Barna Erika: A BÁRKA közösségrõl
Bokorbéli
barátaimtól hallottam a
Bruderhof-közösségekrõl, s a legutóbb
kintjártaknak olvastam néhány levelét. Hosszabb
idõt töltöttem egy másfajta
életközösségben, s az ott megélt dolgok
mély hatást tettek rám. Szeretnék nektek
mesélni errõl a közösségrõl, azért
is, hogy “a kommunát” ne csak egyféleképp
képzeljétek el. Úgy tudom, Nyugaton sokféle
közösség, szövetkezet létezik, köztük
természetesen veszélyes szekták is. Számomra a
szekta azt jelenti, hogy az odakerült embert oly módon
befolyásolják, hogy elveszti a szabad, saját lelkiismerete
alapján való döntési szabadságát.
Történhet ez szelíd, közvetett módon is. A
határ sokszor nehezen megállapítható. Azt hiszem,
minden együttélés áldozatokat és
kompromisszumokat kíván. Mégis, vagy éppen
ezért, lehetõséget teremthet az ember személyes
kibontakozásának. Én ezt tapasztaltam abban a
közösségben, ahol az egyik alappillér volt a
saját lelkiismeret szerint való
engedelmesség.
A mozgalom neve Arche,
magyarul Bárka. A jelkép Noéra utal, de a francia
szóban benne van a szivárvány és a híd
fogalma is. Egy olasz származású férfi, Lanza del
Vasto alapította 1948-ban. 1937-ben Indiában járt,
találkozott Gandhival, és úgy vélte, Gandhi
hinduként megél valamit, ami a kereszténységnek is
alapvetõen része, de a keresztény Európa
“elfeledkezett” róla. Ez az ahimsza, a nem-ütés,
erõszakmentesség. A keresztény
szóhasználatban az ellenségszeretet, a
vissza-nem-ütés. Ez az ember tehát elhívást
érzett arra, hogy Nyugaton életközösséget
alapítson Gandhi szellemében, de keresztényként.
Visszatért Franciaországba. Tíz évet kellett
várnia, még megérett a helyzet. Közben
elõadásokat tartott érdeklõdõknek,
akikbõl aztán tanítványai, társai lettek.
Több könyvet írt. Éppen akkor, amikor Nyugaton
felívelt a kapitalizmus, és mindenki meg volt részegedve a
fejlõdéstõl, ez az ember arról kezdett
prédikálni, hogy elvétettük az irányt,
és az atomfegyverekkel, az atomenergia fejlesztésével
saját öngyilkosságunkat készítjük
elõ. Volt egy politikai-gazdasági-társadalmi
nézõpontja, ami mögött vallási-szellemi
meggyõzõdés állt.
Amikor készen
állt egy kis mag, létrejött az elsõ
közösség. Ez még a városban volt. A
férfiak fát faragtak, a nõk szõttek. A
kétkezi munka az önnevelés, az önfenntartás
és az egyszerûség elve miatt volt fontos már a
kezdetekben. Hallgatták Lanza elõadásait, és
elkezdték a belsõ munkát is. Közös és
egyéni imával, meditációval, légzõ-
és jógagyakorlatokkal. A cél az önmegismerés,
az önuralom elérése, de mindkettõ az
önátadás, a szolgálat jegyében. Az
alapító álma egyfajta családos szerzetesrend,
“lovagi” rend volt, illetve gyakran felbukkant a törzsi
közösség fogalma is. Olyan kötelék, amely nem
vérségi alapon, hanem közös
meggyõzõdés, közös szellemi alapok által
tartja össze az elkötelezetteket.
Hamarosan vidékre
költöztek. Földmûvelésbe fogtak a
kézmûvességek mellett. Az elsõ idõkben
fontosak voltak a politikai fellépések, úgynevezett
polgári engedetlenségi akciók. Ez kovácsolta
össze az embereket, bár már akkor is ügyeltek a
külvilágban ható fellépés és a
befelé figyelõ elmélyülés,
közösségi élet egyensúlyára. Tetteikkel
harcolni akartak a környezetükben és a világban
megjelenõ igazságtalanságok ellen, de csak
békés eszközökkel: nyílt levelekkel,
párbeszéd-kezdeményezéssel, nyilvános vagy
nem nyilvános böjttel. Ez utóbbira rendszeresen
készültek a közösségben, ma is
lehetõség van a gyakorlására minden pénteken
és nagy ünnepek elõtt. A böjt nem
éhségsztrájk, nem azt jelenti, hogy addig nem eszem,
míg úgy nem lesz, ahogy én akarom, hanem vallásos
cselekedet. Felajánlás az Isten elõtt, annak
érdekében, hogy kiderüljön az igazság, és
hogy “legyen meg az Õ akarata”. Felléptek az
atomkísérletek ellen, a gyanúsnak mondott személyek
letartóztatása és táborokba küldése
ellen, az algériai háború és az ott folyó
kínzások ellen, a parasztok földjét katonai
célokra elvenni szándékozó hatalom ellen, a
polgári szolgálat törvényes
lehetõségéért, a II. Vatikáni Zsinat
idején azért, hogy a Zsinat szövegében benne legyen a
nagy hatótávolságú fegyverek nyílt
elutasítása és az erõszakmentesség
elismerése. Nemzetkézi kampányokban vettek részt a
nukleáris kísérletek
megszüntetéséért, böjttel az
öbölháború idején, békeakciókban a
volt Jugoszláviában. A helyzet azóta annyiban
változott, hogy már nem okoznak meglepetést a hatalomnak
fellépéseikkel (az akciókban gyakran éppen a
meghökkentés és a humor bizonyult hatásos fegyvernek),
s ma több ehhez hasonló mozgalom mûködik az
országban. Velük és más nemzetbeli vagy
nemzetközi mozgalmakkal közösen igyekeznek tenni valamit az
erõszak és igazságtalanság
csökkentéséért. Másrészt az
elkötelezettek száma ma kevesebb, s õk fõleg a
közösségi életben élik meg azt, amiben
hisznek.
Késõbb az
anyaházból újabb alapítások születtek,
egy idõ után külföldön is: Spanyolországban,
Svájcban, Németországban, Kanadában,
Argentínában, valamint szimpatizánsok teremtek más
országokban is. Ma hat közösség mûködik
Franciaországban. Viszont ugyanilyen fontos mindazoknak a
részvétele és az elvekben való osztozása,
akik nem választották a közösségben való
életet. Ezek közül azokat, akik Pünkösdkor
összegyûlnek, és egymás elõtt
ígéretet tesznek a Bárka iránymutató elveinek
megtartására, szövetségesnek nevezik. Õk
és a semmilyen elkötelezettséget nem tevõ
Bárka-barátok területenként rendszeres
találkozókat, közösségi alkalmakat szerveznek,
és lehetõségük van hosszabb-rövidebb idõt
eltölteni valamelyik közösségben, részt venni az
ünnepeken és az akciókban. Ily módon a
közösség szellemi-lelki forrásként szolgál
nemcsak az ott élõknek. Ehhez az élethez ugyanis az is
hozzátartozik, hogy a közösségek folyamatosan fogadnak
érdeklõdõket, akik egy idõre megosztják
velük mindennapjaikat és ünnepeiket. Munkájukért
szállást és ellátást kapnak. Az
együttélés folyamatos lehetõségét adja a
Bárka szellemiségének megismerésére, ezen
kívül hetente elõadásokon,
beszélgetéseken, a ház dolgait megvitató
gyûléseken vehetnek részt. Tisztázott
körülmények között készek menedéket
adni arra rászorulóknak, de csak átmenetileg és
kölcsönös együttmûködéssel.
Jóllehet a cél egyáltalán nem a
közösségbe csábítás, miután nem
gondolják azt, hogy õk járják az egyedül
üdvözítõ utat, és hogy mindenkinek úgy
kellene élnie, mégis egy üzenetet és egy
tanítást hordoznak, amit törekednek megosztani azokkal, akik
fogékonyak erre. Azt vallják, prédikációra
nincs szükség, hiszen az igazság vagy Isten mindenkinek ott
van a lelke mélyén, annyit tehetünk a személyes
élet tanúságtételén túl, hogy
hozzásegítjük az embereket a belsõ csend
eléréséhez, amelyben lelkük felé fordulva
megtalálják ott, amit keresnek. Az erõszakmentesség
szerintük egy létmód, amelybõl egy
életmód és cselekvési mód származik.
Megtalálható minden nagy vallásban és
hagyományban. Megélhetõ az élet számos
vonatkozásában, például a természettel
való viszonyban, a mezõgazdaságban, a
táplálkozásban, az orvoslásban, az
igazságszolgáltatásban, a gyermeknevelésben, az
önmagunkban való belsõ életben és a
társas külsõ életben. Az
erõszakmentesség nem vallás. De törekednek az
ökumenizmust és a vallások közötti
párbeszédet erõsíteni. Mindenkit saját vagy
megtalált vallásának megismerésére,
elmélyítésére hívnak, hogy nyitott tudjon
lenni a másokéra. Csak a fanatizmust és a
vallásellenességet nem fogadják el. Vannak köztük
olyanok is, akik egyik valláshoz sem érzik tartozni magukat,
mégis vallásosak, vagy az Igazság keresõinek nevezik
õket. Valamennyien azok vagyunk. Minden reggel más vallás
gyakorlóival imádkoznak
“közösségben”. Ilyenkor valaki olvas egy
részletet az adott vallással kapcsolatban, énekelnek egy
odatartozó éneket, és elmondják szokásos
imádságukat.
Az elkötelezettség
egy ünnepélyes, Isten elõtt tett fogadalmat jelent a
Bárka irányelveire. Ez évenként
megújítandó, tehát nem örökfogadalom. A
közösséget el lehet hagyni, mint ahogy sokan el is
hagyták az ötven év során. És bár ez
személyes, emberi kapcsolataikban bizonyára
megpróbáltatásokat jelentett, a közösség
szempontjából nem feltétlenül kudarc, hanem úgy
tekintik, hogy a távozó az életének azt a
szakaszát kellett velük töltse. Ha bárki az ott
töltött idõbõl valamennyit is gazdagodik, akkor ezzel a
közösség betölti feladatát. Úgy
vélem, ez az élet nagyon jó terep a birtoklásmentes
szeretet fejlesztésére. Nagyon sok ember megfordul ott, akivel
fontos pillanatokat osztunk meg, s aztán továbbállnak, vagy
mi megyünk tovább. Különösen a gyerekeknek kell ehhez
edzõdniük. Az elkötelezõdéshez ugyanakkor
hosszú út vezet. Az el nem kötelezett ott
tartózkodó neve: stagiaire. Ebben a státuszban akár
éveket eltölthet. Az elkötelezõdési
szándék a posztulátus. Ennél határozottabb
szándék a noviciátus. Mindkettõ több
évig tarthat, a személy egyéni döntése
és a közösség véleményének
függvényében. Amikor a novicius kéri, hogy
elkötelezhesse magát, a többiek döntenek, hogy
érettnek érzik-e rá. A heti rendszerességû
gyûléseken megtanulják a véleménycserék
módját, a közös munkát, és a
közös döntéshozást. Ahol csak lehet, a konszenzusra
törekszenek, tehát nem a többségi vélemény
dönt, hanem addig kell keresni, amíg mindenki számára
elfogadható döntés születik. Ezt természetesen
nehéz lenne megtenni több száz fõ esetében.
Ahol én voltam, körülbelül tizenhatan voltak
elkötelezettek. Vannak ennél kisebb és nagyobb
közösségek. Úgy tudom, az 50-60 fõt, gyermekeket
nem számítva, sosem lépték át. Én
úgy vélem, ekkora létszámnak is lehet elég
nagy befogadó és kisugárzó ereje,
számítva azt a sok embert, aki megfordul a
közösségekben, és azután a magával vitt
élményeket megosztja másokkal, valamint a
Bárkában felnõtt gyerekeket, akik rendszerint elmennek a
közösségbõl, de ünnepekre,
látogatóba, életük örömteli vagy
nehéz pillanataiban visszajárnak. Eleinte nem értettem ezt,
és a hiteltelenség jelének találtam. Most úgy
gondolom, hogy ez az egyik legfontosabb jele a hitelességnek. A mai
világ számos utat és megtapasztalást
kínál. Ezek az emberek, habár elveiknek megfelelõen,
különleges, védett környezetben nevelik gyermekeiket,
mégis úgy, hogy képesek legyenek megállni az
életben a saját lábukon. Tisztában vannak azzal,
hogy a Bárka iránti elkötelezõdés az õ
választásuk volt, és a gyermekeiknek majd meg kell
találniuk a saját útjukat, ami
valószínûleg valami más formát ölt majd,
de ritkán mond ellent lényegében annak, amit
otthonról kaptak. A közösségi életet pedig
mások folytatják, reményeik szerint, a nem vér
szerinti örökösök. Ez teszi az
életközösséget spirituális
közösséggé. Az ott növekvõ gyermekeknek
egyébként kicsi közösségük van a
nagyoké mellett, mint a régi nagycsaládoknak - vagy a
falusi gyerekeknek. A gyerekeken szerintem jól le lehet mérni
ennek az életnek a hatását. Nincsenek elzárva a
külvilágtól, de a közösség
biztonságos keretet ad a vele való találkozáshoz.
Nemcsak két vagy mondjuk négy-hat személy jelenti
számukra a viszonyítási pontot, hanem egy kis
közösség. Valamennyien, ám saját
egyediségükben, életükkel tanítják a
gyermekeket. A család önállóságára
és intimitására nagyon ügyelnek. Szerintem
legalább annyi, de inkább több idõ jut a
családi életre, mint a “világban”.
Régebben volt iskola, amíg többen voltak, és
így több gyerek volt. Állítólag ez jót
tett a közösségnek is, és azok is, akik ott tanultak,
szívesen emlékeznek rá. Ma a kicsiket
önkormányzati busz viszi a szomszédos falu
iskolájába, a nagyokat pedig a városba. Mesélik,
hogy a többiek szokták éket csúfolni az
életkörülményeikért, de hiszen a gyerekek mindig
megtalálják az ürügyet a
csúfolódásra. Szünidõkben a szülék
gondoskodnak arról, hogy a gyerekeknek legyen alkalma
másféle életet is látni, elküldik õket
például baráti családokhoz. A kamaszok már
elég korán elkezdenek nyári munkát végezni
egy kis zsebpénz keresése céljából. Mivel
pedig a közösségben rendszeresen nagyon sok ember megfordul, s
ezek nem feltétlenül azonos
meggyõzõdésûek, hanem elég változatosak
(van, aki szinte “véletlenül” érkezik, de maga a
közösség szellemisége sem ellensége a
sokféleségnek, szellemi szabadságnak), ezért a
gyerekeknek is van lehetõsége találkozni a
mássággal. S ehhez jön mindaz a gazdag tapasztalat, amin
felnõnek: a természet állandó közelsége,
a kézzel végzett munkák sok apró fortélya, az
osztozás folyamatos tapasztalata, az önnevelés gyakorlata, az
odaszánt idõ, a napok, hetek, ünnepek rendje. Liturgikus
és profán résszel is bíró, alkoholmentes,
igazi közösségi ünnepek. Gazdag lelki élet,
és szellemi nyitottság. A gyerekek elég korán
önállévá válnak és
megtalálják az útjukat.
Ismerjük meg most azt a
hét irányelvet, ami rendezni hivatott a Bárka
közösségek életét. A hét folyamán
minden este az esti imádsághoz tartozik az aznapi irányelv
közös elmondása, a következõ bevezetéssel:
Örökkévaló,
erõs, igazságos és jó Isten, soha ne engedd
elfelednünk, hogy fogadalmat tettünk, hogy megtartjuk a hét
irányelvet, és elõrehaladunk azoknak
szellemében.
Hétfõ:
Testvéreink szolgálatának szenteljük magunkat, ami a
kétkezi munkával kezdõdik, azért, hogy
legalábbis ne terheljük magunkat másokra, hogy magunk
és mások számára kivezetõ utat
találjunk a nyomorból, a visszaélésbõl, a
szolgaságból és a század zavaraiból.
Dolgozunk önmagunkon, gyakoroljuk magunkat minden nap az önismeretben,
az önuralomban és az önátadásban. Dolgozunk a
Rend fenntartásán és növekedésén,
hûségben minden tanításához és az
élõ törzshöz, amelynek alárendeltük
magunkat. Odaadással a ház megbízatásaiban és
a külsõ missziókban, a vendéglátásban
és a jó szomszédságban, a magatartásban, a
díszítésben, a gyûlésekhez,
tanácskozásokhoz, ünnepekhez való
hozzájárulásban.
Kedd: Lelkiismeretünk
szerint engedelmeskedünk a Bárka szabályainak és
tanétásainak, valamint a vezetõknek, akik a közös
akaratot szolgálják, és abból élõ
törvényt alkotnak, és emlékeztetjük
egymást az engedelmességre.
Szerda: Felvállaljuk
cselekedeteink felelõsségét, és hogy elismerjük
tévedéseinket, helyrehozzuk hibáinkat, hogy
kijavítjuk magunktól társaink figyelme mellett, ha a hiba
ismert, titokban, ha csak magunk ismerjük. Felvállaljuk az
igazságosság közös felelõsségét a
Rendben, kijavítjuk a társaink által elkövetett
hibát, ha õ nem ismeri el, és nem akarja
kijavítani.
Csütörtök:
Tisztítjuk magunkat minden birtoklás-, haszon- és
uralkodásvágytól, ragaszkodástól,
szórakozottságtól, elbizakodottságtól,
elõítélettõl, megvetéstõl,
nehezteléstõl, közönytõl,
sóvárgástól, színleléstõl,
hiúságtól, idegenkedéstõl,
tetszelgéstõl, hanyagságtól,
lustaságtól a böjt, a gyakorlatok, a tudat
emlékeztetése és az ima által.
Péntek. Egyszerû
józan és tiszta módon élünk és
szeretjük a szegénységet azért, hogy eljussunk a
tökéletes megszabaduláshoz és
szeretethez.
Szombat: Szolgáljuk az
igazságot. Bátorsággal megmondjuk, amit igaznak tartunk,
kivéve, ha óvatosság, szeretet, a másik tisztelete
nem kötelez hallgatásra. Távol tartjuk a csalást, a
cselszövést, a rágalmazást, a
mesterkéltséget.
Vasárnap: Nem
gyötrünk semmilyen emberi lényt, és ha lehet semmi
élõt a gyönyörért, a haszonért vagy a
kényelemért. Az igazságot igazságos fegyverekkel
védjük minden idõben készen a hívásra.
Az erõszakmentesség által, ami az igazság ereje,
oldjuk meg a konfliktusokat, állítjuk meg a
túlkapásokat azért, hogy meggyõzzünk és
ne legyõzzünk, hogy kiengeszteljünk és ne uralkodjunk,
hogy eljussunk a békéhez.
Add Uram, hogy
végigvigyük fogadalmunkat, hogy Téged megismerjünk,
szeressünk, szolgáljunk, vagyis legyünk.
ámen.
A fogadalom szövege a
korai idõk áhítatos és buzgó szellemét
tükrözi, egy éve mikor eljöttem, éppen dolgoztak a
módosításain,
egyszerûsítésén.
A közösséget
tehát összetartja egy közös szellemiség, amit az
alapító fektetett le, s amit az évek során a
mindennapok gyakorlatában megéltek és tovább
formáltak. Lanza del Vasto számos könyvet írt, a
gondolatain túl verseket, drámákat és regényt
is (ez utóbbi az egyetlen magyarul olvasható mûve,
címe: Júdás). Hét évenként
összehívnak egy nagyobb gyûlést, ahol
lehetõség van ezeket az alapokat is újrabeszélni. A
mozgalomban és a közösségekben a lábmosó
hierarchiát igyekszenek megélni, ez
Nagycsütörtökön jelképesen is
megtörténik. A mozgalom élén a Zarándok
áll. Az elsõ az alapító volt, azért kaphatta
ezt a titulust, mert sokat utazott a közösségek, a
szimpatizáns és szövetséges csoportok
között, az akciók helyszínein és
mindenfelé, ahol az elõadásaira kíváncsiak
voltak. Minden közösségnek van egy három
évenként választott vezetõje, õt
Felelõsnek nevezik, ebbõl is látszik, hogy nem hatalmat,
hanem felelõsséget bíztak rá. A
közösségbeli szektorok, feladatok is egy-egy felelõst
kívánnak: a kert, a farm (az állatok és a
szántók, legelõk), a pékség, a sajtüzem,
a pénzügyek, a különbözõ beszerzések, a
levelezések, az újság körüli teendõk, a
képzések, a vendégfogadás és számos
más feladat, amit a mindennapi élet fölvet. Minden munka
megtalálja a felelõsét, és az ott töltött
idõtõl és az egyéni meg közösségi
szükségtõl függõen nagyobb vagy új
felelõsséghez lehet jutni. A rövidebb idõre
érkezett látogatók ott segítenek, ahol épp
munkás kézre van szükség. Leggyakrabban a kertben,
szénagyûjtéskor a farmon, télen a
favágásnál. Reggelente a zöldségek
megtisztításánál és a közös
helyiségek takarításánál. Azokat a monoton
mindennapi feladatokat, amelyeket nyilvánvalóan senki sem szeretne
szüntelenül végezni, igyekeznek
körforgásszerûen megosztani maguk között. Akiben
több a hajlam mások szolgálatára, persze magára
vállalhat ezekbõl nagyobb darabot. A déli
étkezés közös, a reggeli és a vacsora a
családoké, illetve az egyedülállók
közösen étkezhetnek. Minden nap más asszony vagy
lány fõz, a vasárnap a férfiaké. Az
ebéddel együtt a vacsora is elkészül, este a
családok elviszik és megmelegítik. Húst nem
fogyasztanak, minden zöldség a biokertbõl van, a
tejtermékek és a kenyér is a háznál
készülnek. Amit nem termelnek meg, azt közösségi
mennyiségekben megvásárolják, például
gabonákat, hüvelyeseket, olajat, cukrot, mindenféle
tisztítószereket. A családok az egyéni
szükségleteik szerint vásárolnak ezen fölül.
Vannak magányos munkák, de sok alkalom adódik a
közös munkára. A legnagyobb szezonális munkák a
régi kalákákhoz hasonlóan minden kéz
összefogását igénylik, és a
befejezésük jó alkalmát adja az
ünneplésnek. A közös munka mellett a közös
ünnepek a közösségi élet összetartói.
Vannak állandó ünnepek, de természetesen minden
ünnepet mássá tesz az éppen ott élõk
kedve, ötletei. Az év négy kardinális pontját
négy nagy ünnep jelöli ki: Karácsony,
Húsvét, Szent Iván és Szent Mihály. A
Karácsony bensõségesebb, közösségi
és családi is. A húsvéti ünnepkör nagyon
szép, Nagycsütörtökön a Felelõs mindenkinek
megmossa a lábát, közösen elfogyasztják a
kenyeret és a bort. Az ünnep menete a továbbiakban
változik, de van mise és istentisztelet, virrasztás, a
feltámadás után vigasság. Szent Iván a
fogadalom megtétel és megújítás ünnepe.
Másodnapján tûzugrással. Szent Mihály a
betakarítás és Noé ünnepe. Bizonyos
elszámolások, mérlegelések,
felelõsségek újraelosztása is ideesik. A nagy
ünnepek általában több naposak. Ilyenkor szünetel a
munka, csak az állatokat kell ellátni. Az ünnepek
állandó elemeik mellett mindig változatosak.
Néhányan rendszeresen benne vannak a szervezésben, de
csatlakozhat, akinek ihlete van hozzá. Rendszerint van egy
szertartásosabb, áhítatosabb, liturgikusabb rész,
majd egy profánabb felszabadultabb, tánccal, jó
ételekkel. A színjáték gyakori eleme az
ünnepeknek. Ezek az emberek, akiknek nincs televíziójuk, egy
bábelõadást is nagy élvezettel néznek. Nem is
beszélve egy olyan karácsonyi darabról, amelyben
együtt szerepelnek a gyerekektõl az idõsekig, és
hetekig próbálnak az egyetlen elõadásért.
Váratlan színészi tehetséget fedezhetünk fel
mindennapos társainkban. Sokan játszanak közöttük
különbözõ hangszereken, a hétköznapokon
túl az ünnepek alkalmával ezzel is örömet szereznek
egymásnak. Az anyagi önellátáson túl
talán fontosabb, hogy egy ilyen közösség
kultúrájában is önellátóvá tud
válni. Ez nem jelenti azt, hogy nem mennek el moziba,
színházba, könyvtárba. Nagyon szép
ünnepeket éltem ott. Ilyenkor sok vendég érkezik. A
felnõtt gyerekek sokszor az ünnep kedvéért
járnak haza. Vasárnapon és ünnepekre
túlnyomóan fehérbe öltözködnek.
Különös hangulata van egy rusztikus, kõbõl rakott
vagy meszelt falú teremnek sok-sok gyertyával
megvilágítva, ahol az Isten fehérbe öltözött
népe ünnepet celebrál. A négy nagy ünnepen
kívül sok egyéb alkalom van az ünneplésre, a
keresztény évkörbõl és más Bárka
ünnepek (például Gandhi napja). Van két kedves,
vidám nap: a nõk ünnepe és a férfiaké. A
történet szerint, egyszer Lanza különösen
fáradtnak találta az asszonyokat, ezért kitalálta,
hogy rendezzenek nekik egy napot csupa meglepetéssel,
játékkal, mulatsággal. Ez Szent Márta napja
körül történt. Azóta ebben az idõben
valamikor, még a napját sem tudhatják elõre a
lányok és asszonyok, egyszer csak jelmezbe öltözött
alakok adják tudtul az ünnep idõpontját és
témáját. Ez lehet egy távoli kor vagy ország,
vagy valamilyen híres esemény. Ilyenkor az egész
közösség maskarát fabrikál magának, az
ünnepelt nemnek is van még legalább egy napja rá.
Játékok, vetélkedõk, a témához
illõ díszlet, zene és ételek, és a
lényeg: ilyenkor minden az ünnepeltek kedvére
történik. Ugyanis a nõk természetesen
viszonozták a férfiak kedvességét a
következõ év Szent Józsefkor, s azóta a
férfi-nap mindig e nap körül van. Csupa cinkosság
és titkolózás ilyenkor az egész
közösség, a kicsiktõl az idõsekig, akik
még mindig nem untak bele a játékba. Micsoda
élmény lehet egy gyereknek, akinek olyan szerencséje van,
hogy egy csomó felnõtt azzal tölti egész
napját, hogy eljátssza vele a történelem vagy
földrajz könyvének egy-egy fejezetét. Azt hiszem, az is
ritka manapság, hogy idõt szentelünk, és nem
szakítunk, az ünneplésre. Azt mondják, ilyenkor az
Isten dolgozik. Nagyon szép és emlékezetes
tagolódását adja az évnek és az
életnek a közösségi ünneplés. S én
úgy éreztem, van valami plusz abban, hogy azokkal
ünneplünk, akikkel megéljük a hétköznapokat
is. Természetesen nem mindenki egyformán lelkes minden ünnep
megszervezése és lebonyolítása elõtt. De
szerencsére mindig akad valaki, aki magával viszi a
többieket.
Mesélek a
hétköznapokról is. Az események kezdetét, a
munka idején pedig az egész órákat harangszó
jelzi. Reggel és este közös imádság van, ami nem
kötelezõ, és nem is szokott eljönni mindenki. Reggel,
mihelyt ki lehet menni a szabadba, a kelõ nap felé fordulva
imádkoznak, este pedig tûz körül kézen fogva.
Télen a napot illetve a tüzet gyertya jelöli. Az ima
elõtt, aki akar, együtt meditálhat a közös
teremben. Elõtte vannak, akik jóga- vagy más
testgyakorlatokat végeznek. A reggeli imáról már
írtam. Az estinek is van kötött szöveg része, van
csönd, és lehetõség az egyéni, szabad
fohászra vagy hálaadásra. Sok-sok énekük
közül énekelnek egyet zárásként.
Általában az esti imán mutatkoznak be az újonnan
jöttek, ilyenkor szoktak elbúcsúzni is a
továbbállók. A munka kezdetekor a stagiaire-ek a
konyhában gyülekeznek a zöldségek
megtisztítására. Ezt minden nap más asszony
irányítja, jó alkalom az ismerkedésre,
beszélgetésre. Utána ebédig munka ott, ahol
éppen szükség van rá. Munka
megbeszélések reggelenként és hetente is szoktak
lenni. Ilyenkor a szektorok felelõsei elmondják, milyen
aktuális feladatok vannak, és mennyi emberre lenne
szükségük. Az ebéd közös,
áldással kezdõdik és hálaadással
végzõdik. Némi pihenõ után kezdõdik a
délutáni munka. A látogatók napi hét
órát dolgoznak. Az elkötelezettek az idejüket az
elvégzendõ munkához mérik és szabadabban
alakítják, de általában inkább többet
dolgoznak mint a látogatók. Kifejezetten kerülik a
láncban való munkát, hogy részmunkadarabot
készítve ne váljanak rész emberré, ahogy
Lanza mondta. A közösségi munkában az az érdekes,
hogy az ember úgy dolgozik, mintha magának csinálná,
holott nem magának vagy nemcsak magának végzi. De nem
pénzért és nem utasítást végrehajtva.
Van olyan, aki irányít, mert õ a felelõs, vagy mert
nagyobb a tapasztalata, de nincs fõnök, aki
önkényeskedik. Az együtt munkálkodásban sokat
tanulhatunk magunkról és egymásról is. Az este
szabad. Az idõ a családoké, az
egyedülállók pedig kedvük szerint töltik
idejüket egymással, vagy magukban. Gyakori egymás
vendégül látása, közös
zenélés, vagy beszélgetés. Hetente kétszer
táncoltunk. Különbözõ népek táncait.
Télen több a kályha körüli
összegyûlés közös olvasásra, mesére,
zenélésre. Nyáron több a tánc, a hangos
ünnep, jó az ima után a tûz körül maradni.
Persze ilyenkor lehet idõt szánni az egyedüllétre is,
ami a közösségben is fontos.
Az idõ
különösmód telik a közösségben,
gyorsabban vagy talán éppen lassabban, vagy mindkettõ,
mindenesetre a rendszeresség és az, hogy a napnak és az
évnek vannak kiemelt pillanatai másfajta minõséggel
telítik az idõt. Jól jellemzi ezt egy rendszeresen
végzett gyakorlat, aminek a nevét talán
emlékeztetésnek fordíthatnám. A munka idején
harangszókor, gyûlések elõtt és után s
más alkalmakkor gyakorolják. Ilyenkor mindenki megkeresi a
számára megfelelõ függõleges
pozíciót, hogy így alkalmas legyen ég és
föld összekapcsolására, elfordítja
figyelmét bármitõl, amivel éppen el van foglalva, s
önmaga felé irányul, lelke vagy Istene felé, mintegy
azt mondja: “itt vagyok, jelen vagyok számodra”. Ez a
gyakorlat talán arra szolgál, hogy az ember folyamatosan
emlékezteti magát arra, hogy mi a fontos, s ki is õ
valójában.
Szeretném
érthetõvé tenni, hogy ebben a közösségben,
amit megismertem, olyan emberek élnek, akik szabadon és tudatosan
választották és folyamatosan
újraválasztják, hogy itt élnek vagy nem.
Többnyire nem beleszülettek, ha igen, akkor elmentek megismerni
másfajta életet is. Nem azért vannak ott, mert
nehezükre esne “a világban” élni, vagy mert
menekülnek valami elõl. Menekülésre az ilyen
közösség egyáltalán nem alkalmas. Biztos vagyok
benne, hogy talán más formában, de okvetlenül
szembejönne velünk az, ami elél menekülni akartunk. Az is
tipikus illúzió, hogy közösségben csupa
önmagunkhoz hasonló ember közt találjuk magunkat, s
így végre konfliktusok nélkül, békében
élhetünk. Bizony, itt is állandóan találkozunk
a mássággal, megoldandó helyzetekkel, amelyek
kompromisszumra vagy áldozatra várnak. Ráadásul
úgy tapasztaltam, hogy azok, akik abban a közösségben
elkötelezõdtek, mind nagyon is karakteres emberek,
egyéniségek. Aki nem találja meg a helyét,
egyensúlyát, nem tud ott megmaradni. Legalábbis
évekig nem. Folyamatosan faggatom magamat arról, mire jó
tehát a közösség, miért akarhat valaki
közösségben élni. A mostani feleletem ez: vannak olyan
megélhetõ alkalmak, tapasztalatok, amiket az ember nem
érhet el egyedül, s talán kettesben sem, olyan
élmények, amikhez valamilyen közösség kell.
Mindannyian többféle közösségnek vagyunk tagjai.
Egy ilyen életközösség lehetõségét
adja mélyebb osztozásnak, ezáltal az élmények
is elementárisabbak lehetnek. Ez az, amiért az ember képes
vállalni azt a rengeteg belsõ munkát, állandó
egyeztetést, kompromisszumot és lemondást. A cél
és az út valóban az önmagunkon való
munkálkodás, önfejlesztés, a megismerés
és önmegismerés, az önuralom és a
szolgálat. S minthogy az útnak különbözõ
pontjain tartunk, folyamatosan tükröt tarthatunk egymásnak, s
egymást segíthetjük.
Az osztozás
témájához tartozik az, hogy ezt
megvalósítják anyagi szinten is. Tehát
vagyonközösségben élnek. Ebbõl legalább
két dolgot kell megtanulni. Egyrészt ez nem vezethet egy
kényelmes, felelõtlen élethez, amelyben megvan az a
személy, aki helyettem törõdik a “piszkos”
anyagiakkal, és befizeti a számlákat. A
közösség megfelelõen kicsi és a
költségvetés kellõen érzékeny ahhoz,
hogy ezt az ember ne engedhesse meg magának. Mindenkinek saját
felelésségéhez tartozik, hogy
tájékozódjon az aktuális anyagi helyzetrõl,
ez mindig betekinthetõ, és a kassza felelõse minden Szent
Mihályra külön ki is függeszti, ilyenkor még a
“külsõsök” is láthatják. A
közös kasszából természetesen csak a
posztulátustól kezdve részesülhet valaki, tehát
az elkötelezõdés szándékához
kötött. Az ember tehát a közösség anyagi
helyzetét és saját szükségleteit
mérlegelve vesz a közös pénzbõl. Ebbõl
következik a másik megtanulandó dolog: tudni elfogadni azt,
hogy nincs egyenlõség sem a munkavégzésben, sem a
javak élvezetében. Az emberek ugyanis életkoruk,
egészségi állapotuk, teherbírásuk vagy
egyszerûen szorgalmuk alapján különbözõ
részt vesznek a munkából. Viszont eléfordulhat, hogy
éppen az, aki kevesebbet dolgozik, nagyobb szükségletekkel
rendelkezik. Talán mert beteg vagy fáradt, de az is lehet, hogy
lelkileg van olyan szakaszban, hogy az egyszerûség és
lemondás szép erényeit kevésbé képes
gyakorolni, és jót tenne neki egy kis elengedettség az
anyagiakban is. Ezt mindenki csak önmaga ítélheti meg,
tehát újra csak lelkiismeretünkre vagyunk utalva. Ezzel
együtt érvényesül a közös
felelésség elve is, gondolom, ez megadja a szükséges
szabályozást ahhoz, hogy ne üthessen be anyagi csõd.
Én nem tapasztaltam meg személyesen a
vagyonközösséget. Az anyagi szintjükrõl azt
mondhatom, hogy jóval a szokásos nyugati
életszínvonal alatt élnek. Van anyagi tartalékuk, de
nem évekre elõre. A gyermekeik taníttatását
vállalják, de örökséget nem kapnak. Kb. negyven
ember két autót használ, és még így is
a legtöbb kiadást tulajdonképp az autóhasználat
jelenti. Bevételi forrásaik a következõk: a
legtöbb jövedelmet ebben a közösségben a
pékség jelenti, ezenkívül a sajtüzem,
állatok eladása, kézmûves termékek, Lanza
könyveinek szerzõi joga, valamint a tanfolyamok,
képzések díja. Minden közösség
természetesen különbözõképp találja
meg a jövedelemforrásait.
Magam is azt gondolom, hogy ez
az út csak egy a számos jó út közül. Nem
hiszem, hogy könnyû lenne, ugyanakkor biztonságos.
Megközelíthetõ benne az az indián ideál, hogy
lábaiddal gyökerezz jó mélyen a földbe, fejed
és szellemiséged legyen nyitott az ég felé. Ez a kor
sokféle szellemi elõrehaladási utat kínál,
rendszerint gyorsakat. Az ilyen élet viszont biztosítja a
földhöz, a mindennapi élethez való
kötõdést, hogy az ember ne “szálljon el” a
szellemiségben. A földdel, állatokkal, kétkezi
munkával, egyszerû életmóddal. A
közösség kontrollja pedig mindig kéznél
lévõ tükröt tart jelen fejlõdési
állapotunkról, és kellõ
súrlódási felületet kínál még
meglévõ szögleteink gömbölyûvé
csiszolására. Ne feledjük persze
bátorító és erõt adó
hatását se.