13. szám

(II. évf., 1997 okt. 21.)

Tartalom

E számunk a tavaszi Balaton Bulletin hatodik tanulmányát közli.

1. Juliet Schor: Kiút a mókuskerékbôl

Cikkek, dokumentumok

1.

Juliet Schor: Kiút a mókuskerékbôl

Juliet Schor a Harvardon volt fiatal közgazdaságtan-tanár, amikor két megengedhetetlen dolgot tett. Írt egy bestseller könyvet (The Overworked American [A túlhajszolt amerikai], Harper Collins, New York, 1991), s benne kétségbe vonta - sok megfelelô bizonyítékkal alátámasztva - a hagyományos gazdasági bölcseletet. Kimutatta, hogy az átlag amerikai többet dolgozik, mint az átlag európai (320 órával többet évente), s az egyenletesen növekvô termelékenység ellenére többet, mint maguk az amerikaiak a 40-es években.
Azt állította, hogy a munkások nem önmaguk választják, hogy magasabb teljesítményük ellenértékét több pénz, munka és fogyasztási cikk formájában kapják, hanem szervezetten irányított tényezôk hálózata kényszeríti ôket erre, s mindez a féktelen kapitalizmusból ered. Az eredmény: hosszabb munkaidô az alkalmazottak számára, nagyobb munkanélküliség, növekvô fogyasztás.
A következô részlet a The Overworked American [A túlhajszolt amerikai] c. könyv utolsó fejezetébôl való.

Gyakran mondják, hogy a közgazdász olyan ember, aki mindennek tudja az árát, de az értékét semminek sem. Az idô kérdésében mindannyian közgazdásszá válhatunk. Az árával kínosan tisztában vagyunk - a plusz jövedelemmel, amit másodállással keresünk, a túlmunkáért járó másfélszeres fizetéssel. Eközben lehet, hogy elfelejtettük az idô valódi értékét.

A kapitalizmus elôtti Európa nagyjából "idôtlen" volt - vagy, Jacques Le Golf történész szavaival kifejezve, "sietség nélküli és precizitásra nem törekvô". Amikor a kapitalizmus megemelte az idô "árát", az emberek ritka kincsként kezdtek gondolni rá. A növekvô piacgazdaság ideológiája valóban tele volt idô-metaforával: idômegtakarítás, az idô okos felhasználása, az "idôpocsékolás" elítélése. Végül is a kapitalizmus többet tett annál, minthogy értéket adott az idônek. Idô és pénz egymással behelyettesíthetôvé váltak. Az idô maga árucikk lett.

A pénzkölcsönzés volt az idô árusításának elsô példája. Késôbb kialakult az idô áruba bocsátása a munkaerôpiacon, s ez vált a legtöbb ember számára a legnagyobb jelentôségûvé. Elôször azért küzdöttek a munkások, hogy az idô ne legyen büntetôeszköz a munkavállalók kezében. Évtizedek múltán az idô tulajdonjogáért harcoltak - vagyis, hogy mennyi legyen a sajátjuk, és mennyi a fônöké.

Az idô akadálytalan pénzre váltása ma uralkodó érték, törvényessége olyannyira szilárd, hogy már nem teljesen önkéntes alapon mûködik - a legtöbb munkást túlóra vállalására lehet kényszeríteni. Az idô anyagi értéke messze túlmutat a munkaerôpiacon. Az állam minden egyes, bíróságon eltöltött napért fizet az esküdteknek. Az emberi élet törvényes értéke a munkaidô majdani eladásán alapul. Minden órának ára van.

Minden egyes órán árcédula van, és ez biztosítja az idô hatékony felhasználását az egyén vagy a társadalom számára. De az idô értékének sok vonatkozását nehéz csupán a piaci árfolyamba belefoglalni - ilyen pl. a társadalmi élet minôsége, vagy egy alapvetô emberi jognak, a szabadidônek a fogalma. Minél több idô helyettesíti a pénzt, annál nehezebb független idôérték-mérôt megállapítani. Ha a piac csak a pénz értékét ismeri el, akkor nincs értelme annak az érvnek, hogy egy adott munka "túl sok órát" vesz igénybe. A testületi jogász meghosszabbított munkaideje megfelel megnövelt fizetésének. Ha az alacsony fizetésû munkásoknak két teljes munkaidôs állásuk van, ez csak azt jelenti, hogy "többre értékelik a pénzt az idônél".

Ahol az idô pénz, nehéz megvédeni az idôt azoknak, akik nem tudnak fizetni érte. És magunk számára is nehéz megvédeni, pihenésre, hobbikra vagy alvásra. De a józan ész azt súgja, hogy a munkaórák lehet, hogy túl hosszúak, lehet, hogy egészségtelenek, társadalomellenesek és rontják az élet minôségét.

Az idô és pénz összemérhetôségének más káros hatása is van. Az egyenlôen elosztott erôforrást (idô) átalakítja egy határozottan egyenlôtlenre (pénz). Az idô eladása aláássa egyenlôségét. Minthogy a munkaidôn kívüli munka értékesebbé válik, akiknek van pénzük, takarékoskodhatnak vele úgy, hogy embereket bérelnek ételeik elkészítésére, gyermekeik felügyeletére, még arra is, hogy sorban álljanak helyettük. Azok az emberek, akiknek idejét megveszik, gazdaságilag kevésbé vannak jó helyzetben. Napjaink idôhiánya azzal a veszéllyel jár, hogy egy új kiszolgáló osztály keletkezik.

A csereüzlet mérséklésének elve már létezik. Törvény tiltja önmagunk rabszolgamunkára adását. Szavazati jogunkat sem lehet áruba bocsátani. Gyermekeket sem. Az állam szabályozza a munkaórákat a gyarmati idôszak óta. A szabadidôhöz való jogra törvényt hoztak, ilyen például a fizetett szabadsághoz való jog. A legfontosabb a társadalombiztosítási rendszer, mely elfogadja, hogy a munkásoknak joga van a pihenésre idôs korukban. Én e jognak a kiszélesítése mellett emelek szót, hogy mindenki élvezhesse szabadidejét már fiatal korában és egész életén keresztül.

éj ösztönzô erôk a munkáltatóknak

Amit a cégek jelenleg ingyenesen kapnak a fizetett munkásoktól, azt meg kellene fizetniük. Ezért azt javaslom, hogy minden fizetett állást hivatalosan és jogilag egy standard idôbeosztáshoz kössenek. Ideális esetben a cég meghatározza a munkaórák éves maximumát, és ezen belül rugalmasságot engedélyez. Ha egy munkás az átlagosnál több ideig dolgozik, a cégnek fizetni kell érte.

Természetesen a munkáltatók így is nagyon magas szabványóraszámot állapíthatnak meg. Sôt a japán gyakorlatot is másolhatják, ahol a munkásokat finoman arra ösztönzik, hogy mindenféle szabványtól tekintsenek el. A munkások esetleg nem is igényelnek juttatást a túlóráért, vagy lemondanak a szabadságukról, csak hogy elôbbre jussanak a ranglétrán. A leginkább verseny-orientált környezetben lehetetlen kivédeni a hosszú munkaidôre való hajlamot a vállalati kultúra megváltoztatása nélkül. De egy világosan meghatározott tervezet hasznos határt szabna a munkaadóknak, és újfajta versenyt eredményezne. Ha egy leendô gyakornoktól a Salamon Fivérek 80 órát kérnének hetente, a Goldman, Sacks pedig 70-et, akkor a Salamon Fivérek hátrányba kerülnének.

Ami a túlórákért való fizetést illeti, azt javaslom, hogy a fizetés ne pénzben, hanem idôben történjen. Minden állás - legyen fix fizetésû, óra- vagy darabbéres - szabvány munkanapból, munkahétbôl és munkaévbôl álljon. Egy ma ledolgozott túlóra megfelelne egy késôbbi szabad órának a fizetett munkaidôbôl. A munkások így hosszabb hétvégeket gyûjthetnének össze, alkotó szabadságra mehetnének vagy mellékállást vállalhatnának teljes fizetésért. Sokkal könnyebb lenne iskolába járni, gyermekeket nevelni vagy önkéntes munkát végezni.

A másik nagyon szükséges változás az lenne, hogy a mellékállások könnyebben megvalósíthatók legyenek. Jelenleg ezek rosszul fizetettek, kis mozgékonyságot engedélyezôk, és többnyire nem hoznak hasznot. A diplomás szakembereknél a visszahúzó erô különösen erôs - sok helyen a mellékállás vállalása egyenértékû a karrier befejezésével.

Néhány egyszerû reform növelné a mellékállások megvalósíthatóságát. Az elsô döntô lépés az elônyök megvonásának (benefits penalty) felszámolása lenne. A másodállásban dolgozók munkaóráik arányában részesülnének az egészségbiztosításban, a nyugdíjban és más juttatásokban. Sok teljes munkaidôs dolgozó van, aki jobban szeretne részmunkaidôben dolgozni, de fél a kedvezmények elvesztésétôl. Ez a rendelkezés lehetôvé tenné, hogy átváltsanak. A legjobb megoldás egy általános, az állam által biztosított, mindenkit megilletô egészségbiztosítás és nyugdíj lenne, tekintet nélkül a foglalkoztatási helyzetre.

A cégek számára léteznek más hatékony, a termelést elôsegítô túlóra-helyettesítôk. Például nagyobb beleszólást biztosíthatnak a munkásoknak a döntéshozatalban, csökkenthetik a bérek közötti különbségeket és emberközpontúbbá tehetik a munkahelyi környezetet. Tanulmányok sora igazolja, hogy ezek a reformok növelik a elégedettséget és a termelékenységet. Az egyik régen esedékes, becsületes reform az lenne, hogy betiltják a kötelezô túlórát. A munkásokat nem szabadna arra kényszeríteni, hogy többet dolgozzanak az átlagos munkahétnél, ha meg akarják tartani az állásukat.

A késôbbi jövedelem szabadidôre cserélése

Az emberek makacsul ragaszkodnak aktuális fizetésükhöz, s nem hajlandók vagy képtelenek idôre cserélni azt. A közvélemény-kutatások azonban azt mutatják, hogy nagy a hajlandóság a majdani jövedelemnövekedés szabadidôre váltására. Tegyük fel, hogy a vállalatokat törvény kötelezné arra, hogy alkalmazottaiknak lehetôvé tegyék ezt az alternatívát.

A vállalat bejelentené, hány százalékos bérnövelést tervez. Azután kiszámolná az ennek megfelelô szabadórák számát. A dolgozó választhatna a lehetôségek közül, hogy vagy csak fizetést kér vagy csak szabadságot, vagy fele-fele arányban, vagy bármilyen más felosztásban. A cég ajánlata a napi óraszám csökkentése vagy több szabadnap adása lehetne. A szabadidô az évek során felhalmozódhatna.

Évi 2 %-os, idôre váltott jövedelemnövekedés esetén tíz év alatt az átlagos munkaév 360 órával csökkenhetne - 1960 óráról 1600-ra évente. Ez két hónappal több évi szabadsághoz vagy hat és fél órás munkanaphoz lenne elég.

Természetesen, ha az alkalmazottak következetesen inkább idôben kérik jövedelmük növelését, a vásárlóerô stagnálni fog; lépést tart az inflációval, de nem megy túl rajta. Ennek az a jó oldala, hogy amirôl nem tud az ember, az nem is aggasztja. Amint azt a megrögzött vásárlók tapasztalják, eltûnik a javaikkal kapcsolatos elégedetlenségük, ha abbahagyják az üzletekbe járást. Ha holnap is elégedett vagy azzal a mennyiséggel, amit ma fogyasztasz, akkor a késôbbi kereset idôre cserélése áldásos lehet.

Lesznek persze kemény ellenzôi is a dolognak. Bizonyos embereknek egyszerûen szenvedélyük a munka - azoknak, akiknek ez menekülés, megszállottság. Másoknak a pénz a mindenük, eladnák a lelküket egy zsírosabb állásért, tekintet nélkül a munkaidôre, stresszfokozatra, családi életre vagy társadalmi környezetre. És a lakosság felének megvan az a speciális problémája, amit egy 45 éves gépész tár fel: "A férfinek az a feladata, hogy minden ébren töltött órát munkával töltsön el, hogy családját fenntartsa. Ha szabadidôt kér az ember, lustának mondják." A férfiak különösen csapdában vannak, nemcsak a hagyományos kenyérkeresô szerepben, hanem amiatt a kulturális tendencia miatt is, ami az embert munkája és keresete alapján értékeli.

Idôkülönbségek

Természetesen sokaknak olyan alacsony a fizetése, hogy nem adhatnak fel semmilyen bevételi forrást, sem jelenlegit, sem késôbbit. Az amerikai dolgozóknak csaknem egyharmada annyi fizetést kap jelenleg, ami nem elég ahhoz, hogy a szegénységbôl kiemelje. Milliók kényszerülnek túlórára, éjszakai munkára, vagy többen keresnek a családból, hogy valahogyan meg tudjanak élni - ha ez egyáltalán sikerül.

A szabadidô-mennyiség önkéntes emelésének az a veszélye, hogy a bérkülönbségek idôkülönbségekké alakulhatnak. A lakosság legszegényebb harmada épp annyi órát dolgozna mint eddig, míg a felsô kétharmad fokozatosan henyélô osztállyá alakulna. Ennek az egyensúlyhiánynak orvoslására a szabadidô-mennyiség kötelezô emelését javaslom, pl. államilag elôírt négy hét fizetett szabadságot vagy szülôi szabadságot minden alkalmazottnak.

Végül is, az idôegyenlôtlenséget az alapvetô bérkülönbségek megszüntetésével lehetne orvosolni. Az alacsony fizetések emelése nem egyszerû dolog, de legalább két stratégia segít ebben. Az elsô szerint a vállalatoknak el kellene kezdeniük a nagy bérkülönbségek megszüntetését oly módon, hogy a fizetési skálán alul lévôknek többet fizetnek, a felül lévôknek pedig kevesebbet. Másodszor, a szövetségi minimumbért emelni kellene, s a gazdaság átlagfizetéséhez igazítani. Végül, a munkaidô-probléma nem oldható meg a munka egyenlô elosztása nélkül. Ez tartós megoldást jelentene az alulfoglalkoztatottság problémájára, melyen segíteni lehet a túlterhelt dolgozók munkaidejének csökkentésével.

A fogyasztás legyôzése

A túlmunka csapdájának kikerülése azt jelenti, hogy ki tudunk lépni a fogyasztók taposómalmából, ez azonban életmód- és gondolkodásmód-változást kíván. A változás nemcsak gazdasági és társadalmi, hanem kulturális és pszichológiai is kell hogy legyen.

Az elsô lépés gyakorlati - olyan helyzetet teremteni magunk körül, hogy egy fix, kisebb jövedelembôl kijöjjünk. Például, egy kaliforniai környezettervezô három évet töltött azzal, hogy felkészüljön munkaidejének csökkentésére. Ki kellett egyenlítenie adósságait, ki kellett fizetnie autóját és meggyôznie társát, hogy az élet kevés pénzzel is jó lesz. "Vagy pénzt kell keresni, hogy megvásárolhasd azt a fajta életet, amit elképzelsz, vagy megváltoztatod elvárásaidat és nincs többé szükséged pénzre."

Az, hogy meg tudjuk-e változtatni elvárásainkat, attól függ, hogy megértjük-e azokat a pszichológiai és kulturális funkciókat, amiket az anyagi javak betöltenek. A dolgok kitöltik életünk üres helyeit. Sok pár arra törekszik, hogy háza legyen, és szép bútorokkal rendezze be; míg amire igazán vágynak, az egy érzelmi építmény - az otthon. A nôk egy része a divat segítségével próbál fantázia-ént teremteni, ami kárpótolja ôket tudatos vagy tudattalan hiányérzetükért. Az anyagiasság emberbaráti bûn is lehet. A férfiak keresik a kincses ládát, hogy feleségüknek vagy a gyerekeiknek adhassák. De ebben a folyamatban mindenkit becsapnak. "Azt hittem, helyesen cselekszem, ha állandóan dolgozom a pénzért. Viszont soha nem voltam otthon." A felismerés gyakran túl késôn jön. "Most, hogy idôsebb vagyok, látom, mit veszítettem."

A fizetés kényszerû csökkentése fájdalmas, gyakran pusztító hatású lehet. De azok, akik önszántukból mondanak le a gazdagság keresésérôl, teljesen elégedettek lehetnek. "Az utóbbi négy évben a felsô középosztályból a szegények közé kerültem, de sokkal gazdagabb vagyok, mint a legtöbb ember, és boldogabb is." "Teljesen új értékrendszert állítottam fel, elvetettem a büszkeséget, irigységet, versengést és az elismerés utáni vágyat."

A szabadidô visszakövetelése

Néhányan szkeptikusak az amerikaiak szabadidô utáni vágyával szemben. "A legtöbb ember mindössze annyit fog tenni, hogy néhány perccel tovább nézi az Oprah-t vagy az L. A. Law-t." Mit fognak csinálni az emberek több idôvel? Nem fognak éppen másodállást keresni vagy unatkozni?

Felmérési adataim azt igazolják, hogy az emberek dolgozni fognak szabadnapjaikon, de nem feltétlenül pénzért. Nagyrészben azokat a napi teendôket látják el, amelyek régebben a háziasszonyok egész napos dolgai voltak. Egy kaliforniai vállalatnál, mely havonta két nap szabadságot adott alkalmazottainak, megközelítôleg annyi idôt fordítottak a háztartásra és az önkéntes munkára, mint amennyit a pihenésre. Ez nagyrészt a gondoskodásból állt - gyermekek, beteg rokonok, barátok ellátásából és házimunkából. Manapság sokunknak nincs ideje a gondoskodásra. Jó lenne munkaidônkbôl lefaragni erre a célra. S napjainkban a férfiaknak is fel kellene vállalniuk e terhekbôl.

Sok ember szeretne több idôt fordítani a templomba járásra, gyermekeik iskolai és sportéletére, vagy segítenének ingyen-konyhákon. De az idô szorítása elragadja az embert az önkéntes munkáktól. A szabadidôt iskoláztatásra is lehetne fordítani. Az ingyenmunka, mely majd kitölti szabadidônket, életfontosságú számunkra, az egyén és a társadalom szempontjából egyaránt. Ennek világosan kellene látszania abból, hogy csökkenésekor a társadalmi problémák felhalmozódnak.

Eredeti cím: Getting Out of the Squirrel Cage
Nyelv: angol
Eredeti méret: teljes fordítás
Forrás: The Balaton Bulletin (Spring 1997)
Fordította: T. T.