2003. Február

 

Fedél:

A CSI szudániakkal együtt tiltakozott Bernben

Omar al-Bashir szudáni államfő svájci látogatása ellen

 

További témáink:

 

Svájc/Szudán                4

A CSI berni tiltakozása

 

Kolumbia                      6

A hit ára

 

Vietnam                          8

„Valóban szeretlek titeket!”

 

A címlapon

Bern

2002. október 24: a CSI a Szövetségi Palota

előtt tüntet al-Bashir látogatása ellen. (CSI)

 

 

 

Szudán: A szudáni iszlámisták félrevezetik az ENSZ-t

 

Amikor 1987-ben két kartúmi arab egyetemi professzor beszámolt a rabszolgaság újjáéledéséről, azonnal letartóztatták őket. Ugyanígy járt még abban az évben a „Sudan Times” kiadója is. De az iszlám hatalombitorlók magát az ENSZ-megbízottat is megfenyegették.

 

„Nem szeretnénk itt most az ő sorsáról tűnődni – mondta Dr. Ahmed al-Mufti, Szudán ENSZ -képviselője az 1995. novemberi New Yorki ülésszakon –, ha továbbra is megsérti a világ muszlimjainak érzelmeit.” Al-Mufti fenyegetésének címzettje az ENSZ által Szudánba kinevezett magyar jogász, Bíró Gáspár volt. Különmegbízottként ő indítványozta a szudáni saría-büntetőjog felülvizsgálatát, amely előírja a megkövezést és a kéz-, illetve lábamputációt. Dr. Bíró Gáspár, aki a kommunista Magyarországon saját testén is megtapasztalta az állami önkény mibenlétét, nem hagyta magát megfélemlíteni. Sikerrel is járt – mert a hivatalos ENSZ-dokumentumok ekkor közöltek először adatokat a szudáni rabszolgaság tényéről.

 

A tettesek kasszát nyitnak…

 

Bíró Gáspár megbízatása azonban nem sokáig tartott. Utóda a világszervezetben rehabilitálta Kartúmot. A CSI pedig 1999. októberben elvesztette beleszólási jogát az Emberi Jogok Bizottságában. Ekkor Kartúm képviselői megegyeztek az ENSZ szervezetével abban, hogy többé nem használják a csúnya rabszolgaság szót, hanem helyette a szalonképesebb „elrablás” kifejezést alkalmazzák. Azóta Kartúm és az ENSZ együttesen mindössze néhány ezerre csökkentette az „elrablottak” számát; a több mint 70 000 – a CSI által már eddig kiszabadított – rabszolgáról pedig tudomást sem vesznek. Ráadásul Szudán ígéretet tett az egész világnak, hogy az „elrablottak problémáját” a lehető legjobban saját maga képes rendezni, s ezért „Nők és Gyermekek Elrablásának Megszüntetése” (CEAWC) néven – többmilliós pénzalappal és további nemzetközi pénzügyi segélyekre számítva – létrehozott egy állami bizottságot. A CEAWC vezetője természetesen az előbb már említett Dr. Ahmed al-Mufti lett. A nemzetközi segélyek pedig folyamatosan áramlanak a tettesek kasszájába.

 

…az áldozatokat halálra hallgatják

 

Hogy az ENSZ statisztikái mennyire elősegítik az iszlámisták manipulációit, az már a világszervezet 2003-as, a szudáni humanitárius intézkedésekre vonatkozó felhívásából első pillantásra is megmutatkozik. „A 2002-es év fejleményei” című fejezet közli, hogy a kartúmi bizottság 50 (!) elrabolt nő és gyermek hazatérését tette lehetővé. Összehasonlításképpen: a CSI ugyanebben az évben több mint 10 000 rabszolgát vásárolt vissza és további mintegy 30 000 visszatérését biztosította. Az ENSZ jelentésében azonban hiába keresünk az élelmiszerekre, gyógyászati eszközökre, ruházatra vagy szállásra vonatkozó statisztikákat. A világszervezet számára a rabszolgaság áldozatai nem léteznek; mert halálra hallgatják őket.

 

Rúgás a CSI által kiszabadítottakba

 

Emellett a rabszolgaportyáktól leginkább sújtott Észak-Bahr-el-Gazáli körzetek képviselői 2002 végén ismét sürgős segélyszállítmányokat kértek, mivel itt az emberek közellátási helyzete ismét rosszabbodott. A rabszolgaságból szinte mezítelenül visszatérő nincstelenek ezreit és többnyire szintén koldusszegény rokonaikat – akiknek a helyzetét még tovább súlyosbítja a terméskiesés – mindenekelőtt ruhával és élelmiszerekkel kell ellátni. Az éhínséget a civil lakosság szisztematikus elűzése és bombázása okozza, amelyek lehetetlenné teszik a rendszeres vetést és betakarítást. A helyzetet csak még jobban kiélezi az egész válságterületen szokatlan és már hosszú idő óta tartó aszály. Kartúm maga jelentette be november végén, hogy Szudán jelenleg éppen elég élelmiszertartalékokkal rendelkezik ahhoz, hogy az éhező szomszédos országokat is ellássa: ezzel pedig nagyot rúgott a Dél-Szudánban élő, kiszabadított rabszolgákba!

 

„Élve eltemetve”

 

„Szudán arab részén élve eltemettek bennünket – jelentették sokan. – Senki sem tudott rólunk, úgyhogy azt hittük, otthonunktól távol kell meghalnunk.” A rabszolgaságból megmenekült seregnyi megkínzott, bántalmazott és önazonosságától megfosztott nő és gyerek ellenére, al-Bashir tábornok rezsime máig kitartóan hajtogatja, hogy a rabszolgaság intézménye teljességgel ismeretlen Szudánban. Az ország déli része ellen viselt dzsihádot (iszlám szent háború) és a hatalom részéről kifejezetten ösztönzött rabszolgaszerzést mindeddig nem vonták vissza. Miközben a szudáni rendszer máig egyetlen, a rablóhadjáratokért felelős személyt sem állított bíróság elé, rabszolgák tízezreit tartják fogságban. Az ő szenvedéseiknek azonban sem a CEAWC kormánybizottsága, sem az ENSZ „Remény” programja nem vethet véget.

 

Semmilyen kormány, de még a világszervezet sem lehet alkalmas arra, hogy az emberi jogok olyan súlyos sérelme esetén, amilyen a rabszolgaság, a leleplezés és a megszüntetés úttörő munkáját elvégezze. A CSI ezután is gondoskodik róla, hogy mindazokban az országokban, ahol vallásüldözés folyik, megerősödjenek az önvédelem helyi mechanizmusai, és hogy az áldozatok jajkiáltásait ne némíthassák el. Szudánban a veszély sajnos még jelen van. Addig pedig nem nyugodhatunk, míg az utolsó rabszolga haza nem tért.

 

Képaláírás:

Rabszolgahad érkezik /CSI

A 2003-as ENSZ-felhívás címlapja /CSI

 

Boksz (januári szám, 4. oldal):

 

Képaláírás: Gabriel Luac /CSI

 

 

Svájc/Szudán: A CSI tiltakozik al-Bashir látogatása ellen                FÓKUSZ

 

Október 24-én Kaspar Villiger és Joseph Deiss szövetségi tanácsosok Bernben fogadták Omar al-Bashir tábornokot, Szudán elnökét. A CSI tiltakozott a katonai diktátor látogatása miatt, aki egész országát erőszakkal iszlámra akarja téríteni.

 

Omar al-Bashir tábornok egy muszlim fundamentalista csoport által vezetett katonai puccs révén szerezte meg a hatalmat 1989-ben, majd nem sokkal ezután dzsihádnak (dzsihád=az ún. hitetlenek ellen viselt iszlám szent háború) nyilvánította a kartúmi polgárháborús diktatúrát. Az etnikai tisztogatások, a szándékosan előidézett éhínség, valamint az eddig 2 millió halálos áldozatot és több mint 4 millió száműzöttet követelő népirtás mind al-Bashir tábornok lelkén száradnak. Ide számíthatjuk még a rabszolgaság újjáéledését, a humanitárius intézmények elleni sorozatos bombatámadásokat, rajtaütéseket, de a keresztények és más vallási kisebbségek üldözését és kínzását is.

 

Hansjürg Stückelberger lelkész sajtótájékoztatón kérte Kaspar Villigert, a Szövetségi Tanács (Svájc kormánya) elnökét, és Joseph Deiss szövetségi tanácsost (minisztert) egy különleges parlamenti bizottság fölállítására, amely kivizsgálja al-Bashir tábornok felelősségét az emberiség elleni és háborús bűntettek elkövetésében. A CSI elnöke követeli továbbá, hogy a szudáni elnök azonnal vonja vissza az erőszakos dzsihádra tett minden korábbi felhívását, és tartsa be a jelenleg folyó béketárgyalások határozatait.

 

Stückelberger lelkész fölszólította a svájci-arab kereskedelmi kamara tagjait és minden svájci üzletembert, hogy a feltételezett háborús bűnössel folytatott gazdasági kapcsolataikat mindaddig fagyasszák be, amíg nem kapnak garanciákat arra, hogy az együttműködés nemcsak a diktátor katonai lehetőségeit erősíti.

 

A CSI a Svájcban élő szudáni menekültekkel közösen demonstrált október 24-én a berni Szövetségi Palota előtt. A békés tiltakozás a rabszolgaság és népirtás szudáni politikája ellen irányult, amelyért nagyrészt a Bashir-kormány felelős. Hans Stückelberger a tüntetést követően részt vett azon a sajtókonferencián, amelyet Joseph Deiss és Kaspar Villiger szövetségi tanácsosok a szudáni vendéggel együtt tartottak. A jelenlevő újságírók kizárólag a Svájc és Szudán közötti gazdasági kapcsolatok javításának lehetőségeiről kérdeztek. A CSI elnöke viszont azt akarta megtudni, milyen garanciákat kapott Bern arra nézve, hogy a gazdasági kapcsolatok élénkítése Kartúmmal nemcsak a háborút és ezzel az új fegyvervásárlásokat szolgálja. A kérdésre azonban Villiger kitérő választ adott. Bízik benne – mondotta –, hogy „a folyamat tovább megy”. Svájc jól ismeri a szudáni helyzetet, amelyben csak „lépésről lépésre” lehet haladni.

 

A CSI ezután is síkraszáll nemzetközi szinten azért, hogy a nyilvánosság figyelmét ráirányítsa a kartúmi iszlám diktatúra terjeszkedő politikájára. Szolidaritásunkkal a népirtás befejezéséig és az utolsó rabszolga hazatértéig támogatjuk a szudáni háború áldozatait.

 

Képaláírás:

Sajtókonferencia Interlakenben: Omar al-Bashir szudáni államfő (a mikrofonnál), a kép bal szélén Joseph Deiss szövetségi tanácsos, jobb szélén pedig Kaspar Villiger a Szövetségi Tanács elnöke /CSI

 

Boksz:

 

Képaláírás:

Max-Peter Stüssi CSI-munkatárs Adam Abdallah Dél-Szudáni keresztény hívőt kérdezi. /CSI

 

Kolumbia: A hit ára                                                                              HÁTTÉR

 

Az 1964 óta dühöngő polgárháborúban baloldali gerillák és jobboldali milicisták eddig több mint 200 000 embert öltek meg. Az áldozatok közt számos társadalmilag elkötelezett lelkész is található.

 

2002. november 11-én a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) gerillamozgalom egységei elrabolták Jorge Enrique Jiménezt, Zipaquirá püspökét, a Latin-Amerikai Püspökkari Konferencia (CELAM) elnökét. A nemzetközi tiltakozás azonnali cselekvésre sarkallta a kormánycsapatokat, aminek köszönhetően Jiménez püspök már négy nap múlva kiszabadult elrablói fogságából.

 

Évi 3 000 emberrablás

 

Jiménez püspök is ahhoz a csaknem háromezer emberhez tartozik, akiket Kolumbiában évente elrabolnak. Ezek tettesei a baloldali Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) gerillamozgalom, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN) vagy a szélsőjobboldali Önvédelmi Egységek (AUC) tagjai. A túszejtésekkel elfogott elvbarátaik szabadulását akarják kicsikarni, illetve pénzt próbálnak szerezni további terrorcselekmények végrehajtásához. Ilyen lehetséges pénzforrás a mák- és kokainültetvényekből származó jövedelem is.

 

Az állam összeomlik

 

2002. február folyamán a három éve megkezdett béketárgyalások hirtelen zátonyra futottak. A sürgető szociális reformok – a szegény lakosság javát szolgáló igazságosabb földosztás vagy a hatalmas méreteket öltő munkanélküliség – eddig nem teljesültek. Az új elnök, Alvaro Uribe, akinek néhány évvel ezelőtt saját édesapja is a gerillák áldozata lett, egyoldalúan csak a katonákban bízik. Így már felesketése után alig három nappal, 2002. augusztusban szükségállapotot hirdetett ki: a rendőrség házkutatási vagy letartóztatási parancs nélkül is átkutathatja bármilyen helyiséget, és őrizetbe vehet bárkit. A kormányzat továbbá kihirdette, hogy 2003. júniusáig 55 000 tartalékos katonát és rendőrt hív be a terrorizmus elleni harcra. Azonban a határozott elnöki eltökéltség sem képes megfékezni az említett három fegyveres gerillacsoportot – amelyek polgármestereket fenyegetnek és ölnek meg – az állam tudatos destabilizálásában. Az emberrablók egyre több polgármestert hurcolnak el működési körzetükből. Ma már a kolumbiai lakosok fele nem az állam, hanem a három gerillamozgalom egyikének ellenőrzése alatt áll!

 

Keresztények két tűz között

 

Mivel a keresztények gyakran vonakodnak valamelyik polgárháborús párt támogatásától, ezért azzal vádolják őket, hogy az ellenfelet támogatják. Így tulajdonképpen ők kerülnek a frontok kereszttüzébe: egyedül az elmúlt esztendő folyamán hét papot, egy apácát valamint több mint húsz protestáns lelkészt és egyházi vezetőt öltek meg! Kolumbiában az erőszak beépült a mindennapokba: 1984 óta 2 millióra emelkedett azoknak a menekülteknek a száma, akiket az egymással harcban álló felek valamelyike űzött el szülőfalujából. A tekintélyes angol Economist jelentése szerint pedig a baloldali gerillák vagy szélsőjobb milicisták naponta átlag 70 embert gyilkolnak meg.

 

Béketörekvések

 

A katolikus és a protestáns egyházak viszont a konfliktusok erőszakmentes megoldását kívánják elérni. 2002. júliusban Pedro Rubiano érsek, a kolumbiai Püspökkari Konferencia elnöke felajánlotta Uribe elnöknek, hogy közvetít a kormányzat és a fegyveres mozgalmak közti konfliktusban. Uribe augusztusban el is fogadta az ajánlatot. Az Evangélikus Egyháztanács (Cedecol) Emberjogi- és Békebizottsága is egyengeti a polgárháborús pártok közti béketárgyalások útját. Az egyház fáradozásainak eredményei már év vége előtt jelentkeztek: első alkalommal novemberben kezdődtek tapogatózó megbeszélések magas rangú egyházi képviselők és a jobboldali AUC-milicisták vezetői között, tekintettel egy kormányzati dialógusra. Mindezek alapján az AUC 2002. december 2-án egyoldalú fegyverszünetet hirdetett. Hector Pardo, a Cedecol elnöke pedig kijelentette: „Felszólítjuk a nemzetközi keresztény közösségeket és a világ összes egyházát, hogy imádkozzanak fáradozásaink sikeréért.”

 

Képaláírás:

Kolumbia hétköznapjait gyilkosságok, emberrablások és tiltakozások uralják. /Oswald Iten

2002. október 19: bomba robbant Laurelesben (a milliós Medellín nagyváros egyik negyedében), négy embert megsebesítve. Egy túlélő éppen elhagyja a helyszínt. /Keystone

 

 

Vietnam: „Valóban szeretlek titeket!”

 

A szeptember 16-án elhunyt Nguyen Van Thuan vietnami bíboros 13 évet töltött börtönben – ebből kilencet magánzárkában – ítélet nélkül. Szenvedése keresztény tanúságtétel.

 

„A táborban állandóan éheztünk, és szinte semmink sem volt. Rizst és zöldséget kaptunk – csak a levelét, a gyökerét már nem –, ezt forró vízben kevés sóval megfőztük. Így kényszerítettek munkára. A keresztények nagyobb szeretettel viseltettek egymás iránt, mint a többi foglyok. A hitükről faggattuk őket. Ésszel alig fölfogható, amint Isten katekizmus-iskolává alakít át egy börtönt. Ezek a katolikus hívők azután megkeresztelték a többieket, és keresztapáik lettek. Varázslatos dolog történt velünk. A fogház atmoszférája először nagyon kegyetlen volt, de később minden megváltozott.”

 

Oltáriszentség a cigarettadobozban…

 

„Éjszaka mind az ötvenen barakkokban aludtunk, fej-fej mellett az egyetlen közös faágyon, a lábunk meg kilógott. Egy fogolyra mindössze 50 cm hely jutott. Megvártam, míg elérkezik az éjfél, és ekkor öt másik katolikus társammal találkoztam. Miséztem és megáldoztattam őket. Cigarettadobozokból kis tartókat eszkábáltunk, ezekben őriztük az Oltáriszentséget. Péntekenként minden foglyot összetereltek egy közös gyűlésre, ahol a börtönparancsnok megpróbált minket agymosással megtörni. De ilyenkor szünetet is tartottak, és ezt kihasználva tovább tudtuk adni az Oltáriszentség-tartót a többi ötvenes csoportnak. Így a tábor minden egyes foglya naponta megáldozhatott. Bár mindegyikünknek máshol kellett dolgoznia, mégis minden csoport tudta, hogy Jézus köztünk van. Minden este imádkoztunk.”

 

„Szeretlek titeket!”

 

„A fejlemények aggodalommal töltötték el a börtönhatóságot, és az emberekre gyakorolt befolyásom miatt magánzárkába dugtak. Az itt töltött első napomon engedélyezték, hogy levelet írjak. Én a következőt írtam: >Kérem, küldjetek gyógyszert gyomorfájás ellen.< A barátaim szerencsére megértették, és a magánzárkában töltött idő alatt mindig kaptam tőlük misebort és ostyát. Ezek voltak életem legszebb miséi. Azonban a magánzárka egyben az erőszak egyik módja is. Néha már azt hittem, hogy megőrülök. Sokszor egy ablak nélküli teremben éreztem magam, ahol nincs semmi, csak falak. A börtönhivatalnokok tíz napra teljes sötétbe zártak. Ez olyan volt, mintha a tisztítótűzben lennék. Semmit sem tudtam a családomról. Éreztem a falon a remegést: az emberek kint mulatoztak. Azt viszont már nem voltam képes megérteni, hogy mit beszélnek. Megpróbáltam számolni a napokat, hogy legalább azt megtudjam, karácsonyt vagy húsvétot ünnepelnek-e. Magánzárkában szinte képtelenség imádkozni. Ha az ember beteg, és éhes, vagy amikor az idegrendszere összeomlik, nem tud imádkozni. Fél óra alatt is csak alig néhány szót tudtam kinyögni. Ilyeneket, mint: >Üdvözlégy, Mária.< De ezt sem tudtam végigmondani. Aztán kezdtem elgondolkodni a témáról: >Úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket.< Tudtam, hogy a börtönőrömet – aki pedig az ellenségem – is szeretnem kell. Lassan barátok lettünk. Szerettük egymást. Az őr gyakran megkérdezte: >Van Thuan úr, szeret Ön minket?< Én pedig válaszoltam: >Szeretlek titeket. Éveket töltöttem köztetek, ezért tudjátok, hogy valóban szeretlek titeket.<”

 

A CSI Nguyen Van Thuan bíboros 1976-1989-ig tartó börtönbüntetése alatt több alkalommal követelte szabadon bocsátását.

 

Képaláírás:

Nguyen Van Thuan bíboros 1989. április 28-i szabadon bocsátása után Rómában. /CSI