásokra, és ezért nem csodálkozhatunk, ha
még ma is keresztények és klerikusok nagy része
még mindig az előző álláspontot
képviseli, és az ellenkező magatartást a nemzeti
szolidaritás és a társadalmi kötelesség
nevében elítéli. Nagyon kevés keresztény
érti meg az ellenvetők
álláspontját.
Sokat beszéltek a zsinat lelkiismereti
ellenvetéssel kapcsolatos nyilatkozatairól.
Valójában a Zsinat egyszerűen azt jelentette ki, hogy
"igazságosnak látszik, hogy a törvények
emberségesen bírálják el a lelkiismereti
ellenvetők esetét". Ez a nyilatkozat, amint Mgr. Caronne mondja,
"nem foglal magában ítéletet a lelkiismereti
ellenvetés tárgyi moralitásával kapcsolatban
és nem fejezi ki a jogot arra, hogy valaki visszautasítsa a
katonai szolgálatot, csupán azt állítja, hogy
emberségesen bírálják el ezeket az
eseteket".
Mgr. Ancel e szöveggel kapcsolatban még
kategorikusabban mondja: "A Zsinat nem ítélte el a lelkiismereti
ellenvetést, de nem is akarta jóváhagyni". Világos
tehát, hogy a Zsinat nyilatkozata nem magukra a lelkiismereti
ellenvetőkre hivatkozik, hanem a társadalom
álláspontjára velük szemben.
A Zsinat folyamán több francia ellenvető
írt püspökének, és levelükben többek
között ezt hangoztatták: "Sürgősen
kérjük az atyákat, hogy a lelkiismereti ellenvetők
esetével kapcsolatban ne elégedjenek meg azzal, hogy a
népeket irántuk való türelemre
szólítsák fel. Mert elég közeli még az a
múlt, amikor sokan ráfizettek arra, hogy olyan hatalom
alattvalói, akik nem tartják tiszteletben személyes
lelkiismeretüket. Mégis, ha csak erre a problémára
összpontosítjuk a figyelmünket, még mindig
megkerüljük a kérdést, melynek irányítani
kell magatartásunkat, és másokat is hasonlóra kell
ösztönöznie. Nem a lelkiismeretben ellenvetők
oldalán áll fenn a probléma, hanem a tárgyi
szituáció oldalán, mely ellen tiltakoznak. Azt
kívánják, hogy a zsinat ezt értékelje ki". A
Zsinat valójában értékelte ki a
problémát, és a Gaudium et Spes /79. fej, 3/ erre
vonatkozó szövege úgy értelmezhető, mint
elnézés kérése hibát elkövetett emberek
számára.
Tehát a Zsinat szemében is a katonai
szolgálat társadalmi kötelességünk
teljesítésének normális módja.
Csodálkozunk-e vagy botránkozunk? Nem gondoljuk ezt, mert a
kérdés még nem érett meg arra, hogy a Zsinat
pozitíve értékelhesse ki. Sőt voltak atyák,
akik a fent említett szöveg kihagyását is
kérték, mert szerintük még az is
túlságosan pozitív olt és "ellenkező az
Egyház hagyományos tanításával és az
erkölccsel". Mint minden más téren, itt is csak lassú
lehet a fejlődés. A lényeges az, hogy lépjünk
előbbre, és mindennek ellenére azt gondoljuk, hogy ez
megtörténik. Tévedés lenne ezeket a szövegeket
túlságosan végleges jellegűnek látni. Bele
kell azokat helyeznünk a fejlődés menetébe, és
akkor már ezeknek is van pozitív
jelentőségük.
Másrészt a Zsinat dicsérte azokat, "akik
lemondanak jogaik védelmében az erőszakos cselekvés
alkalmazásáról, és csak olyan védelmi
eszközöket alkalmazzanak, melyekkel a gyöngék is
rendelkezhetnek, feltéve, hogy ezt megtehetik anélkül, hogy
mások és a közösség jogai és
kötelességei ellen vétenének". /Gaudium et Spes, 78.
fej. 5./ Nem mondhatjuk-e akkor, hogy a Zsinat közvetve elismerte a
lelkiismereti ellenvetést, amennyiben azok, akik ezt a magatartást
választják, csak azért mondanak le az
erőszakról, hogy felkészüljenek
közösségi jogainak más eszközökkel való
megvédésére? Szerintünk így kell
értelmezni Mgr. Boillon, Verdun püspökének szavait, aki
egy levélben túllép a Zsinat szövegén,
és pozitíve dicséri azokat, "akik az
erőszak-mentesség harcosai, nem alkalmaznak erőszakot az
igazságtalanságok elleni védekezésben, mégis
hatásos védekezésük, és a lelkiismeretük
miatt tiltakozókat, akik nem vállalják a katonai
szolgálatot, de hajlandók azt még terhesebb
társadalmi szolgálattal is helyettesíteni".
Tegyük-e hát a lelkiismereti ellenvetést
általános szabállyá,
kényszerítsük rá az összes keresztényre?
Szerintünk nem szabad így felvetni a problémát. Az
ilyen súlyos elkötelezettségnek belső
sürgetésre kell létrejönnie és meg kell felelnie
minden egyes ember személyes választásának,
szembenézve saját felelősségével.
Mégsem elég csak nem elítélni a lelkiismereti
tiltakozást és tiszteletben tartani azt a lelkiismereti
szabadság nevében. Amilyen mértékben a lelkiismereti
tiltakozást nem egyszerűen a katonai szolgálat
megtagadása, hanem elkötelezettség az
igazságosság és a béke szolgálatában,
abban a mértékben pozitíve dicsérni kell. Amely
mértékben olyan magatartás, amely az Evangélium
realizmusára támaszkodik és a politikai realitásban
a Nyolc Boldogság szellemét akarja megtestesíteni abban a
mértékben az Egyház hivatása e magatartás
előmozdítása és a keresztények
felkészítése arra, hogy ebben a
perspektívában lássanak. A modern világ
szituációival szembesítve a keresztény ember
kénytelen előbb-utóbb valamilyen formában felvetni a
lelkiismereti tiltakozás kérdését. Joga van akkor az
Egyháztól világos beszédet elvárni
kétértelműség nélkülit, nem azért,
hogy egyszerűen elfogadja az Egyház ítéletét,
hanem hogy annak ismeretében hozhassa meg saját
döntését. Ebben a perspektívában úgy
látjuk, hogy az Egyháznak javasolnia kell a lelkiismereti
tiltakozást.
A következő oldalakban ki szeretnénk
fejteni a lelkiismereti tiltakozás pozitív
jelentőségét, és el szeretnénk oszlatni a
tárggyal kapcsolatos félreértéseket.
Evégből a lelkiismereti tiltakozó
elkötelezettségének nívójára
helyezkedünk, a történelmi realitás keretében,
és megkíséreljük kimutatni, hogy magatartása
teljesen konstruktív lehet.
Gyakran szemére vetették a lelkiismereti
tiltakozónak, hogy azért nem akar ölni, nehogy
megöljék, tehát gyáva és
dezertáló. Természetesen, ez egyes esetekben
lehetséges. Akiknél ez fennáll, azt kellene
tanácsolni, hogy inkább legyenek katonák,
küzdjék le előbb félelmüket mert
igazolhatóbb az erőszak, mint a gyávaság. "Tudom -
mondja Gandhi -, ha választanom kellene gyávaság és
erőszak között, az erőszakot választanám."
De nem lenne becsületes dolog azt állítani, hogy egyesek
magatartása jellemzi az összes többiét is.
Mindenütt vannak hamisítók és gazemberek, de ezek nem
diszkréditálhatják azokat, akik teljes
jelentőségében vállalják a
tanúbizonyságot. A rossz keresztények léte sohasem
volt bizonyíték a kereszténység ellen, és
ugyanez áll a tiltakozókra és a
tiltakozásra.
Valójában majdnem mindig több
bátorság kell a tiltakozáshoz, mint ahhoz, hogy úgy
tegyünk, mint mindenki. "Kevéssé
valószínű - írja Lanza del Vasto -, hogy a
gyáva szembeszálljon az egész világgal,
nyíltan. Inkább azt választaná, hogy
dezertáljon, vagy betegséget szimuláljon, hogy
felmentsék, vagy legrosszabb esetben, lógjon a
kaszárnyában, és elbújjon a csatában." /Lanza
del Vasto, Apprcche de la vie intérieure, Dencel, Paris, 1962, p.276./
Ami igazolja a tiltakozást, nem annyira a haláltól vagy
öléstől való borzadás, hanem az
igazságosság és béke
előmozdításának szándéka
kizárólag igazságos és békés
eszközökkel, amelyek már önmagukban is nem
tagadásai azoknak az érdekeknek, melyeket meg akarunk
védeni. A háború egyszerű
elítélése még sohasem akadályozott meg egy
háborút sem. A háborútól való
irtózás önmagában még nem szül
békét. Ezért VI. Pál 1966. október 4-i
beszédében azt mondja, hogy az emberiség legyen
"hűséges ahhoz a nagy eszményhez, mely a
háború borzalmas tragédiája után fogant meg:
keressük mindig a békét; a békét mindenki
számára". Hozzáteszi: "Ha ezen elhatározás
kiindulópontja a félelem volt, a félelem attól, hogy
a borzalmak még nagyobb apokaliptikus arányokban
megismétlődjenek, ma már inkább a szeretnek kellene
alátámasztania ezt az elhatározást, a minden ember
iránti szeretet, a béke szeretete inkább, mint a
háborútól való félelem". VI. Pál
kijelentésének itt különleges értelme van nem a
háborútól való félelem ad értelmet a
lelkiismereti tiltakozásnak, hanem a béke szeretete, a mindenki
iránt való szeretet.
A lelkiismereti tiltakozást nem igazolhatják
antimilitarista érvek. Az antimilitarizmus nem csupán
fölösleges, hanem igazságtalan, becstelen is. Nem
helyezhetjük egy nívóra a katonát meg a gyilkost.
Igaz, hogy a háború emberek lemészárlása, de
nem csupán ez, és ezt a lelkiismereti tiltakozónak mindenki
másnál jobban el kell ismernie, azért, hogy
magatartása hiteles legyen. Minden erőszak embertelen, de nem
egyenlő fokban és a katona nem gonosztevő. Ezek az emberek
számos esetben nagy bátorságról és nagy lelki
nemességről tettek tanúságot katonai
szolgálatuk teljesítésében. Amikor a
pacifisták a háborúban csak a gazságot
látták, nem csak magukat ítélték arra, hogy
őket ne értsék meg, hanem önmagukat is
becsapták. Diszkreditálni kell az erőszakot, de nem szabad
beszennyezni azokat, akik nem tudják, hogy másként is
tehettek volna, és azt hitték, kötelességüket
teljesítik. Ha azt gondoljuk is, hogy Krisztus az
erőszak-mentességet hirdette és hogy az Evangélium
értelmében ezt az utat kell választanunk, azért
még nem érezzük szükségét annak, hogy
apokrifnak tartsuk azt a helyet, amikor Krisztus csodálja a
századost és megdicséri a tömeg előtt
hitéért. /Lk 7,9/ De szerintünk ez a szöveg azt sem
bizonyítja, hogy Jézus nem ítéli el az
erőszakot. Viszont az is igaz, hogy kevés katona tartja
tiszteletben a lelkiismereti tiltakozók
álláspontját. De ez részben talán azok
elítélő magatartásával is
magyarázható. Sok félreértés is
tisztázódna, ha valódi dialógus indulhatna a
két fél között. Ezért fontosnak tartjuk
háborús ellenségünket mentesíteni minden
antimilitarista jellegtől.
Az erőszak egyszerű elutasítása
és a háború elítélése tehát
még nem ad értelmet a lelkiismereti tiltakozásnak. A
választás szükségszerűen
elutasítással párosul, de a választást nem az
elutasítás igazolja. Az elutasításnak éppen
csak a választás ad értelmet.
Igaz, hogy a tiltakozóra általában az
elutasítás hívja fel a figyelmet, ez ejti
csodálkozásba a társadalmat, ez készteti
kérdések felvetésére. Ez a
kérdés-feltevés szükséges, hiszen az embere
különben olyan könnyen megnyugtatják, elaltatják
lelkiismeretüket. Gandhi szerint "elvetni éppen annyira
eszmény, mint elfogadni. El kell vetni azt, ami nem igazság,
éppen annyira, amennyire el kell fogadni az igazságot... Nem
működni együtt a rosszal épp annyira
kötelességünk, mint együttműködni a
jóval". Határhelyzetekben, kényszerhelyzetekben
előfordulhat, hogy a lelkiismereti tiltakozás pusztán annak
visszautasítása, hogy együttműködjünk a
rosszal, és ekkor önmagában is jogosult. Ez a
vértanúság jogosultságával azonos: Jogos,
hogy az ember elfogadja a halált inkább, mintsem
együttműködjön a rosszal. /Olvassuk el Gordon zah
szép könyvét: Un témoin solitaire, Egy magányos
tanú: vie et mort de Franz Jagerstatter, J. élete és
halála, Le Seuil, Paris,1967./ De ha félretesszük ezeket a
kivételes eseteket /korunk története ugyan megmutatta, hogy
ugyanabban a nemzedékben többször is előfordulhatnak/, a
tiltakozó tanúbizonysága csak akkor termékeny, ha
nem csupán nem akar a rosszal együttműködni, hanem
megoldást keres arra, hogy a jóért dolgozzon.
Az biztos, hogy egyedül, vagy kevesen nem oldhatunk meg
olyan problémákat, amelyek mindenkire vonatkoznak. Csak az fontos,
hogy aki kérdést tesz fel, maga is keresse a választ, abban
is, ami őrá vonatkozik. Igyekezete nem üti meg a felvetett
problémák mértékét, de elég ha
saját mértékének megfelel. A lényeg az, hogy
rámutasson egy lehetséges útra, amelyre már
önmagát elkötelezte és amelyet mások is
választhatnak. Az nem lenne becsületes, ha a többiek azt
kívánnák, hogy rájuk vonatkozó
válaszokat is hozzon, és megkímélje őket
attól a fáradságtól, hogy önmagukat kelljen
elkötelezniök; az biztos, hogy a feladat mértéken
felüli, de ez is ok lehet arra, hogy ne meneküljünk, hanem
energikusan és bátran hozzálássunk.
Hangsúlyozzuk azt is, hogy a lelkiismereti
tiltakozás nem korlátozódik a katonai szolgálat
megtagadására. "A katonai szolgálat - mondja Gandhi - csak
mélyebb baj szimptómája. Azok is bűntársak,
akiket nem soroltak be, ha más módon támogatják az
államot." Végül is hiába tagadjuk meg a katonai
szolgálatot, ha különben bűntársai vagyunk azoknak
az igazságtalanságoknak és rendetlenségeknek, melyek
még a katonai szolgálatnál is jobban okozói a
háborúknak. Amikor a tiltakozó szembe akar szállni
az erőszakkal, szükségképpen felül kell
vizsgálnia az egész gazdasági és politikai
szervezetet, amely többnyire erőszakra épül és
erőszakot támaszt. A tiltakozó nem elégedhet meg
azzal, hogy a háború hatásai ellen tiltakozzék,
elsősorban a baj mélységes okai ellen kell tiltakoznia,
azokat kell felszámolni. "Az igazi, tudatos tiltakozó -
írja Lanza del Vesto - nemcsak a háború, hanem a
béke ellen is tiltakozik: a visszaélések, a
túlkapások, a törvényesített hazugságok,
az elnyomás és kizsákmányolás ellen, az ipari
és kereskedelmi, politikai, rendőri és bírói
rendszer ellen." És ez a tiltakozás nemcsak
elítélést jelent, hanem elkötelezettséget a
küzdelemre.
P. Congar 1961-i konferenciájában, az
"ifjúságról, a hadseregről és a Nemzet
szolgálatáról" hangsúlyozta e magatartás
pozitív jellegét: "Manapság ifjú keresztények
növekvő számánál a háború
jogosságának vitatása a Szeretet és a Béke
teljesen pozitív misztikájából folyik. Tiltakoznak
az ellen, hogy anyagi erőszak eszközével rendezzék az
emberek közötti konfliktusokat, és lehetőnek
tartják egy másik erő hatékonyságát,
amely szellemi, és a céllal homogén: az
erőszak-mentesség, ha szeretetből vállaljuk,
konstruktív." Ha arra gondolunk vissza amit egykor P.de la Briere
írt, örülhetünk a megtett útnak, de aggodalmat is
okoz, mekkora utat kellő megtenni.
Az egyik fő ellenvetés a tiltakozókkal
szemben az, hogy megtörik a nemzeti szolidaritást és
kivonják magukat az ebből folyó felelősségek
és kötelezettségek alól. Pedig a tiltakozó nem
utasítja vissza a szolidaritást, csak a
bűnrészességet és éppen hogy eleget akar tenni
állampolgári felelősségének. A nemzeti
szolidaritás már csak hazug frázis, ha ezen a réven
az egész nemzetet bele akarjuk rántani abba a politikába,
amit a kormányzat elhatározott, és mindenkitől
megkívánja, mondjon le "felsőbb érdek miatt"
személyes meggyőződéséről. Az lehet,
hogy minden állampolgárnak fel kell áldoznia saját
érdekét nemzeti szolidaritásból, de saját
meggyőződését sohasem áldozhatja fel. A
nemzeti szolidaritás nem kívánja meg az összes
állampolgár lefokozását; inkább azt
kívánja meg, hogy mindegyikük szabad és felelős
ember legyen, és a mélyebb meggyőződések
irányában kötelezze el magát. Csak akkor lehetünk
szolidárisak, ha nem akarunk bűntársak lenni, ez pedig
magában foglalja a lelkiismereti tiltakozást.
Ne lássunk ebben pusztán individuális
eljárást, csak lelkiismereti aggály
megoldását, amely néhány alkalmatlan és
felelőtlen idealista menedéke. Mondjunk le arról a
leegyszerűsítő ítéletről, hogy a
tiltakozó önmagát zárja ki a
társadalomból, és hogy így a társadalmat nem
érinti elkötelezettsége. Mert a tiltakozó nem vonja ki
magát állampolgári kötelezettségei és
felelőssége alól; magatartásával
kérdésessé teszi a társadalom
létmódját, és azt tanúsítja, hogy a
társadalom másképp is felfoghatná
létét, másképp is teljesíthetné
történelmi feladatát, méghozzá erőszakos
és gyilkos eszközök nélkül is. Ebben a
perspektívában a lelkiismereti tiltakozásnak
szükségszerűen van közösségi és
politikai dimenziója. A tiltakozó nem dezertőr, hanem
forradalmár akar lenni. Nem akar visszavonulni a
történelemből, hogy keze tiszta, lelke ártatlan
maradjon, inkább el akarja magát kötelezni a
történelemben, hogy azt átalakítsa, és
erőszaktól és gyilkosságtól
mentesítse. Nem akar a "tömeg fölé" menekülni, hogy
elvontan tanítsa az erkölcsi törvény abszolút
voltát. Nem közömbös számára az emberek
evilági küzdelmeinek játéka; részt akar abban
venni, hogy erősítse az igazság és béke
erejét. A lelkiismereti tiltakozás nem csupán a
meggyőződés erkölcséből
táplálkozik, hanem végeredményben a
felelősség erkölcséből.
Ebben a perspektívában
kétértelmű és végeredményben
téves a lelkiismereti tiltakozás prófétai
jellegének a hangoztatása. Igaz, hogy bizonyos értelemben
tényleg prófétai: minden evangéliumi
magatartás prófétai, mert új világot
jövendöl meg, melynek már részbeni
megvalósítója. De amikor a tiltakozók
prófétai küldetéséről beszélnek,
általában nem erre gondolnak. Ha csak prófétai
értéküket ismerjük el, ezzel
végeredményben megvonjuk tőlük a polgárjogot,
azt mondhatjuk, hogy nem alkalmazhatjuk közvetlenül elveiket, ha
hasznosan akarunk működni a történelemben. Azt
mondhatjuk, hogy tanúbizonyságuk minket érint, és
önmagunkat nem kell felülvizsgálnunk. Idealizmussal
vádoljuk és végül is visszautasítjuk
őket. És az általuk hirdetett
erőszak-mentességet olyan abszolút valóságban
helyezzük el, amelyet a világon el sem érhetünk. Nem
hiszünk az erőszak-mentesség politikai
hatékonyságában és kiűzzük a
történelemből. És akkor az erőszak a maga
teljességében törvényes marad ebben a világban;
ez marad az emberek cselekvési elve és szabálya, amikor
állam és nemzetek felelősségét viselik. Csak
azt ismerik el, hogy vannak rendkívüli hivatások, amelyek nem
érintik a közös szabályt, Ha megengedik, hogy
néhány tiltakozó léte jogos, ezzel világosan
értésünkre adják, hogy
szükségképpen csak kevesen lehetnek.
A lelkiismereti tiltakozó vigyázzon arra, hogy
ne zárkózzék be a "prófétai"
magatartásba, nem az a dolga, hogy abszolút elvekre
hivatkozzék, és azok nevében ítéljen el
bárminemű erőszakot. Elkötelezettségét
állítsa be korának és nemzetének
szituációjába. Ne általában az erőszak
ellen tiltakozzék, hanem meghatározott erőszak ellen. Nem
annyira az a hivatása, hogy korát emlékeztesse az
erkölcsi törvény abszolút voltára, mely minden
emberi élet tiszteletét parancsolja meg, mint inkább, hogy
bebizonyítsa, hogy ezt az erkölcsi törvényt lehet
alkalmazni korának és országának
történelmi realitásában. Hiszen sokan elismerik, hogy
tényleg fennáll az erőszak-mentesség abszolút
eszménye, még szükségesnek mondják az
erőszak alkalmazását, amíg "az emberek olyanok, mint
amilyenek és a világ olyan, mint amilyen".
Ezért a tiltakozásnak nem az az előnye,
ha abszolút, sőt éppen ezzel lemond relatív
jelentéséről, vagyis nem vonatkoztatja adott
szituációra. Nem azt lényeges hangoztatni, hogy az
erőszak-mentesség a lelkiismeret abszolút parancsa, "az
lényeges - mondja P. Jolif -, hogy a politika legyen
erőszak-mentes, és az erőszak-mentesség politikus".
/J.-X.Jolif, Face a la violence, Le Cerf, Paris, 1962, p.76./ Nem elég,
hogy a tiltakozónak abszolút értelemben igaza legyen, igaza
kell hogy legyen a történelmi valóságban is,
amelyből semmi ürügyén ki nem menekülhet.
Éppen az a tiltakozó meggyőződése, hogy
mindig, bármely valóság közepette lehet az abszolut
mutatta irányban haladni /nevezetesen az Evangélium mutatta
irányban/, - de ezt minden esetben demonstrálnia is kell, a
valóságból kiindulva. Ebben a perspektívában
a tiltakozás nem csupán bölcseleti vagy vallási, hanem
egyúttal politikai választás is.
Az erőszak-mentes magatartást csak az igazolja,
ha szembe tud szállni erőszakos, igazságtalan
szituációkkal. Éppen ezt kell demonstrálnia a
tiltakozónak. Az az érv, hogy többé ne lenne
háború, ha minden ember tiltakozásra
határozná el magát, természetesen
rácáfolhatatlan, még sincs meggyőző ereje,
annyira igaz, hogy az emberek erre még nincsenek felkészülve.
A tiltakozónak olyan világban kell valósítania
elkötelezettségének értelmét, amelyben a
többiek még semmiképpen nem mondtak le az
erőszakról. Ezért kétértelmű lehet, ha
valaki azt mondja, hogy felette áll minden nemzeti érdeknek, hogy
világpolgár, és az emberek egyetemes
testvériségét hangoztatja. Ezzel könnyen
irreális világban mozogna, fittyet hányva az emberek
valóságos életkörülményeinek.
Természetes, hogy az egyetemes testvériség kell hogy minden
nép közös eszménye legyen, de a valóságban
nem érhető el, csak hosszú út után, amelynek
folyamán számos akadályt kell leküzdenie. Az
akadályok tagadása, és a népek és emberek
egyetemes testvériségének elvi
állítása még nem szolgálja a világ
egységének építését.
A politikai elkötelezettség
nívóján "az erőszak-mentes cselekvést nem
tanításként kell felfogni, melyet elfogadunk vagy
elutasítunk, hanem mint technikát, amelynek
lehetőségeit minden egyes szituációban gondosan meg
kell vizsgálni". /Adam Roberta, Thé strategy of civiliam defense.
A polgári védelem stratégiája, P.News,London,1964./
Összefüggő politikai magatartáshoz nem elég a
nagylelkűség és önfeláldozás, hanem
technikai felkészültség is kell. Ezért a
tiltakozóknak keresniök kell és kipróbálniok
azokat a harci technikákat, amelyek erőszak nélkül is
hatékonyan megoldhatnak meghatározott konfliktusokat, amelyekben
az ellenfél viszont erőszakhoz folyamodik. Sok pacifista a
múltban erkölcsi, bölcseleti vagy vallási
motívumok miatt utasította el az erőszakot, e nem
ismerték a valóságos problémákat, amelyeket
az élet és a szabadság védelme felvet, és
amelyeket eddig mindig csak erőszakkal oldottak meg. Nem elég a
hit: jobb megöletni mint ölni, ahhoz, hogy megalapozzunk egy
politikát és civilizációt. Fel kell hogy tudjunk
használni olyan módszereket és technikákat,
amelyekkel harcolhatunk romboló és megsemmisítő
erőkkel szemben, amelyek minden társadalmat fenyegetnek, mind
belülről, mind kívülről. Az
általános véleménnyel ellentétben már
elég tapasztalat valósult ebben az irányban ahhoz, hogy a
módszerek hatékonyságát
állíthassuk.
Mindez világosan mutatja, hogy a tiltakozó nem
elégedhet meg olyan állapottal, mely számára
megengedné, hogy ne vonuljon be és vegyen közvetlen
részt a háború
előkészítésében. Ezzel éppen a
lelkiismereti tiltakozás értelmében tévedne, ha azt
gondolná, hogy az ilyen állapot már megoldás. Hiszen
ez csak negatív személyes magatartás volna, éppen
az, amit általában szemükre hánynak. Akármilyen
feladat, akármilyen szolgálat nem tesz eleget a tiltakozó
elkötelezettségének a béke
szolgálatában. Az a fontos, hogy éppen abban az
irányban fáradozhassék, amelyre tiltakozása is
vonatkozik.
A szabályozott feltételek mindaddig
kétértelműek maradnak, amíg maga az állam nem
érti meg a tiltakozó magatartásának
valóságos jelentőségét és nem azt
tartja tiszteletben. Mégsem gondoljuk, hogy a tiltakozónak
felül kellene vizsgálnia magát a szabályzatot.
Bár ha elfogadja a szabályozott felmentést az olyan
kormányzat részéről, amely különben nem
mondott le politikája folytatásáról, ez csak
kompromisszum. Előfordulhat, hogy ez a kompromisszum már nem
elfogadható, mert nem teszi lehetővé, hogy a
tiltakozó teljesítse feladatát. Ebben az esetben,
elkötelezettségének mélységes motívumai
iránti hűségből, felül kell vizsgálnia a
szabályzat biztosította feltételeit, még ha ezzel
újabb, többé-kevésbé hosszú
börtönt kockáztatna is. De ha nem érintenek
lényeges pontokat, vannak szükséges kompromisszumok,
amelyekből kiindulva kapcsolatba léphetünk az
átalakító valósággal. Nem
építhetünk, csak ezekből a kompromisszumokból,
mint támaszpontokból kiindulva. Aki mindjárt az
eszményt akarná valósítani, kimenekül a
valóságból és sorsára hagyja a
világot. Ezért, ha a felmentési határozat
elvében csupán csapás rejlik: a tiltakozás
megszűntetése, mert hiszen az paradoxális módon
törvényessé vált, egyúttal sánsz is,
mert lehetőséget nyújt a tiltakozás más,
és talán hatékonyabb kifejezésére.
Térjünk ki a lelkiismereti tiltakozás
és a Kooperáció vonatkozására. Sokan, amikor
azon állam adta lehetőségekre gondolnak, amelyek /pl.
Franciaországban/ lehe4tővé teszik a
fejlődésben levő országokban való
munkát, azt gondolják, hogy ilyenkor már nincs annyira
létjogosultsága a lelkiismereti tiltakozásnak. Az igaz,
hogy a Kooperációban végzett munka szolgálhatja az
emberek között a nagyobb igazságosságot és
hozzájárulhat a béke
építéséhez. Mégis, a kooperáló,
ha nem vesz is közvetlenül részt a háború
előkészítésében, bűntársa marad
annak a politikának, melynek alapja az erőszak elve, és
ezen nem változtat elkötelezettsége. Ha maga nem visel is
fegyvert, mások viselnek, és ezek teszik lehetővé,
hogy ő ne viseljen. A kooperáció a maga
részére elkerüli a katonai szolgálatot, de nem
tiltakozik ellene. Felmentik a törvény alól, de nem
szállt szembe a törvénnyel. Ezért a
kooperációra való vállalkozás, még ha
tömeges is, csak individuális megoldás marad, amely
privilegizált helyzetet biztosít azoknak, akiknek
kérvényét elfogadták. És akkor fel kellene
tenni az igazságosság kérdését. És ha
a tiltakozó lényeges feladata az erőszak-mentes
védelem módszereinek és technikájának
kidolgozása, a kooperáló ebben semmi részt sem vesz.
Végül éppen a fegyverkezési verseny, politikai
és gazdasági velejáróival legnagyobb akadálya
a szegény népek fejlődésének. A
tiltakozó azzal, hogy tiltakozik is, meg épít is, a
szegény országok nyomorának egyik legfontosabb okára
hat. Ezért, bármily pozitív aspektusa is legyen a
Kooperációnak, ez nem sajátosan erőszak-mentes
akció, és kétségtelenül előnyben kell
részesítenünk a tiltakozókat.
De ez nem lehet, hogy a fiatalok, akik a tiltakozást
választják, egyedül hordozzák azt a hatalmas terhet,
melyre vállalkozni mertek. Szükséges, hogy a
felnőttek, akik valamikor letöltötték a katonai
szolgálatot, mert semmi mást nem ajánlottak nekik, ma
elkötelezzék magukat az erőszak-mentesség
útján és maguk is tiltakozzanak. Akkor a fiatalok
már nem szigetelődnek el, és teljesebben
teljesíthetik elkötelezettségük értelmét.
Még kevés valósult meg ebben az irányban, majdnem
minden hátra van még, mert az erőszak-mentesség
elveiről és módszereiről majdnem teljesen
elfeledkezett századok oly kevéssé
készítettek fel erre a
feladatra.
8. A FORRADALOM SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL
Olyan helyzetben, amikor az igazságtalanság
nyilvánvaló, amikor megsértik a személyiség
alapvető jogait /akár engem érint, akár, a fortiori,
felebarátomat/, nemcsak jogom, de kötelességem is, hogy
mindent megtegyek az igazság követelményeinek
elismeréséért, és ezért küzdenem kell az
igazságtalan szituációért felelősök
ellen. /Saját jogaimról nem kell lemondanom, legfeljebb, ha a
szeretet megkívánja, ideiglenesen lemondhatok
gyakorlásukról. Előfordulnak tehát olyan
történelmi szituációk, amikor az
igazságosság megkívánja a Forradalmat, azaz
társadalmi és politikai szervezet radikális
megváltoztatását, oly módon, hogy végre
elismerjék és tiszteletben tartsák az elnyomottak
jogait.
A meglévő struktúrák és
intézmények, amelyeket a pozícióban
lévő emberek tartanak fenn, annyira tunyák, és
bizonyos értelemben annyira "érthetőek", hogy
illuzórikus lenne az igazságosság
megvalósulását "harmonikus és progresszív"
fejlődéstől várni. Amikor valamely társadalmi
rendszer már önmagában igazságtalan, nehéz
hasonló evolúció hatékonyságában
hinni. Az utóbbi századok történelme is arra utal,
hogy csaknem mindig Forradalom indította el azt a dinamikus folyamatot,
amely az igazságosságot előmozdította. A gazdagok
nem mondanak le önként privilégiumaikról, és a
szegények nem várhatják ki a gazdagok
megtérését. Nemcsak azért, mert éhesek, hanem
azért is, mert megalázottak. Jogaik elérése nem
"kegy", meg kell küzdeniök értük a gazdagok
ellen.
A forradalom általában nem mehet végbe
illegális eszközök alkalmazása nélkül,
hiszen a törvény többnyire a gazdagok akaratát fejezi
ki, és éppen ezért privilégiumait
erősíti meg a szegények rovására. A
Forradalom "uralkodókat taszít le trónjukról"
és "lelki" testvériség prédikálása, -
amire az Egyház többnyire hajlott.
Ezeket a változásokat majdnem mindig
erőszakos és gyilkos eszközökkel hajtották
végre, úgy, hogy sokak számára Forradalom és
Terror egyet jelent. Ezért ítélte el eddig oly
szigorúan az Egyház. Hiszen a Forradalmak többnyire az
Egyház ellen is fordultak, az Egyházat is
üldözték. Ennek elégséges magyarázata az a
tény, hogy az Egyház mindig a "fennálló rend"
szövetségese volt, és ezáltal természetes
ellensége a Forradalomnak. Minthogy pedig közvetlen
fenyegették az Egyházat, ez védekezett, és
éppen mert nem volt képes megkülönböztetni a
Forradalom hordozta pozitív értékeket,
ellenállása fenntartás nélküli volt. Ez
utóbbi időkig tehát történelmi
félreértés állt fenn az Egyház és a
Forradalom között, amely mindkettőjüknek csak
ártott.
Mindkét fél hibázott; a
felelősség megoszlik. Mégis el kell ismernünk, hogy
szerencsétlen dolog volt a Forradalom elítélése, ha
nem ítélte el az Egyház azokat a társadalmi
intézményeket, amelyekből csak igazságtalan
és erőszak származhatott.
Az Egyháznak küldetése szerint csak a
Terrort, és nem a Forradalmat kellett volna elítélnie.
Azzal kellett volna próbálkoznia, hogy megmentse a Forradalmat,
evangéliumi sugalmazás és irányzat, vagyis
erőszaktól való megtisztítás
révén. Az Egyháznak kell kidolgoznia azt a forradalmi
misztikát, amely megfelelő forradalmi technikára
képesít, olyanra, amely kielégíti a szegények
és elnyomottak iránti igazságosság
követelményeit, és mégsem vét a gazdagokkal
és elnyomókkal szemben köteles szeretet ellen sem.
A forradalmat az igazságosság nevében
kell akarnunk, az erőszakot pedig a szeretet nevében kell
visszautasítanunk, amely ellenségszeretetet és a
megbántások megbocsátását parancsolja. Az
igazi forradalom ki akarja békíteni a tegnapi elnyomottakat
és elnyomókat, és ez a béke csak szeretetből
fakadhat. A forradalomban az elnyomók az ellenség, és nem
feledkezhetünk meg büntetlenül az Evangélium parancsolta
ellenségszeretetről. A forradalmak éppen abban
hibáztak, hogy nem tudták szeretni ellenségüket: a
keresztények sajátos feladata, hogy a szeretet e lényeges
dimenzióját is belevigyék a forradalomba. Csak az
erőszak-mentes forradalom tehet eleget igazságosságnak
és szeretetnek egyszerre.
Amikor az Egyház nem különböztetett
Forradalom és Terror között, egyoldalúan
védelmezte ezzel a Forradalom ellenségeit. Látszólag
igazolta a "fennálló rendetlenség"
igazságtalanságait, és a gazdagok pártját
fogta a szegényekkel szemben. Ezért látták
"reakciósnak" az Egyház történelmi
magatartását, és gyakran az is volt.
Ma már sokban változott az Egyház
magatartása, még ha a keresztények többsége nem
is ért egyet a forradalmak kérdésében, akár
már végbement, akár a jövőben
szükséges forradalmakról van szó. Az Egyház
már kilépett a puszta védekezés
helyzetéből és nagyobb rokonszenvvel figyeli a
világot. Ezért jobban érti azt is, hogy a forradalom
tényében is lehet igazság. Sokáig az volt a
keresztények kísértése,
elítéljék a forradalmat, mert az erőszakos. Ma
ellenkező előjelű kísértés fenyegeti a
keresztények jó részét, éppen a
nagylelkű és elkötelezett híveket: az, hogy
helyeseljék és igazolják az erőszakot, éppen
a forradalom ürügyén. ezek szerint Camillo Torres
tanúbizonysága követendő példa; nem
eltévelyedés, nem a Nyolc Boldogság
evangéliumának elárulása /amelynek pedig
életét szentelte/, ha a kolumbiai gerillákhoz csatlakozott
és a népet fegyveres lázadásra szítja. Igaz,
hogy Camillo Torres azért járt el így, mert éhezte
és szomjúhozta Isten Országa
Igazságosságát, és senki sem vetheti rá az
első követ. Mégsem mondhatjuk, hogy döntése
és tette teljesen igazolható, sem pedig azt, hogy megegyezik az
Evangélium jelezte úttal.
Azokat, akik nem láttak más módot az
igazságtalanság elleni harcra, a nyomorgók és
elnyomottak felszabadítására, és így nagy
kockázatok árán is erőszakot alkalmaztak és
fegyveres lázadást hirdettek, meg kell értenünk,
és bizonyos szempontból szolidárisak is vagyunk velük.
Hiszen egyrészt mindannyian felelősek vagyunk az
igazságtalanság szituációjáért, amely
ide vezetett, másrészt azért, hogy nem ismerik az
erőszak-mentes forradalom lehetőségét.
Evidens igazságtalan szituációval
szemben, amikor nem lehet választani csak passzív
beletörődés vagy közvetlen erőszakos akció
között, melytől legalább remélni lehet a
szegények sorsának valamelyes javulását,
talán még mindig jobb az erőszak, minden
kétértelműsége ellenére is. Éppen ilyen
kétségbeesett helyzetekben választják sokan az
erőszakot. Ezért voltaképpen a gazdagok és
hatalmasok felelősek, akik a szegények embertelen
életkörülményeit okozzák. "Vádolom -
mondja dom Helder Camara -, mint az erőszak igazi okozóit
mindazokat, akik - akár jobb, akár baloldaliak - megsértik
az igazságosságot és akadályozzák a
békét." Képmutatás, farizeizmus lehet, de
elítéljük a szegények érdekében
kifejtett erőszakot, olyan erőszak-mentesség
nevében, amelyet különben nem élünk.
És nem is szabhatjuk meg mi a szegényeknek, hogy
milyen eszközökkel vívják ki szabadságukat. Ha az
erőszakot választják, nem fordulhatunk szembe velük az
erőszak-mentesség nevében, nem foghatjuk a gazdagok
pártját. Még ha sajnáljuk is, hogy ilyen
eszközöket használnak, nem kérdéses, hogy
politikailag az ő pártjukon vagyunk, és aktív
szolidaritással munkáljuk
felszabadításukat.
Ez nem jelenti azt, hogy a keresztény szeret
nevében helyeseljük az általuk alkalmazott erőszakot,
és magunk is fegyveres forradalmat akarnánk
előmozdítani. Súlyosnak tartjuk főként azt,
ha az Evangéliummal akarnók alátámasztani a gerilla
harcok jogosságát. Szofisztikus az az okoskodás, mely
szerint részt kellene vennünk a gazdagok elleni erőszakos
harcban, ha a szegények és elnyomottak helyzetén akarunk
segíteni. Nem ez a keresztény kötelességünk; nem
a fegyveres forradalom és harcok igazolása, vagy az azokban
való részvétel. Természetes, hogy a gazdagok
és elnyomók bűntársai sem lehetünk, hogy
küzdenünk kell a szegények
felszabadításáért, de csak erőszak-mentes
forradalom révén.
Nézzük meg, hogyan áll ma az Egyház
hivatalos tanítása a forradalommal kapcsolatban!
A Zsinat elismeri, hogy a népnek joga van
ellenállni az elnyomórendszerrel szemben: "Amennyiben a
közhatalom, kompetenciáján túl elnyomja az
állampolgárokat, ezek nem ellenkeznek azokban a dolgokban,
melyeket a közjó tőlük megkíván, de
megvédhetik saját és polgártársaik
jogát a hatalom visszaéléseivel szemben, tiszteletben
tartva a természetjog és Evangélium szabta
határokat". /Gaudium et Spes, no 74. és 5/ De melyek ezek a
határok? Erről nem nyilatkoznak. És a Zsinat is elismeri
még a jogos önvédelem elvét, amely igazolja az
erőszak alkalmazását "a személy alapvető
jogainak" védelmében, ez pedig elégséges az
erőszakos forradalom igazolására is. Persze nem is lehet az
egyik oldalon elismerni, hogy az államnak joga van
rákényszeríteni a népre a védekező
háborút, a másik oldalon pedig megtiltani a népnek,
hogy erőszakot alkalmazzon, amikor az állam ellen kell
védekeznie.
Amikor VI. Pál 1967-ben a diplomáciai
testületet fogadta, így szólt: "Az Egyház nem
helyeselheti azok eljárását, akik e nemes és jogos
célt a jog és a társadalmi rend erőszakos
felforgatásával akarják elérni... A forradalom
általában rengeteg igazságtalanságot és
szenvedést von maga után, mert az erőszak, ha felszabadult,
nehezen kontrollálja önmagát, és nemcsak
struktúrákat, hanem személyeket is támad.
Ezért az Egyház nem ebben látja a társadalmi bajok
orvoslásának megfelelő megoldását". Ugyanezt
hangsúlyozza a Populorum Progressio körlevélben is. Itt
mégis kivételt tesz abban az esetben, ha evidens és
hosszantartó zsarnokság súlyosan korlátozná a
személyiség alapvető jogait és veszedelmesen
ártanak az országban a közjónak. Ez
kétértelmű megállapítás; hiszen a
forradalmak éppen ilyen eseteket akarnak orvosolni, és így
ez a kivétel éppen annak az erőszaknak nyit utat, amelyet a
pápa elítél. Éppen erre a kivételre
hivatkoznak azok is, akik, különösen Latin-Amerikában az
erőszakos forradalom és a gerilla-harcok hívei.
VI. Pál bogotai útja új és nagyon
fontos elemeket hozott nem csupán a fejezetben tárgyalt
szempontból, hanem általában az erőszak
kérdésével kapcsolatban. Hosszú századok
óta először mondta ki világosan Róma
püspöke, "hogy az erőszak nem evangéliumi, nem
keresztény". /aug. 23-i beszéd/ Ez a téma mintegy
leitmotívja kolumbiai beszédeinek. Aug. 22-én,
miután 160 papot szentelt, VI. Pál azért imádkozik,
"legyenek képesek megérteni az emberek szorongását,
és azt átalakítani, nem haraggá és
erőszakká, hanem erős és békés-
építő munkára alkalmas energiává".
Aug. 23-án: "Engedjétek meg, hogy intselek benneteket: ne
helyezzétek bizalmatokat erőszakba és forradalomba: ez
ellenkezik a keresztény szellemmel". Ugyanaz nap, a világhoz:
"Elvünk a szeretet. Erőnk a szeretet. Módszerünk a
szeretet. A szeretet a siker titka. A szeretetet az az ügy, amelyért
érdemes cselekedni és harcolni". Ugyanebben a beszédben a
munkásokhoz szólva: "Szeretetetek legyen erős, nem a
forradalom és erőszak felforgató erejével, hanem
mint új, éberebb rendet felépíteni képes
erő." Aug. 24-én, a latin-amerikai püspökök
második plenáris ülésének
megnyitásán: "Még egyszer mondjuk: nem a
gyűlölet, nem az erőszak teszi erőssé
szeretetünket. Határoljuk el felelősségünket
azokétól, akik számára az erőszak nemes
eszmény, dicsőséges hősiesség,
tetszetős teológia. A múlt tévedéseinek
kijavítása, a jelen bajainak gyógyítása
érdekében ne kövessünk el újabb
tévedéseket: az ellentétes lenne az Evangéliummal,
az Evangélium szellemével, a nép
érdekével".
VI. Pál e szavait maguk a keresztények is
erős kétkedéssel fogadták. Sokan - és ezen a
ponton egyetértünk velük - kínosnak
érezték, hogy amikor Róma püspöke végre
egyszer elítéli az erőszakot az Evangélium
nevében, akkor éppen azon szegények kárára
teszi, akiket teljesen embertelen életkörülményekre
kényszerítenek. Igaz, hogy VI. Pál elítélte
"a szegények és gazdagok közötti igazságtalan
gazdasági egyenlőtlenséget, a közösség
elleni hatalmi és adminisztratív visszaéléseket", de
miután elítélte az erőszakot, nem ajánlott
más utakat, amelyek jogaikhoz segítenék az elnyomottakat.
Többször említi - szerintünk helyesen -, hogy az
erőszakos felkelés következményei
"hátráltatnák, és nem segítenék
elő azt a társadalmi fejlődést, amelyre a
szegények jogosan vágyakoznak", de nem említ semmilyen
eszközt, amely ezt a fejlődést hatékonyan
előmozdíthatná. A "vezető osztályokhoz
tartozó emberektől" VI. Pál "nagylelkűséget"
kér. De várhatnak-e a szegények jogainak
elismerésére, azok részéről, akiké a
vagyon és a hatalom? Nem gondoljuk.
Sajnálatosnak tartjuk, hogy VI. Pál az
erőszakot és a forradalmat egyszerre ítéli el,
és semmi hatékony eszközt nem ajánl helyettük.
VI. Pált éppen ezért nem értette meg azoknak
többsége, akik az igazságosságért harcolnak,
és akik számára az erőszakot könnyen igazolja a
forradalom. VI. Pál elítélése túl
formálisnak hatott a harmadik világ szegényeinek
konkrét szituációjával szemben. Félő,
hogy ez az elítélés tétlenségre
kényszeríti azokat a papokat, akik nagyobb
igazságosságért harcoltak, és
végeredményben a jelenlegi állapotot
erősítik. Ezek a rendszerek éppen VI. Pál szavaira
hivatkozva ítélhetik azok "felforgató
tevékenységét", akik az
igazságosságért harcolnak.
VI. Pál gondolatát alapvetően
kétértelműnek látjuk. Mégis, az egyetlen
sajátos teológiai állítás, ami
Bogotában elhangzott ez: "az erőszak nem evangéliumi",
és ez az állítás nagy dolog. De más
kifejtést kívánna meg, mint amit VI. Pál
nyújtott. Új perspektívát nyit meg a
keresztény kutatás számára, és olyan
fejlődésnek nyithat utat, mely az egész Egyházat
elkötelezhetné az aktív erőszak-mentesség
szolgálatában.
/E sorok írása óta VI. Pál
két nyilatkozata tanúskodik arról, hogy tovább akar
haladni az erőszak-mentesség útján:
1969. nagypéntekén, a keresztút
folyamán hangsúlyozta, hogy itt Jézust "emberi
gyöngeségében, erőszak-mentességében"
láthatjuk. Mi sem "anyagi erővel, bosszúval,
erőszakkal, háborúval válthatjuk meg a
világot, hanem az Evangélium nyilvánvalóan
passzív erényeivel, a szegénységgel, az
alázattal. Sem gőggel, sem presztízzsel, sem forradalmi
és erőszakos reakcióval, hanem azzal az erővel, mely
Isten szabad imádásából, az igazság
megvallásából, testvéreink
szolgálatából táplálkozik, a szeretet
alázatos jóságának erejével, még
önmagunk feláldozása, vagyis a Kereszt árán
is".
1969. aug. 1-én, pénteken, így
szólt az ugandai parlamenthez. "Ma sajnos olyan szituációk
támadtak világszerte, és Afrikában is, hogy sokan
elkerülhetetlennek látják a háborút. Az
Egyház, ... az evangéliumi erőszak-mentesség
elvéből kiindulva, nem teheti magáévá az
embertelen elvet, de mélyen szenved az okok és
várható következmények miatt... A mi egyetlen
programunk: az igazságosság és Krisztus
békéje. Az erőszak nem lehet az emberi ellentétek
megoldásának elve; csak az értelem és a szeretet
hozhat megoldást. Nem ember ellen, hanem ember emberért és
emberrel, mint testvérével"./
Megkíséreljük az erőszak-mentes
forradalom módozatainak kidolgozását. Amikor
visszautasítjuk az erőszakot, ezzel nem csupán
erkölcsössé, hanem hatékonnyá is akarjuk tenni a
forradalmat. Mert a Terror elárulja a Forradalmat, nem csupán
elvben, hanem gyakorlatban is; már önmagában a Forradalom
kudarcát jelenti, mert általa a Forradalomból
elnyomás lett.
A szegények fegyvere az
igazságosságért folytatott harcban csak
erőszak-mentes lehet; különben könnyen mindent
elveszíthetnek. A Forradalom csak akkor lesz igazán
hatékony, ha ellenzőinek már nem lesz alibije, nem
hivatkozhatnak a Terrorra, hogy önmaguk és az emberiség
előtt igazolják magukat. Hiszen ez volt mindig a
"reakciósok" érve. A szegényeket meg kell
szabadítani az erőszaktól; ez nem könnyű
feladat, de éppen barátságunk és
szolidaritásunk követelménye.
Az elnyomó állam ha terroristát
börtönöz be, nyugodt lelkiismerettel teszi, hiszen felsorolhatja
"gonosztetteit, megnevezheti áldozatait. De diszkreditálja
magát az az állam, mely kénytelen minden
vétektől ártatlan forradalmárt
bebörtönözni. /A keresztény eszmény
vértanúkat ismer, nem hősöket./ A Terrorista rossz
forradalmár. Hiába vallja, hogy jó ügyért
harcol: a háború mindig átkozott és sohasem
igazolható. És a gazdagoknak több a fegyvere, tehát a
szegények közül esik el a nagyobb számú
áldozat. És éppen azok esnek többnyire
áldozatul, akik végre tudták volna hajtani a forradalom
igazi célját. És ebben a háborúban ott
lesznek a szegények mindkét oldalon, és többnyire
egymást gyilkolják. A "nemzeti hadsereget", melynek feladata a
"lázadók" üldözése, nagyrészt
szegények alkotják. A gazdagok a szegényeket
sorolják be hadseregükbe; a nyomor, az éhség, az
írástudatlanság a gazdagok szolgálatába
kényszeríti a szegény katonákat. Túl nagy
lenne a győzelem ára; a sok pusztítás,
szenvedés, ellenségeskedés után nehéz lenne a
Forradalom ígéreteit megvalósítani.
Camillo Torres példája nem csupán arra
int, hogy gondolkozzunk a forradalom
szükségességéről, hanem arról is, hogy
más forradalmi módszereket kell kidolgoznunk. Eléggé
világos, hogy a kolumbiai pap politikai hatékonysága
végeredményben nagyon csekéllyé vált azzal,
hogy a gerillákhoz csatlakozzon. Elgondolkoztató, hogy amikor
keresztények és papok a forradalmi erőszak
teológiáját kérik a politikai realizmus
nevében, ugyanakkor, ugyanezen realizmus nevében a
kommunisták kijelentik, hogy jelen körülmények
között az erőszak nem hatékony, az
igazságosság előmozdításának
más eszközeit keresik, és néha jobban
érdeklődnek az erőszak-mentes módszerek
iránt. /Brazil ifjú nyilatkozata: "Nem marxisták és
keresztények között mutatkozik ellentét, hanem
erőszakosok és erőszak-mentesek
között"./
Az erőszakos forradalom önellentmondás. Az
erőszak csak "reakciós" lehet; nem várhatunk tőle
igazságosabb és testvériesebb jövőt. "Az
erőszak - írja A. Huxley - és az erőszak
következményei: a visszavágás, a gyanú, a
neheztelés" az erőszak fokozására vezet. Minden
ellentétes a forradalommal. "Az erőszakos forradalom csak az
erőszak elkerülhetetlen eredményeit hozhatja létre,
amióta világ a világ". Ezért "az
erőszak-mentes közvetlen akció a jövő
forradalmainak egyetlen reménye. Addig nem áll más a
rendelkezésünkre, mint a szabadság érdekében
kifejtett népi mozgalom".
Az erőszak a gazdagok fegyvere, az
erőszak-mentesség a szegényeké.
Különösen hangsúlyozza ezt a Gaudium et Spes
körlevél: "Dicsérjük azokat, akik lemondanak az
erőszakos cselekvésről, és a jogok
védelmében olyan védelmi eszközöket alkalmaznak,
amelyek a legszegényebbeknek is a rendelkezésére
állnak".
Az erőszak-mentes forradalom leghatalmasabb fegyvere az
állampolgári engedetlenség, vagyis udvarias
visszautasítása az olyan törvényeknek, amelyek az
emberek jogait vagy vélt méltóságát
támadják. Az igazságtalanság nem az
igazságtalan törvény, hanem az ennek való
engedelmesség következménye. Hogy megszűnjön az
igazságtalanság, nem kell megölni azokat, akik a
törvényt hozták, csak éppen nem szabad
engedelmeskedni, és így meg kell hiúsítani ezt a
törvényt. Beteljesedett a forradalom, mihelyt megtört az
igazságtalan törvény és helyreállt az
elnyomottak joga. "A forradalmi tömegek annál inkább
teljesíthetik történelmi feladatukat, minél
kevésbé alkalmazzák az erőszakot. Már most
megfontoltan irányítsák forradalmi taktikájukat az
erőszak-mentes küzdelem irányába." /Barthélemy
de Ligt/
Nem igaz, hogy az erőszak-mentes módszerek olyan
kvalitásokat tételeznek fel, melyekkel a szegények nem
rendelkezhetnek. Igaz, hogy hatékony akciók előtt hatalmas
nevelő munkát kell végezni. A legfontosabb a
gondolkodásra, szervezésre, irányításra
képes felelősök kiválasztása. Ezek
révén mindenki számára elérhető az
erőszak-mentes küzdelemben való részvétel.
"Szerintem - mondja Gandhi - az erőszak-mentesség
szépsége és hatalma oly nagy, tana oly egyszerű, hogy
még gyermekeknek is meg lehet hirdetni. Én meghirdettem
férfiak, nők és gyermekek ezreinek... és
kiváló eredményeket értem el."
De nem arról van szó, hogy másoknak
hirdessük a forradalmat, vagy másoknál akarjuk
létrehozni. Ott, ahol vagyunk, kell harcolni az
igazságtalanság ellen, melytől szenved a harmadik
világ. A szegény országok gazdaságát nem
lehet átalakítani a gazdag országok
közgazdasági struktúráinak gyökeres
átalakítása nélkül. A forradalom nálunk
nem lehet sikeres, ha magunknál nem hajtjuk végre. És
elsősorban erre a feladatra vagyunk
hivatottak.
9. AZ EGYHÁZ ÉS A BOMBA TÁRSADALMA
Korunk egyik legjellemzőbb eseménye a
nukleáris energia felfedezése. Megcsodálhatjuk az emberi
szellemet, melyet türelem és értelem révén
rájött a természet titkaira, - mégis, az
atomhasadás lehetséges következményei
sötét árnyékként nehezednek az emberiség
jövőjére. Hiába szolgálhatja az új
energia az emberiség javát, amikor gyakorlatilag
pusztító fegyverek gyártására szolgál.
Manapság a gazdag országok - és rövidesen a
szegények is - biztonságukat, függetlenségüket
és hatalmukat atomfegyvereikre alapozzák. A béke
biztosítása, a civilizáció fenntartása
érdekében, a népek egymás után
kockáztatják az abszurd atomháborút.
"Félő, hogy a fegyverkezési verseny kiterjedése
előbb-utóbb kirobbanthatja azokat a végzetes
katasztrófákat, melyek eszközeit
előkészíti." /Gaudium et Spes/
E komoly helyzettel szemben a keresztényeknek fel kell
vetniök saját felelősségük
kérdését, és együtt, vagyis Egyházban
kell, a valóság komoly elemzéséből kiindulva,
az Evangélium sugalmazta gyakorlati magatartásukat
meghatározniok.
Hogy ne maradjunk általánosságokban,
amelyek nem hatnának az eseményekre, itt csak francia
keresztények számára felmerülő
kérdésekkel foglalkozunk.
Mint keresztényeket és mint
állampolgárokat is nyugtalanít, amikor a
Köztársaság elnöke azt állítjas, hogy
Franciaországnak szüksége van atomerőre, amelynek
"meglesz az a sötét és borzalmas képessége,
hogy néhány pillanat alatt emberek millióit
pusztítsa el"./de Gaulle beszéde 1963.jan.14-én/ Azt
hangoztatja, hogy ez garantálja országunk
függetlenségét és biztonságát. Nem azt
mondja-e ezzel, hogy csak akik háborúra képesek, azok
óvhatják meg a békét, tehát hogy csak az
erőszak, vagy az erőszakkal való fenyegetés
gyakorolhat befolyást a történelemre? Nem mondják-e
ezzel, hogy a népek közötti kapcsolatot nem lehet bizalomra
építeni, csak bizalmatlanságra? És nem
támadja-e éppen ezzel azokat az értékeket, amelyeket
meg akar védeni?
Az igaz, hogy atomfegyver gyártásával a
francia kormány nem akar háborút
előkészíteni, hanem a békét akarja
biztosítani, úgy, hogy háborús eszközei
révén lebeszélje a háborúról esetleges
támadóit. 1965. ápr. 27-i beszédében
így határozta meg de Gaulle tábornok Franciaország
politikáját: "A biztonság szempontjából,
függetlenségünk megkívánja a jelen
atomkorszakban, hogy meglegyenek a szükséges eszközeink az
esetleges agresszor lebeszélésére... Ezekkel az
eszközökkel el kell magunkat látnunk. Odáig kell
eljutnunk, hogy egy állam sem hozhassa el hozzánk a halált
anélkül, hogy maga is ne kockáztatná".
Veszélyes dolog lenne lekicsinyelni azoknak a problémáknak
nehéz és súlyos voltát, melyekkel ma az
államférfiaknak szembe kell nézniök, ha meg
akarják védeni országuk szabadságát és
a nemzeti örökséget. Nem bízhatunk abban a
pacifizmusban, amely nem ismeri el a nehézségeket. A Zsinat
kifejezése szerint "nem kezelhetjük könnyelműen az
ennyire komoly kérdéseket".
A francia kormány sokszor kijelentette, hogy
hajlandó leszerelésre, ha a többi kormány is megteszi.
De tudjuk, hogy a többi kormány ugyanezt mondja, és mindez
nem állítja meg a nukleáris fegyverkezési versenyt.
Aki így érvel, végeredményben
beletörődik bűnrészességébe, amely
vétkessé tesz bennünket Isten és ember előtt.
Mert ha a többiek fegyverkezésében saját
fegyverkezésünk igazolását látjuk, ugyanezzel a
logikával igazolhatják fegyverkezésüket a többiek
is, és nincs kiút az ördögi
körből.
Nyugtalanít az is, hogy a francia kormány
távol marad minden leszereléssel kapcsolatos nemzetközi
értekezletről. Viszont folytatni akarja nukleáris
kísérleteit, melyekről pedig a legnagyobb tudósok
megmondták, hogy az emberi faj genetikai potenciáját
veszélyezteti. Több harmadik világbeli országot
nyugtalanít ennek lehető következménye, hogy
atomrobbantásainkat határaik közelében hajtják
végre. Mint ahogy már szokásos,
elővigyázatossági intézkedésekről
gondoskodtak, biztosítékokat adtak a nyugtalanságok
lecsillapítására, de mindenki tudja, hogy a
biztonság nem teljes és komoly veszedelmektől kell
félni.
Akik tehát a Hegyibeszéd szellemében
keresik politikai magatartásuk irányvonalát, nem
támogathatják a félelmek ez
egyensúlyát.
Igaz, meg kell különböztetnünk az
atomfegyverek tényleges alkalmazását egyrészt,
és a fegyverek gyártását másrészt,
azon céllal, hogy fenyegetéssel védekezzünk a
támadások ellen. De ha teljességgel
elítéljük is e fegyverek tényleges
használatát, igazolhatjuk-e gyártásukat fent
említett célból? Talán azt gondolhatjuk, hogy a
félelmek egyensúlya a béke hatékony
biztosítéka, amíg nem következik be az
általános és szituális leszerelés, és
hogy ezért nem lehet teljességgel elítélni
atomfegyverek gyártását és
birtoklását. De ezzel ténylegesen igazolnánk azt,
amit önmagában elítélünk, és
hozzájárulna a fennálló "rendetlenség"
megerősítéséhez. Az Egyház ne essék
bele hasonló érvelés csapdájába. Amint
Laurentin abbé írta a Zsinat alatt: "ha a félelmek
egyensúlyának előnyeiről és
hátrányairól értekezünk, ezzel az Egyház
épp oly nevetségessé tenné magát, mintha
szexuális erkölccsel kapcsolatos tanításában a
szervezett prostitúció előnyeiről és
hátrányairól értekezne". /La Figaro,
1965.okt.7./
A francia kormány kijelentette, hogy amennyiben
konfliktus támadna - és ki biztosíthat, hogy nem
támad? - országunk nukleáris stratégiája
városokra, demográfiai célpontokra irányulna. Ez azt
jelenti, hogy parancsot adnának egész városok
lerombolására, vagyis emberek millióinak
meggyilkolására. Amikor a Zsinat azt mondja, hogy "nem tagadhatja
a kormányok jogát a legitim védekezésre",
hangsúlyozza azt is, hogy vannak aktusok, "amelyek
túlhaladják a legitim védekezés határait",
és kifejezetten mondja, hogy "egész városok
lerombolása... Isten és emberek elleni vétek, amelyet
szilárdan és habozás nélkül el kell
ítélni".
Feltehetjük tehát a kérdést, jogunk
van-e másokat jogtalan tettekkel fenyegetni, amelyek Isten és
emberek elleni vétek? A mások lebeszélésének
logikája megkívánja, hogy adott esetben készek
legyünk az agresszorok ellen valóra váltani
fenyegetéseinket, mert csak így hihetik el azok
fenyegetéseinket. Ha tehát a fenyegetés, mint
védekezés még nem vétek, mégis, hiú
dolog lenne, ha nem foglalná magában a vétekre való
készséget is. Ezt pedig nem akarhatjuk, mert ezzel
elárulnánk a keresztény törvényt és
szellemét. Mert ha tényleg nem akarjuk alkalmazni az
atombombát, akkor nem is fenyegetőzhetünk vele, akkor nem
hatásos "lebeszélő taktikánk". Tehát
éppen úgy kell ítélnünk a fenyegetést
is, mint a kivitelt.
A szakemberek szerint csak úgy hatásos ez a
taktika, ha az atomfegyverek használata nem csak lehetséges, hanem
valószínű is. Tehát reális veszedelmet kell
előkészíteni, és óvatosan készen
tartani, mert csak így védekezhetünk agresszió ellen.
Tehát kerülni kell nukleáris területen a túl nagy
stabilitást, mert az valószínűtlenné
tenné a fegyverek alkalmazását. E stratégia
logikája az, ami elfogadhatatlanná teszi a keresztény
politikai etika szempontjából.
Stratégáink persze azt gondolják, hogy
éppen a fenyegető veszedelem biztosít a nukleáris
háború tényleges bekövetkezése ellen,
mégis beismerik, hogy súlyos válság esetén az
ellenfelek valamelyike megindíthatja ezt a háborút,
előbb talán néptelen területen, majd
szükség esetén katonai vagy lakott objektumok ellen is.
Mégis azt gondolják, hogy lehetetlenné tették a
háborút, miközben az erre
foganatosított eszközök előbb teszik lehetetlenné
a békét, hiszen legföljebb csak a félelmek
egyensúlyát ígérhetik. Ez a stratégia nem
más, mint "hidegháború", és
szükségképpen táplálja a
bizalmatlanságot, sőt az ellenséges érzületet a
népek között. Ez a politika állandósítja a
hidegháborút, és lehetetlenné teszi a nemzetek
közötti bizalmat és kölcsönös
segélynyújtást. Meg is írja Beaufra tábornok:
"Nincs szó a hidegháború
megakadályozásáról, hiszen ez már
régen megindult, és mindenfelé rejtetten fejlődik".
És minden óvintézkedés ellenére is balesetek
történhetnek, amelyek részleges pusztulást,
katasztrófákat idézhetnek elő.
A nukleáris verseny tehát semmiképpen sem
előnyös, mert ha veszítünk, háborút
kapunk, ha nyerünk, akkor nincs békénk, és
végeredményben életünk értelmét
tesszük kockára. Nehéz meglátni, mi szerepe lehet
kereszténynek a nemzeti védelem, jelenlegi keretében,
anélkül, hogy megoldhatatlan ellentmondásokba ne keveredne.
Ha, amint a Zsinat határozottan kimondja, lelkiismeretben nem
vehetünk részt nukleáris konfliktusokban, szabad-e akkor
úgy gondolkoznunk és cselekednünk, mintha készek
lennénk abban részt venni? Nem kell-e már most
figyelmeztetni a francia kormányt, hogy nem vállalunk
felelősséget az agresszorok elleni fenyegetéseinek
kivitelében? Nem kell-e már most közösen, az
Egyházban kimondanunk, még ha ezáltal polgári
engedetlenséget követünk is el, hogy nem "állunk a
katonai hatóság rendelkezésére" abban, hogy
elvigyük a halált más népekhez? Becsületes dolog
lenne-e, ha megvárnánk az utolsó pillanatot, vagyis azt,
hogy már itt legyen a háború, és akkor mondjuk meg,
hogy nem szolgálunk? És lesz-e akkor ezt bátorságunk
megmondani, amikor ez számunkra életveszélyt jelenthet, ha
már jóval előbb nem készültünk fel
rá? És nem lenne-e fontos, hogy a többi nép megtudja,
hogy mi sohasem fogjuk használni ellenük ezeket a csak
pusztulást és halált hozó fegyvereket? "Nem hiszem -
írja Bernanos már 1945-ben -, hogy lehetséges legyen a
megegyezés a keresztény demokrácia és az
atom-demokrácia között." Mind a demokrácia, mind a
kereszténység szempontjából az a nagy baj, hogy
majdnem minden keresztény úgy él ma, mintha ez a
megegyezés lehetséges lenne.
/A francia református Zsinat 1967-ben határozott
kérdéseket tett fel a nukleáris energiával
kapcsolatban: "Hogyan utasítsuk ma vissza a háborút? El
kell-e mennünk a katonai szolgálat
visszautasításáig, az adó részleges
megtagadásáig, nemzetközi segítőbrigádok
megalakításáig, amelyek hajlandók önmagukat
feláldozni a veszélyeztetett pontokon? Ma talán ezt
kívánja tőlem Isten, ma talán ez
országainkban a hazaszeretet igazi módja." Határozatai
közül kiemeljük a következőt: "A nemzeti Zsinat
elhatározza, hogy kapcsolatba lép a francia és
külföldi keresztény Egyházakkal, és
tanácskozik velük azon formákról, melyekben
megállapíthatnánk közös magatartásukat a
nukleáris energia vagy más tömegpusztító
eszközök katonai felhasználása elleni tiltakozás
terén."/
Igaz, hogy VI. Pál az O.N.U.-ban mondott
beszédében elismerte a védekező fegyverek
jogosságát, sőt
szükségszerűségét. De mint az O.N.U.
meghívottja, csak az ott szokásos nyelven beszélhetett. De
meg kell mondanunk, hogy beszéde, melyben elítéli ugyan a
fegyverkezési versenyt, de elismeri, hogy "amíg az ember
gyönge, változékony, sőt gonosz, sajnos
szükségesek a védekező fegyverek",
egyáltalán nem hatékony. Ha igaz, amit mond, akkor - mivel
az emberi természet már csak ilyen - a fegyverkezési
verseny a dolgok logikájából folyik, és sohasem
változtathatjuk meg a valóságot. Így minden
államfő előzmozdítja azt a rosszat, mely felett
sajnálkozik. Amikor Kennedy elnök kijelentette, hogy "az
emberiség vessen véget a háborúnak, vagy pedig a
háború vet véget az emberiségnek", ugyanakkor
ő maga is megsokszorozta a háború kockázatát,
növelte országa atomerejét, hogy hatékonyan
védekezhessen esetleges agresszorral szemben.
Amit VI. Pál a támadó fegyverekről
mond - vajon melyik kormány vallja be, hogy támadó
fegyverei vannak? - nem áll az a védekező fegyverekre is?
Ezek nem okozhatnak éppen úgy álmatlan
éjszakákat, rossz érzéseket, rémületet,
bizalmatlanságot, sötét elhatározásokat, nem
kívánnak meg hatalmas kiadásokat, nem
gátolják meg a szolidaritást és a hasznos
munkát, nem hamisítják meg a népek
lélektanát? "Ha testvérek akartok lenni - mondja VI.
Pál -, ejtsétek el a fegyvereket. Nem szerethetünk
támadó fegyverekkel a kezünkben." De szerethetünk-e
kezünkben védelmi fegyverekkel? A népek közötti
testvériség nem üres szó-e, ha az emberek
egymás ellen fegyverkeznek?
És nem illúzió-e annak reménye,
hogy holnap majd lesz olyan nemzetközi szervezet, amely biztosítja a
népek közötti igazságosságot és
békét, és hogy majd akkor leszerelünk? Ez a terv
hiú álom, a valóság az egyetemes
pusztítás fenyegetése, mely napról-napra
fenyegetőbben nehezedik az emberiségre. Nem oldja meg a
problémát, ha azt hisszük, már megoldottuk. A fenti
szervezet létrejöttének előfeltétele az, hogy a
népek megoldják a konfliktusokat, amelyek egymással
szembeállítják őket ma, és a bizalom
és a kölcsönös tisztelet kapcsolatait tudják
kiépíteni egymás között. Az a
feltételezés pedig, hogy legyen ilyen szervezet, de ne tudja
megvédeni a békét és az igazságosságot
csak gyilkos erőszakkal /mert arról beszélnek, hogy a
szervezet rendelkezésére álljon nemzetközi fegyveres
erő/, ez megint csak háborút jelentene, emberek
halálát és pusztulását. A probléma
csak áthelyeződne, de nem oldódna meg.
Gyakran van szó - az Egyházon belül is - "a
közvélemény felébresztésének
sürgető voltáról, "a mentalitás
reformjáról", vagy "a lelkiismeretek forradalmáról",
amely megváltoztathatná az események jelenlegi
folyamatát, elhárítaná az atomveszélyt,
megállíttatná az elnyomottak elleni
igazságtalanság folytatását. És akkor
elcsodálkoznak az általános apátia,
közömbösség és belenyugvás fölött,
igazságtalansággal és veszéllyel szemben. De
hát éppen azzal törjük le eleve a lelkiismeretek
forradalmát, hogy kijelentjük: bár
elítélendő önmagában a fegyverkezési
verseny, mégis, védekezésből,
felszerelkezhetünk atomerővel, amíg nincs olyan
nemzetközi szervezet, "amely rendelkezne küldetése
teljesítésének elengedhetetlen eszközeivel"? Ha, ami
önmagában elítélendő, itt és most
mégis megengedett? Mert ha csak államok fölötti,
egyetemes kompetenciájú szervezet
felállításáról volna is szó, be kell
ismernünk, hogy nem vagyunk felkészülve erre a feladatra.
Ezért ne csodálkozzunk, ha mindenki belefásul
tehetetlenségébe.
Miután az elérendő cél
nyilvánvalóan az egyetemes leszerelés, felmerül a
kérdés, mi jobb, ha magunk fegyverkezünk vagy
leszerelünk? Hogyan érhetjük el jobban a célt?
Két realizmus, két logika, vagy két kockázat,
két fogadás között kell választanunk.
Egyrészt, a gazdagok és hatalmasok realizmusa, logikája,
kockázata és fogadása: csak erőszakra
képesítő potenciákra támaszkodhatunk;
másrészt a szegények és alázatosak
realizmusa, logikája, kockázata és fogadása; csak az
igazságosság, a Szeretet és az Igazság
erejére építhetünk. Egész
kereszténységünk nem az első ellen és a
mások mellett szól-e? Nem így kell-e nyilatkoznia
tehát az Egyháznak?
Azonkívül értelmesen gondolhatjuk, hogy
jobban meggyőzhetjük a nukleáris hatalmakat a
leszerelés szükségességéről, ha mi
magunk lemondunk az atomerőről. Mert jobban fenyegetnek minket a
többiek, ha mi magunk is fenyegetőzünk, és így
arra kényszerítjük őket, hogy jobban
felkészüljenek a védekezésre.
Legyünk meggyőződve, nemcsak
erkölcsösebb, de hatékonyabb is, ha magunk teszünk
tanúságot a béke mellett, mintha a háborúra
készülnénk fel. Hatékonyabb, ha bebizonyítjuk:
nem akarunk háborúskodni, mintha azt bizonyítanánk,
hogy felkészültünk a háborúra. Tanuljuk meg
újra Izaiástól, hogy nem a Hatalom, hanem az
Igazságosság nyújt biztonságot:
Újra reánk árad a felülről
jövő Lélek;
Jog uralkodik a sivatagban és
igazságosság lakozik a szőlőben;
Az igazságosságból béke
árad
És a jogból örök
biztonság.
Békében lakozik majd
népem,
Biztonságos hajlékokban,
Nyugodt községekben,
Ritkítják az erdőt és
alacsonyabbra építik a városok falait.
/Iz 32,15 kk./
Minden lelki egyháznak a leszerelés igazi
politikáját kell előmozdítania, és nem kell
megvárnia e téren a nemzetközi megegyezés
létrejöttét. Hangsúlyoztuk, hogy a leszerelés
problémáját együttes
perspektívájában kell feltennünk: a cél az az
egyetemes és tényleges állapot, amelyben minden nemzet
lemond az atomerő birtoklásáról. De magunkat
ítéljük el ebben teljes hatástalanságra
/meggyőzhet erről az utolsó húsz év
története/, ha csak általánosságban
ítéljük el a fegyverkezési versenyt és magunk
csak akkor mondunk le az atomfegyverről, ha a többiek is lemondanak.
A többiek felelőssége az ő
felelősségük, mi csak a saját
felelősségünk határain belül cselekedhetünk.
De ha nem tesszük, mi is vétkesek vagyunk. Ha, mint a Zsinat mondja,
a fegyverkezési verseny az emberiség súlyos sebe, ha
tűrhetetlen módon csorbítja a szegények jogait, ha
komoly veszélye az emberiségnek, vajon megfelel-e az erkölcs
legelemibb elveinek, ha magunk is részt veszünk benne, amíg a
többi le nem mond róla?
Ezért ha az Egyházak nem tudnak mást
ajánlani, mint olyan "leszerelést, amely a/ progresszív, b/
egyetemes és szimultán, c/ kölcsönös
beleegyezésre alapuló, d/ ellenőrzött, e/
lehetőleg a legmagasabb nemzetközi hatóság
szankcióit garantálják", akkor igazságuk miben
múlja felül az írástudókét és
farizeusokét? /Zsinat, Gaudium et Spes: "Hogy a fegyverkezés
csökkenése hatékonnyá váljon, ne
egyoldalúan járjanak el, hanem progresszív
tárgyalások útján, amelyeket hatékony
és valódi garanciák támasztanak alá."
Kár, hogy ez a világos és precíz politikai
állásfoglalás annyira "konzervatív".../
Világos, hogy kockázattal jár az
egyoldalú leszerelés, olyan államokkal szemben, akik
egyelőre nem hajlandók példánkat követni.
Mégis, a bölcsesség és okosság abból
áll, hogy ne vállaljunk kockázatot, hanem hogy
megválogassuk a kockázatot. És ki állíthatja,
hogy nagyobb a leszereléssel járó kockázat, mint a
fegyverkezéssel járó; ez utóbbit pedig ma vakon
elfogadjuk? Azonkívül a leszerelés kockázata a
béke, az élet kockázata - keresztény kockázat
a béke és az élet érdekében - és
vétkesek lennénk Isten és ember előtt, ha nem
vállalnánk inkább ezt a kockázatot, mint az
atomháború abszurd kockázatát.
Választásunk nem annyira vonatkozik, hogy milyen
eszközökkel védjük meg civilizációnkat,
hanem éppen civilizációnk forog kockán. Az atombomba
nem szolgálja civilizációnk védelmét, hanem
éppen egész civilizációnkat
kockáztatja.
Azt gondoljuk, hogy csak az egyoldalú
leszerelés, olyan nemzet részéről, mely elég
erős, hogy választhasson, indíthatja meg a
visszafelé vezető úton a fegyverkezési versenyt
és nyithat új utakat a béke felé. "Sohasem
hallottunk olyan békéről, amely kölcsönös
beleegyezésből származott volna - írja Bernanos - az
ilyenféle megállapodás nem béke, hanem
fegyverszünet. A Béke nagy mű, amelyet nagy nép
valósíthat meg és amely hitből fakad. Hogy ma legyen
ilyen bátorságunk ilyen vállalkozásra, a vele
járó hatalmas kockázatra, nem elég az, hogy a
nép önmagában higgyen, kell az is, hogy higgyen
szilárdan azon javak érdekében, amelyeket a béke
biztosít." Nem a franciák, főként a francia
keresztények hivatása-e, hogy ezt a hitet ápolják,
azért, hogy vállalhassuk a béke hatalmas
kockázatát?
Pillanatnyilag Franciaország semmilyen konfliktusban
sincs közvetlenül elkötelezve, semmilyen külföldi
fenyegetés nem veszélyezteti. Ezért gondoljuk, hogy az
igazi bölcsesség és az igazi realizmus azt
kívánja, hogy elsőként vállalja azt a
kockázatot, hogy lemondjon az atomfegyverről, még ha
módja van is annak birtoklására, és hogy a
többi nép felé konkrét javaslatokat tegyen, mint
első mérföldköveket az egyetemes leszerelés
felé vezető úton. Viszont a francia kormány
jelenlegi választása csak növeli minden népben a
nukleáris fegyver birtoklásának vágyát, hogy
ők is biztosíthassák függetlenségüket
és biztonságukat. Ezért szerintünk a francia
keresztényeknek együttesen kellene kijelenteniök, hogy nem
vállalnak részt ebben a politikában, amely
meggyorsítja a fegyverkezési verseny folyasmatát, és
semmit sem tesz meggátolására. /Meg kell
említenünk, hogy a "katolikus értelmiségiek"
között Henri Fesquet és Pierre-Henri Simon foglalt
állást velünk együtt az egyoldalú
leszerelés kötelezettsége mellett; az előbbi
sajnálja, hogy a francia püspöki kar nem tett ilyen
értelmű nyilatkozatot, az utóbbi pedig azt, hogy de Gaulle
egészen más jellegű eszményhez kötötte a
maga és a francia nép sorsát./
Nagy bizonyosságok nem elégségesek nagy
problémák megoldására. Kell még
értelmiség és képzelő erő
tudományos és technikai téren is. Ha azt mondjuk, a hit
hegyeket helyezhet át, ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy ezért
fittyet hányhat természetes elvekre és
törvényekre, amelyek a világot kormányozzák.
Amikor jobban fel akarjuk mérni hitünk következményeit,
egyúttal jobban fel kell mérnünk minden téren az ezzel
járó technikai kívánalmakat is.
Az biztos, hogy a leszerelési politika súlyos
technikai problémákat is felvet, amelyeket csak technikai
módszerek oldhatnak meg. Illúzió lenne ennek
fontosságát tudomásul nem venni vagy lekicsinyelni:
inkább igen komolyan kell ezekkel foglalkoznunk. Nem elég azt
mondanunk, hogy a leszerelés hitünk követelménye; az is
hitünk követelménye, hogy megmondjuk, hogyan válik
lehetővé a leszerelés, és hogy gyakorlatilag
rámutassunk, jelenlegi politikai és gazdasági
szituációk komoly elemzése alapján, milyen
választásokat ejthetünk meg már ma, és melyek
azok, amelyeket nem ejthetünk meg. Hatalmas munka van hátra. Ezt
csak olyanok végezhetik el, akik egyrészt belátják
ezen életbölcsesség igazát /ami nem zárja ki a
bölcseleti és vallási pluralizmust/, másrészt
kompetensek abban a specialitásban, amelynek
felelősségét vállalják.
A leszerelés és a hiteles béke-politika
megkívánja társadalmunk szervezetének
alapvető reformját, számos visszafordulás
valósítását. Leegyszerűsítés
és tévedés azt állítani, hogy a
leszerelés tüstént lehetővé teszi
jelentős megtakarítás
valósítását, amelyet saját
fejlődésünk, vagyis a szegény népek
fejlődésének szolgálatába
állíthatunk. Hiábavaló dolog az - amit az
atomfegyver sok ellenzője tesz -, hogy kiszámítsuk,
hány kórház, iskola, lakás, hány
kilométer autóút telne ki az atomfegyverre szánt
költségvetési összegből. Illúzió
azt gondolnunk, hogy a leszerelés után is olyan
társadalomban élhetnénk, amilyen most áll fenn,
sőt még ennél gazdagabb társadalomban. Az a
folyamat, mely gazdagságunkat alapozza meg, ugyanaz, amely
fegyverkezésünket teszi szükségessé. Mert egy
bizonyos gazdagság, haladás, hatalom, presztízs,
nagyság - amelyekre országunk jelenleg törekszik -
tényleg nem valósítható megfelelő
adottságok nélkül, melyek között az
atomerővel való fenyegetés lehetősége, jelen
körülményekben, lényeges helyet foglal el. Ezért
nem annyira a bomba ellen kell tiltakozni, mint azon folyamat ellen, melynek
eredménye a bomba. A rossz nem annyira a bomba, hanem a
társadalom, mely a bombát gyártja. A bomba csak
jellemző szimptómája sokkal mélyebben
gyökerező bajnak. Csak hatása e bajnak, nem oka.
Az atombomba létezése a népek
közötti relációk nívóján fejezi ki
azt, hogy milyen relációkban élnek az emberek a
társadalmon belül. Az a társadalom, mely atombombát
gyárt, olyan társadalom, mely egész
létformájában nem veszi komolyan azokat az emberi és
szellemi értékeket, melyek nélkül
civilizációnak nincs értelme. Ha akarjuk a
leszerelést, akkor akarjuk komolyan venni ezeket az
értékeket, és megélni a társadalmi
élet minden dimenziójában. Ezért esztelenség
lemondani az atombombáról, de nem akarni társadalmi
létformánk átalakítását.
Amikor a szervezetben fekély keletkezik, ez nem oka,
hanem hatása mélyebb bajnak. És egyszerre
szükséges a fekély kitisztítása szike
segítségével, és a baj gyökeres
kezelése, a szervezetet megtámadott méreg kiirtása.
Az atombomba az, ami a szervezetben a fekély. Ezért fontos
egyszerre megsemmisíteni az atombombát és
meggyógyítani a társadalom betegségét. Ezt a
két feladatot egyszerre kell végrehajtani, mert egyik
nélkül nem lehetséges a másik.
A béke érdekében nem
elégséges az atomfegyverek elpusztítása, hanem olyan
társadalom felépítésére is
szükség van, amelynek létmódja lehetővé
teszi, hogy az emberek fegyverek nélkül éljenek, olyan
világban, amelyben mások még fegyverkeznek. Ami minket
illet, ez azt jelenti, hogy a mi létmódunk lehetővé
kell hogy tegye az ilyen társadalom megvalósulását.
Ezért a társadalmi élet minden területén kell
munkálnunk a leszerelést, mert hiszen a társadalmon
belül is az egyensúlyt sokszor csak a félelem tartja fenn,
melyet többé-kevésbé tudatosan
táplálnak. Itt is, az emberek közötti
relációban, az aktív szolidaritás
helyettesítse a bizalmatlanságot, az ember
értékelése az azonnali hatékonyság és
teljesítmény értékelését, az
igazlelkűség a ravaszságot és
csalárdságot.
És ha a leszerelés az emberi
testvériség követelménye, ugyanez a
testvériség azt is megköveteli, hogy lemondjunk azon
gazdasági és társadalmi struktúrák
előnyeiről, amelyek egyesek gazdagságát csak
mások nyomora árán biztosíthatják. Mert egyes
nemzetek fejlődése fejlődés-alatti állapotban
tart más nemzeteket, ami égbekiáltó
igazságtalanság, és a békét a legkomolyabban
veszélyezteti. Amint VI. Pál írja a Populorum progressio
körlevélben, "a szegény népek mindig szegények
maradnak, a gazdagabbak egyre gazdagabbakká válnak". Ha
leszerelünk, saját fejlődésünket minden ember
szolgálatába kell állítanunk, ami magába
foglalja mindenekelőtt az igazságos kereskedelmi
relációkat a gazdag és a szegény országok
között. Az igaz, hogy a sürgősség miatt kell
pénzügyi segélyt nyújtanunk a szegény
országoknak /ismeretes, hogy VI. Pál ezért Bombayben
"világszínvonalú Alap
létesítését" kívánta meg, "amelyet a
katonai kiadások egy része táplálna"; ismeretes az
is, hogy nem kapott más választ a kormányok
részéről, mint udvarias helyeslést.../, de a
leszerelési politika nem annyira ezek "segélyezését"
kívánja meg, mint inkább az
igazságosságot.
Ebben a perspektívában, az a társadalom,
mely az erőszak-mentesség kívánalmai szerint akar
élni, csak szegény társadalom lehet, amelynek
eszménye nem az, hogy gazdagságot gazdagságra halmozzon,
hanem az, hogy szükségleteit a lehető legjobban
leegyszerűsítse. Ez magában foglalja azt is, hogy ilyen vagy
olyan formában közösségi életstílust
létesítsünk. Az ilyen társadalmat megvédhetik
erőszak-mentes küzdelmi módszerek, nincs szüksége
atombombára, sőt ágyúkra meg harci szekerekre sem.
Az igazságtalan támadó ellen lehet és kell is
védekezni, és ezért ki kell dolgozni az
erőszak-mentes védekezés eszközeit.
Nincs a keresztényeknek sürgősebb feladata,
mint arra törekedni, hogy olyanokká legyenek, ami
lehetővé teszi az erőszak-mentességet; és
ezért gondoljunk arra az elkötelezettségre, amely
szükségessé vált egyrészt az erőszakra
alapozott nemzeti védelemben való részvétel
visszautasítása, másrészt az
igazságosság és béke pozitív
építése terén.
Ha rálépünk erre az útra - és
meg kell tennünk, anélkül hogy megkívánjuk vagy
megvárjuk, hogy mások is rálépjenek velünk
egyidőben -, ez illegalitásba vezet. De az legyen első
gondunk, hogy Isten előtt legyenek legális tetteink, és nem
az, hogy az emberek szemében. Mégis okosan kell
mérlegelnünk, milyen kockázatokat vállalhatunk
és milyeneket nem, hogy csak azt tegyük, aminek vállalhatjuk
értelmét és következményeit. Ha merünk
vállalkozni az első lépésekre, Isten majd
rávezet a helyes
útra.
10. AZ ERŐSZAK-MENTES POLGÁRI VÉDEKEZÉS
FELÉ
Több ízben említettük, hogy meg kell
szerveznünk a nemzeti védelmet az erőszak-mentesség
elvei alapján. E tárgyban szeretnénk most
néhány perspektívát megnyitni.
Lényeges dolog, hogy az emberek biztonság
érzetben élhessenek abban a közösségben, amelyhez
tartoznak. A biztonság nem nyugalom, nem kockázat és
veszély hiánya, hanem az a lehetőség, hogy ezekkel
nemesen és bátran szembenézhessünk. Az ember
biztonsága az, ha megszabadul a félelemtől, a mások
félelmétől és a jövő
félelmétől. Eddig azonban az emberek csak fegyveres
védelemre alapozták biztonságukat. Bármilyen
érveket is hozhatunk fel a háborúval szemben, a
legtöbb embernek, biztonságérzete érdekében,
szüksége van a háborúra való
felkészülésre. Továbbra is az erőszakban
bíznak, és a leszerelés lehetetlen, amíg a
nép csak a fegyveres védekezésre bízza
biztonságát. Ha ez a fegyveres védelem megszűnne, a
nép veszélyben érezné magát,
mindenfelől fenyegetést érezne, úgy
érezné, hogy megfosztották.
De vajon az erőszak-mentesség nem
szabadíthatja-e meg az embereket a másoktól és a
jövőtől való félelmüktől? Nem
adhat-e biztonságot, erőt a kockázattal való
szembenézésre? Mi azt hisszük, adhat. Hasznos és
termékeny feladatunk tehát nem annyira az, hogy
elítéljük a militarizmust és hirdessük a
leszerelést, mint inkább, hogy fejlesszük az emberek
bizalmát az aktív erőszak-mentesség elveiben
és módszereiben.
Walter Lipmann mondta néhány éve: "Nem
elég, ha a katonai erényekkel valami
egyenértékűt ajánlunk. Fontosabb, ha a katonai
módszerekkel és célokkal ajánlunk
egyenértékűt. Mert a háború
intézménye nemcsak a harci szellem kifejezése. Ez nem
csupán alanyi ösztönök felszabadulása,
kifejeződése. Ez - szerintem, főként nagy emberi
problémákra adott egyik válasz. Ha ez igaz, akkor a
háború megszűntetésére legfontosabb más
módszerek feltalálása és megszervezése,
amelyek megoldhatják azon problémákat, melyekre eddig csak
háború adott választ." Kár, hogy Walter Lippmannt
azóta sem hallgatták meg a pacifisták. Mi teljesen
egyetértünk véleményével.
Nem kell megvárni a minden erőszakról
való lemondást ahhoz, hogy kipróbáljuk az
erőszak-mentes módszerek hatékonyságát
és elismerését. Sürgősen össze kell
tennünk igyekezetünket, hogy megkeressük az
erőszak-mentesség gyakorlati lehetőségeit konfliktus
esetén. Szerintünk azoknak a stratégáknak, akik a
nemzeti védelmet gondolják ki és szervezik meg, maguknak is
foglalkozniok kellene ezzel a kutatással.
Ha a háború nagyrészt a katonai
stratégán múlik, az erőszak-mentes küzdelem sem
hatékony megfelelő stratégiai elvek és
taktikák nélkül. A szerzett tapasztalatok már
meghatároznak bizonyos alapirányzatokat.
Ország elleni támadást csak akkor
határoznak el, ha ez rentábilis a hódító
részére, precíz és fontos célok
szempontjából. Viszont az erőszak-mentes
államvédelem előkészítése és
módszeres megszervezése az esetleges támadó
részére nem teszi rentábilissá az ország
meghódítását, sőt hátrányos
lehet presztízse és belső rendszere
szempontjából. Érvei sem lehetnek ilyen esetben az
agresszornak, amelyek igazolhatják a nemzetközi
közvélemény előtt. Mindez eltérítheti
támadó szándékától. Azonban e
téren nincs abszolút garancia; le kell mondanunk az
illúziókról és nem utasíthatjuk vissza priori
minden agresszió lehetőségét. Az
erőszak-mentes védelemre is áll, hogy csak akkor
"hihető", ha számol a veszéllyel. A nép
számoljon ezzel a lehetőséggel, készüljön
fel az erőszak-mentes ellenállás
technikájára.
Az erőszak-mentes stratégia keretében az
invázió elleni ellenállásnak nem az a fő
célja, hogy az ellenséget már a határnál
megállítsa. Meg kell szervezni a nem-kooperálást
és a polgári engedetlenséget, mihelyt az ellenséges
katonaság behatolt. Katonai stratégia keretében az
invázió és az ország elfoglalása egyet jelent
a vereséggel, és ez tanácstalanná,
tehetetlenné teszi a lakosságot. Az erőszak-mentes
védelem pedig éppen ilyenkor a leghatékonyabb.
Az akár belső akár külső
diktatúra addig maradhat hatalmon, amíg az
állampolgárok együttműködnek vele,
engedelmeskednek, kooperálnak, vagy passzívak. Mihelyt nem
engedelmeskednek, nem dolgoznak a diktatúra szolgálatában,
ez megrendül és könnyen összeomlik. Boetiánus az
önkéntes szolgasággal kapcsolatban mondja, hogy a Zsarnok nem
uralkodhat egy egész népen ennek
közreműködése nélkül. És -
kérdezi - miért van az, hogy annyi ember, város, nemzet
tűri el egyetlen Zsarnok uralmát, akinek pedig csak annyi a
hatalma, amennyit neki adnak; aki nem árthat, csak ha eltűrik; nem
tehet ellenük semmi rosszat, csak ha inkább elszenvedik, de nem
mondana ellent. Már ő kimondja a nem-kooperálás
és a polgári engedetlenség elvét, és azt
állítja, ha a nép nem működik közre a
Zsarnokkal, annak hatalma összeomlik. Szerinte már elég a
felszabaduláshoz az ezirányú törekvés.
"Határozzátok el, hogy nem szolgáltok, és már
szabadok vagytok." Nem szükséges megdönteni, elég nem
támogatni, és összeomlik. Már ő
meghatározza az erőszak-mentes védekezés
alapelvét: megvonni a diktátortól a nép
közreműködését, amíg odébb nem
áll.
A 19. században az amerikai Henry David Thoreau
felújítja értekezésében ezt az elvet. Ezt
írja: "Ha a kormánygépezet a felebarát elleni
igazságtalanság eszközévé akar tenni, akkor
át kell hágni a törvényt. Legyen életünk
ellenálló súrlódás, amely
megállítja a gépezetet. Vigyáznom kell, hogy ne
szolgáljam a rosszat, amit elítélek". "Lehet, hogy a
polgári engedetlenséget nem szívesen gyakorolják
azok akik nem szeretnék megzavarni a fennálló rendet, csak
éppen hívek akarnak maradni
meggyőződéseikhez. Vállalkozni lehet rá azon
korlátozott cél érdekében is, hogy
megváltoztassunk egy politikát vagy igazságtalannak
tartó rendelkezést. Más, erőszak-mentes
akciókkal egyidőben is lehet alkalmazni, politikai
zavargások idején, erőszakos forradalom helyett, hogy
aláássuk, megbénítsuk,
meggyöngítsük azt a rendszert, amelyet igazságtalannak
és zsarnokinak tartunk." Thoreau nem volt hajlandó adót
fizetni, hogy tiltakozzon ezzel a rabszolgatartó politikával
szemben. Szerinte meg kell vonni a pénzügyi és
személyes támogatást Massachusetts
kormányától, és nem szabad megvárni, hogy
többségben legyenek, ezzel is utat kell nyitni az
igazságosság győzelmének. Elég ehhez Isten
szava. Akinek igaza van, támaszkodjék
lelkiismeretére.
Gandhi, amikor Oxfordban tanult, olvasta Thoreau
értekezését. Megkapta gondolatainak
egyszerűsége és igazsága, és
sugalmazást merített belőlük. "Hiszek a polgári
engedetlenségben - írja -, nem csupán mint egy nép
természeti jogában, amelynek nincs hangja saját
kormányzásában, hanem mint hatékony eszközben,
mely helyettesítheti az erőszakot vagy a fegyveres
lázadást."
Az erőszak-mentes ellenállás szervezete
legyen a lehető legdecentralizáltabb. Hogy gyorsan
működésbe léphessen és hatékonyan
funkcionálhasson, fontos, hogy maga az államhatalom is
decentralizált legyen béke idején és így a
nép közvetlen részt vegyen a nemzeti életben és
képes legyen kezdeményezésre és
felelősség vállalásra helyi szinten. Az
erősen centralizált állam háború
idején könnyen válik hatékony eszközzé az
ellenség kezében. Ilyen módon könnyen
megbéníthatja a nemzeti életet és
biztosíthatja saját uralmát. Azonkívül, a
népnek nem csupán esetleges külső
támadás ellen kell megvédenie szabadságát,
hanem - és csodálatos, hogy ezt mennyire elhanyagolják -
olyan esetben is, amikor pl. kisebbség veszi kezébe a hatalmat
és rá akarja erőszakolni totalitáris
rendszerét. Ma világszerte több népet foszt meg
szabadságától "nemzeti" kormány, mint idegen uralom.
/És meg kell jegyeznünk, hogy minden esetben az elnyomó
uralom fő ereje a hadsereg./ Az erőszak-mentes nemzeti
védelem megszervezése ellenállást biztosít
államcsíny-kísérletek esetén is
totalitáris rendszerekkel szemben.
Szólhatunk több ilyen technikáról,
melyek okkupáció esetén alkalmazhatók: egyéni
vagy kollektív engedetlenség igazságtalan parancsok
esetén, vagy olyan parancsokkal szemben, melyek a
hódító hatalmát erősítenék;
korlátozott de elég sűrű általános
sztrájkok, és ezek folyamán teljes csend; az
ellenség ellenőrzése alatt álló
kormányzati szervekben való munka visszautasítása; a
hadianyag, pl. a közlekedési eszközeinek
használhatatlanná tétele /nem kell elpusztítani a
nyersanyagot, csak használhatatlanná tenni; a
pusztítás már terrorcselekmény/; az
ellenségtől megvonni a fenntartásához
szükséges eszközöket és közlekedési
eszközöket, szintén használhatatlanná
tétellel, közlekedési eszközök
használhatatlanná tételével is, az
ellenségnek nem adunk semmiféle
felvilágosítást; nem fizetünk adót; az
ellenségtől esetleg előzetesen kapott
kitüntetés visszaküldése; nem veszünk részt
a hódító által szervezett
manifesztációkon; nem fogadunk el tőle semmi
segítséget; csendes felvonulások; nyilvános
böjt, többé-kevésbé hosszú ideig;
lehetőleg sokan vállaljanak önként megtorlást;
az igazság nyilvános hirdetése; röpiratok
terjesztése; a falakon hirdetések, rajzokkal és humoros
jelszavakkal, amelyek nyilvánvalóvá teszik az
igazságtalanságot és a lelkiismeretre hivatkoznak;
lármás manifesztációk szervezése a
hódítók közelében, amely nevetséges
tilalmakra készteti; titkos adóállomások
rádióüzenetei; titkos újságok; jelképek,
amelyek jelzik az ellenállást a hódítóval
szemben, aminek jelentős lélektani hatása lehet,
stb.
Mint már említettük, ezen
kezdeményezések szervezete legyen a lehető
legdecentralizáltabb, de a nagy fegyelem
nélkülözhetetlen. Minden esetben meg kell
különböztetni a lehetségest a lehetetlentől, nem
provokálni több áldozatot, mint ami elviselhető
és mint ami arányban áll a céllal. Nem engedni kell
másodlagos kérdésekben, hogy az ellenállás
hangsúlya pontos és lényeges kérdésekre
menjen át. Időnként kell stratégiai
visszavonulás is, új offenzívák
előkészítésére.
Az biztos, hogy a diktatúra nem fog harc
nélkül visszavonulni. Esetleg nagyon brutális
megtorlást szervez meg. Az ellenállás
hatékonysága ezen múlik, hogy a nép nagy
része ne engedjen. A megtorlás megszervezése pedig
annál nehezebb, minél több az engedetlen és
nem-kooperáló állampolgár. Viszont
kétségtelen kell vállalni szenvedést és
áldozatot. Valószínűleg lesznek
vértanúk. A győzelemre nincs biztosíték, csak
lehetőség; valószínű. A megtorlás
talán kevésbé brutális, ha az
ellenállás erőszak-mentes. Mindenesetre kevesebb lesz a
halálos áldozat, kevesebb a pusztítás. És nem
sértik meg a civilizáció alapvető
értékeit. Ez a tanúbizonyság nagyon jelentős
lehet.
A nem-kooperálás elvén alapuló
erőszak-mentes módszerek alkalmasak a diktátor
semlegesítésére, rákényszeríthetik,
hogy változtassa meg a politikáját, még ha
lelkiismeretében nem is változott meg. Az erőszak-mentes
akció ugyan az ellenség megtérítését
tűzi ki céljául, de sürgősebb
megbénítása, ártatlanná tétele,
erőszak nélkül.
Végül, nemcsak szentek vagy hősök
alkalmazhatják az erőszakmentes módszereket. Sőt
szerintünk ez a módszer közelebb áll a
többséghez, mint az erőszakos ellenállás.
Hiszen a kockázat kisebb a népesség
szempontjából, ha a polgári engedetlenséget
szervezik meg, mintha erőszakos lázadásról volna
szó.
Az erőszak-mentesség azonban csak igaz
ügyeket védelmezhet és nem gazdaságon és
hatalmon alapuló privilégiumokat. Ezért
kísérnie kell az ország belsejében uralkodó
igazságtalan szituációk elleni küzdelemnek, és
éppen itt próbálhatja ki a nép a technikák
hatékonyságát.
Egy népnek nemcsak saját
szabadságát kell megvédenie, hanem
szolidaritásból folyó kötelessége, hogy
segítse azokat a népeket, melyeken olyan kormányzat
uralkodik, mely a demokrácia alapvető elveit sérti meg,
vagy melyeket idegen nemzet fenyeget vagy támad meg. Az embereket
csonkító igazságtalansággal szemben a
semlegesség bűnrészesség. Amikor azonban egy
nép elvesztette szabadságát, a többi úgy
gondolja, hogy nem kockáztat fegyveres beavatkozást, hiszen ezzel
általánosabb konfliktust kezdeményezne, és
ezért egyáltalán nem avatkoznak be. Mivel csak az
erőszak van szemük előtt, ehhez pedig nem folyamodhatnak,
csak éppen meghatódnak és tétlenül
szemlélik a tragédiát. Pedig alkalmazhatnának
erőszak-mentes technikákat, amelyek nyomást
gyakorolhatnának akár a totalitáris kormányra,
akár a támadó országra. A többi nép
irányelve az igazságtalan kormánnyal való
nem-kooperálás kellene hogy legyen. Ebben a
perspektívában kellene tanácskozni egymással a
közbelépni szándékozó országoknak,
és közösen kellene megállapodniok olyan
módszerekben, melyek az elnyomót elszigetelhetik és
politikájának megváltoztatására
kényszeríthetik. Ilyenek pl. a
fegyverszállítási tilalom /ez a módozat
tény-helyzetekre vonatkozik, mert elvben a leszerelési politika
minden fegyverkereskedést már eleve leállíthatna/;
diplomáciai kapcsolatok megszakítása; az agresszor
ország felé irányuló export
leállítása és behozatalának
bojkottálása; kizárás a nemzetközi politikai
szervezetekből a nemzetközi katonai, gazdasági és
kulturális szervezetekből; kizárása minden sport
és kulturális versenyből; országa felé
való turisztika megszűntetése, stb. Esetenként
kellene megállapodni, hogy e lépések részleges
és progresszívek, vagy szigorúak legyenek-e. És
akkor hatékonyak, ha együttesen alkalmazzák azok az
országok, amelyek szoros kapcsolatban álltak a
semlegesítendő kormányzattal.
Elég komoly gazdasági nehézségek
származhatnak ezekből a lépésekből /pl. a
kereskedelmi kapcsolatok megszüntetéséből/, és
a népeknek részt kell vállalniok az
áldozatokból. Szükség lehet ilyenkor az
országok közötti kölcsönös
segédkezés megszervezéséről, hogy senkire se
nehezedjék túl nagy rész a közösen vállalt
teherből. De áldozatok nélkül nem lehet harcolni az
igazságosságért. Vállalni kell a
következményeket.
Megjegyezzük, hogy hasonló szankciókat
már terveztek pl. a Nemzetek Szövetsége Olaszország
ellen, amikor az agresszorként lépett fel Etiópiával
szemben; egyeseket némely ország alkalmazott részben, de
sohasem elég általánosan és hosszan ahhoz, hogy
valóban hatékonyak legyenek. Különben is egy
ország szembeállíthat ezekkel az eszközökkel,
megpróbálhatja nélkülözni a visszavont
kooperációt. Ebben sokszor más népek
segítségére is számíthat. Nem mondhatjuk
tehát, hogy ezek abszolút hatékony módszerek,
mégsem szabadna őket elhanyagolni. Eddig túl
kevéssé próbáltuk ki, jobban ki kellene
munkálni lehetőségeiket.
Sok problémát vet fel a Második
Világháború emléke, az a helyzet, melyben akkor
egész Európa és Franciaország is volt. Az akkori
események nem mutatják-e meg világosan, hogy mégis
jogos és szükséges az erőszakos
védekezés? Nem mutatják-e meg azt is, hogy az
erőszak-mentesség nem hozhat létre igazságos
világot? Igaz, súlyos problémák ezek, nem tolhatjuk
félre. Nem is állíthatjuk, hogy mindenre tudunk
válaszolni. És nem mutatjuk ki, hogy az
erőszak-mentesség megkímélt volna a rengeteg
bajtól és szenvedéstől. A történelem
újra megírása egy tétel igazolása
érdekében illúzió és
képmutatás. Mégis, felvázolunk néhány
választ, amely új perspektívákat mutathat a
jövőben.
Szerintünk jogos kérdés, hogy Hitler
esztelen vállakozása lehetséges lett volna, ha
Németországban az egyházak tanították
és élték volna az evangéliumi
erőszak-mentességet? Nem akarjuk az egyes személyeket
megítélni, mégis nem tragikus dolog, hogy csaknem a
keresztény népesség teljessége hajlandó volt
együttműködni a náci rendszerrel? Hangsúlyoznunk
kell azt is, hogy az 1933. júliusában aláírt
Konkordátum a Vatikán és a 3. Birodalom között,
amely a katolikus Egyház támogatását
biztosította a német kormány számára,
legalábbis sajnálatos eltévelyedés volt
ítélőképesség szempontjából.
Ennek következtében a német püspöki kar
magatartása sohasem gátolta komolyan a nácizmus
előrehaladását, sőt volt, amikor igazolta is. Amikor
egyedül konkrét, nyilvános, kollektív nyilatkozatok
okozhattak volna gondot a hatalmon levő csoportnak, a
püspökök tartózkodtak minden ilyenfajta
lépéstől, amikor pedig már Németország
elveszítette az emberi méltóság iránti minden
érzékét. Csak ritka, pusztán vallási
kérdésekben lépett közbe egyöntetűen az
Egyház. Így pl. a bajor és Oldenbourg-i papság
nyilvános tiltakozásokra szólított fel, amikor a
kormány el akarta küldeni a szerzetesnőket a nyilvános
iskolákból, és meg akarta tiltania az iskolákban
való imádkozást, levenni a feszületet a
nyilvános épületekről. Minden hasonló esetben a
nácik visszakoztak. Nem jogtalan az a kérdés, amit Jean
Réal vet fel 1966-ban, az Esprit hasábjain: "A feszületek
levétele tehát botrányt okozott, de a zsidók
legyilkolása, a háborús módszerek nem. Mi
értelme volt hát akkor a feszületeknek azok
számára, akik a közéletben folytatták a
megfeszítést? Valójában, léte
érdekében, a német katolicizmus a konkordátum
szűk határai közé zárkózott, és
azt hitte, ezzel rákényszerítheti a kormányt, hogy
biztosítsa a szöveg garantálta jogokat. És az emberi
jogok? A zsidók? A háború? Ezekről beszélni
már "politika" volt..."
A keresztények tehát ismét
alávetették magukat Cézárnak, és
megvetették az Evangéliumot. Fogságban írt
feljegyzéseiben Dietrich Bonhoeffer elgondolkozik népe
drámáján, és megjegyzi, hogy a németekben nem
volt "polgári bátorság": "Naív dolog lenne ezt a
hiányt egyszerűen személyes gyávasággal
magyarázni. Más ennek mélyenfekvő oka. Abban
látja, hogy a németek visszaéltek "az engedelmesség
erényeivel". Életünk értelmét és
nagyságát az engedelmességben láttuk,
személyes vágyaink és gondolataink
alárendelésében küldetésünknek.
Szemünk a felelősség felé irányult, nem szolgai
félelemmel, de önkéntes bizalommal, mely a feladatban
küldetést, a küldetésben pedig hivatást
látott... De ezzel félreismertük a világot. Nem
számítottunk azzal a lehetőséggel, hogy
visszaélnek engedelmességi hajlamunkkal és
szolgálatkészségünkkel... Fel kellett fedeznünk,
hogy hiányzott belőlünk egy alapvető fogalom: a szabad
és felelős akció
szükségességéé, amely szembeszállhat
küldetésünkkel és a diktált
rendelettel".
Ma visszatekintve könnyű megmondani, mi volt
jó, mi volt rossz, mi kellett volna hogy legyen a német
keresztények magatartása. De emlékezzünk arra, hogy
néhányan szembeszálltak már a náci mozgalom
kezdetétől. Már 1928-ban Niemoeller lelkész
megvádolja azokat a német keresztényeket, akiket a
nácizmus arra csábított, hogy "elvessék az
Egyház küldetését, és hogy az állam
eszközei lettek jobb jövő reményében, ahelyett,
hogy Isten hírnökei lennének a nép felé".
1934-ben egyenesen szembeszáll Hitlerrel, a német
protestáns egyházak számára tartott
konferenciájában. Így mondja el az eseményt: "Egyik
telefonbeszélgetésemet lehallgatták, és Goering
elhozta a szalagot az összejövetelre. Mivel Hitler egyenesen
rám támadt, válaszolnom kellett. Végül azt
mondta, bízzuk rá a német népet, a mi feladatunk
csak az, hogy a Mennyországba vezessük őket. Azt
válaszoltam, hogy a világon senki, még ő sem menthet
fel azon feladat alól, amelyet Isten bízott ránk,
lelkiismeretünkre, hazánk és népünk
szolgálatában". Magatartása következtében nyolc
évet töltött börtönben.
Ezek után vizsgáljuk meg az európai
demokráciák magatartását Hitlerrel kapcsolatban.
Sokak szemében a Müncheni szerződések, melyeket
"pacifistáknak" jellemeztek, és így szerintük az
erőszak-mentességet képviselték,
különösképpen illusztrálják ez utóbbi
kudarcát. Viszont München szelleme távol áll az
erőszak-mentesség szellemétől, távolabb, mint
a későbbi Ellenállás szelleme. A Müncheni
gondolat: a béke minden áron, mely szerint a béke
egyedülálló érték, úgy hogy jobb az
igazságtalan béke, mint az igazságosságért
folytatott háború és hogy olyan értékes a
béke, hogy akármilyen igazságtalansággal sem
fizetünk érte túl nagy árat. Az biztos, hogy az angol
és francia kormányok e gyöngesége
bátorította Hitlert hatalmi törekvésében. Amily
mértékben tudatosította, hogy e politika
bűntársává lett, Simone Weil ezt írja 1941-ben
Gustave Thibon-nak: "Sohasem tudom eléggé levezekelni a pacifizmus
vétkes tévedését".
Emlékeznünk kell arra, amit Gandhi
többször mondott: "Ha választani kellene erőszak
és gyávaság között, jobb az erőszakot
választani". München visszautasította az erőszakot:
és a gyávaságot választotta. Ezért Gandhi
erőteljesen reagált a Müncheni egyezmény ellen. 1938.
okt. 8-án írja: "Az az európai béke, amelyet
Münchenben létrehoztak - ahol Chamberlain és Daladier
kiszolgáltatták Hitlernek Csehszlovákiát 1938
szeptemberében - az erőszak diadala; tehát
vereség...: Anglia és Franciaország
visszahőkölt a kombinált német és olasz
erőszak elől. De mit nyert ez a két hatalom?
Gyarapították-e akármivel is az emberiség
erkölcsi gazdagságát?... Csupán elhalasztották
a háborőt." Ugyanekkor szól a csehekhez, akiknek helyzete
úgy megrendítette, hogy belebetegedett, és azt
tanácsolja nekik, hogy ne engedelmeskedjenek Hitlernek, szálljanak
szembe erőszak-mentes ellenállással, és így
mentsék meg becsületüket, még ha életükbe
kerülne is. Ugyancsak az erőszak-mentes módszerekben
bízott, amikor Indiát kellett megvédeni a Japánok
ellen, a Kongresszus legtöbb tagjának kételye ellenére
is. 1942. májusában így készíti fel
barátait és népét a japánok elleni
erőszak-mentes ellenállásra: "Ne feledjétek, hogy
magatartásunk a japán sereggel szemben csak a teljes
nem-kooperáció lehet. Semmiben sem segíthetjük, semmi
előnyt nem fogadhatunk el tőle. Egy dolog van, amit nem szabad
soha megtennünk: nem vethetjük magunkat önkéntesen
alá. Ez gyávaság lenne, mely méltatlan a
szabadságszerető néphez."
De az európai demokráciák, melyek alig
tudtak valamit az erőszak-mentességről, és az
általa nyújtott aktív ellenállási
lehetőségekről, kénytelenek voltak az
erőszakot választani. A konkrét szituációkban
nem volt más választásuk. Amikor a franciák az
ellenállást választották, a legnagyobb
kockázatok árán is, bátorságuk tiszteletet
érdemel. Szerintünk az erőszak-mentességet nem annyira
a kisebbség erőszakos ellenállásával kell
szembeállítani, mint inkább a
kollaborációval, amelyben a többség vétkes
volt, többé-kevésbé tudatosan. Hiszen mondtuk, hogy az
erőszak-mentesség egyik alapelve az ellenséggel való
kollaboráció visszautasítása. Ha ismerték
volna az erőszak-mentes ellenállás módszereit, az
ellenállás tágabb körű és
eredményesebb lehetett volna.
A hódítóval szembeni első
ellenállás jelenlétének tekintetbe, figyelembe nem
vétele lehetett, mert hiszen az ellenkezője már
bűnrészesség volt. Mauriac írja 1940.
júniusában: "A rendreutasítás ezekkel a
látogatókkal szemben, akiket nem hívtunk meg, abban
nyilatkozzék meg, hogy észre sem vesszük őket.
Franciaország elfoglalása álljon meg a
felszínnél, a kövezetnél, az utak
kátrányánál, ne hatoljon lejjebb, a források
és lelkek rejtekéig. És főként egy
szívet sem érintsen." Éppen ez a magatartás jellemzi
a német tiszt vendégeit Vercors Le Silence de la mer /A tenger
csődje/ c. művében. De ez a tiszt nagylelkű
német, aki tiszteli ezt a magatartást és
elítéli azokat, akik velük paktáltak: "Amikor
behatoltunk - mondja néma vendégeinek - örültem, hogy a
nép jól fogadott. Nagyon örültem. Azt gondoltam:
könnyű lesz. De azután megláttam, nem erről van
szó, hogy ez gyávaság... Megvetettem azokat az embereket.
És féltettem Franciaországot. Azt gondoltam: valóban
ilyen lett?... Nem! Nem! Megláttam azután; és most
örülök szigorú arcának". Sajnos sok francia nem
volt képes erre a szigorra.
Ne feledjük el azt sem, hogy a francia
püspökök nagyrészt elfogadták az
okkupáció tényét, magatartásukban és
szavaikban inkább kollaborációt tanácsoltak, mint
ellenállást. Itt is, az erőszak-mentesség ismerete
és tapasztalata elkerülhette volna e sajnálatos
kompromisszumokat.
Mégis, az általános erőszak
ellenére, volt Európában néhány
erőszak-mentes ellenállási kísérlet is. Pl. a
norvég professzoroké a Quialing-i pro-nazi kormányok alatt,
amely a norvég nép ellenállását fejezte ki.
Qualing be akarta vezetni az iskolákba a náci
ideológiát és növelni annak hatását a
lakosságra, ezért 1942-ben kiadott egy határozatot, mely
egészen a rendszer szolgálatában álló
szervezetbe kényszerítette a tanárokat. De a tanárok
többsége ellenállt, és mindegyikük
személyesen közölte a kormánnyal
tiltakozását, a Nevelésügyi minisztériumhoz
intézett levélben. A polgári engedetlenség
következményeképpen sokat letartóztattak, német
koncentrációs táborba zártak, majd
Németországba deportálták, ahol
kényszermunkát végeztek. De a le nem tartóztatott
tanárok sem vonták vissza tiltakozásukat, és nem
és nem engedtek semmi nyomásnak. A tanárok
magatartása, a kooperáció részükről
való visszautasítása mély hatással volt az
egész nép magatartására és
megerősítette a Quialing elleni ellenállást.
Végül, 1943-ban visszanyerték szabadságukat, és
a norvég nép nemzeti hősökként fogadta
őket.
Nem túlozhatjuk el ennek az akciónak a
jelentőségét. Akik ennek hősei voltak,más
helyzetben nem zárták ki az erőszak
alkalmazását. De megmutatkozott, hogy olyan tragikus helyzetben,
mint amilyen a náci foglalás volt, az alternatíva nemcsak
erőszak alkalmazása vagy kollaboráció.
Dánia ellenállásában a
német hódítók ellen is volt
erőszak-mentesség. Egy éves megszállás
után a nép tudatosította, hogy a németek
által otthagyott dán kormányzat nem tud ténylegesen
szembeszállni az ellenség diktálta határozatokkal.
Ekkor a nép kezdeményezte az ellenállást. Az
adminisztráció lelassult, kijátszották, a
rendőrség kimért volt, a dánok
közömbös magatartása éreztette, hogy nem
látják jó szemmel az agresszort: hallgattak, és
elkerülték az ellenséget, nem válaszoltak, nem vettek
részt rendezvényein, stb. Maga a király is így
járt el, elfordította a fejét az ellenség
köszönésére.
A harmadik év folyamán sűrűbb lett a
szabotázs /minden vérontás nélkül/, ennek
következtében keményebb a hódítók
eljárása, erre válaszul sztrájkok és
tüntetések. Az egyik koppenhágai gyár a
kimenési tilalomra azzal válaszolt, hogy du. 2 órakor
beszűntette a munkát azzal az ürüggyel, hogy
kertjükben van dolguk, és azt már este nem végezhetik
el. Ebből rövidesen általános sztrájk lett,
ahol már valamennyi erőszak is érvényesült. A
németek viszonzásul elvágták a vizet, a gázt,
a villanyt és ostromállapotot mondtak ki
Koppenhágában. A Szabadság Tanácsa, titkos
kormány-tóla, támogatta a nép akcióit. A
sztrájkot felfüggesztették. /A tárgyalások a
népnek kedveztek, a német őrség és
megtorlások megszűntetése, a városi
szolgáltatások helyreállítása.../ A
népi ellenállás határozott és szervezett
jellege meghátráltatta a németeket és
tudatosította a nép erejét.
- - - - - -
Az erőszakmentes módszerek szerintünk
főként az osztályharcban válnak be. Amint a zsarnok
nem igázhatja le a népet ennek
közreműködése nélkül, ugyanígy a
"polgárság" sem igázhatja le a "proletariátust"
ennek kooperációja nélkül. A polgárság
semmit sem tehet a proletárok munkája nélkül;
ezért az utóbbi rendkívül erőssé
válik, ha visszautasítja a munkát. Tehát a
nem-kooperálás elvén alapszik a dolgozók
küzdelme a szociális igazságosságért. Ha a
munkásharcot sokszor erőszak kísérte is, a
munkások mégis sokszor használtak erőszakmentes
eszközöket is. /Sztrájk, gyárak elfoglalása,
felvonulások, stb./ Mégis a munkások és
segítőtársaik nem bíznak az
erőszak-mentességben. Polgári erényt látnak
benne, mely idegen harcaiktól, attól félnek hogy
gyöngíti akaratukat, energiájukat, megadásra
késztet. Néha igazuk van. A gazdagok és hatalmasok gyakran
így akarják a szegények erejét megosztani.
A keresztények e téren is túl sokat
beszéltek a szeretetről, az igazságosság
rovására. Nemcsak nem küzdöttek a társadalmi
igazságosságért, hanem azt mondták, hogy ez a harc
ellenkezik az evangéliumi szeretet eszményével. De ez rossz
tréfa, szemben a társadalmi igazságtalansággal, ha
azt mondjuk, hogy a kereszténység nem osztályharcot, hanem
az osztályok testvériségét tanítja.
Ismételjük: nem hirdethetünk szeretetet, ha
nincs igazságosság, és ez utóbbi nem
érhető el harc nélkül. A munkásmozgalom
története bizonyítja, hogy az elnyomottak nem
várhatják jogaikat a privilegitált osztályok
nagylelkűségétől, hanem
határozottságukat és erejüket megmutató
küzdelemmel szerezhetik csak meg. Az erőszak-mentesség arra
kényszerít, hogy azonosítsuk ellenségeinket, hogy
harcoljunk ellenük, és így arra késztet, hogy
elismerjük az osztályharc létét és
szükségességét. De ez nem jelent egyet az
erőszak elismerésével. Szükséges az
osztályharc, de ne gyűlölet vezesse, hanem az
igazságosság követelése, békülékeny
szellem, amely legyőzi, nem megmerevíti az ellentéteket.
Szerintünk az erőszakmentes módszerek a legalkalmasabbak
ebben a jogos küzdelemben. Az erőszak árthat az ügynek,
és ürügyet szolgáltat a fennálló rend
fenntartására.
Ez nem jelenti, hogy elég a tárgyalás,
amelyek sokszor eredménytelenek. Kell direkt akció, amelyek
mutassák meg az erőt, érvényesítsék a
jogokat.
De ha jobban megismerjük az erőszak-mentes
módszereket, ez nemcsak a harc eszközeit, hanem céljait is
megváltoztatja. Az eszközök tisztulása a célokat
is megtisztítja, éppen az osztályharcban is.
A társadalmi igazságosságra való
törekvésben másodlagos a/ harci eszközök
kérdése, b/ az elsődleges az, hogy milyen
társadalmat akarunk létrehozni. Nem elég tehát a
béremelés követelése - amiről tudjuk, hogy
általában ellensúlyozza az árak emelkedése is
-, hanem a struktúrák alapvető reformjára van
szükség, amely mindenki számára egyforma
sánszokat és hiteles részesedést biztosít. Ez
pedig az erőszakmentes társadalom globális terve.
Tudatában vagyunk e könyv korlátainak. Nem
adhatunk kész válaszokat azokra a nehéz
problémákra, amelyeket egy nép szabadságának
megvédése, vagy az elnyomottak jogainak
helyreállítása vet fel. De
meggyőződésünk, hogy az itt megnyitott
perspektívákban kell keresni a problémák
megoldását.
Ma még sajnos minden eszközzel
biztosítják a nép bizalmát a katonai
védelemben és a hadi előkészületekben,
míg az erőszak-mentességet nem ismerik, vagy
félreismerik.
Hasonlítsuk össze, mit tesznek a katonai
stratégia kutatása és alkalmazása terén
egyrészt, és az erőszakmentes stratégia
kutatása és alkalmazása terén
másrészt, és akkor meglátjuk, mit tehettünk
volna, ha az utóbbiért annyit fáradozunk, mint az
előbbiért. Jobb volna, ha a társadalom inkább az
erőszakmentesség érdekében fektetne be. Ha
megértjük századunk szavát, el kell magunkat
köteleznünk ebben a kutatásban. Mert megtehetjük, meg is
kell
tennünk.
FÜGGELÉKEK
1. Gandhi és a Hegyibeszéd
Kb. 45 éve ismerkedtem meg a Bibliával. Nem
nagyon érdekelt az Ószövetség, de amikor az
Újszövetséghez értem és a
Hegyibeszédhez, kezdtem érteni Krisztus
tanítását és a Hegyibeszéd olyasmire
emlékeztetett, amit gyermekkoromban tanultam. Azt tanultam, hogy ne
álljak bosszút és ne viszonozzam a rosszat
rosszal.
Mindabból amit olvastam, az maradt meg mindenkorra,
hogy Jézus új törvényt hozott. Azt mondja ugyan, hogy
nem hoz új törvényt, hanem teljessé teszi Mózes
régi törvényét. Mégis, úgy
változtatta meg ezt, hogy új törvénnyé
vált: már nem szemet szemért, fogat fogért, hanem
fogadjak két ütést, ha egyet kaptam, és tegyek meg
két kilométert, ha egyet kérnek.
Azt gondoltam: ez biztosan nem a kereszténység.
Mert ami képem arról volt, az csak az a szabadság, hogy
valakinek lehessen viszkis üvege az egyik kezében és
rostélyosa a másikban.
A Hegyibeszéd meggyőzött
tévedésemről. Ahogy többet érintkeztem igazi
keresztényekkel, vagyis Istenért élő emberekkel,
megláttam, hogy a Hegyibeszéd a teljes kereszténység
annak számára, aki keresztény életet akar
élni. Ezen beszéd szerettette meg velem Jézust.
Amikor életének történetét
ebben a megvilágításban olvastam, úgy láttam,
hogy a kereszténység még
megvalósításra vár. Mert ha énekeljük
is: "Dicsőség Istennek a magasságban és
békesség a földön", ma nem dicsőítik az
Istent, és nincs béke a földön.
Amíg ez csak kielégítetlen
éhség, és amíg nem irtottuk ki
civilizációnkból az erőszakot, Krisztus még
nem született meg. Amikor meglesz az igazi béke, nem kell már
bizonyíték: sugározni fog életünkben, nemcsak
egyéni, hanem kollektív életünkben is.
Gandhi
2. Az Alabama-i keresztény mozgalom az ember Jogai
érdekében
Ezt tartalmazza az elkötelezettségi nyilatkozat,
melyet minden önkéntesnek alá kellett írnia, aki
részt vett Martin Luther King lelkész mozgalmában a faji
megkülönböztetés ellen /1963/:
Átadom személyemet - testemet-lelkemet - az
erőszakmentes mozgalomnak.
Következőleg kötelezem magam a
következő tíz parancsra:
1. - Naponta elmélkedek Jézus
tanításáról és
életéről.
2. - Gondolok arra, hogy erőszakmentes mozgalmunk
célja a kibékülés és az
igazságosság, nem a győzelem.
3. - Magatartásaimban és szavaimban
megőrzöm a szeretetet, mert Isten szeretet.
4. - Naponta imádkozom, és kérem Isten,
hogy az Ő eszköze legyek, hogy minden ember szabad
lehessen.
5. - Feláldozom önérdekemet, hogy minden
ember szabad lehessen.
6. - Ellenséggel és baráttal szemben
egyformán megtartom a szokásos udvariasság
szabályait.
7. - Megpróbálom magam rendszeresen mások
és a világ szolgálatára szentelni.
8. - Őrizkedem az erőszaktól -
akár ököllel, nyelvvel, vagy szívvel fejeződne is
ki.
9. - Törekszem lelki és testi
higiéniára.
10. - Tiszteletben tartom a mozgalom és a vezető
utasításait tüntetés alkalmával...
3. Kívánságok a zsinat
felé
Kivonat Th. Merton nyílt leveléből az
amerikai püspökökhöz.
... Komolyan kell gondolkoznunk azon, hogy egy kormány
sem indít háborút anélkül, hogy azt
tetszetős motívumokkal alá ne támasztaná. Az
átlagos polgárnak nincs lehetősége ezeket
felülvizsgálni, nincs más választása, mint hogy
támogassa kormányát és
kívánságára bevonuljon.
A 2. Világháború története
megmutatta, hogy katolikusok ezrei vettek részt ezen az alapon olyan
háborúban, amelyről kiderült, hogy vétkes
és igazságtalan agresszió volt. Akik ebben a
háborúban a mi oldalunkon védték nemzetüket,
nyilván igazságos ellenállásban, kezdetben
igazságos eszközökkel, akaratuk ellenére
kooperáltak totális és
megkülönböztetés nélküli
pusztításban, hidegen kiszámított terrorizmusban,
melyet nem tűrhet el a keresztény erkölcs és amelyet
korunk pápái ismételten és kifejezetten
elítéltek.
A Zsinat ne csak újítsa meg ezt az
ítéletet, a megkülönböztetés
nélküli terrorista pusztítás
elítélését, a legerősebb terminusokkal, hanem
igazítsa el világosan azon keresztények
lelkiismeretét, akik úgy látják, meg kell tagadniok
részvételüket tárgyilag vétkes
cselekményekben.
Ez nem csak világos elvi kijelentést
kíván meg, hanem annak ténybeli elismerését
is, hogy a háború modern technikája önmagában
csak nem elkerülhetetlen és hatalmas skálájú
bűnalkalom, és következőleg most már nem lehet
értelmes és hatékony eszköz azon célok
elérésére, amelyeket maga elé tűz.
Mégis a háború problémája
túl komplex ahhoz, hogy fennkölt elvekkel megoldhassuk vagy
jó elhatározásokkal. Az ember akaratlan, de
leláncolt rabja a hagyományos pszichológiának. Az
erőszak megszokottsága hiábavaló és
halálos szolgaságra kárhoztatja. Ha nem tud megszabadulni,
saját magát pusztítja el, egyszerre, vagy
fokozatosan.
Az Egyház ajánljon az embernek
általában és a katolikusoknak különösen is
konkrét és gyakorlati eszközöket e
szolgaságból való kiszabadulásra.
Először is, az egyedi lelkiismeretnek kell hogy
legyen lehetősége megtagadni kooperációját
olyan cselekedetekben vagy politikában, amelyet elvont érvekkel
igazolnak ugyan, de gyakorlatban következményeik erkölcstelenek
és pusztítók.
Másodszor, az emberek kapjanak
bátorítást más eszközök
keresésére, hogy ellenálljanak a rossznak és
megoldják konfliktusaikat. Tudjuk, hogy a politikusok közti
egyszerű bíráskodás általában
terméketlen, és hogy senki sem mondhat le
felelősségéről azzal, hogy majd a
konferenciák megoldanak minden problémát. Erőteljes
akcióra lehet szükség, hogy megteremtse a
tanácskozások tisztességes feltételeit.
De az ember ma már megtanulta, hogy jogaiért
erőszakmentes eszközökkel is harcolhat, amelyek éppen
ennek folytán hatékonyak, mert közvetlenül az
igazságra és lelkiismeretre hivatkoznak. Parancsoló
szükség, hogy lelkiismeretünk nyomására
protestálnunk kell az erőszak terméketlen és
erkölcstelen alkalmazása ellen, és bátorítsuk a
szükséges új, erőszakmentes módszerek
kutatását a konfliktusok megoldására. Ez a
világháború problémájának a
veleje...
A világ nem azt várta a Zsinattól, hogy
formális definíciót adjon, hogy milyen fegyver vagy
technika erkölcsös, hanem erőteljes és
félreérthetetlen visszautasítását minden
erőszaknak, az értelmes tárgyalás és az
erőszakmentes küzdelem előnyben
részesítését a konfliktusok helyes
megoldására. És az Egyház nem menekül azon
kötelessége elől, hogy felszólaljon az ártatlan
nem-harcolók, nem-elkötelezettek érdekében, akik egyre
nagyobb számban esnek áldozatul a modern háború
tömegpusztító eszközeinek. Ezt a
tömegpusztítást, mely a nem harcolókat is éri,
félreértés nélkül el kell
ítélni.
Fel kell szabadítani minden keresztény
lelkiismeretét az alól, hogy automatikusan alá kelljen
vetnie magát bármilyen politikának, amely erejének
ilyen használatára kényszerítheti. Viszont a
kereszténynek nincs joga a passzivitásra. A keresztény
szeretet megköveteli, hogy a keresztény valamilyen módon
használja az erőszakmentes ellenállás
eszközeit, hogy a rosszat jóval győzze le. Ha pedig nem
ismeri a módszereket, vagy csak rosszul ismeri, nem tud mit tenni. A
katolikusok tanulmányozzák tevékenyen és
szorgalmasan az új, erőszakmentes védekezés
módszereit, azért hogy igazán keresztény
módon hasznosíthassák ezeket.
4. A Kanadai kat. püspökök kollektív
levele a Konfederáció százéves
jubileumára
A béke több, mint az ágyúk
csendje... Rend... igazságosság... az alapja. Az
igazságtalanságból... gyűlölet származik,
meg erőszak. Igazságtalanságra nem épül
állandó béke...
Ha biztosítani akarjuk a békét,
felül kell vizsgálnunk alapvető magatartásunkat a
gazdagsággal, javakkal kapcsolatban... Nem: mindenki
magáért, hanem: mindenki mindenkiért. Akiknek több
van, akár egyének, csoportok, népek,
vizsgálják felül kivételezett helyzetüket,
még ha ez áldozatokra vezet is...
Az igazságosság nem elég... ez a szeretet
gyümölcse, amely tovább lép, mint az
igazságosság. A testvériség a béke
második pillére...
A testvériség megkívánja a
megtestesülést és az egyetemességet. Nem
testvéri, ami csak elvont formula... ami csak elvont emberiségre
irányul... Közvetlen és konkrét szolidaritás
azokkal, akik körülöttünk vannak...- De nem lehet
zárt... Egyik csoport sem lehet központi...
A mai ember egyrészt elítéli az
erőszakot, másrészt tiszteli közössége
védelmében... Túl kell jutni a hajdani problematikán
és rálépni az erőszakmentesség
útjára, mert csak ez fér össze a testvéri
élettel...
5. Orleans-i per
A könyv szerzője, ma filozófiatanár
egy kollégiumban, tartalékos tiszt volt, mielőtt
rálépett volna az erőszakmentesség
útjára és tiltakozott volna a katonai szolgálat
ellen. Visszaküldte katonakönyvét, és ezért 1969.
januárjában két pappal együtt meg kellett jelennie az
Orléans-i törvényszék előtt, ami nagy
hatással volt a közvéleményre. Mint Gandhi
esetében, a tárgyalások elmélyítették
és elterjesztették eszméit.
Először a Hadügyminisztériumhoz
fordultak, és felmentést kértek a katonai szolgálat
alól. Nem teljesítették. Újabb tiltakozásukra
kerültek a törvényszék elé.
Törvényszabta büntetés lehetett 1 hónaptól
1 évig terjedő elzárás,
pénzbüntetés és 5 évi megfosztás a
polgári jogok gyakorlásától. - Levélben
kifejtik, mi indította őket erre a gesztusra. /A könyvben
már megvan a magyarázata, - itt nem fordítom újra./
Szerintük az állam nem kötelezheti minden tagját, hogy
részt vegyen lelkiismerete ellenére az erőszakban - az
Egyháztól pedig ennek megerősítését
kérik.
Perükben nyilatkozott az Orléans-i
püspök, amelyben kifejti, hogy a vádlottak annak idején
bátran harcoltak, majd lelkiismeretük
késztetésére legálisan kérték
felmentésüket. Amikor nem fogadták el, három napi
böjt után küldték vissza katonai könyvüket. -
Megérti, hogy a véres háborúk tettekre,
akármilyen tettekre indíthatnak becsületes embereket.
Tanúsítja, hogy a három vádlott hitelesen
képviseli az Engélium szellemét. Ő maga nem vesz
részt az erőszakmentes mozgalomban. De tiszteli. Mindenkinek nincs
erre kegyelme és hivatása, de akinek van, azt kötelezi. Ezt
elismerte a Zsinat. /Egyház és Világ, 78/
Kötelességünk tiszteletben tartani azt a
meggyőződést, amely nem akar normává lenni,
de megvan a helye az Egyház tanításában és az
emberek életében. - A vádlottak egyszerűen
megértést kérnek. Ki mondhatná, hogy
példájuk nem méltó a francia nemzethez?
Ítéletük: háromhavi
börtön, 1000 frank pénzbüntetés, és öt
évi jogvesztés. - Számítottak
elítélésre, vállalják. De nem
vállalják azt, hogy "rossz példát adnak".
Ezért fellebbeznek.
A kúria jóváhagyja az
elsőfokú ítéletet. Ezzel elítéli az
erőszakmentességet, mint téves és veszélyes
vélekedést.
Ezért folytatják küzdelmüket,
más módon.