A 20. század elején még a mai Törökország területén élő lakosság 20%-a keresztény volt. Mára ez az arány 0,3%-ra zsugorodott, és folyamatosan csökken, miközben a muzulmánok száma Európa hagyományosan keresztény régióiban is tovább nő. A valamikori Ottomán Birodalom minden eszközzel igyekszik rávenni az Európai Uniót, hogy egyezzen bele az ország mielőbbi csatlakozásának elfogadásába.
A törökországi keresztény kisebbség napjai meg vannak számlálva (összevetésül: míg Svájcban 1970-ben körülbelül 20 000 muzulmán élt, számuk ugrásszerűen megnőtt, és nem sokkal ezelőtt meghaladta a 300 000-et). Kiirtás, elűzés és hátrányos megkülönböztetés - ezek a törökországi keresztény kisebbség vérveszteségének fő okai. A még kitartóak mind öregek, elkeseredettek, és az állami önkénytől szenvednek.
Kifosztott templom
2003. január 7-re virradó éjszaka ismeretlenek kirabolták a diyarbakiri szír-ortodox Istenanya templomot. Több értékes liturgikus tárgy mellett elvittek egy fölbecsülhetetlen értékű 400 éves, kézzel írott evangéliumot, ezüst kereszteket, és egy 12. századból származó ikont is. 2001-ben a "Hürriyet" című török újság árulónak nevezte Juszuf Akbulutot, a templom szír-ortodox papját, mivel az atya megsiratta a törökországi asszír keresztények kiirtását. Azóta a török titkosszolgálat emberei megfigyelik Akbulut prédikációit. A gyülekezet pedig nemrég hasztalan tiltakozott egy, a temetőjük közepén átvezető út megépítése ellen.
Roberto Ferrari (71 éves) kapucinus szerzetes ugyanebben a templomban, szintén 2003. januárjában hosszas fölkészítés után - és a jelölt kifejezett kérésére - megkeresztelt egy török fiút. A gyerek azonban hamarosan visszatért az iszlámra, és bepanaszolta Ferrarit a hatóságoknál, akik elkobozták a 45 éve Törökországban szolgálatot teljesítő olasz pap útlevelét, és bírósági eljárást indítottak ellene.
A keresztények - mint nem-muzulmánok - sokat szenvedtek a szultánok uralma alatt. Hogy egyáltalán "megtűrt" helyzetet nyerhessenek, gettókba kellett zsúfolódniuk és súlyos adókat fizettek. Ezen kívül kizárólag alárendelt munkát végezhettek. A Kemal Atatürk alapította nacionalista "Ifjútörök Mozgalom" fellendülésével - közvetlenül az első világháború előtt és alatt - a keresztények helyzete csak rosszabbodott.
Az ifjútörökök mélységes bizalmatlansággal tekintettek minden nem török származású állampolgárra, lehetett az örmény, görög-ortodox, avagy asszír keresztény, esetleg zsidó vagy kurd. A nacionalista elvakultság megtagadta a "betolakodók" léthez való jogát egy jövőbeni török nemzetállamban. Az ifjútörökök 1915-1918 között aztán a tettek mezejére léptek: a tömegmészárlások és elűzetések következtében több mint 1 millió örmény és félmillió asszír vesztette életét. Ők lettek a 20. század első népirtásának áldozatai. A török köztársaság 1923-as kikiáltásakor az "etnikai tisztogatás" eredményét az új alkotmányban is rögzítették. Az akkor élők ettől kezdve mind az egyetlen, egységes török nemzet testéhez tartoztak. A nemzeti egység doktrínája - a különböző vallási és etnikai csoportok létezése ellenére - azóta is a török önmeghatározás egyik alappillére; annak ellenére, hogy az I. világháborúban vereséget szenvedett Törökország a győztes hatalmak - Anglia, Franciaország, és az USA - nyomására 1923-ban aláírta a keresztények és más kisebbségek jogainak tiszteletben tartását szavatoló Lausanne-i egyezményt. Atatürk és hívei azonban rögtön ezután már meg is határozták, kik számítanak szerintük egyáltalán kisebbségnek: csakis az örmények, a görög-ortodoxok (egy millió görög elűzése után) és a zsidók. Az asszír keresztény, kaldeus, orosz-ortodox, katolikus, protestáns, valamint alevita és kurd túlélőket nem létezőnek tekintették.
Akadályok
Valamennyi keresztény kisebbséget - függetlenül attól, hogy az állam elismerte-e vagy sem kisebbségi létüket - számos korlátozó intézkedés sújtotta. A papok és lelkészek képzését továbbra is tiltották. Ezzel akadályozták a hit továbbadását a következő generációnak. 1971-ben bezárták a Helbeli szigeti Chalki görög-ortodox teológiai szemináriumát is. Aki bibliákat terjeszt, az "a közrend megzavarása miatt" a börtönbüntetést kockáztatja. Templomok újjáépítését és fölújítását csak abban az esetben engedélyezik, ha a közösség be tudja bizonyítani, hogy "az épület történelmi jelentőséggel bír". Évek telhetnek el, mire az állam határozatot hoz. A török állampolgárok vallási hovatartozását bejegyzik útlevelükbe, ami lehetőséget ad a rendőri önkénynek. Hadseregben, rendőrségnél vagy magasabb közigazgatási hivatalokban levő pozíciók keresztények számára elérhetetlenek. Az állam által nem elismert asszír keresztények helyzete még siralmasabb. A kormány már 1934-ben elrendelte az asszír-keresztény családnevek törökre változtatását. A keresztények lakta falvakat török helységnevekkel látják el. Ma már tilos a gyerekeket szír nyelven tanítani. Ők csakis állami iskolába járhatnak, ahol kizárólag iszlám vallásoktatásban részesülnek.
A népirtás tagadása
A török állam mereven elzárkózik alapító atyáinak az első világháború folyamán az örmény és asszír keresztények ellen elkövetett népirtásának elismerésétől. Ebben az igyekezetében számos európai ország is támogatja. A jó kapcsolatok ápolása az erősödő Törökországgal sokkal fontosabb a legyilkoltak tiszteleténél, amelynek Franz Werfel: "A Musza Dag 40 napja" című regénye emléket állít. Az egyik ilyen ország Svájc: a Szövetségi Tanács sajnos többszöri parlamenti kritika ellenére sem hajlandó diplomáciai eszközökkel rábírni Törökországot a népirtás tényének beismerésére. Mint ahogy azért sem sokat tesz, hogy érvényt szerezzen a török kormány etnikai és vallási kisebbségekről szóló határozatának tiszteletben tartására. Törökország is aláírta azt az Európai Emberi Jogi Egyezményt, amely tartalmazza az ide vonatkozó kötelezettségeket.
EU-tag Törökország?
A keresztény Európa az emberi jogok betartásának követelése helyett inkább ahhoz az országhoz dörgölődzik, amely földrajzilag nagyrészt Ázsiában van. Törökország építészeti műemlékei, a székesegyházak, templomok és a nyugati kultúra elmúlt századainak egyéb történelmi maradványai számára aligha jelentenek többet turistacsalogatónál. Ami az utazási irodák fényesre lakkozott brosúráiban a más kultúrák iránti türelemnek látszik, az valójában a múlt korszakainak vérrel átitatott tanúja. Ezek egyike a nagystílű isztambuli Hagia Sophia katedrális - 1935 óta múzeum -, amelyet évszázadokig mecsetként használva próbáltak meg elidegeníteni. 2002. decemberében Törökország csatlakozását már 2005-re prognosztizálták. Az EU-országai késznek mutatkoznak arra, hogy a török államot máris "közülük valónak" tekintsék? Vagy fordítva: az az iszlám ország, amely 450 éven át háborút viselt a keresztény Európa ellen, most majd békés úton érheti el célját?