19. szám

(II. évf., 1997 nov. 11.)

Tartalom

E számunk a "NATO nélküli világ" nemzetközi konferencia anyagait közli az ügy aktualitása miatt, az Alba Kör (sajnos az idô rövidsége miatt meglehetôsen nyers) fordításában.

1. Bridget Moix: A NATO terjeszkedés, politikai fejlôdés és ellenzéki érvek

2. Thomas Wallgren: A NATO-terjeszkedés és a modern világ kulturális válsága

3. Xanthe Hall: Atomfegyvermentes övezet Közép- és Kelet-Európában - Álom vagy valóság?

4. Vit László: A sajtó ámokfutása a NATO-ba

Cikkek, dokumentumok

1.

Bridget Moix: A NATO terjeszkedés, politikai fejlôdés és ellenzéki érvek

(Friends Committee Állami Jogi Szekció)

Jó napot barátaim. Nagyon örülök, hogy lehetôségem van rá, hogy veletek töltsem ezeket a napokat, hogy mindannyian egymástól tanulhatunk és stratégiával dolgozunk egy közös céllal: ellenezni az Észak Atlanti Szövetség terjeszkedését. Köszönetet szeretnék mondani Michael Simmonsnak, Fidusznak és Pepének és a többi konferencia szervezônek azért, hogy felkértek, szólaljak fel itt, ma az amerikai politikai helyzetrôl, a mi ellenzéki munkánkról a NATO terjeszkedés ellen és, hogy ez hogyan kapcsolódhat a ti munkátokhoz itt Magyarországon és más Közép-Kelet Európai országban.

Mivel a NATO terjeszkedés végül is egy többoldalú döntés, mely mély politikai, gazdasági és társadalmi hatással lesz a népekre Kelettôl Nyugatig, és ez valójában átalakíthatja a nemzetközi viszonyokat a hidegháború utáni világban és veszélyes irányba sodorhatja -, a NATO ellenesség és NATO ellenes mozgalmak érveinek több távlati megközelítése létfontosságú lesz egy hatékony ellenzéki stratégia létrehozásában nemzeti és nemzetközi szinten. Remélem, hogy bepillantást nyújthatok egy vallásos békeszervezet munkájába, amely az amerikai politikai rendszeren belül dolgozik más hasonló szervezetekkel a NATO terjeszkedés ellen. Remélem, segítetek nekem megérteni a ti rálátásotokat, amelyet magammal vihetek haza és ezzel megerôsítem munkánkat és talán új nemzetközi kapcsolatokat fejleszthetünk.

Néhány percen át megpróbálom összefoglalni a NATO terjeszkedés ratifikálását az USA-ban, majd leírni a fô érveket a NATO terjeszkedés ellen a saját szemszögünkbôl, megjegyezve azt, hogy ezek az érvek összekapcsolódhatnak a ti erôfeszítéseitekkel.

Hadd kezdjem a jelen helyzettel az USA-ban. Mint tudjátok Clinton elnök új tagok felvételét szorgalmazza a NATO-ba, továbbá a katonai szövetséget terjesztését Közép és Kelet-Európa területén. Ahogy megkezdôdik a vita a NATO terjeszkedésrôl Amerikában sokan kérdezik, hogy miért szeretné Clinton elnök új tagok felvételét a NATO-ba akkor, amikor az egész NATO fennállásának célja idejétmúltnak tûnik. Azt hiszem a válasznak több köze van az amerikai politikához, mint a valódi nemzetközi együttmûködés bármelyik formájához. A NATO terjeszkedés, úgy tûnik, Clinton elnök külpolitikai nyoma a történelemben, egy olyan adminisztrációtól, amely kevés vezetést mutatott a nemzetközi porondon. égy tûnik az amerikai hadipar is támogatja, melynek inkább az a célja, hogy magasan tartsa a kereskedelmet, mint az, hogy megfeleljen az új világkövetelményeknek.

Végül is Magyarország, Lengyelország és a Cseh Köztársaság bevétele a szövetségbe minden NATO tagország ratifikálásától függ, ami így lesz a terjeszkedés következô köreiben is. Fontos, úgy gondolom, hogy emlékezzünk arra, hogy ez igenis többoldalú döntés, és, hogy van számos kezdeményezése az irányváltoztatásnak és van még idô hallatni a hidegháború idejébôl származó katonai szövetség terjeszkedése által létrehozott veszélyeket. Mégis - az óra ketyeg.

Amerikában, attól tartok már érezni a NATO terjeszkedés ellenes munka hiábavalóságát. A lakosság, nagy mértékben feltételezi, hogy ez már eldöntött tény és nem lehet már igazán vitatni. Azon dolgozunk, hogy megváltoztassuk ezt a felfogást és alapos lakossági vitát nyissunk. égy hiszem, hogy ez a nemzetközi közösség feladata is és remélem, hogy sikerül közös csatornákat teremtenünk a lakosság felvilágosítására és egy erôs üzenetet küldenünk, amely ország-határokon túl is rezonál.

Amerikában egy komoly vitára csak most nyílt lehetôség, amely máris váratlanul zárással fenyeget. Clinton elnök eltökélte, hogy gyorsan átviszi ezt a kérdést a Kongresszuson és ehhez a külügyminiszter asszony Madeleine Albright és más fontos játékosok erôs támogatását élvezi a Szenátusban.

Clinton elnök jelen napirendje a NATO terjeszkedés ratifikálását kísérli meg a jövô év elején, talán már februárban. A rövid határidô mögött rejlô alap ok az, hogy kísérelje meg - mint magát a politikát -, megmenteni a politikai becsületet. Egy 1998 kora tavasz utáni szavazás nagyobb elégedetlenséget okozna a Szenátusban, mivel Amerikában közeleg a júniusi határidô a boszniai belekeveredés lezárásához. Clinton reméli, hogy példát mutat az 1999 áprilisi célhoz, a NATO terjeszkedés elsô körének teljes ratifikálásával - ami teljes külpolitikai gyôzelmet jelentene és egy idôbe esne a NATO alapításának 50 évfordulójával és alkalmas módon a második idôszakának vége elôtt. Mégis, az elkövetkezô hónapokban a szervezetem, más társ-csoportokkal együtt (AFSC-t és a BASIC-et beleértve) azon fogunk dolgozni, hogy felsorakoztassunk egy nagyobb ellenzéket a Szenátusban és a lakosságban és, hogy elérjük legalább a szavazás késleltetését, amíg a legfontosabb érveket nem válaszolják meg.

Mint bármely más nemzetközi egyezménnyel, a NATO terjeszkedéshez Amerikában két-harmad szavazat többségi szavazat kell a 100 tagú Szenátusból. A képviselôház lesz felelôs az amerikai hozzájárulás pénzeléséhez, de a képviselôházban nem várható reagálás, amíg a szenátus nem erôsíti meg a döntést. Sajnos jelenleg nincs elegendô szavazat ahhoz, hogy leállítsuk a szavazási folyamatot a Szenátusban. Valójában az idô ellenünk fordult, mivel egyre több szenátor hajlik a NATO terjeszkedés támogatása felé. Az ellenállás magva még nem létezik: ez nem párt kérdés egy világos értelemben; így még a leghaladóbb szellemû szenátorok sem lépnek fel nyíltan a NATO ellen. Emiatt még nehezebbé válik a szenátus mozgósítása. Mégis, a harcnak még nincs vége. Egész októberben a szenátus meghallgatásokat végzett és néhány szenátor kemény kérdéseket tesz fel, felismerve, hogy több részlet ismeretére van szükségünk, hogy végleges döntést hozzunk - fôleg a költségvetésre gondolva.

Sajnos az adminisztráció tovább folytatja a ködösítést e téma körül régi retorikát használva azt állítják, hogy a NATO terjeszkedés meg fogja védeni az amerikai érdekeket külföldön és terjeszteni fogja a demokráciát. A költség részleteit késôbb is kidolgozhatjuk - mondják - és természetesen az - Egyesült Államokra nézve a legkedvezôbb módon. Most Jesse Helms szenátor, aki a Külkapcsolatok Bizottságának elnöke, fontos szerepet tölt majd be a NATO terjeszkedésnél a szenátusban - a saját játékát játssza. Helms szenátor támogatja a NATO terjeszkedést - bizonyos feltételek mellett. Azt hiszem fontos lenne megjegyezni néhányat a feltételek közül, mivel segíthetnek a felvilágosítási, oktatási munkátokban a régióban, arról, hogy mivel jár együtt a NATO terjeszkedés és milyen kevert jelentésük van az amerikai üzeneteknek.

Különösen, Helms szenátor kéri az adminisztráció támogatását a következô NATO terjeszkedési feltételekhez többek között:

- Hogy ne legyen korlátozva a NATO csapatok száma vagy ne legyen meghatározva a telepített fegyverek típusa az új tagállamok által (beleértve a taktikai atomfegyver);

- Hogy az orosz kezdeményezés - hogy Közép Európa atomfegyver-mentes zóna legyen - határozottan legyen visszautasítva;

- Hogy az abbéli erôfeszítések, hogy a NATO döntéseket az ENSZ Biztonsági Tanácsa hagyja jóvá határozottan legyenek visszautasítva;

- A NATO olyan terveinek világos körvonalazása - amelyeket nem korlátozza Oroszország (és a fegyverkezési korlátozás is idetartozik);

- Hogy Európa NATO rakétalövedék védelmi rendszer tervezete legyen kidolgozva.

Ezekrôl a feltételekrôl még nem döntöttek teljesen. De, ha a ratifikálásban benne lesznek, a politikai alkukötés részévé válnak, és ezzel csak a NATO tagok (régi és új), Oroszország és a nemzetközi közösség közötti kapcsolatokat aknázhatják alá és hozzájárulnak Európa további felfegyverzéséhez akkor, amikor valóban fennáll a lehetôség a világ fegyverkezésének csökkentése.

Ez már a NATO terjeszkedés elleni érvek megvitatásához juttat és egy átívelô kérdésre, amelyet az ellenzéknek folyamatosan fel kell tennie, és amelyet még Jesse Helms szenátor is feltesz (habár o maga elégedett lenne olyan válaszokkal is, amelyek sokunkat lázba hoznának). Az alapvetô kérdés megmarad: Miért a NATO terjeszkedés és miért most?

Eddig Clinton nem adott ésszerû magyarázatot a katonai szövetség terjesztésére, amelynek eredeti célja közel archaikusnak tûnik a mai világban és amelynek jövô akciója ahelyett, hogy propagálná, inkább veszélyezteti a nemzetközi biztonságot és békét. Annál a kérdésnél, hogy hová tart a szövetség még fontosabb, hogy mi a misszió célja valójában és hogyan kívánja hatékonyan teljesíteni azt és melyek az új fenyegetések illetve milyen megoszlást okoz majd. Mindezek a kérdések még megválaszolatlanok.

Mi több, a terjeszkedés elleni érvek sokkal súlyosabbak minden érvnél, amelyeket a Clinton adminisztráció valaha is támogatott. Hadd fussam át a legrelevánsabb pontokat, amelyeket késôbb részletezünk a programban. Az amerikai szenátusi vita központi érveit sorolom fel, majd áttérek olyan érvekre, melyek sajnos nem keltettek kellô érdeklôdést Amerikában, pedig még fontosabbak lehetnek a munkátokhoz a saját országotokban.

1. A szövetség felhígítása

A NATO támogatók és a katonai konzervatívok számára Amerikában ez az egyik legfôbb aggodalom a listán. A NATO Közép és Kelet Európába való terjeszkedésével kapcsolatban számos NATO támogató abbéli félelmének ad hangot, hogy a szövetség veszíteni fog kohéziójából és katonai hatékonyságából, ami oly mértékig legyengítheti a szervezetet, hogy már nem tud megfelelô védelmet nyújtani tagállamainak. Ehhez kapcsolódik a "nyílt ajtó" politikájának kérdése, amelyet Clinton továbbra is vezet. Válaszolva a csatlakozásra még nem meghívott államok aggodalmára csak az a kérdés, hogy mikor nem pedig, hogy igen vagy nem. Ha a második illetve harmadik fordulóról, esetleg negyedik és ötödik terjeszkedési körrôl beszélünk, az létfontosságú a nemzeti ill. nemzetközi vitákhoz. A NATO el fogja érni Oroszország határait? Kína széléhez lopózik? Minden egyes terjeszkedési körrel a költségek és katonai elkötelezettségek egyre magasabbak lesznek a szövetségi tagállamok (régi és új) részére. Katonai szakértôk már megjegyezték, hogy a Balti tenger nem védhetô katonailag atomfegyver nélkül. Milyen elkötelezettségeket vállal a NATO, amikor Európára terjeszti az új akcióját.

2. Oroszország elidegenítése

A NATO eredetileg Európa védelme miatt jött létre Szovjetunió fenyegetése ellen. Ez a veszély már nem fenyeget. A veszély már nem létezik alapvetô ellenségként és Oroszország együttmûködô beilleszkedése létfontosságú a nemzetközi biztonságra, emberi biztonságra és az általános békére nézve. A NATO terjeszkedés csak felélesztheti a félelmeket és feszültségeket és újra életbe léptetheti a régi fenyegetéseket. A NATO Orosz Alapító Határozat, csak alig tudta felszínesen elaltatni az árulás nagyon erôs érzését, ami Oroszországban él. Az Orosz Parlament Védelmi Tanácsának helyettes elnöke Washingtonban járt nemrég, és világosan elmondta, hogy a NATO terjeszkedés teljesen megváltoztatta Oroszország gondolkodását abba az irányba, hogy ez egy hosszú távú fenyegetést jelent Nyugatról. Megmagyarázza, és idézem:

"Az általános vélemény az, hogy a legjobb esetben Nyugat semleges lesz és talán még ellenséges. De biztos, hogy nem leszünk stratégiai partnerek. Riválisok leszünk."

Az elôttünk lévô lehetôséggel, hogy új barátságot kössünk, amely kölcsönös tiszteleten, bizalmon és békés együttmûködésen alapul - ott ahol régen csak félelem és gyûlölet létezett - a NATO terjeszkedés ehelyett új versengési korszakot hozna magával. És Magyarország, Lengyelország és Cseh ország, együtt bármely más jövôbeni jelölttel elkerülhetetlenül részt fog venni a rivalizálásban. Továbbá, az amerikai Szenátus lelkiismeret furdalás nélkül hangsúlyozza, hogy Oroszországot a saját medrében kell tartani. A vitákat még mindig orosz ellenes túlfûtöttség jellemzi és amit az adminisztráció állít az európai utazásai alkalmával - ami az Oroszországgal kölcsönös együttmûködésre vonatkozik nem sok hasonlóságot mutat a szenátusban folytatott vitákhoz.

1997 október 7-i meghallgatás alkalmával Albright külügy miniszter asszony tanúsította - a szenátus külkapcsolatainak Bizottsága elôtt:

"Figyelembe kell vennünk Európa jövôjét fenyegetô veszélyeket; ez alatt a közvetett fenyegetést értem a NATO tagállamok földje ellen, amelyre a védelmi szövetségünk tervezve lett...Ezen a kategórián belül fekszik Oroszország jövôje...nem szabad elfelejtenünk a tényt, hogy Oroszország visszatérhet régi mintájához."

Nem vagyok biztos abban, hogy Albright asszony mit mond, amikor oroszokkal találkozik, de kétlem, hogy ehhez hasonlót.

3. Költség

A NATO költsége talán a legvitatottabb kérdés Amerikában és nemzetközileg is és Alistair elég jól fedte a költséggel kapcsolatos kérdéseket. Csak azt szeretném hozzátenni, hogy a Capitol Hill-i adminisztráció által emlegetett egyensúlyba hozás 50% költség hozzájárulást jelent a NATO szövetségesek részérôl, 35% költséget a jelölt tagállam fizet és csak 15% fizet Amerika. Jegyezzék meg, hogy az adminisztráció továbbra is propagálja ezt a fajta megosztást, egyensúlyt, még akkor is, ha a fô szövetségesek, mint például Franciaország, Nagy Britannia és Németország mind azt mondták, hogy nem adnak egy fillért sem a költségbe; még akkor is, ha az új tagországok nem tudják majd a saját részüket fedezni anélkül, hogy ne sújtanák ezzel saját gazdaságukat. Továbbá, a jövôbeni terjeszkedési körökkel kapcsolatos költségek kérdését, még figyelmen kívül hagyják, annak ellenére, hogy Clinton megígérte, hogy Szlovénia és Románia a következôk a listán és, hogy a lehetôség nyitott marad mások számára is. Több európai ország azért támogatja a NATO terjeszkedést, mivel az amerikaiak "felemelik" azokat az országokat, de az amerikai kongresszus még messze van attól, hogy ezt megtegye. Ezek az ellentmondások azzal kapcsolatban, hogy hogyan lesz a NATO kifizetve - minden országban nyilvánosan felvetett kérdések kell, hogy legyenek.

égy hallottam múlt a héten, hogy Magyarország külügyminisztere meglátogatta az amerikai szenátus néhány tagját, és átvitte az ország lelkesedését, hogy NATO taggá váljon és, azt is mondta, hogy a magyar kormány kész bármely árat megfizetni ahhoz, hogy csatlakozzon. Nem hiszem, hogy azok nevében beszélt, akik ma itt összegyûltek. Ha egy kölcsönösen megvitatott, érthetô, teher-megosztó tervezetet kérünk, mielôtt bármelyik ország ratifikálná a NATO csatlakozást - elérhetjük, hogy nemzetközileg is foglalkozzunk a pénzzel.

Tehát, a szövetségesek szétoszlása, az orosz válasz és a költségek foglalkoztatják úgy tûnik - az amerikai szenátust. De ezek, messze vannak az egyetlen kérdéstôl, amely a mi szemszögünkbôl fontos. Más lehengerlô érveket kell felhozni a NATO terjeszkedése ellen, és szeretném ezeket gyorsan átfutni.

4. Elsôsorban az adminisztráció állításaival ellentétben a NATO terjeszkedés nem a legjobb módszer arra, hogy népszerûsítsük a demokráciát és erôsítsük a Közép és Kelet Európa országainak gazdasági integrációját. A tagság valójában nyomást gyakorol majd az országokra, hogy többet költsenek hadi fegyverzetre, átirányítva a forrásokat az infrastruktúrától és szociális struktúrától az új tagállamoknál. A hadügyi költségvetése a Közép Kelet Európa országainak már hathatóan megnôtt, attól függetlenül, hogy nem fenyegeti ôket katonai veszély és annak ellenére, hogy a többi európai szomszédos ország csökkentette hadügyi kiadásait. Más fórumok már léteznek, amelyek megfelelôbbek a gazdasági és politikai integrációra, mint például az Európai Közösség, EBESZ, Európai Tanács. Ezen szervezetek erôsítése sokkal ésszerûbbnek és hatékonyabbnak tûnik - mindenképpen egy kevésbé veszélyes módja annak, hogy erôsítsük a demokráciát és a gazdasági fejlôdést a térségben. Még Helms szenátor is - saját befolyásával azt mondta: ha nem létezik világos indok a NATO terjeszkedésre, akkor az EBESZ-t mint alternatívát kell figyelembe vennünk Egy ilyen ajánlatot fel kell ismerni és figyelemmel kísérni. Sajnos, a lehetséges alternatívákat senki nem vizsgálta tüzetesen meg, hanem ehelyett az egyetlen lehetôség -, amely kötelezné az országokat, hogy avatkozzanak bele a nem elôrelátott konfliktusokba - a propagált megoldás.

5. A terjeszkedés Európa új megosztottságával fenyeget, és ez már egy olyan kérdés, ami különösen a ti munkátokat érinti itt. Korábban megemlítettem a jövô terjeszkedési körök lehetôségét, és úgy tûnik ez igenis egy várható dolog; jelenleg csak három országot hívtak meg a tizenkettô jelölt országból. Habár Románia és Szlovénia a legesélyesebbek a második körben, már érezni lehetett a feszültséget, amiért nem kaptak meghívást az elsô körbe. Az által, hogy csak néhány országot fogadnak be az "elit klubba", a NATO új feloszlást okoz Európában, míg a nyugati országok, fôleg Amerika, továbbra is dominálnak a szövetségben és ellenôrzést gyakorolnak az ún. európai biztonság felett.

Susan Eisenhower a következô módon jellemezte az új megosztottságot: a "bent lévôk" (az elsô három jelölt), a "majdnem bent lévôk" (a várólistán lévô országok, mint amilyen Szlovénia és Románia) és "kizártak" (mint amilyen Oroszország és Ukrajna). Ezek után, vannak még érdekes államok, mint például a Baltik országok, akikkel még a jövôben foglalkozni kell. Ilyen megosztottság létrehozása aligha hat hasznosan a térség stabilitására. A NATO terjeszkedés ahelyett, hogy térségi és nemzetközi biztonságot és stabilitást propagálna, új megosztottsági vonalakat teremt, ill. újraéleszti a régi súrlódást és folytatja az ellenséges és feszült kapcsolatokat. Biztos, hogy nem segíti a kibékítés folyamatát az elôzô Varsói szerzôdés országai, a nyugati szövetségesek és Oroszország között.

A következô érv, amelyet szeretnék megemlíteni békepárti szervezetként az, hogy nagyon aggasztónak találom az atomfegyverek leszerelési folyamatának aláásását - míg tovább folyik a hagyományos fegyverkezés. A NATO terjeszkedés már megakadályozta a START II ratifikálását Dumában és valószínûleg tovább fogja akadályozni a START III haladását vagy más kétoldalú ill. többoldalú atomfegyver-leszerelési kísérletet. Az Állandó Közös Bizottság most újabb négyoldalú atomfegyver-leszerelési megbeszéléseket tervez az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország és Nagy Britannia között és a NATO terjeszkedés csak elronthatja ezt a hosszadalmas, nehéz kísérletet.

Amint már említettem Oroszország nem fogja ölbe tett kézzel és mosollyal elfogadni a NATO terjeszkedését. Valószínûbb, hogy új stratégiát dolgoz ki a határ térségi katonai megerôsítésére. Megjegyzem, többet fogunk hallani a NATO terjeszkedés atomfegyverekhez kapcsolódó kérdéseirôl késôbb a program folyamán, de hozzátenném, hogy mivel Oroszország hagyományos hadereje legyengült megtörténhet, hogy a legveszélyesebb atomfegyverekre fog támaszkodni a NATO terjeszkedéssel szemben. Nemrég olvastam, hogy a Cseh Köztársaság már megváltoztatta az alkotmányát, hogy lehetôvé váljon atomfegyverek telepítése a területén, ami annyit jelent, hogy a NATO terjeszkedés új atomfegyverkezési területeket nyitott Európában. Mint egy olyan szervezet képviselôje, amely az atomfegyverek megszüntetéséért küzd, meg kell azt is jegyeznem, hogy a szövetség a NATO háborús doktrínájának elfogadását is jelenti, mely elfogadja az atomfegyverek használatát, mint védelmi eszközt. Olyan idôkben, amikor a világnak az atomfegyverek leszerelése felé kellene haladnia, lesújtó a gondolat, hogy egyre több ország fogadja el ezt a politikát.

Mivel az atomfegyver-leszerelés alá van aknázva a hagyományos fegyverkereskedôk gyakorlatilag elôre örülnek a jövô nyújtotta lehetôségeknek. Az FCNL évek óra dolgozik a Kongresszusban azért, hogy valamilyen módon fékezze az elszabadult fegyveripart, de a NATO terjeszkedés a hagyományos fegyvergyártás további fejlôdésével kecsegtet. Az amerikai fegyverkereskedôk már új fegyver-vásárlási megállapodásokat készítenek elô az új jelölt NATO tagállamokkal, hogy azok felújítsák és felszereljék a hadi készletüket - biztos vagyok benne, hogy más országok is hamarosan versengeni fognak a kereskedelemért. A fegyverkereskedelem nem segíti a gazdasági fejlôdést, ill. nem hoz stabil társadalmi infrastruktúrát sem nemzeti sem globális szinten. Valójában, az Amerikai és a Nyugat által dominált fegyver-ipar továbbra is veszélyezteti a fenntartható gazdasági fejlôdést, a demokráciát, az emberi jogokat és a konfliktusok békés megoldását. A hagyományos fegyverek gyors fejlôdésének nem szenteltek elegendô figyelmet a NATO terjeszkedésrôl folytatott viták alkalmával és hiszem azt, hogy ezzel a kérdéssel nemzetközileg kellene foglalkozni és a Közép Kelet Európai országoknak, akiket leginkább érint majd ez a kérdés.

7. Végül is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a NATO katonai kötelezettsége még nem teljesen megvitatott. A NATO egyezmény 5. pontja értelmében a támadás egy NATO tagállamra "mindegyik NATO tagállam megtámadását jelenti. Ez mit jelent majd az új NATO tagállamok számára? Mit fog ez jelenteni a jelen tagállamok számára? Mit fog ez jelenteni akkor, ha a NATO Európán túl is terjeszkedni fog? Ezek létfontosságú kérdések, amelyekkel foglalkozni kell nyilvánosan és a nemzeteink kormányaival együtt.

Szeretnék összegezni a jövôbe tekintéssel. Amikor észrevettem, hogy a konferencia elsô részében kell felszólalnom bevallom, hogy egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mivel jobban szeretem az elôttem felszólalókhoz igazítani a mondanivalómat. De akkor rájöttem, ahogy elkészítettem a jegyzeteimet, hogy talán az lesz a legjobb, ha az elején beszélek. Azért, mert végül is amíg rövid képet adok a munkánkról Amerikában talán néhány javaslatot is tehetek a térségi illetve nemzetközi munkára - azért vagyok itt, hogy tanuljak tôletek és, hogy felajánljam a segítségemet a munkához a konferencián - a nemzeti kampányokhoz itt és a nemzetközi együttmûködés segítését. Tehát, a megjegyzéseim felajánlásával a konferencia elején, most már átadhatom magam a figyelésnek.

Mielôtt befejezném, szeretnék néhány konkrét ajánlatot tenni a közös munkák erôsítésére. Elôszôr is, azt gondolom, hogy ez a konferencia egy hatalmas lehetôség a NATO ellenes szervezkedésre és nem tudom hálámat kifejezni a szervezôknek a kemény munkájukért, hogy idehozzanak minket. Remélem, hogyha bárhogy segíteni tudom az itteni munkátokat, felhívtok majd. A konferencia eredménye kétségkívül fontos lesz és hasznos a NATO terjeszkedés elleni akciókra nézve minden szinten.

Szeretnélek felkérni mindannyitokat még egy dologra. Otthon, az Egyesült Államok lakossága, az Egyesült Államok szenátusa és az amerikai média a többségben az a benyomás alatt van, hogy Magyarország lakosai, Lengyelország lakosai és a Cseh Köztársaság lakosai támogatni fogják a NATO terjeszkedést. Nem hallották még az ellenzôk hangját; nem hallották még a ti hangotokat. Megpróbálom elvinni az üzeneteket a konferenciáról a munkatársaimnak, de ha lehetséges az amerikai népnek és az amerikai döntéshozóknak tôletek kell hallaniuk személyesen a mondanivalót. Szembetûnôen hiányoznak, legalábbis a mi munkánkban az Egyesült Államokban, a világosan megfogalmazott alternatívák a NATO terjeszkedésen kívül, amelyek megfelelnek a jelölt országok népei szükségének és aggodalmainak.

A mi irodánk a Capitol Hillen mûködik és talán segíthetünk a levelek ill. a konferenciával kapcsolatos tájékoztató anyagok továbbjuttatásában az amerikai szenátus minden tagjához, hogy megismerjék az érveiteket a NATO terjeszkedés ellen és az alternatívákat, amelyek talán felajánl. És örömmel fogok beszélni mindenkivel, akit ez érdekel a konferencia alatt.

El kell mondanom, hogy Washingtonban dolgozni a NATO terjeszkedés ellen furcsa hálótársakat szerez. Az érdekes dolog az, legalábbis az USA-ban, hogy koalíciókban dolgozunk, így a politikai spektrum széles skálájának két ellentétes végén lévô hangok is egy célért szólalnak fel. A mi indokaink a NATO terjeszkedés ellenzésére, mint egy Quaker lobby, amely már a szövetség létrejötte ellen harcolt közel 50 éve sokban különböznek a katonai konzervatívok és a NATO párti politikai szereplôkétôl. De, megtesszük, amit tudunk együtt a közös cél érdekében. Különbözô perspektívák vannak jelen ebben a szobában is és remélem, hogy ez a konferencia segít összekötni néhány ilyen hangot és kifejleszteni egy közös napirendet a tettre.

A békítô folyamat Európában nem az Amerikai Egyesült Államok vagy a NATO feladata a Nyugati érdekek szerint. Ez a feladat csak akkor sikerülhet, ha egy tiszta képet alkotunk a közös jövôrôl, amely a valós békén alapul és egy hatékony, igaz együttmûködéssel, amelyet regionálisan és nemzetközileg is támogatnak. Mivel végül is, James Bevel mondta egyszer "A békét nem lehet megvédeni, a békét terjeszteni kell."

Köszönöm

2.

Thomas Wallgren: A NATO-terjeszkedés és a modern világ kulturális válsága

(Academy of Finland) (Összefoglalás)

A globális környezeti problémák megjelenése és a globális fejlôdési krízis a modern világ "kamaszkori válságára" utal.

A derûlátó modernitás kora - amelyet az összes modern ideál (a globális szolidaritás és demokrácia és az állandóan növekvô gazdagság) összemérhetôségébe vetett hit jellemzett - mára véget ért. Megkezdôdött a modern világ átalakulása, amely "infantilis" modernitáshoz, " a szolidaritás modernitásához vagy "cinikus modernitáshoz" vezethet.

Európa politikai átrendezôdését (melynek során az EU államszövetséggé vált, és a Szovjetunió széthullott) és Európa kulturális önértelmezését a modernitás jelenlegi átalakulási folyamatainak fényénél vizsgálják. Az elemzés alapul szolgál annak a szerepnek az elemzésére, amelyet a NATO játszott a globális kultúrpolitikában Európa átrendezôdése elôtt és ugyanakkor a NATO új szerepének elemzéséhez is. Az átrendezôdés és a "modernitás kamaszkori válsága" elôtt a NATO - bár ez megkérdôjelezhetô - törvényes tartóoszlopa volt a demokratikus politikának és az egyetemes fejlôdésnek. Az utóbbi idôben a NATO egyre inkább az optimizmusból a cinikus modernitásba való átfordulást jeleníti meg Nyugat Európában. Az európai Felvilágosodás az egyetemes demokráciát és igazságot, a hosszú távú biztonságot és prosperitást, a sokféleség tiszteletének, törvényes gazdasági érdekek és különbözô kulturális törekvések elismerésének, az ellenségképek lebontásának, az agresszió-mentességnek elvét hagyta ránk örökül. Ennek megôrzése érdekében a biztonsági rendszerben a demokratikus ENSZ szerepének megerôsödésére épülô külkapcsolatokra kell törekedni. Ehhez Közép-Európában az elkövetkezô években egymással nem szövetséges, atommentes országoknak kellene létrejönniük, amelyek biztonsági és külpolitikai kérdésekben együttmûködnek.

1. Az elôadás tárgya

* Bár már csak két hét van hátra addig, hogy a magyar polgárok döntsenek az ország NATO csatlakozásáról, én most mégis a távolabbi jövôt mérlegelném.

* Bár elsôsorban olyan döntésekrôl beszélünk, amelyek csak Közép-Európára vannak közvetlen kihatással, én mégis globális kérdésekrôl kívánok szólni.

* Bár elsôsorban a biztonsági és katonai kérdésekre összpontosítunk, én mégis a kulturával szeretnék most foglalkozni.

* Bár minket elsôsorban a NATO kiterjesztés más országokra (különösen Oroszországra) kifejtett hatásai érdekelnek, én azt javaslom, beszéljünk arról, mit tesz és mit fog tenni a NATO velünk, akik már eddig is tagállamaiban laktunk és akik rövid idô múlva tagállamában fogunk élni.

Miért választottam ezeket a témákat?

Egyszerûen azért, mert NATO-hoz való viszonyunk kulturális modelleken alapszik. Sok cseh, finn, magyar, észt, román, orosz, svéd vágyik a NATO-tagságra, mert azt gondolják, hogy az vezet a nyugati szabadság termékeny birodalmába, amelyben részeseivé válhatnak a világ fejlôdésébôl és ahol biztosított a demokrácia és a modern, nyugati értékek.

Mondanivalómat röviden úgy foglalhatnám össze, hogy Nyugat ma már nem ugyanaz, ami valaha volt (vagy talán sosem volt): nem létezik az a barátságos birodalom, amihez csatlakozhatnánk, hanem csak egy modern nyugati kultúra létezik, amely válságban van. Ha meg akarjuk érteni azt, hogy mit jelent ma a NATO-tagság, meg kell értenünk a NATO jelentôségét a modernitás jelenlegi kulturális válságában.

Az én alapgondolatom az, hogy a NATO legfôbb jellemvonása alapvetôen káros természete. A NATO mint katonai egyezmény csak akkor játszik szerepet, ha ha a nyugat úgy dönt, hogy a modernitás korai optimizmusáról - amely tovább már nem tartható - egy újszerû cinizmusra vált át, amelyben azok az erkölcsi törekvések, amelyek megadták a modern kultúra emberi arculatát ( még a gyarmatosítás, világháború, robbantások mellett is) nem léteznek többé.

Hogy mondanivalómat érthetôvé tegyem és tételemet igazoljam, ki kell térnem a modernitás filozófiai vonatkozásaira.

2. A modern Nyugat értelmezése

A filozófia egyik feladata azoknak a kérdéseknek a megválaszolása, hogy: ki vagyok én? kik vagyunk mi? miben reménykedünk és mitôl félünk? meddig jutottunk mindeddig, hol tartunk most és mi vár még ránk?

Egy bizonyos szinten az ezekre a kérdésekre adható válaszokat kulturális érák jellemzésében keresendôk. Az európai népek identitásának legfôbb vonása évszázadokon át az volt, hogy részesei a MODERN KULTéRÁNAK. Modernizálók, avagy modern nyugatiak vagyunk. De mit jelent mindez?

Ahhoz, hogy a modern ember identitását meg tudjuk érteni, meg kell tudnunk, mi az, ami a modern népekre, a modern kultúrára, vagy egyszerûen csak a modernitásra jellemzô. Mi különbözteti meg ezt a kultúrát a többitôl vagy akár attól, amilyen a mi kultúránk volt más történelmi korban?

Egy kultúra jellemzése akkor kecsegtet eredményekkel, ha elôször emgpróbáljuk ideáljait, ambícióit, jövôképét megérteni, amelyeket a kultúrában élô emberek dédelgetnek, amire büszkék, amit kötelességeiknek tekintenek és ami felé irányulnak. A modern kultúra jellemzô módon nyolc ideált akar megvalósítani. Ezek mindegyike a törénelem folyamán fejlôdött ki. Itt csak megemlítem ôket, és majd szóban bôvebben visszatérek rájuk, ha idônk engedi.

A modernitásra jellemzô kulturális kötelezettségek közül ötnek ôsi idôkbe nyúlnak vissza a gyökerei, míg három újkeletû. Idôrendi sorendben fogok róluk beszélni.

(i) A modernitást a racionalitáshoz való elkötelezettség jellemzi. Furcsa, hogy még ma sem értjük pontosan, hogy ez mit takar. Vannak, akik azt állítják, hogy azt az erôfeszítést, amellyel az "okot realizáljuk", amellyel racionális társadalmat, kultúrát, életmódot teremtünk. Mások szerint a racionalitás iránti nyugati elkötelezettség néhány elvont entitás megvalósítását jelenti. Racionalitásnak hívják, ám ez inkább a racionalitás fogalmának meghonosítása dolgainkban, párhuzamosan a kulturális és társadalmi jelenségek állandóan növekvô sorával. A modernisták azt kérdik, hogy amikor elvetik a magot és amikor felnéznek az égre, akkor ôk vajon racionálisak-e? Feltehetik ugyanezt a kérdést, amikor vacsorát készítenek, vagy amikor gyerekeikkel játszanak.

(ii) A modernitás elkötelezett a demokrácia mint ideális politikai berendezkedés iránt is.

(iii) Az erkölcsi életben a legszembetûnôbb modern törekvés az egyetemesség. A görög sztoikusoktól és Názáreti Jézuson át Kantig és az ENSZ Emberi Jogok deklarációjáig megfigyelhetjük azt az alapeszmét, hogy minden emberi lény egyenlô, elidegeníthetetlen és korlátlan méltósággal és értékkel rendelkezik, mivel a humanitást kultúránk alapértéknek tekinti. (Az utóbbi évtizedek során az egyetemességre való törekvés a morális életben az embereken túl kiterjedni látszik az összes élôlényre. )

(iv) A modern nyugatot fogva tartja a misszionárius lelkesedés, melynek két fô aspektusa van. Elôször is a modernisták hajlanak arra, hogy higgyenek bizonyos értékek egyetemes érvényében (tudás, vallásos hit, gazdasági felemelkedés stb. ) amelyeket ôk maguk alakítottak ki. Másrészt pedig a modernisták kötelességüknek tartják, hogy egy globális, homogén kultúrát teremtsenek a saját képükre.

(v) A legutolsó jellemzôen modern törekvés, amely a mediterrán kultúrákban tûnt fel elôször, az az elképzelés, mely szerint a pénz a gazdasági viszonyok fô mozgatója és szervezôje. ( A pénz meglehetôsen új szerepet kapott: árfolyamok, kötvények, értéktôzsde, nyugdíjpénztár, magánvállalkozás, bankok, kamatok stb.)

Három további törekvést kell megemlítenünk, amelyek hozzájárulnak a modern nyugat jelenlegi identitásának repertoárjához:

(vi) A szabadság kétféle módon döntô szerepû a modernitás számára. Ezeket néha nem könnyû összeegyeztetni:

A szabadság jelenthet autonómiát vagy önrendelkezést. A szabadság mint autonómia vagy pozitív szabadság, mindenekelôtt a részvétel politikai ideája, amely a szabadságot etikai egyetemességgel és demokráciával kapcsolja össze. Akkor vagyok szabad, ha olyan társadalomban élek, amelynek törvényeit a magaménak tudom. A demokráciában (ideális esetben ) rendelkezhetünk ilyen szabadsággal.

A szabadság értelmezhetô egyéni szabadságként vagy önmegvalósításként is. Ezt a fajta szabadságot gyakorta tekintik "negatív szabadságnak", mert politikai és társadalmi kötöttségektôl és kötelességek alóli szabadságban rejlik. A szabadság ilyen "atomisztikus" felfogása szerint akkor vagyok szabad, ha önmegvalósításom semmilyen módon nem ütközik más emberek, a közösség vagy a társadalom vágyaival, törekvéseivel vagy igényeivel.

(vii) Két-három évszázad óta a történelmi gondolkodás nagyon mélyen áthatotta a modern kultúrát. A történelmi gondolkodás lényege, hogy életkörülményeink a jövôben sosem lesznek ismét olyanok, amilyenek most vagy amilyenek korábban voltak. A jövô új feltételeket teremt és ezek a feltételek egyre inkább ember által teremtettek lesznek. Ezt az ember teremtette változást gyakran azonosítják a fejlôdéssel. Ez helytelen. A modern politika a haladás utáni vágyba ágyazódik. De a haladás mindig sérülékeny és sosem biztos. A modern politika harc annak jogáért, hogy számoljon azokkal a lehetôségekkel és fenyegetésekkel, amelyek a történelem során elôadódnak.

(viii) Végül pedig, kb. két-háromszáz éve a modernistáknak megvan az a fantasztikus álma vagy mondhatnám igérete, hogy a tudomány, monetáris piac és technológia intelligenciájával megvalósítható az állandóan növekvô gazdagság.

A modern kultúra ezzel a nyolcféle ideállal, eszközzel és ambícióval évszázadokkal ezelôtt felöltötte mostanit megközelítô formáját. Láthatjuk, mindez hogyan mûködött. Az az energia, amellyel a modern nyugat megváltoztatta a Föld arculatát, teljességgel példátlan az emberiség történetében.

3. A modernitás jelenlegi válsága

A kultúrát természetesen nemcsak ideáljai, hanem más tényezôk is alakítják. Ilyen alakító tényezô a kultúra sajátjának tekintett ideáljai közötti feszültség. Ezek a feszültségek dinamikus, változó kapcsolatban vannak a kulturális fejlôdés külsô feltételeivel.

Az a tény, hogy a "posztmodernizmus" a kulturális és intellektuális vitákban nagyon divatos kifejezés vagy legalábbis sokáig az volt nyugaton, minden másnál jobban bizonyítja, hogy kultúránk elvesztette önbizalmának jókora részét. (és a naivitás vagy az önteltség elvesztését).

De miért bukkan fel most a posztmodernizmus? És miért válik nagy intellektuális divattá és miért nem marad meg a modernitásról az elefántcsonttoronyban lefolytatott viták tárgyának?

Mindannyian ismerünk bizonyos alapvetô törvényszerûségeket az egyének növekedésére és érésére vonatkozóan. A gyerek az állandó jelen ártatlanságában él, ám ahogy növekszik, úgy kezdi kialakítani ideálok és ambíciók egész sorát (legalábbis a modern individualista kultúrákban). Annak érdekében, hogy érett felnôtté válhassunk, be kell látnunk, hogy nem tudunk mindent könnyûszerrel elérni - ha meg akarunk néhányat valósítani álmainkból, szelektálnunk kell, életcélokat kell választunk és azt a többi elé helyezzük. A választás gyakran nehéz, és gyakran a kamaszkori válságként ismeretes állapothoz vezethet.

Szerintem a posztmodernizmus azért jött divatba, mert történelmi jelentôségû kamaszkori válságot tükröz vissza és önt formába: az a kor, amelyben most élünk, a modernitás serdülôkori válságának kora.

A válságnak nagyon is valós gyökerei vannak azokban a körülményekben, amelyeket nem tudunk megváltoztatni, de reagálunk rájuk, és az hatással van kulturális identitásunkra - akár akarjuk ezt, akár nem. A válság oka néhány szóban összefoglalható: ez pedig a környezet és a fejlôdés kettôs globális válsága.

A környezeti katasztrófák nyilvánvalóvá tették, hogy a technikai és gazdasági terjeszkedésnek határai vannak. A gyarmatosítás utáni kor fejlôdési problémái tudatára ébresztettek minket annak, hogy az gazdagság modern formája és víziója összeegyeztethetetlen az etikai egyetemesség és a politikai demokrácia (más)modern ideáljaival.

A fejlôdési válság tovább csökkentette a modern kultúra önbizalmát. A nyugati modernisták már nem hagyhatják figyelmen kívül azoknak a hangját, akik nyugatról vagy a világ más tájáról, megkérdôjelezik a nyugat által felállított kulturális normák általános érvényét. Šk az individualizmust szembeállítják a közösséggel, a racionalizmust az értelem elvesztésével, a változást az állandóság és a stabilitás igényével stb.

A modern nyugat kulturális válsága olyan mélyen gyökerezik az emberi befolyás kereteit meghaladó tényezôkben is, hogy nem kerülhetjük el a következô megállapításokat. A fent leírt kulturális konstelláció tovább már nem tartható. A modern nyugat elérkezett serdülôkori válságához.

Mostantól kezdve el kell hagynia fiatalkori optimizmusát és választania kell az etikai ideálok és az erô, a növekedés, az uralom és a terjeszkedés szándéka között.

A globális kulturális homogenitás nem összeegyeztethetô a demokráciával és az egyén és közösség ahhoz való jogával, hogy megvédje, táplálja és fejlessze saját identitását.

Egy olyan gazdaságba történô globális integráció, amelyre az a nyugati törekvés jellemzô, hogy állandóan növelje a már így is gazdagok vagyonát - nem egyeztethetô össze az összes embernek kijáró egyenlô tisztelet ideáljával.

Nem egyeztethetô össze a szabadság mint autonómia és demokrácia képzete sem a világ fölötti tudományosan megalapozott technológiai uralom.

A modern nyugat elôtt három út áll.

Az egyik, hogy nem választunk, hanem megpróbáljuk tartani magunkat az összes régi modern ideálhoz egyszerre. Ez egy infantilis reakció, mely csupán azt szolgálja, hogy a modernisták idôt nyerjenek és leplezzék zavarukat és kétségbeesésüket. Ez a "technológiai (fixes)" modernitása, amely nem ismeri el azt az egyszerû tényt, miszerint elképzelhetetlen egy olyan technológiai (fix), amely hosszú távra biztosítaná a világméretû gazdagságot és növekedést.

A másik szerint választhatnánk a gazdagság, fejlôdés, fogyasztói-atomisztikus önmegvalósítás nyugati értékeit, amelyért az etikai egyetemesség és demokrácia értékeivel kéne fizetni. Ez a "cinikus modernitás" programja, amely együtt az infantilis reakciókkal jelenleg a legjellemzôbb a nyugati világra. Globális szinten és az egyes országokat nézve is a vezetô nyugati országok egyre több energiát fektetnek abba, hogy saját elitjük számára biztosítsák az egyre növekvô gazdagságot még akkor is, ha ennek ára az országok közötti és azokon belüli, egyre növekvô egyenlôtlenség, a biodiverzitás helyrehozhatatlan károsodása, és a embereknek a politikai életben való részvétele - ami a demokrácia sarkköve - az ára.

A harmadik lehetôség a nyugati hagyomány kulcsfontosságú erkölcsi értékeinek védelme. Ilyenek az etikai egyetemesség, az autonómia és a demokrácia - melyekért a terjeszkedési törekvésekkel kell fizetni.

4. A NATO a válság viszonylatában

A modernitás diagnózisának hátterérôl hadd térjek most vissza a NATO-hoz.

Hangsúlyoznom kell, hogy én a valódi NATO-ról fogok beszélni, nem pedig arról a NATO-ról, amelyet az utópisták elképzelnek és ami csak az álmokban szerepel. A valódi NATO egy katonai egyezmény. Létjogosultságát a modern nyugatot fenyegetô veszély képzetébôl szerzi, miszerint a nyugatnak joga van ahhoz, hogy megvédje önmagát. A NATO politikájának középpontjában az áll, hogy biztonságot teremteni és megôrizni csak atomfegyverekkel lehetséges.

El tudom fogadni, hogy röviddel ezelôtt, amikor még két feltétel fennállt, a NATO a modern nyugati kultúra törvényes részét képezte. Az egyik, hogy a modernitás még nem jutott el serdülôkori válságának korszakába. A másik pedig, hogy a szovjet birodalom valós katonai fenyegetettséget jelentett a modern etikai ideálok megvalósítására. Ezen feltételek mellett szükség lehetett a NATO-ra a nyugati törekvések, a demokrácia és az egyeteme fejlôdés érdekében.

Ezek a feltételek ma már nem állnak fenn. Következésképpen a NATO létjogosultsága, amit a globális modernizáció jó szándékú kultur-vonatkozású tervei igazoltak, elhalványult.

Ilyen körülmények mellett a NATO egyre inkább a modernitás fiatal, naív ám optimista kultúrája és a nyugat cinikus modernitása közötti átmenetet is tükrözi. Ma már nincs értelme azt mondani, hogy a NATO létét az emberek szabadságba, demokráciába és fejlôdésbe vetett hit védelme indokolja.

A NATO egyre inkább pajzzsá és kényszerítô erôvé válik, amire a modern nyugatnak azért van szüksége, hogy biztosítsa a terjeszkedési törekvéseket a világban, amelyben már senki sem gondolja, hogy egy finn filozófiaprofesszor fizetésemelése vagy a jutalék ill. a haszon- és piacrészesedés-növekedés a Nokiában, vagy a Shellnél összehasonlítható a világ szegénységének vagy a veszélyeztetett fajok problémáival.

5. Összefoglalás - Miért lenne elhibázott lépés belépni a NATO-ba

A modernitás erkölcsi örökségének megôrzése érdekében - értve ezalatt az egyetemes demokráciát és igazságot - az európai valamint az észak-amerikai népek tartós biztonságát és fejlôdését olyan külkapcsolatokkal lehet elérni, melyek a sokféleség tiszteletének elvén, a legitim gazdasági érdekek és kulturális törekvések elismerésén, az ellenségkép lerombolásán, az agressziómentességen és a demokratizált ENSZ rendszer globális biztonságban betöltött szerepének megerôsítésén valamint egy nem kizárólagosságra törekvô, együttmûködô biztonsági rendszeren alapulnak, mint amilyen az OSCE.

Ennek a programnak a megvalósításához a következô években egymással nem szövetséges, atommentes, a biztonsági és külpolitikai kérdésekben egymással együttmûködô országoknak kell létrejönniük a Baltikumtól a Mediterráneumig, az Északi tengertôl a Fekete-tengerig.

A NATO kiterjesztése Magyarországra, Lengyelországra ás a Cseh Köztársaságra minden bizonnyal meghiúsítaná ezt az elképzelést.

3.

Xanthe Hall: Atomfegyvermentes övezet Közép- és Kelet-Európában - Álom vagy valóság?

(Co-Director, IPPNW Germany)

Október 24-én az ENSZ Leszerelés napján kilenc Nobel Békedíjasból álló csoport emelte fel szavát a közép- és kelet-európai atomfegyvermentes övezet megteremtéséért. Azóta még hárman csatlakoztak, az ô nevük az alábbiakban olvasható. A végleges lista karácsonyra fog megjelenni. Szeretnék, ha kezdeményezésük hasznos lenne majd azokban az országokban, amelyek a NATO tagság várományosai - és azokat késôbbi nyilatkozatokra ösztönözheti. Németországban minden tagnak elküldtük már a nyilatkozatot, hogy írják alá és küldjék el Naumann hadseregtábornoknak, aki a NATO Katonai Képviselôk Tanácsának elnöke. A NATO-t annyira meglepetésként érte, és 500 tagot meghívott Brüsszelbe, hogy ott tárgyaljanak a NATO kiterjesztés kérdésérôl.

Az elmúlt két évben egyre többen sürgetik, hogy a Baltikum és a Fekete-tenger közötti de facto atomfegyvermentes térség válhasson törvényekkel szabályozott atomfegyvermentes övezetté. Nemzetközi civil szervezetek, béke és konfliktuskutatók, sôt még kormánynyilatkozatok is szót emeltek a kezdeményezés mellett. A világ sok más térsége kapott már atomfegyvermentes státuszt - Afrika, Latin-Amerika, Antarktisz, a Csendes-óceán déli területei, de az északi féltekén ilyen még nem létezik.

Az atomfegyvermentes övezet létrehozása útjában a NATO terjeszkedés áll. Azok az országok, amelyek beletartoznának egy ilyen övezetbe, jelenleg éppen egymás ellen harcolnak a NATO-ba való bekerülésért.

A teljes NATO-tagság feltétele a NATO nukleáris doktrinájának és a nukleáris fegyverek más ország területére történô telepítésének elfogadása. Néhány tagállam, Norvégia és Dánia országgyûlési határozatban kötötte ki, hogy területére békeidôben nem lehet atomfegyvereket telepíteni. Az 1999-es csatlakozásra elsôként jelöltek, Magyarország, Lengyelország, és a Cseh Köztársaság megriadtak attól a lehetôségtôl, hogy ôket csak "másodrendû" tagoknak tekintsék. Bár ezen országok lakossága kimutatta már határozott ellenérzését a népszavazásokon, a kormányok ezen a ponton túl nem hajlandók üzletet kötni a NATO-val . Cseh Köztársaság még az alkotmányát is megváltoztatta annak érdekében, hogy lehetôvé tegye az atomfegyverek telepítését.

A NATO állandóan hangoztatja, hogy nem áll szándékában atomfegyvereket telepíteni ezen az új tagállamokban. Ugyanakkor határozottan fenntartja erre vonatkozó jogát, amennyiben ennek szükségét látja. Az 1995 szeptemberében kiadott "Tanulmány a NATO kiterjesztésrôl" szerint a "NATO-nak fenn kell tartania meglévô nukleáris kapacitását azzal a jogával együtt, hogy megváltoztassa a nukleáris állapotokat, amennyiben a körülményeket erre kényszerítônek látja. Az új tagok, hasonlóan a régiekhez, hozzá kell járuljanak a NATO stratégiájának fejlesztéséhez és bevezetéséhez, értve ezalatt a nukleáris tényezôket is.

Egy bizalmas NATO dokumentum, amelynek címe: "Párbeszéd az érdekeltekkel a kiterjesztési tanulmányról: kérdések a partnerekhez." olyan kérdéseket tesz fel, mint: "Hogyan készülne fel a szövetségesek elrettentésének és az atomfegyverek háborút megelôzô szerepének támogatására...?" és "Milyen légi, földi, tengeri haderôk, és források állnak rendelkezésre a nemzeti védelem számára, értve ezalatt...tömegfegyvereket (WMD), védelmi képességet/képzettséget - készültséget a frontvonalban és a hátországban?" Ezek a kérdések azt mutatják, hogy a tagságra jelöltektôl elvárják, hogy hajlandóságot mutassanak arra, hogy támogatást nyújtsanak nukleáris fegyverekkel folytatott hadviseléshez, annak ellenére, hogy a NATO azt állítja, hogy nem áll szándékában demonstrálásra felszólítani a csatlakozni vágyókat.

A NATO messzemenôkig megpróbált megbizonyosodni afelôl, hogy a "NATO és Oroszország közötti kölcsönös kapcsolatairól szóló, együttmûködési és biztonsági alapszerzôdés" nem fosztotta meg atomfegyverek telepítésére való jogától. Bár a NATO hangsúlyozza, hogy nem áll szándékában atomfegyverek telepítése, ugyanabban a mondatban azonban azt is hozzá szokta tenni, hogy "semmi szükség arra, hogy a NATO megváltoztassa a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos álláspontját és nem gondolja, hogy akár a jövôben erre szükség lehetne." Magyarul ez azt jelenti, hogy a NATO nem tartja szükségesnek, hogy az új tagokat atomfegyverekkel szerelje fel, de fenntartja jogát, hogy ezt e jövôben megtehesse. És bár a NATO azt is állítja, hogy atomfegyverek tárolása sem szerepel a tervei között, ez nem zárja ki annak lehetôségét, hogy ilyenfajta katonai szerepvállalásra felkészítô gyakorlatot fog tartani ezekben az országokban, a legrosszabb eshetôségre számítva.

Jelenleg sok elemzô, legalábbis a nyugatiak közül sok, hiszi azt, hogy a NATO jövendô partnerének tekinti Oroszországot, akivel együtt kíván mûködni. Annak vágya, hogy területükön kívûli "munkát" teremtsenek az ENSZ és az OSCE számára, hogy a hidegháború utáni folyamatos létezésüket igazolják, szükségessé teszi, hogy a NATO megreformálja önmagát és alkalmazkodjon az új biztonsági szükségletekhez. Fel kell hagynia azzal, hogy a hidegháborús blokkokban gondolkodjon és a megelôzés és a konfliktuskezelés felé kell elmozdulnia, ahelyett, hogy inváziót tervezne. Ironikusan szólva, Oroszország az egyetlen, aki a NATO jövôbeli pozícióját biztosnak látja - valójában azt nagymértékben fenyegeti a tagállamok azon vágya, hogy csökkentsék katonai kiadásaikat. Néhányan már odáig is eljutottak, hogy megkérdôjelezzék a NATO szükségességét, hiszen semmiféle ellenség nem fenyeget. Két fogalommal lehetne összefoglalni a NATO-ra jellemzô megváltozott gondolkodást a hidegháború óta: az elsô a "Kivonulás térségbôl és kivonulás az üzletbôl" a második a "terjeszkedni vagy meghalni".

A NATO válasza a boszniai kérdésre a katonai erô bevetése volt, így kivívta a kelet-európai kormányzatok csodálatát, akik attól rettegtek, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, majd pedig felajánlotta, hogy bárki csatlakozhat, aki akar, feltéve, hogy megfelel bizonyos követelményeknek. Mindkét lépés mögött ambivalens indítékok állnak. Sokak úgy vélik, hogy az USA szándékosan tartogatta a NATO-t a boszniai háború utolsó pillanatára, cinikusan szemlélve százezrek halálát mindaddig, amíg elérkezett a legmegfelelôbb pillanat a beavatkozásra és a gyôzelemre. Mindezeken túl, a Dayton folyamatnak kétségtelenül vége van és annak sikere vagy kudarca szintén kritikus a NATO jövôbeli hitele szempontjából.

A terjeszkedést ugyanez az önfenntartási motiváció vezérli. A NATO a demokrácia és a piacgazdaság gyôzteseként újradefiniálja magát: ô a jóságos rendôr bácsi népszerû értékekkel, mindezt csak azért, hogy továbbra is a felszínen maradhasson. Kelet-Európa a NATO felé igyekszik, mivel az EU jelenleg nem ajánl üzletet és mert azt szeretné, hogy egy következô balkáni háború esetén rendelkezésére álljon az USA fegyverzete.

Azt gondolhatjuk, hogy mindez nagyon logikus, mindaddig, amíg el nem érkezünk a kiterjesztés jelenlegi kérdéséhez. Ahelyett, hogy Oroszország biztatást kapna arra, hogy csatlakozzon az új európai biztonsági rendszerhez, a NATO dokumentumok azt jelzik, hogy az új tagállamoknak a NATO szintjére történô felemelésével kapcsolatos tervek olyan forgatókönyveken alapulnak, amelyek leginkább az újra felmerülô orosz fenyegetéssel foglalkoznak, amint azt a Kongresszusi Költségvetési Irodának a kiterjesztés költségeivel foglalkozó tanulmánya mutatja. Ez esetben a NATO nem adja jelét a beigért új gondolkodásmódnak, hanem továbbra is a régit követi.

Az új tagállamok tervezett kiadásainak semmi vagy vajmi kevés köze van a konfliktusok megelôzéséhez vagy megoldásához, viszont annál több a katonai eszközökhöz, az USA hadiparának nagy örömére.

Nem csoda hát, hogy Oroszország a kezdetektôl a NATO kiterjesztés ellen volt és annak ellenére, hog úgy tûnik, Jelcin már feladta ezt az álláspontot azzal, hogy aláírta a Founding Act-et, a DUMA-nak több, mint a fele még mindig kitart eredeti ellenérzései mellett és sokan közülük tevékenyen részt vesznek a NATO-ellenes propagandában. Aligha véletlen egybeesés, hogy Jelcin nem ragaszkodik már ahhoz, hogy a Founding Act nemzetközi törvényeken alapuló kötelezô dokumentum legyen, mióta tudja, hogy a DUMA azt sosem ratifikálná.

A legnagyobb probléma a korábbi szuperhatalmak egymással szembeni bizalmatlansága. A NATO képviselôi gyakran hangoztatják azt az frázist, hogy mindez csak félreértés és hogy Oroszország nem értette meg, hogy a NATO stratégiája megváltozott. Másrészrôl pedig az oroszok paranoiások - részben igazolható módon - amikor azt hiszik, hogy a NATO végezni akar velük. Ez az a pillanat, amikor újra lehetôséget kell adni annak, hogy az az állítás, miszerint a NATO az oroszok barátja és nem ellensége, hitelt kaphasson.

A Founding Act megfelelô kezdet a két szemben álló fél közötti pozitív légkör megteremtésére, amire a további tárgyalások építhetôk. Mivel a NATO dokumentumában leszögezi, hogy a volt vasfüggöny és Oroszország által határolt térségben nincs szükség atomfegyverek telepítésére, a legjobbat akarja kialkudni a további leszerelésre azzal, hogy atomfegyvermentes zóna létrehozását javasolja. Mivel a NATO semmit sem nyerne azzal, ha egyszerûen megadná magát a törvényileg szabályozott atomfegyvermentes övezet iránti követeléseknek, ezért valamit kérnie kell annak fejében. Az egyik lehetôség az összes taktikai atomfegyver megszüntetése, mert abból Oroszország birtokában több van, mint a NATO-éban. A START II ratifikálása, amely megteremtette a NATO kiterjesztés elvi alapját és az Oroszországban újjáéledô bizalmatlansága a NATO kiterjesztési indítékaiban ismét eszmecserék tárgyát kell hogy képezze.

Bárhogyan is legyen, ha a dolgok a jelenlegi helyzetükben maradnak, akkor mindig fennáll a lehetôsége az atomfegyverek telepítésének a térségben. Ez ugyanakkor bizalmatlanságot is szülne, ami elvezethet az elsôdleges atom-alkalmazási politikához és olyan tárgyalásokhoz, amelyek újradefiniálhatják a taktikai fegyverek szerepét, úgy, hogy az ezáltal lényegesebbé válhat abban hogy helyreállítsa a kiterjesztést követô felborult egyensúlyi állapotot.

A 2+4 Egyezmény, amely lehetôvé tette Németország újraegyesítését, Kelet-Németországot megtette atomfegyvermentes övezetnek. Ez betudható annak, hogy Oroszország ragaszkodott ahhoz, hogy ha ô visszavonja atomfegyvereit a volt NDK-ból, akkor a NATO ne telepíthesse saját atomfegyvereit a volt orosz támaszpontokra. Ebben meg is született az egyetértés. Oroszország azt is el akarta érni, hogy ez vonatkozzon a NATO terjeszkedésre is. Az oroszok nem értettek egyet azzal, hogy az atommentes Kelet-Németországot a NATO mintegy csak átugorja és fegyvereit Magyarországra, Csehországba és Lengyelországba telepítse.

Ha a NATO-nak szándékában állna, hogy tárgyaljon egy ilyesfajta övezetrôl, abban az esetben valószínûtlennek tûnik, hogy az újonnan csatlakozó országok közül akárcsak egy is tiltakozna ez ellen. Látható mindhárom országban, amelyek tagságát valószínûleg elfogadják Madridban, hogy lakosságuk támogatja a csatlakozást, és elutasító választ adnak az atomfegyverek telepítésének kérdésére. Politikailag nem lenne megfontolt, ha ezek a kormányok aktívan ellenállnának az atomfegyvermentes övezetrôl való tárgyalásoknak.

Az a véleményem, hogy az újonnan csatlakozó országokban rengeteg a tennivaló az atomfegyvermentes övezet támogatottságának megszerzéséért, míg a jelenlegi NATO államokat is ráveszik arra, hogy mérlegeljék azt. A NATO kiterjesztés költségeit minimalizálni kell, bizalomerôsítô lépéseket kell tenni a feszültség csökkentésére a korábbi blokkok között. A Canberra Commission Report szavaival élve: "Az atomfegyverek jelenléte az állandó feszültség ezen térségében inkább növeli mintsem csökkenti a konfliktusok esélyét."

Gyakorlatban már létezik egy atomfegyvermentes övezet Kelet- és Közép- Európában - mivel Oroszország visszavonta fegyvereit korábbi szövetségeseinek területérôl. Miért ne ôrizhetnénk ezt meg ilyennek ahelyett, hogy megengednénk, hogy a NATO atomfegyvereket telepítsen az új szövetségesek területére? Miért kellene elveszítenünk azt a kis területet, ami még ott van az atommentes övezet térképén? Akár ellenzik Önök a NATO csatlakozást, akár támogatják azt, arra biztatom önöket, mondjanak nemet az atomfegyverekre és igent az európai atommentes övezetre.

4.

Vit László: A sajtó ámokfutása a NATO-ba

Csapodyval azon igyekeztünk, hogy megfogalmazzuk az ellenérveket a nemlétezô, vagy nem összefüggô érvekre.

A hivatalos szervezetek, kormányhivatalok nem foglaltak állást, politikusok nyiltakoztak, sokszor egymásnak ellentmondó módon.

Nagyon sok esetben a politikusok "magánvéleményüket" adták elô, -igaz hivatalból aligha nyilatkozhattak volna, hiszen a NATO-csatlakozás nem volt hivatalos doktrína, csupán a különbözô politikai pártok nyilatkozataiban megmutatkozó egyetértés, koncenzus, amely soha nem fektettek le parlamenti határozatban csupán "egyhangúlag" elfogadtatott mint nézet.

A prímet az úgynevezett biztonságpolitikai szakértôk vitték, akik "gyengéd szálakkal" kapcsolódtak a politikai elithez, és a hadsereg tiszti állományához. A nyilatkozó szakértôk többsége a kádár rendszer idején magas katonai politikai tisztséget töltött be.

A nyilatkozó bürokrata apparátus másik része a még nem létezô, de már oroszlánkörmeit nyújtogató eu-bürokraták közül került ki.

A politikai publicisták Ady-t kaparták elô és "a komprszág" metaforát újították fel, mit sem törödve a költô eredeti szándékaival, és a költemény megírásakori körülményekkel.

A NATO-csatlakozás kérdését valójában megkérdôjelezhetetlennek tekintették, a rendszerváltás szimbólumának akarták beállítani. Az ellene való fellápás a rendszert kérdôjelezte volna meg.

Az írástudó hadfiak a modernizációval hozakodtak elô és azt állították, hogy a NATO kikényszerítheti a hadsereg modernizálásán keresztül az egész társadalom technikai felzárkózását. A számítástechnika alkalmazása a hadseregben elôbb-utóbb az iskolai alkalmazásra is hatással lesz.

A honvédelmi miniszter, aki egyik kategóriába sem sorolható, hiszen katona nem volt, propaganda feladatokat látott el a korábbi hadügyminisztériumban, de ettôl még nem feltétlenül tekinthetô írástudónak, meglepô módon gazdasági érvekre hivatkozott, azt állította, hogy a NATO-tagság a nyugati tôkére lesz vonzó hatással, szívesebben megy a tôke oda ahol biztonságban van.

A NATO-csatlakozásról elôször hallani sem akart senki, majd amikor Horn megemlítette, a pártok nem mertek ellentmondani, nehogy lemaradjanak a volt kommunisták mögött a versenyben, egy olyan kérdésben amely "kifejezi" Nyugathoz tartozási óhajainkat.

A csatlakozás feltételeit sok esetben keverték a csatlakozás céljával. Az úgynevezet civil kontroll - a parlament ellenörzô szerepe a hadsereg felett - egyszerre volt a csatlakozás kritériuma és elérendô célja.

Rendkívüli ellentmondásokba keveredtek amikor a fegyverzet kompatibilitás kérdése került szóba. Sokan a nyugati fegyverrendszerek típusához való közelítéssel akarták igazolni a fegyvervásárlásokat, csak akkor viszakoztak amikor kiderült, hogyha ezt feltételként vetik vetik fel, akkor a csatlakozás mérhetetlen jelentene és nem lehetne a közvéleménnyel elfogadtatni. Késôbb már csak szovjet technika megvásárlása ellen kerestek érveket a kompatibilitásban.

Nagyon sok cikkben elhangzott, hogy mit is követel a NATO - az éppen aktuális propagandának megfelelôen - de soha még csak kisérlet sem történt arra, hogy megemlítsék, nekünk milyen feltételeink vannak, mi mit tudunk, vagy akarunk teljesíteni, hol vannak a mi érdekeltségi határaink, meddig mehetünk el a ráfordításokat illetôen.

A legdurvább csúsztások közé tartozott, hogy az EU-bôvítést összemosták a NATO-bôvítéssel. A NATO az EU elôszobája. A leghatékonyabb propaganda a balkáni háború és az orosz veszély emlegetése volt. A legtöbbet a semlegesség kérdésének lejáratásával kellett foglalkozniuk. És a legkisebb visszhangot az atomfegyverek telepítésének szándéka váltotta ki, holott statisztikai adatok szerint Magyarországon ezt ellenezték a leghevesebben a polgárok.

A NATO zsurnalisztika a NATO-t igyekezett nem katonai szervezetként feltüntetni, a NATO béketevékenységét, az európai biztonság letéteményesét láttatni vele. A NATO a béke ôreként, antimilitarista szervezetként kezdett ezekben az írásokban megjelenni, humanitárius, gazdasági és fôleg demokrácia-fenntartó és teremtô szerepét magasztalták.

A NATO-demokrácia külön fejezetet tett ki a publicisztikákban. Sokszor elhangzott, hogy a NATO csak a demokráciákat integrálja, nem geopolitikai, vagy katonai alapon dönt és hogy a felvétel jelzésértékü. A demokrácia felmerült azon az alpon is, hogy a NATO-tagok kapnak nagyobb beleszólási lehetôséget a világpolitikai döntésekben. Sokszor elhangzott, hogy a szövetség minden tagja azonos értékü, a szavazatuk ugyanannyit ér.

A legkevésbé a jövôképet sikerült feldolgozniuk. A jövôre vonatkozóan vagy nem történt semmi említés, vagy megpróbáltak elfogadtatni egy instabil Európát, amely a gazdasági helyzet romlása miatt elôbb utóbb elôkapkodja a fegyvereket.

A biztonság melletti érveket általában ötvözték azok a cinikus megjegyzések, hogy a NATO-csatlakozás ha növeli is a fegyverkezést számunkra ez az egyetlen bejutási lehetôság a fejlett világba, amely ráadásul valószínleg a közeljövôben nem teszi lehetôvé számunkra a gazdasági csatlakozást. Ugyanakkor olyan érveket kanyarítottak, hogy a " katonai integráció célja a XX. század Európájában nem valami, vagy valaki elleni védelem, hanem pozitív misszió a kontinens békéjének és biztonságának fenntartásához, katonai biztonsági eszközökkel". Vagyis igazolni akarták, hogy belépésünk egy pozítiv folyamat része, amely a béke irányában tett lépésnek minôsül.

Állandóan azt hallottuk, hogy a háború kitörésének nincs esélye, az országot nem fenyegeti veszély. Hogy nincs ellenség a láthatáron, mégis nem gyôzték hangsúlyozni, hogy azok a költségek amelyeket egyénileg kéne költenünk a fegyverekre - valakik ellen - nagyobbak, mint a NATO csatlakozás költségei.

A sajtóban a NATO csatlakozás pesszimista és optimista hívei vivták "ádáz csatájukat" egészen a madridi csúcsig. Kis és nagy, profi, vagy sorozott seregekrôl disputáltak, de az soha nem derült ki, hogy milyen stratégiát képzelnének el egy világháború esetén. A harci mûveletek a képzeletben legfeljebb egy terrorista csoport támadása elleni védelemig jutottak. Még kevésbé magyarázták meg, hogy mit kell megvédeni, a létesítményeket, az embereket, vagy a politikai rendszert?

Mindháromra vonatkozóan:
Nyelv: angol
Fordította: Alba Kör