Barna Erika: A BÁRKA közösségrõl

Bokorbéli barátaimtól hallottam a Bruderhof-közösségekrõl, s a legutóbb kintjártaknak olvastam néhány levelét. Hosszabb idõt töltöttem egy másfajta életközösségben, s az ott megélt dolgok mély hatást tettek rám. Szeretnék nektek mesélni errõl a közösségrõl, azért is, hogy “a kommunát” ne csak egyféleképp képzeljétek el. Úgy tudom, Nyugaton sokféle közösség, szövetkezet létezik, köztük természetesen veszélyes szekták is. Számomra a szekta azt jelenti, hogy az odakerült embert oly módon befolyásolják, hogy elveszti a szabad, saját lelkiismerete alapján való döntési szabadságát. Történhet ez szelíd, közvetett módon is. A határ sokszor nehezen megállapítható. Azt hiszem, minden együttélés áldozatokat és kompromisszumokat kíván. Mégis, vagy éppen ezért, lehetõséget teremthet az ember személyes kibontakozásának. Én ezt tapasztaltam abban a közösségben, ahol az egyik alappillér volt a saját lelkiismeret szerint való engedelmesség.
A mozgalom neve Arche, magyarul Bárka. A jelkép Noéra utal, de a francia szóban benne van a szivárvány és a híd fogalma is. Egy olasz származású férfi, Lanza del Vasto alapította 1948-ban. 1937-ben Indiában járt, találkozott Gandhival, és úgy vélte, Gandhi hinduként megél valamit, ami a kereszténységnek is alapvetõen része, de a keresztény Európa “elfeledkezett” róla. Ez az ahimsza, a nem-ütés, erõszakmentesség. A keresztény szóhasználatban az ellenségszeretet, a vissza-nem-ütés. Ez az ember tehát elhívást érzett arra, hogy Nyugaton életközösséget alapítson Gandhi szellemében, de keresztényként. Visszatért Franciaországba. Tíz évet kellett várnia, még megérett a helyzet. Közben elõadásokat tartott érdeklõdõknek, akikbõl aztán tanítványai, társai lettek. Több könyvet írt. Éppen akkor, amikor Nyugaton felívelt a kapitalizmus, és mindenki meg volt részegedve a fejlõdéstõl, ez az ember arról kezdett prédikálni, hogy elvétettük az irányt, és az atomfegyverekkel, az atomenergia fejlesztésével saját öngyilkosságunkat készítjük elõ. Volt egy politikai-gazdasági-társadalmi nézõpontja, ami mögött vallási-szellemi meggyõzõdés állt.
Amikor készen állt egy kis mag, létrejött az elsõ közösség. Ez még a városban volt. A férfiak fát faragtak, a nõk szõttek. A kétkezi munka az önnevelés, az önfenntartás és az egyszerûség elve miatt volt fontos már a kezdetekben. Hallgatták Lanza elõadásait, és elkezdték a belsõ munkát is. Közös és egyéni imával, meditációval, légzõ- és jógagyakorlatokkal. A cél az önmegismerés, az önuralom elérése, de mindkettõ az önátadás, a szolgálat jegyében. Az alapító álma egyfajta családos szerzetesrend, “lovagi” rend volt, illetve gyakran felbukkant a törzsi közösség fogalma is. Olyan kötelék, amely nem vérségi alapon, hanem közös meggyõzõdés, közös szellemi alapok által tartja össze az elkötelezetteket.
Hamarosan vidékre költöztek. Földmûvelésbe fogtak a kézmûvességek mellett. Az elsõ idõkben fontosak voltak a politikai fellépések, úgynevezett polgári engedetlenségi akciók. Ez kovácsolta össze az embereket, bár már akkor is ügyeltek a külvilágban ható fellépés és a befelé figyelõ elmélyülés, közösségi élet egyensúlyára. Tetteikkel harcolni akartak a környezetükben és a világban megjelenõ igazságtalanságok ellen, de csak békés eszközökkel: nyílt levelekkel, párbeszéd-kezdeményezéssel, nyilvános vagy nem nyilvános böjttel. Ez utóbbira rendszeresen készültek a közösségben, ma is lehetõség van a gyakorlására minden pénteken és nagy ünnepek elõtt. A böjt nem éhségsztrájk, nem azt jelenti, hogy addig nem eszem, míg úgy nem lesz, ahogy én akarom, hanem vallásos cselekedet. Felajánlás az Isten elõtt, annak érdekében, hogy kiderüljön az igazság, és hogy “legyen meg az Õ akarata”. Felléptek az atomkísérletek ellen, a gyanúsnak mondott személyek letartóztatása és táborokba küldése ellen, az algériai háború és az ott folyó kínzások ellen, a parasztok földjét katonai célokra elvenni szándékozó hatalom ellen, a polgári szolgálat törvényes lehetõségéért, a II. Vatikáni Zsinat idején azért, hogy a Zsinat szövegében benne legyen a nagy hatótávolságú fegyverek nyílt elutasítása és az erõszakmentesség elismerése. Nemzetkézi kampányokban vettek részt a nukleáris kísérletek megszüntetéséért, böjttel az öbölháború idején, békeakciókban a volt Jugoszláviában. A helyzet azóta annyiban változott, hogy már nem okoznak meglepetést a hatalomnak fellépéseikkel (az akciókban gyakran éppen a meghökkentés és a humor bizonyult hatásos fegyvernek), s ma több ehhez hasonló mozgalom mûködik az országban. Velük és más nemzetbeli vagy nemzetközi mozgalmakkal közösen igyekeznek tenni valamit az erõszak és igazságtalanság csökkentéséért. Másrészt az elkötelezettek száma ma kevesebb, s õk fõleg a közösségi életben élik meg azt, amiben hisznek.
Késõbb az anyaházból újabb alapítások születtek, egy idõ után külföldön is: Spanyolországban, Svájcban, Németországban, Kanadában, Argentínában, valamint szimpatizánsok teremtek más országokban is. Ma hat közösség mûködik Franciaországban. Viszont ugyanilyen fontos mindazoknak a részvétele és az elvekben való osztozása, akik nem választották a közösségben való életet. Ezek közül azokat, akik Pünkösdkor összegyûlnek, és egymás elõtt ígéretet tesznek a Bárka iránymutató elveinek megtartására, szövetségesnek nevezik. Õk és a semmilyen elkötelezettséget nem tevõ Bárka-barátok területenként rendszeres találkozókat, közösségi alkalmakat szerveznek, és lehetõségük van hosszabb-rövidebb idõt eltölteni valamelyik közösségben, részt venni az ünnepeken és az akciókban. Ily módon a közösség szellemi-lelki forrásként szolgál nemcsak az ott élõknek. Ehhez az élethez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a közösségek folyamatosan fogadnak érdeklõdõket, akik egy idõre megosztják velük mindennapjaikat és ünnepeiket. Munkájukért szállást és ellátást kapnak. Az együttélés folyamatos lehetõségét adja a Bárka szellemiségének megismerésére, ezen kívül hetente elõadásokon, beszélgetéseken, a ház dolgait megvitató gyûléseken vehetnek részt. Tisztázott körülmények között készek menedéket adni arra rászorulóknak, de csak átmenetileg és kölcsönös együttmûködéssel. Jóllehet a cél egyáltalán nem a közösségbe csábítás, miután nem gondolják azt, hogy õk járják az egyedül üdvözítõ utat, és hogy mindenkinek úgy kellene élnie, mégis egy üzenetet és egy tanítást hordoznak, amit törekednek megosztani azokkal, akik fogékonyak erre. Azt vallják, prédikációra nincs szükség, hiszen az igazság vagy Isten mindenkinek ott van a lelke mélyén, annyit tehetünk a személyes élet tanúságtételén túl, hogy hozzásegítjük az embereket a belsõ csend eléréséhez, amelyben lelkük felé fordulva megtalálják ott, amit keresnek. Az erõszakmentesség szerintük egy létmód, amelybõl egy életmód és cselekvési mód származik. Megtalálható minden nagy vallásban és hagyományban. Megélhetõ az élet számos vonatkozásában, például a természettel való viszonyban, a mezõgazdaságban, a táplálkozásban, az orvoslásban, az igazságszolgáltatásban, a gyermeknevelésben, az önmagunkban való belsõ életben és a társas külsõ életben. Az erõszakmentesség nem vallás. De törekednek az ökumenizmust és a vallások közötti párbeszédet erõsíteni. Mindenkit saját vagy megtalált vallásának megismerésére, elmélyítésére hívnak, hogy nyitott tudjon lenni a másokéra. Csak a fanatizmust és a vallásellenességet nem fogadják el. Vannak köztük olyanok is, akik egyik valláshoz sem érzik tartozni magukat, mégis vallásosak, vagy az Igazság keresõinek nevezik õket. Valamennyien azok vagyunk. Minden reggel más vallás gyakorlóival imádkoznak “közösségben”. Ilyenkor valaki olvas egy részletet az adott vallással kapcsolatban, énekelnek egy odatartozó éneket, és elmondják szokásos imádságukat.
Az elkötelezettség egy ünnepélyes, Isten elõtt tett fogadalmat jelent a Bárka irányelveire. Ez évenként megújítandó, tehát nem örökfogadalom. A közösséget el lehet hagyni, mint ahogy sokan el is hagyták az ötven év során. És bár ez személyes, emberi kapcsolataikban bizonyára megpróbáltatásokat jelentett, a közösség szempontjából nem feltétlenül kudarc, hanem úgy tekintik, hogy a távozó az életének azt a szakaszát kellett velük töltse. Ha bárki az ott töltött idõbõl valamennyit is gazdagodik, akkor ezzel a közösség betölti feladatát. Úgy vélem, ez az élet nagyon jó terep a birtoklásmentes szeretet fejlesztésére. Nagyon sok ember megfordul ott, akivel fontos pillanatokat osztunk meg, s aztán továbbállnak, vagy mi megyünk tovább. Különösen a gyerekeknek kell ehhez edzõdniük. Az elkötelezõdéshez ugyanakkor hosszú út vezet. Az el nem kötelezett ott tartózkodó neve: stagiaire. Ebben a státuszban akár éveket eltölthet. Az elkötelezõdési szándék a posztulátus. Ennél határozottabb szándék a noviciátus. Mindkettõ több évig tarthat, a személy egyéni döntése és a közösség véleményének függvényében. Amikor a novicius kéri, hogy elkötelezhesse magát, a többiek döntenek, hogy érettnek érzik-e rá. A heti rendszerességû gyûléseken megtanulják a véleménycserék módját, a közös munkát, és a közös döntéshozást. Ahol csak lehet, a konszenzusra törekszenek, tehát nem a többségi vélemény dönt, hanem addig kell keresni, amíg mindenki számára elfogadható döntés születik. Ezt természetesen nehéz lenne megtenni több száz fõ esetében. Ahol én voltam, körülbelül tizenhatan voltak elkötelezettek. Vannak ennél kisebb és nagyobb közösségek. Úgy tudom, az 50-60 fõt, gyermekeket nem számítva, sosem lépték át. Én úgy vélem, ekkora létszámnak is lehet elég nagy befogadó és kisugárzó ereje, számítva azt a sok embert, aki megfordul a közösségekben, és azután a magával vitt élményeket megosztja másokkal, valamint a Bárkában felnõtt gyerekeket, akik rendszerint elmennek a közösségbõl, de ünnepekre, látogatóba, életük örömteli vagy nehéz pillanataiban visszajárnak. Eleinte nem értettem ezt, és a hiteltelenség jelének találtam. Most úgy gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb jele a hitelességnek. A mai világ számos utat és megtapasztalást kínál. Ezek az emberek, habár elveiknek megfelelõen, különleges, védett környezetben nevelik gyermekeiket, mégis úgy, hogy képesek legyenek megállni az életben a saját lábukon. Tisztában vannak azzal, hogy a Bárka iránti elkötelezõdés az õ választásuk volt, és a gyermekeiknek majd meg kell találniuk a saját útjukat, ami valószínûleg valami más formát ölt majd, de ritkán mond ellent lényegében annak, amit otthonról kaptak. A közösségi életet pedig mások folytatják, reményeik szerint, a nem vér szerinti örökösök. Ez teszi az életközösséget spirituális közösséggé. Az ott növekvõ gyermekeknek egyébként kicsi közösségük van a nagyoké mellett, mint a régi nagycsaládoknak - vagy a falusi gyerekeknek. A gyerekeken szerintem jól le lehet mérni ennek az életnek a hatását. Nincsenek elzárva a külvilágtól, de a közösség biztonságos keretet ad a vele való találkozáshoz. Nemcsak két vagy mondjuk négy-hat személy jelenti számukra a viszonyítási pontot, hanem egy kis közösség. Valamennyien, ám saját egyediségükben, életükkel tanítják a gyermekeket. A család önállóságára és intimitására nagyon ügyelnek. Szerintem legalább annyi, de inkább több idõ jut a családi életre, mint a “világban”. Régebben volt iskola, amíg többen voltak, és így több gyerek volt. Állítólag ez jót tett a közösségnek is, és azok is, akik ott tanultak, szívesen emlékeznek rá. Ma a kicsiket önkormányzati busz viszi a szomszédos falu iskolájába, a nagyokat pedig a városba. Mesélik, hogy a többiek szokták éket csúfolni az életkörülményeikért, de hiszen a gyerekek mindig megtalálják az ürügyet a csúfolódásra. Szünidõkben a szülék gondoskodnak arról, hogy a gyerekeknek legyen alkalma másféle életet is látni, elküldik õket például baráti családokhoz. A kamaszok már elég korán elkezdenek nyári munkát végezni egy kis zsebpénz keresése céljából. Mivel pedig a közösségben rendszeresen nagyon sok ember megfordul, s ezek nem feltétlenül azonos meggyõzõdésûek, hanem elég változatosak (van, aki szinte “véletlenül” érkezik, de maga a közösség szellemisége sem ellensége a sokféleségnek, szellemi szabadságnak), ezért a gyerekeknek is van lehetõsége találkozni a mássággal. S ehhez jön mindaz a gazdag tapasztalat, amin felnõnek: a természet állandó közelsége, a kézzel végzett munkák sok apró fortélya, az osztozás folyamatos tapasztalata, az önnevelés gyakorlata, az odaszánt idõ, a napok, hetek, ünnepek rendje. Liturgikus és profán résszel is bíró, alkoholmentes, igazi közösségi ünnepek. Gazdag lelki élet, és szellemi nyitottság. A gyerekek elég korán önállévá válnak és megtalálják az útjukat.
Ismerjük meg most azt a hét irányelvet, ami rendezni hivatott a Bárka közösségek életét. A hét folyamán minden este az esti imádsághoz tartozik az aznapi irányelv közös elmondása, a következõ bevezetéssel:
Örökkévaló, erõs, igazságos és jó Isten, soha ne engedd elfelednünk, hogy fogadalmat tettünk, hogy megtartjuk a hét irányelvet, és elõrehaladunk azoknak szellemében.
Hétfõ: Testvéreink szolgálatának szenteljük magunkat, ami a kétkezi munkával kezdõdik, azért, hogy legalábbis ne terheljük magunkat másokra, hogy magunk és mások számára kivezetõ utat találjunk a nyomorból, a visszaélésbõl, a szolgaságból és a század zavaraiból. Dolgozunk önmagunkon, gyakoroljuk magunkat minden nap az önismeretben, az önuralomban és az önátadásban. Dolgozunk a Rend fenntartásán és növekedésén, hûségben minden tanításához és az élõ törzshöz, amelynek alárendeltük magunkat. Odaadással a ház megbízatásaiban és a külsõ missziókban, a vendéglátásban és a jó szomszédságban, a magatartásban, a díszítésben, a gyûlésekhez, tanácskozásokhoz, ünnepekhez való hozzájárulásban.
Kedd: Lelkiismeretünk szerint engedelmeskedünk a Bárka szabályainak és tanétásainak, valamint a vezetõknek, akik a közös akaratot szolgálják, és abból élõ törvényt alkotnak, és emlékeztetjük egymást az engedelmességre.
Szerda: Felvállaljuk cselekedeteink felelõsségét, és hogy elismerjük tévedéseinket, helyrehozzuk hibáinkat, hogy kijavítjuk magunktól társaink figyelme mellett, ha a hiba ismert, titokban, ha csak magunk ismerjük. Felvállaljuk az igazságosság közös felelõsségét a Rendben, kijavítjuk a társaink által elkövetett hibát, ha õ nem ismeri el, és nem akarja kijavítani.
Csütörtök: Tisztítjuk magunkat minden birtoklás-, haszon- és uralkodásvágytól, ragaszkodástól, szórakozottságtól, elbizakodottságtól, elõítélettõl, megvetéstõl, nehezteléstõl, közönytõl, sóvárgástól, színleléstõl, hiúságtól, idegenkedéstõl, tetszelgéstõl, hanyagságtól, lustaságtól a böjt, a gyakorlatok, a tudat emlékeztetése és az ima által.
Péntek. Egyszerû józan és tiszta módon élünk és szeretjük a szegénységet azért, hogy eljussunk a tökéletes megszabaduláshoz és szeretethez.
Szombat: Szolgáljuk az igazságot. Bátorsággal megmondjuk, amit igaznak tartunk, kivéve, ha óvatosság, szeretet, a másik tisztelete nem kötelez hallgatásra. Távol tartjuk a csalást, a cselszövést, a rágalmazást, a mesterkéltséget.
Vasárnap: Nem gyötrünk semmilyen emberi lényt, és ha lehet semmi élõt a gyönyörért, a haszonért vagy a kényelemért. Az igazságot igazságos fegyverekkel védjük minden idõben készen a hívásra. Az erõszakmentesség által, ami az igazság ereje, oldjuk meg a konfliktusokat, állítjuk meg a túlkapásokat azért, hogy meggyõzzünk és ne legyõzzünk, hogy kiengeszteljünk és ne uralkodjunk, hogy eljussunk a békéhez.
Add Uram, hogy végigvigyük fogadalmunkat, hogy Téged megismerjünk, szeressünk, szolgáljunk, vagyis legyünk. ámen.
A fogadalom szövege a korai idõk áhítatos és buzgó szellemét tükrözi, egy éve mikor eljöttem, éppen dolgoztak a módosításain, egyszerûsítésén.
A közösséget tehát összetartja egy közös szellemiség, amit az alapító fektetett le, s amit az évek során a mindennapok gyakorlatában megéltek és tovább formáltak. Lanza del Vasto számos könyvet írt, a gondolatain túl verseket, drámákat és regényt is (ez utóbbi az egyetlen magyarul olvasható mûve, címe: Júdás). Hét évenként összehívnak egy nagyobb gyûlést, ahol lehetõség van ezeket az alapokat is újrabeszélni. A mozgalomban és a közösségekben a lábmosó hierarchiát igyekszenek megélni, ez Nagycsütörtökön jelképesen is megtörténik. A mozgalom élén a Zarándok áll. Az elsõ az alapító volt, azért kaphatta ezt a titulust, mert sokat utazott a közösségek, a szimpatizáns és szövetséges csoportok között, az akciók helyszínein és mindenfelé, ahol az elõadásaira kíváncsiak voltak. Minden közösségnek van egy három évenként választott vezetõje, õt Felelõsnek nevezik, ebbõl is látszik, hogy nem hatalmat, hanem felelõsséget bíztak rá. A közösségbeli szektorok, feladatok is egy-egy felelõst kívánnak: a kert, a farm (az állatok és a szántók, legelõk), a pékség, a sajtüzem, a pénzügyek, a különbözõ beszerzések, a levelezések, az újság körüli teendõk, a képzések, a vendégfogadás és számos más feladat, amit a mindennapi élet fölvet. Minden munka megtalálja a felelõsét, és az ott töltött idõtõl és az egyéni meg közösségi szükségtõl függõen nagyobb vagy új felelõsséghez lehet jutni. A rövidebb idõre érkezett látogatók ott segítenek, ahol épp munkás kézre van szükség. Leggyakrabban a kertben, szénagyûjtéskor a farmon, télen a favágásnál. Reggelente a zöldségek megtisztításánál és a közös helyiségek takarításánál. Azokat a monoton mindennapi feladatokat, amelyeket nyilvánvalóan senki sem szeretne szüntelenül végezni, igyekeznek körforgásszerûen megosztani maguk között. Akiben több a hajlam mások szolgálatára, persze magára vállalhat ezekbõl nagyobb darabot. A déli étkezés közös, a reggeli és a vacsora a családoké, illetve az egyedülállók közösen étkezhetnek. Minden nap más asszony vagy lány fõz, a vasárnap a férfiaké. Az ebéddel együtt a vacsora is elkészül, este a családok elviszik és megmelegítik. Húst nem fogyasztanak, minden zöldség a biokertbõl van, a tejtermékek és a kenyér is a háznál készülnek. Amit nem termelnek meg, azt közösségi mennyiségekben megvásárolják, például gabonákat, hüvelyeseket, olajat, cukrot, mindenféle tisztítószereket. A családok az egyéni szükségleteik szerint vásárolnak ezen fölül. Vannak magányos munkák, de sok alkalom adódik a közös munkára. A legnagyobb szezonális munkák a régi kalákákhoz hasonlóan minden kéz összefogását igénylik, és a befejezésük jó alkalmát adja az ünneplésnek. A közös munka mellett a közös ünnepek a közösségi élet összetartói. Vannak állandó ünnepek, de természetesen minden ünnepet mássá tesz az éppen ott élõk kedve, ötletei. Az év négy kardinális pontját négy nagy ünnep jelöli ki: Karácsony, Húsvét, Szent Iván és Szent Mihály. A Karácsony bensõségesebb, közösségi és családi is. A húsvéti ünnepkör nagyon szép, Nagycsütörtökön a Felelõs mindenkinek megmossa a lábát, közösen elfogyasztják a kenyeret és a bort. Az ünnep menete a továbbiakban változik, de van mise és istentisztelet, virrasztás, a feltámadás után vigasság. Szent Iván a fogadalom megtétel és megújítás ünnepe. Másodnapján tûzugrással. Szent Mihály a betakarítás és Noé ünnepe. Bizonyos elszámolások, mérlegelések, felelõsségek újraelosztása is ideesik. A nagy ünnepek általában több naposak. Ilyenkor szünetel a munka, csak az állatokat kell ellátni. Az ünnepek állandó elemeik mellett mindig változatosak. Néhányan rendszeresen benne vannak a szervezésben, de csatlakozhat, akinek ihlete van hozzá. Rendszerint van egy szertartásosabb, áhítatosabb, liturgikusabb rész, majd egy profánabb felszabadultabb, tánccal, jó ételekkel. A színjáték gyakori eleme az ünnepeknek. Ezek az emberek, akiknek nincs televíziójuk, egy bábelõadást is nagy élvezettel néznek. Nem is beszélve egy olyan karácsonyi darabról, amelyben együtt szerepelnek a gyerekektõl az idõsekig, és hetekig próbálnak az egyetlen elõadásért. Váratlan színészi tehetséget fedezhetünk fel mindennapos társainkban. Sokan játszanak közöttük különbözõ hangszereken, a hétköznapokon túl az ünnepek alkalmával ezzel is örömet szereznek egymásnak. Az anyagi önellátáson túl talán fontosabb, hogy egy ilyen közösség kultúrájában is önellátóvá tud válni. Ez nem jelenti azt, hogy nem mennek el moziba, színházba, könyvtárba. Nagyon szép ünnepeket éltem ott. Ilyenkor sok vendég érkezik. A felnõtt gyerekek sokszor az ünnep kedvéért járnak haza. Vasárnapon és ünnepekre túlnyomóan fehérbe öltözködnek. Különös hangulata van egy rusztikus, kõbõl rakott vagy meszelt falú teremnek sok-sok gyertyával megvilágítva, ahol az Isten fehérbe öltözött népe ünnepet celebrál. A négy nagy ünnepen kívül sok egyéb alkalom van az ünneplésre, a keresztény évkörbõl és más Bárka ünnepek (például Gandhi napja). Van két kedves, vidám nap: a nõk ünnepe és a férfiaké. A történet szerint, egyszer Lanza különösen fáradtnak találta az asszonyokat, ezért kitalálta, hogy rendezzenek nekik egy napot csupa meglepetéssel, játékkal, mulatsággal. Ez Szent Márta napja körül történt. Azóta ebben az idõben valamikor, még a napját sem tudhatják elõre a lányok és asszonyok, egyszer csak jelmezbe öltözött alakok adják tudtul az ünnep idõpontját és témáját. Ez lehet egy távoli kor vagy ország, vagy valamilyen híres esemény. Ilyenkor az egész közösség maskarát fabrikál magának, az ünnepelt nemnek is van még legalább egy napja rá. Játékok, vetélkedõk, a témához illõ díszlet, zene és ételek, és a lényeg: ilyenkor minden az ünnepeltek kedvére történik. Ugyanis a nõk természetesen viszonozták a férfiak kedvességét a következõ év Szent Józsefkor, s azóta a férfi-nap mindig e nap körül van. Csupa cinkosság és titkolózás ilyenkor az egész közösség, a kicsiktõl az idõsekig, akik még mindig nem untak bele a játékba. Micsoda élmény lehet egy gyereknek, akinek olyan szerencséje van, hogy egy csomó felnõtt azzal tölti egész napját, hogy eljátssza vele a történelem vagy földrajz könyvének egy-egy fejezetét. Azt hiszem, az is ritka manapság, hogy idõt szentelünk, és nem szakítunk, az ünneplésre. Azt mondják, ilyenkor az Isten dolgozik. Nagyon szép és emlékezetes tagolódását adja az évnek és az életnek a közösségi ünneplés. S én úgy éreztem, van valami plusz abban, hogy azokkal ünneplünk, akikkel megéljük a hétköznapokat is. Természetesen nem mindenki egyformán lelkes minden ünnep megszervezése és lebonyolítása elõtt. De szerencsére mindig akad valaki, aki magával viszi a többieket.
Mesélek a hétköznapokról is. Az események kezdetét, a munka idején pedig az egész órákat harangszó jelzi. Reggel és este közös imádság van, ami nem kötelezõ, és nem is szokott eljönni mindenki. Reggel, mihelyt ki lehet menni a szabadba, a kelõ nap felé fordulva imádkoznak, este pedig tûz körül kézen fogva. Télen a napot illetve a tüzet gyertya jelöli. Az ima elõtt, aki akar, együtt meditálhat a közös teremben. Elõtte vannak, akik jóga- vagy más testgyakorlatokat végeznek. A reggeli imáról már írtam. Az estinek is van kötött szöveg része, van csönd, és lehetõség az egyéni, szabad fohászra vagy hálaadásra. Sok-sok énekük közül énekelnek egyet zárásként. Általában az esti imán mutatkoznak be az újonnan jöttek, ilyenkor szoktak elbúcsúzni is a továbbállók. A munka kezdetekor a stagiaire-ek a konyhában gyülekeznek a zöldségek megtisztítására. Ezt minden nap más asszony irányítja, jó alkalom az ismerkedésre, beszélgetésre. Utána ebédig munka ott, ahol éppen szükség van rá. Munka megbeszélések reggelenként és hetente is szoktak lenni. Ilyenkor a szektorok felelõsei elmondják, milyen aktuális feladatok vannak, és mennyi emberre lenne szükségük. Az ebéd közös, áldással kezdõdik és hálaadással végzõdik. Némi pihenõ után kezdõdik a délutáni munka. A látogatók napi hét órát dolgoznak. Az elkötelezettek az idejüket az elvégzendõ munkához mérik és szabadabban alakítják, de általában inkább többet dolgoznak mint a látogatók. Kifejezetten kerülik a láncban való munkát, hogy részmunkadarabot készítve ne váljanak rész emberré, ahogy Lanza mondta. A közösségi munkában az az érdekes, hogy az ember úgy dolgozik, mintha magának csinálná, holott nem magának vagy nemcsak magának végzi. De nem pénzért és nem utasítást végrehajtva. Van olyan, aki irányít, mert õ a felelõs, vagy mert nagyobb a tapasztalata, de nincs fõnök, aki önkényeskedik. Az együtt munkálkodásban sokat tanulhatunk magunkról és egymásról is. Az este szabad. Az idõ a családoké, az egyedülállók pedig kedvük szerint töltik idejüket egymással, vagy magukban. Gyakori egymás vendégül látása, közös zenélés, vagy beszélgetés. Hetente kétszer táncoltunk. Különbözõ népek táncait. Télen több a kályha körüli összegyûlés közös olvasásra, mesére, zenélésre. Nyáron több a tánc, a hangos ünnep, jó az ima után a tûz körül maradni. Persze ilyenkor lehet idõt szánni az egyedüllétre is, ami a közösségben is fontos.
Az idõ különösmód telik a közösségben, gyorsabban vagy talán éppen lassabban, vagy mindkettõ, mindenesetre a rendszeresség és az, hogy a napnak és az évnek vannak kiemelt pillanatai másfajta minõséggel telítik az idõt. Jól jellemzi ezt egy rendszeresen végzett gyakorlat, aminek a nevét talán emlékeztetésnek fordíthatnám. A munka idején harangszókor, gyûlések elõtt és után s más alkalmakkor gyakorolják. Ilyenkor mindenki megkeresi a számára megfelelõ függõleges pozíciót, hogy így alkalmas legyen ég és föld összekapcsolására, elfordítja figyelmét bármitõl, amivel éppen el van foglalva, s önmaga felé irányul, lelke vagy Istene felé, mintegy azt mondja: “itt vagyok, jelen vagyok számodra”. Ez a gyakorlat talán arra szolgál, hogy az ember folyamatosan emlékezteti magát arra, hogy mi a fontos, s ki is õ valójában.
Szeretném érthetõvé tenni, hogy ebben a közösségben, amit megismertem, olyan emberek élnek, akik szabadon és tudatosan választották és folyamatosan újraválasztják, hogy itt élnek vagy nem. Többnyire nem beleszülettek, ha igen, akkor elmentek megismerni másfajta életet is. Nem azért vannak ott, mert nehezükre esne “a világban” élni, vagy mert menekülnek valami elõl. Menekülésre az ilyen közösség egyáltalán nem alkalmas. Biztos vagyok benne, hogy talán más formában, de okvetlenül szembejönne velünk az, ami elél menekülni akartunk. Az is tipikus illúzió, hogy közösségben csupa önmagunkhoz hasonló ember közt találjuk magunkat, s így végre konfliktusok nélkül, békében élhetünk. Bizony, itt is állandóan találkozunk a mássággal, megoldandó helyzetekkel, amelyek kompromisszumra vagy áldozatra várnak. Ráadásul úgy tapasztaltam, hogy azok, akik abban a közösségben elkötelezõdtek, mind nagyon is karakteres emberek, egyéniségek. Aki nem találja meg a helyét, egyensúlyát, nem tud ott megmaradni. Legalábbis évekig nem. Folyamatosan faggatom magamat arról, mire jó tehát a közösség, miért akarhat valaki közösségben élni. A mostani feleletem ez: vannak olyan megélhetõ alkalmak, tapasztalatok, amiket az ember nem érhet el egyedül, s talán kettesben sem, olyan élmények, amikhez valamilyen közösség kell. Mindannyian többféle közösségnek vagyunk tagjai. Egy ilyen életközösség lehetõségét adja mélyebb osztozásnak, ezáltal az élmények is elementárisabbak lehetnek. Ez az, amiért az ember képes vállalni azt a rengeteg belsõ munkát, állandó egyeztetést, kompromisszumot és lemondást. A cél és az út valóban az önmagunkon való munkálkodás, önfejlesztés, a megismerés és önmegismerés, az önuralom és a szolgálat. S minthogy az útnak különbözõ pontjain tartunk, folyamatosan tükröt tarthatunk egymásnak, s egymást segíthetjük.
Az osztozás témájához tartozik az, hogy ezt megvalósítják anyagi szinten is. Tehát vagyonközösségben élnek. Ebbõl legalább két dolgot kell megtanulni. Egyrészt ez nem vezethet egy kényelmes, felelõtlen élethez, amelyben megvan az a személy, aki helyettem törõdik a “piszkos” anyagiakkal, és befizeti a számlákat. A közösség megfelelõen kicsi és a költségvetés kellõen érzékeny ahhoz, hogy ezt az ember ne engedhesse meg magának. Mindenkinek saját felelésségéhez tartozik, hogy tájékozódjon az aktuális anyagi helyzetrõl, ez mindig betekinthetõ, és a kassza felelõse minden Szent Mihályra külön ki is függeszti, ilyenkor még a “külsõsök” is láthatják. A közös kasszából természetesen csak a posztulátustól kezdve részesülhet valaki, tehát az elkötelezõdés szándékához kötött. Az ember tehát a közösség anyagi helyzetét és saját szükségleteit mérlegelve vesz a közös pénzbõl. Ebbõl következik a másik megtanulandó dolog: tudni elfogadni azt, hogy nincs egyenlõség sem a munkavégzésben, sem a javak élvezetében. Az emberek ugyanis életkoruk, egészségi állapotuk, teherbírásuk vagy egyszerûen szorgalmuk alapján különbözõ részt vesznek a munkából. Viszont eléfordulhat, hogy éppen az, aki kevesebbet dolgozik, nagyobb szükségletekkel rendelkezik. Talán mert beteg vagy fáradt, de az is lehet, hogy lelkileg van olyan szakaszban, hogy az egyszerûség és lemondás szép erényeit kevésbé képes gyakorolni, és jót tenne neki egy kis elengedettség az anyagiakban is. Ezt mindenki csak önmaga ítélheti meg, tehát újra csak lelkiismeretünkre vagyunk utalva. Ezzel együtt érvényesül a közös felelésség elve is, gondolom, ez megadja a szükséges szabályozást ahhoz, hogy ne üthessen be anyagi csõd. Én nem tapasztaltam meg személyesen a vagyonközösséget. Az anyagi szintjükrõl azt mondhatom, hogy jóval a szokásos nyugati életszínvonal alatt élnek. Van anyagi tartalékuk, de nem évekre elõre. A gyermekeik taníttatását vállalják, de örökséget nem kapnak. Kb. negyven ember két autót használ, és még így is a legtöbb kiadást tulajdonképp az autóhasználat jelenti. Bevételi forrásaik a következõk: a legtöbb jövedelmet ebben a közösségben a pékség jelenti, ezenkívül a sajtüzem, állatok eladása, kézmûves termékek, Lanza könyveinek szerzõi joga, valamint a tanfolyamok, képzések díja. Minden közösség természetesen különbözõképp találja meg a jövedelemforrásait.
Magam is azt gondolom, hogy ez az út csak egy a számos jó út közül. Nem hiszem, hogy könnyû lenne, ugyanakkor biztonságos. Megközelíthetõ benne az az indián ideál, hogy lábaiddal gyökerezz jó mélyen a földbe, fejed és szellemiséged legyen nyitott az ég felé. Ez a kor sokféle szellemi elõrehaladási utat kínál, rendszerint gyorsakat. Az ilyen élet viszont biztosítja a földhöz, a mindennapi élethez való kötõdést, hogy az ember ne “szálljon el” a szellemiségben. A földdel, állatokkal, kétkezi munkával, egyszerû életmóddal. A közösség kontrollja pedig mindig kéznél lévõ tükröt tart jelen fejlõdési állapotunkról, és kellõ súrlódási felületet kínál még meglévõ szögleteink gömbölyûvé csiszolására. Ne feledjük persze bátorító és erõt adó hatását se.
Végezetül álljanak itt a Bárka-beli imák: