Szombat: John Eibner, Gunnar Wiebalck és én sátrakkal, segélycsomagokkal megrakva repülünk London felé. Ott csatlakozik hozzánk a két méternél magasabb Bona Malwal, a szudáni ellenzék dinka vezetõje, hívõ katolikus. Éjszakai repülés. Nairobi, Kenya. Aggódom: nem lesz-e valami baj. Hansjürg Stückelberger lelkész riportja.

Minden szabadítóakciót gyógyszerszállítmány kísér. A képen: H. Stückelberger lelkész és J. Eibner

Önzetlen orvos

Vasárnap: elsõ állomás A. település kórháza. Kirakjuk a gabonazsákokat. A folyómeder száraz, így könnyû a leszállás. Az emberek úgy élnek errefelé, mint a kõkorban: fiatal nõ magot õröl egy lapos kövön, akárcsak évezredekkel ezelõtt. A kórházat két méternél magasabb palánkkerítés övezi. A végtelen csend hirtelen belém hasít: nincs motorzaj, rádió, csak nyugalom. Dr. E. Makender üdvözöl, majd bevezet minket a kórház vályogfalú, fûvel fedett épületébe. Minden rettenetesen egyszerû. Büszkén mondja: „Fõleg négyfajta operációt végzünk: lágyéksérv, golyva, méhsüllyedés és szürkehályog. Két hónapon belül új akciót indítunk: 700-1.000 ember jön mindenfelõl, hogy megoperáljuk a szürkehályogját." Ez a képzett sebész lemondva minden luxusról, a legegyszerûbb eszközökkel évente több száz embert gyógyít a maláriával fertõzött vidéken.

Kormányzati koncentrációs tábor

Hétfõ: Malual Akon táborában egy hatalmas fa alatt ütjük föl sátrunkat. Angelo magával hozta feleségét, Rebeccát, aki megerõsíti a korábbi híreket a kormány fekete-afrikaiak számára épített koncentrációs táborairól: õt is eladták egy rabszolgatartónak. Késõbb a kormány által õrzött táborban kellett dolgoznia. Sok gyerek is volt ott, akik szüleit megölték. Csak az kapott enni, aki iszlámra tért. Rebeccát tegnap hozták vissza a férjéhez: a CSI hagyott pénzt a kiszabadítására. Micsoda tébolyt teremtett itt az iszlám kormány! Rebecca szemében még sincs gyûlölet: az átélt borzalmak ellenére Isten békéje sugárzik belõle.

Csúcspont

Kedd: a szabadítás napja, amit 840 rabszolga vár különbözõ helyeken. Bizalmi emberünk értesítette a kereskedõket. 10-kor indulunk. A francia TV forgatócsoportjával és a tolmáccsal 15-en vagyunk. Összezsúfolódva ülünk az ellenségtõl szerzett kisteherautó platóján. A vezetõfülkét leszerelték, így a kocsi könnyebben haladhat a fák alatt. A megálláshoz idõ kell, mivel fék nincs. A sok kátyú miatt állandóan kapaszkodunk. Mindegyikünket örömteli várakozás tölt el. A megadott helyen egy fa árnyékában 320 feketeafrikai – köztük sok asszony és gyerek – vár végtelen türelemmel. Üdvözöljük az arab kereskedõket, akik nélkül aligha lehetne kiszabadítani az elrablottakat. Az emberek nagyon hálásak, hogy ezek az arabok összegyûjtik elhurcolt rokonaikat és életveszély közepette délre szállítják õket. Két széket helyeznek a földre. John és a kereskedõ leülnek, hogy mindenki lássa, mi történik. Ekkor John elõszámlálja a halom pénzt: 50.000 szudáni font (11.000 Ft) személyenként, azaz összesen 16 millió. Egy nagy zsák bankjegy. Elérkezett a rabszolgák és az én életem csúcspontja: elmondom, hogy sokan imádkoznak értük, aztán odakiáltom a várakozóknak: „Szabadok vagytok! Isten áldjon benneteket!" Elfojtott öröm és taps hullámzik válaszul. A rabszolgalét borzalmai csak lassan oldódnak. Izzadunk és éhesek vagyunk, mégsem gondolunk evésre. Sok interjú készül a kiszabadítottakkal, hogy bizonyíthassuk elrablásukat, szenvedéseiket, szabadulásuk körülményeit és ellenõrizhessük az elmondottak hitelességét. Kétkedésem azonban hamarosan döbbenetté változik: amit ezek az asszonyok elmondanak, még a legérzéketlenebb riportert is sokkolja. Valahogy meg kell õriznünk hidegvérünket, nehogy kitörjön belõlünk a zokogás. A TV-sek – akikkel nagyon jó kapcsolatba kerültünk – eltökélték, hogy a világ elé tárják ezt a botrányt.

Ima holdfényben

Visszatérünk a táborba. Gyorsan sötétedik. Gunnar és én a Vétérinaires sans frontiéres táborának asztalánál ülünk, akik megengedték zuhanyzójuk használatát. Három fekete állatorvos érkezik. A holdfényben alig tudjuk megkülönböztetni õket. Matthew meséli: „Kenyai vagyok. A kormánycsapatok két évvel ezelõtt megtámadták a tábort. Egy katona fegyvert fogott a társamra. A bibliát fejem fölé tartva Istenhez imádkoztam és könyörögtem, ne lõjön. De fejbe lõtte. Engem elengedett. Azért vagyunk itt, hogy beoltsuk a marhákat és megmentsük az élõ populációt. Ez az iszlám és a kereszténység élet-halálharca. Ezért vagyunk itt. Valakinek ezt is meg kell tennie." Zuhanyozni jöttünk és most együtt imádkozunk. Szerda: összeszedem a sátram. John és Gunnar újabb szabadítóakcióra megy a TV-sekkel. Engem vár a munka a CSI irodájában. Mély hálát érzek. Isten csodálatos feladattal bízott meg. A Dél-Szudániak elkötelezettsége és áldozatvállalása bátorsággal tölt el. Még határozottabban vallom: minden módon támogatni fogjuk az iszlám elnyomás áldozatait és fokozzuk erõfeszítéseinket, míg el nem érjük, hogy ezek az emberek békében éljenek, az összes rabszolga hazatérhessen és újjáépüljenek lerombolt házaik és templomaik. A zürichi repülõtéren feleségem, lányom és unokáim várnak. Köszönöm, Uram!