31. szám

(III. évf., 1998 jan. 12.)

Tartalom

E számunk egy "Ezredvégi beszélgetést" közöl Stanislaw Lemmel, és szokás szerint egy könyvet is ismertet a környezeti nevelési báziskönyvtárból.

Felhívjuk a figyelmet, hogy az
Ezredvégi beszélgetések
c. tévésorozat szövegei megtalálhatók a http://bocs.hu weblapon.

Továbbá az Ezredvégi beszélgetések sorozat válogatott beszélgetéseibôl hamarosan könyv jelenik meg.

1. Ezredvégi beszélgetés Stanislaw Lemmel

2. Könyv: Braus, Judy (ed.): Környezetszennyezés. Problémák és megoldások

Cikkek, dokumentumok

1.

Ezredvégi beszélgetés Stanislaw Lemmel

Elbeszéléseiben és regényeiben Ön gyakran vetett fel olyan filozófiai,
kozmológiai, metafizikai problémákat, amelyek nemcsak az irodalomban
mentek ritkaságszámba, de a különbözô diskurzusokban is alig kerültek
szóba. Mi vezette ezekre a kérdésekre?

Elsô regényem, amit aztán el akartam rejteni a közönség elôl, "A Marsról jött ember" címet viselte. Ezt még annakidején, a német megszállás alatt írtam és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy könyvként megjelentessem. Csak az ismerôseimnek szántam, és hogy kedvet csináljak magamnak, mert olyan nyomasztó volt a német megszállás idején az élet. Ám egyidejûleg - és ezt el kell mondanom - lelkes olvasója voltam az olyan könyveknek, mint "A világok harca" Wellstôl, valamint Stapledon és Jules Verne könyveinek, és ezeket nagyon szerettem. Persze, ahogy mondani szokás, a marhafartô kedvelôi közül nem mindenkibôl lesz szakács. A fantasztikus irodalom nem minden olvasójából lesz ezen a területen tevékeny író. Hogy miért is történt ez esetemben így, azt kell mondanom, csak kerülôúton tudom megválaszolni.

Az elsô igazi regényem, amit korabeli történetnek, saját lengyelországi élményeimbôl írtam, persze fabulálva, fiktív elemekkel "Az átszellemülés kórháza" volt. Ekkor azonban már a szocialista realizmus uralkodott, könyvem kéziratát, ha nem is ellenforradalminak, de dekadensnek, undorítónak és így tovább minôsítették, és engem rögvest kihajítottak az akkori írószövetségbôl. Így aztán orvosnak tanultam.

Késôbb elkezdtem fantasztikus prózát írni, elôször egyet, aztán a következôt, utána pedig az Asztronautákat. Egyszer csak lefordították németre és megjelent a "Német Demokratikus Köztársaságban", méghozzá elképesztôen nagy példányszámban.

Váratlanul született egy könyvem, a "Solaris"; nem tudom miért, csak azt tudom, hogy hol: a Tátrában volt az íróknak egy házuk - és ott írtam egy hónap alatt. Ezt aztán mára már 26 nyelvre fordították le, és nem tudom hány millió példányban jelent meg; Amerikában, Japánban és Isten tudja még hol mindenütt. Allergiám van, szénanáthában szenvedek. Így aztán a virágzás idején a hegyekbe kellett mennem, az írók házába. Ott írtam 4-6 héten keresztül, minden évben egy könyvet. Egyszerûen így történt.

De nemcsak "váratlan születtek" könyvei, hanem voltak köztük
hosszasabb elôkészületet igénylô tudományos és filozófiai munkák is.

Egyszer kedvem támadt a jövôrôl írni. Akkoriban nálunk még semmit sem lehetett tudni a futurológiáról, én azonban írtam egy "Summa Technologiae" címû könyvet. Ez az egyik orosz Nobel-díjasnak nagyon megtetszett, néhány év múlva le is fordították oroszra. Aztán a könyv megjelent mindkét Németországban, és önöknél Magyarországon is. Természetesen kommerciális, kereskedelmi termékként nem volt különösebben keresett, mondhatni nagyon mérsékelt sikert aratott. Ennek a könyvnek köszönhetôen azonban, meglepô módon belekerültem a filozófiai lexikonba. Így aztán Németországban filozófusnak számítok, aki alapjában a science fiction álarca alatt filozófiai kérdésekkel foglalkozik.

Sok minden igazolódott ebbôl, 35 évvel azután hogy a könyvet megírtam. Ilyen a virtuális valóság, amit én annakidején persze egész másként neveztem: fantomológiának. Ezek fantomok voltak. Ennek a dolognak filozófiai jelentésérôl, errôl a mesterségesen elôállított illúzióról azt lehet mondani, hogy megtestesíti Berkeley püspök szolipszista eszméjét: "esse est percipit". Csak az létezik, amit az ember érzékel.

A Summa technologiae-ben írtam arról is, hogy az eljövendô korszakban az emberiség minden olyan technológiát plagizálni fog, amelyeket a természet az életfolyamatok formájában létrehozott. Természetesen akkoriban, amikor ezt írtam, kinevettek. Méghozzá komolyan veendô filozófusok mondták értelmetlenségnek, olyan mesének, amelyben az utópikus elemek keverednek az új eredményekkel. Most azonban egyszercsak valamiképpen felfedeztek, mint mindezeknek a kérdéseknek az elôfutárát. Persze ez képtelenség, én nem vagyok jós, nem tudhattam, hogy lesz egy Dolly nevezetû klónozott juh. De általában észleltem ezt az irányt, és arról is írtam, hogy óriási veszélyek leselkednek ezen a területen. Vagyis amennyiben az ember szert tesz az úgynevezett demiurgoszi erôkre és jellemzôkre, akkor elôször is hatalmas felelôsséget vesz szegény lelkére. Nagyon veszélyes az örökítôanyaggal manipulálni. A technológiai fejlôdést éppoly kevéssé lehet irányítani, mint a biológiai evolúciót. Legalábbis ma még nem tudjuk irányítani. A géntechnológia révén azonban még sor kerülhet erre. Egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el.

Ezért hagyott fel a regényírással és kezdett kizárólag esszéket írni?

Amikor Jaruzelski tábornok bevezette az úgynevezett hadiállapotot, és egyszerre el voltam zárva az egész világtól, német kiadóm a segítségemre sietett, és kaptam egy ösztöndíjat Berlinbe. Ott egy éven keresztül nagyon kedvezô feltételek közpette tudtam dolgozni és több könyvet is írtam: "Az emberiség egy percé"-t, "A kudarc"-ot, "A 21. század fegyverrendszerei"-t. Egyszóval rendesen dolgoztam.

Berlinbôl aztán Bécsbe mentünk. Ott éltünk 1988-ig, amikor is ide, Krakkóba költöztünk. Ekkor azt mondtam: elég ebbôl a science fiction-bôl, már olyan sokat írtam. Komoly idôket élünk, más dolgokkal kell foglalkozni. Volt egy rovatom a katolikus hetilapban, aztán esszéket írtam az Odera címû folyóirat számára. Aztán váratlanul a PC címû computermagazin azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy írnék-e esszéket számukra. Megpróbáltam egyszer, kétszer, aztán ez így megy már vagy négy éve, hogy esszéket írok nekik. Ezekbôl az összegyûjtött esszékbôl megjelent egy könyv, és most már németül is olvasható az interneten.

Egyébként nagyon szkeptikus vagyok az internettel kapcsolatban. Tudja, ez olyan, mint amikor az ember az egyik pohárból egy másikba tölti a vizet, mindig csak víz lesz belôle, bárhová is töltögeti az ember. Az internet a tôzsdék, a bankok, az üzletemberek számára való, a különféle cégek, és nagy korporációk esetében segíti a gyors információcserét. De egyúttal a bûnözés egy új fajtáját, az úgynevezett "computer crime" lehetôségét is megteremti. Ez nem pusztán a hackereket jelenti, hanem most már vannak kibernetikus rablók is, akik feltörik a kódokat. Aztán persze csinálnak szûrôket, ahogy vannak vírusok és ellenvírusok, és így tovább. Ez egy jólismert, nagyon régi harc: kard a pajzs ellen, pajzs a kard ellen.

Az erôszaknak ez az eszkalációja létezik. Az internet tovább erôsíti ezt. Ha egy hozzám hasonlóan nyugodt ember a televízió elé ül, eszi a földimogyorót, issza a sörét és hamarosan 400 program közül válogathat, akkor megtanulhatja hogyan kell hangtompítót szerelni egy pisztolyra; milyen egyszerû más embereket megölni, és hogy miért is tesz az ember így - gyémántok, heroin, vagy éppen egy örökség miatt. A bûnözés egész palettájára vezetnek rá bennünket. A médiumoknak és az internetnek sok negatív aspektusa van.

Intuícióm azt sugallja, hogy az internet több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Egy német közmondás szerint: "Amirôl nem tudok, az nem tüzel fel." Azt gondolom, hogy néhány éven belül hozzászoknak ehhez az emberek, és rájönnek hogy semmi különöset sem lehet ezzel csinálni.

Egyébként mindig is szkeptikus voltam. Nem hiszek a repülô csészealjakban, nem hiszek a Bermuda-háromszögben, a pszichokinézisben, a telepátiában. Egyáltalán nagyon szkeptikus vagyok.

Álláspontját a Föld különféle pontjairól érkezô beszámolók
messzemenôen alátámasztják. Évtizedes "jövôkutatói" múlttal a háta
mögött milyennek látja a most kirajzolódó jövôt?

Én nagyon szkeptikus vagyok. Aa BBC lengyel szerkesztôsége többször is felhívott és megkérdezett errôl, aztán meglepetésemre azt hallottam vissza, hogy nagyon sötéten látom a dolgokat. Ami azért nem egészen ilyen egyszerû. Megkeresett például egy német-amerikai magánszervezet, ami azzal foglalkozik, hogy megmentse a Földet, vagyis az emberiséget. Ennek kapcsán több kérdés vetôdik fel: Vajon van-e ilyen fenyegetés? Én azt mondtam: igen, de nem holnap, nem is egy év múlva, de a következô évezredben egyre romlik a helyzet. Ezt a népességrobbanás, a klímaváltozás idézi elô; röviden: rosszabbra fordulhatnak a dolgok, mint amilyenek jelenleg. Vannak eszközeink ezek ellen? Elvileg igen, természetesen, de a tényleges megvalósításukra már kevésbé. Miért? Azért mert a kormányzatok minden demokratikus országban rövidéletûek. Vagyis 4-5, illetve maximum 7 éves ciklusokra terjednek. Nincs a demokráciákban olyan kormány, amely mondjuk 20, 50 vagy 100 évig kormányozna. Azonban azok a projektek, amelyeket el kellene indítani, hogy például a klímaváltozással szemben kûzdeni tudjunk, vagy az óceánok szennyezése ellen - ehhez az emberiség egységére lenne szükség. Én úgy vélem, hogy mindkét kezemen kaktuszok fognak nôni addigra, amikorra az emberek, az arabok, az izraeliek, a kurdok, a törökök, a csecsenek, a thaiföldiek egyesülnek. Soha nem fognak, de mi az hogy soha? A következô évszázadok során biztos, hogy nem. Ezek a folyamatok globálisan zajlanak; a rádióaktív felhô nem törôdik az államhatárokkal. A helyzet még súlyosabbá is vált. Korábban volt két ellentétesen ható centrum: Kelet és Nyugat, és volt egyfajta polarizáció; tudni lehetett, hogy ki, hol, és mit tesz. Most azonban csak egy birodalom van, egyetlen nagyhatalom, az amerikai. És az amerikaiak nem akarnak csendôrökként ôrködni az egész világ békéje felett. Ilyen átmeneti korszakban élünk. Nálunk ugyan még nem lônek élesen, de a népek mintegy forgószínpadon állnak, és a forgószínpad továbbfordul, de még nem tudni, milyen irányba. De a napok múlásával jobbra nem fordul.

Véleményem szerint egy vákuumban vagyunk, és ezt az ûrt semmi sem tölti ki. Részben ezzel magyarázható az a hatalmas érzelmi felkavarodás, ami Diana hercegnô halála körül támadt. Ugyanis egy idolra van szükségünk; ezt az üres színpadot meg kellene tölteni valamivel. Ez korunk óriási problémája, és semmiféle sience-fiction sem képes ezt megtenni.

Ugyanakkor a korábbi évtizedeket rózsaszín jövô-optimizmus és haladás-
hit jellemezte. Ez a holdraszállás idején tetôzött, amikor sokan azt
gondolták, hogy hamarosan vikendezni járnak majd a Holdra.

Most már tudjuk, hogy milyen hihetetlen mértékben kockázatos vállalkozás volt az Apollo-program, az amerikai holdraszállás. Szinte a csodával határos, hogy katasztrófa nélkül sikerült megvalósítani. De egyidejûleg azt is el kell mondani, hogy ez az Egyesült Államok politikai, és nem kozmonautikus gyôzelme volt a Szovjetúnió fölött. Ez versengés volt a kozmikus tér fölötti uralomért, amit az amerikaiak megnyertek. Gyôztek, de mi maradt hátra a Holdon? Néhány amerikai autóroncs, és semmi más. A Hold megint üres; senkinek semmi haszna nem származott belôle, egyáltalán semmi.

Azt hittük, hogy mindenre képesek vagyunk, valójában azonban egészen másként áll a helyzet. A Föld egy gömb, amit apró, embernek nevezett lények népesítenek be. Jóval apróbbak a Földhöz viszonyítva, mint a mikróbák egy narancs héján. És ha éghajlatváltozásra kerül sor, és az átlaghômérséklet akárcsak két fokkal is emelkedik, máris elkezdenek olvadni a sarki jégmezôk, és megváltoznak az áramlások a világtengerekben. Kellemetlen változások következnek be, méghozzá nagy horderejûek, amelyekkel szemben nem tudunk mit tenni, mivel a fejlôdésünk nagyon egyoldalú. Természetesen könnyû volna az emberiség életét egy atomháború során kioltani. Ez nem lenne nagy ügy. A silókban atom-megatonnák sokaságával megrakott rakéták állnak, úgyhogy ez menne. A földrengésekkel szemben viszont egyáltalán nem tudunk mit kezdeni; nem tudjuk elôre jelezni.

Aztán itt van a gyógyászat harca a kórokozókkal szemben: a baktériumok ellenállóvá váltak az antibiotikumokkal szemben, mert megpróbáltuk legyôzni ôket. Vagyis ahol összeütközünk a természet nagy erôivel, kiderül, hogy az ember alapjában véve bizony meglehetôsen gyenge.

Most már tudjuk, hogy a sokmillárd éve tartó földi élet története során idôrôl idôre katasztrófák támadtak; négyszázötvenmillió évvel ezelôtt, az úgynevezett perm korszakban a biomassza 90 %-a elpusztult. Aztán újra nekilendült az evolúció, majd 60 millió évvel ezelôtt, a Kréta és a Harmadkor között kihaltak a dinoszauruszok, és más óriáshüllôk. Ezzel megnyílt az evolúció lehetôsége az emlôsök számára. Mi is ennek a katasztrófának köszönhetôen alakultunk ki. Ha nem következett volna be, akkor valószínûleg meg sem születtünk volna.

Mindemellett a földi állatkertbôl minden harmadik vagy negyedik napon eltûnik egy faj, és az élet úgynevezett génkészlete egyre csökken, egyre kisebb lesz. És ez is nagyon veszélyes. Az úgynevezett monokultúrák nagyon könnyen kapnak különféle betegségeket. Egyszóval: a haladás már régen túllépett a határán, az állítólagos aranykorán; a haladás veszélyes erôvé vált és mi lassanként felfogjuk, milyen kellemetlenségekkel is jár ez.

A robotisztika mûvelôinek, mint pl. Hans Machovecnek a prognózisait
elnézve viszont úgy tûnik, hogy a jövôben nem sok szerepe lesz az
ember nevû lénynek.

Amennyiben az emberek valamiképpen fölöslegessé válnának a Földön, akkor a további történet, meg kell vallanom, egyáltalán nem érdekel. Az emberiség vége egyúttal az emberi történelem vége is. Ez azt jelentené, hogy az ember bizonyos tekintetben egy közbensô láncszeme volt a az evolúciónak: a növények, gyíkok, a különbözô dinoszauruszok és a majmok - valamint a robotok között. Akkor robotok lesznek. De mért törôdjek robotokkal?! Törôdjünk inkább azzal a négy milliárd évvel, ami az idô hihetetlen mélysége; ami a Föld múltja. Az elsô hárommiliárd év során semmi más nem volt mint egysejtûek: baktériumok, mikróbák és zöldalgák; semmi más. Ezt azonban nem lehet mint egy történetet elbeszélni; nincs mit elbeszélni, nincs fabula, nincs cselekmény, nincs semmi.

Ameddig élünk, és ameddig az utódaink élni fognak, lesznek olyan történetek, amelyeket el lehet mondani, szemügyre lehet venni. Azzal kapcsolatban, hogy majdan mi történik, én szeptikus vagyok, mivel már most tudom, hogyha sor kerül valamikor intelligens robotok elôállítására, akkor azokat magától értetôdôen katonai feladatokra lehet és kell alkalmassá tenni és felhasználni. De ez nem éri meg! Egyszerûen arról van szó, hogy a robot sokkal drágább lesz mint egy ember. Mert minél több ember él a Földön, annál kevesebbet ér egy ember élete. Sajnos ez már így van. Egy fickó ágyba bújik, vagy a fûre heveredik egy lánnyal és máris kész egy gyerek. Így aztán alig néhány év alatt készen is van egy katona, egy ember, egy robot. Nem fémbôl álló, hanem emberi testbôl és vérbôl álló robot! Ugyan ki fogja a költséges technnikát arra használni, hogy mesterségeset álítson elô. Mesterségesre akkor van szükség, ha nem áll rendelkezésre más: nincsen eleven televízió. Van ugyan valami, ami az eleven computerre hasonlít: ez a fejünkben lévô agy, de ez egy ritka kivétel. Alapjában véve arról van szó, hogy amíg emberek vannak, addig emberi kultúra is lesz. Az pedig, hogy valamiféle robotok vannak valahol a világûrben, az engem kevéssé érdekel, mivel puszta vasporból nem jöhettek létre; valakinek meg kellett építenie ôket. Ki volt az ? Akkor ott egy intelligenciának kell lennie; Istenben nem hiszek, csak természeti erôk lehetnek. Nincs semmi a világûrben.

Ezek szerint nem osztja a földönkívüli értelem felé irányuló, egyre
szélesebb körû érdeklôdést?

Volt egy idôszak, amikor részt vettem a legismertebb földönkívüli civilizáció-kutató alapítványban, az úgynevezett SETI-ben. Jelen voltam az üléseiken, voltak elméleteim; együtt voltam az amerikai Carl Sagannal és másokkal. Ott is azt mondtam, hogy kétségeim vannak. Ami nem azt jelenti, hogy nincs rajtunk kívül senki, hanem csak annyit jelent, hogy a körülöttünk levô néhány ezer fényévnyi körzetben nincs senki. És ha nincsen senki, akkor a Földet nem éri el, mondjuk az Androméda-galaxisból, vagy az ördög tudja milyen irányból érkezô üzenet, mivel még úton van a Föld felé, noha maximális sebességgel halad, fénysebességgel, és hamarosan meg fog érkezni. Azt követôen, hogy - tegyük fel - körülbelül 70 ezer évig volt úton. Így aztán megkérhetjük az utódainkat, hogy válaszoljanak nekik, így majd újabb 70 ezer év múltán tudomást szerezhetnek arról, hogy itt vagyunk! Párbeszéd ez? Semmiképpen. Ilyen intervallumok ezt lehetetlenné teszik. úgyhogy az embereknek talán inkább mással kellene törôdniük.

Ugy tûnik, ha valami technikailag megvalósíthatóvá válik, akkor
megvalósítására sor is kerül. És a kutatások sem annyira a megismerés
magasztos célját, mint inkább a megvalósíthatóságot célozzák meg.

A ruhagyáros Burda úr, hogy ne keljen túl sok adót fizetnie, létrehozott egy alapítványt Németországban, "A Harmadik Évezred Akadémiájá"-t. Ez az akadémia engem is meghívott, hogy az emberi aggyal kapcsolatos manipulációkról nyilatkozak; hogy lehet-e chippeket beleilleszteni, hogy lehet-e egyáltalán úgynevezett tisztátalan interface-eket az emberi agy, a gép, a komputer közé illeszteni. Én ugyan nem akartam ebben részt venni, de a szervezôje oly hosszasan kérlelt, hogy végül is beleegyeztem. Így aztán írtam arról, hogy milyen undorító dolgok fognak történni. Ugyanis az ember szokásává vált, hogy minden megcsinálható dolgot meg is csináljon.

A fejlôdés ma tisztán gazdaságilag szabályozott. Korábban persze voltak idealisták is. Ilyen volt Zeppelin gróf. Vagy a Wright fivérek sem elsôsorban arra gondoltak elsô repülôgépük kapcsán, hogy sok pénzt keressenek. A technikai fejlôdésben is az történik, ami az embernek, de egyúttal a nagy és a kis tôkének is szolgál.

Hogy a megcsinálható dolog az jó-e vagy rosz, azt elôre amúgy sem lehet tudni. Amikor az elsô fizikusok, mint Lise Meitner és Otto Hahn, sôt maga Einstein is, amikor elôször atommag-hasadással foglalkoztak, sejtelmük sem volt arról, hogy atombomba lehet belôle, késôbb pedig atomszennyezés, Csernobil, és így tovább.

A kezdet többnyire nagyon érdekes és ártatlan, és édes, ami aztán késôbb következik, az a legtöbb esetben kínos. Gyakorlatilag minden technológiának van egy homlokzata, egy ragyogó, napfényes oldala, a másik, a hátsó fertálya fekete, a késôbbi következmények olykor egészen veszélyesek, sôt halált hozóak, mint Csernobil.

A kutatásokat ugyanakkor azzal az érvvel indokolják, hogy az megoldja
problémáinkat; amit pedig eddig még nem sikerült, arra majd elôbb-
utóbb sor kerül.

Nem lehet azt mondani, hogy a kérdések megoldódtak volna; mindig is arról van szó, hogy amennyiben az ember megold egy problémát, akkor a kérdéseinek köre kitágul. Akkor ugyanis addig ismeretlen problémák jelennek meg, amelyek létérôl addig egyáltalán nem is tudott. És tényleg így van; nemrégiben az "American Scientist" egyik szerkesztôje írt egy könyvet a tudomány végérôl. E szerint hamarosan már mindent tudni fogunk. Ez azonban értelmetlenség! Mindig az ismeretlen tengere áll elôtünk. Newton ezt nagyon szépen mondta: úgy érzi magát, mint egy gyerek, aki kagylókkal játszik a tengerparton, és az ismeretlen maga a hatalmas óceán. A veszélyeket persze elôre lehet jelezni, a fenyegetô veszedelmeket már el lehet képzelni, de a jövôt nem lehet pontosan felderíteni. Hosszú távon elôször is eleve lehetetlen elôrelátni a Föld politikai jövôjét. A technológiai jövôt is csak kevéssé. Most egy nagyszabású átalakulás megy vége a biotechnológia irányába. Ez nagyon nagy veszélyekkel jár. Lesznek persze ezzel kapcsolatos biztonsági rendszabályok, amelyek semmit sem fognak érni. Az ember, mondhatni, megkísérli elbarikádozni az ajtót, amire aztán az egész borzalom az ablakon keresztül tör be. Nem tudjuk, hogy honnan jön ez, ugye, egyszerûen nem lehet tudni. Tehát szó sincsen arról, hogy máris urai lennénk az általános gnózisnak, a mindentudásnak, és hogy tudnánk, mit is kell tenni. Ellenkezôleg, nagyon is keveset tudunk.

Ám természetesen vannak olyan komolyabb problémák, amelyekkel foglalkoznunk kell: nekünk embereknek nem szabadna mindig pénzkereséssel foglalkoznunk, folyvást a pénz nyomában járnunk. Például ma megint kaptam egy ajánlatot Amerikából, hogy engedélyezzem egyik könyvem megfilmesítését, amiért 200 ezer dollárt kínálnak. Azt mondtam, hogy engem ez nem érdekel. Tudom ugyanis, hogy csak kellemetlenségekkel járna. Elôször is arra kellene vigyáznom, nehogy giccset csináljanak belôle. Egy szerzônek nincs ereje, gyakorlatilag nincs befolyása; nem tud mindent paragrafusokba foglalni, és a producerek egyébként sem engedik. Ugyanis azt mondják: mi adjunk ki 18 millió dollárt, és maga egy vészféket akar, amit ha nem tetszik, meghúzhat, nekünk pedig nagy veszteségeink lesznek. Tehát amit mi csinálunk, az a mi ügyünk.

Így hát mi szükségem ezekre a kellemetlenségekre? Jobb, hogy ha nem csinálnak semmit! Mire lenne jó ez az egész? Egyébként is, én már egy öreg ember vagyok; megtettem a dolgomat, nekem elég az, amit létrehoztam, amin dolgoztam, amit csináltam; nekem ez tökéletesen elég. Nincs semmi másra szükségem, mint némi levesre, néhány csésze kávéra és aztán amúgy is a sír vár rám.

Így fest a dolog, véleményem szerint.

Nyelv: német
Forrás: TV Ezredvégi beszélgetések
Dátum: 1997 okt.
A beszélgetést készítette: Monory M. András - Tillmann J.A.
Fordította: Tillmann J. A.

Környezeti Nevelés

Braus, Judy (ed.): Környezetszennyezés. Problémák és megoldások

Környezeti nevelési báziskönyvtár (Selyemgombolyító): 502[37] R 36

Braus, Judy (ed.): Pollution. Problems and Solutions. (Ranger Rick's Nature Scope)
Környezetszennyezés. Problémák és megoldások
Washington, D.C. : National Wildlife Federation, 1990. - 84 p., ill.

KIKNEK SZOL
A könyv 5-14 éves tanulók számára készült, a szerzôk jelölik, hogy melyik (5-7, 8-10 vagy 11-14 éves) korcsoport számára ajánlják az egyes részeket.

TARTALOM
A könyv olyan tanári kézikönyv, amely azzal is segíti a tanárok munkáját, hogy szabadon sokszorosítható feladatlapokat közöl a tanulók számára. A környezetszennyezés legégetôbb problémáit önálló tevékenységeken keresztül viszi közel a tanulókhoz a könyv. A tanulók újságcikkeket gyûjtenek; adatokat, tényeket feldolgozva következtetéseket vonnak le, érvelnek, vitatkoznak; színdarabot adnak elô; dalt tanulnak; kísérleteket végeznek; felméréseket készítenek; szabadtéri megfigyeléseket és méréseket végeznek. A szerzôk javaslatokkal tudatosítják a gyerekekben, hogy ôk is tudnak tenni a környezetszennyezés ellen.
A szerzô minden fejezetnél leírja, hogy milyen tantárgyak keretében használható fel az adott rész. (matematika, természettudomány, földrajz, nyelv, zene, rajz)

IDÕIGÉNY
Fejezetenként 1-3 óra

ESZKÖZIGÉNY
A szükséges eszközöket és anyagokat a tevékenységek leírása mellett tüntetik fel.

FEJEZETEK
Bevezetés. tartalomjegyzék; Környezetszennyezés - nincs egyszerû válasz; Szemét és mérgezô anyagok; A levegôben; Megzavart vizek; Választások és kihívások; Függelék

MAGYAR NYERSFORDITAS
A kiadvány szabadon felhasználható szövegrészeirôl.

Dr. Adorjánné Farkas Magdolna ismertetése
(A Soros Alapítvány támogatásával)